III. Honorius pápa

A Múltunk wikiből

Savelli Cencius

1148 – 1227. március 18.
pápa (1216. július 18. – 1227. március 18.)
Wikipédia
Honorius III.
1221
április 11. Honorius pápa levelet ír Jolántához az izmaeliták ügyében.
1223
március 29. III. Honorius, ellentétben az Aranybulla rendelkezésével, a tized pénzben történő szedését szorgalmazza.
ősz: Béla királyfi III. Honorius pápa parancsára visszaveszi feleségét, ezért apja elől osztrák területre kell menekülnie.
1224
III. Honorius közbenjárására kibékül II. Endre és Béla királyfi. Béla hazatér, s újra megkapja a szlavón hercegséget. Ezek után beveszi a dalmáciai Clissa várát, mire Domald főúr, aki korábban lázadozott, meghódol a királyfinak.
Felszentelik a harmadik pannonhalmi apátsági templomot.
1225
eleje: II. Endre fegyverrel űzi ki a Német Lovagrendet a Barcaságból mivel azok teljes önállóságot akartak szerezni.
III. Honorius pápa nehezményezi a király birtokpolitikáját és a nem keresztények hivatalviselését.
1227
Róbert esztergomi érsek egy kun követség nyomán, pápai megbízással tömegesen téríti meg a kunokat. Létrejön a milkói kun püspökség is.

Kristó Gyula

Kereskedelem

A pesti polgárok is pereltek a veszprémi püspökkel a budai oldalon telepített szőlők dézsmája miatt. 1225-ben III. Honorius pápa, 1232-ben pedig a nádor döntött a veszprémi egyház javára.

Idegen etnikumok

  • A magyarországi izmaeliták sokaságára utal III. Honorius pápa 1221. évi levele, amelyben kérte a magyar királynét, akihez Magyarország szaracénjainak sokasága tartozik, hogy ne engedje a keresztényeket az izmaeliták fennhatósága alá kerülni.
  • II. Endre a Német Lovagrendnek vámmentességet biztosított a székelyek és a románok (Blaci) földjén való áthaladáskor, III. Honorius pápa pedig megerősítette a kiváltságot, megismételve a románok (Blachus) földjére vonatkozó kitételt. Hogy ezen a területen Fogaras vidékét kell értenünk, az a magyarországi románokra vonatkozó következő adatból derül ki. 1223-ban II. Endre a kerci (Fogaras vidéke) cisztercita monostornak adományozta azt a földet, amelyet már korábban a monostornak adott, kivéve azt a románok (Blaccus) földjei közül.

Egyházi társadalom

III. Honorius pápa 1221-ben rendelt el vizsgálatot a Visegrád melletti görög monostor ügyében, s úgy rendelkezett, hogy a görögök helyébe latinokat telepítsenek.

Imre és III. László

III. Honorius pápa 1220. évi levele szerint Konstancia férje halála után mintegy fogolyként maradt vissza, s 30 000 márka értékű pénzét és értékeit, amelyeket a johanniták esztergomi rendházában őriztetett, Endre erőszakkal elvette.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

  • Az éppen a latin császári trónon ülő Henrik, aki még 1213-ban Boril bolgár cár családjával létesített dinasztikus kapcsolatot, most a szerbek felé igyekezett tájékozódni. Alapvető oka ennek az volt, hogy 1214-ben az epiroszi despotaság élére lépő Theodórosz Angelosz szerb segítséggel támadta meg és győzte le csatában a latin császárság erőit. Henrik császárnak elemi érdeke volt a szerbek eltántorítása az epiroszi politikától. A császár szerb orientációja a bolgár szövetség felmondását is jelentette volna, de a szerb szövetség nem jött létre, s II. Endre sem változtatott a bolgárok irányában barátságos politikáján, összeütközése pedig azzal az Istvánnal sem támadt, aki III. Honoriustól királyi koronát kapott, s akit továbbra is a balkáni politika ügyei kötöttek le.
  • A pápák, előbb III. Ince, majd pedig III. Honorius gyakran intették a magyar királyt két évtizedes fogadalma teljesítésére, a keresztes hadjárat megindítására. A császári trón elnyerésének lehetősége sarkallta Endrét a keresztes had megindítására, s úgy tervezte, hogy szárazföldi úton jut el Ázsiába. Ám az a körülmény, hogy Courtenay Pétert a pápa gyorsan, 1217 áprilisában császárrá koronázta, egy csapásra megváltoztatta a tervét, és a tengeri út mellett döntött.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

