IV. Béla király

A Múltunk wikiből
1206. november 29. – 1270. május 3.
Magyarország uralkodója volt 1235. szeptember 25. és 1270. május 3. között
Wikipédia
IV. Béla ábrázolása a Képes krónikában
1213 – 1214
Boril bolgár cár lányát eljegyzik II. Endre fiával, Bélával. Nándorfehérvár, Barancs és környéke magyar kézbe kerül.
1214
Királlyá koronázzák a gyermek Bélát. Leszek krakkói fejedelem és II. Endre szepesi találkozója a halicsi kérdésről. Ennek nyomán lengyel – magyar hadjárat Halics ellen. Kálmán herceg kerül Halics trónjára, Leszek szintén megszerez egy halicsi területet. Először említik a tárnokmesteri tisztséget.
1215
Lengyel–magyar ellentét Halicsban, amit Msztyiszlav kihasznál, és elűzi Kálmánt. II. Endre feleségül veszi Jolántát.
1216
vége: Lengyel–magyar katonai akció nyomán Kálmán visszaszerzi a halicsi trónt.
1217
nyár: II. Endre keresztes hadjáratra indul, katonái elszállításának fejében Velence javára lemond Záráról. Távollétében János esztergomi érsekre bízza az ország irányítását. Első ízben történik említés a rendkívüli adóról.
1217–1218
II. Endre távollétében az előkelők egy része fellázad János érsek ellen, aki külföldre menekül.
1218
január: Sikertelen katonai akciók után II. Endre visszaindul a Szentföldről. Útközben harmadszülött fiát, Endrét II. Leó örmény király lányával, Béla fiát I. (Laszkarisz) Theodórosz nikaiai császár lányával, Mária lányát pedig II. (Aszen) Iván bolgár cárral jegyzi el.
vége: II. Endre visszatér Magyarországra.
1218–1219
II. Endre adományai János esztergomi érseknek.
1219.
augusztus 14.: Msztyiszlav novgorodi fejedelem kun segítséggel megveri a magyar–lengyel sereget, elfoglalja Halicsot, Kálmánt és feleségét fogságba ejti.
1219–1221
II. Endre eljegyzi Endre herceget Msztyiszlav novgorodi fejedelem lányával, mire ő szabadon engedi Kálmánt és feleségét.
1220
Béla és Laszkarisz Mária házassága. Béla megkapja a szlavón hercegséget.
1220 körül
Megkezdődik Jákon a bencés monostor építése.
1221
április: III. Honorius pápa levelet ír Jolántához az izmaeliták ügyében.
nyár: Magyarországi Pál (Paulus Hungarus) domonkos szerzetes Bolognából hazatérve megkezdi a magyarországi domonkos rendtartomány megszervezését. Királyi rendelet az erőszakkal elfoglalt várföldek visszavételéről.
1221 körül
Villard de Honnecourt francia építész Magyarországon tartózkodik.
1221–1223
Domonkos térítési kísérletek a kunok között.
1222
eleje: II. Endre megerősíti az egyházi rend kiváltságait.
tavasz: Béla királyfi II. Endre kívánságára elbocsátja feleségét, Laszkarisz Máriát.
május 29. előtt: Országos mozgalom hatására II. Endre kiadja az Aranybullát.
ősz: Újabb tömegmozgalom az Aranybulla megtartására. A Német Lovagrend újabb kiváltságokat szerez. Első egyértelmű említés az Erdélyben lakó románokról.
1223
március 29: III. Honorius, ellentétben az Aranybulla rendelkezésével, a tized pénzben történő szedését szorgalmazza.
május–június: A tatár csapatok a Kalka folyónál legyőzik az egyesült orosz–kun sereget.
ősz: Béla királyfi III. Honorius pápa parancsára visszaveszi feleségét, ezért apja elől osztrák területre kell menekülnie. 1223 körül A volgai bolgárok és a baskíriai magyarok győzelme a tatárok felett.
1224
III. Honorius pápa közbenjárására kibékül II. Endre és Béla királyfi. Béla hazatér, s újra megkapja a szlavón hercegséget. Ezek után beveszi a dalmáciai Clissa várát, mire Domald főúr, aki korábban lázadozott, meghódol a királyfinak. Felszentelik a harmadik pannonhalmi apátsági templomot. II. Endre kibocsátja az Andreanumot, az erdélyi német telepesek kiváltságlevelét.
1225
eleje: II. Endre fegyverrel űzi ki a Német Lovagrendet a Barcaságból, mivel azok teljes önállóságot akartak szerezni.
június 6.: II. Endre békét köt VI. Lipót osztrák és stájer herceggel. III. Honorius pápa nehezményezi a király birtokpolitikáját és a nem keresztények hivatalviselését.
1226
augusztus 1. előtt: Béla királyfi Erdély kormányzója lesz, míg Kálmán herceg megkapja Béla korábbi területeit.
vége: II. Endre fegyveresen vonul Halicsba, de vereséget szenved. A pannonhalmi egyház népeinek helyzetét rendezik.
1226–1227 fordulója
Msztyiszlav átengedi Halicsot vejének, Endre hercegnek.
1227
Róbert esztergomi érsek egy kun követség nyomán, pápai megbízással tömegesen téríti meg a kunokat. Létrejön a milkói kun püspökség is.
1228
Béla királyfi apja és a pápa jóváhagyásával birtokvisszavételi politikát kezd. Sikertelen kísérlet a bulgáriai Bodon (Vidin) elfoglalására.
1228 körül
A meghódolt Kunország Béla királyfi kormányzása alá kerül.
1229
január 20.: IX. Gergely pápa Bánmonostora székhellyel megalapítja a szerémi püspökséget.
tavasz: Danyilo szerzi meg a halicsi trónt, Endre herceg visszatér Magyarországra.
ősz: Béla királyfi sikertelen hadjárata Halics visszaszerzésére. A ferences rend megjelenik Magyarországon.
1230
Összecsapások az osztrák–magyar határon. II. Endre kiváltságot ad a szatmári hospeseknek.
1231
március 3.: IX. Gergely pápa szót emel az izmaeliták hivatalviselése ellen.
március 3. után: II. Endre kiadja az Aranybulla megújítását.
második fele: II. Endre hadjárata nyomán újra Endréé a hatalom Halicsban. A birtokvisszavételi politika bukása. Kálmán herceg kiváltságlevele a valkóvári német, szász, magyar és szláv hospeseknek. Valószínűleg ekkor kapja meg Pest a fehérvári jogot.
1232
február 25.: Róbert esztergomi érsek kiközösíti a király tanácsadóinak egy részét.
tavasz: Róbert érsek augusztus 20-ig felfüggeszti a kiközösítést.
vége: Jakab pápai követ megérkezik Magyarországra. A zalai szerviensek oklevele (A nemesi megye kialakulásának kezdete.)
1232 körül
Az első domonkos expedíció elindulása a keleten maradt magyarok felkutatására.
1233
június 1.: Rögzítik a pannonhalmi apátság népeinek sérelmeit, majd mérséklik terheiket.
első fele: Meghal Jolánta királyné.
augusztus 20.: II. Endre aláírja a beregi egyezményt.
ősz: Összecsapások az osztrák határrészeken. Türje nembeli Dénes csapatai vereséget szenvednek halicsi hadjáratukkor.
1234
tavasz: Jakab pápai legátus II. Endrét több alkalommal is a beregi egyezmény megtartására szólítja fel, majd elhagyja az országot.
1235
október 14. Megkoronázzák IV. Bélát. (Uralkodik 1270-ig.)
vége: IV. Béla megfosztja hatalmától a korábban vezető szerepet játszó főúri csoportot. Felújítja a birtokvisszavételi politikát.
Danyilo fellázadt bojárjai elől az országba menekül.
1236
január 16., 25.: IX. Gergely pápa felszólítja IV. Bélát és Kálmán herceget, hogy adják vissza az elvett egyházi birtokokat.
eleje: II. Endre özvegye, Beatrix megszökik, majd külföldön megszüli fiát, István herceget. IV. Béla Istvánt nem ismeri el testvérének.
december 27.: Julianus visszatér Magyarországra, miután megtalálta a keleti magyarok egy csoportját.
vége: A tatárok elpusztítják Magna Hungariát.
1237
eleje: Riccardus szerzetes megírja jelentését a Julianus-féle expedíció útjáról. Újra négy domonkos szerzetes indul a keleti magyarokhoz.
május 6.: IV. Béla megerősítia a fehérvári latinok kiváltságait.
nyár: Julianus és három társa második keleti útjukra indulnak. Szuzdalban értesülnek a tatár előretörésről. Erre hazatérnek, és magukkal hozzák Batu kán IV. Bélának küldött levelét.
1237 körül
Albeus összeírja IV. Béla parancsára a pannonhalmi apátság birtokait, népeit és azok szolgáltatásait.
1238
IX. Gergely pápa megbízásából Theodorik milkói püspök létrehozza a boszniai püspökséget.
IV. Béla megkezdi az egyházi birtokok visszaadását.
IV. Béla kiváltságokat ad a nagyszombati polgároknak.
IX. Gergely pápa engedélyével IV. Béla a bencésektől elhagyott ercsi kolostorba betelepíti az első hazai karthauzi szerzeteseket.
Batu kán döntő győzelmet arat Kötöny kunjai felett.
1239
március 27. IV. Béla engedélyével Kötöny kunjai, miután megkeresztelkedtek, betelepülnek az országba.
szeptember 29. IV. Béla vásártartást engedélyez az esztergomi érseki városnak.
A király felhagy birtokvisszavételi politikájával.
1239-1240
A kői gyűlésen elhatározzák a kunok széttelepítését az országban.
1240
tavasz: IV. Béla király rendezi a királyi várnépek és az udvarnokok helyzetét.
július 14. IV. Béla módosítja a pannonhalmi apátság népeinek kötelezettségeit.
szeptember 10. IV. Béla kiváltságlevele Bars német és magyar hospeseinek.
december 6. A tatárok elfoglalják Kijevet.
Zára csatlakozik Magyarországhoz.
1241
február: IV. Béla Óbudán tanácskozik előkelőivel a tatár veszélyről.
március 12. Batu kán betör a Vereckei-hágón, legyőzi Dénes nádor seregét, majd a nádort üldözve benyomul az országba.
március 16-17. A tatár csapatok Pest környékén portyáznak.
március 17. A tatárok megsemmisítik Ugrin kalocsai érsek csapatát, és elfoglalják Vácot. II. Frigyes kisebb sikert arat egy tatár csapat fölött.
március 17. után: A pesti nép a kunok ellen lázong, erre német és magyar katonák megölik Kötönyt. A kunok ennek nyomán dél felé, rabolva, fosztogatva elhagyják az országot. Útközben legyőzik Barc fia Miklós, majd a szerémiek ellenük felvonuló seregét.
március 31. A tatárok déli seregrésze betör Erdélybe, és hamarosan el is foglalja.
április 9. Az északi tatár sereg Legnicánál megveri Henrik sziléziai lengyel herceg csapatait.
április 11. A tatár fősereg Muhinál megveri IV. Béla seregét. A csatában a magyarok súlyos veszteségeket szenvednek.
április közepe: A tatár fősereg eléri a Duna vonalát, és elfoglalja Pestet.
április vége: Az északi tatár seregek az ország északnyugati részeit pusztítják.
IV. Béla II. Frigyeshez menekül, aki azonban csak három megye átengedése fejében engedi szabadon.
május 18. IV. Béla segélykérő levele IX. Gergely pápához, II. Frigyeshez, IX. Lajoshoz és IV. Konrádhoz.
nyár eleje: Kálmán herceg belehal Muhinál kapott sérüléseibe.
december 11. Ögödej tatár nagykán meghal.
1242
február vége: A tatárok nem tudják bevenni Pannonhalmát.
március eleje: IV. Béla Trauig menekül Kadan üldöző serege elől.
1822. december 26.
Ruzitska József Béla futása című operájának bemutatója.

Györffy György

László egyeduralmának biztosítása

Rudolf ellenkirály váratlan halála után, 1081-ben IV. Henrik helyzete kedvezőbb lett Németországban. Nagy hadsereggel vonult Bajorországba, s a lázadó Lipót osztrák őrgróf tartományát odaadta szövetségesének, Vratiszlav cseh hercegnek. Vratiszlav ugyan 1082. évi győztes csatája után sem tudta birtokba venni Ausztriát, Salamon azonban méltán gondolhatta, hogy ha még egy fél évig kitart Pozsonyban, őt segíti sógora Ausztria birtokába. Az elszalasztott lehetőségeket látva, összeesküvést szőtt László ellen, mire a király elfogatta, és Visegrádon elzáratta. A köztudat a „Salamon tornyának” nevezett lakótoronyban véli börtöne helyét, de tévesen, mert ezt IV. Béla építtette a tatárok ellen. A római erődből átépített XI. századi vár a torony mögötti Sibrik-dombon volt, bizonyára ebben állt a király tartózkodási helyéül kijelölt palota.

Kristó Gyula

Állattenyésztés

A Duna melletti Halászt, amelynek neve is utal lakói szolgáltatására, mint bodrogi várbirtokot Imre király vagy II. Endre adományozta az ispotályosoknak, IV. Béla pedig 1238-ban halastavával és halászaival megerősítette az aracsai keresztes rendházat birtokában.

Tulajdonviszonyok

  • Egy 1232. évi adat szerint II. Endre király visszaadta Csák nembeli Miklós comesnek a Béla ifjabb király által elvett földjeit, de két várföldet nem tudott elhatárolni, mivel e földek körös-körül közös határt bírtak a keresztesekkel és másokkal, és mindegyik sorshúzás útján birtokolta a maga részét.
  • IV. Béla király 1239-ben a Komárom megyei Anyala öt ekealjnyi földjéből, amely a várbirtokok visszavételekor foganatosított intézkedés eredményeképpen a szolgagyőri, a bányai és a komáromi várnépet illette, másfél ekényit visszaadott Mátyásnak, az esztergomi érsek udvarispánjának.

A gazdálkodás keretei

Amíg az Albeus-féle összeírás szerint a pannonhalmi apátság praediumain élő népességre viszonylag jelentős teher hárult az apátság allodiális, saját kezelésű birtokain, addig pár évvel később, 1240-ben IV. Bélának a pannonhalmi apátság népeinek terheit újraszabályozó oklevele sokban más képet mutat. Ez csökkentette a mezőgazdasági, aratási, szénakaszálási robotot, az „enő”-nek nevezett közös szántást eltörölte, megnövelte azonban a pannonhalmi egyház termelési rendjében a termékjáradék súlyát.

