III. Sándor pápa

A Múltunk wikiből

németül Alexander III., eredetileg Rolandus

Siena, 1140 körül – Civita Castellana, 1181. augusztus 30.
pápa (1159–1181) és jogász
Wikipédia
Alexander III
1160
február 11. Magyar követek is részt vesznek a paviai zsinaton, ahol IV. Viktort ismerik el pápának.
március 27. II. Géza kitérő választ ad I. Frigyes követének, Dániel prágai püspöknek a pápa elismerésének kérdésében.
ősz: A toulouse-i zsinaton III. Sándort fogadják el pápának.
1161;
tavasz: II. Géza, Lukács esztergomi érsek hatására, III. Sándor pápát támogatja.
nyár: III. Sándor pápa követe engedélyezi, hogy II. Géza adja át az érseki palliumot Lukácsnak; egyházi kérdésekben megegyezés születik a pápa és a király között.
1162
december 25. III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
1169
III. Sándor pápa követe, Manfréd bíboros Magyarországra érkezik, hogy megszüntesse a III. István és Lukács esztergomi érsek közötti ellentétet. Lukács érsek ugyanis az egyházi birtokok eltékozlása miatt kiközösítette a királyt. A bíboros közvetítésével megegyezés jön létre a király és az egyház között, Lukács érsek is visszavonja a kiközösítést.
1172
Lukács érsek szimóniával vádolja meg III. Bélát, ezért nem koronázza meg. III. Sándor pápa engedélyezi, hogy a kalocsai érsek koronázza meg III. Bélát, aki oklevelet ad ki, hogy ez nem csorbíthatja az esztergomi érsek koronázási jogát.
1177
augusztus 1. I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár békét köt III. Sándor pápával. Ezzel lezárul az invesztitúraharc második szakasza.

Kristó Gyula

Egyházi társadalom

  • Amikor 1161-ben III. Sándor pápa követeket küldött Magyarországra Lukács érsekhez, hogy őt méltóságában erősítsék meg, és a palliumot adják át neki, Lukácsot a lelkiismeret és az önvád marcangolta, hogy nem követett-e el szimóniát, mivel testvére, Apa bán az egyik követnek lovat adott. Később maga a pápa nyugtatta meg az aggályoskodó Lukácsot.
  • A XII. század második felében erősödött meg az a törekvés, hogy a prépostok függetlenedjenek az érsekektől, illetve püspököktől. Példát erre a székesfehérvári királyi alapítású társaskáptalan prépostja mutatott. III. Sándor pápa alatt (1159–1181) a székesfehérvári prépost közvetlenül pápai fennhatóság alá került, megszűnt felette a magyarországi egyházi szervezet, a püspök ellenőrzése.
  • Hiába tett kísérletet a pápaság, főleg III. Sándor pápa a XII. század második felében a magánegyházi rendszer patronátussá alakítására, a lényeget illetően kevés változás történt. A magánegyház ura kénye-kedve szerint bánhatott papjával, alkalmazta, szolgálata során kezében tartotta, majd elbocsáthatta. A magánegyházak papjai részben külföldi származásúak voltak, részint azonban a tulajdonos maga gondoskodott papról, és saját szolgái közül taníttatott ki egyeseket. Ennek nem volt akadálya, csak előbb a szolgát fel kellett szabadítania. Társadalmi helyzete, szolgai eredete már eleve alantas helyzetet biztosított a papnak a magánegyház urával és alkalmasint egykori saját urával szemben. Anyagi kiszolgáltatottsága növelte függő helyzetét.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

