IV. Károly király

A Múltunk wikiből

teljes nevén Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich

Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. – Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.
 osztrák főherceg, a Habsburg–Lotaringiai-ház utolsó uralkodója,
1916 és 1918 között I. Károly néven az Osztrák Császárság utolsó császára és
IV. Károly néven az utolsó magyar király
Wikipédia
CarlosIDeAustriaHungríaB5103637T5103641.jpg
1916. december 30.
IV. Károly megkoronázása.
1917. február 17.
Sixtus és Xavér herceg találkozója Erdődy gróffal, IV. Károly megbízottjával Svájcban.
1917. március 24.
A Sixtus-levél megírása, IV. Károly békekezdeményezése.
1917. április 28.
IV. Károly leirata népjóléti intézkedésekről és a választójog kiterjesztéséről.
1917. május 22.
IV. Károly lemondatja Tisza Istvánt.
1918. szeptember 28.
Koronatanács, a békejegyzék elfogadása.
1918. szeptember 30.
Wekerle lemondását az uralkodó nem fogadja el.
1918. október 14.
Csehországi általános politikai sztrájk.
Wekerle ismételt lemondását az uralkodó ismételten nem fogadja el.
1918. október 16.
IV. Károly föderációs manifesztuma.

Galántai József

A Károlyi-párt megalakulása

„Amit Czernin és Károly király később láttak – írja Károlyi emlékiratában –, hogy talán mégis jó, hogy van valaki, aki ha netán mégis elszámították volna magukat, egy más orientációval megpróbálja megmenteni az országot: azzal szemben Apponyi és Andrássy és a többi németbarát politikusok vakok voltak.”[1]

Ferenc József halála és Károly trónra lépése

A teljes cikk.

A bécsi politika 1917 elején

A Monarchia új uralkodója, Károly sürgette a trónra lépése előtt megindított békeakciót, amelyet a decemberi jegyzék megjelenésekor a közvélemény az uralkodóváltozással kapcsolt össze. Kedvező fogadtatásra talált az is, hogy a Monarchia vezetésében hamarosan személyi változtatásokat hajtottak végre: az osztrák miniszterelnök Clam-Martinic, az új külügyminiszter Burián helyett Czernin lett, Conrad vezérkari főnök helyére Arz tábornok lepett, a hadsereg feletti főparancsnokságot Károly maga vette át, és a főhadiszállást Teschenből Badenba helyezte át.

Az új uralkodó elnökletével tartott 1917. január 12-i első közös minisztertanács a hadicélok – illetve békefeltételek – meghatározásával foglalkozott. Az uralkodó szerint tanácsos lenne maximális és minimális program felállítása. A maximális program tartalmazná a kongresszusi Lengyelország, Montenegró és kisebb szerbiai terület megszerzését, továbbá az erdélyi határ bizonyos kiigazítását, s a Karagyorgyevics dinasztia felváltását egy másik dinasztiával. A minimális program ezzel szemben a teljes területi integritás és a szerb dinasztiaváltozás követelésére korlátozódnék.

Czernin az uralkodó által körvonalazott minimális programot tartotta reálisnak, de kiegészítette a romániai határ – Vaskapunál és Brassónál való – kiigazításával. Hasonlóan vélekedett Tisza is: „Érdekeink biztosítása a Balkánon – mondotta –politikánk legfőbb kiindulópontja. Szerbia lehető legnagyobb gyengítése és Bulgária lehető legnagyobb erősítése balkáni politikánk vezérfonala kell legyen.”[2] meg kell valósítani a bolgár–magyar határt. A Bulgária javára megkisebbített Szerbia és a tengertől elzárt Montenegró egyesülése ellen nem emelt kifogást. A vita eredményeit az uralkodó foglalta össze: –fő célunk a Monarchia integritásának megőrzése; Szerbia további létezését biztosítani kell, és végül közeledni kell Oroszországhoz”.[3]

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

A teljes cikk.

A Monarchia újabb békekezdeményezése 1917 tavaszán

A Monarchia vezetői a német kancellárral csak abban tudtak megegyezni, hogy békeszándékok iránt puhatolózva kapcsolatot próbálnak teremteni Franciaországgal. Ennek megfelelően a németek tudtával Mensdorff grófot küldték Svájcba, hogy titokban tárgyaljon Franciaország képviselőjével. A győzelemre számító német álláspont azonban oly merev volt, hogy azon az alapon nyilvánvalóan lehetetlen volt megegyezésre jutni. Ez késztette arra Károlyt és Czernint, hogy ne elégedjenek meg Mensdorff kiküldetésével, hanem titokban közöljék Franciaországgal a nyugati rendezésre vonatkozó és a németekétől eltérő osztrák–magyar álláspontot, érzékeltessék a Monarchia esetleges különbékeszándékát is.

Sixtus és Xavér hercegek, Károly sógorai, akik a belga hadseregben szolgáltak, februárban közvetlen kapcsolatot teremtettek a Monarchia uralkodója és a francia államférfiak között. Erről a német császár is tudott. Ez a kapcsolat azonban mindinkább a németek előtt titkolt és Bécs külön utat járó próbálkozásává vált a megegyezéses békére, esetleg különbékére. Ugyanis mind a Sixtus-, mind a Mensdorff-vonal értesülései arra mutattak, hogy Belgium visszaállítása és Elzász-Lotaringia visszaadása ellenében nyugaton békét lehetne kötni. A németek azonban nem esünk hajlandók ilyen engedményre. Így azután érthető, hogy Károly Sixtus útján a francia kormány tudtára kívánta hozni, hogy ő a maga részéről támogatja Elzász-Lotaringia és Belgium kérdésében a nyugati álláspontot.

A két herceget március végén titokban Bécsbe hívták. A németek tudtak erről a bécsi utazásról is. Az AOK-hoz beosztott német tábornok jelentett róla, de arról már nem tudtak, hogy Károly miről tárgyalt velük. Még kevésbé volt tudomásuk arról, hogy március 24-én este a Monarchia uralkodója 4 oldalas saját kezűleg írt levelet adott át Sixtusnak. A levél Sixtushoz volt intézve, de valójában Poincarénak, a francia köztársaság elnökének szólt. A levél a Monarchia minimális hadicéljainak megvalósítását hangsúlyozta: „Birodalmamnak minden népe még szorosabb egységben mint valaha ad kifejezést annak a közös akaratának, hogy a Monarchia integritását még a legsúlyosabb áldozatok árán is megvédje… Senki csapataim katonai sikereit, különösen a balkáni fronton kétségbe nem vonhatja.” Szerbia függetlenségét vissza fogják állítani, sőt tengeri kijárathoz is juthat, de teljesen szakítania kell a nagyszerb politikával és propagandával, s ezt az antanthatalmaknak is garantálniuk kell. A levél a továbbiakban – és ez benne a legfontosabb – Németországgal szemben elismerte a francia hadicélok jogosságát: „Add tudomására titkosan és nem hivatalosan Poincaré úrnak, a francia köztársaság elnökének, hogy én minden eszközzel, egész személyes befolyásomat fölhasználva szövetségeseimnél, támogatni fogom az Elzász-Lotaringiára vonatkozó jogos francia követeléseket. Ami Belgiumot illeti, szuverenitását teljes egészében vissza kell állítani, megőrizve a maguk teljességében afrikai birtokait.” Levele befejező részében Károly kéri Sixtust: „Mindenekelőtt Franciaország és Anglia véleményét e két hatalommal való tárgyalás után közöld velem, hogy ily módon olyan megegyezési alapot teremtsünk, amelyen a hivatalos tárgyalás is elindulhasson.”[4]

A Sixtus-levél elküldését követő napokban Károly császár és Czernin külügyminiszter – aki egyébként a levél szó szerinti szövegét nem ismerte – külpolitikáját ez jellemezte, hogy megegyezéses békét akartak elérni Franciaországgal és Angliával Oroszország és Szerbia rovására. Szorítani próbálták a németeket a nyugatiaknak teendő engedményekre, miután megegyeztek velük a keleti szerzemények elosztásában.