A János érsek és kanonokjai ellen forduló előkelők között azonban nemcsak világiak, hanem egyháziak is voltak, hiszen II. Endre király gonoszságok elkövetésével egyaránt vádolt világiakat és egyháziakat, s kérte a pápát, hogy a gaztettek szervezőit és bűntársaikat a Szentszék teljes szigorával sújtsa.

A Szentföldről hazatérő királyt 1218-ban vigasztalan kép fogadta. II. Endre írta meg 1219-ben III. Honorius pápának, hogy távollétében „kimondhatatlanul elburjánzott a széthúzás”. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy az új berendezkedés ellenfelei és hívei harctérnek tekintették és használták az országot. II. Endre így tájékoztatta a pápát szentföldi útja utolsó állomásáról: „amikor Magyarországba visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk kevert bennünket, megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk.”[1]


III. Honorius pápa 1222. július 4-i, a magyarországi érsekekhez és püspökökhöz intézett leveléből szerzünk tudomást a pápa és a magyar király helyzetelemzéséről. Eszerint II. Endre kegyes apaként gondoskodva elsőszülött fia előrehaladásáról, és óvakodva az ország válságáról, nyugalmat kívánva teremteni, Bélát királlyá koronáztatta. De az elvetemültek (perversi), akik a viszály ösvényeit keresték, és rosszat akartak tenni, kieszelték, hogy engedelmességükkel nem II. Endrének, hanem fiának tartoznak, s gondoskodnak mindkettőjük ellenében az ország viszályáról. Pedig nem az volt a magyar király szándéka, hogy életében más uralkodjék az országban, hanem hogy ő maga kormányozza az országot. A pápai levél a címzetteket arra szólítja fel, hogy az ilyen lázadások szítóit egyházi fenyítékkel kényszerítsék jobb belátásra.

1222-ben nemcsak a birtokpolitika kérdésében került — ha csak időlegesen is — azonos alapra II. Endre és Béla, hanem családi ügyek is mutatják Béla közeledését atyjához. 1220-ban megtörtént a tizennégy éves Béla és alig fiatalabb menyasszonya, a nikaiai császárleány, Mária házassága, s ugyanekkor II. Endre Máriát Magyarország királynéjává koronáztatta. A fiatalok mintegy két évig szeretetben és békében éltek egymás mellett, amikor is 1222-ben II. Endre jobbnak látta új feleséget keresni fia számára, akitől agyarországra nézve nagyobb haszon származhat. Endrének sikerült rávennie Bélát, hogy maga kezdeményezze a pápánál a házasság felbontását, amitől III. Honorius 1222 májusában, a magyarországi püspökök által folytatandó vizsgálat eredményétől függően, nem zárkózott el. Talán még ugyancsak 1222-ben történt, hogy Béla törvényes feleségét bizonnyal apja buzdítására, és — mint a magyarországi püspökök írták 1223-ban a pápának — „némely gonoszok rosszindulatú sugalmazására elbocsátotta az egész ország botrányára és a keresztény vallás gyalázatára”.[2]

Ezekben az években néhány adatunk az izmaelita elemek fontosságára enged következtetni, akik a királyi jövedelmeket bérelték. Így 1218-ban a pesti böszörmények mint kamarabérlők, tehát a királyi pénzverés bérlői szerepelnek. 1221 áprilisában III. Honorius pápa levélben intette Jolántát, Magyarország királynéját (mivel tudomása szerint Magyarország izmaelitáinak, szaracénjainak sokasága a királynéhoz tartozik), hogy ne engedje a keresztényeket, akár szolgákat, akár szabadokat az izmaeliták kezébe jutni; méltatlan a keresztényeket a keresztény hit ellenségeinek kezében és hatalmában hagyni, az izmaelitákkal való együttélésből sokan a pogányság tévelygésébe csúsznak át. Hasonló értelemben írt ugyanakkor II. Endrének is.

