III. Béla konszolidációja

A Múltunk wikiből
1172
március 4. III. István meghal, Esztergomban temetik el. A király halálakor itt tartózkodik zarándokként Oroszlán Henrik bajor és szász herceg, valamint II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg.
március 4. után: Lukács esztergomi érsek és a főurak III. Béla–Alexioszt választják királlyá, s követséget küldenek érte. I. Mánuel katonai erővel támogatja Bélát, aki ígéretet tesz, hogy királyként nem támad Bizáncra.
Lukács érsek szimóniával vádolja meg Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1173
január 13. A kalocsai érsek megkoronázza III. Bélát. (Uralkodik 1196-ig.)
1173–1174
III. Béla börtönbe záratja öccsét, a hatalomra törő Géza herceget.
1174
május 12. Lipót, II. (Jasomirgott) Henrik fia feleségül veszi III. Béla testvérét, Ilonát.
május 12. után: Géza herceg megszökik, és Ausztriába menekül Lőrinc ispánnal.
1176
nyár: Walter pápai legátus Győrben tárgyal a salzburgi érsekség betöltésének ügyében.
Mivel II. (Jasomirgott) Henrik nem adta ki Géza herceget, III. Béla rátör az osztrák hercegségre.
szeptember 17. Magyar csapatok harcolnak Bizánc oldalán a müriokephaloni csatában.
vége: III. Béla újabb támadása az osztrák hercegség ellen.
1177
január 13. II. (Jasomirgott) Henrik meghal, Géza herceg II. Sobeslav cseh herceghez menekül, aki azonban kiadja III. Bélának, így újra börtönbe kerül, anyjával, Eufrozina együtt.
augusztus 1. I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár békét köt III. Sándor pápával. Ezzel lezárul az invesztitúraharc második szakasza.

III. István egyenes ági fiú utód nélkül halt meg. Oldalágon két testvére, III. Béla és Géza tarthatott igényt az ország koronájára. Forrásaink 1172-ben csak III. Béla javára történt akcióról tudósítanak, úgy tűnik, Géza ekkor még nem lépett fel önálló politikai erőként. Mivel a Bizánccal ellenséges velenceiek felbújtották a szerbeket, s azok a Bizánctól való elpártolás gondolatával foglalkoztak, Mánuel Szófiába érkezett. Ott érte a magyarok követsége, hogy a császár adja át nekik Bélát, akit megillet a magyar trón. Mánuel királynak nyílvánította Bélát, esküjét vette, hogy mindenben a bizánci uralkodó és a bizánciak érdekében cselekszik, majd feleségével együtt Magyarországra küldte. Díszes követség kísérte a keleti császárság területéről Magyarországra. A nagyobb nyomaték kedvéért Mánuel felvonultatta a bizánci had egy részét a magyar határra, s bizánci aranyakkal vesztegetett meg magyar előkelőket. Bélának tábora volt Magyarországon, nyilván ők indították útnak a követséget Mánuelhez. Néhány magyar Konstantinápolyban is III. Béla körül tartózkodott, tudjuk ezt például Becséről és Gergelyről, akiknek neve feltehetően nem véletlenül cseng össze a XIII. században jelentős Becse–Gergely-nemzetség nevével. Ezek a száműzetésben élő magyarok ébren tarthatták Bélában a gondolatot, hogy őt illeti meg a Magyarország feletti uralom. A bizánci trónörökösi méltóságból kiesett III. Béla számára is optimális megoldásnak tűnt, hogy a bátyja halálával megürült magyar trónt elfoglalja.