1159 őszén meghalt IV. Adorján pápa, aki életének utolsó éveiben élesen szemben állt az itáliai hegemóniára, a pápasággal szövetséges lombard városok legyűrésére és Vilmos dél-itáliai normann királyságának elfoglalására törekvő Frigyessel. Adorján halálával felmerült a császár számára az a lehetőség, hogy őt támogató pápa kerüljön Szent Péter trónusára. A bíborosok nagy többsége azonban nem volt hajlandó Frigyes jelöltjét támogatni, hanem a császárral szemben a pápa primátusát hirdető Roland kardinálist tették meg egyházfőnek III. Sándor néven. Frigyes nem ismerte el legitim egyházfőnek Sándort, s azon mesterkedett, hogy a hozzá húzó Octavian bíboros nyerje el a pápai méltóságot. Az egyházszakadás megszüntetésére Frigyes 1160 februárjában Paviában zsinatot hívott össze, s az ott részt vevő egyházi méltóságok Octaviant ismerték el pápának IV. Viktor néven. A német és olasz területeken kívül csak Dánia, Cseh- és Lengyelország támogatták a pápa politikáját. II. Géza király követei is részt vettek a paviai zsinaton, ami már önmagában is a magyar-német viszony szorosságára mutat. Valószínű, hogy a magyar követek ekkor még hajlottak IV. Viktor elismerésére. Amint azonban világossá lett, hogy Viktor mögött csak Frigyes hűbéresei sorakoztak fel, s mindazok az országok, a dél-itáliai normann királyság, Velence, Bizánc, amelyek részint ellentétben álltak a német birodalommal, részint pedig Barbarossa világuralmi törekvéseivel, III. Sándor politikáját támogatták, Magyarországon is megkezdődött a korábbi politikai kurzus átértékelése. Már 1160 húsvétján, amikor a császárnak és pápájának követe, Dániel prágai püspök ismét Magyarországra jött, hogy nyílt színvallásra bírja a pápa elismerésének kérdésében a magyar királyt, II. Géza kitérő választ adott. Arra hivatkozott, hogy ezt meg kell beszélnie az egyházi és világi előkelőkkel, s majd követek útján adja hírül döntését Dánielnek.


A magyar álláspont végleges kialakulása szempontjából döntőnek bizonyult, hogy 1160 őszén a toulouse-i zsinaton Anglia és Franciaország III. Sándor pápát fogadta el. 1161 elején már kész volt II. Géza Magyarországának elhatározása: III. Sándorhoz csatlakozik. VII. Lajos francia király bizonnyal az elsők között volt, akinek a magyar király hírül adta, s biztosította a francia uralkodót, hogy ha a császár fellép ellene, meg fogja támadni a német birodalmat, s hasonló támogatást vár VII. Lajostól is. Szövetségest keresett II. Géza nemcsak a birodalom hátában, hanem a birodalmon belül is. Eberhard salzburgi érseknek, Sándor pápa első számú németországi egyházi támaszának barátságot ajánlott, és a császárral szemben védelmet ígért. A magyar király álláspontjának kialakításában komoly szerepe volt az előkelő családból származó Lukács érseknek. Lukács testvére volt annak az Apának, aki 1158-ban az Istvánnal együtt elmenekült Belos bán funkcióját vette át. Ez önmagában is a család hűségére mutat. Lukács, aki 1158 óta esztergomi érsek, kezdettől fogva szilárdan III. Sándor oldalán állt, s igen jó kapcsolatok fűzték Eberhard salzburgi érsekhez. Maga III. Sándor 1161 júliusában érseki pallium küldésével juttatta kifejezésre elégedettségét Lukács állásfoglalásával kapcsolatban.

