III. István konszolidációs kísérlete

A Múltunk wikiből
1169 előtt
A templomos lovagrend tagjai Magyarországon is megtelepednek.
1169
szeptember 14. I. Mánuelnek fia születik, Elek.
III. Sándor pápa követe, Manfréd bíboros Magyarországra érkezik, hogy megszüntesse a III. István és Lukács esztergomi érsek közötti ellentétet. Lukács érsek ugyanis az egyházi birtokok eltékozlása miatt kiközösítette a királyt. A bíboros közvetítésével megegyezés jön létre a király és az egyház között, Lukács érsek is visszavonja a kiközösítést.
1170 körül
Miután I. Mánuelnek fia született, Béla–Alexiosz fokozatosan háttérbe szorul. Elveszti deszpotész rangját, felbontják eljegyzését Máriával. Feleségül veszi Chatillon Ágnest, Mánuel sógornőjét.
1171
I. Mánuel fiára esketi fel az előkelőket, és társcsászárrá nevezi ki fiát.
1172 előtt
Ismeretlen szerző megírja a III. István kori gestát, amely Könyves Kálmántól kezdve beszéli el az eseményeket.
1172
március 4. III. István meghal, Esztergomban temetik el. A király halálakor itt tartózkodik zarándokként Oroszlán Henrik bajor és szász herceg, valamint II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceg.

A Bizánc elleni háborúk alaposan kimerítették az ország erőtartalékait. III. István legfontosabb feladata az 1167 utáni esztendőkben az lehetett, hogy a Béla–Alexioszra támaszkodó belső ellenzékkel szemben biztosítsa uralmát, s külpolitikai vonatkozásban a függő kérdések lehető békés rendezésére törekedjék. A III. István által országos tisztségekbe még 1162-ben felemelt arisztokrácia végig hűségesen kitartott az uralkodó mellett. A Németországból II. Géza alatt bevándorolt Héder 1162–1164 között a nádori méltóságot viselte, míg ugyanekkor Gábor az udvarispáni tisztséget töltötte be. Helyükre a hatvanas évek közepén azok kerültek, akik 1162-ben még csak megyésispánok voltak. III. István egyetlen 1162. évi oklevele öt ispán nevét örökítette ránk. Közülük Ampod futotta be a legfényesebb politikai pályát: már 1163–1164-ben bánná emelkedett, s vezetője volt annak a harmincezres magyar seregnek, amelynek sikerült időlegesen megakadályoznia, hogy Bizánc birtokba vegye Dalmáciát. Hamarosan elnyerte a nádori méltóságot, sőt 1169-ben kezében összpontosult mind a nádori, mind a báni tiszt.[1] Szép karrier jutott osztályrészül III. István másik, 1162. évi megyésispánjának, Lőrincnek. 1164-től kezdve egészen 1172-ig az udvarispáni méltóságot viselte. A harmadik ispán, Dénes hadvezére volt az 1166-ban és 1167-ben a bizánciakkal megmérkőző magyar seregnek, s ispáni tisztét még 1171–1172-ben is tartotta. III. István egész uralkodása alatt megőrízte megyésispáni méltóságát az 1162. évi tisztikar két további ispánja, Fulco és Ruben is. Fulcóról tudjuk, hogy 1166-ban a Tiszától a Kárpátokig terjedő, nagy kiterjedésű Szolnok megyét igazgatta, s a sok viszontagságot megélt Bihar megyei szentjobbi apátság védelmét az uralkodó Fulcóra bízta. Fulco testvére, Vido is III. István hű emberének számított, egy időben, 1171–1172-ben bizonyosan az udvari kápolna élén állt. III. István uralmának megszilárdításában a mellette haláláig kitartó arisztokrata csoport oroszlánrészt vállalt. Ugyanakkor az uralkodó más előkelőket is igyekezett magához kötni. A II. Géza korában Magyarországra jött német származású előkelőknek, a Fraknói család eleinek, Gottfriednek és Albrechtnek ítélettel visszaadta a II. Gézától nyert földeket, amelyeket a locsmándi ispán a maga ispánságának követelt.