III. Béla királysága természetesen mégis az ország határain belül dőlt el, azon múlott, hogy a III. István körül csoportosult világi és egyházi előkelők hajlandók-e uralkodójukként elfogadni. Különösen sokat nyomott a latba a hatalmat már egy évtizede gyakorló körnek, Ampodnak, Lőrincnek, Dénesnek, Fulcónak, Rubennek és társaiknak az állásfoglalása. Ampod és Dénes III. Béla mellé állt. Ampod közvetlenül 1173 után a nádori és báni méltóságot viselte, Dénes pedig a bácsi megyésispán tisztét, mindketten átmentették tehát a III. István korában viselt funkciójukat. Fulco és Ruben 1173-at követően eltűnt az oklevelekből. Lehet, hogy meghaltak, de lehet, hogy nem álltak be III. Béla támogatói közé. Fulco esetében ez utóbbira mutat, hogy testvére, Vido, aki éppen 1171–1172-ben viselte a királyi kápolnaispán tisztét, királya halálával talán kolostorba vonult, s pannonhalmi szerzetes lett. Lőrinc viszont nyíltan Géza herceghez csatlakozott. III. István király világi támogatóinak korábban egységes tábora tehát felbomlott, megoszlottak III. Béla és Géza között, illetve visszavonultak a közszerepléstől. Úgy tűnik azonban, hogy III. István világi elitjének mind legkiválóbbjai, Ampod és Dénes, mind „szürke eminenciásai”, azaz megyésispánjai nagyobb számban III. Béla mögött sorakoztak fel. Az a Pongrác, aki III. István alatt is veszprémi ispánként fordul elő, az 1170-es évek végén III. Béla tisztikarában temesi comesként szerepel. Ugyancsak III. István ispánja volt az a Kaba, aki 1177-táján III. Béla jelenlétében végrendelkezett. Részint III. István hazai, valamint III. Béla mellett Bizáncban tartózkodó ellenzékéből, részint pedig III. Istvánnak Bélához csatlakozott előkelőiből kialakult az a világi tábor, amelyre III. Béla Magyarországon támaszkodhatott.

Bélának, aki maga a keleti császárságban a görög rítusú keresztény egyház tagja volt, világosan látnia kellett, hogy a latin rítusú Magyarországon nem lehet uralomra jutnia annak a III. Sándor pápának a támogatása nélkül, akinek a politikáját szolgálta és juttatta érvényre az 1169-ben kötött konkordátum. Ezért minden igyekezete arra irányult, hogy elnyerje III. Sándor támogatását. Ugyanakkor Sándornak is kedvező időpontban jött a magyar trónaspiráns ajánlata, hiszen az 1172. márciusi wormsi birodalmi gyűlésen Barbarossa Frigyes újabb itáliai hadjárat tervét fogadta el, amely a pápával szövetséges lombard városok és Sándor pápa ellen irányult, s amelyhez bábként használta fel az általa támogatott ellenpápát, III. Callixtust. III. Béla azzal, hogy III. Sándorhoz fordult, őt ismerte el legitim pápának Callixtus ellenében. Természetesen III. Béla csak abban az esetben nyerhette el Sándor támogatását, ha elfogadja magára nézve az 1169. évi konkordátumot. Egy 1179. évi pápai oklevél utalása bizonyára 1172-re vonatkozik, eszerint III. Béla elődei mintájára esküvel erősítette meg a római egyház magyarországi jogait biztosító privilégiumot. Megkönnyítette III. Béla és Sándor politikai szövetségét, hogy az itáliai viszonyok kérdésében a Barbarossa Frigyessel való szembenállás a pápát és a bizánci császárt egy táborba vitte.

Bélának a pápa számára bizonyára biztosítékot kellett adnia, hogy trónra lépése nem idézi fel Magyarországon a görög szkizma veszélyét. Úgy tűnik, ilyen jellegű akció tükröződik III. Sándor pápának egy meg nem nevezett magyar királyhoz évkelet nélkül intézett levelében. Itt a pápa inti a királyt, hogy a keresztelés szentsége, amelyben pedig a magyar király elsőszülöttje újólag részesült, megismételhetetlen. A pápa szerint egyenlő értékű a jó paptól vagy rossz paptól nyerni el a keresztelést, hiszen mindenképpen Krisztus keresztségéhez juttat hozzá. Valószínű, hogy a pápa III. Béla elsőszülött fiára utal, aki talán már III. Béla–Alexiosz 1170. évi oklevelében is szerepel, tehát előbb görög rítusú papok tarthatták keresztvíz alá, s utóbb, amikor III. Béla Magyarországra jött, újrakereszteltethette latin papok által. Ez és hasonló lépések bizonyossá tették III. Sándor pápát abban, hogy nem kell tartania a görög szkizmától Magyarországon.