Magyarországnak III. Sándorhoz történt csatlakozása nem kevesebbet jelentett, mint a század közepén újra fellángolt invesztitúraharcban a császári aspirációkkal szemben a pápa oldalára állni. Ez az állásfoglalás javára szolgált az országnak, hiszen 1160 körül a két hatalom közül a vitathatatlanul kisebb veszélyt a nehéz helyzetben levő, elismertetéséért küzdő III. Sándor-féle pápai tábor jelentette a hatalma teljében levő, komoly vazallusi hátországgal rendelkező császári táborral szemben. A magyar király III. Sándor pápa melletti állásfoglalása megteremtette a lehetőséget arra, hogy Magyarország és a pápai kúria, az 1106. évi guastallai zsinat óta első ízben, rendezze a köztük levő és alkalmasint az idők során vitássá vált egyházi kérdéseket. Az 1161 nyarán kötött egyezményben II. Géza lemondott a püspökök pápai engedély nélküli letételéről és áthelyezéséről, vagyis az invesztitúra, a püspöki beiktatás alapvető kérdésében a pápai állásponthoz igazodott. Ezzel szemben a megállapodás egy sor kérdésben beleszólást biztosított a magyar királynak országa egyházi ügyeibe. Így a magyar egyháziak csak a király beleegyezésével fellebezhetnek a pápához, a pápa a király hozzájárulásával küldhet legátusokat az országba, s még az érseki palliumok átadásánál is kapott bizonyos jogkört a király. A III. Sándor és II. Géza közti kompromisszumos megállapodás abba a sorba illik, amelynek nyitánya a dél-itáliai normannok 1156. évi egyezménye a pápával, s további fejleményét pedig az 1146. évi angol clarendoni határozatok jelentik. Az egyezményekben megmutatkozó rokon vonások azzal magyarázhatók, hogy az érdekelt uralkodók, köztük II. Géza, ügyesen használták ki a pápaság, elsősorban III. Sándor szorult helyzetét egyházi természetű engedmények elnyerésére.

Hogy Magyarország elpártolt Frigyestől, és III. Sándor táborához csatlakozott, csak 1161 őszén jutott a császár tudomására. A német uralkodót ekkor ez kevéssé érintette, hiszen már hónapok óta tartott újabb itáliai hadjárata, s a legjobb reménye volt arra nézve, hogy a lombard ellenállás megtörése után egész Észak-Itáliát ténylegesen birtokába veszi. Egyéves ostrom után, 1162 márciusában feltétel nélkül megadta magát Milánó, s a császár már a dél-itáliai normannok elleni hadjáratot készítette elő. Ugyancsak 1162-ben a bizánci uralkodó egyenesen attól tartott, hogy a keleti császárságot közvetlen német támadás éri. Maga III. Sándor pápa 1162 márciusában elmenekült Itáliából, Franciaországban húzta meg magát, s kezdte szövögetni egy Frigyes elleni európai szövetségi rendszer szálait. Abban a helyzetben, amikor Frigyes az itáliai hadszíntéren a legjobb úton haladt hegemóniájában érvényesítése felé, Magyarországnak a legkevésbé sem kellett tartania elpártolása miatti német visszacsapástól.


Maga III. Sándor pápa 1162 márciusában elmenekült Itáliából, Franciaországban húzta meg magát, s kezdte szövögetni egy Frigyes elleni európai szövetségi rendszer szálait.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

  • Mánuelt nyugtalanította Frigyes térnyerése Itáliában, éppen ezért hajlandó volt szövetségre lépni minden Frigyes-ellenes erővel: támogatta III. Sándor erőfeszítéseit egy európai koalíció létrehozására, maga is közvetlenül kapcsolatot létesített Franciaországgal és itáliai városokkal.
  • Bizonyosra vehető, hogy a világi előkelők nyugati orientációjú csoportja sem mutatott egyetértést László királyságával. E csoportok aktivizálódását mutatja, hogy Lukács átkot mondott Lászlóra, aki viszont elfogta, és börtönbe vetette az esztergomi főpapot. László azonban nem bizonyult ebben a kérdésben hajthatatlanul makacsnak, hiszen III. Sándor közbenjárására szabadon bocsátotta az érseket.

III. István harcai Bizánccal

Ugyancsak 1166-ban Mánuel egyházúniót kezdeményezett III. Sándornál, annak fejében, hogy a pápától ő nyerje el a nyugati császárság koronáját.

