III. Henrik császár

A Múltunk wikiből

Fekete Henrik, németül Heinrich III.

1017. október 28. – Bodfeld (Harz), 1056. október 5.
német király (1039. június 4. – 1056. október 5.), német-római császár (1046 – 1056. október 5.)
Wikipédia
Heinrich III
1031
nyár: II. Konrád nevében fia, III. Henrik Magyarországon békét köt István királlyal, melynek értelmében a német birodalom lemond a Lajta–Fischa közéről, valamint a Morva jobb partjáról.
1039
II. Konrád német király meghal. Fia, III. Henrik követi a trónon, aki hadat indít I. Bretiszlav cseh herceg ellen.
Péter pusztítja az osztrák határvidéket.
1040
ősz: III. Henrik hadjáratot indít I. Bretiszlav cseh herceg ellen, de a Péter által segített cseh hercegtől vereséget szenved.
1041
A magyar urak fellépnek a tirannus módjára uralkodó Orseolo Péter királlyal szemben. Midőn Péter hívét, Budát felkoncolják, Péter Németországba menekül.
Aba Sámuelt (István király unokaöccsét) királlyá választják. (Uralkodik 1044-ig.)
karácsony: Aba Sámuel követei III. Henrik udvarában, Strassburgban tartózkodnak; a császár nem hajlandó Aba Sámuel uralmát elismerni.
1042
tavasz: Aba Sámuel Ausztriában a Traisen folyóig pusztítja a vidéket, a várható német támadás útvonalán.
nyár: III. Henrik seregével betör Magyarországra, lerombolja Hainburg és Pozsony határvárat, és a Duna bal partján a Garamig hatolva, kilenc várat elfoglal. A nyitrai dukátusba István unokaöccsét, valószínűleg Bélát ültetik, akit Aba Sámuel visszaűz Csehországba.
1043
Aba Sámuel ismét követséget küld III. Henrikhez, de Henrik újabb támadást készít elő Magyarország ellen; a támadás a Rábca mocsaraiban elakad.
ősz: III. Henrik békét köt Aba Sámuellel, aki lemond a Lajta–Fischa közéről és a Morvamezőről.
1044
nagyböjt: Aba Sámuel Csanádon lemészároltatja az ellene lázadó főurakat; az életben maradt főurak III. Henrik beavatkozását kérik.
július 5. III. Henriknek a Rábcán és Rábán átkelt serege Ménfőnél megveri Aba Sámuel hadát; a menekülő Aba Sámuelt a Tisza mellett megölik.
nyár: III. Henrik Péterrel Székesfehérvárra vonul, és Pétert visszahelyezi trónjára.
1045
pünkösd: Péter ingadozó trónja biztosítására behívja III. Henriket; Székesfehérvárott hűbéresként veszi át Magyarországot III. Henriktől, aki ekkor Szent Istvánnak a pápától nyert lándzsáját és koronáját elviszi, és visszaküldi Rómába.
Péter Magyarország váraiba német és olasz helyőrséget rendel. Péter uralma ellen Boja és Bonyha, Sarolt unokaöccsei vezetésével összeesküvést szőnek; Péter az összeesküvőket kivégezteti.
1046
tavasz: Az ország főurai Csanádon gyűlnek össze, s követeket küldenek Oroszországba Endréhez és Leventéhez, kérve őket, hogy jöjjenek haza, és vegyék át az uralmat.
1046
szeptember: A Kijevből orosz segédcsapatokkal Magyarországra vonuló Endre és Levente herceg elé a pogányságot visszaállítani kívánók járulnak, élükön Vata békési nemzetségfő áll. Endre színleg hozzájárul a pogánykodók követeléseihez, amivel szabad utat enged a kereszténység elleni pogánylázadásnak. Péter zsitvatoroki táborában is lázadás üt ki; a király Fehérvárra akar vonulni, de a vár kapuit bezárják előtte. Pétert Zámolynál megvakítják.
szeptember vége: I. Endre Székesfehérvárott elfoglalja a trónt. (Uralkodik 1060-ig.)
1047
A felégetett verduni káptalan huszonnégy kanonokja Magyarországra költözik; Endre a megüresedett vezető egyházi stallumokban helyezi el őket.
1048–1049 körül
I. Endre a horvátokat segíti Velencével és a dalmát városokkal szemben. Besenyő törzsek az Al-Dunától délre költöznek át.
1050
eleje: Gebhard regensburgi püspök sereggel betör a magyar végekre, amivel ellentámadást vált ki.
nyár: A magyar határon újjáépítik Hainburg várát, a magyar határőrök becsapásokkal zavarják az építkezést. Endre béke szerzése végett követeket küld III. Henrik császárhoz, György kalocsai érseket pedig a Lotaringiában tartózkodó IX. Leó pápához.
1050 körül
Béla herceg lengyel feleségével együtt hazatér Magyarországra; Endrétől megkapja az egész dukátust, pénzverési joggal.
1051
nyár: A Passauba összehívott német birodalmi sereg III. Henrik császár vezetésével a Zala forrásvidékén át Fehérvár felé nyomul. Gebhard püspök élelemszállító hajóhadát Endre emberei megtévesztő levéllel visszafordulásra bírják. A nélkülöző sereget a Vértes alatt, Bodajknál a magyar hadak megtámadják és visszaűzik.
1052
nyár: III. Henrik császár két hónapon át ostromolja Pozsony várát; a császári hajóhadat Zotmund búvár elsüllyeszti, mire a császár visszavonul.
1053
A III. Henrik császárral szemben álló I. Konrád bajor herceg Magyarországra menekül, s innen támadja a bajor–karantán határvidéket.
1054
július 16. Konstantinápolyban létrejön az egyházszakadás (schizma). IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális a Hagia Sophia-templomban kiközösíti Michael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárkát.
1056
III. Henrik német császár meghal. A gyermek IV. Henrik követi a trónon.