Kézművesek

  • 1268-ben a Sopron megyei Kovácsi mint a soproni vár kovácsainak egykori földje fordul elő, s IV. Béla király az akkor már néptelen földből úgy adományozott el egyekényit, amiképpen azt korábban a vár kovácsai birtokolták.
  • A johanniták jutottak IV. Béla adományából a Csanád megyei, várnépek által lakott Bocsár birtokába, amely névnek jelentése eredetileg kádár, majd pohárnok. A széthulló királyi várszervezet szintén nem nyújtott leheetőséget a kézműveseknek, hogy ott személyi kötöttségeiktől megszabadulva ipari tevékenységre specializálódjanak. Végső fokon tehát azok a formák, az egyházi és királyi birtok praediumai, amelyek a XII. században még otthont adtak a kézműveseknek, és lehetőséget biztosítottak ipari jellegű munka végzésére, a XIII. század első felében már nem nyújtották kézműves népelemeik számára a továbblépés és továbbfejlődés eshetőségét, sőt egyenesen megvonták tőlük azt. Nem véletlen, hogy a tatárjárás utáni okleveles anyagban gyakran találkozunk kézművestelepek elnéptelenedésével. 1254-ben IV. Béla eladományozta a királyi kovácsok Pest megyei, lakatlanná vált Kovácsi nevű földjét.

Kézművesség

  • A királyi (királynéi) udvar ötvöseinek társadalmi helyzetére mutat, hogy IV. Béla király 1243-ban a Veszprém megyei, Bedege falubeli Szemejn (Scemeyn) mestert, Mária királyné aranyművesét a tatárjáráskort tett szolgálataiért rokonságával együtt a királyné iránt köteles szolgálatból kiemelte, a nemesek közé iktatta, s megengedte nekik, hogy udvari nemesek módjára a királyi udvarban megfordulhassanak.
  • Sorra-rendre készültek koronák II. Endre és IV. Béla leányai számára, amelyek voltaképpen házasságkötéskor használt fejékek, tehát ékszerek és nem rangjelző koronák voltak.
  • Miklós nádor 1226. évi oklevele elmondja, hogy a pannonhalmi apátság kovácsai nem tartoznak vasat szállítani, hanem csak egyikük menjen el Vasvárra (ad ferreum castrum), hogy kiválogassa a vasat. Tekintettel arra, hogy 1240-ben IV. Béla ezt változatlan formában említi, feltehető, hogy a vasvári királyi vasraktár még ekkor is létezett.

Kereskedelem

  • IV. Béla király 1239-ben az esztergomi vár alatt érseki város alapításához járult hozzá a vásártartás jogával együtt. Ispánsági központokban az uralkodók azért nem engedélyeztek új vásárt, mivel ezeken a helyeken már korábbi időre, legalábbis a XII. századra visszamenően működtek hetivásárok. Így IV. Béla 1240-ben említette a barsi vásárt, amely a Bars megye székhelyén már régebben létező vásár folytatása volt.
  • A megszaporodó vámok arra késztették a kereskedelemben érdekelteket, hogy a maguk számára vámmentességet eszközöljenek ki az uralkodótól. A XII. század végétől megszokott dologgá vált, hogy a királyok vámmentességet adományoznak. Így nyertek egyebek mellett vámmentességet Imre királytól a szentgotthárdi cisztercita szerzetesek, a pataki hospesek, az erdélyi németek között lakó Latin János (Johannes Latinus), II. Endre királytól a templomosok, a heiligenkreuzi ciszterciták, a Német Lovagrend és az esztergomi egyház népei, IV. Bélától a székesfehérvári polgárok. A vámmentesség általában részleges volt. Így a spalatói érsekség a Salona folyón levő malmokban, az esztergomi egyház bizonyos népei pedig Hont megye területén élveztek vámmentességet. Kevés az olyan teljes vámkiváltás, amilyet IV. Bélától, illetve az ő megerősítéséből következően már korábban, a XII. században a fehérvári polgárok kaptak, hogy tudniillik az egész országban és az országkapuknál mentesek a vám fizetésétől. A szaporodó vámoknak és a szintén gyarapodó mentességeknek kusza szövevénye gyakran vezetett önkényességhez, viszályhoz. IV. Béla 1237-ben három falu vámjának harmadát visszaadta a garamszentbenedeki apátságnak, amelyet a zólyomi ispán jogtalanul szedett.

Idegen etnikumok

  • IV. Béla király 1236-ban Chybának és társainak, akiknek ősei III. István oklevele szerint Csehországból jöttek, III. Istvántól kapott földjükön a királyi udvarnok-jobbágyokat megillető szabadságot adta, amelyet már korábban II. Endre király is biztosított nekik.
  • Kevéssel a tatárjárás előtt jöttek Magyarországra azok a német hospesek, akiket IV. Béla király 1241. februári oklevele a Trencsén megyei Zamarócon említ. Az itteni szabad hospeseket a trencséni várjobbágyok megtámadták, s maguk közül valóknak, a trencséni vár szállásadó jobbágyainak mondották. Az alperesek azonban bizonyították, hogy nem tartoznak a vár kötelékébe, szabad jogállású hospesek, akik megtelepedés céljából (causa hospitandi) jöttek Németországból Zamarócra, s ennek lakatlan földjét művelték.
  • A Szepességbe történt német benyomulás is vallon település létesülésével járt együtt. Noha a Hernád melletti Szepesolaszira vonatkozóan csak a XIII. századból maradtak ránk adatok, több körülmény is valószínűsíti XII. századi eredetét. IV. László király egy okleveléből következtethető, hogy Olaszi kialakulása a szepesi prépostság létesítése előtti időben történt. A helység 1243-ban felbukkanó Tornavaolaszi neve arra mutat, hogy eredetileg a tornai várispánság kötelékébe tartozott. Hospesei etnikumát, akiknek kiváltságait IV. Béla állapította meg 1243-ban, a falu német elnevezése (Wallendorf) segít meghatározni. Mert míg a latin, magyar és szlovák név (villa Latina, Olaszi, Spišské Vlachy) csak újlatin népességre utal, a német név kifejezetten vallonokat említ.
  • A Magyarországra került vallonok jelentős része mezőgazdasággal foglalkozott, mint az a Wmand nevű hospes is, akinek IV. Béla király a fehérvári várhoz tartozó földet adományozott malommal, kaszálórésszel és szőlőművelésre alkalmas hellyel.
  • IV. Béla király 1243-ban megújította az elődei és az ő idejében Esztergomba települt örmények — tatárjáráskor elpusztult oklevélben foglalt — kiváltságait. Ebből arra következtethetünk, hogy legalábbis a XII–XIII. század fordulóján megkezdődött az örmények betelepedése Magyarországra és főleg Esztergomba. A kiváltság — egyebek mellett — áruik után az egész országban vámmentességet biztosított az esztergomi örményeknek. Elsősorban tehát kereskedelemmel foglalkoztak, de nem kizárt, hogy orvosi tevékenységet is űztek.
  • A tatárjárásig terjedő időszak magyarországi okleveles anyagában hatszor történik említés magyarországi románságról. Időben legkorábbi vonatkozást egy 1250. évi királyi oklevél nyújtja, amelyben IV. Béla király megerősítette II. Endre király adományát Iwachin szebeni ispán részére, aki a Boril bolgár cár elleni hadjáratban szászokat, románokat (Olacus), székelyeket és besenyőket maga mellé véve harcolt. Ez az esemény 1210-ben történt; ez az első nyoma annak, hogy a magyar királyság felhasználta, adott esetben katonai szolgálatra, a feltehetően már magyar államterületen élő románságot.
  • Korszakunkban a románokra vonatkozó utolsó adat 1234-ből való, akkor IX. Gergely pápa felhívta az ifjú Béla király figyelmét, hogy a kunok püspökségében levő román nép (Walatus, Walathus) a görög rítus szerint veszi fel a szentségeket, s példájuk magyarokra, németekre és más ortodox vallásúakra is hat, ezért utasította a kunok püspökét, hogy (római) katolikus püspököt állítson számukra, Bélát pedig arra kérte, hogy a románokat bírja rá a (római) egyház által adott püspök elfogadására. Ez utóbbi adat nem feltétlenül a Kárpát-medencei románokra vonatkozik, hiszen magának a kunok püspökének székhelye, Milkó is kívül esett a Kárpát-medencén. Erre mutathat a pápai levélnek az a megjegyzése, hogy Magyarországról mind magyarok, mind németek, mind más ortodox hitűek letelepedés céljából hozzájuk átmennek (transeunt), és a románokkal szinte egy néppé válva fogadják el a görögök szertartását. A görög rítus a tized fizetésének terhe alóli mentességet jelentette, s így a római rítusú katolikusok részéről az őket sújtó tizedterhek elleni tiltakozást fejezte ki.

Falu

1240-ben maga IV. Béla király engedte meg a győri várnépeknek, hogy villicust válasszanak maguknak.

Város

  • IV. Béla 1239-ben az esztergomi várhegy tövében érseki város alapításához járult hozzá, mivel az érseknek nem volt a közelben városa, ahol szolgák (famulorum) sokaságával az érsek magát és egyházát megvédhette volna. A király mindazon jogokkal felruházta az érseki várost, amely általában a városokat megillette, így péntek déltől szombat estig tartható vásárt engedélyezett az érseki városban, megjegyezve azonban, hogy ez az esztergomi város (a királyváros, a latin település) jogát és vásárját nem sértheti.
  • A legrégibb magyar városi kiváltság az úgynevezett „fehérvári jog” volt. A fehérvári kiváltságról IV. Béla király 1237. évi oklevele azt állította, hogy egyenesen Szent Istvántól származik. Gyanúra két körülmény int: I. István korában nem voltak meg a feltételei ilyen kiváltság adományozásának, ugyanakkor már a XIII. században erős a tendencia, hogy régi jogokat a szent királyoktól, főleg Szent Istvántól származtassanak.
  • IV. Béla király 1237-ben — csak XV. századi tartalmi átírásokból ismert — privilégiumot adott a fehérvári polgárok (cives) számára, amelyben megerősítette őket összes szabadságaikban. Feltűnő, hogy sem ez az oklevél, sem a fehérvári polgárok szabadságára hivatkozó többi XIII. századi városprivilégium nem említi a fehérvári latinokat, akik pedig még 1226-ban is több oklevélben szerepeltek. Szó sincs arról, hogy a latinok eltűntek volna Fehérvárról. XIV–XV. századi, vallon eredetű neveket viselő és kifejezetten Galicusnak nevezett fehérvári polgárok szereplése mutatja fehérvári tartózkodásukat. A hospes név felváltása a polgár (civis) névvel arra mutathatott, hogy 1237-ben a fehérvári latinok (hospesek) III. Istvántól nyert kiváltságai más, közibük telepedett vagy szomszédságukban élő népelemekre is kiterjedtek. IV. Béla 1237. évi kiváltságlevele nem véletlenül emeli ki, hogy a fehérvári polgárok közé települő hospesek is élvezzék a polgárok kiváltságait.
  • Óbuda nagyobb jelentőségre csak 1235-től, IV. Béla trónra lépésétől kezdve emelkedett. Legalábbis 1238-tól a király rendszeresen itt töltötte a húsvét előtti nagyböjtöt.
  • 1237-ben IV. Béla az akkor általa alapított bélakúti cisztercita apátságnak adományozta Pest plébániáit. Ez sértette a polgárok szabad plébánosválasztási jogát, ugyanakkor azzal a veszéllyel is járt, hogy a város mindinkább egyházi fennhatóság alá kerül.
  • Hospesjogot biztosított Béla ifjú király a szlavóniai Perna telepeseinek, amikor 1225-ben széles körű, adózással, bíráskodással, szállásadással, örökhagyással, a faluba költözéssel és papválasztással kapcsolatos kiváltságokkal látta el őket. Bizonyos, hogy a pernai hospesek szőlőműves parasztok voltak, ugyanis Béla szőlőművelésre alkalmas helyet is adományozott nekik.
  • IV. Béla király 1237-ben a fehérvári polgárokat erősítette meg összes szabadságaikban, 1238-ban nagyszombati városprivilégiuma, 1239-ben engedélyezte az esztergomi vár alatt érseki város alapítását, míg 1240-ben a barsi vár aljában (in suburbio) levő magyar és német hospeseknek adományozott kiváltságokat.
  • IV. Béla király 1238-ban megállapította az Erdélyben lakó krakkói és igeni szász hospesek szabadságát, s megerősítette őket földjük birtokában. A már II. Endrétől 1206-ban kiváltságolt krakkóiak és igeniek földműves parasztok voltak, újabb kiváltságuk sem a városiasodás útján indította el őket, hanem magukkal hozott és évtizedek óta használt jogaikat biztosította.
  • A XIII. század első évtizedeiben uralkodó városképen, városfejlődési tendenciákban gyökeres változásokat a társadalmi munkamegosztás kibontakozása, a tatárjárás következtében előállt helyzet és IV. Béla király 1242 utáni, a korábbiaktól alapvetően eltérő várospolitikája eredményez majd.

Alávetett népelemek

  • A pannonhalmi pert IV. Béla 1240 nyarán kelt oklevele zárta le. Noha a király további kisebb engedményeket tett — a közös szántást teljesen eltörölte, két esetben meghatározta az adandó fogatok számát, a szekér kiállításának korábban mansiónkénti kötelezettsége helyébe pedig olyan előírás lépett, hogy három mansio ad egy szekeret —, a per mégis az apátság népeire kedvezőtlen eredménnyel zárult, s nem biztosította számukra terheik számottevő csökkentését. A pannonhalmi per időszakában más jellegű fellépésekre is sor került a kizsákmányolást fokozó pannonhalmi apátság ellen. 1226. évi oklevélből tudjuk, hogy az egyház öt szolgája a szolgaság elől menekülve magát régtől szabadnak minősítette, s erről egy pappal Béla király nevére oklevelet hamisíttatott. A nádor korábbi szolgai helyzetükbe állította vissza, s örök időkre Pannonhalma fennhatósága alá helyezte őket. Amikor Uros pannonhalmi apát 1239-ben el akarta különíttetni Kajár falusi földjeit és erdejét, ezt a falusiak megakadályozták, mondván, hogy az apátot semmi rész nem illeti meg sem a földben, sem az erdőben, Pouka klerikus és rokonai földjét kivéve, amely valóban az apáthoz tartozik. Az apát Poukát egyházi libertinusnak minősítette, míg Pouka magát szabadnak nyilvánította, s úgy állította be a dolgot, hogy 50 hold földjével együtt önként vetette alá magát a monostornak. Közben a kajáriak az apátnak 56 márka kárt okoztak. A per az egyház javára dőlt el, Pouka sírva kért kegyelmet az apáttól. Hogy Poukának valami igaza mégiscsak lehetett, az bizonyítja, hogy még 1239-ben a király elé vitte az ügyét, s IV. Béla előtt azzal vádolta az apátot, hogy az egyház jogtalanul foglalta el földjét, s igaztalanul akarta őt a libertinusok szolgaságába kényszeríteni. Az újabb per is libertinus állapotra ítélte Poukát, s ha rövid időn belül nem térne engedelmességre, kilátásba helyezte számára a servusi jogállást.
  • 1214-ben pozsonyi várnépek kerültek a veszprémi egyház, 1225-ben szolgagyőri várnépek a budai szigeti Szent Mihály-egyház, 1227-ben erdélyi (Torda megyei) várnépek az esztergomi káptalan, 1239-ben pedig fehérvári várnépek a szekszárdi apátság tulajdonába részint II. Endre, részint pedig Béla erdélyi herceg, illetve király adományából.
  • 1239-ben egy galgóci várföldet IV. Béla király is várnép-mansiókkal együtt adott az esztergomi egyháznak, külön kiemelve, hogy a várnépek új tulajdonosuktól, az egyháztól nem idegeníthetők el.

