IV. István király

A Múltunk wikiből
1133 körül – Zimony, 1165. április 11.
király (1163 január 27. – 1165. április 11.)
Wikipédia
IV. István, III. Béla, Imre
1157
eleje: István herceg, II. Géza testvére, Belos bán segítségével a hatalom megszerzésére tör. Tervük sikertelen, István I. Frigyeshez menekül, Belos bán is távozik az országból.
1158
január: Gervasius győri püspök és Héder udvarbíró részt vesznek a regensburgi birodalmi gyűlésen. I. Frigyes nem foglal állást a magyar trón kérdésében, a II. Géza és István herceg közti viszályban, és ez a király helyzetét erősíti.
István herceg Bizáncba megy, ahol feleségül veszi Máriát, I. Mánuel unokahúgát.
1160
vége: István herceg megkísérli megszerezni Frigyes támogatását.
1161 körül
István herceg újra Bizáncba megy, ahová testvére, László is követi. I. Mánuel megajándékozza Lászlót, aki visszautasítja a császár házassági ajánlatát.
1162
II. Géza meghal, Székesfehérvárott temetik el.
nyár: Megkoronázzák II. Géza fiát, III. Istvánt. (Uralkodik 1172-ig.)
I. Mánuel katonai erővel betör Magyarországra, hogy István herceget királlyá tegye. A magyar főurak ezt ellenzik, ugyanakkor hajlandók elismerni királynak László herceget. III. István Ausztriába menekül, majd Pozsonyban építi ki központját. II. Lászlót (1162-1163) Mikó kalocsai érsek koronázza meg, mivel Lukács esztergomi érsek ezt megtagadta. II. László ezért bebörtönzi az érseket. István herceg az ország harmadát kapja meg.
december 25.
III. Sándor pápa közbenjárására kiszabadul Lukács esztergomi érsek. II. László azonban újra börtönbe veti, mert nem hajlandó feloldani az általa kimondott interdiktumot.
1163
január 14. II. László meghal, Székesfehérvárott temetik el.
Lukács esztergomi érsek kiszabadul fogságából.
január 27. Mikó kalocsai érsek IV. István néven királlyá koronázza István herceget. Lukács érsek ellenzi ezt, és kiközösíti a királyt.
Belos visszatér Szerbiából, és megkapja a horvát-dalmát bán címet.
január 27. után III. István a Csák-nemzetséggel együtt fegyvert fog IV. István ellen, aki I. Mánuelhez fordul segítségért.
március: Bizánci segédcsapat érkezik IV. István védelmére, de ő már korábban győzelmet arat.
május: I. Frigyes Magyarország elleni támadást tervez.
június 19. III. István Fehérvár mellett legyőzi és fogságba ejti IV. Istvánt. Lukács érsek közbenjárására azonban szabadon engedi, de száműzi az országból.
nyár vége: IV. István I. Mánuelhez menekül, és hűbéresküt tesz. Mánuel sereggel vonul fel, de Nándorfehérvárnál békét köt III. Istvánnal. A császár lemond IV. István támogatásáról. Mária nevű lányát eljegyzi III. István öccsével, Bélával, aki Bizáncba kerül, áttér a bizánci rítusra, és deszpotész méltóságot kap. Bizánc megkapja Horvátországot és Dalmáciát.
1164
első fele: I. Frigyes a trónviszályban III. Istvánt támogatja.
március után: IV. István bizánci támogatással betör Magyarországra, I. Mánuel Bácsig nyomul előre. III. Istvánt osztrák–cseh és halicsi katonák is támogatják. Mánuel cseh közvetítéssel békét köt III. Istvánnal. Eszerint IV. István átadja Béla herceg örökségét, Mánuel pedig lemond IV. István támogatásáról. A Szerémség bizánci kézen marad.
IV. István még több kísérletet tesz a hatalom megszerzésére.
1165
tavasz: III. István betör a Szerémségbe, és a zimonyi várba húzódó IV. István ellen fordul. I. Mánuel felmentő sereget indít.
április 11.: Tamás főúr megmérgezi IV. Istvánt. (Később Székesfehérvárott temetik el.)