Az 1222. évi Aranybulla

Bizonyára 1222 közepén, Barc fia Miklós nádorsága alatt történtek azok az események Magyarországon, amelyeket csak III. Honorius pápanak 1222. december 15-i, az egri püspökhöz, az egresi és a szentgotthárdi cisztercita apátokhoz intézett leveléből ismerünk. Már a levél bevezető sorai sem a szokványos elmélkedések: „Minél számosabb sokaság gyűlik össze, annál kevésbé lehet érvekkel féken tartani; egyesek saját indulatukat követve meggondolatlanul arra törekszenek, ami nem szabad, viszont kedvükre van, és könnyen lázadásban törnek ki, ha bármennyire is ésszerűtlen kívánságuknak nem tesznek eleget.” Az 1222. évi magyarországi helyzetre ekképpen reagált a pápa: „Magyarországon újonnan (noviter) elhatározták, hogy az egész nép egy évben kétszer összejöjjön, amikor Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya személyesen tartozik jelen lenni, és az ilyen roppant sokaságú tömeg, az ésszerű mérsékletet félretéve, e királytól súlyos és igazságtalan dolgokat szokott követelni, azt tudniillik, hogy az ország mágnásai és nemesei, akiket a túlkapásokban bűnösnek találtatnak, méltóságuktól és tisztségüktől megfosztva űzessenek ki az országból, és javaikat osszák fel a nép között.”[3]

A pápa akként vázolta II. Endre király dilemmáját, hogy ha az uralkodó e követeléseket teljesíti, vét az igazság ellen, megsérti a békét, és gyengíti a királyi hatalmat, ha viszont megtagadja azokat, a maga és szolgái személyét teszi ki veszedelemnek. A pápa végül is azt a tanácsot adta a címzetteknek, hogy érjék el: a tömeg maradjon az igazság határain belül, ne tegyen semmit a király, a korona, a főemberek személye és javai ellen. Kevéssel a levél kelteként szereplő december 15-e előtt nagyszabású tömegmozgalom támadt Magyarországon. Hogy ezt nem vehetjük azonosnak az Aranybullát kieszközölő előkelők palotaforradalmával, legfőképpen az bizonyítja, miszerint az új mozgalom évi két gyűlést követelt a király jelenlétében, míg az Aranybulla csak egy törvénynapot állapított meg évente. 1222 őszén azok a főemberek állhattak az újabb tömegmozgalom élére, akik az Aranybullát kicsikarták a királytól, s akiknek az Aranybulla 31. cikkelye alapján törvényes jogalapjuk volt az Aranybulla pontjait nem teljesítő királlyal való szembefordulásra. Követeléseik nyomatékosítására a királyi szervienseket és a várelemeket, illetve azok előkelőbb rétegeit vonultathatták fel, akik — mint a pápa írja — „súlyos és igazságtalan dolgokat” követeltek Endrétől.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Az 1222. évi Aranybulla számos pontja nem ment át a gyakorlatba. Egyeseket maga a király nem vett tudomásul, mint például a tisztségek halmozását tilalmazó cikkelyt, más esetben pedig a pápa lépett fel az Aranybullában megfogalmazott elvek ellenében. Így 1223. márciusában III. Honorius pápa a tizednek pénzben történő szedését szorgalmazta Magyarországon. Hogy az Aranybulla teljesen papíron maradt volna, azt azonban mégsem lehet mondani. A politikai érdekek és a tényleges hatalmi erőviszonyok döntötték el, hogy mi valósult meg, illetve minek lett volna kívánatos megvalósulnia. Valószínűnek látszik, hogy a nem keresztények magyarországi tisztségviselése ellen III. Honorius 1225-ben éppen az Aranybullára hivatkozva emelt szót.


III. Honorius pápa 1222. július elején erősítette meg II. Endre feleségének, Jolántának adott hozományát, amely a szlavóniai bánságot, Varasd, Somogy, Zala és Szerém megyéket foglalta magában. Ugyancsak a pápa 1223 márciusában a Szentszék különleges védelme alá vette III. Béla leányát, Margitot, II. (Angelosz) Izsák bizánci császár özvegyét, aki II. Endre király adományából jogosan birtokolta Keve várát az egész vármegyével és annak jövedelmeivel együtt, továbbá néhány Szerém és Bács megyei falut.