E politika alapján Czernin, majd az uralkodó is felvette a közvetlen kapcsolatot Károlyi Mihállyal. Az uralkodó fogadta Károlyit és bátorította németellenes politikáját. Károlyi politikája most jól jött egyrészt a németek ”szorítására”, másrészt arra, hogy Franciaországban és Angliában kedvezőbb hangulatot keltsen a Monarchia iránt.

A németekre akart hatni Czernin április 12-i memoranduma is. Ez formailag Károlynak volt címezve, de ő rögtön megküldte Vilmost császárnak, hiszen valójában neki szólt. Czernin memoranduma sötét, de reális képet festett a Monarchia helyzetéről: „katonai erőnk a végefelé közeledik…, még egy téli hadjárat teljesen kizárt”. Amellett itt van ”a forradalom veszélye”. Annak az államférfinak, „aki nem vak vagy süket, észre kell vennie, hogy a nép tompa kétségbeesése napról napra növekszik, hallania kell a néptömegek moraját”.[5] Békét kell kötni most, még mielőtt Amerika megjelenik a harctereken. A trónját féltő Károly kísérőlevelében még jobban kiemelte félelmét a közelgő forradalomtól: „Új ellenség ellen küzdünk, amely veszélyesebb, mint az antant, a nemzetközi forradalom ellen. …a háborúnak esetleg súlyos áldozatok árán való gyors befejezése megadja a lehetőséget nekünk, hogy a készülő forradalmi mozgalmaknak sikerrel ellenszegülhessünk.”[6] A német császár magabiztos választ küldött. Tisza is „jó idegekről” és hidegvérről írogatott Czerninnak.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

Károly a válságos belpolitikai helyzetet Magyarországon oly módon akarta megoldani, hogy megtartja Tiszát, de rászorítja mérsékelt reformokra. Ilyen előzmények után született meg az április 28-i királyi leirat, a miniszterelnökhöz intézett levél formájában. Az uralkodó ebben bizalmát fejezte ki Tiszának, egyben utasította, hogy javaslatokat terjesszen elő népjóléti intézkedésekről és a választójog olyan kiterjesztéséről, „amely a magyar állam létérdekeinek tekintetbe vételével a jelen nagy időknek és a nép által hozott áldozatoknak megfelel”.[7] A kormány válasznyilatkozata kisebb jelentőségű népjóléti intézkedések felsorolása után állást foglalt a választójog érdemleges kiterjesztése ellen.

A munkásság és a polgári ellenzék nagy felháborodással fogadta a kormánynyilatkozatot. „A király ezzel a lehető legteljesebb mértékben a Tisza-kormány mellé állott – írta a Népszava –. Ez a Tisza-féle jogkiterjesztés valósággal provokálása a magyar tömegeknek.”[8] A május elsejei és 2-i munkásgyűlések is a tiltakozás jegyében zajlottak le. Május 8-án értekezletet tartott a Károlyi-párt, és ugyancsak tiltakozott Tisza eljárása ellen. A miniszterelnök megtartása mindinkább nehezítette az uralkodó új utakat kereső próbálkozásait. Május 22-én végre felszólította Tiszát, mondjon le.

Tisza bukása után nyitott kérdés volt az új kormány összetétele és programja. Május 31-én a főváros 35 pontján tartottak előre be nem jelentett gyűléseket. Június első napjaiban megalakult a Budapesti Polgárok és Munkások Választójogi Bizottsága, amely június 8-ra nagy választójogi tüntető gyűlést hirdetett. Június 6-án megalakult a Választójogi Blokk, amelyben a szociáldemokrata párt és a baloldali ellenzék – a Károlyi-párt, a polgári radikálisok és Vázsonyi pártja – vettek részt. Csatlakozott a blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein, valamint más kisebb egyesületek. A blokk elnöke Károlyi, alelnöke Vázsonyi és a szociáldemokrata Garbai lett. A blokk felvette programjába az általános, egyenlő és titkos választójog kivívását, a hódítás és hadikárpótlás nélküli béke kiküzdését, valamint azt a kívánságot, hogy az állandó béke biztosítására nemzetközi intézményeket hozzanak létre és demokratizálják a hadügyek és a külügyek vezetését. A Választójogi Blokk volt az első szervezeti formája a baloldali polgári irányzatok és a szociáldemokrata párt összefogásának, amely a háború végén a Magyar Nemzeti Tanácsban teljesedett ki.

A június 8-i városházi gyűlés választójogi követeléseit a polgármester vitte fel a budai Várban tartózkodó királyhoz. Az uralkodó a politikusok várakozásával ellentétben nem Andrássyt nevezte ki új miniszterelnöknek, a közismerten németbarát Andrássy megbízása ugyanis zavarta volna a király titkos különbéketerveit. Június 8-án reggel, a városházi gyűlést megelőzően Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. Esterházy nem volt tapasztalt politikus, mindaddig sem a politikai életben, sem a közigazgatásban nem töltött be jelentős szerepet.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Különösen figyelemre méltó a bécsi német nagykövet jelentése a kancellárhoz: „A császár ez alkalommal valóban a megfelelő embert választotta… Megvan az alapunk arra, hogy a választással meg legyünk elégedve. Wekerle úr, akinek apja, ha nem tévedek, sváb földről jött Magyarországra, hogy egy mágnás birtokának igazgatását átvegye, német érzelmű és mindenekelőtt meggyőződéses híve a hosszú lejáratú kiegyezésnek és a német birodalommal való szoros gazdasági szövetségnek.”[9]

A baloldali közvélemény gyanúja, hogy Wekerle kinevezése a megígért reformok elsikkasztását jelzi, hamarosan bebizonyosodott. Wekerle ígérgetésekkel húzta az időt, ebben segítőtársat talált Vázsonyiban. Belekóstolva a hatalomba, csillapodott Vázsonyinak a nagybirtok és nagytőke politikájával szembeni ellenzékisége. Belement a választójogi alkudozásokba és a reform elodázásába.

Ezekben a hetekben véglegesen hajótörést szenvedtek a Monarchia békekezdeményezései. Pedig az antant ebben az időben viszonylag engedékenyebb volt. Ragaszkodott Elzász-Lotaringia visszaszerzéséhez, Törökország felosztásához, egyébként a háború előtti európai status quo alapján is hajlott a békekötésre. Ennek az az oka, hogy Oroszország várható kiesése és a tengeralattjáró-háború által előidézett részleges blokád súlyos helyzetet teremtett Angliában és Franciaországban.