Kristó Gyula

Világi előkelők

Ákos mester leírása szerint a Buzád-nemzetség ősét, az Orlamünde családból származó Haholtot II. Béla fia, István király hívta be. Ákos mester két ponton is tévedett. Egyik botlását már Kézai javította, amikor az előkelő és valószínűtlen Orlamünde-származás mellőzésével meisseni, türingiai eredetét jegyezte le, hogy tudniillik a család felmenői wartburgi nemesek voltak. A másik tévedésre csak a történeti kutatás mutatott rá. Eszerint nem II. Béla fia, IV. István hozta be a maga segítségére a Német-Római Császárságból, hanem sokkal inkább III. István, aki Ausztriából visszatérve német segítséggel győzte le nagybátyját, IV. Istvánt. A bevándorló Haholt magával hozott saját katonaságával verte le a IV. István érdekében fellépő nemzetségek, köztük a Csák-genus lázadását.

Egyházi társadalom

IV. István király visszaadta a zágrábi püspökségnek mindazokat az ingatlanokat, amelyeket II. Géza korában Pál fia Miklós comes és a somogyi várjobbágyok erőszakkal elfoglaltak.

II. Béla

Béla mellett nagy szerep jutott az ország irányításában Ilona királynénak, aki 1131-et követően két fiúgyermekkel, Istvánnal és Álmossal gazdagította a királyi családot.

II. Géza és Borisz

Legkorábban tehát 1147-ben született meg II. Géza elsőszülött fia, István, akit – amint egy 1152. évi oklevél mutatja – uralkodótársként maga mellé vett. Ugyanakkor testvéreit, Lászlót és Istvánt hercegi ellátásban részesítette, de külön területi hatalommal nem ruházta fel őket.

Bel- és külpolitikai nehézségek II. Géza uralkodásának utolsó éveiben

Amilyen mértékben megrendült az ország, a királyi hatalom anyagi helyzete a sorozatos háborúk következtében, olyannyira megerősödhettek a hadjáratok fő haszonélvezői, a világi előkelők. Csak alkalomra vártak, hogy nagyobb részt követeljenek maguknak az ország ügyeiben. Önmagukban azonban még gyengék voltak a dinasztiától független politika vitelére, ezért örömmel fogadták olyan Árpád-házi herceg fellépését, aki egyéni ambíciói érdekében késznek mutatkozott az élükre állni. Ezt a szerepet Géza testvére, István játszotta el. István, amint későbbi politikai pályája mutatja, hatalomvágyó, ambiciózus ember volt, a királyi bátyja által neki juttatott hercegi tartás nem elégítette ki, többre vágyott, területi hatalomra, illetve az ország koronájára. Az 1150-es évek közepére tehát a Kálmán-ággal szembeni harcban összekovácsolódott és évtizedeken át lényegében egységes Álmos-párt felbomlott, frakciókra szakadt, amelyek mind a bel-, mind a külpolitikai kérdésekben eltérő álláspontot képviseltek. A II. Géza politikájától elhajló előkelők István herceg vezetésével összeesküdtek az uralkodó ellen. A herceg célja az ország feletti uralom megszerzése és II. Géza meggyilkolása volt. István mellé állt II. Géza uralmának másfél évtizeden át szilárd támasza, Belos bán is. A szerb származású nagyurat alkalmasint a magyar külpolitikának a szerb ügyektől elforduló irányzata vitte az ellenzék vezetői közé. 1156–1157 fordulóján Magyarországon palotaforradalom veszélye fenyegetett.