Ily módon érthető, hogy III. Sándor megparancsolta Lukács érseknek: koronázza meg Bélát. Lukács, aki korábban maga is hajlott III. Béla elfogadására, s alkalmasint része volt III. Béla Magyarországra hozatalában, a döntő pillanatban megtagadta a koronázást. Lukács félt a görög szkizmától, s alapvetően ezért állt el a koronázástól. Szerepet játszott ebben az a körülmény is, hogy III. Béla Lukács egy hírnökének adta át a palliumot. Részint a pallium III. Béla általi adományozása, részint annak módja sértette Lukács túlzó gregoriánus eszméit, s hiába kapta a parancsokat III. Sándortól, makacsul kitartott elhatározása mellett, nem helyezte III. Béla fejére a koronát. Így a pápa a kalocsai érseket hatalmazta fel a koronázás végrehajtására. Az idő közben múlt, s több mint tíz hónappal III. István halála után, 1173. január 13-án nyerte csak el III. Béla a koronát, s vált III. Béla néven Magyarország királyává. A frissen hatalomhoz jutott III. Béla békülni kívánt Lukáccsal. Koronázását követően oklevelet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a kalocsai érsek általi végrehajtott koronázása nem az esztergomi egyház rovására történt, s hogy a jövendő magyar királyok az esztergomi érsektől nyerjék el a felszentelést.

Béla több tényezőnek köszönhette trónját: Mánuel és III. Sándor, azaz két nagyhatalom támogatásának, továbbá annak, hogy bent az országban világiakból és egyháziakból álló tekintélyes tábor sorakozott fel mögötte. Ugyanakkor öccse, Géza és annak párthívei komoly belső ellenzéket alkottak. Gézának hatalmas támaszt jelentett az, hogy anyjuk, Eufrozina királyné Bélával szemben az ő pártjára állt. Lehet, hogy a mellette nevelkedett gyermek iránti szeretet vitte Géza táborába Eufrozinát a tőle távol, idegen hatások alatt felserdült másik fia ellenében, de lehet, hogy a politikai kérdések iránt fogékony anyakirálynő úgy látta: III. István politikáját, amelynek alakításában maga is tevékeny szerepet vállalt, inkább Géza folytatná, semmint Béla. Lettek hívei Gézának III. István egykori vezető tisztviselői között is, így például az a Lőrinc, aki III. István bizalmi embere, udvarispánja volt, és Lukács érsek elzárkózása III. Béla megkoronázása elől ugyancsak Géza malmára hajtotta a vizet. Azt nem tudjuk, hogy Lukács már 1172–1173-ban, vagy csak később került-e (de mindenképpen 1179 előtt) azonos táborba Eufrozinával, mindenesetre III. Sándor pápa 1179-ben szemére hányta Lukácsnak, hogy a kiközösítéssel sújtott anyakirálynét az érsek nyilvánosan mentesnek nyílvánította az egyházi fenyítéktől.

Bizonyos mozgolódás, hatalmát fenyegető összeesküvés nyomára bukkanhatott III. Béla, mert megkoronázása után, 1173–1174-ben, börtönbe zárta öccsét. Gézának azonban sikerült megszöknie az őrizetből, s híveivel, köztük Lőrinccel együtt Ausztriába távozott. II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg, akinek fia, Lipót 1174-ben III. Béla és Géza húgát, Ilonát vette nőül, menedéket adott Gézának, bár III. Béla rossz néven vette, s már 1175-ben éreztette ezt. A következő évben a magyar király cseh szövetségben Ausztriára támadt, s dúlta a szomszédos hercegséget. Géza abban a reményben, hogy Barbarossa Frigyes vazallusa, II. Soběslav cseh herceg támogatásával el tud jutni magához a császárhoz, akitől III. Béla uralmának megdöntéséhez, a magyar korona megszerzéséhez szeretett volna segítséget kapni, II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg halálát követően, 1177-ben II. Soběslavhoz ment. A cseh herceg azonban kiadta Gézát III. Bélának. A magyar király keményen lecsapott az uralma megdöntésén mesterkedő összeesküvőkre. Gézát és anyjukat, Eufrozina királynét börtönbe vetette, s bizonnyal ekkor vakíttatta meg Vata comest, akinek része lehetett Géza herceg mozgolódásában.