A Monarchia belső helyzete is sürgette a mielőbbi békekötést. 1917 tavaszán éhínség gyötörte az osztrák fővárost. A június 29-i közös minisztertanács ülésén az uralkodó maga tette szóvá a kenyérgabona és a szénellátás rendkívül súlyos gondjait. Károly a békekötés érdekében nagy engedékenységet tanúsított a németekkel szemben a keleti osztozkodást illetően, hogy elérje nyugati igényeik mérséklését és így a tárgyalóasztalhoz kerülést. A német trónörököshöz küldött levelében írta: „Határozott jelek birtokában vagyok, hogy Franciaországot megnyerhetnénk magunknak, ha Németország Elzász-Lotaringiában bizonyos területi áldozatokra szánná el magát. Franciaország megnyerése győzelmünket jelentheti, s akkor Németország másutt is kiadósan kárpótolhatja magát. …nemcsak egész Lengyelországról vagyok kész lemondani, hanem Galíciának Lengyelország részére való átengedésére és ezen birodalom Németországhoz való csatolásának elősegítésére is hajlandó vagyok. Németország így keleten egy birodalmat nyerne, mialatt nyugaton országának egy részét áldozná fel.”[10]

A németek hajthatatlansága arra késztette Czernint és Károlyt, hogy tovább haladjanak a franciákkal megkezdett titkos különbékére irányuló tárgyalások útján. A Sixtus-akción kívül új kapcsolatot is létrehoztak. 1917 nyarán osztrák részről Reverta, francia részről Armand tárgyaltak Svájcban kormányaik megbízásából, többek között a Monarchia különbékéjéről is. Anglia és Franciaország politikusai 1917 nyarán bekapcsolták a tárgyalásokba Olaszországot is. Az olasz vezetők azonban hallani sem akartak a Monarchia integritásának és balkáni pozícióinak megtartásáról. Így a Monarchia minimális hadicéljai alapján a tárgyalások sikertelennek bizonyultak.

A kormánypolitika fordulata

Mint a hercegprímás kifejezte az uralkodóhoz írt decemberi levelében: „zavaros időkben nem lehet engedékenységgel célt érni”, „erős kormány” kell, amely „erélyes és józanul konzervatív politikát” folytat.[11]

A katonai döntés terve és kudarca

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára. Czerninnek, aki a levél nyilvánosságra hozásának kiprovokálásával bakot lőtt, távoznia kellett. Helyét ismét Burián foglalta el, a Monarchia uralkodója pedig a németek iránti hűségét hangoztatta és Canossa-járásra kényszerült.

Nem hozott döntést az újabb német támadás sem, amely Flandriában április 9-én indult az angolok vonala ellen. Az antant vezérkara ekkor hozta létre a nyugati hadszíntér egységes katonai vezérletét. A főparancsnok Foch tábornok lett. A német offenzíva következő hulláma május 27-én kezdődött, és június 13-ig tartott. Bár 50 kilométerrel előbbre nyomultak, egy keskeny sávon eljutottak a Marne-ig és megközelítették Párizst, az áttörés ezúttal sem sikerült. Az utolsó próbálkozás július 15-én indult, de ez már két nap múlva elakadt és az antant ellencsapása következtében visszavonulással végződött.

Még nagyobb kudarcba fulladt az olaszok elleni támadás. A katonailag legyengült Monarchia nem tudott túlsúlyt és kellő felszerelést biztosítani. Az olasz hadszíntéren éheztek a katonák. A hazatért hadifoglyokat tömegestől irányítottak erre az arcvonalra, de ők torkig voltak a háborúval, nem akartak az imperialista érdekekért tovább vérezni. A támadás június 15-én kezdődött a dél-tiroli arcvonalon, csekély eredménnyel. A Piave folyón több helyen átkeltek, a támadás azonban néhány nap alatt itt is összeomlott. A közben megáradt folyón visszavonulni is csak nagy veszteségekkel lehetett. A hadsereg jelentős része elpusztult. A megmaradt erők a Piave mögött védelemre rendezkedtek be. Az antant a Monarchia súlyos kudarcát ekkor a nyugati frontra nehezedő nyomás miatt nem tudta kiaknázni.

A nemzetiségek a Monarchia szétzúzásáért

Követték-e vajon a Monarchia legfelsőbb vezetői a nemzetiségek mozgalmának újabb alakulásait? A május 30-i közös minisztertanácson, amelyen a horvát bán és Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke is részt vett, sürgősen vitára tűzték a délszláv kérdést.[12] Valamennyien egyöntetűen hangsúlyozták, hogy a délszláv mozgalommal szemben puszta erőszakkal nem lehet célt érni, feltétlenül valamilyen konstruktív lépést kell tenni. Ez az újabb délszláv események jelentőségének felismerésére utalt. De mindaz, amit megoldásként felvetettek, mutatja, hogy a valóságos délszláv nemzeti igényeknek még csak közelébe sem tudtak jutni.

Burián külügyminiszter hangsúlyozta, hogy „egyedül represszív rendszabályokkal semmit sem lehet tenni, vagy legalábbis nem elégségeset”, de nem vázolt konstruktív programot, hanem azt fejtegette, hogy a megoldást „a ma fennálló törvényes alap keretében”, vagyis a dualizmus alapján kell keresni. „Egy nagy délszláv birodalom nem illeszthető be a dualista monarchia struktúrájába és ezért az megakadályozandó.” Wekerle is abból indult ki, hogy „valamit tenni kell” a dualizmus keretei között: csatolják Dalmáciát Horvátországhoz – ezzel elégítsék ki a horvát nacionalizmust –, de maradjon változatlan Horvátország viszonya Magyarországgal. Horvátország növekedésének ellensúlyaként Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként kapcsolják Magyarországhoz. Mivel a magyar korona birodalma így Ausztria rovására növekednék, rekompenzációként az osztrák–lengyel megoldást javasolta: a Galíciával egyesített kongresszusi Lengyelország a dualizmus sérelme nélkül helyezkednek el a Lajtán túli birodalomrészben. 1918 májusában ez a terv teljesen irreális volt. Egyrészt a németek miatt szó sem lehetett az osztrák–lengyel megoldásról, másrészt a délszláv kérdést nem lehetett azzal elintézni, hogy a horvát nacionalizmusnak némi engedményt tesznek, és a horvátokat kijátszák a szerbek ellen.

Seidler osztrák miniszterelnök – Buriánnal és Wekerlével szemben – a délszláv kérdést a trializmus alapján kívánta megoldani: a Monarchián belüli délszláv egységet Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Dalmácia egyesítésével hozzák létre, de Szlovénia maradjon Ausztria keretében. Mihalović, horvát bán egyik véleményt sem osztotta: csatolják Horvátországhoz Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát, de a nagy Horvátország államjogi helyzete maradjon változatlan. A bán álláspontja nem felelt meg a magyar kormány felfogásának, amely ilyen nagy Horvátországot a Szent István-i korona keretében sem fogadott el.

Sarkotić tábornok, Bosznia-Hercegovina tartományfőnöke azt a megoldást támogatta, amely a tartomány Horvátországgal való egyesítését készítené elő. Ha ez nem kivihető, akkor nem marad más hátra, mint hogy Bosznia-Hercegovinát corpus separatumként Magyarországhoz csatolják. A tábornok szerint igazán eredményes megoldást azonban egyik javaslat sem hozhat. Szerbia és Montenegró annektálását kellene fontolóra venni – mondotta –, így minden délszláv elem a Monarchián belülre kerülne és akkor megoldható dualista alapon a probléma: a horvátokat Ausztriához, a szerbeket Magyarországhoz kapcsolják. Burián – az uralkodó helyeslésével – nyomban elutasította ezt a javaslatot.