A hatalom gyeplőit kézben tartó Géza és hívei azonban gyorsan cselekedtek, s lecsaptak az összeesküvőkre. István herceget száműzték, majd halálbüntetést szabtak ki rá. Legkésőbb 1157 vége felé a herceg Barbarossa Frigyes német császár udvarában keresett menedéket, s annak segítségét kérte. Valószínűleg vele ment Belos is, a minap még Géza király nádora és bánja, hiszen a nagy hatalmú főúrral 1157 után nem találkozunk II. Géza hiteles okleveleiben. István azért választotta patrónusául Frigyest, mert 1156-ban befejezett ténnyé vált a német–bizánci politikai szakítás. Ennek folytán István attól a német uralkodótól remélt támogatást, aki egyaránt ellenfele volt a szerbek felett uralkodó Mánuelnek és a Magyarországot kormányzó Gézának. István és köre azonban rosszul ítélte meg az 1157. évi európai külpolitikai helyzetet. Mindenekelőtt éppen 1157-ben váltott át a legalább egy évtizede hűvös vagy ellenséges, de mindenképpen mélyponton levő magyar–német viszony barátságossá. Dinasztikus kapcsolat létesült a császár hű szövetségese, II. Vladiszlav cseh fejedelem fia, valamint II. Géza király leánya között. Dániel prágai püspök, Frigyes követe magyar segédcsapatokat kért Gézától a császár Milánó elleni hadjáratához, amit a magyar uralkodó megígért. A magyar–német közeledés 1157-ben II. Géza helyesnek bizonyult helyzetfelismerésén alapult. Jól látta a magyar király, hogy Frigyes európai hegemóniára tör. Csehország kötődése a birodalomhoz, a császár aktivitása a lengyel ügyekben, a lengyel fejedelem hűbéri hódoltatása — mindez arra figyelmeztethette Gézát, hogy taktikai okokból térjen ki Frigyes esetleges magyarországi beavatkozása elől, amelyre István hercegnek a császár védőszárnyai alá történt menekülése ürügyet szolgáltatott. Frigyes tett is lépést, hogy Gézával visszafogadtassa az országba Istvánt, de Géza nem teljesítette a császári óhajt. Ugyanakkor Magyarországnak a birodalom irányában megváltozó magatartása miatt Frigyes nem erőltette a dolgot, biztosabbnak érezte a trónon ülő Géza ígéretét a magyar segédcsapatok küldésére, mintsem éppen az újabb itáliai hadjárat előestéjén kockázatos külpolitikai akcióba bocsátkozni István trónra ültetése érdekében. Ebben a helyzetben II. Géza a hűbéri függés vállalása nélkül elfogadhatta Frigyes császár döntőbíráskodását a magyar trónbetöltés kérdésében, az eredményt illetően aligha lehettek kételyei. Az 1158. januári regensburgi birodalmi gyűlésen megjelentek hát II. Géza követei, Gervasius győri püspök és az a Héder udvarbíró, aki származásánál fogva is a nyugati (német) orientáció híve lehetett. A király követei visszautasították István herceg állításait, s elérték, hogy a császár nem döntött a magyar trón birtoklásának kérdésében, ami II. Géza melletti állásfoglalással ért fel, s István ügyének diplomatikus ejtését jelentette.

István hercegnek újabb patrónus után kellett néznie, ha folytatni akarta a magyar trón elnyeréséért indított akcióját. Frigyes udvarából István 1158-ban Velencén át a bizánci császárságba ment. Mánuel császár szívélyesen fogadta, számos ajándékban részesítette, s talán már ekkor hozzáadta feleségül unokahúgát, Máriát, aki a korábbi német–bizánci házasági tárgyalásokon Barbarossa Frigyes jegyeseként szerepelt. István bizánci fogadtatása, előkelő házassága mutatja: Mánuel tisztában volt azzal, hogy a magyar ügyek szempontjából értékes ember került a keze közé. Istvánt természetesen hívei is követték Bizáncba. A bizánci uralkodót azonban ekkor más problémák is foglalkoztatták. 1158-ban pápai közvetítésre Mánuel 30 éves békét kötött I. Vilmossal, a dél-itáliai normannok királyával, amely a bizánciak itáliai hódító terveinek kudarcát jelentette. A nyugati fronton kötött béke megadta a lehetőséget Mánuelnek, hogy figyelmét keletre fordíthassa, s megállíthassa a birodalom rovására terjeszkedő szeldzsukokat, elfoglalhassa a kilíkiai örmény fejedelemséget, s szorosabbra vonja birodalma és a keleti keresztes államok közti kapcsolatokat. Az 1158–1161 közötti bizánci külpolitika egyoldalú keleti orientációja nem kedvezett István herceg szándékainak, a trónkövetelő semmi segítséget nem kapott Magyarország elleni akciójához.

Miután II. Gézának sikerült elhárítania 1158-ban az István oldaláról trónját fenyegető veszélyt, a német császárnak tett ígéretét be kellett váltania.


Nagyjából 1160 végére tehető István herceg újabb próbálkozása Frigyes császárnál. Miután a trónkövetelő Mánueltől tényleges segítséget Magyarország elleni terveihez nem kapott, ismét a német uralkodónál próbálkozott, talán ezért, mert tudomására juthatott, hogy II. Géza a szoros német kötelék lazítására, s mi több, politikai irányváltásra készül. Kísérlete ezúttal sem járt eredménnyel. Frigyest az egyházszakadás ügyei kötötték le, s bízott abban, hogy II. Géza Magyarországa szilárdan mellette áll, nem volt tehát lehetősége és oka arra, hogy II. Géza ellenében István herceget támogassa. A trónkövetelőnek nem maradt tehát más választása, mint újból Bizáncba menni, ahová rövidesen, talán 1161-ben bátyja, László herceg is követte. Bizánci forrás szerint Géza szerfelett gyűlölte Lászlót, akit az István bizánci tartózkodásáról terjengő kedvező hírek is csábítottak a keleti császárság székvárosába.


