III. Károly király

A Múltunk wikiből

VI. Károly néven német-római császár, II. Károly néven cseh király

Bécs, 1685. október 1. – Bécs, 1740. október 20.
magyar király 1711–1740 között, a Habsburg-ház utolsó egyenes ági férfisarja
Wikipédia
Német-római császár és német király, magyar és cseh király
1700. november 1.
Meghal II. Károly spanyol király; utódául XIV. Lajos francia király unokáját, Anjou Fülöpöt jelölte, de a spanyol trónra I. Lipót császár fia, Károly főherceg is igényt tart.
1704. február–március
Habsburg Károly főherceg spanyol ellenkirály Lisszabonba érkezik.
1711. április 17.
Bécsben meghal I. József király. Utóda öccse, III. Károly.
1711. április 25.
A rendi konföderáció gyűlése Szatmáron kész elfogadni a király kegyelmét.
1711. április 26.
A kuruc tisztikar hűséget esküszik a királynak.
1711. április 30.
A szövetkezett rendek és a király képviselői Szatmáron aláírják az április 29-én kelt békét.
1711. május 1.
A majtényi síkon a kuruc csapatok leteszik a zászlót.
1711. május 20.
Eleonóra régenskirályné megerősíti a szatmári békét.
1711. május 23.
I. Péter cár elismeri III. Károly örökösödését.
1711. július 20.
III. Károly Barcelonában ratifikálja a szatmári békeokmányt.
1711. augusztus 15.
A Rákóczival emigrált kuruc főemberek java része elfogadja a szatmári békét és hazatér.
1711. október 12.
III. Károlyt VI. Károly néven német-római császárrá választják.
1711. december 22.
VI. Károly császárt Majna-Frankfurtban megkoronázzák.
1712. január 26.
VI. Károly császár megérkezik Bécsbe.
1712. március 15.
A Zágrábban ülésező horvát tartományi gyűlés kimondja, hogy az ország koronáját mindenkor az a Habsburg örökölje, aki Ausztria, Stájerország és Karintia fölött uralkodik.
1712. március 30.
III. Károly ismételten megerősíti a szatmári békepontokat.
1712. április 3.
III. Károly napra újra összehívja az országgyűlést Pozsonyba.
1712. április 15.
A rendek ünnepélyesen fogadják a Szent Koronát.
1712. május 21.
III. Károly kiadja koronázási hitlevelét.
1712. május 22.
III. Károlyt Pozsonyban megkoronázzák.
1712. július vége
Az országgyűlés elfogadja azt a törvényjavaslatot, amely Rákóczit és még bujdosásban levő társait hazaárulóvá nyilvánítja és száműzi, továbbá semmisnek nyilvánítja a szabadságharc országgyűlési végzéseit.
1712. augusztus 2.
Az országgyűlés a pestis terjedése miatt ismét eloszlik.
1713. január 6.
A király Pálffy Miklós grófot országbíróvá nevezi ki. (Tisztségét 1714-ig viseli.)
1713. február 13.
XIV. Lajos fogadja a Párizsba érkező „Sáros grófját” (II. Rákóczi Ferencet).
1713. február 18–22 között
Bécsben meghal II. Apafi Mihály, egykori választott erdélyi fejedelem.
1713. március 14.
VI. Károly az utrechti béketárgyalások során biztosai útján kötelezi magát Spanyolország katonai kiürítésére.
1713. március 26.
Kismartonban meghal Esterházy Pál nádor.
1713. március 31.
A király kinevezi Kornis Zsigmond grófot Erdély gubernátorává. (Tisztségét 1731-ig, haláláig viseli.)
1713. április 11.
XIV. Lajos és Anglia, Hollandia, Poroszország, Savoya,valamint Portugália Utrechtben békét kötnek. A béke az európai egyensúly biztosítása érdekében megtiltja Franciaország és Spanyolország perszonálunióval való egyesítését.
1713. április 19.
VI. Károly Bécsben ünnepélyesen kihirdeti a Habsburg trónörökösödést szabályozó házi törvényt, az osztrák Pragmatica Sanctiót.
1713. július 1.
Stephan von Steinville, Erdély katonai főparancsnoka beiktatja tisztébe Szebenben Kornis Zsigmond gubernátort.
1713. augusztus 8.
III. Károly megerősíti a magyarországi szerbeknek 1691-ben adott kiváltságokat.
1714. március 6.
VI. Károly császár, XIV. Lajos francia és V. Fülöp spanyol király Rastattban békét kötnek.
1714. április 28.
III. Károly rendeletben érvényteleníti a protestáns vallásgyakorlatban és az egyházi tulajdon vonatkozásában II. Rákóczi Ferenc idején hozott változtatásokat.
1714. szeptember 8.
III. Károly ismét összehívja Pozsonyba a járvány miatt 1712 augusztusában eloszlott országgyűlést.
1714. szeptember 25.
Győrött kivégzik az 1712-ben bíróság elé állított Korponayné Géczy Juliannát.
1714. október 14.
Az országgyűlés nádorrá választja gróf Pálffy Miklós országbírót. (Tisztségét 1732-ig, haláláig viseli.)
1714. október 15.
A király kinevezi Koháry István grófot országbíróvá. (Tisztségét 1731-ig, haláláig viseli.)
1714. október 18.
III. Károly feleségét, Erzsébet braunschweig-wolfenbütteli hercegnőt magyar királynévá koronázzák Pozsonyban.
1714. december 9.
VI. (III.) Károly német-római szent birodalmi hercegi címet adományoz a mindenkori esztergomi érseknek (aki ettől fogva „hercegprímás”).
1715. február 16.
VI. (III.) Károly a Habsburg Birodalom minden kamarai jövedelmét az újonnan létesített bécsi Universalbancalität alapjához utalja; ennek fejében a bank fedezi az összes állami kiadásokat.
1715. június 15.
III. Károly szentesíti az 1708 óta többször összehívott országgyűlés törvényeit. (Főbb törvénycikkek: 8.: az állandó hadseregről; 17–18; a Magyar Kancellária, illetve a Magyar Kamara ne függjön más udvari hivataltól; 30.: a vallásügyet (a szatmári békétől eltérően) az 1681. és 1687. évi törvények értelmében szabályozza; 32.: megsemmisíti a Rákóczi-párti gyűlések határozatait; 49.: megerősíti a szatmári békében kijelölt határidőre hazatértek amnesztiáját, a távolmaradottakat száműzi és vagyonukat elkobozza; 101.: szabályozza a jobbágyköltözést; 120.: megerősíti Horvát-Szlavónország helyi törvényeit.)
1715. szeptember 1.
Meghal XIV. Lajos francia király.
1715. december 11.
III. Károly kinevezi Mártonffy Györgyöt erdélyi római katolikus püspökké.
1715
A honosságot nyert piarista rend megalapítja első rendházát Kecskeméten.
A király megalapítja Erdélyben a fogarasi görög katolikus püspökséget.
1716. április 13.
VI. (III.) Károly és Velence törökellenes szövetséget köt.
1716. augusztus 5.
Savoyai Eugén herceg Péterváradnál legyőzi a török fősereget; Ali nagyvezír is elesik.
1716. október 13.
Musztafa pasa feladja Temesvárt.
1716. október 16.
A császári sereg bevonul Temesvárra. A visszafoglalt Bánság kormányzója Claudius Florimond Mercy tábornagy.
1717. június 18.
A császári sereg megkezdi Belgrád ostromát.
1717. augusztus 16.
Savoyai Eugén herceg Belgrád alatt legyőzi Khalil pasa nagyvezír felmentő seregét.
1717. augusztus 17.
Musztafa pasa feladja Belgrád várát.
1717. augusztus 22.
A császári sereg bevonul Belgrádba.
1717. szeptember 5.
A Porta békeajánlatot tesz a császárnak.
1718. június 5.
Pozsarevácon béketárgyalások kezdődnek, angol és holland közvetítéssel, VI. (III.) Károly és III. Ahmed biztosai között.
1718. július 21.
Békekötés Pozsarevácon. A békeszerződés 13. pontja szabályozza a kereskedelmi kapcsolatokat.
1721. március 30.
III. Károly cenzúrarendelete a nagyszombati jezsuita egyetem. kancellárjára ruházza a könyvvizsgálat jogát.
1721. augusztus 10.
III. Károly feloszlatja a pesti vallásügyi bizottságot.
1722. június 20.
III. Károly e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1722. június 30.
Az országgyűlés elfogadja a Pragmatica Sanctiót.
1723. június 19.
III. Károly szentesíti az 1722–1723. évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek : 1–3.: Pragmatica Sanctio; 6.: a birtokos nemesek adómentesek; 24–84 igazságszolgáltatási reformok; 97–102.: Helytartótanács és Országos Biztosság felállítása; 117.: az országba települő kézművesek tizenöt évi adómentességet kapnak.)
1723. október 19.
III. Károly rendeletben ígéri a vallásügy rendezését, addig a meglevő törvények érvényesek.
1723
Rendezik az Universalbancalität és az Udvari Kamara viszonyát, növelve az utóbbi hatáskörét.
1724. január 20.
III. Károly szabályozza a Pozsonyban felállítandó Helytartótanács jogkörét és szervezetét.
1725. április 5.
III. Károly visszavonja a görög kereskedőknek 1718-ban adott privilégiumát.
1725. április 30.
V. Fülöp spanyol király elismeri az osztrák Pragmatica Sanctiót.
1725. augusztus 31.
Esterházy Imre gróf veszprémi püspököt III. Károly esztergomi érsekké nevezi ki. (Méltóságát haláláig, 1745. december 6-ig viseli.)
1728. május 17.
III. Károly e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba.
1729. november 30.
III. Károly szentesíti az 1728–1729. évi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 7.: a Partium hovatartozásáról a király fog dönteni; 8.: a hajdúvárosok jogi helyzetéről ugyancsak a király fog dönteni; 41.: szabályozza az úriszéki perek ügymenetét.)
1731. március 16.
Anglia elismeri a Pragmatica Sanatiót, miután VI. Károly feloszlatta az Osztrák–Belga Kelet-Indiai Társaságot.
1731. március 21.
III. Károly rendeletben (Carolina Resolutio) szabályozza a protestáns vallásgyakorlatot.
1731. május 23.
Gróf Althan Mihály bíboros, váci püspök tiltakozik a Carolina Resolutióban a protestánsoknak adott engedmények miatt.
1731. október 5.
III. Károly gróf Pálffy János horvát bánt nevezi ki országbíróvá. (Tisztségét 1741-ig, nádorrá választásáig viseli.)
1732 január
A Német-Római Birodalom fejedelemségei elismerik a Pragmatica Sanctiót.
1732. február 20.
Meghal Pálffy Miklós nádor.
1732. április 5.
III. Károly Lotharingiai Ferenc herceget nevezi ki Magyarország királyi helytartójává.
1732. július 19.
III. Károly megbízza Erdély katonai főparancsnokát, Franz Anton Wallis grófot a gubernátori ügykör ellátásával.
1732. december 31.
III. Károly szabályozza a Partium közjogi hovatartozását.
Magyarországon teljes nemességvizsgalatot rendelnek el.
1733. február 1.
Meghal II. Ágost lengyel király. (Kezdetét veszi a lengyel örökösödési háború, amely 1735-ig tart.)
1733. március 27.
III. Károly rendelettel újjászervezi a katolikus lelkészpénztárt (cassa parochorum).
1733. április 1.
A kincstár felszámolja az 1727-ben, illetve 1728-ban bevezetett harmincadbérleti rendszert.
1733. október 16.
III. Károly elrendeli a magyarországi harmincadigazgatóság felállítását, Pozsony székhellyel.
1733
Magánvállalkozóknak is megengedik a bányaművelést a Bánságban.
1734. október 20.
III. Károly az úgynevezett második Carolina Resolutióval engedélyezi az evangélikus és a református egyháznak négy-négy szuperintendencia felállítását.
1734. november 5.
A bodrogkeresztúri református zsinat kialakítja az országos református egyházi szervezetet.
1734. december 2.
III. Károly kinevezi Haller János grófot Erdély gubernátorává. (Tisztségét 1755-ig viseli.)
1734
Az alsó-magyarországi főkamaragrófság utolsó deficites éve.
1736. február 12.
Mária Terézia főhercegnő Bécsben házasságot köt Lotharingiai Ferenc herceggel.
1736. április 4.
Ítélet a békési parasztfelkelők elleni perben. (A vezetőket kivégzik, 68 vádlott ítélete sáncmunka.)
1736. április 21.
Bécsben meghal Savoyai Eugén herceg.
1736. május 2.
I. Mahmud szultán hadat üzen Anna orosz cárnőnek, VI. (III.) Károly szövetségesének.
1737. július 11.
VI. (III.) Károly hadserege orosz szövetségben törökellenes hadjáratra indul.
1737. július 23.
A császári sereg elfoglalja Ništ.
1737. szeptember 15.
Rákóczi József herceg felajánlja a kuruc emigráció segítségét a Portának.
1737. október 18.
A császáriak feladják Ništ.
1739. július 23.
Oliver Wallis gróf császári fővezér Belgrádtól délkeletre, Grockánál vereséget szenved Mehmed nagyvezírtől.
1739. július 29.
Mehmed nagyvezír megkezdi Belgrád ostromát.
1739. szeptember 1.
VI. (III.) Károly és I. Mahmud szultán megbízottai Belgrádban békét kötnek. A béke értelmében a törökök megkapják Belgrádot, Sabácot, Orsovát, valamint Szerbia és Havasalfölde 1718 óta császári kézen levő részét.
1740. október 20.
Meghal VI. (III.) Károly császár-király, a Habsburg-ház utolsó férfisarja.
1790. augusztus 20.
II. Lipót az országgyűlés küldöttségével közlendő levelet intéz Pálffy Károly kancellárhoz, melyben kijelenti, hogy csak III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelére hajlandó megesküdni.