A májusi minisztertanács szemléletesen mutatja, a Monarchia vezetői jól tudták, hogy „a délszláv kérdésben valaminek történnie kell”, de képtelenek bármit is tenni. Pedig ekkor még bíztak a németek győzelmében és abban is, hogy a minimális balkáni program alapján békét köthetnek. Még ebben a külpolitikai-katonai kombinációban sem voltak képesek a délszláv kérdésben többé-kevésbé reális gondolatot felvetni.

A Monarchia „északi” szlávjainak kérdése a minisztertanácson nem vetődött fel. Károly ekkoriban foglalkozott a prágai látogatás gondolatával, de attól félve, hogy a csehek követelnék a cseh királlyá koronázást, letett róla. Valójában a hazai cseh mozgalom már messze túlnőtt ezen az igényen.

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Arz vezérkari főnök szeptember 1-én jelentette az uralkodónak: „Ha a két kormány nem képes a harcoló sereget a legszükségesebbekkel ellátni, akkor képtelenség az ellenséggel tovább harcolni és a hadseregben elkerülhetetlenül ugyanazok a szomorú jelenségek fognak mutatkozni, amelyek Oroszországot szerencsétlenségbe döntötték.”[13] Károly szeptember elejétől mind nyomatékosabban sürgette a megbeszélt békeakció megkezdését. Megüzente a német főhadiszállásra, hogy ha tovább tart a huzavona, akkor a maga nevében egyedül indítja el az akciót.

A délszláv kérdés és Tisza útja

Az udvarban és az osztrák vezető körökben korábban is sok híve volt a trialista átalakulásnak, sokan most is ebben látták az egyetlen kiutat. A magyar vezető réteg a délszláv egységről hallani sem akart: trialista megoldását is, a Szent István-i korona alatti megvalósulását is ellenezte. Egyedül Windischgraetz Lajos – nyilván az uralkodó biztatására – szorgalmazta ezt a megoldást. Augusztus 31-én Budapesten a két miniszterelnök megbeszélésén Wekerle változatlanul ellenezte Bosznia-Hercegovina és Horvátország egyesítését akár a magyar korona égisze alatt is, és kitartott a május végén kifejtett felfogása mellett. Bosznia tartományfőnöke, Sarkotić ezt a megoldást májusban még kivihetőnek – bár elégtelennek – tartotta, most viszont az volt a véleménye, hogy a kora nyári vereségek után a Monarchián belüli délszláv egység a minimum. Szerinte ezt az egységet a Szent István-i korona alatt kellene létrehozni. A budapesti tanácskozásról küldött jelentésében ezt írta: „A megbeszélés lefolyása azt a benyomást váltotta ki belőlem, mintha Magyarországon azokat a jelenségeket, amelyek jelenleg délen részint nyíltan, részint titokban lejátszódnak, valamint a délszláv kérdés gyors és megfelelő megoldásának szükségességét még mindig bizonyos mértékig alábecsülnék.”[14]

Köztudomású volt, hogy Wekerle a délszláv kérdésben valójában Tisza álláspontját vallja. Ezért az uralkodó szeptember 6-án megbízta Tiszát, utazzon el Horvátországba, Dalmáciába, Hercegovinába, Boszniába, és „homo regiusként” vizsgálja meg az élelmezési viszonyokat, intézkedjék megjavításukról. Az uralkodó az ott nyerhető tapasztalatok révén kívánta őt befolyásolni a délszláv egység Monarchián belüli megvalósítására. Nem számított azonban arra, hogy Tisza nyilatkozni is fog. Mint egy későbbi széljegyzetben írta: „Tisza nem kapott megbízatást semmiféle nyilatkozatra. Tisza meggyőzetéséről volt szó a délszlávok által.”[15]

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

A felbomlás folyamatát próbálta megállítani az uralkodó október 16-i manifesztuma. Ennek értelmében Ausztria „szövetséges állammá alakul át, amelyben minden néptörzs saját külön állami közösséget alkot települési területén”. Olyan nemzeti tanácsok alakítására szólított fel, amelyeket minden ausztriai nemzet saját Reichsrat-képviselőiből hozna létre. A manifesztum Magyarország belső szerkezetére és a horvát–magyar viszonyra nem vonatkozott: „Ez az új alakulás a magyar szent korona országainak integritását semmiképpen nem érinti.”[16] Az október 16-i deklaráció alkotói úgy képzelték, hogy az átalakulás sértetlenül hagyja a közös hadügyet – amelynek egységét az uralkodó október 23-i napiparancsa is hangsúlyozta – és a közös külpolitikát.

A manifesztum kibocsátásával kedvezőbb választ vártak a wilsoni elvek elfogadásán alapuló békekérésre is.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A teljes cikk.

A Magyar Nemzeti Tanács

Október 25-én délután Károlyi uralkodói audiencián volt, előadta az új kormány összetételére és programjára vonatkozó terveit. Az audienciának nem volt eredménye.

Andrássy különbékekérése

A teljes cikk.

A hadsereg összeomlása és fegyverletétele

A fegyverszüneti bizottság, melyet Weber tábornok vezetett, október 30-án átment az arcvonalon és október 31-én jutott el Padovába, az olasz főparancsnokság hadiszállására. Ezen a napon az uralkodó utasítására az adriai flottát átadták a zágrábi nemzeti tanácsnak, a dunai flottát pedig a magyar kormánynak.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

IV. Károly, hogy a magyar uralkodó köröket a helyzet tarthatatlanságáról meggyőzze, és a kormányt jobb belátásra bírja, Tisza Istvánt szeptember közepén délszláv körútra küldte. Tisza elutasító magatartása a horvát vezetők nagyhorvát követeléseivel szemben és az a kísérlete, hogy a jugoszláv irányzat képviselőivel kioktató hangon és az erő álláspontjáról tárgyaljon, semmivel sem vitte előre a Bécs által szorgalmazott megoldás ügyét. Fellépése a teljes elszakadásra és a Szerbiával való egyesülésre törekvő jugoszláv irányzat megerősödésének, az események felgyorsulásának irányában hatott.

A nemzetiségi kérdés megoldására irányuló kísérletekkel párhuzamosan, a Monarchia vezetői 1918 nyarán újra napirendre tűzték a mielőbbi békekötés tervét is. Burián István, a Monarchia külügyminisztere, a németek húzódozása és rosszallása ellenére szeptember 14-én jegyzékkel fordult valamennyi hadviselő országhoz, amelyben a békekötés alapelveinek tisztázása céljából valamely semleges országba küldendő megbízottak útján bizalmas és nem kötelező megbeszélést javasolt.

A Monarchia jegyzékére érkező, különbözőképpen fogalmazott, de egyaránt elutasítást jelentő válaszok nyilvánvalóvá tették, hogy az antant az adott helyzetben nem tárgyalni óhajt a békefeltételekről, hanem megszabni kívánja azokat.

Szeptember 27-én a Balkán-front összeomlásáról és a bolgár fegyverszünetről érkező hírek hatására nagy sietve összehívott koronatanács a kedvezőtlen előjelek ellenére a békeakció folytatását határozta el. Az új elgondolás lényege az volt, hogy tekintettel a helyzet jelentős rosszabbodására, konkrét békeajánlatot kell tenni, és azt még október 15-e előtt nyilvánosságra kell hozni.