III. István konszolidációs kísérlete

Noha a nyugati egyháziak félelme nem igazolódott, s Magyarország nem követte Bizáncot a görög szkizma útján, III. István belső egyházpolitikája és III. Sándor pápához való viszonya ellentmondásos volt. Thomas Becket és John of Salisbury 1167. évi levele szerint a magyarországi állapotok távolt álltak a gregorianizmustól, vagyis a VII. Gergely pápa által képviselt, a világiak fölött álló egyházi szupremácia tanát hírdető koncepciótól. A fonák helyzetet magyarázhatja, hogy III. István és III. Sándor az 1160-as években a két európai szövetségi rendszer más-más oldalán állt. III. István Bizánc ellen harcolt, s Barbarossa Frigyes, főleg pedig a német uralkodó vazallusainak támogatását élvezte. Ezzel szemben III. Sándor éles ellentétben állt Frigyessel, s Frigyes és Mánuel ütköző itáliai érdekei miatt vele egy táborban, s Frigyes elleni erők táborában tudhatta a bizánci császárt. A magyar–pápai kapcsolatok lazulását mutatja, hogy 1162-től egészen 1169-ig nem járt pápai legátus Magyarországon, pedig III. Sándor fontos szerepet tulajdonított az egy központból irányított katolicizmus egységének, amelyet jobbára éppen a pápai legátusok igyekeztek kikovácsolni. A rendezetlen magyar–pápai kapcsolatok kihatottak III. István magyarországi egyházpolitikájára. III. Sándor pápa nehezményezte, hogy a magyar király a kánonokkal ellentétesen áthelyezte Prodanus püspököt. Az 1162–1167 közötti időben történhetett meg, s kapcsolatban lehetett az akkor folyó magyar–bizánci háborúkkal, hogy a király egyházi javadalmakat vett el az országban, s ezeket nem egyházi célokra fordította.

A Magyarország ellen irányuló közvetlen fenyegetés elmúltával mind a pápának, mind III. Istvánnak érdeke lehetett a viszony rendezése. III. Sándor helyzete az 1160-as évek végére jelentősen javult, s joggal gondolhatott arra, hogy a Magyarországon meglazult gregoriánus egyházi fegyelmet szigorítsa, III. István konszolidációs politikájába pedig szervesen beleillett a megerősödő pápai hatalommal a kapcsolatok javítása. Ugyanez lehetett az érdeke a magyarországi egyháziaknak, akiknek élén Lukács esztergomi érsek, a gregoriánus eszmék hajthatatlan és túlzó képviselője állt. Lukácsnak az eszmékhez dogmatikus módon való ragaszkodása mutatkozott meg abban, hogy amikor II. László börtönében sínylődött, s III. Sándor pápa levél útján emelt szót az érdekében, Lukács nem fizette ki a pápa leveléért a szokásos összeget, mert nem akart szimónia útján szabadulni. Lukács merevsége mit sem változott az 1160-as évek végére. Egészen jelentéktelen ügy miatt megvonta ekkortájt az áldást III. István királytól és anyjától, Eufrozina királynétól. Makacsul ellenszegült Lukács annak a pápai parancsnak is, hogy András választott győri püspököt szentelje fel és iktassa be. Hasonlóan megtagadta ezt akkor is, amikor Manfréd pápai legátus szólította fel erre. A magyarországi egyháziak közül mégis elsősorban Lukács érdeme volt, hogy Magyarország és a pápaság kapcsolatai normalizálódtak.