Györffy György

Géza békés külpolitikája

A prágai püspökség I. Ottó által történt alapítását egy III. Henrik nevében hamisított 1086. évi oklevél beszéli el.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

Prágai Cosmas 1110-ben, javarészt szóhagyomány alapján írt krónikájában az írja, s ebben számos későbbi krónikás követi őt, hogy Bretiszlav morvaországi cseh herceg 1030-ban „szétszórta a magyarokat és földjüket Esztergomig pusztította”.[1] Mivel erről egyetlen egykorú forrás sem szól, és Bretiszlav valójában III. Henrik 1042. és 1051. évi hadjáratában vett részt, Esztergomig pusztítva a Kisalföldet, erről viszont Cosmas hallgat, valószínű az a magyarázat, hogy Cosmas a későbbi cseh hadjárat emlékét kapcsolta az 1030. évi hadjárathoz.

Szellemi művelődés

István koronája, illetve koronái nem maradtak az utókorra, aminek fő oka, hogy a pápától nyert koronát és zászlót, vexillumot III. Henrik a PéterAba Sámuel viszály alkalmával elvitte magával, visszaküldte Rómába, ahol nyoma veszett.

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

Az új német császár, a fiatal, energikus III. Henrik először is Kázmért 500 lovas kíséretében hazaengedte Lengyelországba, majd hadjáratot indított Bretiszlav ellen. A cseh–magyar együttműködés keretében Péter pusztító támadást intézett az osztrák határvidékre, annak ellenére, hogy az nővérének férje, Adalbert őrgróf őrizetére volt bízva; Bretiszlav ugyanekkor a német túlerővel szemben behódolt. Henrik 1040-ben a renitens Bretiszlav ellen újabb hadjáratot indított, de ekkor súlyos vereséget szenvedett az egyesült cseh–magyar seregtől.


Mindenki tudta, hogy III. Henrik várja az alkalmat a magyar ügyekbe való beavatkozásra, az apja által elszenvedett 1030. évi kudarc helyrehozására.