A Monarchia berlini követe utasítást kapott, hogy a német kormánynál ennek érdekében határozottan lépjen fel. Ez meg is történt és meglepően gyors eredménnyel járt, miután Németországban szeptember utolsó napjaiban jelentős kül- és belpolitikai fordulat következett be. A német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg és Ludendorff), amely addig a végsőkig való kitartás, a „nem engedünk” szellemének legfőbb képviselője volt, a Balkánról és a nyugati frontról érkező riasztó hírek hallatára szeptember 28-án hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy tekintettel az egyre kedvezőtlenebbül alakuló eseményekre, a még menthető megmentése érdekében azonnali fegyverszünetet és békét kell kérni. A béke előkészítése céljából Berlinben október 3-án a liberális irányzatot képviselő Miksa badeni herceg vezetésével a parlamenti többség pártjaiból, a szociáldemokraták részvételével új kormány alakult. A nagytőke liberális körei által támogatott reformkormány szakítást jelentett a katonai diktatúra addigi rendszerével; a fenyegető forradalomnak gyors békekötéssel, belső reformokkal próbált elébe vágni.

Ilyen körülmények között a német vezető körök már nem akadályozták, hanem kezdeményezték és sürgették az azonnali határozott cselekvést. Gyors megegyezés jött létre, melynek eredményeként a békeajánlatot jóval a tervezett határidő előtt, már október 4-én eljuttatták Wilsonhoz, az Egyesült Államok elnökéhez. A központi hatalmak (Németország, a Monarchia és Törökország) nagyjából azonos szövegű jegyzékei azonnali fegyverszünet megkötését és béketárgyalások megindítását javasolták, azzal, hogy a tárgyalások alapját Wilson 1918 januárjában közzétett 14 pontja és azóta közzétett újabb fejtegetései képezzék. A jegyzék szerzői azért választották a wilsoni pontokat a tárgyalások alapjául, mert úgy vélték, hogy az angol és francia hadicéloktól eltérő, engedékenyebbnek tűnő amerikai álláspont számukra kedvezőbb lehetőséget biztosít. A wilsoni pontokra hivatkozó október 4-i békeajánlat ennek ellenére a vereség nyílt beismerését jelentette, és közel állt a teljes kapitulációhoz.

A Balkán-front összeomlása, az októberi békeajánlat, Wilson 14 pontjának elfogadása azzal a következménnyel járt, hogy a Hussarek-kormány elképzelései a nemzetiségi kérdés megoldására most már nemcsak megvalósíthatatlanok voltak, hanem egyben időszerűtlenekké és túlhaladottakká is váltak. Ilyen körülmények között született meg az október 16-i császári manifesztum a Monarchia szövetséges állammá való átalakulásáról, amely számolva az új kül- és belpolitikai helyzettel, messze túlment az addigi elgondolásokon.

A kiáltvány szerint minden néptörzs saját letelepülési területén saját külön állami közösséget alkot. A szövetségi államok létrehozásának munkájában a népek nemzeti tanácsaik útján vésznek részt. A nemzeti tanácsok a Reichsrat képviselőiből alakulnak meg.

Lengyelországgal kapcsolatban a kiáltvány hangsúlyozta, hogy a szövetségi állammá alakulás nem érinti Ausztria lengyel területeinek a független lengyel állammal való egyesülését.

Magyarországra vonatkozóan a kiáltvány a magyar Szent Koronához tartozó országok integritásának fenntartását ígérte.

A kiáltvánnyal egyidejűleg császári hadparancs jelent meg, amely a katonákat hűségre és egyetértésre szólította fel.

Az október 16-i császári manifesztum annak bizonyításával, hogy a Monarchia a 14 pontban foglalt követeléseknek önként és saját kezdeményezéséből máris eleget tesz, kedvező helyzetet próbált teremteni az antanttal való további tárgyalások számára. Belpolitikailag a kiáltvány megnyugtatólag kívánt hatni az elnyomott nemzetiségek felszabadulási törekvéseire, és felülről jövő kezdeményezéssel az irányítást egyben magához szerette volna ragadni.

A szövetségi állam proklamálásához fűzött remények, a kiáltvány kiadásával követett célok egyike sem valósult meg. A Monarchia átszervezésének bejelentése az antantot és Wilsont már nem befolyásolta. A nemzetiségek a kiáltványt mint felemás, elfogadhatatlan javaslatot egyöntetűen elutasították. Az október 16-i átszervezési kísérlet, mely Ausztriában az önrendelkezés elvére hivatkozva a német, Magyarországon a történelmi határok sérthetetlenségét hangoztatva a magyar nacionalizmus szellemében próbált megoldást keresni, az adott helyzetben irreális volt, a cseh és délszláv pártokat felháborította, megnyugvás helyett inkább a nemzeti ellentétek kiéleződését eredményezte.

A kiáltvány – amennyiben az események menetét még egyáltalában befolyásolni tudta – egyrészt szándékától függetlenül meggyorsította a felbomlás folyamatát, másrészt hozzájárult ahhoz, hogy e folyamat különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton jusson el a végkifejlethez.

A központi hatalmak október 4-i békekérésére az antant végleges válaszát csak hosszas huzavona után közölte. A szövetségesek 1918 őszén még a háború elhúzódásával számoltak, a béke és fegyverszünet hirtelen felajánlásában megtévesztő manővert láttak, és ennek megfelelően gyanakvással fogadták. Eltérőek voltak nagyhatalmi törekvéseik, ebből fakadóan hadicéljaik, a jövőt illető elképzeléseik. Jó ideig tartott, míg a különböző irányzatok közös nevezőre jutottak és eldöntötték: tárgyaljanak-e egyáltalán a központi hatalmakkal, és ha igen, milyen feltételek mellett.

A legyőzött országokban forradalmi helyzet alakult ki. A forradalmi helyzetre, a „bolsevizmus veszélyére” való hivatkozás, annak hangoztatása, hogy a forradalom átterjedhet a győztes országokra is, a mielőbbi békét és kedvező feltételeket sürgető német és osztrák diplomaták érvelésében jelentős helyet foglalt el, és az antant vezető köreinél is megfontolás tárgyát képezte. E szempontot, nevezetesen azt, hogy Németországot megmentsék a forradalomtól, hogy az ellenforradalmi erőknek támogatást nyújtsanak, a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács a német fegyverszüneti feltételek kidolgozásakor és végleges megfogalmazásakor figyelembe is vette. Az viszont, hogy a felbomlóban és széthullóban levő Monarchia a „bolsevizmussal” szemben gátat jelenthetne, vagy a későbbiek során az ellensúly szerepét játszhatna Németországgal szemben, már nem hatott meggyőzően. E célok elérését a győztes hatalmak 1918 őszén nem a Monarchia fennmaradásától, hanem számolva a realitásokkal, inkább a reménytelen helyzetben levő Habsburg-birodalom felszámolásától, az ennek helyén kialakuló és az antanttal szövetséges új államoktól várták.