Endre és Béla rövid ideig tartó békéje arra az időszakra esett, amikor Béla, feltehetően atyai tanácsra hallgatva, elbocsátotta hitvesét, Laszkarisz Máriát. A magyarországi püspökök, akiket III. Honorius pápa 1222 májusában kért fel a házasság felbontását célzó vizsgálat lefolytatására, a pápához intézett 1223. évi levelükben részletesen tájákoztatták a házasság megkötésének történetéről, botrányt és gyalázatot emlegettek a frigy felbontásával kapcsolatban, és új utasítást kértek Honoriustól. A pápa a házasság visszaállítására adott parancsot, ami mind a magyarországi főpapok, mint Béla tetszésével találkozott. Béla visszavette hát nejét. Ez azonban Endre haragját váltotta ki, s Béla 1223 végén Ausztriába kényszerült menni, ahol még mindig az a VI. Lipót uralkodott, aki Imrével szemben Endrét és Endrével szemben a gyermek Lászlót szívesen fogadta. Az Árpádok családján belüli viszály jó alkalmat teremtett az előkelőknek, hogy a két király közül választhassanak, s maguk is szítsák az ellentéteket. Béla körül újólag párt szerveződött. Bizonyosan tudjuk, hogy Buzád comes, a III. István által behívott német származású Haholt leszármazottja, aki 1223-ban és 1224 elején még II. Endre hű embereként a pozsonyi ispáni méltóságot viselte, pénzét és javait veszélynek téve ki Béla királyhoz csatlakozott, s védelme alá helyezte magát. III. Honorius pápa 1224. február végi levelében arra intette Buzádot, hogy a Béla király iránti hűségben állhatatosan maradjon meg. A pozsonyi ispáni tisztet Csák nembeli Demeter kapta meg, II. Endre egyik kedvelt embere, aki ekkor már közel egy évtizede viselte a királyi udvarban az asztalnokmesteri funkciót. Ugyanezekben a napokban Honorius egyházi méltóságoknak is hasonló értelemben írt. Bereck váci és Róbert veszprémi püspököt, továbbá a kalocsai érseket és suffraganeusait arra kérte, hogy tanácsaikkal segítsék Bélát, „legyen végre a vihar után nyugalom, a köd után derült idő”[4].

Felkereste levelével a pápa Lipótot és Endrét is. A magyar királyt arra intette, hogy a Béla királlyal együtt Ausztriában levő Buzád pozsonyi ispánt és másokat részesítse kegyében, ne zaklassa őket, és senki ne kurtítsa meg azok javait. Bélát Endre király szeretetébe ajánlotta, s kérte a magyar uralkodót, hogy Béla számára országából biztos jövedelmet jelöljön ki. A viszályról maga II. Endre tájákoztatta levelében a pápát, amelyet Honorius 1224. március 12-i válaszából ismerünk csak. A válaszlevélben a pápa biztosította Endrét, hogy Bélát apja iránti engedelmességre inti és figyelmezteti, hogy sem ő, sem a vele levő emberek ne okozzanak zavarokat Magyarországon. Ugyanakkor Endre értésére adta, tisztelettel és jóindulatúan bánjon fiával és örökösével, mert Béla felesége visszavételében pápai parancsnak engedelmeskedett. A következő napon a pápa újabb leveleket bocsátott útjára: Bélát, a Bélával Ausztriában tartózkodó nemeseket és Lipót osztrák herceget kereste fel soraival, hogy a címzettek törekedjenek békére Magyarországon, és viszály szításától tartózkodjanak. A pápa világosan megfogalmazta álláspontját Tamás esztergomi érsekhez, János utódához intézett levelében: mivel nyilván az érseknek sem tetszik, ha Endre és Béla királyok között vetélkedés (aemulationes) folyik, és némelyek viszályokat szítanak közöttük, mert ennek révén elvész az ország békéje, s ez súlyos veszélyek forrása lehet, ezért intette az érseket, legyen éber, figyelmes, gondoskodjék róla, nehogy a viszály szítói túlzottan megerősödvén az atya és fia között ellenségeskedés támadjon, hanem a viszálykodást legyűrve a béke megteremtésén fáradozzon. A pápai diplomácia irataiból világosan kiderül, hogy Laszkarisz Mária visszafogadása csak ürügy volt arra, hogy a különböző táborok, pártok által szított királyok szembeforduljanak egymással.