Tartalomjegyzék

Wellmann Imre

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

1711-től 1790-ig csupán három ízben hatolt ellenség az ország földjére, akkor is átmeneti időre: a Bánságot a töröktől megszabadító háború idején, 1717-ben tatárok dúltak kelet felől a Szamos völgyéig, 1737–1739-ben és 1788–1790-ben törökök és segítőik a Bánságban pusztítottak. III. Károly második török háborúját nem számítva, emberéletben, javakban komolyabb veszteséget egyik sem okozott közülük.

Önkéntes bevándorlás

A nagyrészt ugyancsak legeltető állattartásból élő, helyhez tartósan kevéssé kötődő rácok beköltözése új lendületet vett az 1710-es években. A kuruc hadak elől elmenekült tömegeik tódultak ismét vissza a délkeleti Dunántúlra, a Bácskába, a Maros északi partjára, többnyire egykori magyar falvak helyén rögtönözve földbe vájt kalyibáikat; észak felé haladva kereskedéssel és mesterséggel foglalkozó elemeik városokban is meggyökeresedtek. A Bánságban a törek kiverése után is bőven maradt belőlük, sőt időnként számottevő beköltöztetésükben sem volt hiány török területről. Önkéntes beszivárgásuknak sem volt akadálya, hiszen III. Károly második török háborúja óta nagyrészt rokonaik álltak őrt a Bánság határán, nem kis részben azért, hogy a magyar, mert azt Bécsben továbbra is veszedelmesnek képzelték, ne érintkezhessek a törökkel (ami pedig épp a rácok részéről nem volt ritkaság).

R. Várkonyi Ágnes

A szatmári megegyezés

Míg Károlyit az ellene készülő szervezkedés, Pálffyt és Lochert sokkal nagyobb horderejű változás sarkallta gyors cselekvésre: 1711. április 17-én meghalt I. József császár. Az uralkodás a Spanyolországban harcoló Habsburg Károlyra szállt, távollétében Eleonóra özvegy császárnélett a régens.

Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A Habsburg-dinasztiának egyetlen élő férfi tagja maradt, de a közép-európai Habsburg Birodalom és Spanyolország egyesítése Károly uralma alatt felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt. Az angol diplomácia sürgősen lépéseket tett a franciákkal való megegyezésre.

A jól működő Habsburg-diplomácia, még mielőtt Eleonóra régenskirálynő május 26-án némi változtatással megerősítette és Károly király július 20-án ratifikálta volna a szatmári megegyezést, tudatta Angliával, hogy Magyarországon beköszöntött a béke, s a tengeri hatalmak elejtették a mediációt. A kirobbanó török háborúval lekötött Péter cár Károly elismerésével sietett biztosítani a Habsburg-udvar jóindulatát. Rákóczi pedig, miután értesült róla, hogy hívei feladták Munkács várát, augusztus 15-én feloszlatta államhatalmi testületét, a senatust, és mindenkit felmentett konföderációs esküje alól. Ráday és csoportjának több tagja visszatért Magyarországra.

Rákóczi Franciaországba hajózott, mert mint az ország ügyében elkötelezett politikus kötelességének érezte, hogy megragadja a békekötések éveit élő Európában még adódó lehetőségeket, hogy a királyság és Erdély államiságát belefoglalják az univerzális békébe. Franciaország az utrechti béketárgyaláson javasolta is, hogy Erdély önálló államiságát vegyék fel az univerzális béke pontjai közé. XIV. Lajos kimerült és válságba jutott kormányzata azonban már nem tudott kellő súllyal fellépni, s javaslatát azonnal el is ejtette, mivel III. Károly spanyol királyságának elismerését kérték ellenében. Az országát vesztett fejedelem már nem volt hatalmi tényező. A spanyol örökösödési háborút befejező rastatti békébe sem sikerült átmenteni a magyar és az erdélyi politika különböző korábbi szerződésekben rögzített eredményeit.

A rastatti béke megkötése után a bécsi titkos konferencia azonnal előterjesztést tett a Magyarország végleges pacifikálását szolgáló országgyűlés összehívására. A békét azonban nem emelték törvényerőre, sőt 1708–1715. évi országgyűlés több törvénye módosította a szatmári égegyezés pontjait. Rákóczit és bujdosótársait a haza árulójának és száműzöttnek, a Rákóczi-szabadságharc országgyűléseinek összes törvényeit semmisnek nyilvánította, a vallásügyet a szabadságharc előtti állapotba helyezte vissza, megfosztva a protestánsokat a szabad vallásgyakorlat és közhivatal-viselés jogától. A birtokügyekben két párt harcolt, igyekeztek megakadályozni a szatmári békében biztosított általános amnesztiát, mert így 2 millió hold földbirtok konfiskálására számítottak. Károlyi, Pálffy és Savoyai viszont a szatmári béke teljes becikkelyezését vitték heves vitákban keresztül, s így mintegy 1,5 millió hold földbirtok került konfiskálásra. birtokügyek rendezése évekig, évtizedekig elhúzódott.

Mindent összevéve a szatmári megegyezés kompromisszumos alapelveit két súlyos politikai tényező biztosította. Károly császár leszögezte: „Ausztriának nagy érdeke fűződik a magyarok nyugalmához.”[1]

Ember Győző

A Habsburg-abszolutizmus 1711 és 1765 között

Ezzel a kompromisszummal, a rendiség hatalmának viszonylag épségben hagyásával magyarázható, hogy a magyar nemesség III. Károly halála után, amikor a Habsburg Birodalmat a széthullás veszélye fenyegette, nem használta fel a lehetőséget arra, hogy az ország függetlenségének kivívását megkísérelje, ellenkezőleg, lényeges szerepe volt abban, hogy a birodalom a megrázkódtatást túlélje.

A Habsburg-abszolutizmus magyarországi politikája, viszonya a magyar rendiséghez, Mária Terézia uralkodásának első felében lényegében olyan maradt, amilyen III. Károly idejében volt.

A magyar rendiség 1711 és 1765 között

Még ha alaposabban nem vizsgáljuk is ezt a kérdést, a magyar rendiség és a haladás viszonyának alakulását, hanem csak a rendiség legfőbb fórumának, az országgyűlésnek a tárgyalásait nézzük, csak a III. Károly idejében alkotott törvényeket hasonlítjuk össze azokkal, amelyeket a Mária Terézia uralkodása alatt tartott országgyűlések hoztak, lehetetlen észre nem venni a lényeges különbséget közöttük, mégpedig az előbbiek javára.

III. Károly trónra lépte

Az egész fejezet.

II. Rákóczi Ferenc sorsa

Az egész cikk.

III. Károly és Mária Terézia háborúi

Az egész fejezet.

III. Károly első török háborúja

Az egész cikk.