Fontos volt az a segítség, amelyet III. István családja tagjaitól kapott. Uralkodásának egy évtizede alatt végig mellette állt anyja, Eufrozina királyné, aki — mint ezt III. István több oklevele is jelzi — tanácsaival támogatta fiát. Dinasztikus kapcsolat szolgált alapjául annak a segítségnek, amit III. István II. Vladiszlav cseh királytól és időlegesen Jaroszlav halicsi fejedelemtől kapott. Az uralkodónak Jasomirgott Henrik osztrák herceg leányával, Ágnessel 1166-ban kötött házassága a nyugati szomszéd jóindulatát és támogatását biztosította, s megnyerte III. István számára azokat a nyugati származású arisztokratákat, akik a német orientáció hívei voltak. III. István és Ágnes házasságából 1167-ben fiúgyermek született, Béla, akiben az uralkodó trónja örökösét láthatta. A csecsemő azonban rövidesen meghalt. Természetesen a huszadik életéve körül járó István nem mondott le fiú utódról, de tényleges örökös híján nagyobb figyelmet kellett fordítania Bizáncra, ahol öccse, Béla személyében már felnőtt korú és Magyarországról bizonyos körök által támogatott trónjelölt élt.

Béla–Alexiosznak a bizánci birodalomban hamarosan megváltozott a helyzete, s ez táplálhatta az aggodalmat III. Istvánban trónja jövőjét illetően. Mánuel bizánci császárnak 1169 szeptemberében ugyanis fia született, akit az Alexiosz névre kereszteltek, mintegy már ezzel is jelezve, hogy Béla–Alexiosz helyére a trónöröklés rendjében rövidesen a császár fiúgyermeke lép majd. Béla bizánci pozícióinak leépítésére fokozatosan került sor 1169–1171 között. Elvesztette deszpotészi rangját, s szerényebb kaiszari méltósággal kellett beérnie. Mánuel felbontotta Bélának Máriával kötött jegyességét, s — talán 1170-ben — feleségül adta Bélához antiochiai Châtillon Ágnest (bizánci nevén Annát), aki Mánuel sógornője volt. Ily módon Mánuel leánya, Mária „felszabadult” más, Bizánc számára értékesebb frigy számára, ugyanakkor Bélát továbbra is a keleti birodalomhoz és annak császárjához kötötte házassága. Béla bizánci trónörökösi állásának a végső kegyelemdöfést az adta meg, hogy Mánuel 1171-ben a fiára eskette fel a birodalom előkelőit, s az alig másfél éves kisgyermeket társcsászárrá koronáztatta. Béla figyelme egy csapásra újra Magyarország felé fordult. Minden bizonnyal 1170 első felében kelt Bélának az a latin nyelvű oklevele Bizáncban, amelyben még az Alexiosz nevet használta, amint erre az oklevél intitulatiojában az A. szigla utal, de Béla címében már nem bizánci méltósága szerepel, hanem az a rang, amelyet 1161–1163 között Magyarországon viselt: a Magyarország, Dalmácia és Horvátország hercege cím.