Világi előkelők

A latin Simon már 1220-ban Béla herceg tisztségviselői sorában ispánként szerepel, II. Endre 1223-ban földdel adományozta meg, 1232-ben pedig hatalmas összegért, 500 márkáért maga Simon vásárolt egy falut.

Egyházi társadalom

  • IV. Béla 1239-ben Nyitra, Komárom és Bars megyei birtokokat adott az esztergomi érsekségnek.
  • IV. Béla király 1237-ben alapította meg a bélakúti cisztercita apátságot.
  • 1238-ban adott IX. Gergely pápa engedélyt arra, hogy a bencések elhagyott ercsi monostorába IV. Béla király karthauziakat telepítsen.

II. Endre új berendezkedése

Az első ismert tárnokmester Salamon volt, akinek apja Gertrúd királyné meggyilkolásakor a gyermek Bélát magához vette, s aki maga királyi tárnokmesterként a Muraközben hatalmaskodva földet foglalt.

Az új berendezkedés hívei

  • II. Endre és Gertrúd házasságából öt gyermek született. Az ötből kettő leány volt, Erzsébet, akit türingiai Lajos vett nőül, s akit 1235-ben szentté avattak, valamint Mária, aki II. (Aszen) Iván bolgár uralkodó felesége lett. A három fiú közül az elsőszülött Béla 1206-ban született, Kálmán 1208-ban, Endre pedig 1210 táján. A királyné német rokonain kívül gyermekeire is gondolt, nagy vagyont halmozott fel számukra.
  • II. Endre 1213-at követően is folytatta a királyi várföldek eladományozását. Miska comes 1214-ben egyenesen azért jutott zalai várföld birtokába, mert Gertrúd királyné meggyilkolása idején fiát, Bélát magához vette, és gyengéden nevelte.

A világi nagybirtokosság előretörése

A személyének meghatározására irányuló kísérletek nem vezettek a kutatók széles köre által elfogadott és megnyugtató eredményre, jóllehet három Béla király, II., III. és IV. Béla környezetének úgyszólván valamennyi P kezdőbetűs szereplőjét gyanúba fogták már.

Az új berendezkedés ellenfelei

1210-ben II. Endre legidősebb fia, Béla még csak négyéves volt, ezért is eshetett az elégedetlen főurak választása Géza külföldön felnőtt fiaira. Pár év elteltével azonban az arisztokraták már a cseperedő Bélát is alkalmasnak ítélték arra, hogy apjával szemben kijátszák. 1214-ben II. Endre a pápához intézett levelében arra kérte III. Incét, hogy "mindazon összeesküvőket és hűtlenségen mesterkedőket, akik az ország megosztása érdekében fiunkat életünkben és akaratunk ellenére királlyá tenni és megkoronázni akarják, akár egyháziak, akár világiak, kiközösítéssel sújtsa"[1]. Céljukat, Béla királlyá koronázását — egy másik 1214. évi oklevél tanúsága szerint, amely rexnek titulálja Bélát — elérték, ha egyelőre nem is került sor az ország igazi, területi megosztására. A két fejedelmi központ léte megkettőzte a tisztségviselők számát, több arisztokratának nyílt arra lehetősége, hogy a hatalom közvetlen közelébe kerüljön, ugyanakkor ingázási lehetőséget biztosított az előkelők számára, hogy nagyobb konc, jövedelmezőbb tiszt fejében az egyik, az idősebb királytól a másikhoz, az ifjabbikhoz menjenek át. Azok az előkelők, akik 1210-ben a Géza-fiakkal, 1214-ben pedig Bélával próbálkoztak, bizonnyal elégedetlenek voltak általában II. Endrével, annak politikájával.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

  • 1213 végén vagy 1214 elején magyar követek jelentek meg Boril székhelyén, Tirnovóban, hogy Boril leányát eljegyezzék II. Endre fiával, Bélával. Boril leányának további sorsáról nincsenek adataink. Minden bizonnyal e leány hozománya volt az Al-Dunától közvetlenül délre elterülő vidék, Belgrád és Barancs körzete, amely 1203–1213/1214 között Bulgáriához tartozott, de amely a későbbi években — így Barancs 1217-ben — már magyar fennhatóság alatti területként tűnt fel.
  • II. Endre 1218 januárjában hazaindult a Szentföldről, anélkül, hogy a mohamedánokkal szemben bármiféle eredményt fel tudott volna mutatni. Visszaútjában már ötletszerű és alkalom szülte dinasztikus terveit szövögette. A Kisázsia déli részén levő örmény királyságban harmadszülött fiát, Endrét jegyezte el II. Leó örmény király leányával abban a reményben, hogy jegyese révén Endre Örményország trónjára léphet. A bizánci birodalom tradícióit ápoló kisázsiai nikaiai császárságban I. (Laszkarisz) Theodórosz császár leányát, Máriát nyerte meg elsőszülött fia, Béla jegyeséül. Theodórosz más szálon is rokonságban állott Endrével: mivel felesége Courtenay Péter egyik leánya volt, a nikaiai császárt és a magyar királyt sógorság kötötte össze. Endre Laszkarisz Máriát Magyarországra hozta.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

Az új berendezkedés politikájával s nyilván annak 1220-ban felélesztett változatával is szemben álló ellenzék ereje az 1210-es évek végén kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tartósan letérítse II. Endrét a birtokok két kézzel szórásának gyakorlatáról. Mivel eme törekvésük sikertelensége 1220-ra már világossá vált, II. Endre ellenében más módon próbálkoztak fellépni. Ismét kézenfekvőnek látszott a király fiát, a lassan fiatalemberré cseperedett, tizennégy éves Bélát felléptetni és kijátszani atyjával szemben; Bélától birtokéhségük kielégítését várták. Noha 1214-ben, egy korábbi mozgalom nyomására, II. Endre akarata ellenére kénytelen volt beleegyezését adni fia megkoronázásába, de Béla ekkor még területi hatalomhoz nem jutott. Az 1220-ban támadt újabb mozgolódás azt tűzte ki célul, hogy felélessze az éppen II. Endre által herceg korában birtokolt tengermelléki dukátus intézményét, Bélát a horvát–dalmát–szlavón hercegség élére állítva területi hatalommal ruházza fel. A II. Endre ellen irányuló, jogait csorbítani igyekvő és az ország megosztására törő mozgalom 1220. évi sikerének egyetlen nyoma Béla király 1220. évi oklevele, amelyben a drávántúli Varasd falu hospeseinek privilégiumát újította meg, mivel II. Endre királytól kapott ilyen tárgyú oklevelük elégett. Béla oklevelében magát Endre király fiának és királynak titulálja, de a tengermelléki herceg címét még nem használta. Ám hogy a formális megjelölés nélkül is annak tekintette magát, az több körülményből egyértelműen következik. A varasdi hospesek nyilván azért fordultak kérésükkel Bélához, mert királyi hatáskörű ügyben illetékesnek tudták Bélát.

Az oklevélben Béla jegyzője, János úgy keltezett, hogy az 1220. évet Béla országlásának első éveként tüntette fel. Az annus regni kitétele tehát önmagában bizonyítja, hogy Béla megítélése szerint helyzetében 1220-ban gyökeres fordulat történt, önálló országrészhez jutott, amelyet rexként kormányozva némi túlzással ugyan, de filológiailag feddhetetlenül regnumnak nevezhetett. Bélát a varasdi hospeseket érintő döntések meghozatalakor hű jobbágyai, István zágrábi püspök, Salamon bán és mások vették körül, az oklevél méltóságnévsorában pedig a drávántúli terület vezető egyházi és világi előkelőivel találkozunk méltóságjelölőként: a spalatói érsekkel, a zágrábi, a korbáviai püspökkel, a bánnal, a varasdi ispánnal és más comesekkel.

1221-ből nem maradt fenn oklevél Béla királytól, de az 1222. évből, méghozzá az év végéről ismeretes egyetlen Béla-diploma számos tanulsággal bír. Mindenekelőtt Béla itt már magát Isten kegyelméből királynak, Magyarország királya fiának és egész Szlavónia hercegének címezte. Hosszas ingadozás után éppen az 1220-as évekre állapodik meg a szóhasználat, s az „egész Szlavónia” kifejezés a varasdi–verőcei Dráva-szakasztól délre egészen az Adriáig húzódó hatalmas területet kezdte jelölni, amelynek az egykori, Grozd-hegységen túli Horvátország és Dalmácia csak kisebbik részét alkotta. Béla hercegsége tehát a magyar államterület igen fejlett, tengerparttal rendelkező, nagyságára nézve sem elhanyagolható, legalább 50 000 km2-re rugó részére terjedt ki. Béla 1222. évi oklevele István zágrábi püspököt jutalmazta meg, mert a főpap közreműködött a közte és II. Endre között egykor keletkezett viszály elsimításában. Ez az viszály nem vonatkozhatott az 1214. évi koronázás kapcsán támadt feszültségre, mivel 1214-ben még Gotthard ült a zágrábi püspöki székben, Istvánnal mint választott zágrábi püspökkel legkorábban 1215-ben találkozunk. A Béla oklevelében említett viszály így csakis az 1220. évi eseményekre utalhat. Meglepő, hogy Béla, akit II. Endre ellenzéke helyezett a szlavón hercegi méltóságba, zágrábi várfölddel jutalmazta szeretett híve, István püspök szolgálatait. Úgy tűnik tehát, hogy Béla is apja politikáját, a várföldek eladományozásának gyakorlatát követte. Az oklevélben foglalt tényen túlmenően ezt annak sablonos megfogalmazású arengája is megerősíti: „A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell bírni, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és a dolgok vitelében minél készségesebbnek mutatkozik, annál inkább jóindulatúan kell megajándékozni az érdemek méltó jutalmával azt.”[2]

Noha Béla mögött részint az új berendezkedés ellenfelei sorakoztak fel, az ifjú király gyengének érezte magát és táborát elkötelezni a birtokvisszavételi politika gyakorlata mellett. Béla tábora különben sem volt egységes. A határozott politikai elképzeléssel rendelkező előkelőkön kívül szép számmal gazdagították e tábort olyanok is, akik kizárólag a maguk hasznát nézték, a maguk érvényesülésének lehetőségét látták Béla területi hatalmának létrejöttében. III. Honorius pápa 1222. július 4-i, a magyarországi érsekekhez és püspökökhöz intézett leveléből szerzünk tudomást a pápa és a magyar király helyzetelemzéséről. Eszerint II. Endre kegyes apaként gondoskodva elsőszülött fia előrehaladásáról, és óvakodva az ország válságáról, nyugalmat kívánva teremteni, Bélát királlyá koronáztatta. De az elvetemültek (perversi), akik a viszály ösvényeit keresték, és rosszat akartak tenni, kieszelték, hogy engedelmességükkel nem II. Endrének, hanem fiának tartoznak, s gondoskodnak mindkettőjük ellenében az ország viszályáról. Pedig nem az volt a magyar király szándéka, hogy életében más uralkodjék az országban, hanem hogy ő maga kormányozza az országot. A pápai levél a címzetteket arra szólítja fel, hogy az ilyen lázadások szítóit egyházi fenyítékkel kényszerítsék jobb belátásra. 1222-ben nemcsak a birtokpolitika kérdésében került — ha csak időlegesen is — azonos alapra II. Endre és Béla, hanem családi ügyek is mutatják Béla közeledését atyjához. 1220-ban megtörtént a tizennégy éves Béla és alig fiatalabb menyasszonya, a nikaiai császárleány, Mária házassága, s ugyanekkor II. Endre Máriát Magyarország királynéjává koronáztatta. A fiatalok mintegy két évig szeretetben és békében éltek egymás mellett, amikor is 1222-ben II. Endre jobbnak látta új feleséget keresni fia számára, akitől Magyarországra nézve nagyobb haszon származhat. Endrének sikerült rávennie Bélát, hogy maga kezdeményezze a pápánál a házasság felbontását, amitől III. Honorius 1222 májusában, a magyarországi püspökök által folytatandó vizsgálat eredményétől függően, nem zárkózott el. Talán még ugyancsak 1222-ben történt, hogy Béla törvényes feleségét bizonnyal apja buzdítására, és — mint a magyarországi püspökök írták 1223-ban a pápának — „némely gonoszok rosszindulatú sugalmazására elbocsátotta az egész ország botrányára és a keresztény vallás gyalázatára”.[3]

Az 1222. évi Aranybulla

  • Miután II. Endre új berendezkedésével, illetve annak 1220–1221. évi felújításával elégedetlen előkelők Béla király oldalán nem érték el céljukat, a mértéktelen birtokadományok gyakorlatának mellőzését, az elidegenített várbirtokok hatékony visszavételét, nyíltan II. Endre elleni fellépésre vállalkoztak.
  • Intézkedett az Aranybulla a két, az idősebbik és az ifjabbik király közti viszony bizonyos kérdéseiről is. A szerviensek megkapták azt a jogot, hogy a királyi engedély megszerzése után szabadon csatlakozhassank Bélához II. Endrétől elpártolva, nem kellett tartaniuk birtokaik feldúlásától. Általános igénnyel az nyert megfogalmazást, hogy a két király kölcsönösen nem fogad be senkit, akit a másik igazságos ítélettel elitélt vagy perbe vont.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

Önálló cikk.

Béla birtokvisszavételi politikája

Önálló cikk.