Azt, hogy 1918 októberére a szövetségesek vezető köreiben e felfogás vált uralkodóvá, Wilsonnak a Monarchia békeajánlatára adott válasza is tükrözte. Wilson 14 pontja a Monarchia egysége alapján állt, és a nemzetiségi kérdést valamiféle autonómia alapján vélte megoldhatónak. Az október 18-án kelt válasz viszont azt közölte, hogy e korábbi álláspont már nem tartható fenn, miután az Egyesült Államok kormánya időközben a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot hadviselő kormánynak ismerte el, és a jugoszlávok nemzeti szabadságtörekvéseinek jogosságát is a legmesszebbmenően magáévá tette. A válaszjegyzék világosan leszögezte, hogy az elnök „nincs már abban a helyzetben, hogy a népek puszta autonómiáját ismerje el a béke alapjának”.[17]

Az Egyesült Államok jegyzékével az október 21-én tartott koronatanács foglalkozott. A koronatanács Wilson válaszából – bár az félreérthetetlenül a 14 pont revízióját jelentette be – kedvező vonásokat is vélt kiolvasni. Burián a jegyzék utolsó bekezdését úgy értelmezte, hogy az a Monarchia létét nem tagadja, és tulajdonképpen közvetlen tárgyalásokat javasol a csehekkel és a délszlávokkal való megegyezés érdekében.

Október 25-én a liberális irányzatot képviselő Heinrich Lammasch vezetésével Ausztriában új kormány alakult. A közös külügyminiszter Andrássy Gyula lett.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását. Andrássy egy nappal később megszövegezett válaszjegyzéke Wilson újabb feltételeit fenntartás nélkül elfogadta, különbéke-tárgyalások megindítását, a fegyverszünet azonnali megkötését kérte.

Közben az olaszországi fronton október 24-én megindult az antant régóta előkészített offenzívája. Néhány nappal a támadás megindulása után a Monarchia hadserege a teljes felbomlás képét mutatta.

Az aggasztó helyzetre való tekintettel Andrássy október 29-én, a fegyverszünet azonnali megkötése érdekében, újabb jegyzéket intézett Lansing amerikai külügyminiszterhez.

A vezérkar ugyanezen a napon – nem várva be a diplomáciai akció nehezen kibontakozó eredményét – parlamentert küldött az olaszokhoz a fegyverszüneti feltételek kieszközlése és átvétele céljából.

A fegyverszünet feltételeit az antant gyorsan közölte, és viszonylag enyhén kívánta megszabni, mert a Párizsban ülésező Legfelsőbb Haditanács úgy vélte, hogy a Monarchia kiválása a háborúból előnyös helyzetet teremt az így magára maradó Németországgal szemben.

A feltételek mindenekelőtt a hadsereg leszerelését és a megszállt területek kiürítését követelték. Az olasz igények kielégítése céljából a délnyugati frontra vonatkozóan (Tirol, Isztria, Dalmácia) pontos demarkációs vonalat jelöltek ki; Lehetővé tették az antanthaderő átvonulását a megmaradó területeken és a Monarchia bármely stratégiai szempontból fontos pontjának megszállását a „rend fenntartása” céljából. Előírták, hogy a német csapatok a megszállt területeket és a Monarchia területét 15 nap alatt kötelesek kiüríteni.

A fegyverszüneti bizottság a hivatalos szöveget már november 1-én Bécsbe juttatta, az uralkodó azonban habozott, képtelen volt dönteni. Alkudozni szeretett volna, majd amikor ez kivihetetlennek látszott, legalább a jóváhagyást és ezzel a felelősséget szerette volna az új német-osztrák kormányra hárítani.

Az ebből származó huzavona eredményeként a fegyverszünet aláírására végül is csak november 3-án délután 6 órakor került sor, azzal, hogy az 24 órával az elfogadás bejelentése után (november 4-én délután 3 óra-kor) lép életbe.

A Wekerle-kormány válsága

Az uralkodó, a délszláv kérdésben tanúsított ellenállására, kétszínű magatartására hivatkozva, október 10-én lemondásra szólította fel Wekerlét.

Az így kirobbant kormányválságot sorozatos kihallgatások és tárgyalások követték, de a végtelenbe nyúló tanácskozások eredményt nem hoztak. Tisza István – úgy érezvén, hogy a parlamenti többség birtokában az irányítást még kezében tartja – hajthatatlan maradt a választójog, a demokratikus reformok kérdésében; csupán egyetlen engedményre, Andrássy Gyula korábban ellenzett közös külügyminiszteri kinevezésének elfogadására volt hajlandó. A mérsékelt ellenzék ilyen körülmények között a Munkapárttal való terhesnek érzett együttműködést elutasította, az uralkodó viszont nem mert új kormányt kinevezni a Munkapárt ellenére.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

A kormányválság kirobbanásakor a királyi kihallgatáson Károlyi olyan új kormányért szállt síkra, mely nem kompromittált ellenzékiekből állna, és amelyben helyet foglalnának a nem parlamenti pártok képviselői is.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

Wekerle a régi politikai gyakorlatnak megfelelően úgy vélte, hogy az adott helyzetben a legokosabb politika a nemzeti követelések előtérbe állítása. Úgy gondolta, ezzel lehet kifogni a szelet az ellenzék vitorlájából, ezzel lehet elterelni a figyelmet a megoldatlan szociális kérdésekről, ezzel lehet növelni a király és a fennálló rendszer népszerűségét. Wekerle a császári manifesztum kiadása körüli tárgyalások során kieszközölte az uralkodó jóváhagyását a perszonálunió bejelentéséhez, tehát a függetlenségi pártok régi jelszavával, a közös ügyek felszámolásának ígéretével állhatott a képviselők elé.

Az október 16-i ülésen Wekerle azonnal szólásra emelkedett. Bejelentette: miután Ausztria föderatív alapon igyekszik. belügyeit rendezni, elkerülhetetlen, hogy „mi is a perszonálunió alapjára helyezkedjünk” Beszéde további részében a nemzetiségeknek „egyéni jogot” ígért, a horvátoknak kilátásba helyezte a velük 1868-ban kötött kiegyezés revízióját. Ugyanakkor a végrehajtást illetően hangsúlyozta: nem gondol rohamos, erőszakos szakításra, az átalakulás gondos előkészítést igényel. „Egyesüljünk mindannyian az önálló független Magyarországnak nemcsak kinyilvánításában, hanem megteremtésében”[18] – fejezte be felszólalását.

Wekerle és az őt támogató Munkapárt elgondolása – nacionalista jelszavakkal elébe vágni a forradalomnak, a nemzeti törekvések maximális kielégítését ígérve megnyergelni és levezetni az elégedetlenséget – hasonló volt ahhoz a politikához, amit a nemzeti burzsoázia a Monarchia területén kialakuló új államok létrehozása során mindenütt sikerrel alkalmazott. Amíg azonban a környező területeken többnyire olyanok vállalkoztak e politika megvalósítására, akik addig mindig ellenzékiek voltak, és ebből következően többé-kevésbé tiszta lappal foghattak új feladatuk megoldásához, addig Magyarországon olyanok próbáltak az utolsó pillanatban új színben, radikális nemzeti jelszavakkal fellépni, akik már régóta kompromittálva voltak, és akiket az egyszerű emberek nem alap nélkül soroltak a háború okozói közé.

A Wekerle után felszólaló Károlyi Mihály, aki jól látta nemcsak a kormány manőverének célját, hanem gyengéjét is, azzal utasította vissza a miniszterelnök közlését, hogy ne olyanok deklarálják a perszonáluniót, akik tegnap még a dualizmus elszánt hívei voltak.