III. Károly második török háborúja

Az egész cikk.

A lengyel örökösödési háború

Az egész cikk.

A Habsburg örökösödés

Az egész cikk.

Az osztrák örökösödési háború

Az egész cikk.

A hétéves háború

Az egész cikk.

A területi integritás sérelme

Azzal, hogy egy Mohács előtti területeit visszanyert Magyarország milyen adottságokkal és lehetőségekkel rendelkezik, nyilván tisztában voltak a Habsburg Birodalom vezetői I. Lipót udvarában ugyanúgy, mint III. Károlyéban, majd Mária Teréziáéban. Politikájuk azonban hosszú ideig arra irányult, hogy ezeket az adottságokat és lehetőségeket a birodalom javára anélkül használják ki, hogy Magyarország az általuk megengedhetőnek tartottnál jobban megerősödjék, hogy a saját lábán is megálljon, s elszakadjon a birodalomtól. A 17. század szabadságharcai, nem utolsósorban pedig II. Rákóczi Ferencé, már a 18. században, eléggé bebizonyították, hogy erre indokoltan számíthatnak. Ezért nem állították helyre a Mohács előtti Magyarország területi integritását, hanem – a divide et impera elvét érvényesítve – az országot több részre megosztva tartották uralmuk alatt.

A 18. század közepére megváltozott a helyzet. III. Károly és Mária Terézia dinasztikus háborúiban kiderült, hogy a magyar rendek nem akarnak a Habsburg Birodalomból kiválni, tőle elszakadni. Sőt, készek harcolni a birodalom fennmaradásáért, feladva törekvésüket a nemzeti függetlenségre.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

A közvetlenül Buda felszabadítása után tartott s annak hatása alól nyilván nem mentes országgyűlésen hozott közjogi határozatok fordulópontot jelentettek a magyar rendiség és az 1526 óta idegen uralkodói hatalom között váltakozó erővel és sikerrel, de szakadatlanul folyó küzdelemben. Az uralkodói abszolutizmusnak, mégpedig idegen uralkodóház abszolutizmusának, jelentős közjogi sikerét tanúsították.

A siker azonban nem volt még sem biztos, sem teljes. Biztossá az uralkodónak a török fölött aratott további nagy győzelmei, a Bánság kivételével az egész ország felszabadítása, az Erdélyi Fejedelemség megszerzése, utoljára pedig, de nem utolsósorban a magyarországi rendiség legnagyobb, a jobbágyságra is támaszkodó fegyveres felkelésének, a Rákóczi-szabadságharcnak a bukása tette. Teljessé pedig az örökösödés jogának a Habsburg-ház nőágára történt kiterjesztésével vált.

A kiterjesztés nem csupán a teljességért, önmagáért történt, hanem a körülmények alakulása is időszerűvé tette. Előkészítése már korábban megkezdődött, de csak akkor fejeződött be, amikor III. Károly fiú utódra már nem számíthatott.

Az uralkodó már 1711-ben végrendeletet irt, és ebben úgy módosította a kölcsönös örökösödés ügyében még atyja életében, 1703-ban létrejött családi megállapodást, a pactum mutuae successionist, hogy amennyiben fiú örökös nélkül halna meg, saját leányai lesznek az utódai, nem pedig Józseféi és Lipótéi.

Az 1711-es végrendeletet nem hozta nyilvánosságra, nem lehetetlen azonban, hogy a benne foglalt elhatározás híre az udvarból kiszivárgott. Erre enged következtetni a horvát tartományi gyűlésnek 1712-ben hozott határozata.

Ez a gyűlés utasította a magyar országgyűlésre küldött követeit, közöljék ott, hogy a Habsburg-ház fiágának kihaltával készek a háznak azt a nőtagját királlyá választani, aki Belső-Ausztriának (azaz Stájerországnak, Karintiának és Krajnának) lesz az uralkodója.

Ennek az önkéntes határozatnak, amely az uralkodót is meglepte, kettős indítéka lehetett: az egyik, hogy megnyerjék országuk számára III. Károly különleges jóindulatát, a másik, hogy demonstrálják országuk önállóságát, azt a szándékukat, hogy sorsukról maguk döntsenek, s ne a magyar rendek döntéséhez alkalmazkodjanak.

Érdekes és fontos a horvát tartományi gyűlés határozatának Belső-Ausztriára vonatkozó része. Horvátország és Belső-Ausztria között a török uralom idején szoros kapcsolatok szövődtek. A horvátok harcoltak a török ellen, s ezzel védték Belső-Ausztriát, amelytől segélyben részesültek. Ezt úgy tűnik, a török kiűzése után is biztosítani szerették volna egy újabb török támadás esetére, aminek a lehetősége egyáltalában nem látszott kizártnak. Ezért kívánták a horvát rendek, hogy királyuk egyben Belső-Ausztriának is uralkodója legyen.

Nem tudjuk, vajon az 1712-ben összegyűlt magyar rendek az országgyűlésen tárgyalták-e a horvát határozatot, az uralkodó magyar tanácsosai azonban III. Károly felszólítására foglalkoztak vele, illetve a Habsburgok nőágának trónutódlásával, de nem mint horvát, hanem mint magyar kérdéssel. Nyilván abból a meggondolásból, hogy ilyen fontos közjogi kérdésben Horvátország, Magyarországnak része lévén, önállóan nem határozhat, hanem a magyar országgyűlésnek, amelyen képviselői jelen vannak, az állásfoglalásához kell igazodnia.

A Magyar Tanács tagjai, élükön Esterházy Pál nádorral, köztük Pálffy Miklóssal és Jánossal, a későbbi nádorokkal, nem zárkóztak el a nőági trónutódlás gondolata elől. Ekkor azonban még nem az örökösödés elismerésével, hanem választással. Úgy nyilatkoztak, hogy hajlandók lennének a Habsburg-ház valamelyik nőtagját királynak megválasztani, a választást azonban a különböző feltételek egész sorához akarták kötni

E feltételek között az volt a legjelentősebb, hogy Magyarország és az uralkodóház osztrák-cseh örökös tartományai között unió létesüljön, a megválasztott női uralkodó Magyarországot és az örökös tartományokat „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” birtokolja. Az olyan híressé vált, annyit vitatott „indivisibiliter et inseparabiliter” kifejezés ekkor, a magyar tanácsosok véleményében jelent meg először.

A véleményből világosan kiderül, hogy a magyar rendiség vezetői lényegében ugyanazért kívánták az uniót a Habsburgok Lajtán túli országaival, amiért a horvát tartományi gyűlés kívánta Belső-Ausztriával. A török elleni védekezés céljára kapott segélyt, bármilyen kétes értékű volt is az, szerették volna továbbra is, az ország majdnem teljes felszabadítása után is biztosítani, mégpedig szilárdabb alapon, mint amilyenen eddig nyugodott, államközi szerződésbe foglalt közjogi kapcsolat alapján.

Az államközi szerződésben, illetve – mivel több országgal került volna sor kölcsönös egyezményre – szerződésekben, amelyeket az országgyűlés hagyott volna jóvá, az örökös tartományok egyéb megállapodások mellett vállalták volna, hogy békében és háborúban meghatározott módon hozzájárulnak a magyar katonaság és a végvárak fenntartásához.

A török elleni segély további biztosítása kétségtelenül a legfőbb célja lett volna a magyar tanácsosok által elgondolt uniónak az örökös tartományokkal. Gondoltak azonban a magyar rendek vezetői az unióval kapcsolatban egyéb, nem katonai, hanem gazdasági előnyök biztosítására is. Szabad kereskedelemre az örökös tartományokkal, azaz piacra a magyar mezőgazdaság termékei számára, mégpedig – jellegzetes nemesi mentalitással – a földesúri majorságok produktumainak vámmentes kivitelére.

Az uralkodó számára 1712-ben javaslatot is tartalmazó véleményt készítő magyar tanácsosoktól az államférfiúi képességet nem vitathatjuk el. Számot vetettek a tényleges hatalmi és politikai helyzettel, egész Európában, főleg pedig a Habsburgok birodalmának határain belül. Levonták azt a következtetést, hogy Magyarországnak belátható időn belül nincs esélye arra, hogy Mohács előtti állami önállóságát visszaszerezze, a Habsburg Birodalomban, annak részeként kell élnie, mint ahogyan élt már közel kétszáz év óta. A Habsburgok osztrák birodalma ekkor emelkedett Európa nagyhatalmai közé, Európa nyugati és déli részén új tartományokkal gyarapodott, a törökre az egyik súlyos vereséget a másik után mérte, az ország nagy részét, néhány évvel később egész területét felszabadította, sőt az országhatárokon túli területeket is hódoltatott. Megszerezte Erdélyt is, a 17. századi magyarországi függetlenségi harcok legfőbb támaszát. Az Európában kialakult hatalmi helyzetben Magyarország egyetlen nagyhatalomtól sem remélhette, hgy segíteni tudja – vagy akár csak akarja is – függetlensége kivívásában. Külső segítség nélkül pedig ez nem sikerülhetett. Mindezt az egy évvel azelőtt véget ért Rákóczi-szabadharc kudarca világosan megmutatta.

Persze azok a magyar tanácsosok, akiktől az uralkodó 1712-ben véleményt kért és kapott, olyan államférfiak voltak, akik a Rákóczi-szabadságharc idején nem az ország, hanem az uralkodó oldalán állottak, akik következtetésüket nem a szabadságharc kudarca után, hanem már annak kitörésekor levonták, akik állásfoglalásukkal maguk is nem jelentéktelen okai voltak a kudarcnak. Viszont azt is el kell ismerni róluk, hogy a szatmári békekötés után nem úgy viselkedtek, mint az uralkodónak mindenben engedelmeskedő, vele szemben véleményt nyilvánítani nem morészelő, hazájuk érdekeit figyelmen kívül hagyó bábok. Az uralkodó elé terjesztett véleményük azt tanúsítja, hogy felhasználva a nőági trónutódlás kérdésével kapcsolatban kialakult helyzetet, megkísérelték a Magyarország és az örökös tartományok közötti rendezetlen közjogi viszony rendezését.

