III. Béla hódító külpolitikája

A Múltunk wikiből
1180–1181 fordulója
Miután I. Mánuel meghal, III. Béla visszahódítja Dalmáciát. Zára ismét csatlakozik Magyarországhoz.
1182
ősz előtt: III. Béla visszafoglalja a Szerémséget (Baranccsal és Nándorfehérvárral együtt).
1183
ősz: III. Béla Nemanja István szerb fejedelemmel szövetségben egészen Szófiáig hatol előre.
1184
tavasz: A magyar seregek bizánci nyomásra Barancs környékére szorulnak vissza.
Meghal Chatillon Anna (Ágnes) III. Béla felesége, továbbá I. Frigyes lánya, Imre királyfi jegyese.
1185
II. (Angelosz) Izsák bizánci császár feleségül veszi III. Béla lányát, Margitot; hozományként Nándorfehérvár és Barancs Bizánchoz kerül.
1186
ősz: III. Béla feleségül veszi (Capet) Margitot.
1187
október 2. Szaladin szultán elfoglalja Jeruzsálemet.
ősz: Velence sikertelen kísérletet tesz Zára visszafoglalására.
1188
III. Béla Vologyimer halicsi és Roman volhíniai fejedelem ellentétét kihasználva, Endre nevű fiát teszi meg Halics kormányzójává, Vologyimert pedig fogságba veti.
1189
tavasz: A harmadik keresztes hadjárat során I. (Barbarossa) Frigyes III. Béla engedélyével Magyarországon halad át. I. Frigyes fia eljegyzi Béla lányát. (A vőlegény 1191-ben meghal.) Béla felesége, Margit és I. Frigyes közbenjárására szabadon engedik Géza herceget, aki Bizáncba távozik.
karácsony: A német követek Bizánc ellen akarják hangolni III. Bélát.
III. Béla sereget küld Halicsba Endre herceg helyzetének megerősítésére.
1190
február: III. Béla közvetítésével II. Izsák és I. Frigyes Hadrianopoliszban békét köt.
tavasz: Vologyimer megszökik, először I. Frigyeshez majd lengyel területre menekül.
augusztus 6. Vologyimer lengyel segítséggel elűzi Endre herceget Halicsból.
Kétéves fegyverszünet Velencével.
1191
ősz: III. Béla és II. Izsák szerémségi találkozója.
1192
Megújítják a magyar-velencei fegyverszünetet.
1192–1193
III. Béla hadjárata Szerbia ellen.
1193
Velence kísérletet tesz Zára megszerzésére, de csak néhány szigetet tudnak elfoglalni.
1195
III. Béla segítséget ígér II. Izsáknak a bolgárok ellen.
A magyar király nem vesz részt a VI. Henrik császár vezette keresztes hadjáratban, annak Bizánc-ellenes éle miatt.

A magyar király uralmának konszolidációja alapvetően megváltoztatta az 1180-ig folytatott külpolitikát, amelyre a pápabarátság és a Bizánc iránti szövetség volt a jellemző, továbbá a kockázatokkal jár akcióktól való tartózkodás. Béla külpolitikájában 1180 után előtérbe kerültek az expanzív vonások. Kezére játszott ebben az uralkodónak, hogy az 1170–1180-as évek fordulójára azok a nagyhatalmak, amelyek korábban hosszabb idő óta konfliktusban voltak Magyarországgal, teret vesztettek a nemzetközi porondon. Barbarossa Frigyes 1176. évi legnanói veresége, majd az 1177. évi velencei béke lezárta a császárnak a pápai hatalom alávetésére irányuló törekvéseit, s gátat vetett a további nagyhatalmi ambícióknak. Az új helyzetben nem volt többé akadálya, hogy a továbbra is pápabarát politikát folytató Béla és Frigyes között oldódjék a feszültség. Az 1180-as évek elején Béla fia, Imre eljegyezte Frigyes leányát, de az utóbbinak korai halála (1184) megakadályozta házasságukat. A másik császárságot, Bizáncot súlyosan megrázta a szeldzsukoktól 1176-ban elszenvedett müriokephaloni vereség, majd 1180 szeptemberében Mánuel halálával Bizáncra nehéz, kudarcokkal és válságokkal teli évtizedek köszöntöttek. A trónon Mánuel császárt tizenegy éves fia, II. Elek követte. Mánuel halála után nem volt többé érvényes azaz eskü, amelyet Béla még 1172-ben Mánuelnek tett, hogy mindenkor a császár és a bizánciak érdekei szerint fog cselekedni. A Bizáncban támadt zavarok egyenesen csábították Bélát arra, hogy a mintegy másfél évtizede Bizánchoz került egykori magyar államterületeket visszaszerezze. Már 1180–1181 fordulóján elvette Bizánctól Dalmáciát. A dalmáciai uralomváltást felhasználva Zára városa fellázadt Velence ellen, és Magyarországhoz csatlakozott. Mindenesetre míg 1180 júniusában Spalatóban Mánuel császár nevével kelteztek, addig 1181 februárjában Zárában már a magyar király tengermelléki tartományának kormányzója, Mór állított ki oklevelet, Béla nevével keltezve.