Emlékeztetett arra, hogy Wekerle gyakran tett olyan ígéreteket, amelyeket később nem tartott be. Aggályosnak ítélte a rohamos végrehajtás elleni állásfoglalást, mert a sürgető helyzetben nincs idő halogatásra. „A háborút elveszítettük. Most az a fontos, hogy a békét ne veszítsük el” – mondta Károlyi, és felsorolta mindazt, amit egy előnyös béke eléréséhez szükségesnek látott: új külpolitikai orientáció (szakítás Németországgal, pacifista állásfoglalás), radikális, demokratikus irány a belpolitikában (általános, egyenlő, titkos választójog, demokratikus birtokpolitika). A nemzetiségi kérdés új módon való kezelése, „hogy Magyarország területi integritása megóvassék”.

Az izgatott légkörű vitát különösen feszültté tette Lovászy Márton Károlyi-párti képviselő közbeszólása, aki a Károlyit antantbarátsággal vádoló Tisza-párti képviselőknek odavágta: antantbarátok vagyunk.[19]

Fokozta a parlamenti vita nyomán támadt izgalmat, hogy az ülésről távozó, autójába szálló Tisza István ellen merényletet próbáltak elkövetni. A merényletet a forradalmi szocialisták csoportja szervezte, abból a meggondolásból, hogy a háborús politikát megtestesítő Tisza megölése cselekvésre fogja ösztönözni a még mozdulatlan tömegeket – „szikra lesz a nagy, a kikerülhetetlen robbanáshoz”. A merénylet – bár gondosan előkészítették – nem sikerült; a fiatal Lékai János kezében a fegyver a döntő pillanatban csütörtököt mondott.

Ilyen előzmények után került sor másnap, október 17-én Tisza István felszólalására. Tisza felszólalásától a Munkapárt biztatást, útmutatást várt; a beszéd a hozzá fűzött várakozásnak azonban aligha tett eleget.

A perszonálunió kérdésében Tisza nemcsak helyeselt Wekerlének, hanem tovább is ment a miniszterelnök kijelentéseinél; korrigált, határozottabban fogalmazott.

A német szövetség további fenntartását feleslegesnek mondta. Arra hivatkozott, hogy „ezt a szövetséget a hódító, agresszív, autokrata orosz birodalom törekvései elleni védekezés tette szükségessé”, egy olyan veszély, mely már a múlté, mert a cári birodalom a háború folyamán felbomlott.

Tisza a dualizmust és a német szövetséget illetően megváltoztatta álláspontját. Ugyanakkor más kérdésekben – és itt a belső kohézió fontosságára hivatkozott – megpróbált ragaszkodni korábbi nézeteihez. A nemzetiségi kérdésről kijelentette, hogy messzemenő változtatásra nincs szükség, mert „nem voltunk soha a nemzetiségek elnyomói”, és csupán „egy törpe kisebbség” helyezkedik szembe Magyarországon „a nemzeti állam alapgondolatával”. Hasonlóképpen vélekedett az ország demokratizálásáról, a választójog kiterjesztéséről. De Tisza beszéde során nem ezek, a múltat részben megtagadó, részben megőrző kijelentések keltették a legnagyobb feltűnést. A legnagyobb visszhangot az váltotta ki, ami a háború kilátásairól hangzott el. Tisza erről a következőket mondta: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”[20]

Ez a bejelentés bombaként hatott. Igaz, Tisza csak megismételte Károlyi szavait, de másképpen hangzott ez egy ellenzéki politikus beszédében, aki erre vonatkozó nézeteit korábban sem rejtette véka alá, és másképpen hangzott annak a vesetőnek a szájából, aki mindaddig győzelmes békéről beszélt, végsőkig való kitartást hirdetett, és a délszlávokkal még szeptember végén is az erő álláspontjáról próbált tárgyalni.

Tisza bejelentésének híre futótűzként terjedt, hatása felmérhetetlen Volt. A háború szerencsés kimenetelében még bízó polgári, kispolgári rétegek ekkor értették meg, hogy baj van; a gyanútlanokat Tisza nyilatkozata úgy érte, mint derült égből a villámcsapás.

Az országgyűlés üléseiről megjelent tudósításokban Tisza és Károlyi párharca mellett némileg háttérbe szorult a nemzetiségi kérdés, a nemzetiségi pártok állásfoglalása.

A horvátok – bár várták őket – az ülésszakon már nem vettek részt, ezzel is a kormány tudomására hozva, hogy Magyarországhoz fűződő kapcsolataikat megszűntnek tekintik.

A románok nevében Vaida-Voevod szólalt fel. Felolvasva a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága október 12-én Nagyváradon megfogalmazott deklarációját, önrendelkezési jogot követelt a magyarországi és erdélyi román nemzet számára, kétségbe vonta a magyar kormány és a magyar parlament jogát, hogy a román nemzet nevében szóljon. Leszögezte, hogy a románok képviseletére a jövőben kizárólag a román nemzetgyűlés, illetve annak létrejöttéig a Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága jogosult.

A felolvasott kiáltvány és a hozzá fűzött megjegyzések kétségkívül igen messzire mentek, de azért továbbra is óvatosan megkerülték az elszakadás és a Romániához való csatlakozás kérdését. Vaida a szociális haladás, a demokratikus átalakulás problémáit sem feszegette. E feladatokról úgy vélekedett, hogy először a nemzeti kérdést kell megoldani, „mert csak nemzeti alapon és a nemzet keretén belül lehetséges, hogy a szociális rektifikáció normális irányban fejlődjék”.[21]

A Szlovák Nemzeti Párt nevében Ferdinánd Juriga fejtette ki álláspontját, egy nappal később, október 19-én. Nyilatkozatában, melyet a magyarországi szlovákok nemzeti tanácsa nevében olvasott fel, a románokhoz hasonlóan önrendelkezési jogot követelt a szlovákok számára. (A szlovák néptörzs – letelepedési területén – saját állami közösséget kíván alkotni, nem ismeri el a magyar parlament és kormány jogát, hogy magát a szlovák nemzet képviseletének tekintse; a szlovák nemzetgyűlésen – jelenleg a Szlovák Nemzeti Tanácson – kívül senki sincs feljogosítva, hogy a szlovákok ügyében tárgyaljon.)

Juriga hosszúra nyúló beszédében a továbbiak során többek közt azt fejtegette, hogy a Károlyi-párttal szemben is bizalmatlan, mert Magyarországra nézve a Károlyi-párt sem fogadja el azokat az elveket, amelyeket a császári kiáltvány Ausztriára vonatkozóan már leszögezett.

Október 22-e és 23-a, a parlamenti ülésszak utolsó két napja is bővelkedett feltűnést keltő felszólalásokban, izgalmas jelenetekben.

Október 22-én Károlyi Mihály újra szót kért, sürgette a békét, ha kell, az azonnali különbékét. Szenvedélyes hangon jelentette ki: „visszafojtott lázadás hangulata van az országban.” „Cselekednünk kell” – mondotta, és hozzáfűzte –, „ha a kormány nem cselekszik, én cselekedni fogok.”[22]

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte. Az ülést felfüggesztették.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A különbség az akkori helyzethez képest abban állt, hogy míg október elején a Munkapárt és a mérsékelt ellenzék között folyt a harc a vezető szerepért, most – miután a 48-as alkotmánypártba beolvadt Munkapárt már másodrendű tényezőnek számított – a kormányalakítás körüli harc Andrássy és Károlyi, az ellenzék jobb- és balszárnya között zajlott egyre hevesebben. A késhegyig menő küzdelemben úgy tűnt, hogy a balközép van kedvezőbb helyzetben, mivel Andrássyt a király időközben közös külügyminiszterré nevezte ki. E kinevezésből, mely október 24-én már befejezett tény volt, természetszerűleg következett, hogy Magyarországon a válság megoldásaként csakis olyan kormány alakulhatott, mely a kancellár szerepét vállaló Andrássy beleegyezését bírta.