Magyarországot, amióta a Habsburg-ház osztrák birodalmának uralkodói voltak a királyai, de jure csupán a perszonális uniónak, azaz az uralkodó személye azonosságának a közjogi szálai fűzték a birodalom többi országához és tartományához. De facto azonban ez a közjogi viszony nem perszonális, hanem reális unió volt. Azzá tette az a tény, hogy a feudális abszolutizmus idején az uralkodói hatalom lényegében az államhatalmat jelentette, az uralkodó közösségével együtt járt a közös államiság. Ezen mit sem változtatott a magyar rendiségnek elismerésre méltóan következetes törekvése, hogy legalább papíron, az ország törvényeiben megőrizze az önálló magyar államiság kritériumait.

Idővel azonban ezen a legalább de jure megőrzött állami önállóságon is kisebb-nagyobb repedések keletkeztek. Így pl. a magyar rendek már a 16. században kénytelenek voltak elismerni, hogy az uralkodó döntési hatáskörébe tartozó magyar ügyek között vannak olyanok is, amelyek nem tisztán magyar, hanem vegyes ügyek, amelyek a birodalom más országait és tartományait is érintik. Az ilyen ügyeket nevezték később közös ügyeknek.

Erős repedést jelentett a magyar állami önállóságon 1687-ben a Habsburg-ház férfiági örökösödési jogának az elismerése és az uralkodóval szembeni ellenállásnak az Aranybullában biztosított jogáról való lemondás. 1711 után újabb erős repedés fenyegetett: a Habsburg-ház nőági trónutódlása.

A magyar rendel: vezetői 1712-ben még csak egy nő utód megválasztását voltak hajlandók vállalni, nem pedig a uőág örökösödési jogának elismerését. Úgy látták azonban, hogy ezt az alkalmat felhasználhatják az országot az örökös tartományokhoz fűző közjogi kapcsolatnak bizonyos mérvű rendezésére, a de jure viszonynak a de facto viszonyhoz való közelítésére, olyan formában és olyan biztosítékokkal, ahogyan az az ország érdekének a jövőre nézve is a leginkább megfelelőnek látszott.

A Magyar Tanács kísérlete az ország közjogi helyzetének rendezésére azonban 1712-ben eredménytelen maradt, és tíz évvel későbben is másképpen sikerült, mint ahogy eredetileg tervezték.

III. Károly nem fogadott el olyan javaslatot, amely a nőág örökösödése helyett annak csupán választásáról szólott. Ahhoz sem járult hozzá, hogy Magyarország rendjei az örökös tartományok rendjeivel lépjenek unióra, kössenek megállapodást. A fejedelmi abszolutizmus államszemléletével ez Összeegyeztethetetlen volt. A Magyar Tanács javaslata fölött tehát egyszerűen napirendre tért, és attól függetlenül cselekedett. Nem vitte az 1712-ben összehívott és 1715-ben befejeződött magyar országgyűlés elé a nőági örökösödés kérdését, s bár 1713 áprilisában titkos tanácsosai előtt ünnepélyesen kihirdette és ezzel házitörvény erejével ruházta fel a Pragmatica Sanctiót, az 1715. évi 2. törvénycikkbe iktatott uralkodói hitlevél 4. pontjában biztosította a magyar rendeket, hogy amennyiben fiú utóda nem lesz, a királyválasztás és koronázás joga visszaszáll rájuk.

Az 1710-es évek végén III. Károly már nem számított fiú utódra, s ez szükségessé tette, hogy a Pragmatica Sanctióhoz megszerezze saját országai rendjeinek hozzájárulását.

Mielőtt 1722-ben a magyar országgyűlés elé került a kérdés, az osztrák-cseh örökös tartományok és Erdély már hozzájárultak a Pragmatica Sanctióhoz. Nyilván ott is gondosan előkészítették a tárgyalásokat, mint ahogyan Magyarországon is tették.

Az 1722-ben összehívott országgyűlés azzal kezdődött, hogy a rendek elfogadták a Pragmatica Sanctiót. Szluha Ferenc nádori ítélőmester, korábban Rákóczi bizalmas híve, most Pálffy Miklós nádor embere mondta az alsótáblán cirádás latin nyelven a terjedelmes indoklást. Vita nem volt, ellenvélemény nem hangzott el. Az alsótábla határozatához a főrendek is hozzájárulásukat adták. Az országgyűlés egyhangú határozatával a két tábla díszes küldöttsége kereste fel Bécsben az uralkodót, aki kegyesen egyetértéséről biztosította a küldötteket, majd rövid időre maga is lement Pozsonyba, ahol latin nyelven beszédet is mondott az országgyűlésen. Hangsúlyozta, hogy a nőági örökösödés elfogadása hasznára lesz az országnak. Kifejezte azt a reményét, hogy az örökösödést Magyarországon is úgy szabályozzák, mint az örökös tartományokban. Ígéretet tett, hogy a törvényeket meg fogja tartani, a rendek jogait és kiváltságait érintetlenül hagyja.

A nőági örökösödés elfogadását azután törvénybe foglalták. Az 1723. évi 1&ndah;3. törvénycikkek jelentik a magyar pragmatica sanctiót, ezek lettek a Magyarország és az idegen uralkodóház, valamint annak osztrák-cseh örökös tartományai közötti közjogi viszonynak az alapjai egészen 1848-ig, a magyarországi feudalizmus végéig. Sőt, figyelembe vették őket mind az 1848-as, mind pedig az 1867-es közjogi rendezésnél is. Hatásuk az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig érvényesült, értelmezésükről azelőtt is, azután is heves közjogi viták folytak.

Ha figyelmesen elolvassuk e törvénycikkek szövegét, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy annyit vitatkoztak rajtuk. Mert bizony ez a szöveg nemcsak nyakatekert, hanem dodonai is. Nem abban, amit a nőági örökösödésről mond; az világos és egyértelmű. Hanem abban, ahogyan Magyarország és az uralkodó egyéb országainak és tartományainak közjogi viszonyáról beszél, ahogyan oszthatatlanságukat és elválaszthatatlanságukat csak úgy, per tangentem megemlíti, mint valami nem is lényeges momentumot, amiről bővebben beszélni, aminek a sok között egy külön paragrafust szentelni nem is érdemes.

A nyelvtanilag is zavaros szöveg olvasójában az a gyanú támad, hogy a két szerződő fél közül az egyiknek nem nagyon tetszett, hogy erről a kérdésről a törvényben egyáltalában szó esik. S az adott helyzetben, az előzmények ismeretében azt kell mondanunk, hogy ez a fél nem a magyar rendiség, hanem az uralkodó volt.

A Horvát-dalmát-szlavón Királyság közjogi helyzete

A háromegy királyság képviselői a III. Károly, illetve Mária Terézia által összehívott magyar országgyűléseken rendszeresen részt vettek.

III. Károly országgyűlései

Az egész fejezet.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

Az egész cikk.

A rendszeres bizottság

Az egész cikk.

Az 1722–1723. évi országgyűlés

Az egész cikk.

Az 1728–1729. évi országgyűlés

Az egész cikk.

Az országgyűlések jelentőségének csökkenése

Az egész cikk.

A Carolina Resolutio

Az egész cikk.

A cassa parochorum (lelkészpénztár)

Az egész cikk.

Az 1741. évi országgyűlés

Az 1728–1729. évi országgyűlés légköréből már következtetni lehetett rá, hogy III. Károly, figyelmen kívül hagyva a törvény erre vonatkozó rendelkezését, három év elteltével nem fogja összehívni a rendek képviselőit. Nem is hívta többé uralkodása még hátralévő tizenegy esztendejében. Pedig éppen három évvel 1729 után, 1732-ben nagyon is indokolt lett volna; akkor halt meg ugyanis a nádor, Pálffy Miklós gróf, új nádort kellett volna választani.

Az uralkodó azonban nem akarta, hogy a nádori méltóságot betöltsék. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országgyűlést nem hívta össze. Ha ugyanis a rendek képviselői összegyűlnek, a nádorválasztást nehezen lehetett volna elkerülni. Márpedig III. Károly trónörökös leányának, Mária Teréziának kiszemelt férjét, Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki Magyarország helytartójává, aki a trónörökösnőt 1736-ban feleségül is vette. Arra a megoldásra nem is gondolt az uralkodó, ami II. József halála után merült fel, amikor az uralkodóház egyik főhercege lett a. nádor, hogy tudniillik Lotharingiai Ferencet nádornak választassa meg.

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

Az 1741. évi országgyűlés lefolyását, az ekkor hozott törvényeket döntően határozta meg a Habsburg-monarchiának az a kül- és belpolitikai helyzete, amely III. Károly halála után kialakult: az azonnal kitört örökösödési háború, az a magatartás, amelyet a birodalom országai és tartományai ebben a háborúban az uralkodóházzal szemben tanúsítottak.

Láttuk, hogy a monarchia sorsa válságosra fordult, felbomlása, részekre hullása egyáltalában nem látszott valószínűtlennek. A kritikus helyzetben nagyon sok függött attól, hogy a magyar rendek milyen álláspontra helyezkednek.

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódóztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kiválnságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc hereeget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak. Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

Az 1764–1765. évi országgyűlés

Az osztrák kedélyességű Mária Teréziát nem kevésbé kedvelték a magyar főurak, mint spanyol módra szertartásos atyját, és ő sem volt hozzájuk bizalmatlanabb, hidegebb III. Károlynál.

Az erdélyi országgyűlések

III. Károly és Mária Terézia személyesen nem jelentek meg az erdélyi országgyűléseken, hanem teljhatalmú királyi biztos (regius commissarius plenipotentiarius) által képviseltették magukat. Ezek olvasták fel a fejedelmi előterjesztéseket, közvetítették az udvarból érkező leiratokat. Az üléseken – a megnyitót és a zárót kivéve – nem vettek részt, de állandó kapcsolatot tartottak a karokkal és rendekkel.

Volt az erdélyi országgyűlésnek egy olyan, igazgatási jellegű funkciója, amilyennel a magyarországi nem rendelkezett: a jelölés különböző kormányzati tisztségekre, amelyek betöltése a fejedelem hatáskörébe tartozott. Az országgyűlésnek ez a funkciója, mondhatjuk azt is, hogy joga, még a nemzeti fejedelmek idején alakult ki, a Habsburgok sem változtattak rajta, mert Erdély sajátos közjogi viszonyaiban gyökerezett. Erdély nemcsak soknemzetiségű, hanem egyben sokvallású állam is volt, három bevett nemzete mellett négy bevett vallása is volt. Az államkormányzat különböző tisztségein a bevett nemzetek és vallások tagjai, illetve hívei osztoztak, gondosan és pontosan meghatározott arányban. Ezt az osztozkodást a fejedelem is kénytelen volt tiszteletben tartani; evvel volt összefüggésben az országgyűlési jelölés alapján történő fejedelmi kinevezés.