Lukács testvére volt annak az Apának, aki 1158-ban az Istvánnal együtt elmenekült Belos bán funkcióját vette át.


István és László Bizáncba történő távozása azonban arra ébresztette rá Gézát, hogy szűkmarkú volt testvéreivel szemben, akik emiatti elégedetlenségükben hagyták el az országot.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

II. Géza halálának hírére Bizáncban mind István, mind Mánuel megmozdult. István elérkezettnek látta az alkalmat arra, hogy a maga javára használva fel a szeniorátusi trónöröklési rendet, megragadja Magyarországon a hatalmat. A bizánci uralkodó 1161-ben sikerrel fejezte be több éves keleti hadakozását, így 1162-től figyelmét újra nyugat felé fordította. Mánuelt nyugtalanította Frigyes térnyerése Itáliában, éppen ezért hajlandó volt szövetségre lépni minden Frigyes-ellenes erővel: támogatta III. Sándor erőfeszítéseit egy európai koalíció létrehozására, maga s közvetlenül kapcsolatot létesített Franciaországgal és itáliai városokkal. Amikor azonban 1162-ben kiderült, hogy Frigyes sem dél-itáliai, sem bizánci hadjáratra nem vállalkozik, mert az ellenséges Franciaországgal és Angliával a hátában ez túlságosan kockázatos vállalkozás lenne, Mánuel fellélegzett, s európai politikájában a magyar ügy került előtérbe.

Mánuel terveiben fontos szerepet jutott rokonának, Istvánnak. Úgy ítélte meg, ha István elnyeri Magyarország koronáját, hűbéri függésbe vonhatná az északi szomszédot, adójának nagy részére igényt tarthatna, s könnyűszerrel megkaparinthatná a Szerémséget és Zimonyt. Bizánci követek jöttek Magyarországra, hogy tárgyalásokat folytassanak a magyar koronának István számára történő megszerzéséről. A császár is a magyar határ felé mozdult, és Szófiába érkezett. A követségnek és Istvánnak látnia kellett, hogy a herceg nem rendelkezik számottevő magyarországi bázissal. A magyar előkelők nem hajlottak a követség tagjaként Magyarországra érkező István elismerésére, sőt elfordultak tőle; jogosan tartottak attól, hogy a Mánuellel rokonságot tartó István királysága lényegében a bizánci császár uralma alá fogja hajtani az országot. Istvánt és a követeket ezért minden eredmény nélkül bocsátották haza.

Mánuel nem nyugodott bele a diplomáciai kudarcba, tervét katonai erő felvonultatásával igyekezett megvalósítani. Szófiából a magyar–bizánci határra, Barancs és Belgrád vidékére vonult fel, egy csapatot pedig unokaöccse, Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével Istvánnal együtt Magyarországra küldött. A bizánciak átkeltek a Dunán, s mindent megtettek, hogy a Haramban tartózkodó magyar előkelőket megnyerjék István királyságának: ajándékokkal vesztegették meg a befolyásos magyar urakat, hízelgéssel szédítették és nagy ígéretekkel csábították őket, de még így sem tudták a magyarokat rábírni István elfogadására. A bizánci támadástól félő magyarok végül is kompromisszumos megoldásra kényszerültek: a szintén Mánuel támogatását élvező Lászlót ismerték el királynak, aki Istvánnál kevésbé kompromittálta magát a bizánci érdekek képviselőjeként, mint ezt éppen a bizánci házassági ajánlat visszautasításában tükröződő magatartása bizonyította.


László királyságának legfőbb bázisát Bizánc, illetve a bizánci fegyverektől megfélemlített magyar előkelők alkották. A bizánci érdekek nyílt érvényesülését szolgálta, hogy László felújította a XI. századi királyi hercegség Kálmán korában megszűnt intézményét, s az ország harmadrészét öccse, István kormányzása alá bocsátotta. Ezzel István jelentős hatalom birtokába jutott. Az is Bizánc malmára hajtotta a vizet, hogy László Istvánt nyilvánította trónutódának. László mindössze fél évig ült Magyarország trónján. 1163. január 14-én meghalt, Székesfehérvárott temették el. Halálát Lukács átkával hozta egy krónikás kapcsolatba; az érsek állítólag kiszabadulása után, 1162 karácsonyán megjövendölte László pusztulását 40 napon belül, ha politikáján nem változtat.