Magyarország teherbíró képességének 1167 utáni csökkenésével, Béla bizánci tartózkodásával magyarázható, hogy III. István uralkodása utolsó fél évtizedére a visszafogottság, az összeütközések kerülése, a belső konszolidációt szolgáló békülékenység és tartózkodás jellemző, s fokozottan érvényes ez éppen Bizánc irányában. Magyarország nem avatkozott be a Bizánc elleni szerb önállósulási mozgalmakba, és nem vállalkozott arra, hogy Bizánc ellenében segítséget nyújtson a szerbeknek. A kapcsolatok rendezésére törekedett III. István Velencével, amelytől az adriai hatalmi viszonyok kérdését illetően évtizedes ellentétek válaszották el. Közvetlenül a magyar–bizánci viszályok lezáródása után, 1167 decemberében dinasztikus kapcsolat létesült Magyarország és Velence között, amely véget vetett az ellenségeskedések korszakának, s barátivá tette a két hatalom viszonyát. Dalmácián 1167 után elsősorban Bizánc és Velence osztozott, de talán Magyarország sem szorult ki a Tengermellékről. A legértékesebb területek, Spalato, Trau és vidékük Bizánc kezén voltak. 1171. évi spalatói oklevél Mánuel császár nevével keltez, s Dalmácia bizánci helytartójaként Konsztantinosz szebasztoszt jelölte meg. Zára Velencéé volt, amelyet a doge 1165-ben Bizánccal szövetségben vett vissza a magyaroktól. Tengerfehérvárt és Sebenicót feltehetően a magyarok tartották. III. István 1166-ban a tengerfehérvári Szent János-kolostort megerősítette még a magyar hódítás előtti horvát királyoktól nyert birtokaiban, s bíráskodási kiváltsággal ruházta fel. Sebenicót a magyar király 1167-ben (vagy 1169-ben) biztosította mindazokról a jogokról, amelyeket Kálmán király adott 1108-ban Traunak. A bizánci–velencei barátság hamarosan felbomlott. Amikor 1167 decemberében Magyarország és Velence baráti kapcsolatot létesített egymással, talán már érezhető volt a bizánci–velencei viszony romlása, s így III. István Magyarországa megnyerte szövetségesül Velencét Bizánc ellen. Bizánc és Velence elhidegülését Mánuel 1165 utáni itáliai politikája idézte elő. Az Itáliára formált bizánci igények érthetően nem nyerték el Velence tetszését. Kapcsolatuk romlása odáig vezetett, hogy 1171 márciusában Mánuel parancsára a keleti császárság egész területén börtönbe vetették a velencei kereskedőket, hajóikat és javaikat pedig elkobozták. Erre válaszul a velencei doge 1171 őszén hajóhadat indított Bizánc ellen. A flotta távollétét használta fel Zára, hogy a számára terhes velencei uralmat lerázza, s Magyarországhoz csatlakozzék. Bizonnyal az 1172. év első hónapjaiban íródott az a zárai oklevél, amely III. István nevével keltez. Az 1172 húsvétját (április 16.) követően keletről hazatérő velencei hajóhad azonban újra visszaállíthatta Zárában a velencei fennhatóságot.

Noha a nyugati egyháziak félelme nem igazolódott, s Magyarország nem követte Bizáncot a görög szkizma útján, III. István belső egyházpolitikája és III. Sándor pápához való viszonya ellentmondásos volt. Thomas Becket és John of Salisbury 1167. évi levele szerint a magyarországi állapotok távol álltak a gregorianizmustól, vagyis a VII. Gergely pápa által képviselt, a világiak fölött álló egyházi szupremácia tanát hírdető koncepciótól. A fonák helyzetet magyarázhatja, hogy III. István és III. Sándor az 1160-as években a két európai szövetségi rendszer más-más oldalán állt. III. István Bizánc ellen harcolt, s Barbarossa Frigyes, főleg pedig a német uralkodó vazallusainak támogatását élvezte. Ezzel szemben III. Sándor éles ellentétben állt Frigyessel, s Frigyes és Mánuel ütköző itáliai érdekei miatt vele egy táborban, a Frigyes elleni erők táborában tudhatta a bizánci császárt. A magyar–pápai kapcsolatok lazulását mutatja, hogy 1162-től egészen 1169-ig nem járt pápai legátus Magyarországon, pedig III. Sándor fontos szerepet tulajdonított az egy központból irányított katolicizmus egységének, amelyet jobbára éppen a pápai legátusok igyekeztek kikovácsolni. A rendezetlen magyar–pápai kapcsolatok kihatottak III. István magyarországi egyházpolitikájára. III. Sándor pápa nehezményezte, hogy a magyar király a kánonokkal ellentétesen áthelyezte Prodanus püspököt. Az 1162–1167 közötti időben történhetett meg, s kapcsolatban lehetett az akkor folyó magyar–bizánci háborúkkal, hogy a király egyházi javadalmakat vett el az országban, s ezeket nem egyházi célokra fordította.[2]