A tovább súlyosbodó bizánci belviszályok újabb beavatkozási lehetőséget biztosítottak Béla számára. 1182-ben Mária, II. Elek császár anyja kérte Béla segítségét. A magyar király azonban csak ürügynek tekintette a felkérést arra, hogy bizánci területeket ragadjon el. Legkésőbb ekkor visszafoglalta Bizánctól a Szerémséget, majd meghódította a bizánciak két fontos határmenti erősségét, Barancsot és Belgrádot. Máriának a magyar király felé tapogatózó lépése a mindinkább előtérbe kerülő Andronikosz Komnénosz, Mánuel hatalomra törő unokaöccse szemében az ellenséggel szövetkező árulóvá tette az özvegy császárnét, akit 1182 végén kivégeztetett. Andronikosz rövidesen a gyermek Elek társcsászárává koronáztatta magát, majd Elek megöletése után 1183 őszén maga vette át Bizáncban a hatalmat. Ebben az évben, kihasználva a bizánci birodalom rohamos gyengülését, Nemanja vezetésével a szerbek megkezdték harcukat a bizánci függés alóli szabadulásukért. Béla tovább folytatta hódításait a bizánci császárság rovására, a felkelt szerbekkel szövetségben 1183-ban előretört a Morava völgyében, s elfoglalta Ništ és Szófiát. Igaz, a bizánciak 1184-ben csaknem a Duna vonaláig, Barancs és Belgrád vidékére szorították vissza Bélát, de a magyar király 1185. évi újabb hadjárata ismét Nišig és Szófiáig vitte előre a magyar hódítás vonalát.[1]

Bizánc 1185-ben válságos helyzetbe került. Északról a Szófiáig nyomult magyarok, dél felől pedig a Thesszalonikét elfoglaló normannok jelentettek halálos veszedelmet az Andronikosz vezette birodalomra. Konstantinápolyban 1185 szeptemberében felkelés döntötte meg Andronikosz uralmát, s a császári trónra az Angeloszok dinasztiája, II. (Angelosz) Izsák (1185–1195) került. A normannokat visszaszorították, a magyarokkal pedig házassági szerződés keretében egyeztek ki. Az 1185 őszén megkötött magyar–bizánci megállapodás értelmében Izsák feleségül vette III. Béla alig tízéves leányát, Margitot, s bizonnyal az egyezség rendezte a területi kérdéseket is. Dalmácia és Szerémség immár jogilag is visszakerült Magyarországhoz, míg Béla a Duna–Száva vonalától délre, a bizánci birodalom rovására tett hódításairól akként mondott le, hogy Margitnak adta hozomány gyanánt. Izsák Margittal (Bizáncban használatos nevén Máriával) ült lakodalma megünneplésére súlyos adókat vetett ki birodalma népeire, egyebek mellett ez is kiváltotta a bizánci iga alól szabadulni igyekvő bolgárok felkelését Petar és Aszen vezetésével.