László halála után néhány nappal, 1163. január 27-én öccse, István — e néven a negyedik — került az ország trónjára. Bizonyosra vehető, hogy Lukács az ő megkoronázásától is elzárkózott, s így a bács-kalocsai érsek helyezte fejére a koronát. Lukács ellenkezését István királyságával szemben jól mutatja, hogy az esztergomi érsek Istvánra is kimondta az egyházi átkot. István népszerűtlen, sőt gyűlölt figura volt Magyarországon. Röviddel trónra kerülése után mozgalom indult ellene az országban, magyar alattvalói szidalmazták, s világosan kifejezésre juttatták, hogy letaszítására készülnek. István számottevő belső bázis híján erre Mánuelhez fordult segítségért. Kétségtelen, hogy László bázisához képest István belső támogatóinak köre szűkült. IV. István egyetlen ránk maradt oklevele érdekes tanúnévsort tartalmaz. A bácsi érsek mellett, aki koronázója volt Istvánnak, a pécsi, a váradi és a csanádi püspökkel, a megyésispánok közül pedig a bodrogi és a csanádi ispánnal találkozunk ebben. István hatalmának súlypontja tehát az ország déli, Bizánccal közvetlenül határos területére esett, tisztségviselői az itteni egyházi és világi méltóságok közül kerültek ki. Az ország más területeinek előkelői, akiknek kevéssé kellett tartaniuk Bizánc közvetlen támadásától, legalábbis vonakodtak engedelmeskedni Istvánnak, míg az ország nyugati részét, Pozsony környékét szilárdan tartotta III. István.

A számottevő hazai bázis hiányát István bizánci támogatással igyekezett pótolni. Már az sokatmondó, hogy István 1150-es évek közepi összeesküvésének egyik vezéralakja, Belos, akit 1162-ben Mánuel szerb nagyzsupánná tett meg, elhagyta magas méltóságát és Szerbiát, s újra Magyarországra jött. IV. István alatt visszanyerte egykori báni funkcióját, de hogy e tisztségéből adódó hatáskörénél fontosabb szerepet tölthetett be IV. István udvarában, az abból gyanítható, hogy István egyetlen ránk maradt oklevelének tanúnévsorában a világi előkelők élén szerepel, megelőzve Tamás nádort. Ugyancsak fontos körülmény, hogy a szintén Bizáncból támogatott Lászlónak nem kellett közvetlen bizánci katonai támogatásért folyamodnia, míg István pár héttel koronázása után már e lépés megtételére kényszerült.

István kérésére Mánuel 1163. március közepe táján elindult Magyarország felé, s Philippopoliszig (Plovdiv) jutott, amikor egy bizánci sereget küldött Magyarországra. István azonban tévesen úgy vélte, hogy a magyarok már kiengesztelődtek irányában, nem tartott igényt a bizánci katonai támogatásra. István rosszul mérte fel a helyzetet, hiszen éppen ellenkezőleg, Magyarországon egyre nőtt az elégedetlenség IV. István egyoldalúan bizánci orientációt folytató politikájával szemben. A bizánci fegyverek erejére támaszkodva uralkodó István mindent megtett, hogy a bizánci érdekeknek megfelelően cselekedjék. Egyházpolitikája sokkal merevebb volt a pápa iránt békülékenységet mutató Lászlóénál. IV. István nem engedélyezte az hazai egyházak fellebbezését Rómához, és Magyarország nem fogadott pápai legátusokat. Nyugaton már attól tartottak, hogy a magyarországi egyház a görögökhöz hasonlóan elszakad Rómától. IV. István pénzverése Bizánchoz igazodott. Igaz, jó ezüstből viszonylag értékes, mindenesetre II. László ezüstdénárjainál sokkal értékesebb pénzt veretett, de nevéhez fűződnek a kifejezetten bizánci mintára készített pénzek. Rézpénzein apja, II. Béla és a maga ülő alakja látható, s a pénzek felirata is Béla és István királyok nevét említi. IV. István kifejezésre juttatta ezzel, hogy a trónhoz mint II. Béla király fia formált jogot II. Béla unokájával, III. Istvánnal szemben. Egyetlen fennmaradt oklevelében is hangoztatta, hogy II. Béla királynak a fia, s magát minősítette III. István királynak. István Bizánc-barát politikája újra felkeltette Barbarossa Frigyes császár érdeklődését Magyarország iránt. A német uralkodó érdekeit sértette, hogy birodalma keleti határán bizánci vazallus állammá lett Magyarország. Ezért 1163 májusában azzal a tervvel foglalkozott, hogy több irányú elfoglaltsága ellenére is hadjáratot vezet Magyarországra. Még bizánci forrásban is hangot kapott a magyar előkelők ama vádpontja IV. Istvánnal szemben, hogy alatta az ország dolgai tönkremennek.