A Magyarország ellen irányuló közvetlen fenyegetés elmúltával mind a pápának, mind III. Istvánnak érdeke lehetett a viszony rendezése. III. Sándor helyzete az 1160-as évek végére jelentősen javult, s joggal gondolhatott arra, hogy a Magyarországon meglazult gregoriánus egyházi fegyelmet szigorítsa, III. István konszolidációs politikájába pedig szervesen beleillett a megerősödő pápai hatalommal a kapcsolatok javítása. Ugyanez lehetett az érdeke a magyarországi egyháziaknak, akiknek élén Lukács esztergomi érsek, a gregoriánus eszmék hajthatatlan és tulzó képviselője állt. Lukácsnak az eszmékhez dogmatikus módon való ragaszkodása mutatkozott meg abban, hogy amikor II. László börtönében sínylődött, s III. Sándor pápa levél útján emelt szót az érdekében, Lukács nem fizette ki a pápa leveléért a szokásos összeget, mert nem akart szimónia útján szabadulni. Lukács merevsége mit sem változott az 1160-as évek végére. Egészen jelentéktelen ügy miatt megvonta ekkortájt az áldást III. István királytól és anyjától, Eufrozina királynétól. Makacsul ellenszegült Lukács annak a pápai parancsnak is, hogy András választott győri püspököt szentelje fel és iktassa be. Hasonlóan megtagadta ezt akkor is, amikor Manfréd pápai legátus szólította fel erre. A magyarországi egyháziak közül mégis elsősorban Lukács érdeme volt, hogy Magyarország és a pápaság kapcsolatai normalizálódtak.[3]

Erre 1169-ben került sor, amikor több éves szünet után Manfréd bíboros személyében pápai legátust érkezett az országba. Önmagában ez a körülmény a magyar–pápai kapcsolatokat hosszú időre befagyasztó jég olvadását jelezte. Manfréd kardinális buzgósága nem csekély szerepet játszott abban, hogy III István király és a pápaság új megállapodást hoztak létre. A magyar király mindenekelőtt a III. Sándor pápa és II. Géza közti 1161. évi egyezmény ama pontját igérte teljesíteni, amelyet korábban megsértett, s amely az invesztitúrajog lényegét képezte, hogy tudniillik a püspökök letételét és áthelyezését pápai beleegyezés nélkül nem gyakorolja, a jogot a pápának tartja fenn. Új mozzanat az 1169. évi megállapodásban, hogy III. István lemondott a királyi prépostok és apátok általa eddig eszközölt kivenezéséről. Ez az intézkedés a királyi magánegyházak rendszere ellen irányult, miként III. Sándor pápa egyik központi törekvése volt Európa-szerte a magánegyházakat kivenni a világiak kezéből, csak bizonyos kisebb rendű jogokat hagyva meg az alapító családjának (ius patronatus). Arra nézve is igéretet tett III. István, hogy a püspökök elhunytával a püspöki javakba nem világiakat, hanem klerikusokat ültet, akik nem saját élvezetükre, hanem a megélhetés szüksége szerint szerényen vesznek el az egyházi javakból, illetve hogy a hátrahagyott vagyont egyházi célokra, épületek újjáépítésére, a szegények, özvegyek, árvák támogatására tartalékolja. Konkrét ügy kapcsán fogadhatta meg a király, hogy a saját hasznára sem fog elvenni ezekből a javakból, eltekintve attól az esetől, ha erős sereggel ellensége támadása érné az országot, de még akkor sem cselekszik a püspökök beleegyezése nélkül. III. István engedménye továbbment annál az engedménynél, amit II. Géza 1161-ben III. Sándornak tett. A különbség részben a pápai hatalom erőgyarapodásával, részint a magyar állam teherbíró képességének csökkenésével, konszolidációra törekvő politikai vonalvezetésével magyarázható.[4]