1184 táján meghalt III. Béla felesége, Châtillon Anna. A magyar király először Bizánc felé tájékozódott új házassága megkötése érdekében, de a konstantinápolyi zsinat nem járult hozzá, hogy a Béla által kiszemelt Theodóra Komnéné, Mánuel császár rokona elhagyja a kolostort, s a világi életbe visszatérve a magyar király felesége legyen. Végül 1186-ban VII. Lajos francia király leányát, II. Fülöp Ágost király testvérét vette nőül, (Capet) Margitot, aki ekkor már az angol király fiának özvegye volt.[2] Az újabb francia dinasztikus kapcsolat erősítette Magyarországon a főleg a műveltségben jelentkező francia hatásokat, ugyanakkor a francia házassággal III. Béla megbízható potenciális szövetségesre tett szert Barbarossa Frigyes hátában. Az 1187. évi magyar–stájer területi vitában maga a császár próbált közvetíteni a felek között. Ugyancsak 1187-ben tett kísérletet Velence Zára visszaszerzésére, de próbálkozása nem járt eredménnyel. 1188-ban Magyarország és Velence kétéves fegyverszünetet kötött.

A fegyvernyugvás elrendelésében szerepe lehetett annak, hogy 1187-ben Szalah-ed-Din (Szaladin) szultán legyőzte a jeruzsálemi király seregét, majd magát Jeruzsálem városát elfoglalta. A Szentföldet ért újabb pogány támadás mozgásba hozta a keresztény Európa uralkodóit, új keresztes hadjárat körvonalai bontakoztak ki. Magyarországon kevés visszhangot váltottak ki a szentföldi események, III. Béla a határok mentén támadt nyugalmat újabb hódító akciókra használta fel. Kapóra jött Bélának az a körülmény, hogy Vologyimer (Vlagyimir) halicsi fejedelmet Roman volhíniai fejedelem kivetette székéből, s Vologyimer hozzá jött segítségért. A magyar király fegyveresen indult 1188-ban Halicsba, Roman megfutott előle, így Béla akadálytalanul bevonult a városba. Ugyanakkor nem helyezte vissza Vologyimert a fejedelemségbe, hanem saját fiát, Endrét tette meg fejedelemnek, Vologyimert pedig visszavitette Magyarországra, s ott feleségével és két fiával együtt börtönbe záratta. Endre nagy adókat vetett ki, magyarjai erőszakoskodtak a halicsiakkal, lovaikat pedig a templomokba kötötték be. Roman már 1188-ban kísérletet tett Halics visszafoglalására, de nem járt sikerrel. A magyar uralommal elégedetlen halicsiak 1189-ben Szmolenszkből Rosztiszlavot hívták meg a trónra. A remélt támogatást azonban nem kapta meg a halicsiaktól. Azok, akiknek fiai és testvérei nyilván túszként Bélánál voltak, hűséget esküdtek Endrének, a Rosztiszlavhoz szítókat pedig katonai erő késztette más belátásra, ugyanis Béla nagy sereget küldött fia megsegítésére. Így az Endre iránt hűtlen halicsiak is esküt tettek Endrének. A csata ilyen módon a magyar–halicsi had győzelmével végződött; Rosztiszlav súlyosan sebesülve esett fogságba, s a magyarok megmérgezték. A győzelem után a magyarok keményen megbosszúlták a halicsiak elpártolási kísérletét, erőszakoskodtak, a templomokat megszentségtelenítették. 1190 tavaszán Vologyimer családostól megszökött magyarországi fogságából, s I. Frigyeshez ment. Barbarossa Frigyes azonban keresztes hadjáraton volt, így Henrik fia fogadta a menekültet. Nem adott támogatást Vologyimernek, de azt tanácsolta, hogy menjen Lengyelországba Kázmérhoz, aki 1184 óta német hűbéresnek számított, akinek segítségével visszaszerezheti magának Halicsot. Vologyimer lengyel seregek támogatásával 1190 augusztusában elűzte országából Endrét, s visszanyerte halicsi fejedelmi székét. A lengyel beavatkozás feszültséget teremtett Kázmér és Béla között, amelynek 1193-ban békekötés vetett véget.