Az egyházi nagybirtokosság politikai sikerei II. Endre uralkodásának utolsó éveiben

  • A királyi udvar összetételének szinte teljes megváltozása 1231-ben, vagy talán már 1230 utolsó hete­iben, nem csu­pán Béla birtok-visszavételi politikájának adta meg a kegyelemdöfést, hanem újra felszínre hozta mind­azokat a kér­déseket, amelyek Ampod fia Dénes korábbi tiszt­ség­vi­se­lé­sé­nek időszakát jellemezték.
  • Súrlódási felületet jelentett még 1231-ben is a pápa, valamint Endre és Béla között a Német Lovagrend kiű­zé­sének ügye. IX. Ger­gely 1231. április 26-i levelében azzal vádolta Bélát, hogy Kunország egy részét a római egyház nyil­vánvaló tulajdonjoga ellenében jogtalanul tartja kezében, s noha a pápa mind Endrét, mint Bélát gyakran intette már arra, hogy a földet a rendnek adják vissza, most ugyanezt Bélától kéri. Nyug­ta­la­ní­totta a pápát az a régóta húzódó viszály is, amely Kálmán szlavón herceg és a szlavóniai temp­lomosok között birtokügyekben támadt. A pápa intette Kálmánt, hogy a templomosoktól elvett összes javakat juttassa vissza, s az okozott károkért a herceg méltó elégtételt adjon. 1231-ben tetőpontjára hágott a pápa oldaláról Magyarországra háruló nyomás, ugyanakkor nagy­mér­tékben meg­növekedett a magyarországi főpapok aktivitása is, akik szükségesnek látták, hogy a pápai támogatást, az ország megosztottságát, Endre és Béla ellentétét kihasználva sérelmeiket a királlyal orvosoltassák, és újabb jogokat szerezzenek maguknak. Ez vezetett az 1222. évi Arany­bulla revíziójához.
  • Feltűnő, hogy míg II. Endre gazdaság- és birtokpolitikája több oldalú megvilágításban is tük­rö­ző­dik az 1231. évi megújításban, addig nincs semmi nyoma a Béla által immár évek óta folytatott bir­tok-visszavételi poli­ti­ká­nak. Ennek magyarázata részint abban lelhető meg, hogy ez az egyházat nem érintette súlyosan, nem tar­totta tehát szükségesnek a vele való foglalkozást, részint pedig talán abban, hogy az 1231. évi megerősítés az év későbbi hónapjaiban kelt, akkor, amikor már meg­történt a szinte teljes személycsere II. Endre udva­rá­ban, ami egyik előidézője volt a Béla-féle birtokrestauráció gyors beszüntetésének. Az 1231. évi meg­ú­jí­tás­kor tehát már nem folyt az örök ado­mányok visszavétele. Ez a megújítás magát 1231-re keltezi, a II. Endre uralkodási éveként megadott 29. év azonban hibás; az ere­de­tiben bizonnyal a 28. év szerepelt, ahogy II. Endre összes többi 1231. évi okle­ve­lé­ben ma is olvasható. Hogy semmi kétségünk nem lehet az Aranybulla megerősítésének 1231. évi keltét illetően, az magából a meg­erősítés egy másik helyéből is kikövetkeztethetjük. Az egyik cikkely II. Endre és fiai kapcsán ural­ko­dá­suk 17. évét említi. Ezt a dátumot mástól, mint Béla 1214. évi megkoronázásától nem számíthatjuk, így 17. évként legnagyobb valószínűséggel 1231 adó­dik. Ha a téves annus regnit 29-ről 28-ra javítjuk, s tudjuk azt, hogy II. Endre már hosszú évek óta 1204 tavaszától számította uralkodási éveit, eredményül azt kapjuk, hogy az 1222. évi Arany­bulla megújítása 1231 tavaszán vagy az azt követő hónapokban keletkezett.
  • II. Endre teljesen meg volt győződve arról, hogy meg nem érdemelt büntetést szenved, és soha el nem köve­tett vét­sé­ge­kért bűnhődik. Béla fiát és országa méltóságait Róberthez küldte, akik többször is felkeresték az érse­ket, s esdve könyörögtek neki, hogy oldozza fel az országot az interdiktum alól. A siker csak rész­leges volt, s a király bizonyos vezető egyházi férfiak közbenjárására is csak annyit tudott elérni, hogy az érsek augusz­tus 20-ig felfüggesztette az egyházi tilalmat és kiközösítést.
  • Eljárt Pecorari Jakab püspöki kinevezés dolgában, Lukács érsek szentté avatási ügyében, és fellebbezés foly­tán foglalkozni volt kénytelen a pan­non­halmi egyház és népei közti viszállyal. A pápa azzal is megbízta kö­ve­tét: intse Endrét és Bélát, hogy a Német Lovagrendnek a Barcaságot adja vissza. E vonatkozásban azonban semmi eredményt nem ért el.
  • A beregi egyezmény megtartására két nappal később, 1233. augusztus 22-én Béla esküvel kö­te­lezte magát szin­tén a beregi erdőben, Bertalan veszprémi püspök és Cognoscens esztergomi kanonok jelenlétében. Béla ígé­retet tett arra, hogy trónra jutva is megtartja az egyezséget, s a jelenlevő jobbá­gyait is megeskette az egyez­ségre. Béla hívei sorában név szerint Tomaj nembeli Dénes vajdát, Csák nembeli Pós tárnokmestert, Lukács szörényi bánt és Mátyás prépostot, Béla király kan­cel­lár­ját említi az oklevél. Az augusztus 22-i meg­e­rő­sítő oklevelet azonban nem Béla kancelláriája fogal­maz­ta, hanem – hasonlóan magához a beregi egyez­mény szövegéhez – a pápai követ írnoka.

II. Endre külpolitikája uralkodásának utolsó éveiben

  • A had­járat vezetését Béla király vál­lalta magára, seregét Barc kunjai is erősítették. Útban Halics felé, a Kár­pátokban fel­hő­sza­ka­dás zúdult Béla seregére, amely meg­ti­ze­delte a magyarok lóál­lományát. A zord időjárás sem tán­to­rította el Bélát terve vég­hez­vitelétől, meg­ér­kezve Halics alá büszkén megüzente Halics városának: vajon ki lesz képes meg­vé­deni azt kar­já­tól és seregei hatalmától. Danyilót Kötöny kunjai és len­gyelek segí­tet­ték. Mind­inkább nyilvánvalóvá lett Danyilo sere­gé­nek fölénye és túl­súlya. Béla hada egy részével Danyilo feje­delemsége, Vlagyimir (Lodoméria) ellen vonult, egy várat el is foglalt ott, serege nagy zsák­mányra tett szert, de ez a fél­re­ve­zető had­moz­du­lat sem tudta kicsalni Halicsból Danyilót. A hali­csiak Bélának Halics vára alatt hagyott embereit szétmorzsolták. Béla a Pruthoz vonult vissza, ám a hosszú gyalog­lás, a szaka­dat­lan esőzés, a hiányos táp­lálkozás kimerítette és meg­ti­ze­delte seregét. A harsány optimizmussal meg­indult had­járat csúfos kudarc­cal vég­ző­dött, Halics­ban Danyilo maradt az úr, a magyar sereg színe-java pedig elhullott. 1231-ben Danyilo elég erősnek érezte magát, hogy rokona, a Przemyslt tartó Alek­szandr ellen támad­jon, és kivesse őt onnan. Alek­szandr a magyarokhoz menekült, és az ott tartózkodó Szugyiszlav segít­sé­gét kérte. A magyarpárti bojárnak sike­rült ráven­nie Endrét és fiait, Bélát és Endrét az újabb Halics elleni hadjáratra. Elő­ször Jaroslaw várát foglalták el, ennek ostromában a magya­rok közül főleg az a Türje nembeli Dénes tüntette ki magát, aki már Béla király 1229. évi hali­csi had­já­ra­tának is egyik veze­tője volt, megalapozva e tetteivel későbbi, IV. Béla kori, a her­cegi méltóság elérésében tető­ződő kar­ri­er­jét.
  • A német birodalom osztrák hercegségének élére Lipót fia, II. (Babenberg) Frigyes került, s már 1230-ban megkezdődtek a birodalom keleti tartományaiból a Magyarország elleni betörések. A határsértő németek ellen Béla király küldött 1230 táján sereget, amelynek sikerült egy német előkelőség fiát elfognia. 1233-ban a magya­rok törtek Stá­jerországra, és felmorzsoltak egy stájer csapatot. Még ugyan­eb­ben az évben, a beregi egyez­mény meg­kötését követően, Endre és Béla Ausztriára támadt, de ütközetre nem került sor, a szemben álló felek meg­békéltek egymással. Viszon­zásul Frigyes indí­tott 1235 nyarán Magyarország határszéli terü­le­tei ellen táma­dást, zsák­mányra is szert tett, de Endre és fiai nemcsak kiűzt­ék az ország­ból, hanem oszt­rák területre üldözték, s a szorult helyzetben levő, Bécsig vissza­hát­rált Frigyes pénzen szerzett békére kényszerült. Az 1220-as évek domonkos kun missziói messze nyúló, merész tervek kiin­du­ló­pont­ját jelentették. A mind keletebbre tör­té­nő térí­tés a domonkos rend hivatásának lényege volt, s a pápa és Béla ifjú király hat­hatós támogatását élvezte. Mind a kato­li­kus egy­ház feje, mind a keleti magyar tartomány hercege ural­muk, fennhatóságuk további kiterjedését várták a keleti térítéstől. A feu­dális expanzió ismérveit magán viselő térítésben fontos szerep jutott annak az ismeretnek, hogy vala­hol keleten magya­rul beszélő nép él.
  • A domonkosok, égve a hitetlenek megtérítésének vágyától, újabb négy bará­tot küld­tek a keleti magyarok felkutatására. Világi ruhát öltöttek, pogány módra meg­növesz­tették szakál­lukat és hajukat, majd 1235-ben nekivágtak Kelet-Euró­pá­nak. Még élt ekkor Endre, kísé­retet Béla adott melléjük, s költségeiket is az erdélyi her­ceg fedezte. A négy barát egyike Julianus volt.

IV. Béla újabb birtokvisszavételei

Önálló cikk

Magyarország a tatár támadás útjában

Béla már az 1220-as évek második felétől merészen nagyszabású és éppen ezért eleve irreális tervet szö­vö­getett a keleti irá­nyú ter­jeszkedésre, amelyet pápai támogatással, a domonkosok hatékony köz­re­mű­kö­dé­sé­vel kívánt megvalósítani. Ennek egyik fon­tos láncszeme volt Julianus 1235–1236. évi útja, amely a Volga vidé­kén élő keleti magyarokig vezetett el. Amikor 1236 utolsó hónapjaiban Julianus Lengyelország irá­nyá­ból átlépte a magyar határt, az a Béla ült az ország trón­ján, aki még ifjú király­ként és erdélyi hercegként párt­fogolta és pénzelte Julianusék vállalkozását. A trónra került Béla terveibe is beleillett a keleti expanzió.


IV. Béla számára tehát már 1237-et megelőzően a hozzá küldött tatár követek, 1237 elején Julianus, 1237–1238 fordu­ló­ján pedig Julianus domonkos rendtársainak híradásai egyér­tel­műen bizonyossá tehették, hogy tatár támadás készül Magyar­ország ellen. IV. Béla azonban nem mérte fel a Magyarországot egyelőre még csak távolról fenyegető tatár veszedelem igazi súlyát. Az 1237–1238. évek magyar külpolitikája a legkevésbé sem vett tudomást a kelet felől közeledő veszély­ről, hanem tekintetét nyu­gatra és délre fordította. Magyarország nyugati határa mentén béke honolt. A harcias II. (Babenberg) Frigyest lekö­tötte az, hogy a császár birodalmi átkot mondott rá túl­ka­pá­sai miatt, sereget küldött Ausztria és Stájerország ellen, s a hadak a keleti német hercegségek jó részét is meg­szállták. Maga II. Frigyes császár Itáliába készült, hogy leszámoljon a pápá­val szövetséges lombard váro­sokkal. A pápa a lombard városok nyomására hajlott arra, hogy kiközösítse a császárt, mivel megítélése sze­rint nem teljesítette a húszas években tett fogadalmát szentföldi hadjáratra. Béla király 1237. július 5-én Zólyomból, ahol nyilván vadászaton vett részt, levelet írt a pápához, amelyben II. Frigyes érdekei mellett állt ki, a lom­bardok gonoszságáról szólt, s óva intette a pápát, hogy a fejedelmek világi hatalmába és joga­iba avatkozzék. IV. Bélának a császár melletti elvi kiállása részint azzal lehet kapcsolatos, hogy bel­po­li­ti­ká­já­ban ekkor még a pápai figyel­mez­te­tés ellenére is folytatta az egyház kezén levő adománybirtokok vissza­vé­telét, részint pedig abban lelheti magyarázatát, hogy a császár fellépése az osztrák herceg ellen elcsen­de­sí­tette az 1230-as évek első felében rendszeressé vált magyar–oszt­rák határvillongásokat. Élénk érdeklődést tanúsított éppen az 1237–1238. években Magyarország a Balkán ügyei iránt. Kálmán her­ceg 1237-ben tett eleget az évekkel korábbi pápai kérésnek, és hadjáratot vezetett az eretnekekkel teli Bosz­niába. A katonai bea­vat­kozás eredményeképpen elfoglalta Boszniát és Humot (Hercegovinát), de az eret­nekség kiirtása természetesen nem sike­rülhetett, s noha Ninoslav újra színlelte a katolikus hitet, az eret­nekek elleni küzdelem az új boszniai püspökre, a domon­kosok közül való Pósára maradt. A Balkánon tovább gyöngült a különben sem szilárd latin császárság. Az ekkor még alig húsz éves latin császár, II. Bal­duin (1228–1261) uralmának nagy ellenlábasai voltak, a nikaiai görög császár, Jóannész Vatatzész (1222–1254), veje I. (Laszkarisz) Theodórosznak és sógora IV. Bélának, továbbá II. (Aszen) Iván bol­gár cár, szintén sógora a magyar királynak. Bélát a politikai megfontolásokon, egyházi szempontokon kívül családi kap­cso­la­tok is érdekeltté tették a Balkán ügyeiben. IX. Gergely már 1237 nyarán felhívta Bélát a latin császárság védel­mére, s pár hónappal később keresztes háború hirdetésére biztatta a domonkosokat és ferenceseket Magyar­országon II. (Aszen) Iván ellen, aki a görög vallás híve volt, és nem lépett fel országában az eret­ne­kek­kel szemben. IV. Bélát is buzdította a bol­gár cár elleni háborúra, az apostoli szék követe, Salvius de Salvis perugiai püspök buzgón szorgalmazta a magyar király­nál a bolgár hadjárat megindítását. Béla azonban 1238. június 7-i levelében kitért a pápai elhatározás véghezvitele elől. Arra hivatkozott, hogy baráti és rokoni szövetség fűzi II. (Aszen) Ivánhoz, s ha megtámadná őt, minden balkáni barátja és rokona szem­be­for­dulna vele, sőt a bolgár cár megtámadását Vatatzész is maga elleni támadásnak venné. Mindez csak a pápa kérésének diplomatikus elutasítására szolgáló ürügy volt. Bélától tudjuk, hogy alkalmas időben kész volt Bulgária és II. (Aszen) Iván többi földje elfoglalására, de úgy, hogy e területeket csak lelkiekben veti alá a Szent­szék­nek, földiekben a maga hatalmát érvényesíti ott. Nyilvánvaló volt Béla szándéka: a pápától füg­get­lenül cselekedni a Balkánon. E cél érdekében magának kérte a legátusi megbízást, azt, hogy jogában áll­jon a Balkánon egyházmegyéket elha­tárolni, plébániákat kijelölni, püspököket kinevezni, mint ahogy eze­ket a jogokat Szent István magyar király szintén élvezte. Azzal is hatni próbált a pápára, hogy kertelés nél­kül megírta neki: ha nem kap legátusi megbízást, a bolgárok jog­gal hihetnék, hogy még a földi hata­lom­ban is a pápa és nem a magyar király alávetettjei lettek, s ettől annyira irtóz­nak, hogy még azok is mind­ha­lá­lig harcolnának, akiket ellenállás nélkül lehetne megnyerni. Szörényre nézve fel­ha­tal­ma­zást kért a pápá­tól IV. Béla, hogy a lassan benépesülő vidéket tetszése szerint csatolhassa valamelyik püspökséghez. Hogy Béla komolyan fontolgatta egy, a pápai kezdeményezéstől független bulgáriai hódító hadjárat megindítását, bizo­nyítja, hogy a siker érdekében balkáni katonai akciójának keresztes hadjárattá történő minősítését kérte, továbbá azt, hogy Bulgária megtámadását és elfoglalását a pápa senkinek ne engedje meg, csak annak, akinek Béla király meg­en­gedi. A magyar király bolgár hadjárata azonban elmaradt. A pápa nem adta meg a legátusi felhatalmazást Bélának. Azok a Nyugat-Európában összeszedett keresztesek, akik II. Balduin császári trónját lettek volna hivatva megvédeni, nem érkez­tek meg. Rövidesen II. (Aszen) Iván is megszakította szövetségét a nikaiai császárral, s Balduin felé közelített.