A békét a harcnál jobban kedvelő Aba első lépése volt, hogy követeket küldött a császárhoz: kitudni, békét akar vagy háborút. III. Henrik Strassburgban fogadta őket, de nem adott egyenes választ, amiből kiderült, hogy nem akar békét kötni, sőt arra lehetett következtetni, hogy háborúra készül. Aba, hogy a császár felvonulási terepén üres földet teremtsen – ebbe bukott bele az 1030. évi német hadjárat is – megrohanta a Géza-kori magyar gyepűelvét (Ostarrichi keleti végét a Traisen vonaláig), az új telepeseket és az állatokat elhajtotta, a házakat és a tartalékokat pedig elpusztította. Az osztrák és a karantán őrgrófok azonban a visszavonuló magyarokon rajtaütöttek, és a foglyokat kiszabadítva Aba seregét szétverték. A császárnak ez jó ürügy volt a hadjárat megindítására. 1042 nyarán betört az országba, lerombolta a magyar kézen levő Hainburg és Pozsony határvárat, majd Bretiszlav cseh seregével egyesülve, a Duna bal partján a Garamig hatolt, és itt kilenc várat – feltehetően Sasvárt, Boronát, Sárvárt, Trencsént, Bolondócot, Bányát, Galgócot, Nyitrát és Barsot – elfoglalt. A nyitrai dukátus kezére esvén, Pétert akarta beültetni a hercegségbe, de az ott lakó magyarok kétségbeesett tiltakozására elállt tőle, és Bretiszlav kérésére Szent István Csehországban tartózkodó unokaöccsét helyezte be. A név szerint ismeretlen Árpád-házi herceg, alighanem Béla, dukátusa nem volt hosszú életű: mihelyt Henrik kitette a lábát, Aba Sámuel visszakergette Csehországba.

A király 1043-bam – előző évi békekísérletét megismételve – ismét követeket küldött a császárhoz. Henrik azonban csak húzta az időt, és közben felkészült az újabb támadásra. A birodalmi sereg ezúttal a jobb parton nyomult be, de a támadás a Rábca mocsaraiban elakadt. Henriknek nehéz helyzetében jól jött Sámuel újabb békeajánlata. Sámuel nem volt sikeres hadvezér, mint Péter, békében akart uralkodni, és ezért nagy áldozatokra is hajlandó volt. A megkötött békében lemondott a Lajta–Fischa közéről és a Morvamezőről, 400 aranytalentum és 400 köpeny – egy testőrsereg évi zsoldja – fizetésére kötelezte magát, és ígéretet tett Gizella jogaiba való visszahelyezésére.

Mire sikerült békét teremtenie, elszállt a népszerűsége. Békekötését vereségnek könyvelték el, és sok főúrnak az sem tetszett, hogy Sámuel jobban érzi magát vitézei és parasztjai között, mint az arisztokrácia társaságában: az egyszerű emberekkel étkezett, lovagolt és társalgott, nem pedig a „jobbágyurakkal”. Péter főúri hívei összeesküdtek ellene, azzal, hogy Abát élve vagy halva kiszolgáltatják a császárnak. Az összeesküvést beárulták a királynak, aki könyörtelen bosszút állt. 1044 nagyböjtjét Csanádon töltvén, az összeesküvőket összehívta egy házba tanácskozásra, és vitézeivel lekaszaboltatta őket.

A vérengzés Gellért püspököt annyira ellene hangolta, hogy húsvét ünnepén megtagadta a király ünnepi koronázását, amire évente többször is sor került, latin prédikációjában pedig kemény szavakkal ostorozta, és bukását jósolta. Nagyobb baj volt, hogy életben maradt összeesküvők a császárhoz vágtattak, és kérték beavatkozását. A humanista Aventinus – alighanem elveszett forrás alapján – arról is ír, hogy ugyanekkor regensburgi összeesküvők Aba katonai beavatkozását kérték Henrik ellen, s ez Henrik tudomására jutott.

Henrik az általa behelyezett IX. Benedek pápával, egy erkölcstelen ifjú olasz főnemessel kiátkoztatta Abát, és felkészült a leszámolásra. A bajor végekre jött, mintha tárgyalásokba akarna kezdeni, és közben titokban egy bajor–cseh sereget gyűjtött össze. Aba értesülve Henrik közeledtéről, újból követeket küldött hozzá Nána nevű írnokával, és ígéretekkel próbálta meg visszatartani, de eredmény nélkül. Henrik serege Péterrel és magyar híveivel együtt váratlanul megindult Magyarország ellen és betört a mosoni kapun. A Rábca vízzel és erősségekkel elzárt vonala ekkor is útját állta, de a magyar csatlósok hada egy gázlón átkelve hátba támadta a gyepűőröket, és így szabaddá tette az utat. Henrik a Rábán zavartalanul kelhetett át, mert Aba, félreismerve az erőviszonyokat, Henrik becsalogatott seregének bekerítésével számolt. 1044. július 5-én Ménfőnél, Győr alatt ütköztek meg, s a harcot az döntötte el, hogy Aba seregét nem hatotta át a hódító elleni önvédelem gondolata, hiszen a szemben álló seregben ott lovagolt a másik megkoronázott magyar király. A Péterhez húzó csapatrészek megfutamodása magával ragadta az egész magyar sereget. Aba lóhalálában menekült szűkebb hazájába, a Tisza felé, de egy faluban ellenfelekbe botlott, akik elfogták, és valamilyen régi veremben megölték. Itt temették el a közeli templomban. Az idők megnyugvásával hazatért fiai a testét kiemelték, hogy „saját monostorába” – a legújabb ásatások szerint a debrői altemplomba – helyezzék el, és ekkor az a hír terjedt el a nép körében, hogy testét és ruházatát romlatlan állapotban találták, sebei beforrtak, mint megannyi szenté.