Erre 1169-ben került sor, amikor több éves szünet után Manfréd bíboros személyében pápai legátust érkezett az országba. Önmagában ez a körülmény a magyar–pápai kapcsolatokat hosszú időre befagyasztó jég olvadását jelezte. Manfréd kardinális buzgósága nem csekély szerepet játszott abban, hogy III István király és a pápaság új megállapodást hoztak létre. A magyar király mindenekelőtt a III. Sándor pápa és II. Géza közti 1161. évi egyezmény ama pontját igérte teljesíteni, amelyet korábban megsértett, s amely az invesztitúrajog lényegét képezte, hogy tudniillik a püspökök letételét és áthelyezését pápai beleegyezés nélkül nem gyakorolja, a jogot a pápának tartja fenn. Új mozzanat az 1169. évi megállapodásban, hogy III. István lemondott a királyi prépostok és apátok általa eddig eszközölt kivenezéséről. Ez az intézkedés a királyi magánegyházak rendszere ellen irányult, miként III. Sándor pápa egyik központi törekvése volt Európa-szerte a magánegyházakat kivenni a világiak kezéből, csak bizonyos kisebb rendű jogokat hagyva meg az alapító családjának (ius patronatus). Arra nézve is igéretet tett III. István, hogy a püspökök elhunytával a püspöki javakba nem világiakat, hanem klerikusokat ültet, akik nem saját élvezetükre, hanem a megélhetés szüksége szerint szerényen vesznek el az egyházi javakból, illetve hogy a hátrahagyott vagyont egyházi célokra, épületek újjáépítésére, a szegények, özvegyek, árvák támogatására tartalékolja. Konkrét ügy kapcsán fogadhatta meg a király, hogy a saját hasznára sem fog elvenni ezekből a javakból, eltekintve attól az esetől, ha erős sereggel ellensége támadása érné az országot, de még akkor sem cselekszik a püspökök beleegyezése nélkül. III. István engedménye továbbment annál az engedménynél, amit II. Géza 1161-ben III. Sándornak tett. A különbség részben a pápai hatalom erőgyarapodásával, részint a magar állam teherbíró képességének csökkenésével, konszolidációra törkevő politikai vonalvezetésével magyarázható.

Nem zárható ki, hogy közvetlenül az 1169. évi magyar–pápai konkordátumot követően fordult III. Sándor pápa az esztergomi és kalocsai érsekhez levéllel, amelyben a cölibátus kérdéséről fejtette ki álláspontját, s az egységes gyakorlat követésére utasította a magyarországi egyházat. A pápa arról rendelkezett, hogy házas férfi csak akkor léphet szerzetbe, ha felesége is hasonlóan cselekszik. Tételesen megtiltotta a magyarországi érsekeknek, hogy házas férfit püspökké merészeljenek szentelni. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a leendő püspök felesége előbb megtartóztatást fogad, s maga is egyházi öltözéket vesz magára. Ezek az utasítások arról tanúskodnak, hogy Magyarország még távol állt attól, hogy — akár csak a felső klérus körében is — maradéktalanul megvalósultak volna a gregoriánus eszmék.

III. Béla konszolidációja

Bélának, aki maga a keleti császárságban a görög rítusú keresztény egyház tagja volt, világosan látnia kellett, hogy a latin rítusú Magyarországon nem lehet uralomra jutnia annak a III. Sándor pápának a támogatása nélkül, akinek a politikáját szolgálta és juttatta érvényre az 1169-ben kötött konkordátum. Ezért minden igyekezete arra irányult, hogy elnyerje III. Sándor támogatását. Ugyanakkor Sándornak is kedvező időpontban jött a magyar trónaspiráns ajánlata, hiszen az 1172. márciusi wormsi birodalmi gyűlésen Barbarossa Frigyes újabb itáliai hadjárat tervét fogadta el, amely a pápával szövetséges lombard városok és Sándor pápa ellen irányult, s amelyhez bábként használta fel az általa támogatott ellenpápát, III. Callixtust. Béla azzal, hogy III. Sándorhoz fordult, őt ismerte el legitim pápának Callixtus ellenében. Természetesen Béla csak abban az esetben nyerhette el Sándor támogatását, ha elfogadja magára nézve az 1169. évi konkordátumot. Egy 1179. évi pápai oklevél utalása bizonyára 1172-re vonatkozik, eszerint Béla elődei mintájára esküvel erősítette meg a római egyház magyarországi jogait biztosító privilégiumot. Megkönnyítette Béla és Sándor politikai szövetségét, hogy az itáliai viszonyok kérdésében a Barbarossa Frigyessel való szembenállás a pápát és a bizánci császárt egy táborba vitte.