IV. István egyoldalúan Bizáncra támaszkodó politikája, szűk belső bázisa, az ország külpolitikai elszigetelődése, a görög szkizma veszélye mind megkönnyítette III. István dolgát. II. Géza fiának erőgyarapodásához jól megválasztott külpolitikai vonalvezetése is hozzájárult. Megnyerte magának Barbarossa Frigyes jóindulatát, akit ekkor a lengyel belviszályok foglaltak le. III. István ezzel biztosította hátát, nem kellett tehát attól tartania, hogy a német uralkodó, alkalmasint a II. Géza kori elpártolást megbüntetendő, támadást indít ellene. Ugyanakkor a birodalom területén III. István olyan zsoldosokra lelt, akik készek voltak Magyarországra követni, s részt venni az ország koronájának visszerzéséért folyó harcában. Így bizonyosan tudjuk, hogy Haholt, aki Magyarországon a Buzád-nem megalapítója volt, Türingiából III. Istvánnal együtt jött Magyarországra, s magával hozott katonaságának köszönhető a IV. István oldalán fellépő nemzetségek, köztük a Csák-nem lázadásának leverése. A magyar társadalom széles rétegei sorakoztak fel III. István mögött. Élvezte mindazon egyháziak támogatását, élükön Lukács érsekkel, akik a görög szkizmától féltették Magyarországot. Mellette álltak a nyugati orientációjú főurak, mint például a II. Géza korában Németországból bevándorolt Héder, aki 1162–1164-ben III. István nádora volt. Szilárdan támaszkodhatott a nyugat-magyarországi várszervezet katonaságára. Már az 1162. évi kapuvári ostromban soproni várelemek támogatták. 1163-ban pozsonyi várnépek sorakoztak fel III. István mögött.

III. István kellően megerősödve 1163 nyarán támadást indított az Esztergomot is kezében tartó nagybátyja ellen. A döntő ütközetre a bizánci határoktól távol, Székesfehérvár közelében került sor. Az 1163. június 19-én megvívott csatában a közvetlen bizánci támogatást nélkülöző IV. István vereséget szenvedett, s unokaöccse fogságába esett. III. István azonban Lukács érsek tanácsára szabadon bocsátotta nagybátyját azzal a feltétellel, hogy többé ne jöjjön az országba. A trónját vesztett István átkelt a Dunán, bizánci területre menekült, majd Szófiában találkozott Mánuellel. A bizánci uralkodó pénzzel segített Istvánon, s Alexiosz Kontosztephanosz vezetésével sereget indított Magyarországra István visszahelyezése érdekében. Maga a császár is útnak indult Magyarország felé, s Nišben letette a nagyzsupáni méltóságról azt a Deszát, aki Belos után jutott ebbe a méltóságba, s magyarbarátsága miatt vonakodott Mánuellel együtt Magyarország ellen vonulni. Ugyancsak Nišben fogadta a császár a hatalomba Magyarországon visszakerült III. István követeit, de mivel azok nem hoztak Mánuel számára elfogadható üzenetet, elbocsátotta őket, maga pedig továbbindult Magyarország felé, s Belgrádba érkezett.

A magyar határon ismerte fel a császár, hogy IV. Istvánt nem képes újból a magyar trónra ültetni, ezért Magyarország megszerzése érdekében más taktikához folyamodott. A császár testőrsége parancsnokát, Georgiosz Palaiologoszt küldte követként Magyarországra, hogy üsse nyélbe leányának, Máriának jegyességét III. István öccsével, Bélával, aki 1161 óta Dalmácia és Horvátország hercegeként bizánci szempontból fontos területeket kormányzott. Mánuel úgy számított, hogy a dinasztikus kapcsolat barátivá teheti a magyar–bizánci viszonyt, illetve Béla megnyerésével bármikor beavatkozhat a magyar belügyekben. Georgiosz sikerrel teljesítette követi megbízatását, megkapta a magyaroktól Bélát és azt a területet, amelyet még II. Géza jelölt ki Béla számára. Bizonyosra vehető, hogy Béláért cserébe Mánuel lemondott IV. István ügyének támogatásáról, ami 1163 őszén mindennél fontosabb volt III. István számára.