Miközben a magyar uralkodó osztály egy csoportját s magát az uralkodót is a halicsi expanzió kötötte le, 1189 tavaszán elindult a harmadik keresztes hadjárat. Magyarország nem vállalt tevékeny szerepet a nyugat-európai keresztény fejedelmek megmozdulásában. Általában tengeri utat választottak a résztvevők, de Barbarossa Frigyes, Béla előzetes beleegyezése után, Magyarországon át vonult százezres seregével. A királyi udvar tartott a németektől. Ezzel lehet kapcsolatos, hogy kitüntető szívélyességgel fogadták a német uralkodót. Frigyes pazar ajándékot kapott Bélától és feleségétől, egy pompásan berendezett, négyszobás sátrat. Az esztergomi vendéglátás után Béla Óbudára vitte vendégét, majd a Csepel-szigeten vadásztak. Házassági kapcsolatot létesítettek: Frigyes fia, VI. Frigyes sváb herceg eljegyezte Béla egyik leányát, de a herceg 1191. évi halál miatt a házasság végül is nem jött létre. Béla felesége, Margit a császár közbenjárását kérte, hogy férje bocsássa szabadon a már sok éve börtönben sínylődő öccsét, Gézát. Béla kiengedte a fogságból testvérét, de mindjárt előre is küldte egy magyar csapattal, hogy a német uralkodó seregének segítségére legyenek. Géza többé nem tért vissza Magyarországra, Bizáncban felvette a Jóannész nevet, s fiai is — akik közül az egyiket Alexiosz-Gézának hívtak — Görögországban leltek otthonra, s itt keresték volna őket azok az ellenzékiek, akik 1210-ben II. Endrével szemben őket akarták kijátszani, s itt találkozott velük 1218-ban a keresztes hadjáratból hazatérő magyar király.

A Balkánon feszült volt a viszony a keresztesek és a bizánciak között. Izsák a trónját féltette a német uralkodótól. Mindennapossá váltak az összecsapások a Konstantinápoly felé tartó németek és az útba eső vidékek lakói között. Az élesedő helyzet hatására III. Béla visszavonta a kereszteseket kísérő magyar sereget. Ez nem nyerte el Frigyes tetszését, s 1189 karácsonyán a német császár követei Óbudán a bizánci uralkodó ellen akarták hangolni a magyar királyt. III. Bélának nem volt érdeke, hogy a veje, II. (Angelosz) Izsák által vezetett bizánci császárság mértéktelenül legyengülve német támadásnak essék áldozatul, ezért közvetítésre vállalkozott a két császár között. Része volt Bélának abban, hogy Frigyes és Izsák 1190 februárjában megkötötte a hadrianopoliszi (drinápolyi) békét, amely elhárította Bizánc feje fölül közvetlenül fenyegető német támadás veszélyét, ugyanakkor lehetővé tette a keresztesek zavartalan átkelését Kisázsiába.

A Balkánon a kereszteseken kívül az önállósuló szerb és bolgár állam, Kisázsiában pedig a szeldzsukok okoztak nehézséget Bizáncnak. Az újonnan létesült két balkáni állam Bizánc rovására terjeszkedett. 1190-ben II. Izsák hadjárata a bolgárok ellen kudarccal végződött, míg Nemanját sikerült a Morava folyó mentén legyőznie. Ezt követően a bizánci uralkodó a Szávánál apósával, Béla királlyal találkozott, s bizonnyal főleg a szerb kérdés állt megbeszéléseik homlokterében. Magyarország talán már ekkor szerbiai és adriai hódításokra készült.[3] Mindenesetre a déli irányú expanziós törekvések jele volt, hogy Bélának sikerült elérnie annak a boszniai püspökségnek a magyar fennhatóság alatti Spalato érseksége alá rendelését, amely korábban a bizánci császár hatalmát elismerő Raguzához (Dubrovnik) tartozott.