Aba Sámuel népi tisztelete nem lehet teljesen alaptalan. Aba egyesítette magában egy nomád nemzetségfő patriarchális társadalomszemléletét, amely az öröklött rabszolgát is emberszámba veszi mint tágabb közössége tagját, és a keresztényét, amely végső fokon minden keresztény embert azonos állapotúnak tekint. Bár egy ilyen felfogás a feudalizmus viszonyai között korszerűtlen, és önmagában is sikertelenségre ítélt, Aba bukását mégsem ez okozta, hanem a politikai erőviszonyok, amelyeken tartósan felülkerekedni alig lehetett.

III. Henrik Péter személyében olyan adut kapott a kezébe hatalmi törekvéseinek kiélésére, amelyet mindaddig nem adott ki, amíg erővel és csellel meg nem valósítja azt, amit német uralkodónak még sohasem sikerült: hűbéri függésbe hajtani Magyarországot.

Péternek, a velencei szerencselovagnak pedig Magyarország nem jelentett többet, mint egy másik otthont, vadászmezőt, amely addig és úgy jó, amíg gazdagon fizet, s ha ennek császári hűbér az ára, attól sem riad vissza.

Henrik megindult Péterrel Fehérvár felé. A menethez sietve csatlakoztak a helyezkedők, majd a székvárosban ünnepélyesen vonultak a királyi bazilikába. Henrik Péter kezébe kormánypálcát adott, és kézen fogva vezette a trónushoz. A német források azt is állítják, hogy a jelenlevők kérelmezték a bajor jog bevezetését, amit Henrik kegyesen megadott. Valószínű, hogy Péter csatlósai kérték a „lex Bioaricá”t vagyonuk, életük és állásuk biztosítására, ez a törvény ugyanis több biztosítékot nyújtott rá, mint István törvényei. Miután a császár Péter és hívei védelmére német helyőrséget hagyott hátra, elvonult.

Péter, akinek helyzetét a német katonaság jelenléte sem szilárdította meg, 1045 húsvétjára meghívta Magyarországra Henriket ünnepelni. A császár ezt az alkalmat ragadta meg Magyarország formális hűbérül vételére. A székesfehérvári bazilikában Péter aranyos lándzsával együtt átadta Magyarországot a császárnak. Minthogy ekkor hallunk utoljára magyar királyi jelvényként használt lándzsáról, valószínűleg ez az a zászlós lándzsa (vexillum), amelyet István király Szilveszter pápától kapott a koronával együtt. Ezeket a pápától nyert felségjelvényeket III. Henrik visszaküldte Rómába annak jelképezéséül, hogy az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt, és helyébe új függőség lépett.

Hogy Péter ezentúl István egy másik koronáját használta-e, avagy III. Henriktől is kapott hűbérest megillető jelvényeket ajándékba, arra nézve nem rendelkezünk adattal. Az viszont tény, hogy Péter díszlakomát csapott Henrik tiszteletére, s ennek befejeztével igen nagy mennyiségű aranyat adott át neki, amit Henrik helyben szétosztott azon vitézei között, akik az előző évi győztes hadjáratban részt vettek.

Ez a leplezetlen nyerseséggel végrehajtott jelenet: a magyar nép dénárjaiból összeszedett kincs az országot eladó királytól a német megszálló katonák kezébe vándorol, elég volt arra, hogy még azokat a főurakat és főpapokat, így a velencei Gellértet is elfordítsa Pétertől, akik István király rendelkezését tiszteletben tartva melléálltak, és egy olyan tömegmozgalom robbanjon ki, amely Pétert az uralmát őrző idegen katonákkal együtt elsodorja.