III. István harcai Bizánccal

Az 1163. évi magyar–bizánci kompromisszumos megegyezés igazi vesztese István volt, aki elvesztette magyarországi koronáját és — legalábbis papíron — Mánuel támogatását. Az uralma restaurációjára makacsul törő István újra Barbarossa Frigyes támogatását kérte követei útján. Ugyanekkor még két követség érkezett Magyarországról a német uralkodóhoz. Az egyiket a trónra visszakerült III. István, a másikat pedig bizonyos magyarországi világi előkelők küldték. Ez utóbbiak bizonnyal a német orientációt képviselő arisztokraták voltak, mivel kilátásba helyezték behódolásukat a császárnak. Frigyest lekötötték az itáliai ügyek, újabb hadjárat előkészítésével foglalkozott, így közvetlenül nem avatkozott e a magyar viszályokba. Három keleti vazallusát, II. Vladiszlav cseh királyt, II. (Jasomirgott) Henrik osztrák herceget és IV. Ottokár stájer őrgrófot bízta meg a magyar ügyek szemmel tartásával. Ez a döntés már önmagában IV. István óhajának elejtését jelentette, s III. István javára billentette a mérleget, hiszen a magyar királyt 1162 óta jó viszony fűzte Ausztriához, a cseh fejedelmi házzal pedig éppen 1164-ben létesült dinasztikus kapcsolat, amikor II. Vladiszlav fia, Szvatopluk eljegyezte III. István húgát.

IV. Istvánnak nem maradt más választása, mint újból bizánci területen keresni menedéket és kiindulási pontot ismételt magyarországi akciójához. 1164 első felében IV. István a keleti császárság területéről, a Fekete-tenger partvidékéről tört be Magyarországra, s néhány magyart megnyert magának. III. István egész seregét megindította a trónkövetelő ellen. Noha Mánuelt a keleti ügyek is lefoglalták, hiszen Nur-ad-Din szíriai mohamedán uralkodó előnyomult a birodalom rovására, s ígéretet is tett a császár arra, hogy nem pártfogolja többé IV. István ügyét Magyarországon, most mégis a szorult helyzetben levő István megsegítésére és Béla atyai örökségének visszaszerzésére indult. IV. Istvánnak egyre apadt a tábora, hívei átpártoltak III. Istvánhoz, csak a Kontosztephanosz fia, Andronikosz vezette bizánci sereg ragadta ki IV. Istvánt a veszélyből. Maga Mánuel is behatolt Magyarország területére, magával hozta Béla-Alexioszt, s Titelen át a Duna menti Kőhöz (Bánmonostora) vonult. III. István a császár közeledtének hírére visszavonult az ország belsejébe, hogy szövetségesekkel megerősödve fordulhasson ismét a bizánciak ellen. Mánuel Kőről levelet küldött István királyhoz, felszólította Béla örökségének kiadására, s ebben az esetben kilátásba helyezte Bizánc barátságát. III. István azonban nem bizánci elképzelés szerint békülni, hanem harcolni akart. Maga a cseh király, II. Vladiszlav nagy erőkkel indult harcba III. István szövetségeseként a bizánciak ellen. A magyar királyt halicsi és osztrák seregek is támogatták. Mánuelt már a Szerémségben görög rítusú egyháziak és közemberek fogadták szívesen, s miután átkelt a Dunán, Bács vidékén ütött tábort, ahol szintén görög vallású lakosok ajánlkoztak kísérőnek.

Közben István király is Bács vidékére érkezett magyarországi és külföldi seregeivel. Csatára azonban nem került sor. Mánuel kockázatosnak tarthatta, hogy távol a biztonságot adó bizánci határoktól, mélyen bent Magyarországon, hadat viseljen III. István és szövetségesei erős hadereje ellen. Ezért II. Vladiszlav királyhoz fordult követek révén, hogy eltántorítsa a cseh uralkodót az ellene vívandó harctól. Többszöri követváltás után cseh közvetítéssel megegyezés jött létre Mánuel és III. István között. A magyar király megigérte Béla örökségének kiadását; lemondott továbbá a Szerémségről, amely ekkor ténylegesen bizánci fennhatóság alá jutott. A bizánci császár arra tett igéretet, hogy nem engedi többé IV. Istvánt Magyarország ellen támadni.