Tévednénk azonban, ha az országgyűlés jelölési jogából azt a következtetést vonnánk le, hogy az erdélyi rendiség a fejedelmi hatalommal szemben erősebb volt, nagyobb befolyással bírt, mint a magyarországi rendiség a királyi hatalommal szemben. Éppen fordított volt a helyzet.

Az erdélyi rendiség viszonylagos gyengeségének a rendi dualizmus erdélyi változatában több oka volt. A leglényegesebbnek az egyházi és világi nagybirtoknak ha nem is teljes hiányát, de viszonylagos jelentéktelenségét tekinthetjük. Erdély nemzeti fejedelmei közül a Báthoriak, a Rákócziak Erdélyen kívüli birtokaikra támaszkodva építették ki abszolút uralkodói hatalmukat, szoktatták hozzá a rendeket az engedelmességhez. Ennek hatása a Habsburgok uralma alatt sem szűnt meg. A soknemzetűség, a sokféle valláshoz tartozás is gyengítette a rendiséget. Kétségtelen, hogy a Habsburg uralkodóknak sokkal könnyebb dolguk volt az erdélyi, mint a magyarországi rendekkel.

Az erdélyi országgyűléseken tárgyalt ügyek – ugyanúgy, mint Magyarországon – két nagy kategóriára oszlottak; az egyikbe az uralkodói előterjesztések, a másikba a rendek sérelmei, a gravámenek tartoztak. Az ügyek tárgyát tekintve, az adó kérdése foglalkoztatta leginkább a megjelenteket. Közigazgatási, jogszolgálatatási, gazdasági és vallási ügyek egyaránt szerepeltek a gyűlések napirendjén. Az indigenák honfiúsítása Erdélyben is az országgyűlés hatáskörébe tartozott.

III. Károly összesen tizenhétszer hívta össze az erdélyi rendeket, összehasonlíthatatlanul többször, mint a magyarországiakat. Ez is mutatja, hogy az erdélyi rendiség mennyivel gyengébb volt a magyarországinál. De ezt bizonyítja az is, hogy Mária Terézia atyja halála után egy hónappal egyszerűen leiratban közölte a Guberniummal. hogy férjét támuralkodóvá tette meg, Nem tartotta szükségesnek, hogy ehhez – mint Magyarországon – a rendek hozzájárulását kérje.

Az 1744 januárjában Szebenbe összehívott országgyűlés volt a legjelentősebb III. Károly és Mária Terézia valamennyi erdélyi országgyűlése közül. Ekkor újra. törvényekbe, úgynevezett novellaris articulusokba foglalták a III. Károly idejében hozott közjogi jellegű országgyűlési végzéseket, újabbakkal is kiegészítve azokat. Ezek a törvények lettek a Habsburg-uralom alá került Erdély alaptörvényei.

1761-ben jelent meg Erdélyben Adolf Buccow báró mint katonai parancsnok. 1762-ben ő lett a Gubernium elnöke. Az ő idejéhez fűződik a székelyek véres felkelése, amelyet a határőrszervezet erőszakolása váltott ki 1764-ben. Működésével a fejedelmi abszolutizmusnak új szakasza kezdődött Erdélyben, aminek egyik velejárója volt, hogy 1761-től kezdve Mária Terézia nem hívta többé össze az országgyűlést.

Uralkodásának első húsz évében Mária Terézia közel annyi országgyűlést tartott, mint atyja huszonkilenc év alatt. De nem csupán sűrűségükben, jelentőségükben sem sokban különböztek az ő országgyűlései az atyja idejében ülésezettektől. Kivétel csupán a már említett 1744. évi volt.

A Habsburgok alatti Erdélynek a novellaris articulusokba foglalt közjogi alapjai azonban semmivel sem voltak szilárdabbak, mint a magyarországiak. Az országnak és rendjeinek az idegen uralkodóházhoz való viszonya itt is tisztázott volt, és lényegében megegyezett Magyarország és a magyar rendek viszonyával a Habsburg uralkodókhoz. Hasonlóképpen tisztázott volt a rendiség helyzete az országon belül, a rendi jogok és kiváltságok mibenléte, annak ellenére, hogy az erdélyi rendiség összetétele – három bevett nemzet, négy törvényesen elismert vallás – sokkal szövevényesebb volt, mint a magyarországié. Tisztázott volt az uralkodó osztályok viszonya is a jogokkal és kiváltságokkal nem vagy csak erősen korlátozottan rendelkező osztályokhoz, bár ez a viszony is sokkal bonyolultabb volt, mint magyarországi megfelelője. Ami nem volt kellőképpen tisztázva, az Erdélyben is az idegen uralkodó birodalmának többi országához és tartományához fűző közjogi kapcsolat, a perszonálison túlmenő reális unió tartalma és formája volt. Mert az, hogy a fennálló unió nem csupán perszonális, hanem egyben reális is, Erdély esetében még kevésbé volt vitatható, mint Magyarországéban.

Abban, ahogyan a magyar és az erdélyi rendek a Habsburg Birodalom országai és tartományai között ténylegesen meglévő reális unióhoz viszonyultak, volt bizonyos egyezés és bizonyos különbség.

Az egyezés abban állott, hogy mind a magyar, mind az erdélyi rendek elmulasztották a reális unió reális következményeit levonni, elmulasztották pontosan meghatározni helyzetüket a birodalomban, viszonyukat a birodalom többi országához és tartományához. Elmulasztották tisztázni, hogy mik a közös birodalom közös ügyei, és elmulasztották biztosítani részvételüket a közös ügyek intézésében.

A különbség pedig a két rendiség viszonyulásában a birodalmon belüli reális unióhoz abban mutatkozott meg, hogy a magyar rendek ragaszkodtak a teljes állami függetlenség és kormányzati önállóság fikciójához, az erdélyiek pedig nem. Erdély rendjei belenyugodtak abba, hogy az idegen uralkodónak vannak idegen államférfiai és idegen kormányszervei, akik és amelyek az erdélyi ügyekkel ugyanúgy foglalkoznak, mint a birodalom más országainak és tartományainak ügyeivel. Az erdélyi országgyűlés végzéseiben nincs nyoma annak, hogy az erdélyi rendek fejében felmerült volna a gondolat, hogy a Habsburg uralkodó Erdélybe tegye át székhelyét, hiszen még az országgyűlések megnyitására vagy bezárására sem jelent meg körükben. Olyan határozattal sem találkozunk, hogy Erdély ügyeit csak erdélyiekkel intéztetheti az uralkodó, vagy hogy az Erdélyi Kincstartóság nincsen alárendelve az Udvari Kamarának.

Ez a különbség az erdélyi rendiség múltjából és gyengeségéből következett; múltját is gyengesége határozta meg. Az igazi nagybirtoknak, a magyarországihoz hasonló főnemességnek a hiánya volt a gyengeség legfőbb oka. Erdélynek is volt főnemessége, az országgyűléseken jelentős szerepet is játszott, de nem annyira kiemelkedőt, mint a magyarországi. Már csak azért sem, mert nemcsak a magyar köznemességgel osztozott a politikai szerepben, hanem a székely nemességgel és a szász polgársággal is.

Az erdélyi rendiség általános viszonylagos gyengeségében, különösen pedig az erdélyi főnemesség sajátos viszonylagos gyengeségében találjuk meg a magyarázatát annak, hogy olyan reformmozgalmakat, olyan reformországgyűléseket, mint Magyarországon az 1710-es és 1720-as években, Erdélyben nem találunk.

Erdélyben a reformok kezdeményezője és megvalósítója kezdettől fogva, már a nemzeti fejedelmek idejében, az uralkodó volt, nem pedig. a rendiség. Az uralkodó pedig itt is, mint Magyarországon, kormányhatóságai révén folytatta a reformpolitikát. Az alapvető kormányzati reformokra már I. Lipót idejében sor került, ezeket III. Károly és Mária Terézia folyamatosan kibővítette. A gazdasági, szociális és művelődésügyi reformokat ugyanők lényegében ugyanúgy alkalmazták Erdélyben, mint Magyarországon. Így érthető, hogy miért volt Erdélyben 1711 és 1761 között oly sok országgyűlés, és miért történt tanácskozásain érdemleges oly kevés.

A horvát-szlavón-dalmát tartományi gyűlések

Mutatja a hasonlóságot a tartományi gyűlések és a megyei közgyűlések között az is, hogy voltak évek, amikor nem is egy, hanem két, három, sőt négy tartományi gyűlést is tartottak. Voltak viszont olyan évek, amelyekből tartományi gyűlések emlékeit nem ismerjük, de ez még nem jelenti azt, hogy nem is tartottak ilyeneket. III. Károly uralkodása idejéből sokkal többről van tudomásunk, mint Mária Terézia korából.

Az Államtanács

A III. Károly idejében és Mária Terézia uralkodásának első felében tanácsadó testületekként, különböző néven működő konferenciák, melyeknek rendszerint a különböző udvari hatóságok és hivatalok vezetői voltak a résztvevői, legfontosabb feladatukat, a sok részből összetett birodalom egységes kormányzatát egyre kevésbé tudták megoldani.

A pénzügyi udvari hatóságok

III. Károly idejének pénzügyi kormányzatára a Bancalitas és a vele kapcsolatos intézkedések nyomták rá a bélyegüket.

Az Udvari Kamara

Mária Terézia uralkodása nem kevésbé volt mozgalmas a Habsburg Birodalom központi pénzügyi kormányzatának történetében, mint III. Károlyé. A változások gyors ütemben követték egymást, arról tanúskodva, hogy az udvar az államháztartás egyensúlyát az osztrák örökösödési, majd a hétéves háború idején éppoly nehezen tudta biztosítani, mint a. 18. század első harmadában. A nehézségeken a fiatal uralkodónő ugyanúgy próbált úrrá lenni, mint ahogy atyja cselekedett, s ahogyan előttük is, utánuk is az államok vezetői hasonló helyzetben mindenütt és mindenkor tettek és tesznek: reformokkal. Az egymást gyors ütemben követő reformok közül azonban egyik sem bizonyult annak a csodálatos hatású átalakító erőnek, aminek elgondolói és megvalósítói hitték.