Helyreállítás és továbbfejlesztés

A hírhedt IX. Benedek, aki Abát kiátkozta, 1045 tavaszán nősülésre szánta el magát és lemondott székéről, mire a rómaiak III. Szilvesztert választották pápának. Benedek azonban ezzel nem értett egyet, jó pénzért egy másik főpap javára mondott le a pápaságról, és kierőszakolta VI. Gergely megválasztását. III. Henrik – értesülve erről – nem zavartatta magát a magyarországi fejleményektől, 1046 őszén levonult Itáliába, december 20-án a sutri zsinaton letette a három pápát, és a maga jelöltjét, Suidger bambergi püspököt tette meg II. Kelemen néven pápává, akivel 1047 első napján császárrá is koronáztatta magát.


I. Endre külpolitikájának másik fontos célkitűzése volt, hogy megkísérelje diplomáciai eszközökkel leszerelni III. Henrik várható támadását, ezért ismételten követeket küldött a császárhoz. Herimannus reichenaui szerzetes egykorú feljegyzése szerint követei által mentegetve magát Péter megvakítása miatt, az ebben bűnösök megbüntetéséről biztosította a császárt, sőt hajlamos volt a császárnak alávetni magát, és adót fizetni.

Ez a híradás két ok miatt nem vehető szó szerint. Herimannus nem volt jelen a követség fogadásánál, csupán az udvari emberek szóbeszédét adhatta vissza, azt, amit fölényeskedve Endre követségéről terjesztettek. Ami Endrét illeti, kizártnak tartható, hogy vállalta volna az ország alávetését hűbéri függés formájában, tehát azt, amiért elődjét elűzték, s aminek ellenében őt Géza és Szent István hagyományainak folytatására hazahívták.

Endre hajlamos volt engedményekre, talán olyan megajánlásokra is, amelyek külső formájukban egyeztek a hűbéres uralkodók teljesítette adókkal, remélve, hogy ezzel a császárt kielégíti. Hűbéresküre és országának alávetésére azonban nem volt kapható.

Henrik nem is kapott elfogadható ajánlatot Endrétől, és ezért nem adta fel szándékát, hogy Magyarországot haddal leigázza. Hogy hadjáratra nem került rögtön sor, annak a nemzetközi helyzet alakulása volt az oka. 1046 őszén Henrik Rómába vonult, a a telet Itáliában, a magyar ügynél is fontosabb kérdések elintézésével töltötte. Mire 1047 áprilisában visszatért, lázadás tört ki ellene a Rajna-vidéken: Gebhard, Felső-Lotartingia hercege és Balduin flandriai gróf felkeltek ellene, és a zavarok évekig tartottak.


Péter uralma nyomán olyan ellenszenv támadt az országban a németekkel és olaszokkal szemben, hogy az egyház helyreállításához szükséges főpapi utánpótlást nem lehetett német és olasz papokra bízni. A német és olasz tartományok egyébként is az ellenséges III. Henrik kezén voltak.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

III. Henrik csak három évvel Péter elűzése után jutott olyan helyzetbe, hogy megkísérelje uralma alá hajtani Magyarországot, melyről úgy vélte, hogy Isten ítélete folytán neki jutott osztályrészül. Ismerve a korábbi hadjáratok nehézségeit, most komoly előkészületeket tett, és stratégiát változtatott. 1050 elején nagybátyja, Gebhard regensburgi püspök sereggel a magyar határra ment, betört a magyar végekre, és zsákmánnyal vonult vissza. Válaszképpen egy magyar sereg tüstént az osztrák határvidékre nyomult pusztítani. Ezt követően a császár Nürnbergben összehívta a bajor előkelőket, és itt elhatározták, hogy a magyar határon, a Duna déli partján újjáépítik Hainburg várát. A Gebhard püspök, Kunó (Konrád) bajor herceg és Adalbert osztrák őrgróf által irányított hadiépítkezést – a magyar határőrök zavaró becsapásai ellenére – még az ősz folyamán sikerült befejezni.