IV. István azonban nem tett le arról, hogy ne próbálkozzék magyarországi betöréssel. A magyar területet elhagyó Mánuel IV. Istvánt is buzdította, hogy vonuljon vissza, hiszen meggyőződhetett honfitársai iránta való ellenséges érzületéről. IV. István azonban makacs volt és hajthatatlan, s amikor a császár látta, hogy nem tudja meggyőzni, próbát tett. IV. Istvánnak volt egy hasonlóan István nevű, közelebbről nem ismert unokaöccse, aki szintén Mánuel táborában volt, s szerfelett hasonlított a trónkövetelőre, felöltötte annak fegyvereit, s csatára készült III. Istvánnal. A próba a császárt igazolta; saját táborának magyarjai kiadták az alteregót a magyar királynak, ami bizonyította, hogy mennyire népszerűtlen a magyarok körében IV. István. Magát a trónkövetelőt azonban e próba sem győzte meg. A császár letett ugyan a további próbálkozásokról, bizánci területre tért vissza, de István mellett Niképhorosz Khaluphészt otthagyta sereggel egyetemben. III. Istvánt nyugatalanította, hogy nagybátyja még mindig magyar területen, vagyis a Duna–Tisza közének déli részén tartózkodik, s háborúra készült ellene. A IV. Istvánnal levő magyarok közül sokan III. Istvánhoz pártoltak. Khaluphész azt tanácsolta IV. Istvánnak, hogy térjen vissza Magyarországról a bizánci uralom alatti Szerémségbe. IV. István azonban ezúttal is makacs volt, s csak akkor kelt át a Dunán, s ment Szerém városába, amikor a Dunáig nyomult magyarok hajszál híján elfogták, s menekülésre kényszerítették.

Az 1165. évi magyar–bizánci ellenségeskedést III. Istvánnak a Szerémség visszafoglalására 1165 tavaszán indított támadása vezette be. A magyar királynak sikerült a Duna–Száva köz nagy részét magyar fennhatóság alá vonnia, s már a terület központját, Zimonyt fenyegette. Mánuel levélben figyelmeztette III. Istvánt, hogy a Szerémség elfoglalásával a bizánciak támadását vonja magára. Mivel a magyar uralkodó nem rettent meg Mánuel fenyegetésétől, s folytatta szerémségi akcióját, a bizánci császár újabb magyar háborúra készült, s ismét elhatározta — jóllehet 1164-ben már letett róla —, hogy megkísérli Magyarországon uralomra juttatni IV. Istvánt. Európai méretű diplomáciai akcóba kezdett, hogy erős szövetségi rendszert kovácsoljon össze III. István ellen. Levélben kereste fel Jaroszlav halicsi fejedelmet, akinek leánya III. István jegyese volt, s a magyar király dehonesztáló jellemzésével a maga oldalára állította III. István leendő apósát. Rosztiszlav kijevi nagyfejedelem esküvel erősítette meg, hogy harcolni fog Mánuel oldalán. Megnyerte a bizánci császár a magyar király elleni harc ügyének Barbarossa Frigyest, továbbá Jasomirgott Henrik osztrák herceget, akinek felesége Mánuel unokahúga volt. Számított Mánuel a besenyők, a szerbek és az ikoniumi szeldzsuk-török szultán katonai támogatására is. Velence a tengeri harcokhoz ígért segítséget. A magyarok közben bezárták az ostromgyűrűt Zimony körül, ahol maga IV. István is tartózkodott. A bizánci császár erős segélyhadat küldött Zimony felmentésére, amelyet a magyarok szárazföldről és a Duna felől egyaránt ostromoltak. Miután nyílt csatában nem tudták bevenni az erősséget, más eszközhöz folyamodtak. Sikerült pénzzel megvesztegetniük néhány magyart IV. István hívei közül, s egyikük, Tamás nevű, aki esetleg azonos lehet IV. István 1163. évi nádorával, 1165. április 11-én megmérgezte urát. Ily módon sikerült a magyaroknak elfoglalniuk Zimonyt, s ezzel az egész Szerémség újra magyar uralom alá került. A vár védői szabad elvonulást nyertek. A halott IV. István tetemét a bevonuló magyarok meggyalázták, sokáig temetetlenül hagyták, majd utóbb mégis a magyar királyok szokásos temetkezőhelyére, Székesfehérvárra szállították, s ott helyezték örök nyugalomra.


Több évi próbálkozás után Mánuel belátta, hogy nem képes Magyarország megszerzésére. Ezzel lehet kapcsolatos, hogy a II. Lászlót és IV. Istvánt erőszakosan támogató Mánuel arra már nem tett kísérletet, hogy Béla-Alexioszt hivatalos magyarországi trónkövetelőként vagy ellenkirályként szerepeltesse.

Írásbeliség

IV. István egyet­len ránk maradt oklevele az oklevél készítésével kapcsolatban Hugó notarius és Tamás kápolnaispán (magister capelle) nevét adja meg.

Irodalom

IV. István pénzverésére Hóman, Magyar pénztörténet álláspontját követtük, s nem tettük magunkévá Jeszenszky Géza (Az első magyar rézpénzek. Numizmatikai Közlöny 1935-1936) felfogását, hogy tudniillik e rézpénzeket III. Béla király verette volna.