Ha IV. Béla Magyarország trónjára kerülve nem is vezetett többé hódító hadjáratot Oroszországba, az egy­mással ver­sengő orosz fejedelmek azonban többször is megfordultak a magyar király udvarában, hogy támo­gatását elnyerjék, vagy mene­déket leljenek nála. Így már 1235-ben Magyarországon járt Danyilo az ellene fellázadt halicsi bojároktól való fél­té­ben. Segítséget nem kapott, de mivel testvérének, Vaszilkonak sike­rült lengyeleket magával vinnie, Halicsig nyomultak előre, ám a várost nem tudták visszafoglalni. A követ­kező évben, 1236-ban Danyilót lengyel, orosz és kun seregekkel Mihail csernyigovi fejedelem, vala­mint Izjaszlav támadta meg. Danyilo megostromolta Halicsot, amelyet Mihail és fia, Rosz­tiszlav tartott, de dön­tésre nem került sor, békét kötöttek. Az összeütközésben Mihailt és Rosztiszlavot sok magyar támo­gatta. 1237 nyarán Danyilo és Vaszilko újra Magyarországra jött, amiből gyanítható, hogy a Mihailt és fiát támo­gató magyar hadak nem IV. Béla által küldött csapatok voltak. A két orosz fejedelem Magyarországon be akart avatkozni II. Frigyes és Babenberg Frigyes ekkor folyó háborújába, de IV. Béla ezt megtiltotta nekik. Közben Mihail elfoglalta Kijevet, s fiát, Rosztiszlavot Halicsban hagyta. Rosztiszlav hamarosan Lit­vá­nia ellen vezetett hadat, s távollétét használta fel a Magyarországról újból segítség nélkül megtért Danyilo Halics megszerzésére, ami sikerült is neki. Rosztiszlav, érte­sülve Halics elpártolásáról, az erdélyi Radnán keresztül Magyarországra jött. A harmincas évek végén Mihail a közelgő tatár veszély miatt feladta Kijevet, és fia után maga is Magyarországra menekült. Itt Rosztiszlav feleségül akarta venni IV. Béla egyik leányát, hogy a családi kapcsolat köteléke révén szerezze meg Béla támogatását, de kosarat kapott, sőt a magyar király mind őt, mind atyját, Mihailt kiűzte Magyarországról, s ezt követően Lengyelországba mentek. IV. Béla lépését az motiválhatta, hogy időközben Oroszországban megnőtt Danyilo hatalma, aki Kijevet befo­lyása alá vonta, és hadvezérére, Dmitrre bízta. Ekkor Danyilo IV. Bélához ment, távollétében azonban a tatá­rok megtámadták Kijevet, s 1240. december 6-án Batunak sikerült elfoglalnia az orosz városok anyját. Danyilo kijevi helytartója biztatta a tatárokat Magyarország elleni támadásra.

A széttagolt Lengyelországgal IV. Béla a dinasztikus kapcsolatokat építette tovább, amelyet már a Kálmán her­ceg és Leszek krakkói fejedelem leánya, Salome közötti házasság megalapozott. 1239-ben IV. Béla Kinga leá­nyát feleségül adta Leszek herceg Boleszló nevű fiához. 1239-ben másik családi esemény töltötte el öröm­mel IV. Bélát: már hat leánya volt ekkor, s közel két évtizede élt házasságban Máriával, ami­kor neje végre fiút szült, akit az utolsó napjait élő Róbert esztergomi érsek István névre keresztelt. 1240-ben IV. Béla birtokokkal adományozta meg Konrád királynéi pohárnokmestert és Csák nembeli Domokos comest István herceg születésének hírül hozásáért.

A király örömét azonban elnyomták a súlyosbodó gondok. Mind több jel mutatott arra, hogy a tatárok Magyar­ország hatá­rai felé közelednek. A legriasztóbb jelek egyike az volt, hogy a tatárokkal szemben csatát vesz­tett kun fejedelem IV. Bélától bebocsátást kért Magyarországra. Kötönynek a magyar királyhoz küldött köve­tei elmondták, hogy fejedelmük sok éven át harcolt a tatárokkal, kétszer le is győzte őket, de harmadik alka­lommal a tatárok meglepték őt, menekülésre kény­szerült, embereit megölték, földje nagy részét fel­dúl­ták. Ebben a helyzetben Kötöny felajánlotta, hogy népével beköl­tözne Magyarországra, felvenné a katolikus val­lást, alávetné magát és népét a magyar királynak, ha az sza­bad­sá­gu­kat megőrzi. Béla örömmel vette a kun fejedelem ajánlatát. Azt remélte, hogy a kunokkal nő a keresztények száma, gya­ra­podik hadereje, s talán olyan erőt nyer bennük, akik belső harcaiban is a királyi hatalom szilárd támaszát fogják jelen­teni. Ezért követeket és domonkos barátokat küldött Kötönyhöz, jelezve, hogy bevonulhatnak Magyarországra. Maga IV. Béla is az ország keleti határára ment, megkereszteltette, s nagy pompával fogadta az 1239 húsvétján (március 27.) beköltöző kunokat, akiknek számát a családtagokon kívül – kétségtelen túlzással – negyvenezerre becsülte Roge­rius.

A nomád kunok bebocsátása rögtön újra kiélezte az ellentéteket a király és alattvalói között. A kunok szám­talan lábas­jó­szág­gal rendelkeztek, melyek kárt tettek a magyarok vetéseiben, erdeiben, szőleiben. Vad visel­kedésük, nőkkel szembeni erő­szakosságuk felháborodást váltott ki. Amikor a király tudomást szerzett arról, hogy mennyi sérelmet szenvednek tőlük a magyarok, rögvest összehívta országa előkelőit a Szerém vár­megyei monostorához, ahol elhatározták: a kuno­kat széttelepítik az ország különböző részeibe, hogy így kis egységekben ne háborgathassák a magyarokat. Mivel arra is panasz­kodtak a magyarok, hogy nincs egyenlő elbírálás kun és magyar között, s a kunok kivételezettséget élveznek, úgy hatá­roztak a királyi tanács­ban, hogy az ispánok részrehajlás nélkül tegyenek a kunok és magyarok egymás közti ügye­i­ben igaz­ságot. Noha az előkelők hasznot húztak a kunok bejöveteléből, hiszen a kunok szegényei olcsó szolgát jelen­tet­tek számukra, politikai tőkét igyekeztek kovácsolni a király ellen e nép bebocsátásából. Sérel­mez­ték, hogy tanácsuk nél­kül, sőt ellenükre, elnyomásukra, megszégyenítésükre hozta be őket a király. Fel­hány­ták, hogy míg a magyarok nem tud­tak szót váltani királyukkal, addig a legkisebb kunnak is szabad bejá­rása volt a királyhoz. Hovatovább csak a király volt a kunok egyetlen védelmezője, mert a magyarok szinte kivétel nélkül gyűlölték őket.

Királyával ellenséges állapotban volt Magyarország – írja Rogerius, a tatárjárás korabeli krónikás –, ami­kor karácsony [1240 karácsonya] táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusz­tították a tatárok.”[4] Az ország előkelőinek nagy része azonban nem hitte el a híreket a tatárok köze­le­dé­séről. A farsangot jókedvűen ünneplő magya­rok mesének minősítették a közeli tatár veszedelemről szóló hír­adásokat. Mások a főpapokra hárították a dolgot, mond­ván: az egyházfők ilyen vaklárma keltésével pró­bál­ják felmenteni magukat, hogy ne kelljen Rómába utazniuk a pápa által összehívott zsinatra. Magyar­or­szá­got hosszú idő óta komoly támadás nem érte, az előkelő ifjak elszoktak a kato­náskodástól, léha életet éltek, elpuhultak. A tatár támadás hírére a kunokat fogták gyanúba. Azt beszélték, a kunok az oroszokkal szö­vetkeztek, hogy együtt támadjanak Magyarországra. Ezért érkezett már korábban Magyarországra Kötöny, hogy kikémlelje a földet, megtanulja a magyar nyelvet, s a betörés hírére harcot kezdhessen a király ellen. Az elő­kelők valósággal örvendeztek a király szorult helyzete láttán.

1240–1241 fordulóján, amikor megérkezett Kijev elestének híre, a korábban a tatárok ellen eléggé haté­kony intéz­ke­dé­se­ket tenni szintén elmulasztó IV. Béla és néhány híve már kétségtelenül látta, hogy Magyar­ország súlyos támadás elé néz. Országszerte hadkészültséget rendelt el, felszólította a nemeseket, a királyi szervienseket, a várjobbágyokat és a vár­né­peket, hogy újabb jelzésre azonnal vonuljanak hadba. IV. Béla személyesen járta végig a magyar–orosz határt egészen a lengyel szélekig, és intézkedett, hogy az uta­kat zárják el, építsenek fatorlaszokat. Béla 1241 februárjának második felé­ben Óbudára érkezett, ahol rend­szeresen a böjtöt szokta tölteni, s ott érsekeivel, egykori hű kancellárjával, Mátyás esz­ter­gomi és Ugrin kalocsai érsekkel, püspökeivel és országa főembereivel tanácskozást folytatott a fenyegető veszély elhá­rí­tá­sá­ról. A megbeszélésre a király Kötönyt is meghívta, de a határozat mégis elsősorban a kun fejedelem és családja ellen irá­nyult még a tatár veszedelem torkában is: őriztetni kell őket, nehogy megszökjenek. A már koráb­ban az orosz kapu, a Verec­kei-hágó védelmére küldött Tomaj nembeli Dénes nádortól 1241. március 6-án érkezett egy futár azzal az üze­net­tel, hogy a tatárok a Vereckei-hágónál állnak, a határvédő gyepűket leron­tották, s ha a király nem küld gyors segítséget, aligha lesz képes a tatároknak ellenállni. A tatárok – mint Tamás, a tatárjárás másik krónikása leírja – negy­ven­e­zer fejszéssel rendelkeztek, amit túl­zás­nak kell tartanunk, s e fejszések a sereg előtt járva erdőket irtottak, utakat egyen­gettek, s minden akadályt elhá­rítottak. A magyar király által építtetett torlaszokon játszi könnyedséggel átjutottak, ezek a Kárpátokon való átkelésben úgyszólván semmi nehézséget nem jelentettek. A királynak március elején még nem áll­tak ren­delkezésére fegyveresek, így nem tudott azonnali segítséget küldeni Dénes nádornak. A segítség azon­ban min­den­képpen késve érkezett volna Vereckéhez. Nemsokára maga a nádor jött meg Budára, s beszá­molt a királynak, hogy már­cius 12-én a tatárokkal az orosz kapuban csatát vívott, de vereséget szenvedett, elve­szítve csaknem összes emberét. A véd­telenné vált Vereckei-hágón át megindult a tatárok beözönlése Magyar­országra.

A tatárok útja Vereckéig

Gyak­ran küldtek Batuék leveleket és követeket IV. Bélához, aki azonban nem válaszolt az üze­netekre. Egy ilyen, Batu által a magyar királyhoz írt, mongol nyelvű, arab betűs levél a szuzdali fejedelem birtokába jutott, aki átadta azt Julianusnak, hogy jut­tassa el IV. Bélának. Batu önkéntes megadásra szólította fel a magyar uralkodót: „Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kor­mány­zol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvö­sebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért uta­sítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak mene­külni; de te, aki házakban lakol, váraid, váro­said vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”[5]

Második útjáról készült jelentésében Julianus külön is kitért a tatár hadviselés jel­lemzésére. Leírta, hogy a tatárok kiváló nyi­la­sok, de a karddal és a lándzsával már nem bánnak olyan jól a harcban. Seregbeosztásukra a tízes rendszer jellemző. Had­sere­güket sokfelől összegyűlt nép alkotja, melyek különböző nyelvűek és vegyes nem­zetiségűek. Az elfoglalt országok kirá­lyát, főem­bereit megölik, a katonákat és az erős parasztokat a maguk oldalán történő hadakozásra kényszerítik. Erős várat nem ost­ro­molnak, hanem előbb a föld népét elpusztítják, a népet kifosztják, és fel­hasz­nálják őket saját váruk ostro­mára.