Endre értesülve az előkészületekről, kiterjedt diplomáciai akciókba kezdett. Mindenekelőtt követeket küldött a császárhoz, és békét ajánlott, amit a császár – tervétől nem hagyva magát eltéríteni – semmibe vett. Endre ugyanakkor elküldte György kalocsai érseket a Lotaringiában tartózkodó pápához, és kérte közbenjárását a császárnál. Végül, hogy szövetségest szerezzen, Lengyelországba is elküldte követeit, ahol öccse, Béla herceg – mint a fejedelem sógora – jó ideig Kázmér udvarában élt. Lengyel segítséget nem sikerült szerezni, mert 1050 őszén a császár váratlanul megvádolta Kázmért, hogy egy cseh tartományt bitorol, mire Kázmérnak Goslarban személyesen kellett tisztáznia magát a vád alól, és nemcsak hogy nem segíthette Bélát, hanem még neki kellett segédcsapatokat ígérnie a magyarok ellen. Ha lengyel segítséget nem is kapott, Béla herceg – ekkor vagy talán már ezt megelőzően – hajlandónak mutatkozott hazatérni, ha megkapja az ország egyharmad részét, lényegében a X–XI. századi dukátust, amely a bihari, nyitrai és al-dunai részeken kívül Tolna megye uradalmaira is kiterjedt.


III. Henrik császár 1051 nyarán Passauba hívta össze a birodalmi sereget. Nagy Károly óta nem gyűlt össze ilyen roppant had a „hunok” leigázására, mint III. Henrik bajor, karantán, lombard, burgund, frank, sváb, szász, cseh és lengyel légiókból álló serege. A Duna melletti benyomulás a téli esőzések okozta vizek miatt reménytelennek látszott, ezért a had zöme délnek, a Mura völgye felé kanyarodott, és a Zala forrásvidékénél nyomult be lakott magyar területre. Végighaladva a Kemenesalján és a Bakony északi peremén Fehérvárat Mór felől akarták elfoglalni. Ugyanakkor Gebhard püspök a Dunán hajókkal ereszkedett le, Welf karantán és Bretiszlav cseh herceg pedig a Duna feletti vidéket dúlta, ahol Béla országolt.

Endre kerülte a nyílt összecsapást, s az idegen sereg útvonala előtt mindent kiürített, hogy ne juthassanak élelemhez. Magyar és besenyő lovasok távolról kísérték a benyomulókat. Nappal alig mutatkoztak, de besötétedéstől hajnalig folytonosan csípkedték, zavarták a pihenő tábort. Közben Endre portyázói kezére került Gebhard püspöknek Győrből a császárhoz menesztett futára egy levéllel, amelyben Gebhard az iránt érdeklődött, hogy az élelemszállító hajókkal hova vonuljon. Endre király a levélre notáriusával, Miklós püspökkel íratott választ, amelyben utasította Gebhardot, hogy sürgősen vonuljon vissza és hajóit süllyessze el. A hamis levelet egy magyarországi német hospes vitte el Gebhardnak, aki az északi seregszárnnyal tüstént kivonult Magyarországról.

A császári had nind nagyobb nélkülözések között, harci kedvét veszítve ért a Vértes alatti Bodajkhoz. Itt a tábort ért folytonos támadások felőröltek minden ellenállását, és a sereg sietve megkezdte a visszavonulást. A nyomás csak ekkor fokozódott igazán: minden folyóátkelés súlyos veszteségekbe került, főként a Rábcán, ahol az átkelőhelyet őrző Kapuvárt a burgund, szász és lengyel segélyhadak elfoglalták és felgyújtották, de ezáltal saját hátvédjük visszavonulását is elzárták. A császári sereg komoly veszteségekkel, demoralizálva menekült haza.

A magyar hagyomány, érzékelve, hogy az évszázad legnagyobb ellenséges hadi vállalkozásának kudarcáról van szó, mondákkal övezte a németek futását. A gestaíró és Anonymus szerint a futó németek elhajított pajzsai, régi elnevezéssel vértjei után kapta nevét a Vértes hegyság, Kézai meg éppenséggel a Bársonyos helynevet magyarázta az eldobott bársonyruhákból. Ha ennek nincs is alapja, a nép megőrizte a veszteséges visszavonulás csatahelyeinek emlékét.