Uralkodásának első éveiben III. Béla nem vállalkozott látványos és nagyszabású külpolitikai akciókra, s ez is mutatja, hogy mindennél fontosabbnak ítélte belső helyzete stabilizálását. Egészen 1180-ig azokkal tartott szövetséget, akik 1172-ben melléje álltak, és a Magyarország feletti hatalom megszerzésében támogatták, vagyis a pápasággal és Bizánccal. Bélát már csak Géza osztrák orientációja, a német császár szövetségére és segítségére törekvő politikája is a pápa oldalára állította a pápával hosszas harcba bocsátkozott Barbarossa Frigyes ellenében. 1176 nyarán a magyar király lehetőséget biztosított Walter pápai legátusnak arra, hogy magyar területen, Győrött tárgyaljon a salzburgi érsekség betöltésének ügyében, amelyért pápapárti és császárpárti jelölt versengett. Nem lehetetlen, hogy III. Béla megbízottjának is szerepe volt annak a megegyezésnek előkészítésében, amelyet 1177 augusztusában Velencében kötött a pápa és a császár, s amely lezárta a pápaság és császárság között folyó, invesztitúraharc néven ismert küzdelem második nagy szakaszát. Mindenesetre a velencei békekötésnél, ahol Frigyes ellenfelének, III. Sándor pápának az elismerésére kényszerült, a magyar király és magyar egyház is képviseltette magát.[1]

Külkapcsolataiban a pápai irányvonalhoz igazodó III. Béla bent az országban már sokkal kevésbé mutatta magát a gregoriánus eszmék bajnokának, különösképpen, ha a királyi hatalom kérdéséről, uralma konszolidálásáról volt szó. Kevéssel 1179 előtt III. Béla súlyos összeütközésbe került András kalocsai érsekkel és annak hívével, a fehérvári préposttal. A magyar király fittyet hányva az 1169. évi pápai konkordátumra tett 1172. évi esküjének, mind a kalocsai érseket kivetette tisztéből, és megfosztotta érseki jövedelmétől, mind a fehérvári prépostot letette. Az érsek a pápához fordult orvoslatért, s ott azzal védekezett, hogy a királyi méltóságot semmiben nem sértette meg, míg III. Béla azzal magyarázta büntetését, hogy András szóban megbántotta őt. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a király az érsek egy kijelentését maga és tisztsége elleni támadásnak, illetve sértésnek tekintette, s nem habozott az ellenakció megtételével. III. Sándor pápa 1179-ben megbocsátásra szólította fel a királyt, s indítványozta, hogy az érsek, noha az tagadta bárminemű sértés megtörténtét, szóban adjon elégtételt a királynak, s ez esetben a pápa garantálja III. Béla számára András érsek hűségét és engedelmességét. Ellenkező esetben a pápa kilátásba helyezte, hogy Bélától megvonja a Szentszék és maga személyes kegyét, illetve áldását, s a fehérvári egyházban, a királyi székvárosban mindenféle szertartást el fog tiltani.

III. Béla és a kalocsai érsek ellentétének különös nyomatékot adott, hogy Lukács érsek régóta, hihetően személyes indítékoktól is vezérelve, szemben állt Andrással, s már akkor megtagadta tőle a támogatást, amikor András még csak választott győri püspök volt. Tovább fokozódott a két főpap ellentéte akkor, amikor András a kalocsai érseki székbe emelkedett, s fennhatóságot akart gyakorolni az esztergomi érsek bizonyos klerikusai felett. Lukács érsek Andrást az ördög cimborájának minősítette, esküszegéssel vádolta meg, és kettős kiközösítés fenyítékével sújtotta. A vitában a pápa a kalocsai érsek oldalára állt, Andrást felmentette a Lukács által rárótt egyházi büntetés alól, s kilátásba helyezte Lukács ellenében, hogy megfosztja suffraganeus püspökeit, prépostjait és apátjait a Lukáccsal szembeni engedelmesség kötelezettségétől. III. Sándor pápa maga is terhesnek tartván Lukács merev és hajlékonyságra képtelen magatartását, hevesen kikelt az esztergomi érsek ellen: túlságosan visszaél türelmével, nem habozik vele szembeszállni, holott a pápai rendelkezéseknek alázatosan engedelmeskedni tartoznék. Közvetlen levéllel is fordult a pápa Lukácshoz, szemére vetette, hogy a Szentszék kárára cselekszik, amikor szembefordul a kalocsai érsekkel, ahelyett, hogy mindenben híven követné a pápa álláspontját. Ha Lukács nem változtat a kalocsai érsekkel szembeni magatartásán, III. Sándor a kiközösítést helyezte kilátásba.