Julianus hírei úgyszólván mindenben megbízhatónak minősültek. A tatárok való­ban a vizek befagyására vártak, s 1237-1238 telén, a befagyott folyókon át meg­in­dították támadásukat az orosz fejedelemségek ellen. Elsőként a rjazanyi feje­de­lem­ség került a mongolok kezére, maga Rjazany pár napi ostrom után 1237. decem­ber végén elesett. A Moszkva környéki dúlá­sok után a tatárok Vlagyimir ellen vonul­tak, s elkeseredett ostrom után mind Vlagyimirt, mind Szuzdalt elfoglalták. Jurij Vszevolodovics vlagyimir-szuzdali nagyfejedelem 1238. március elején a Szity folyó­nál csatát vesztett a mongolok elle­nében, seregét a mon­golok felmorzsolták, s elö­zönlötték a fejedelemséget. A tatár csapatok délen Perejaszlavlot vették be, és meg­közelítették Kijevet. Mihail Vszevolodovics fia, Rosztiszlav után Magyarországra mene­kült. Az északon támadó tatá­rok egészen Novgorodig nyo­multak előre, de az Ilmeny-tó partján levő várost már nem kísérelték meg elfoglalni. Vissza­vonultak a Vol­gától keletre, útköz­ben több orosz fejedelemséget, a szmolenszkit és a cser­nyi­govit végigdúlták. A mon­golok európai hódításaiban egyéves szü­net következett.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi okozta a belső-ázsiai mongolok hódí­tásainak sikerét, a mongol tár­sa­da­lom fel­é­pí­tése és az útjukba került államok gyen­gesége, széttagoltsága mellett számos más körülményre hivatkozhatunk. Ezek az okok a hadszervezés, a hadistratégia és -taktika körébe vágnak. A tatár had lét­száma európai hadjáratok, így az 1236-ban indult nagy támadás idején bizonnyal elérte vagy meghaladta a 150 ezres számot. A tatár sereget nemcsak a Dzsin­gisz által állammá egye­sített mongol nyelvű törzsek harcosai alkották, hanem fontos össze­tevői voltak a vazallusi csa­patok. A legyőzött népek marad­ványai vagy a kato­nai kudarcot meghódolással elkerülő törzsek, főleg török nép­e­le­mek, betagozódtak a mon­gol had­se­regbe; vonzották őket a korlátlan zsákmányolási lehetőségek, s a törö­kök­nek a mon­go­lo­kéval nagyjából azonos társadalmi viszo­nyai is megkönnyítették a beilleszkedést. Ilyen módon a hódító mongol sere­gek­ben egyre nőtt a török elem súlya. Elvá­laszt­hatatlanul hozzátartoztak a tatár hadrendhez a foglyok. A leg­meg­e­ről­tetőbb, leg­veszélyesebb feladatokat bízták óriási, oly­kor még a reguláris tatár sere­get is jóval felülmúló számú tömegeikre: vár­ár­ko­kat temettettek be velük, vár­ost­romokba vetették be őket, s mivel a fogolyutánpótlás állandóan biztosítva volt, nem törőd­tek foglyaik sorsával, szükség esetén maguk végeztek velük. Egy-egy terü­let ellen nem intéztek mindjárt első alka­lom­mal megsemmisítő célzatú háborút, hanem azt megelőzően fel­de­rítő-előkészítő hadműveleteket folytattak, amelyek komoly pusztítással jártak. Egyaránt ezt mutatják a Hszi-Hszia állam, a Kin-biro­da­lom vagy az orosz fejedelemségek elleni mon­gol támadások, amelyek első ízben fel­de­rítő-előkészítő jellegűek voltak, még ha a tatároknak komoly zsákmányt, a meg­tá­ma­dott országoknak pedig súlyos veszteséget jelentettek is, s csak később, oly­kor évti­zedek múlva követte ezt a meg­gyengített országok elleni frontális, teljes behó­dol­ta­tásukra irányuló katonai akció. Had­vezetésük központi célkitűzése a meg­tá­ma­dott ország uralkodójának kézre kerítése volt. Hódító háborúik mérhetetlen pusz­tu­lás­sal, a termelőerők barbár meg­semmisítésévei, az emberéletek szinte válogatás nél­küli kioltásával jártak. A nomád jelleg abban is megnyilvánult, hogy kezdetben a lovat tekintették a legfontosabb zsákmánynak, s a meghódított területet azért pusz­tí­tották el, hogy – mint 1218-1219-ben az Amu-Darja mentén történt – ott legel­tet­hes­senek. Csak fokozatosan nyerte el fon­tosságát a zsák­mány­ban a drága ruházat és az arany, ezüst. Megkülönböztetett figyelemben részesítették a tatárok a keres­ke­dő­ket és a kéz­műveseket. A kereskedőktől kincseiket igyekeztek kicsikarni, s a keres­kedők nemritkán megbékéltek a tatár ura­lom­mal. Az iparos elemeket a mon­go­lok fogságba hurcolták, Belső-Ázsiába vitték, és ott a maguk hasznára dolgoztatták.

Az egyéves szünetet Batu kán arra használta fel, hogy kiegészítse seregét. Az új had­járat, amely voltaképpen szerves foly­ta­tása az 1236-ban indult nagy európai offen­zívának, 1239 őszén vette kezdetét. A Krím félsziget elfoglalása után Batu hoz­zá­látott az orosz fejedelmi központok megvívásához. Előbb Csernyigov esett el, majd 1240. december 6-án, kemény ost­rom után Kijev is. Ezzel megnyílt a tatárok útja a Kár­pátok hegyei felé. Kijev után Volhínia székvárosát, Vlagyimirt vették be. A tatár sereg északi szár­nya a Dzsingisz-unokák, Orda, Batu testvére, valamint Bajdar, Csa­gataj fia vezetésével Vla­gyi­mir­ból Lengyelország felé vette útját, s ott gyors kato­nai sikereket aratott. A derékhad és a déli szárny Vlagyimirból Halics ellen vonult, s elfog­lalta a várost. Halicsból Batu a déli szárnyat Dzsingisz kán másik két uno­ká­já­nak, Kadan­nak, illetve Büdzseknek a vezetése alatt Moldván keresz­tül Erdély ellen küldte. Ezzel biztosítani kívánta Magyar­ország kétirányú, északi és keleti beke­rí­tését. Maga Batu kán pedig a derékhaddal, amelynek másik test­vére, Siban, valamint a mongol hódításokban magát sok­szo­ro­san kitüntetett Szü­beetej is tagja volt, az orosz kapu (a Vereckei-hágó) felé, Magyarország ellen indult. 1241. március 12-én az orosz kapuban megütközött a hágót védő Dénes nádor sere­gé­vel, s a csatában aratott győzelme megnyitotta számára az utat Magyar­or­szág belseje felé.

A tatárok Magyarországon

1241. március 15-én a negyednapja éjjel-nappal lovagló Dénes nádor meg­ér­ke­zett IV. Bélához, s jelentette neki az orosz kapu­nál történt vereséget. A királyt meg­lepte a hír. Elbocsátotta maga mellől az érsekeket, püspököket, megyésispánokat és báró­kat, megparancsolván nekik, hogy sereget véve maguk mellé haladéktalanul tér­jenek vissza hozzá. Intézkedett továbbá, hogy az összes kunok csatlakozzanak tábo­rához. Gyülekezőhelyül a nagy és gazdag német falut, a Duna menti Pestet jelölte ki, maga is oda indult Esztergomból és Fehérvárról összesereglett hadával. Levél útján kérte Babenberg Frigyes osztrák herceget, hogy sürgősen keresse fel. Fele­ségét egyházi személyek társaságában az osztrák határra küldte.

Béla tehát Pesten várta, hogy főemberei seregükkel befussanak a gyü­le­ke­ző­helyre. A tatárok nem tétlenkedtek. Egy tatár sereg Siban vezetésével az orosz kapu­tól menekülő Dénes nádor után vetette magát. A fél országon át a nádor nyomában lehet­tek a tatár harcosok, hiszen március 15-én, amikor a nádor Bélához ért, sere­gük már csak félnapi járóföldre volt Pesttől, s portyázó egy­ségeik ezen a napon egé­szen Pestig pusztítottak. Március 16-án és 17-én folytatódott a tatárok becsa­pása Pest környékére. IV. Béla senkinek sem engedte meg, hogy felvegye a harcot a tatár elő­őrsökkel; nem akarta inge­relni a támadókat, mivel szá­mot­tevő fegyveres erő még nem állott ekkor rendelkezésére. Március 17-én a király paran­csa ellenére Ugrin kalocsai érsek mégis kitört kevés számú emberével a tatárok ellen, hogy meg­üt­köz­zék velük. Akci­ója azonban kudarccal végződött, a vissza­vo­nu­lást színlelő tatárok mocsárba csalták az érsek csapatát, s az ingo­vány foglyává lett magyarokat a tatá­rok lenyilazták. Maga Ugrin is csak kevesedmagával tudott szorult helyzetéből sza­ba­dulni. Ugyanezen a napon, március 17-én a tatárok előőrsei elfog­lalták Vác váro­sát, és kirabolták a kincsekben bővel­ke­dő püspöki székhelyet. A város püspöke, Báncsa nembeli István, a tatár­járást követően hosszú évekig esztergomi érsek, a király parancsának megfelelően ekkor már úton volt Laszkarisz Mári­á­val az osztrák határ­szélre. Ugyanakkor Béla hívására megjelent a magyarok pesti táborában cse­kély számú kíséretével Frigyes oszt­rák herceg, aki felvette a har­cot a Pest körül por­tyázó tatárokkal, egy elöljárójukat meg is ölte, s ezzel kiérdemelte a magya­rok meg­be­csülését. Külö­nö­sen Béla politikai ellenfelei állították szembe az osztrák herceg har­ciasságát királyuk tétlenségével.

A tatár előőrsök gyors előrenyomulása és Pest környéki sikerei táplálták azt az alap­talan gyanút, hogy Kötöny össze­ját­szik a tatá­rokkal, akiket egyébként sokan kunok­nak hittek. A közhangulat Kötöny ellen fordult, halálát követelték. A kunok elleni gyű­lölet hangjai eljutottak IV. Béláig, aki magához rendelte a kunok feje­del­mét. Kötöny azonban életét féltve csak olyan kísé­rőre volt hajlandó magát bízni, aki képes őt megvédeni az ellene fellépők zaklatásaival szemben. E hír hallatára fegy­ve­res magya­rok és németek rohanták meg azt a palotát, ahol Kötöny tartózkodott, s miköz­ben a Kötönnyel együtt levő kunok dere­ka­san védekeztek, a többségben levő táma­dók a kun vezért és kíséretét maguk alá gyűr­ték, fejüket vették, s holttestüket a tömeg közé vetették. A király pesti táborába gyülekező kunok meghallván Kötöny és kísérete halálát, megzavarodtak, nem tudták, hogy mit tegyenek. A magyar parasz­tok viszont jeladásnak tekin­tették Kötönyék meggyilkolását, felkeltek a kunok ellen, és sérelmeiket úgy próbálták megbosszulni, hogy kira­bol­ták és leöl­dös­ték őket. A magyar köznép viselkedése eldöntötte a kunok dilemmáját is. Az erő­szakra erőszakkal vála­szol­tak, kiváltak a magyar táborból, elkezdték a falvakat fel­é­getni, az elle­nük fellépő falusiakra fegyveresen támadván. A dél felé vonuló kunok szem­betalálkoztak Bulcsú csanádi püspökkel és Barc fia Miklóssal, II. Endre egy­kori nádorával, akik sok nemes társaságában családtagjaikat az északi országrészbe kísér­ték, hogy azu­tán a királyhoz csatlakozzanak. Sza­bá­lyos ütközet alakult ki a két csapat között, amelyben a kunok csaknem valamennyi ellen­felüket leölték. Barc fia Miklós is ottveszett, a betegen kocsijában fekvő csanádi püspököt azonban sike­rült kísérőinek meg­menteniük. A kunok a Sze­rémség felé vették útjukat, a szerémi terü­let szélén újabb csatában legyőzték a szerémiek elle­nük felvonult seregét, majd lerom­bolván a gazdagabb falvakat, köztük a latin telepesek által alapított Franca villát (Nagyolaszit), zsák­má­nyuk­kal Bulgáriába távoztak. A kunok elvonulása komoly politikai és katonai veszteséget jelentett a súlyos helyzetbe került magyar ural­kodónak. Ezekben a napokban hagyta el a pesti tábort Frigyes osztrák herceg is. Ezek az ese­mé­nyek elő­re­ve­títették annak árnyékát, hogy a királynak kizárólag belső katonai erőre kell támaszkodnia.

A tatárokkal való mielőbbi megütközés első számú szószólója Ugrin kalocsai érsek volt, aki arra sarkallta uralkodóját, hogy az egyre gyarapodó sereggel vonuljon ki a tatárok ellen. Tábort bontván Pesten, a magyar sereg lassú mozgással kelet felé, a tatá­rok­kal szemben vonult. A sereg feltöltődése azonban még mindig nem feje­ző­dött be. Útban volt a király tábo­rába Benedek váradi püspök is, aki nagyobb kato­nai egységet vitt magával. Amint hírét vette, hogy a tatárok Eger váro­sát lerom­bol­ták, lakóit meg­ölték, a püspök és az egyház kincseit magukkal vitték, seregét az Egert feldúló tatár csapat ellen indította. Az egri zsák­mányt megkaparintó egység kis létszámú volt, s a tatárok, hogy eredménnyel száll­has­sa­nak szembe a püspök sere­gével, csel­hez folyamodtak: lovaikra kitömött bábokat ültettek, s amikor a magya­rok meg­lát­ták a távolban a tatárok széles, de csak bábok­kal imitált csa­ta­rend­jét, visszafordultak. A tatárok űzőbe vették őket, sok magyart levágtak, s a király megsegítésére indult Benedek is csak kevesedmagával vergődött vissza Váradra, majd onnan mene­kült a tatárok elől.

A tatár előőrs elvégezte feladatát. Több száz kilométer mélységben behatolt az országba, elfoglalt és kirabolt két püspöki szék­he­lyet, országrésznyi területen rémü­letet és félelmet idézett elő, nagy zsákmányra tett szert, s nem utolsósorban kikém­lelte a magyar sereg erejét. Amint tehát az uralkodó vezette magyar sereg elindult kelet felé, a kis létszámú tatár elő­őrsök is vissza­vo­nul­tak, engedték a magyarok elő­re­nyomulását. Siban, az előőrsök parancsnoka úgy tájékoztatta az ország belseje felé sokkal las­sabban hömpölygő fősereg vezérét, Batut, hogy a magyar had erősebb a tatárnál. Tekintettel arra, hogy az európai had­já­ratra indult tatár haderő lét­szá­mát hozzávetőlegesen 150 ezer főnyire tehetjük, s ebből 1241 már­ciusának végén csak a Batu vezette fősereg volt Magyarországon, a jobbszárny Lengyelországban, a bal­szárny pedig még a Kárpátok hegykoszorújától keletre, Moldvában tartózkodott, ezt az ország belső területei felé tartó tatár fősereget leg­feljebb 60 ezer fős lélek­szá­mú­nak gon­dol­hatjuk. Ezek alapján nagyjából hasonló vagy valamelyest ezt meg­ha­ladó nagy­ságrendűnek képzelhetnénk a IV. Béla vezette magyar sereget is, lét­szá­mát tehát 60-70 ezer főre tehetnénk. A magyar sereg ily módon kikövetkeztetett lét­száma legalábbis két­szerese annak, amit a magyar király a XII. század köze­pén, a kirá­lyi vármegyeszervezet fénykorában ki tudott állítani. Ha figye­lembe vesszük ezt, vala­mint a tatárjárás előtti tár­sadalmi és politikai viszonyokat, az uralkodó és az elő­kelők ellentéteit, a 60-70 ezres sereglétszám túlságosan magas­nak tűnik. Könnyen lehet, hogy Siban tévedett, s a magyar haderő számra nézve még­sem múlta felül a Batu vezette tatár fősereg létszámát, ám az is megeshet, hogy a tatár főse­reg létszáma alatta volt a feltett 60 ezernek. A két haderő a Sajó-torkolat köze­lé­ben találkozott össze, a Sajó két partját foglalva el. A Sajó mögé húzódott vissza a tatá­rok Siban vezette portyázó csapata is.