Az Udvari Haditanács és a Főhadbiztosság

Az Udvari Haditanácsot még I. Ferdinánd állította fel 1556-ban, elsősorban azzal a rendeltetéssel, hogy a török elleni védelmet megszervezze és központilag irányítsa. Ezért a török kiűzéséig leginkább magyar vonatkozású ügyekkel foglalkozott. III. Károly alatti helyzetéről alig valamit tudunk. Savoyai Eugén volt az elnöke, tagjai főurak és legalább ezredesek, de inkább tábornokok, ezek mellett csak egy-két polgári származású szakember, akikre a diplomáciai tárgyalásoknál volt szükség, ugyanis az orosz és a török vonatkozású külügyeket is az Udvari Haditanács intézte.

A Magyar Királyi Helytartótanács

Az uralkodók azonban nem mindig töltötték be a nádori méltóságot. Ilyenkor a helytartót, az országgyűlés meghallgatása nélkül, maguk nevezték ki. Ez történt 1732-ben, Pálffy Miklós gróf halála után, amikor – mint erről már szó volt – III. Károly Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki magyarországi helytartójává és egyben a Helytartótanács elnökévé.

A Magyar Királyi Kamara

Mielőtt a Magyar Királyi Helytartótanácsot az 1722–1723. évi országgyűlésen törvénybe iktattak, majd 1724-ben életbe léptették, a szűkebb Magyarországnak egyetlen központi közigazgatási kormányhatósága az I. Ferdinánd által – nem sokkal trónra lépte után – felállított Magyar Királyi Kamara volt. Rövidesen csak Magyar Kamarának vagy Pozsonyi Kamarának nevezték, székhelyét ugyanis felállítása után hamarosan Budáról Pozsonyba tették át. III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt is állandóan ott működött.

Területi illetékessége kezdetben a Habsburgok uralma alá került egész Magyarországra kiterjedt, az ország kapcsolt részeire: Horvátországra, Szlavóniára és Dalmáciára is. A török hódítás, az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulása az illetékessége alá tartozó területet erősen lecsökkentette.

A török kiűzése és Erdélynek Habsburg-uralom alá kerülése után lehetőség nyílt arra, hogy a Magyar Kamara területi illetékességét az ország visszafoglalt részeire is kiterjesszék. Ez azonban részben egyáltalában nem, részben pedig nem azonnal, hanem csak fokozatosan történt meg, a visszacsatolással (reincorporatio) kapcsolatosan.

Erdély visszacsatolására, mint már volt szó róla, 1848 előtt nem került sor. A Partium csak átmenetileg került vissza a magyarországi kormányszervek illetékessége alá. A töröktől visszafoglalt szűkebb magyarországi, nemkülönben horvát-szlavón-dalmát területeket rövidebb-hosszabb ideig nem bocsátották a Magyar Kamara igazgatása alá, hanem kamarai kormányzatukkal különböző újonnan szervezett hatóságokat bíztak meg, amelyeket közvetlenül a bécsi Udvari Kamarának rendeltek alá.

A neoacquistica területek kivonásának a Magyar Kamara illetékessége alól elsősorban pénzügyi oka volt: e területek mindenféle kincstári bevételét az uralkodó nem az országban, hanem bécsi udvarában kívánta felhasználni. Ezt egyszerűbben és könnyebben megtehette új kamarai szervekkel, mint a Magyar Kamarával, amelynek jövedelmei általában az országban kerültek felhasználásra.

Felső-Magyarország kamarai hatósága, a Szepesi Kamara, illetve kamarai adminisztráció a Rákóczi-szabadságharc végéig közvetlenül a bécsi Udvari Kamarának volt alárendelve. 1712 után ez a helyzet megváltozott, a szepesi adminisztrációt a Magyar Kamara hatósága alá helyezték, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve a Magyar Kamara területi illetékessége Felső-Magyarországra is kiterjedt.

A Magyar Kamara hatásköre nem kisebb változásokon ment át, mint területi illetékessége. Csorbítatlan ez a hatáskör sohasem volt, de a hatáskörön már a korábbi századokban esett sérelmek inkább csökkenő, mint növekvő tendenciát mutattak, hasonlóan a területi illetékesség sérelmeihez.

A kamarai hatáskörbe tartozó ügyek köre (camerale) lényegesen nem módosult 1711 és 1765 között. A legjelentősebb változás e tekintetben – a hadiadó ügyének, a contributionalénak az elválása a cameralétól – már a 17. század második felében megtörtént. Időszakunkban a hadiadó kivetése és behajtása, továbbá pénztári kezelése és felhasználása már nem tartozott a kamarák feladatai közé. A kamarai hatáskör ezáltal kétségtelenül egyöntetűbb, egységesebb lett.

A kamarai igazgatás minden területének, a kamarák által kezelt minden jószágnak és jövedelemnek az alapja a királyi felségjog (ius regale) lett. Az ország minden földjének, a földben rejlő minden kincsnek a tulajdonjoga a királyt illette meg. Ezt az alapelvet olyan formában is megfogalmazták, hogy a tulajdonjog tulajdonképpen a Szent Koronáé, és a király mint a korona hordozója élvezi és gyakorolja azt. A király a tulajdonjogot eladományozhatta, ha azonban az adományosnak magva szakadt vagy pedig a koronás királyhoz hűtlennek bizonyult, a tulajdonjog visszaháramlott a Koronára, illetve annak hordozójára, a királyra.

A magvaszakadáson és a hűtlenségen kívül a török kiűzése után egy harmadik jogcímen kerültek óriási birtokok a Korona, illetve a király tulajdonába: a fegyver, a visszafoglalás jogán.

Az uralkodó a különböző jogcímeken tulajdonába került birtokok igazgatását a kincstárát kezelő kamarákra bízta, mégpedig arra a kamarára, amelynek illetékessége alá a kérdéses terület tartozott.

A kamarák a kincstári birtokoknak csak elenyészően kis részén vezették be a saját gazdálkodást a török kiűzését, illetve a szatmári békét követő első évtizedekben. Az uralkodó a kamarai igazgatás alá került birtokok túlnyomó részét rövidesen újra eladományozta. A töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi (neoacquistica) területeken a régi birtokosok egy része, ha a birtokhoz való jogát igazolni tudta, és azt hűtlenség miatt nem veszítette el, javait visszakapta. A birtokjog igazolása nem volt könnyű, a különböző neoacquistiea commissiók vagy a rendes bíróságok előtt folyt pörökben sokan szenvedtek sérelmeket, mivel a kincstár érdeke azt kívánta, hogy minél kevesebb birtok kerüljön vissza, illetve hogy a kincstár maga minél több birtokot használhasson fel egyéb célokra, az uralkodóház iránti hűség jutalmazására és a kincstár tartozásainak kiegyenlítésére. E két címen sokan és könnyen kaptak birtokadományokat, magyarok és külföldiek egyaránt. Más kérdés azután, hogy mit csináltak az adományul kapott birtokokkal.

Az az időszak, amelyben a kincstár inkább a birtokok eladományozásával és elárusításával foglalkozott, nem pedig a gazdálkodással, III. Károly uralkodásával ért véget.

Az Erdélyi Udvari Kancellária

Történetírásunk még nem foglalkozott az Erdélyi Udvari Kancellária történetével, így további fejlődésének állomásait pontosan nem ismerjük. Annyit azonban így is tudunk, hogy III. Károly uralkodásának évtizedeiben a Guberniumi Kancellária fontossága egyre csökkent, az Udvari Kancelláriáé egyre nőtt, s Mária Terézia uralkodásának kezdetére az Erdélyi Udvari Kancellária is olyan kormányhatóság lett, mint az uralkodó udvarában működő többi kancellária.

Az Országos Számvevőség

Azt, hogy a Habsburg Birodalom más országainak mintájára Erdélynek is legyen országos számvevősége, még III. Károly rendelte el 1737-ben.

A horvát-szlavón-dalmát ítélőtábla

Ennek az országos szintű, azaz a Határőrvidék és az elcsatolt területek kivételével a háromegy királyság egész területére kiterjedő illetékességű, első folyamodású bíróságnak a megszervezésére III. Károly nagyszabású igazságszolgáltatási reformja keretében került sor az 1720-as évek közepén.

A Bánság kormányzata

Pontosan nem tudjuk, melyik bécsi államférfinak, vagy talán magának az uralkodónak a fejében született meg a gondolat, hogy a Bánságból a birodalomnak egyik különálló tartománya legyen. Valószínű azonban, hogy Savoyai Eugén hercegé volt az ötlet, nemcsak azért, mert a Bánságot visszafoglaló seregeket ő vezette, hanem azért is, mert Magyarország kormányzásának kérdéseivel ő foglalkozott a legtöbbet és a leghozzáértőbben az udvar politikusai közül. A visszafoglalt országrész kormányzóját mindenesetre ő választotta ki. Választása egy katonára, Claudius Mercy grófra esett, aki kitűnő szervezőnek bizonyult, és a gazdasági kérdések iránt is fejlett érzékkel rendelkezett.

A Mercy által megszervezett bánsági kormányzat, mint általában a töröktől visszafoglalt területeken, az első időben kettős jellegű volt: katonai és kamarai. A Bánság kormányzásával az uralkodó által megbízott kormányszervnek Landes-Administration, azaz Országos Igazgatóság volt a neve. Kettős alárendeltségben működött, részben az Udvari Haditanács, részben az Udvari Kamara felügyelete alá tartozott. Katonai jellege és az Udvari Haditanácstól való függése azonban erősebb volt polgári jellegénél és az Udvari Kamarától való függésénél. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy elnöke a Bánság katonai parancsnoka volt, részben katonai, részben kamarai tanácsosai sorában pedig az első helyet a temesvári várparancsnok foglalta el.

A Bánság katonai parancsnoksága kormányozta Szerbiának azt a területét is, amelyet az 1718. évi pozsareváci békében a Habsburg Birodalomhoz csatoltak, nem hosszú időre, csupán III. Károly második török háborújának a végéig, az 1739-ben megkötött belgrádi békéig.