Nem véletlen, hogy éppen 1225 tavaszán bukkan fel a pápai iratokban a II. Endre által végrehajtott nagymérvű birtokeladományozások ügye és a birtokvisszavételek szorgalmazása. III. Honorius pápa három bullát küldött Magyarországra, július 15-én egyet Ugrin kalocsai érseknek és Béla ifjú királynak, augusztus 23-án pedig egyet a kalocsai érseknek és suffraganeusainak. A pápa a következőket írja bullájában: „már régóta értesülvén arról, hogy Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya bizonyos elidegenítéseket hajtott végre országa sérelmére és a király tisztének ellenére, elküldjük írásunkat a királyhoz, hogy az említett elidegenítéseket ... törekedjék visszavonni.”[5] Ha tett volna is esküt a magyar király — folytatja levelét a pápa — az adományok visszavonhatatlanságára, az érvénytelen, mivel koronázásakor arra esküdött meg, hogy az ország jogait és a korona tiszteletét sértetlenül megőrzi. Bizonyos, hogy a pápát a magyarországi egyháziak tájékoztatták és befolyásolták olyan irányban, hogy Endre a mértéktelen adományozásokkal, az új berendezkedés politikájával koronázási esküjét sértette meg, s kívánatos lenne az elkótyavetyélt birtokok visszavétele. Béla ifjú király a pápai bullában bátorítást és mintegy felhatalmazást kapott a pápától, hogy országrészében kezdje meg az elidegenített ingatlanok restaurálását. Ugyanakkor Béla ekkor még pápai felszólításra sem hajolt a birtokvisszavételi politika elindítására. 1226-ban István zágrábi püspököt érdemeiért somogyi várfölddel adományozta meg. Ugyanakkor II. Endre-ellenes célzattal hozta elő 1225-ben Honorius pápa a zsidók és pogányok (izmaeliták) dolgát is, emlékezetébe idézve a toledói zsinat (1217) határozatát, hogy zsidó közhivatalt nem viselhet. Elégedetlenségét fejezte ki, hogy Magyarországon a szaracénok keresztény szolgákat szabadon vehetnek és tarthatnak, s mi több, keresztény parasztok szaracénoknak mondják magukat, és a szaracénokhoz állanak, mert sokkal könnyebb a szaracénok helyzete Magyarországon, mint a keresztényeké. A dolog lényegét illetően a pápa nem tévedett. Izmaelitáknak és zsidóknak korábban is nagy szerepük volt II. Endre gazdaságpolitikájában, mint bérlőknek, s a legkiemelkedőbb személyiségek betagozódtak a magyarországi uralkodó osztályba.


Honoriusnak azonban még e módon sem sikerült célját elérnie, visszafogadtatnia Endrével a Német Lovagrendet.


Ám már III. Honorius 1225. májusi leveléből arról értesülünk, hogy — nyilván kevéssel ezt megelőzően — a magyar király Ugrin kalocsai érseknek adta Boszniát, Sót és Ozorát, vagyis a Szávától délre Szerbiáig húzódó területet.

Iskolaügy

III. Honorius pápa 1219. évi bullájában elrendelte, hogy minden egyházmegye meg­felelő papot küldjön Párizsba a teológia tanu­lására, akik hazatérve csökkentik a kép­zett oktatók hiányát.

Lábjegyzetek

  1. Theiner I. 20. – Magyar fordítása: MakkaiMezey 131.
  2. Theiner I. 42
  3. Theiner I. 36.
  4. Theiner I. 46.
  5. Fejér, CD III/1 294. (tévesen 1220. évi kelettel); Theiner I. 60. (helyesen 1225. évi dátummal).

Irodalom

III. Honorius Bélához és a kalocsai érsekhez intézett 1225. július 15-i, továbbá a kalocsai érsekhez, valamint suffraganeusaihoz intézett 1225. augusztus 23-i hulláját részletesen elemzi Bónis György, Decretalis Intellecto (III. Honorius a koronajavak elidegeníthetetlenségéről). (Történeti Szemle 1974. 1-2).