IV. Béla nem a legkedvezőbb előjelek közepette készült a tatárokkal megvívandó csa­tára. A Sajóig történő zavartalan elő­re­nyo­mu­lás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magyarok emlékezetükbe idézték a kun betö­ré­se­ket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok összegyülekezése előtt fel­dúl­ták, s nem várva be a magyar vissza­csapást, gyorsan kisi­ettek az országból. És maguk a magyarok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jellegű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a por­tyá­zók várják őket, hanem a tatár fősereg. Éppen az elbizakodottság adja magyarázatát annak, hogy amikor IV. Béla vitéz harcra buzdította katonáit, és saját kezével zászlókat osz­to­gatott az előkelőknek, ezt a magya­rok nevetséges dolognak ítélték. Poli­tikai szem­pon­tok is megbújtak az előkelők tartózkodása, harctól való húzó­do­zása mögött. Szá­mosan a király vereségét óhaj­tották, ilyen módon remélték elérni, hogy a vere­sé­get követően nagyobb meg­becsülésben lesz részük. Taktikai mulasz­tá­sok is ron­tot­ták a magyarok esélyeit. A magyarok sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magas­lattal is rendelkeztek, ahonnan szemügyre vehet­ték a magyar tábort, az ártéri erdők viszont a magyarok elől elfedték a tatár sere­get, így a magyaroknak nem volt megbízható adatuk a szem­ben álló ellenség ere­jéről. Ráadásul IV. Béla, óvakodva, nehogy túlzottan szétszóródva verjenek tábort a magyar sereg egyes egységei, maga idézte elő a magyar tábor zsúfoltságát. A magyar sereget szekerek és pajzsok fogták közre, a tábo­ron belül pedig oly közel áll­tak egymáshoz a sátrak, hogy azok kötelei elzár­ták a tábor belső útjait, s így lehe­tet­len volt rendesen közlekedni. Amikor a csata előtt táborának egy magaslatáról Batu meg­szemlélte a magyar sereget, annak nagy száma ellenére is optimista volt, mert észrevette: rossz pozíciót foglaltak el, s "nyáj, mód­jára szűk akolba zárták magu­kat".[6] — Kedvezőtlen taktikai mozzanat volt a magyarok számára továbbá az is, hogy a Sajó híd­ját, amelyen a Siban vezette előőrsök visszatértek a fősereghez, a tatá­rok tartották kézben, s Batu gondosan őriztette.

A tatárok taktikájában ennek a hídnak nagy fontossága volt. Batu tervei szerint részint ezen a hídon, részint pedig egy távo­labbi gázlón kelnének át a Sajón, hogy két­irányú hadmozdulattal bekerítsék a magyar tábort. Április 10-ről 11-re virra­dó éjjel a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy az éjszaka folyamán a tatárok támadása várható. A hír igaznak bizo­nyult, Siban előőrsei a hídon át meg­kezd­ték az átkelést a Sajó jobb partjára. Az akció nem érte várat­la­nul a magyarokat, IV. Béla testvérének, Kálmán szlavón hercegnek és Ugrin kalocsai érseknek a veze­té­sé­vel meg­a­ka­dá­lyoz­ták a hídon való átke­lé­sü­ket, részint visszaszorították, részint pedig a vízbe nyomták a jobb parton hídfőállást kié­pí­teni akaró tatárokat. Csakis a magya­rok elbizakodottságának, saját erejük túlértékelésének, ellenfelük lebe­csü­lé­sé­nek, hiá­nyos tájékozottságuknak volt köszön­hető, hogy nagy többségük úgy ítélte meg: döntő csatát nyertek a tatárok ellen, s éjszakai nyugovóra tértek. Csak Kál­mán herceg és Ugrin érsek virrasztottak csapataikkal. Éberségük nagyon is indo­kolt volt.

Röviddel az előőrsök átkelési kísérlete után, Batu eredeti terveinek megfelelően, két oldalról, a hídon és a Sajó gázlóin meg­in­dult a tatár fősereg átkelési akciója a folyó jobb partjára. Amikor a folyó őrei riasztották az alvó magyar tábort, a várat­lan táma­dás miatt pánik tört ki, ami megakadályozta, hogy rögvest felvegyék a harcot a Sajón át több irányból özönlő tatárokkal. Egye­dül Kálmán herceg és Ugrin érsek vetette magát késedelem nélkül az ellenségre, de seregeik kis lét­száma nem tette lehe­tővé, hogy a tatárok átkelését megakadályozzák. Visszaszorultak a magyar táborba. Az érsek fen­nen kárhoztatta a királyt gon­dat­lan­ságáért; – az előkelőket pedig gyáva elpuhulásukért. A herceghez és az érsekhez a temp­lomos rend vitézei csat­lakoztak, együt­tesen támadtak a tatárokra. Újabb kísérletük sem vezetett ered­ményre, nem tud­ták megállítani a tatárok átözönlését a folyó jobb partjára. A temp­lo­mosokat mesterükkel egyetemben az utolsó embe­rig elveszejtették a tatárok, maga Kálmán és Ugrin is sebesülten tért meg a magyar táborba. Miután Szübeetejnek sike­rült alkalmilag összetákolt hídon a magyar tábortól viszony­lag távol átkelnie, a magyar sereg sorsa megpecsételődött. A csak a Batu által tartott híd környékét őrző magya­rok nem gon­doltak arra, hogy a Sajó több más pontján, a gázlókon és a mély vízben sebtében összeácsolt hídon is átkelhetnek a tatá­rok. A kora reggeli órákra Batu és Szübeetej gyűrűje bezá­rult a magyar tábor körül. Megkezdték a tatárok a magyar tábor nyi­la­zását, s a sátrak közelébe kerülve tüzet dobtak azokra. A magyar sereg­ben a pánik a tetőpontjára hágott. Igazi ütközetről, való­ságos csatáról szó sem lehe­tett, a sze­kér­várba zárt, a sátrak és a sátortartó kötelek sűrű szövevényei közt ver­gődő magya­rok a menekülést tekintették egyetlen lehet­séges kiútnak, de a sátrak soka­sága, a kötelek sűrűsége, a belső utak hiánya ugyan­azt végezte el, amit a tatár nyilak. A menekülők egymásra torlódtak, egymást tiporták a földre, sokan e mél­tat­lan módon váltak a tatár támadás áldo­zataivá. Számos egység megpróbálta a kitö­rést a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a mene­külőknek, de kísér­ték a gyűrű­ből távozókat, s kopjával leszúrták, karddal lenyakazták, mocsárba szo­rí­tot­ták a lan­ka­dó­kat. Arra számí­tottak, hogy a gyűrűben rekedt IV. Béla is az általuk nyitott folyosón távozik majd, s így kezükbe kerül az ország ural­kodója.

Bélát azonban hű bárói ellenkező irányba, észak felé menekítették. Így sem tudta az uralkodó elkerülni, hogy lovas­csa­tába ne bocsát­kozzék, de hívei felfogták a neki szánt csapásokat, s váltott lovakon sikerült egérutat nyernie az őt üldöző tatá­rok elől. Béla Észak-Magyarországon át az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment. Déli irányban sikerült kitör­nie a tatár gyűrű­ből a sebesült Kálmán her­ceg­nek, s Pesten át a somogyi Segesdre érkezett. A magyar sereg szemé­lyi veszteségei igen nagyok vol­tak. Életét vesztette Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri püspök, vala­mint sok más egyházi és világi elő­kelő. Bertalan pécsi püspök csak úgy menekült meg, hogy a tatárok elől futtában össze­találkozott László comes seregével, amely akkor tartott a király megsegítésére, s mit sem tudott a magyar királyi had­erő sorsáról. A pécsi főpapot üldöző tatárok nem mertek szem­be­szállni László comes népes csapatával. A Sajó tor­ko­lat­vidékén a tatárok bor­zal­mas vérfürdőt rendeztek. Két­napi járóföldre terjedt a pusztulás és romlás, az egész föld vértől piros­lott, és – Rogerius hasonlatával élve – úgy hevertek a föl­dön a holt­tes­tek, mint ahogy a nyájak a pusztákon lege­lész­nek, vagy ahogy a kőbányákban a fara­gott kövek állnak. Egyet­len XIV. századi forrásunk, a Pozsonyi Krónika említi meg, hogy e vereség a magyarokat Muhi falu mellett érte.

A muhi esemény (csatáról csak erős megszorítással beszélhetünk) a magyar állam har­madfél százados történetének leg­sú­lyo­sabb katonai vereségét jelentette. A vere­ség nem egyetlen okra vezethető vissza. Meghatározó jelentőségű, hogy a tatár táma­dás kato­nai értelemben vett vákuum időszakában érte Magyarországot. A fel­bomló királyi várszervezet elemei már nem, a kialakuló magán­hadseregek pedig még nem tudták, s ez utóbbiak teljes elszánással nem is akarták átse­gí­teni a királyt és az országot a kato­nai krízisen. Hozzájárultak a vereséghez a hadvezetési és tak­ti­kai hibák, mulasztások. A muhi kudarcban Magyarország poli­tikai válsághelyzete is tük­röződött, az az ellentét, amely a királyi birtokok vissza­vé­te­lét szorgalmazó király és a királyi bir­to­kok megszerzésére törekvő arisztokrácia között fennállott. S bár a Pozsonyi Kró­nika és más magyarországi krónikák nem cse­kély túlzással azt írják, hogy a Sajó mentén Magyarország csaknem egész kato­nasága elveszett, a tényleges kato­nai vereségnél és a személyi veszteségeknél súlyosabb következmény volt, hogy Magyar­ország mint állam fennállása óta első ízben volt kény­te­len megadni a lehe­tő­sé­get egy idegen hadseregnek arra, hogy az az ország jelentős részét elfoglalja.

A muhi győzelem után a tatárok főserege Pestre támadt. Hiába figyelmeztette pár nap­pal korábban az erre menekülő Kál­mán her­ceg a pestieket, hogy biztonságot adó helyre vonuljanak, a városlakók nem fogadták meg a tanácsot. A Pesten tar­tóz­kodó, ott lakó és a környező vidékekről oda menekült emberek nekiláttak a helység meg­erősítéséhez, árkot ástak, sáncot, palánkot készí­tettek, de mielőtt még mun­ká­ju­kat bevégezték volna, megjelent a tatár sereg, s kétnapi nyíl­zá­por után a har­ma­dik napon elfog­lalták Pestet, lakóit kegyetlenül lemészárolták, a domonkosok kőből épült kolos­to­rába menekülteket pedig tűzhalállal elve­szejtették. A tatár fősereg 1241 ápri­lisának közepe táján eljutott a Duna vona­láig. Az ország keleti részét a tatár vezé­rek felosz­tották egymás között. Mivel a tatárok kezébe került a király pecsétje, élet­ben maradt papokkal a király nevében hamis leve­leket írattak, amelyekben hely­ben maradásra szólították fel a tatár meg­szállás alá jutott területek lakosságát, s azzal áltat­ták a magyarokat, hogy IV. Béla hamarosan megújítja a tatárok elleni harcot, s rövid idő múltával mindent visszafoglal elle­ne­itől. Valójában ez csak ürügy volt a tatárok kezében arra, hogy helyhez kössék a magya­rokat; ezekben a hónapokban mi sem állt távo­labb IV. Bélától, mint hogy a tatá­rokkal szembeni sikeres harcra gondolhasson. Az ország nyugati határára, Pozsonyba érke­zett királyt az osztrák herceg szíves szóval hívta osztrák területre, a magyar határ közelében fekvő Hainburgba, de ott rútul meg­zsarolta. Azt a pénzt köve­telte tőle, amelyet hat évvel korábbi vereségekor Frigyes fizetett a magya­roknak. Tekin­télyes, tíz­e­zer márkát megközelítő összeg volt ez, amelyet ott persze Béla nem tudott kifizetni. Kihasz­nálva Béla szorult helyzetét, Frigyes a pénz fejében elvette arany- és ezüstértékeit, ráadásul még magának kötött le három nyugat-ma­gyar­or­szági vármegyét, bizonnyal Sopront, Mosont és Locsmándot, s azokat rögvest bir­to­kába vette, várait a tatárok ellenében saját költségén kija­vít­tatta. Az osztrák herceg "ven­dégségéből" szabaduló Béla kisszámú kísé­re­tével Segesd vidékére ment, ahol fele­sége és Kálmán öccse tartózkodott, majd súlyosan sebesült öccsével együtt tovább­indult Zágrábba. Már ezt megelőzőleg a tatár sereg északi és déli szárnya is meg­kezdte a benyomulást Magyarországra, vagyis a tatár terveknek megfelelően átka­roló hadműveletekkel folyt az ország egészének elfoglalására irányuló katonai akció.


Miközben a Duna jobb partján Frigyes herceg betörése kötött le magyar erőket, a Duna bal partján megjelentek a tatá­rok. A tatár sereg északi szárnya a lengyel- és mor­vaországi, valamint kelet-ausztriai katonai akciók után átlépve a Kárpátokat, magyar területen folytatta a hódítást és a pusztítást. Észak- és Északnyugat-Magyar­ország várai azonban nem kerültek tatár kézre: Trencsén, Nyitra, Pozsony, Turóc, Komárom, keletebbre pedig Fülek és Abaúj vára elkerülte a tatár fenn­ha­tó­sá­got. E várak megvédése a hozzájuk tartozó várjobbágyok és várnépek érdeme. Trencsén védelmét Szaniszló fia Bogomér comes szervezte, aki már Béla ifjú király 1228. évi bulgáriai had­já­ratának is résztvevője volt; a vár védői pedig szláv etni­kumú várjobbágyok (Premysl, Nosk) és várnépek (Newer, Buda, Orcirad, Raschoh, Radila, Domoszló) voltak. Folvyn Komárom várát a benne lakó udvarnokokkal és más népek­kel őrizte sikeresen. Nyitra vára sok környékbelit fogadott be, megvédése a várnépek érdeme. Orda serege tehát a várak kivételével az ország északi, észak­nyu­gati részét vette birtokába, ilyen módon a Dunántúl, a Drávántúl és a Ten­ger­mel­lék kivételével az ország területének nagyobbik része tatár megszállás alá került.

IV. Béla súlyosan sebesült Kálmán öccsével együtt Zágrábban tartózkodott. Fele­sé­gét, gyermekeit, köztük a kétéves Istvánt a Tengermellékre, Spalatóba küldte, hogy mindenképpen biztonságban legyenek. A királyi család Clissa várá­ban lelt mene­déket. Ugyancsak a tengerpartra vitette Szent István tetemét és számos egyház kin­cseit. IV. Béla Zágrábból írta segélykérő levelét 1241. május 18-án IX. Gergely pápához, s küldte a levéllel együtt követségbe István váci püspököt. Levelet küldött Béla IX. Lajos francia királyhoz, és felvette a kapcsolatot a tatár közeledés folytán a terü­leti közelség miatt leginkább fenyegetett Német-Római Császárság uraival, II. Frigyes császárral és fiával, IV. Kon­rád német királlyal. A magyar király végső elke­se­redésében felajánlotta országát hűbérként a császárnak, ha segít­séget kapna Fri­gyes­től. Konrádhoz írott levelében támogatást kért Magyarország, illetve az egész keresz­tény embe­riség megmentésére. Úgy akarta érdekeltté tenni a német királyt a segít­ségnyújtásban, hogy tudomására hozta: infor­mációja szerint a tatárok a tél ele­jén Németország megrohanására készülnek, azt remélve, hogy innen minden orszá­got és tartományt elfoglalhatnak. Bélával együtt még Kálmán herceg is írt a pápá­nak, de Muhinál szerzett sebe­ibe hamarosan belehalt, testét Szlavóniában, az ivanicsi domonkos apácák (beginák) templomában helyezték örök nyugalomra.