A magyarországi igazságszolgáltatás

A törvényhozó testület munkájának áttekintésénél fentebb már láttuk, hogy mindjárt az első országgyűlés, amelyet III. Károly 1712-ben összehívott, hogy folytassa a Rákóczi-szabadságharc idején megszakadt előzőnek a tanácskozását, behatóan foglalkozott az igazságszolgáltatás kérdéseivel. Visszaállította a visszafoglalt területek birtokjogi kérdéseiben ítélkező, korábban hírhedtté vált neoacquistica commissiót, de átszervezve, magyar bírákkal, működését kapcsolatba hozva a magyarországi jogszolgáltatássa] (1715. évi 10. tc.). Szabályozta az ítélőmesteri bíróságok korábban tisztázatlan hatáskörét (1715. évi 28. tc). Legfontosabb intézkedése azonban az volt, hogy egy jogi bizottságot (systematica commissio) küldött ki a jogszolgáltatás egész kérdéskörét felölelő reformterv kidolgozására.

A Habsburg birodalmi gazdaságpolitika kialakulása

A kameralisták nemzetgazdasági eszméinek gyakorlati ereje III. Károly uralkodása idejében bizonyosodott be. A birodalom egyes országaiban és tartományaiban az 1710-es években a gazdasági élet irányítására külön kormányhatóságokat szerveztek: a csehországi Kommerzkolleget 1715-ben, a sziléziait 1716-ban, a belső-ausztriai Kommerzienratot 1716-ban, az alsó-ausztriai Hauptkommerzkolleget 1718-ban. Ezek a hatóságok lettek a birodalmi gazdaságpolitika országos szervei, míg a pénzügyi politika továbbra is a kamarák hatáskörében maradt.

Magyarország gazdasági jelentősége a Habsburg Birodalom egészében

A Helytartótanács működéséből – amelyről a kereskedelem és a közlekedés vonatkozásában még lesz szó – az állapítható meg, hogy III. Károly idejében az uralkodói gazdaságpolitika Magyarországon, miként a birodalom más részeiben is, még a város- és a territoriális gazdaság szintjén maradt, az egész birodalmat felölelő nemzetgazdaság kialakítására, abban Magyarország helyének meghatározására nem törekedett. Magyarország gazdasági jelentőségét a birodalom számára még nem ismerte fel.

Wellmann Imre

Selyemlepke-tenyésztés

A teljes cikk.

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Heckenast Gusztáv

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

A teljes cikk.

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki.

Ember Győző

A Habsburg Birodalom kísérlete a tengeri kereskedelembe való bekapcsolódásra

III. Károly uralkodása idején a kereskedelmi politikában, mind a bel-, mind a külkereskedelemben, pénzügyi és rendészeti vonások domináltak, nem pedig az egész birodalomra kiterjedő, átfogó gazdaságpolitika szempontjai érvényesültek. Ez a kereskedelempolitika tartalmazott ugyan a magyar kereskedelem érdekeit veszélyeztető tendenciákat, ezek azonban – nem utolsósorban a Helytartótanács ellenállása következtében – nagyrészt meghiúsultak. Nem mondhatjuk, hogy ezekben az évtizedekben Magyarországgal szemben olyan uralkodói gazdaságpolitika érvényesült, amelyet gyarmatosítónak nevezhetnénk, sem törekvéseiben, még kevésbé eredményeiben.

Szerepet játszhatott ebben, hogy bár a spanyol örökösödési háború lezárultával megszűnt az a lehetőség, hogy a Habsburgok ausztriai birodalma a dinasztia spanyol ágának örökségéből tengerentúli birtokokat szerezzen, VI. Károly megkísérelte, hogy a spanyol örökségből kapott európai területekre támaszkodva, legalább a tengerentúli kereskedelembe bekapcsolódjék, és ezáltal erősítse birodalma gazdaságának fejlődését.

Ostendében, a Habsburgoknak jutott Belga-Németalföldön, az angol és holland vállalkozások mintájára, jelentékeny összegű tőkével államilag támogatott részvénytársaságot alapítottak, az Osztrák–Belga Keletindiai Társaságot. Ez a társaság az 1720-as években a spanyol gyarmatokkal folytatott kereskedelemben Spanyolországtól olyan kiváltságokat kapott, amilyeneket addig csak Anglia és Hollandia élvezett. Gyors virágzásnak indult, az angol és holland társaságok komoly vetélytársának bizonyult. Anglia és Hollandia mindent elkövetett, hogy megbuktassa. Gazdaságilag ez nem sikerült, de a diplomáciai akció eredménnyel járt. A Habsburgok nőági örökösödésének elismerését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy Károly a társaságot szüntesse meg. Leánya utódlásának biztosítása érdekében a császár ezt 1731-ben meg is tette. Ezzel az osztrák Habsburgok birodalma kiszorult a távol-keleti kereskedelemből.

Nem járt több eredménnyel az a vállalkozás sem, amely a közel-keleti, a levantei kereskedelembe való bekapcsolódást célozta. Erre Károly első török háborúja után nyílt lehetőség, az 1718-i pozsareváci békével egy időben kötött osztrák–török kereskedelmi egyezmény alapján, amely 3%-os vám lefizetése ellenében a török területeken szabad kereskedést és védelmet biztosított a császár alattvalóinak. A lehetőség kiaknázására 1719-ben újjászervezték a 17. század végén megszüntetett Keleti Társaságot (Orientalische Compagnie), jelentékeny állami támogatásban részesítették, számos kiváltsággal ruházták fel; működése mégsem hozott tartós sikert. Az 1720-as évek végén már hanyatlásnak indult, az 1730-as évek végére pedig meg is szűnt. Bukásának fő oka az volt, hogy a Habsburg Birodalomból kivitt áruk nem voltak versenyképesek a jobb minőségű és olcsóbb angol, francia, holland és velencei iparcikkekkel szemben.

Vörös Károly

Az armalisták

Végül lezárult a státus megváltoztatásának az az útja is, melyen jórészt éppen a 17. század folyamán a jobb módú parasztság és mezővárosi népessége viszonylag széles rétegei jutottak előre a királyi Magyarországon éppúgy, mint Erdélyben: az urasági manumissio és bizonyos kisebb-nagyobb pénzösszeg lefizetése fejében elnyerhető, többnyire azonban birtokadomány nélküli, csupán előjogokat adományozó nemesítés. Pedig ez a maga korában viszonylag nagy tömegeket érintett, hiszen például csak Abaúj megyében 1564-től 1711-ig 733, Borsodban 1512 és 1723 között 616, Heves és Külső-Szolnok megyében 1655-től 1683-ig 174 armálist hirdettek ki; közülük nem egy egyszerre több személyt is nemesített, a 616 borsodi armális kb. 2400 személyt. Az új rend stabilizálódása beszűkítette ezt a folyamatot is, ha nem is gyorsan, egyik napról a másikra. III. Károly – miután az 1715. évi 101. törvénycikk a nemesség egészét, tehát az armalistákat is kivonta az adófizetés kötelezettsége alól – nem utolsósorban adózási szempontból lassanként korlátozta az ilyen típusú nemesítéseket.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

III. Károly ismételten biztatta a püspököket új parókiák alapítására, a nagyobbak felosztására, templomok, iskolák építésére. E célt követte a lelkészpénztár (cassa parochorum) alapításával (1733) is.

Az udvarnak a püspöki kinevezésekre, természet szerint, igen nagy befolyása volt. De azok körét, akikből választhatott, az adott társadalmi és politikai viszonyok korlátozták. Különös előnyben részesültek a magyar főúri családok tagjai, akik rokonságuk megsértése nélkül nehezen voltak mellőzhetők. Az udvar eleinte, III. Károly alatt, nemegyszer adott magas egyházi posztokat olyan külföldi uraknak is, akiknek kegyet akart osztani.

A protestáns egyházak

III. Károly 1714-i pátense kemény hangon szólította fel a protestánsokat, hogy hagyjanak fel a vallásgyakorlattal ott, ahol azt az „elmúlt förtelmes felkelések”[2] alatt 1681 tilalma ellenére újra kezdték. Az 1714–1715-i országgyűlésen ezután oly éles összecsapás zajlott le a harcias katolikus többség és a protestáns kisebbség között, hogy az uralkodó jobbnak látta a vallási kérdést a továbbiakra kivenni az országgyűlés hatásköréből. Az 1715. évi 30. törvénycikk őfelsége kegyelméből „még” érvényesnek nyilvánítva az 1681. évi 25. és 26. törvénycikk, illetve az 1687. évi 21. törvénycikk rendelkezéseit, egyben megtiltotta a vallási sérelmek országgyűlésen való tárgyalását, orvoslásukra királyi vegyes bizottságot küldött ki katolikus, református, evangélikus urakból. Aki a protestánsok közül a bizottság döntésében nem tud megnyugodni, majd a királyhoz folyamodhatik, de csak egyénileg, saját nevében. Az adott helyzetben a protestánsok számára nem az országgyűlés mellőzése volt a leghátrányosabb, hiszen ott még erőszakosabb ellenfelekkel álltak szemben, hanem főleg az, hogy az uralkodó nem volt hajlandó velük mint testületekkel tárgyalni. .

A magyar feudális uralkodó osztálynak ezután, ha szűkebb, bizottsági körben is, még mindig alkalma lett volna arra, hogy saját erejéből rendezze belső viszályát. Mire azonban a bizottság évek múlva, 1721 tavaszán összeült, már egy sor újabb önhatalmú támadás élezte tovább a helyzetet, és, ha igaz, 140 templom cserélt birtokost. A bizottság pár hónapig Pesten, majd Pozsonyban tanácskozott, de aktahegyeken túl semmi eredményt nem produkált. Egy névtelen katolikus munka (Opusculum theologicum. 1721), amelyet Erdődy Gábor gróf, egri püspök adatott ki ez alkalomra, egyenesen azt fejtegette, hogy a fejedelemnek, a földesúrnak jogában áll a protestantizmust megsemmisíteni, és hogy az eretnekek akár halállal is büntethetők. Az udvar e munkát eltiltotta, és Ráday Pál közbenjárására többször is rendeletet adott ki a katolikus akciók ellen. A következő években azonban, ha talán kevesebb kilengéssel is, folytatódott a visszaszorítás, főleg a Helytartótanács egyházügyi bizottságának irányításával. Az 1728-i országgyűlésen, a vallási téma tilalma ellenére, megint súlyos vallási incidensre került sor. A katolikus többség a Werbőczy-féle katolikus eskü letételét követelte a porták kiigazítására kiküldött bizottság protestáns tagjaitól, majd pedig a vonakodók azonnali letartóztatását. Az udvar úgy látta, hogy a magyar katolikus és protestáns rendek képtelenek bárminő egyezségre jutni. Így az uralkodó a vallásügyi bizottság munkálatait 1730-ban Savoyai Eugén herceg elnöklete alatt egy miniszteri konferenciára bízta. Ennek javaslata alapján azután a rendi törvényhozás megkerülésével, rendeleti úton szabályozta a vallásügyet (Carolina Resolutio. 1731. március 21.) a következő fél évszázadra, egészen a türelmi rendeletig kiható érvénnyel.