Bélának a pápa számára bizonyára biztosítékot kellett adnia, hogy trónra lépése nem idézi fel Magyarországon a görög szkizma veszélyét. Úgy tűnik, ilyen jellegű akció tükröződik III. Sándor pápának egy meg nem nevezett magyar királyhoz évkelet nélkül intézett levelében. Itt a pápa inti a királyt, hogy a keresztelés szentsége, amelyben pedig a magyar király elsőszülöttje újólag részesült, megismételhetetlen. A pápa szerint egyenlő értékű a jó paptól vagy rossz paptól nyerni el a keresztelést, hiszen mindenképpen Krisztus keresztségéhez juttat hozzá. Valószínű, hogy a pápa Béla elsőszülött fiára utal, aki talán már Béla-Alexiosz 1170. évi oklevelében is szerepel, tehát előbb görög rítusú papok tarthatták keresztvíz alá, s utóbb, amikor Béla Magyarországra jött, újrakereszteltethette latin papok által. Ez és hasonló lépések bizonyossá tették III. Sándor pápát abban, hogy nem kell tartania a görög szkizmától Magyarországon.

Ily módon érthető, hogy III. Sándor megparancsolta Lukács érseknek: koronázza meg Bélát. Lukács, aki korábban maga is hajlott Béla elfogadására, s alkalmasint része volt Béla Magyarországra hozatalában, a döntő pillanatban megtagadta a koronázást. Lukács félt a görög szkizmától, s alapvetően ezért állt el a koronázástól. Szerepet játszott ebben az a körülmény is, hogy Béla Lukács egy hírnökének adta át a palliumot. Részint a pallium Béla általi adományozása, részint annak módja sértette Lukács túlzó gregoriánus eszméit, s hiába kapta a parancsokat III. Sándortól, makacsul kitartott elhatározása mellett, nem helyezte Béla fejére a koronát. Így a pápa a kalocsai érseket hatalmazta fel a koronázás végrehajtására. Az idő közben múlt, s több mint tíz hónappal III. István halála után, 1173. január 13-án nyerte csak el Béla a koronát, s vált III. Béla néven Magyarország királyává. A frissen hatalomhoz jutott Béla békülni kívánt Lukáccsal. Koronázását követően oklevelet adott ki, amelyben kijelentette, hogy a kalocsai érsek általi végrehajtott koronázása nem az esztergomi egyház rovására történt, s hogy a jövendő magyar királyok az esztergomi érsektől nyerjék el a felszentelést.

Béla több tényezőnek köszönhette trónját: Mánuel és III. Sándor, azaz két nagyhatalom támogatásának, továbbá annak, hogy bent az országban világiakból és egyháziakból álló tekintélyes tábor sorakozott fel mögötte.


Azt nem tudjuk, hogy Lukács már 1172–1173-ban, vagy csak később került-e (de mindenképpen 1179 előtt) azonos táborba Eufrozinával, mindenesetre III. Sándor pápa 1179-ben szemére hányta Lukácsnak, hogy a kiközösítéssel sújtott anyakirálynét az érsek nyilvánosan mentesnek nyílvánította az egyházi fenyítéktől.


Nem lehetetlen, hogy III. Béla megbízottjának is szerepe volt annak a megegyezésnek előkészítésében, amelyet 1177 augusztusában Velencében kötött a pápa és a császár, s amely lezárta a pápaság és császárság között folyó, invesztitúraharc néven ismert küzdelem második nagy szakaszát. Mindenesetre a velencei békekötésnél, ahol Frigyes ellenfelének, III. Sándor pápának az elismerésére kényszerült, a magyar király és magyar egyház is képviseltette magát.