Miután 1194-ben II. Izsák császár Arkadiopolisznál súlyos vereséget szenvedett a bolgároktól, a bizánci uralkodó III. Béla segítségét kérte. Béla a minapi konfliktus ellenére hajlott a támogatás megadására, erre igéretet tett, de konkrét katonai akcióra Izsák 1195 elején bekövetkezett bukása miatt nem került sor. Béla továbbra is vigyázott arra, hogy a végeredményben vele szövetséges Bizánc ereje ne törjön meg a Balkánon, ezért tiltotta meg magyar alattvalóinak, hogy csatlakozzanak a harmadik keresztes hadjáratban meghalt Barbarossa Frigyes fia, VI. Henrik által meghírdetett keresztes hadjárathoz, amelynek Bizánc-ellenes éle volt. Maga Béla is fontolgatta önálló keresztes had indításának gondolatát, de betegsége megakadályozta terve megvalósításában. Rendelkezett két fiáról, Imrére testálta az országot, Endre számára pedig várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott hátra, s ráruházta saját be nem váltott fogadalmának teljesítését szentföldi hadjárat indítására. III. Béla 1196. április 23-án meghalt. Holttestét felesége, Châtillon Annáé mellett Székesfehérváron helyezték nyugalomra. Földi maradványaik, az Árpád-házi királyi házaspárjaink közül egyetlenként, elkerülték a pusztulást és az enyészetet, s 1848-ban rábukkantak csontvázaikra. A vizsgálatok kiderítették, hogy III. Béla átlagon felüli magasságú, 190 cm-re nőtt ember volt.

Béla külpolitikájában 1180 után kerültek előtérbe az expanziós törekvések. Az ország megnövekedett ereje, a belső konszolidáció sikere, arisztokratáinak étvágya, a kedvező nemzetközi helyzet egyaránt közrejátszott ebben. Béla visszaszerezte az országnak a másfél évtizeden át bizánci kézen levő Szerémséget és Dalmáciát, tengerparton sikerült megtartania a fennhatóságát elismerő Zárát, de hódító hadjáratai nem vezettek tartós eredményre. Tiszavirág életű halicsi és szerb hódításai nem önmagukban jelentősek, hanem annak révén váltak fontossá, hogy e lépéseivel III. Béla mintegy úttörőként kijelölte utódai szárára a feudális terjeszkedés irányát. Hódításainak eredménytelensége önmagában mutatja, hogy indokolatlan III. Béla Magyarországát európai nagyhatalomnak látni. Tény azonban, hogy III. Béla korában az előző évtizedekhez képest megnövekedett az ország nemzetközi súlya. Az általa létesített bizánci, francia, német és talán aragón házassági kapcsolatok, valamint a két császár közti közvetítése mutatják ezt. Ha uralkodásának utolsó éveiben meg is erősödtek az országon belül a széttagolódás hívei, ha külpolitikájában számos kudarcot is el kellett viselnie, III. Béla közép-kelet-európai mértékkel mérve erős államot hagyott utódjára, Imrére.

Irodalom

  1. Az 1180 utáni magyar-bizánci kapcsolatokat számos munka tárgyalja, így például Moravcsik Gyula, III. Béla és a bizánci birodalom Mánuel halála után (Századok 1933. pótfüzet); W. Hecht, Die byzantinische Aussenpolitik zur Zeit letzten Komnenenkaiser (1180-1185). (Neustadt, 1967); Ch. M. Brand, Byzantium Confronts the West (1180-1204). (Cambridge, 1968); Makk Ferenc, III. Béla és Bizánc (Századok 1982. 1).
  2. Több írás foglalkozik III. Béla feleségeinek élettörténetével, így például Városy Gyula, Antiochiai Anna magyar királyné származása és családi viszonyai (Századok 1886. 10), valamint Karl Lajos, Margit királyné, III. Béla király neje (Századok 1910. 1.).
  3. A balkáni viszonyok alakulására, a magyar-szerb viszonyra alapvető: V. Laurent, La Serbie entre Byzance et la Hongrie a la veille de la quatrieme croisade (Revue Historique du Sud-Est Européen, 1941); N. Radojčić, Promena u srosko-madarskim odnosima krajem XII veka (Glas SAN, 1954).


Politikai viszonyok
Új vonások III. Béla belpolitikájában Tartalomjegyzék Imre és III. László