Ez a „Károly-féle rendelet” felújította 1681 és 1687 törvényeit azzal, hogy ezek az 1691-i hivatalos magyarázat (Explanatio Leopoldina) szerint értelmezendők. Különbséget tett magán- és nyilvános vallásgyakorlat között; az utóbbit a protestánsok csak az úgynevezett artikuláris helyeken folytathatták (1. §), lelkészt is csak itt tarthattak (2. §), másutt, magán-gyakorlatként, csak családi körben olvashattak vallásos szövegeket (3. §). A jobbágyok vallásváltoztatását, a földesúri jog sértetlenül hagyása mellett, most már (szemben a korábbi, önkényes akciókkal) az uralkodó külön beleegyezésétől tette függővé (4. §). Lehetővé tette, hogy a protestánsok ezentúl ismét szuperintendenseket válasszanak. Ugyanakkor viszont dogmatikai tekintetben a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek felügyelete alá, helyezte (5. §). Katolikusok áttérését szigorú állami büntetés terhe mellett tiltotta meg (6. §). Vegyesházasságok kötését csak katolikus lelkész előtt tette lehetővé (7. §). Kötelezte a protestánsokat is a katolikus ünnepek megtartására, céhen belül a körmeneten való részvételre (8. §), valamint a Szűz Máriát és a szenteket említő úgynevezett dekretális eskü letételére.

A sorompót, amelyet az udvar a két ellenfél közé emelt, egyik sem fogadta szívesen. A protestánsok elkeserítően szűknek, a katolikusok viszont puszta létét is felháborítónak találták. Althan Mihály gróf, váci püspök nyíltan tiltakozott ellene. Valami védelmet ugyanis a szűk korlát is nyújthatott a protestánsoknak. Útjába állt a földesúri jog önkényes alkalmazásának, és lehetővé tette a protestáns egyházi szervezet kiépítését és működését akkor, midőn előzőleg két évtizeden át még egyházkerületi gyűlést sem volt szabad tartani.

Az északnyugati peremvidéken persze most már hivatalosan kezdték 1681 rendelkezéseit végrehajtani. 1681 ugyanis csak ezen a sávon jelölte ki, tizenegy „restringált” megyében, a két-két artikuláris helyet és ezeken kívül a nagyobb városokat, ahol a vallásgyakorlat szabadon volt folytatható. Ezektől keletre és délre, a következő nagy félkörív „privilegizált” megyéiben, Veszprémtől Komáromon át Zemplénig és Ugocsáig, már kisebb volt a megszorítás: itt a protestánsok vallásgyakorlata megmaradhatott mindenütt, ahol már 1681 előtt is bizonyíthatóan éltek vele. Az ország azóta visszatért déli és keleti részein megint ez a „privilegizált” helyzet érvényesült. Sőt, e ritkán lakott vidéken, ahol katolikus nagybirtokosok is jobban megbecsülték a protestáns települőket, az 1681 előtti helyzet bizonyítását sem vették oly szigorúan. Károlyi Sándor gróf és fia, Ferenc nemcsak békét hagyott a reformátusoknak Hódmezővásárhelyen vagy az evangélikusoknak Nyíregyházán, hanem olykor meg is védte őket a klérussal szemben. Végeredményben a rendelettől 1781-ig a protestánsok több mint kétszáz, 1711–1781 közt, ha igaz, összesen 443 templomot vesztettek el, vagyis az 1703-i helyzethez mérten, a Rákóczi-kori felugrás következtében, végül még mindig vagy másfél száz templom többlettel zárták le a 18. századi szorongattatásuk időszakát.

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait.

A piarista iskolák

Állami tanintézet Magyarországon csak egy fajta volt időszakunkban: az a bányatisztképző iskola, amelyet III. Károly 1735-ben a csehországi jáchymovi (Joachimstal) intézet mintájára alapított Selmecbányán, és amelyet Mária Terézia 1763-ban, az első tanszék megalapításával kezdett akadémiai szintre emelni. Ezzel ugyanis (valamint az 1747-ben felállított szomolnoki, illetve bánsági hasonló iskolákkal) az Udvari Kamara saját kincstári bányászatának szakember-utánpótlását kívánta saját hatáskörén belül biztosítani.

H. Balázs Éva

Mária Terézia

Az előző évszázadok angol, svéd, spanyol királynői, francia régensnők, a kortársi orosz példa adhattak erőt VI. Károlynak és a megbízottjaként működő diplomatahadnak, hogy keresztülhajtsák a Pragmatica Sanctio európai és mellékesen magyar elfogadtatását és ezzel biztosítsák az akkor még gyermek Mária Terézia örökösödési jogát.

Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben.

A birodalom átcsoportosítása

Az utrechti béke előkészítői annak idején foglalkoztak is azzal a gondolattal, hogy merőben praktikus okból előnyösebb lenne Ausztria németalföldi igényeit a Wittelsbachokkal megegyezve cserével kielégíteni. Ez nem következett be, és az értékes belga terület VI. Károly és Mária Terézia uralma idején beilleszkedett a Habsburg Birodalomba mint – Lombardiát is figyelembe véve – a monarchia legfejlettebb országa.

Benda Kálmán

A koronázási hitlevél

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732, Kalocsa, 1933. 149.
  2. I. Ribini, Memorabilia augustanae confessionis in regno Hungariae. II. Posonii, 1789. 532–547.

Irodalom

Hogy a szatmári béke után szabad telepeseket és kézműveseket lehessen behívni Magyarországba a Német Birodalomból s az uralkodó más szomszédos országaiból és tartományaiból, a közterhek alól 3, illetőleg 15 évi mentességgel, azt a magyar rendek szorgalmazták a nemesi birtokok jövedelmezősége érdekében; III. Károly úgy foglalt állást a kérdésben, hogy majd az ottani rendekkel kell tanácskozni arról, hogy erre nézve nyílt parancsot lehessen kiadni (1723. évi 103. és 117. tc.). Vesd össze K. Schünemann, Zur Bevölkerungspolitik der ungarischen Stände (Deutsch-Ungarische Heimatblätter, 1930). K. Schünemann, Ansätze zur volkspolitischen Zielsetzung in der Ansiedlungsgeschichte des 18. Jahrhunderts (Ungarische Jahrbücher, 1934).

III. Károly első török háborújáról: Matuschka, Der Türkenkrieg, 1716–1718 (=Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen. XVI–XVII. Wien, 1891); A. Arneth, Prinz Eugen von Savoyen. I–III. (Wien, 1858, 18642); M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen. I–V. (KölnWien, 1963–1965, különösen a III. kötet); Horváth Jenő, Szavojai Jenő herceg. A dunai monarchia kialakulása (Budapest, 1941); Várady Gábor, Szavojai Jenő hadjárata, 1716–1717 (Hadtörténelmi Közlemények 1894).

III. Károly második török háborújáról: Karácson Imre, III. Károly háborúja a törökkel, 1737–1739 (Hadtörténelmi Közlemények 1892, és ehhez kiegészítés Századok, 1908); Rédvay István, Az 1736 és 1739 közötti török háborúk (Hadtörténelmi Közlemények 1938).

A lengyel örökösödési háborúról: A. Arneth, Prinz Eugen von Savoyen. I–III. (Wien, 1858, 18642).

A Habsburg-örökösödésnek, azon belül a Pragmatica Sanctiónak igen nagy irodalmából osztrák részről [[Gustav Turba|Gustav Turbának], magyar részről pedig Csekey Istvánnak a munkáit lehet kiemelni: G. Turba, Die Pragmatische Sanction. Authentische Texte samt Erklärungen und Übersetzungen (Wien, 1913); G. Turba, Die Pragmatische Sanction mit besonderer Rücksicht auf die Länder der Stephanskrone. Neues zur Entstehung und Interpretation, 1703–1744 (Wien, 1906); G. Turba, Die Grundlagen der Pragmatischen Sanction. I. Ungarn. II. Die Hausgesetze (Wiener Staatswissenschaftliche Studien. X/2, XI/1. LeipzigWien, 1911–1912); Csekey István, A magyar trónöröklési jog (Budapest, 1917). A vita a monarchia felbomlása után is tovább folyt és folyik, immár nem osztrákok és magyarok, hanem ez utóbbiak között.

A Habsburg Birodalom gazdaságpolitikájára még a 18. század első felében is erősen hatottak az előző század kameralista íróinak a tanai. Becher, Schröder és Hörnigk könyvei újabb és újabb kiadásokban jelentek meg. III. Károly is hatásuk alatt állott: P. Radics, Kaiser Karl VI. als Staats- und Volkswirth (Innsbruck, 1886). L. Sommer, Die österreichischen Kameralisten in dogmengeschichtlicher Darstellung. I–II. (Wien, 1920–1925).

Az osztrák történetírásban 1740 annyira általánosan elfogadott periódushatár, s annyira nyilvánvaló, hogy Mária Terézia reformjaival Ausztria történetének új szakasza kezdődött hogy helyesnek látszott az osztrák és cseh tartományok iparfejlődését itt csak lényegében VI. Károly uralkodása idejére korlátozni, s az osztrák manufaktúra-korszakot összefüggően a következő részben tárgyalni.

VI. Károly kedvezőtlen megítélése: G. Otruba, Zur Entstehung der „Industrie” in Österreich und zu deren Entwicklung bis Kaiser Joseph II (Österreich in Geschichte und Literatur 1957. 231) és H. L. Mikoletzky, Österreich. Des grosse 18. Jahrhundert (WienMünchen, 1967. 155).

III. (VI.) Károly idején már sok minden történt, ami előkészítője volt a teréziánus és jozefinus évtizedek fejleményeinek.