Külkapcsolataiban a pápai irányvonalhoz igazodó III. Béla bent az országban már sokkal kevésbé mutatta magát a gregoriánus eszmék bajnokának, különösképpen, ha a királyi hatalom kérdéséről, uralma konszolidálásáról volt szó. Kevéssel 1179 előtt III. Béla súlyos összeütközésbe került András kalocsai érsekkel és annak hívével, a fehérvári préposttal. A magyar király fittyet hányva az 1169. évi pápai konkordátumra tett 1172. évi esküjének, mind a kalocsai érseket kivetette tisztéből, és megfosztotta érseki jövedelmétől, mind a fehérvári prépostot letette. Az érsek a pápához fordult orvoslatért, s ott azzal védekezett, hogy a királyi méltóságot semmiben nem sértette meg, míg III. Béla azzal magyarázta büntetését, hogy András szóban megbántotta őt. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a király az érsek egy kijelentését maga és tisztsége elleni támadásnak, illetve sértésnek tekintette, s nem habozott az ellenakció megtételével. III. Sándor pápa 1179-ben megbocsátásra szólította fel a királyt, s indítványozta, hogy az érsek, noha az tagadta bárminemű sértés megtörténtét, szóban adjon elégtételt a királynak, s ez esetben a pápa garantálja Béla számára András érsek hűségét és engedelmességét. Ellenkező esetben a pápa kilátásba helyezte, hogy Bélától megvonja a Szentszék és maga személyes kegyét, illetve áldását, s a fehérvári egyházban, a királyi székvárosban mindenféle szertartást el fog tiltani.

III. Béla és a kalocsai érsek ellentétének különös nyomatékot adott, hogy Lukács érsek régóta, hihetően személyes indítékoktól is vezérelve, szemben állt Andrással, s már akkor megtagadta tőle a támogatást, amikor András még csak választott győri püspök volt. Tovább fokozódott a két főpap ellentéte akkor, amikor András a kalocsai érseki székbe emelkedett, s fennhatóságot akart gyakorolni az esztergomi érsek bizonyos klerikusai felett. Lukács érsek Andrást az ördög cimborájának minősítette, esküszegéssel vádolta meg, és kettős kiközösítés fenyítékével sújtotta. A vitában a pápa a kalocsai érsek oldalára állt, Andrást felmentette a Lukács által rárótt egyházi büntetés alól, s kilátásba helyezte Lukács ellenében, hogy megfosztja suffraganeus püspökeit, prépostjait és apátjait a Lukáccsal szembeni engedelmesség kötelezettségétől. III. Sándor pápa maga is terhesnek tartván Lukács merev és hajlékonyságra képtelen magatartását, hevesen kikelt az esztergomi érsek ellen: túlságosan visszaél türelmével, nem habozik vele szembeszállni, holott a pápai rendelkezéseknek alázatosan engedelmeskedni tartoznék. Közvetlen levéllel is fordult a pápa Lukácshoz, szemére vetette, hogy a Szentszék kárára cselekszik, amikor szembefordul a kalocsai érsekkel, ahelyett, hogy mindenben híven követné a pápa álláspontját. Ha Lukács nem változtat a kalocsai érsekkel szembeni magatartásán, III. Sándor a kiközösítést helyezte kilátásba.

A kalocsai érsek személye egy táborba vitte III. Bélát és Lukácsot. Úgy tűnik, hogy 1180 táján Lukács újra szerepet kapott a magyarországi politikai életben, ami a király és az esztergomi érsek kiengesztelődésére mutat. Halálukig (1188) megmaradhatott viszont a feszültség III. Sándor és Lukács között. Nem véletlen, hogy az 1179 márciusában tartott lateráni zsinaton a magyarországi egyházat a pápa pártfogoltja, András érsek képviselte.

Irodalom

III. Sándor pápa és Magyarország viszonyát illetően Walther Holtzmann Papst Alexander III. und Ungarn (Ungarische Jahrbücher 1926. 4) című dolgozata és az abban olvasható forrásközlés igazít el.

III. Béla korára vonatkoznak III. Sándor és azt őt követő pápák levelei, amelyeket Walther Holtzmann XII. századi pápai levelek kánoni gyűjteményekből (Századok 1959. 2-4) címmel tett közzé, s közülük kettőt Mezey László Két magyar vonatkozású dekretális értelmezéséhez (Századok 1959. 2-4) című cikkében magyarázatokkal kísért.