Nem zárható ki, hogy közvetlenül az 1169. évi magyar–pápai konkordátumot követően fordult III. Sándor pápa az esztergomi és kalocsai érsekhez levéllel, amelyben a cölibátus kérdéséről fejtette ki álláspontját, s az egységes gyakorlat követésére utasította a magyarországi egyházat. A pápa arról rendelkezett, hogy házas férfi csak akkor léphet szerzetbe, ha felesége is hasonlóan cselekszik. Tételesen megtiltotta a magyarországi érsekeknek, hogy házas férfit püspökké merészeljenek szentelni. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a leendő püspök felesége előbb megtartóztatást fogad, s maga is egyházi öltözéket vesz magára. Ezek az utasítások arról tanúskodnak, hogy Magyarország még távol állt attól, hogy — akár csak a felső klérus körében is — maradéktalanul megvalósultak volna a gregoriánus eszmék.

III. István 1167–1172 között nem kis eredményeket tudott felmutatni uralma konszolidálásában, a bizánci háborúk következtében meggyengült ország megerősítésében. Ha volt is az országban ellenzéke, viszonylag szilárd belső bázisra támaszkodhatott, amelynek gerincét az 1162 óta funkcionáló világi előkelők és a Lukács érsek vezette felső klérus alkotta. Sikerült rendeznie Magyarország kapcsolatait Velencével és a megerősödő pápasággal, dinasztikus kötelékkel megpecsételt szövetség fűzte a királyt Barbarossa Frigyes birodalmának keleti vazallusaihoz, az osztrák és a cseh uralkodóhoz. Maga III. István 1172-ben alig huszonöt éves volt. Felesége, Ágnes újra gyermeket várt, a születendő csecsemő talán megoldhatta volna III. István trónöröklési gondjait. S noha Lukács állítólag már 1171-ben megjósolta a magyar király egy év múlva bekövetkező halálát, ez akkor hihetetlennek tűnt. A jóslat azonban beteljesült: 1172. március 4-én III. István meghalt. Éppen ekkor érkezett Esztergomba a Szentföldre tartó Oroszlán Henrik szász herceg, akit a magyar király apósa, Jasomirgott Henrik osztrák herceg kisért Bécstől. III. István holttestét Esztergomban temették el. Az ellenőrizhetetlen hír, hogy az ifjú uralkodóval testvéröccse, Béla végzett méreg segítségével, elterjedt a zarándokok között. A halál tett kényszerű pontot III. István szép reményekre jogosító konszolidációs politikájának végére.

Irodalom

  1. III. István vezető tisztségviselői közül Ampodra lásd Wertner Mór, Ompud nádor és utódjai (Turul, 1895. 2).
  2. III. Sándor pápa és Magyarország viszonyát illetően Walther Holtzmann Papst Alexander III. und Ungarn (Ungarische Jahrbücher 1926. 4) című dolgozata és az abban olvasható forrásközlés igazít el. Alapvető továbbá J. Deér, Der Anspruch der Herrscher des 12. Jahrhunderts auf die apostolische Legation (Archivum Historiae Pontificiae 1964).
  3. III. István egyházpolitikájára és Lukács érsek pályájára vonatkozóan Györffy György Becket Tamás és Magyarország (Filológiai Közlöny 1970. 11- 2) című tanulmánya áll rendelkezésünkre.
  4. Az 1169. évi magyar-pápai megállapodás oklevelét a szakirodalom általában hitelesnek, ha nem is minden vonatkozásban gyanúmentesnek minősíti. Erre vonatkozóan ellentétes nézetet fogalmazott meg Győry, Gesta regum, Gesta nobilum, illetve Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon.


Politikai viszonyok
III. István harcai Bizánccal Tartalomjegyzék III. Béla konszolidációja