A kalocsai érsek személye egy táborba vitte III. Bélát és Lukácsot. Úgy tűnik, hogy 1180 táján Lukács újra szerepet kapott a magyarországi politikai életben, ami a király és az esztergomi érsek kiengesztelődésére mutat. Halálukig (1188) megmaradhatott viszont a feszültség III. Sándor és Lukács között. Nem véletlen, hogy az 1179 márciusában tartott lateráni zsinaton a magyarországi egyházat a pápa pártfogoltja, András érsek képviselte. Nincs konkrét tudomásunk a magyar király és a kalocsai főpap közötti ellentét további alakulásáról, mindenesetre András 1181-ben és 1186-ban kalocsai érsekként szerepel III. Béla okleveleiben. Ez arra mutat, hogy III. Béla nem vitte a pápasággal való szakításig az ügyet, hiszen ezzel csak magának okozott volna kárt. Mindenesetre a pápai kúriáig gyűrűző ellentéte András érsekkel jól mutatja, hogy a királyi tekintély és hatalom elismertetésének kérdésében III. Béla a kemény kéz politikájától sem riadt vissza.

Egészen Mánuel 1180 szeptemberében bekövetkezett haláláig szívélyes és baráti volt a Magyarország és Bizánc közötti viszony. 1176-ban Mánuel Bélától s az 1172 elején újra hódoltatott szerbektől segédcsapatokat kért az ikoniumi szultán elleni háborúhoz. A magyar szövetséges harcosok és a szerb egységek azonban késve érkeztek meg Kisázsiába, s emiatt a hadakozás késő nyárra maradt. Az 1176 szeptemberében Müriokephalonnál megvívott csatában magyar segédcsapat is részt vett, de ez a csata sorsát nem befolyásolta. Kilidzs Arszlán ikoniumi szultán seregei döntő győzelmet arattak a bizánci haderő felett.

Nagyjából 1180 táján III. Béla uralkodásának első, nagy fontosságú korszaka lezárult. Bélának sikerült letörnie a belső ellenzéket, és véghezvinnie azt a hatalmi konszolidációt, amelyen már III. István fáradozott. A nagy külpolitikai vállakozásoktól való tartózkodása, a trónra jutásában tevékeny szerepet játszó két hatalommal, a pápasággal és Bizánccal egészen 1180-ig fennálló baráti és szövetségesi viszony is azt húzta alá, hogy III. Béla a kitaposott ösvényen maradt, új kapcsolatok teremtésével nem kívánta kockára tenni a belső konszolidáció sikerét. Stabilizálódott uralma, a szilárdan és lényegében egységes mögötte felsorakozó világi és egyházi előkelők tábora megadta a lehetőséget arra, hogy mind bel-, mind külpolitikájában új kezdeményezéseket tegyen.

Irodalom

III. Béla diplomáiról Fejérpataky László III. Béla oklevelei címmel (In: III. Béla magyar király emlékezete) tett közzé elemző értékelést. Egyáltalán a III. Bélára vonatkozó ismeretek - olykor azonban téves következtetésekkel fűszerezett - tárháza a III. Béla magyar király emlékezete című kötet. A III. Béla magyar "birodalmáról" eredendően Thallóczy Lajos által itt, majd utóbb Hóman Bálint által (Hóman-Szekfű, Magyar Történet I.) nagyvonalúan és a tényektől elrugaszkodva megrajzolt képet marxista történetíróink, elsősorban Lederer Emma; (lásd Elekes-Lederer-Székely) elvszerű bírálatban részesítette. III. Béla életének és korának forrásaiból bő válogatást nyújt magyar nyelven (a király pályáját felvázoló bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel egyetemben) a III. Béla emlékezete (Bibliotheca Historica. Válogatta és fordította Kristó Gyula-Makk Ferenc. Budapest, 1981) című munka. Sajátos szempontból tekinti át III. Béla uralkodását Makk Ferenc, III. Béla és Bizánc (Századok 1982. 1).

III. Béla korára vonatkoznak III. Sándor és azt őt követő pápák levelei, amelyeket Walther Holtzmann XII. századi pápai levelek kánoni gyűjteményekből (Századok 1959. 2-4) címmel tett közzé, s közülük kettőt Mezey László Két magyar vonatkozású dekretális értelmezéséhez (Századok 1959. 2-4) című cikkében magyarázatokkal kísért.

  1. A velencei békére lásd Tarnay Zsuzsánna, Az 1177. velencei béke magyar vonatkozásai (Századok 1930. 1-3).


Politikai viszonyok
III. István konszolidációs kísérlete Tartalomjegyzék Új vonások III. Béla belpolitikájában