Endre a sikert megpróbálta diplomáciailag kiaknázni, rögtön követeket küldött Adalbert osztrák őrgrófhoz, békét kért III. Henriktől, de most már kevesebbet ajánlott, mint annak előtte. A császár 1052 tavaszán újabb hadjáratot indított, ezúttal szerényebb célkitűzéssel, csak Pozsony várát akarta elfoglalni. A kéthónapos ostrom azonban eredménytelen maradt, s a császár kénytelen volt hazavonulni. A korabeli német források azt írják, hogy III. Henrik végül is azért vonult el, mert IX. Leó pápa Endre kérésére személyesen interveniált a császárnál. A megállapodás az lett volna, hogy a magyarok mindent teljesítenek, amit a pápa a béke érdekében jónak lát, de amikor a németek elvonultak, mégsem teljesítették e követeléseket, és ezért a pápa Endrét kiközösítéssel fenyegette. A III. Henrik által a pápai trónusra segített Eggisheim Brunó – aki nevét azzal írta be a történelembe, hogy 1054-ben a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítette, és ezzel az egyházszakadást elindította – Endre felhatalmazásának birtokában tényleg túlzott, és a magyarok számára elfogadhatatlan ígéreteket tehetett. IX. Leó egykorú életrajzírója úgy adja vissza a pápa felfogását a magyarokról, hogy ezek a „római birodalomból a minap disszidáltak’, és a pápa a magyar követekkel való tárgyalás után a „császárnak való szokott alávetés és a korábbi adó megfizetése”[2] értelmében tárgyalt, de mivel – úgymond – a császár bezárta füleit a pápa előtt, büntetésből a magyarokat elvesztette. Ha III. Henrik a kéthónapos ostrommal felhagyott, ennek fő oka mégis a sikertelenség volt, és ebben döntő szerepe volt annak, amiről a Magyar Krónika emlékezik meg: a pozsonyi Zotmund búvár éjjel megfúrta a császár hajóit, s ezzel a „németek ereje’, tudniillik a hadtáp odaveszett. Mivel a krónikaíró megnevez még néhány itt vitézkedő magyar főembert[3], aki a tihanyi alapítólevél tanúnévsorában is szerepel, előadása hitelt érdemel. Endre, aki ezek után újabb támadást várt, 1053 elején újra elküldte követeit a császárhoz, megismételve messzemenő ajánlatait.

III. Henrik most már felhagyott a Velencei Péter ajándéka folytán ölébe hullott magyar hűbéri viszony fegyveres kikényszerítésével, annál is inkább, mer a belső zavarok a német tartományok nyugodt birtoklását is veszélyeztették. 1053-ban ugyanis, miután Gebhard püspök belharcokat vívott Kunó bajor herceggel, a császár a birodalmi gyűlésen a püspöknek adott igazat, és Kunótól elvette a hercegséget. Kunó nagy katonai kísérettel Magyarországra menekült, és innen támadta két éven át a karantán és bajor határvidéket. Nem eredménytelenül, mert 1055-ben, amikor III. Henrik átkelt Itáliába, hogy új pápajelöltjét, Gebhard eichsätti püspököt Szent Péter trónjára emelje, egész Bajorország fellázadt a császár ellen. Gebhard regensburgi püspök – a pápai székben való mellőzéstől vérig sérteve –, Welf herceggel a császár elűzésére szövetkezett, azzal az elképzeléssel, hogy a Magyarországon tartózkodót Kunót állítják helyébe. Hogy erre mégsem került sor, annak Kunó és Welf hirtelen halála volt az oka. Amikor végül 1056 őszén a negyvenéves, energikus császár váratlanul meghalt, az a nyomás, amely egy emberöltő óta Magyarországra nehezedett, megszűnt.

A korona és kard viszálya

  • Ami a dukátus területi szervezetét illeti, a hódolt, illetve csatlakozott népek fő szállásterületéből vezethető le. Jelentette ez nagyjából az ország egyharmada, tehát az István kori 45 vármegye közül mintegy 15 feletti uralmat. Egyik tömbje Nyitra volt: ezt 1031–1032-ig Vazul bírta, 1043-ban pedig alighanem Bélát akarta III. Henrik e határvárakkal megtűzdelt hercegi részbe behelyezni.
  • Az utódlás megváltoztatására akkor került sor, amikor III. Henrik özvegye, a francia Poitou Ágnes, leányát hajlandó volt fiához, Salamonhoz adni.
  • A III. Henrik ellen harcolók, akik Endre német házassági politikája mögött országáruló komaságot sejtettek, Bélában a függetlenség védőjét látták.

Lábjegyzetek

  1. Gombos I. 802.
  2. Gombos III. 2466.
  3. SRH I. 346.

Irodalom

III. Henrik hadjárataira főként az Altaichi Évkönyvek (Gombos I. 94. kk.) adnak anyagot; jó feldolgozása: E. Strehlke, De Heinrici III. imperatoris bellis Ungaricis (Berlin, 1856); Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. I. 106. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 80. kk.