Európa azonban nem mozdult IV. Béla segélykérésére. IX. Lajos csak álta­lá­nos­sá­go­kat, frázisokat üzent a magyar király­nak. A pápa és a császár az egymás elleni küz­delemmel voltak elfoglalva. A pápát támogató egyik észak-itáliai város, Genua flot­tája 1241. május 3-án vereséget szenvedett II. Frigyes császártól, aki alkalmasnak látta a helyzetet és az időt arra, hogy döntésre vigye a dolgot a pápával. A pápai pro­pa­ganda Frigyest azzal vádolta, hogy a tatárokkal szö­vetkezik, s IX. Gergely pápa azt fontolgatta, hogy a tatárok helyett Frigyes ellen hirdeti meg a keresztes hadat. Ist­ván váci püspök 1241 júniusában, útban Róma felé Itáliában találta meg a csá­szárt, aki elfogadta Bélának Magyar­országra mint birodalmi hűbérre tett fel­a­ján­lá­sát, s fiának, IV. Konrád német királynak a segítségét helyezte kilá­tásba. Német­or­szág­ban valóban megindult a tatárok elleni keresztes had szervezése. IV. Konrád, a csá­szár távol­lé­tében Németországot kormányzó király is felvette a keresztet, de amikor kide­rült, hogy a tatárok megálltak a Dunánál, és nem fenyegetik közvetlenül a Német-Római Birodalmat, a kezdeti lelkesedés lelohadt, a keresztes sereg nem állt össze. II. Frigyes császár egyébként – amint az angol királyhoz 1241. július 3-án írott leveléből kiderül – Bélát restséggel és gondatlansággal vádolta, azaz a védelmi intéz­kedések elmulasztásával magyarázta a tatárok magyar­országi sikereit. Európa részint IV. Béla levelei és követe útján, részint pedig az Ausztriába futott magyar mene­kültek tudósításai révén képet kaphatott a magyarországi tatár pusztítás mére­teiről. A délnémet Niederaltaich évköny­vébe egyenesen azt írták, hogy Magyar­or­szágot 350 évi fennállás után a tatárok 1241-ben megsemmisítették. Vilá­gosan látta a pusztulás mértékét IX. Gergely pápa is, de csak üres szavakkal tudta vigasz­talni Bélát; elvi támo­ga­tást ígért a Magyarország védelmére kelő kereszteseknek, érdemi segítségadásra azonban csak akkor gon­dol­hatna, ha elcsitulnának az elle­né­ben II. Frigyes császár által keltett hullámok. A tatárok számára, akik a Duna vonalát 1241 júniusára immár északon is elér­ték, s az ország nagyobbik felét fenn­ha­tóságuk alá vonták, létfontosságú volt, hogy a lábon álló gabonát a maguk számára biztosítsák. Éppen ezért sza­bad visszatérést ígér­tek mindazon bujdosóknak és menekülteknek, akik meghódolnak nekik. Az éle­lem híján levő szám­kivetettek hittek a tatárok szavának, hazatértek, learatták a gabo­nát és csűrökbe hordták. Minden falu a tatá­rok közül választott elöljárót magá­nak, aki igazságot szolgáltatott, s aki behajtotta az őt megillető adókat, lovakat, álla­tokat, ajándékokat. Amikor a magyarok elvégezték a mezei munkákat, a tatárok nagy pusztítást vittek véghez sora­ikban, de a termést és a házakat megkímélték, ami­ből kiviláglott az a szándékuk, hogy Magyarországon kíván­nak telelni. Béla tudatában volt annak, hogy a Duna csak időlegesen állította meg a tatár sere­get. Éppen ezért az 1241. májusi siker­telen próbálkozás után ismét azzal kísér­le­tezett, hogy segítséget biztosítson külföldről országa számára. István váci püs­pök kül­detése után Lukács győri prépostot és István főesperest indította útnak a pápá­hoz, de a követek a tengerbe vesz­tek. Közben 1241. augusztus 22-én meghalt IX. Gergely pápa, s utóda, IV. Cölesztin csak fél hónapig ült Szent Péter trón­ján. A pápai méltóság betöltésében másfél éves interregnum következett. A továbbra is Szla­vóniában tartózkodó Béla attól félt, hogy a tatárok átkelnek a Dunán, s az ország eddig még megkímélt részei esnek a tatár pusztítás áldozatául. Ez a félelem csendül ki Bélának 1242. január 19-én Csázma mellett kelt leveléből, amelyet a pápá­hoz címzett, azt gon­dol­ván, hogy már sikerült új főpapot választani Szent Péter trón­jára. A levéllel együtt domonkos szerzeteseket is útnak indí­tott a Szentszékhez. Béla sürgősen harcosokat kért a pápától, akik a Béla körül még szép számmal fel­so­ra­kozó hazai erők­kel együtt képesek lesznek megakadályozni a tatároknak a Dunán való átkelését, amely a levél keltének időpontjáig nem következett be, legalábbis Bélának Szlavóniában még nem volt róla tudomása. Nyomatékosan hangoztatta, hogy a tatár veszedelem az egész kereszténység meggyalázásával fenyeget, s ismé­tel­ten nem mulasztotta el felhívni Nyugat-Európa figyelmét arra, hogy a tatárok nem elég­szenek meg Magyarországgal, hanem valamennyi keresztény ország eltip­rá­sára töre­kednek.


Nem lehetetlen, hogy Kadan nem Batuval tartott, hanem a szegedi táborból Macsón át vonult Szlavóniába, kifejezetten azzal a céllal, hogy kézre kerítse IV. Béla királyt. Hozzá is kezdett a szlavóniai Kemlék vár ostromához, de abbahagyta, nem akart időt vesztegetni a király üldözésére. IV. Béla Csázma vidékéről, ahol még 1242. január közepén is tartóz­ko­dott, a Dunán történt tatár átkelés hírére a Ten­ger­mel­lékre vonult. Kíséretében a következő évtizedek számos nagy hatalmú arisz­tok­rata családjának őse ott található: Türje nembeli Dénes, Kán nembeli László, Csák nembeli Máté, Rátót nembeli Roland, Pok nembeli Móric és más világiak, az egy­há­ziak közül pedig István zágrábi, István váci püspök, Benedek királyi kancellár és választott kalocsai érsek, Bertalan pécsi püspök és még számos egyházfő. A király és kísé­rete előbb Spalatóba húzódott, majd még nagyobb biztonságról akarván a király gondoskodni a maga és családja számára, Trauba ment, amely szigeten feküdt. Kadan serege előbb Spalato ellen fordult, de nem kezdett a város meg­ví­vá­sá­hoz, mert úgy gondolta, a magyar király Clissa várában tartózkodik. Miután a tatá­rok tudomást szereztek arról, hogy itt sem lelik fel az üldözött Bélát, felhagytak az ost­rommal, s Trau felé indultak. Béla és családja már hajóra szállt, hogy szük­ség ese­tén a nyílt tengeren keressenek menedéket. Erre azonban nem került sor. Kadan nem kezdett Trau meg­ví­vá­sá­hoz. Béla és az ország megmenekült a tatároktól, a tatár sereg kivonult Magyarországról. Tervszerű, összehangolt kivonulásról volt szó. Az erdélyi tatár hadak az Olt völ­gyén át, Batu főserege pedig a Duna két part­ján vonulva távozott Magyarországról. Kadan tengerparton levő csapata Bosznián és Szerbián keresztül indult vissza kelet felé, s az egymástól elszakadt seregrészek Bulgária területén egyesültek. A gyors kivo­nulásnak aligha lehetett a döntő oka, hogy 1241. december 11-én meghalt Belső-Ázsiában Ögödej nagykán, s a magyarországi tatár sereget vezető Dzsin­gisz-uno­kákat a trónbetöltés kérdése mozdította volna meg. Ellene mond ennek, hogy az új nagykánt választó kurul­taj csak évek múlva, 1246-ban ült össze, s azon a magyar­országi seregek főparancsnoka, Batu különben sem vett részt. Sokkal inkább azzal hozható kapcsolatba a tatárok meglepetésszerű visszavonulása, hogy elsőd­leges céljukat tel­je­sí­tették. Ha IV. Bélát nem is tudták kézre keríteni, a meg­hó­dí­tásra kiszemelt országot megsanyargatták, felderítették, és elő­készítették a terepet egy majdani második, immár véglegesnek tekinthető hódítás számára. S hogy Magyar­ország lénye­gében elkerülte ezt a második tatár támadást, mert hiszen az 1285. évi aligha tekinthető ilyen jellegűnek, az több körül­ménnyel kapcsolatos. Magya­rázatát adja a tatár birodalomban az 1240-es évek elejét követően végbement vál­tozás, amely az Aranyhorda államának kialakulásával járt, továbbá az, hogy a tatár és a magyar állam között fekvő orosz feje­de­lemségek ellenállása a tatár hódí­tás­sal szemben nem tette lehetővé a tatárok messze távra történő hódító akcióját, vége­zetül pedig IV. Béla tatárjárás után követett politikájának tengelyében az eset­le­ges újabb tatár támadás elhárítása, a tatár­járás eseményeiből levonható követ­kez­te­té­sek érvényesítése állt.

Vörös Károly

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Csak a húszas évek végén jelenik meg a karakterdarab, a rondó, a variáció, az ábránd és az első magyar daljáték is: Ruzitska verbunkos operája, a Béla futása.

Lábjegyzetek

  1. Theiner I. 2.
  2. CD Croatiae III. 219.
  3. Theiner I. 42
  4. SRH II. 560.
  5. L. BENDEFY, Fontes authentici itinera (1235-1238) fr. Iuliani illustrantes. Archivum Europae Centro-Orientalis, 1937. 1-4. 38, 43. – Magyar fordítása.: GYÖR­FFY, Napkelet 50.
  6. SCHWANDTNER LU. 603-604.

Irodalom

A. Kubinyi: Die Anfänge Ofens (Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen. Reihe I. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 60. Berlin, 1972) című monográfiája áttekinti Buda területének történetét a IV. Béla kori alapítás előtt, alapvető továbbá Kumorovitz L. Bernát, Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei (TBM 18. Budapest, 1971).

Béla 1214. évi királlyá koronázását az Érszegi Géza cikkében publikált oklevél bizonyítja: Érszegi Géza, Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarisch–ungarischen Beziehungen während der Herrschaft Boril's (Bulgarian Historical Review, 1975. 2.).

III. Honorius Bélához és a kalocsai érsekhez intézett 1225. július 15-i, továbbá a kalocsai érsekhez, valamint suffraganeusaihoz intézett 1225. augusztus 23-i bulláját részletesen elemzi Bónis György, Decretalis Intellecto (III. Honorius a koronajavak elidegeníthetetlenségéről). (Történelmi Szemle 1974. 1 – 2).

A Julianus második útjáról készült levél magyar fordítását lásd Györffy, Napkelet.

IV. Béla és a pápaság kapcsolataira fontos Fraknói, Magyarország összeköttetései; Szűcs Jenő, A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. IV. Béla király és az egyház (Történelmi Szemle 1978. 1). II. (Aszen) Ivánról lásd V. Zlatarszki: Isztorija ja balgarszkata darzsava prez szrednite vekove. III. (Szofija, 1940). Rosztiszlavról a múlt században két magyar kutató is tanulmányt tett közzé: Wenzel Gusztáv: Rosztizlaw galicziai herceg, IV. magyar királynak veje (Értekezések a Történettudomány Köréből XIII. 8. Budapest, 1887); M. Wertner, Boris und Rostislav. Beitrag zur Geschichte der russisch–polnisch–ungarischen Beziehungen (Berlin, 1889).

A. Kubinyi Die Anfänge Ofens (Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen. Reihe I. Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens 60. Berlin, 1972) című monográfiája áttekinti Buda területének történetét a IV. Béla kori alapítás előtt.

Béla 1214. évi királlyá koronázását az Érszegi Géza cikkében publikált oklevél bizonyítja: Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarisch-ungarischen Beziehungen während der Herrschaft Borils (Bulgarian Historical Review, 1975. 2).

Béla szlavón hercegségére utal, s a Szlavónia-fogalom formálódását kíséri nyomon Györffy György, Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata (Levéltári Közlemények 1970. 2); Kristó Gyula, A feudális széttagolódás Magyarországon (Budapest, 1979).

III. Honorius Bélához és a kalocsai érsekhez intézett 1225. július 15-i, továbbá a kalocsai érsekhez, valamint suffraganeusaihoz intézett 1225. augusztus 23-i hulláját részletesen elemzi Bónis György, Decretalis Intellecto (III. Honorius a koronajavak elidegeníthetetlenségéről). (Történeti Szemle 1974. 1-2).

Részletesen foglalkozik Béla birtokvisszavételeivel Rákos István, IV. Béla birtokrestaurációs politikája (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 47. 1974). A pápai politika vonatkozásában kapcsolódik ehhez Bónis György, Decretalis Intellecto (III. Honorius a koronajavak elidegeníthetetlenségéről). (Történeti Szemle 1974. 1-2). A várelemek szempontjából tárgyalja a birtokrestaurációt Molnár J., A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában; az egyházaktól történt visszavételek szempontjából pedig Reiszig Ede, IV. Béla király és a János lovag-rend Magyarországon (Századok 1901. 6).

IV. Béla uralkodásának egészét egyetlen, ma már jobbára elavult monográfia fogja át: Wertner Mór, Negyedik Béla király története. Okirati kútfők nyomán (Történeti, nép- és földrajzi könyvtár LV. Temesvár, 1893).

Az 1235-1241 közötti magyarországi belpolitikára nézve az oklevelek mellett Rogerius Carmen miserabile (Siralmas ének) című emlékirata a fő forrás. Rogerius munkájának legújabb magyar fordítása Horváth János tollából A tatárjárás emlékezete (Bibliotheca Historica. Szerkesztette Katona Tamás. Budapest, 1981) című kötetben olvasható.

Az írásbeli kérvényezés rendjének IV. Béla kori kialakulására és az alországbírói hivatal kezdeteire nézve lásd Györffy György, A magyar krónikák adata a III. Béla-kori petícióról (In: Középkori kútfőink kritikus kérdései).

IV. Béla és a pápaság kapcsolataira fontos Fraknói, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel; Szűcs Jenő, A kereszténység belső politikuma a XIII. század derekán. IV. Béla. király és az egyház (Történeti Szemle 1978. 1).

A gestát IV. Béla korára tette újabban Karsai Géza (Ki volt Anonymus? In: Középkori kútfőink kritikus kérdései), míg e koncepcióval szemben Horváth János (Anonymus és a Kassai Kódex. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései) eredményesen védte meg a III. Béla korához kapcsolás nézetét.