Egy ilyen jellegű, a mérsékelt ellenzéki pártok vezető szerepét biztosító kormány létrehozása nehéz feladatot jelentett. A miniszterelnök-jelöltek – elsősorban Hadik János, Andrássy jó barátja – húzódoztak a kevés sikerrel biztató feladat elvállalásától. A nehézség abban rejlett, hogy az egyre izzóbbá váló légkörben kilátástalannak látszott kormányt alakítani a Károlyi körül gyülekező ellenzék részvétele nélkül, a baloldal ellenére. Ugyanakkor előre látható volt, hogy az ország bizalmát bíró, egyre népszerűbbé való Károlyi Mihály alárendelt szerepre aligha fog vállalkozni. Egyes szociáldemokrata vezetők – így Garami Ernő is –, akiket Andrássy hívei időt és fáradságot nem kímélve próbáltak megpuhítani, szívük szerint hajlottak volna a részvételre. Igent mondani azonban – Károlyi nélkül vagy Károlyi ellenére – nem mertek, mert tudták, hogy esetleges beleegyezésüket a munkássággal aligha tudják elfogadtatni. Az Andrássyval való együttműködést a polgári radikálisok is ellenezték. Ők úgy vélték, hogy a háborúban kompromittált nacionalista politikusok jelenléte egy új kormányban kedvezőtlen helyzetet teremt az antanttal szemben, és eleve kizárja a nemzetiségi partokkal való együttműködést.

Andrássy terve – legalábbis első nekifutásra – így eredménytelennek bizonyult. Kísérlete ugyanakkor azzal a nem várt és nem kívánt következménnyel járt, hogy összefogásra ösztönözte azokat, akiket háttérbe akart szorítani: a Károlyi elleni intrikák megvalósuláshoz segítették az addig hiába javasolt ellenzéki pártszövetség hetek óta vajúdó ügyét.

A Károlyi-párt, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták képviselői október 23-án a késő esti órákban a [[Budapest|Károlyi-palotában]] értekezletet tartottak. A megjelentek már ezen a megbeszélésen egyetértettek abban, hogy az adott helyzetben nincs más kiút, mint létrehozni a Magyar Nemzeti Tanácsot.

Két nap múlva, október 25-én, a Nemzeti Tanács hivatalosan is megalakult.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték. Ezenkívül a tanács tagja volt még Müller Ernőné a szociáldemokrata nőbizottság, Bédy-Schwimmer Róza a feministák részéről, Hatvany Lajos a sajtó képviseletében, a párton kívüli Fényes László és a szociáldemokrata Diner-Dénes József, utóbbiak Károlyi személyes hívei.

A kiáltvány kiadásával a Nemzeti Tanács nyíltan ellenkormányként lépett fel, mert a felhívásban „az összes külföldi népeket és kormányokat” arra szólította, hogy „minden Magyarországot érintő ügyben a mai kormányhatalom helyett … a Magyar Nemzeti Tanáccsal keressenek közvetlen kapcsolatot”.[23]

Ha a Nemzeti Tanács vezetői később emlékirataikban arról írtak, hogy „nem akartak forradalmat, hanem evolúciót”, és a Nemzeti Tanácsot sem annyira forradalmi, mint inkább a forradalom elhárítására alakult szervnek tekintették, úgy nyilván igazat mondtak. A Nemzeti Tanács megalakítása azonban a vezetők szándéka ellenére is forradalmi cselekedet volt.

Szemben a többi nemzeti tanáccsal, melyeket az október 16-i császári manifesztum után hívtak életre, a Magyar Nemzeti Tanácsnak nem volt legális alapja, és rövid idő alatt mindazok gyülekező helyévé vált, akik a fennálló rendszerrel való szakításra törekedtek. Jórészt azok is e látható központ körül tömörültek – akár akarták ezt a vezetők, akár nem –, akik a küszöbön álló átalakulást szükség esetén erőszakkal kívánták megvalósítani. A Nemzeti Tanács fedőszervül szolgált olyan forradalmi csoportok számára, amelyek céljai a vezetők elképzeléseit jóval túlhaladták.

Október 26-án, vagyis azon a napon, amelyen a Nemzeti Tanács kiáltványa megjelent, Gödöllőn tovább folytak a már korábban megindult kormányalakító tárgyalások és kihallgatások. A késő délutáni órákban váratlanul megjelent Károlyi Mihály. Károlyit azzal hívták ki nagy sietve, hogy a király hajlandó egy Károlyi-kormányt kinevezni, ha abban a balközép számára néhány fontos tárcát biztosítanak. Károlyi kihallgatása során egy pillanatra úgy látszott, hogy a sok tanácstól teljesen tanácstalanná vált uralkodó mégiscsak képes lesz dönteni és a válságot Károlyi kinevezésével megoldani. De a király, Andrássy és mások tiltakozására, a kinevezés ürügyével Bécsbe hívott Károlyit végül mégsem nevezte ki miniszterelnökké, ehelyett október 27-én József főherceget küldte Budapestre, hogy a válság megoldásáról homo regiusként (a király képviselőjeként) tovább tárgyaljon.

A kormányzati válság kirobbanása és elhúzódása lökést adott a kibontakozó tömegmozgalomnak.

Október 24-én néhány száz főiskolai hallgató, köztük szép számban tanulmányi szabadságon levő tartalékos tisztek, a Károlyi-palota elé vonultak, ahol Károlyi buzdító szavakat intézett hozzájuk, és zászlót ajándékozott a tüntetőknek.

Másnap, 25-én a diákok a Múzeum-kertben tartottak gyűlést, és onnan zárt sorokban a királyi Várba igyekeztek, hogy kívánságaikat a király vagy a minisztertanács elé terjesszék. A Lánchídnál a rendőrkordon, a Várban a katonaság átengedte a tüntetőket, a várudvarban azonban a lovas rendőrök közéjük vágtattak; sokan megsebesültek.

Az esti órákban az Országház téren, majd a Gizella téren levő Károlyi-pártkör előtt a kezdeményezés újra a baloldal kezében volt. Az Országház téri gyűlés után a Galilei-kör vezetői lelkes tömeg kíséretében az Anker közbe vonultak, és birtokukba vették a kör lezárt helyiségeit. (A Galilei-kör központját a rendőrség még 1918 januárjában, a sztrájk idején pecsételte le.)

„A napisajtó proklamálta a sajtószabadságot, a diákság proklamálta a gyülekezési szabadságot, a galileisták pedig most az egyesülési szabadságot proklamálják”[24] – jelentették és hirdették az erkélyen szónokló fiatalok a lent szorongó tömeg tapsától kísérve.

A késő esti órákban diák- és katonatanács alakult a diákok és a katonák megnyerése és megszervezése céljából. A Katonatanácsot olyan, a délelőtti tüntetésen is részt vett tartalékos tisztek hozták létre, akik közül többen nemrég tértek haza az oroszországi hadifogságból. A Nemzeti Tanács támogatására alakult két szervezet közül ez utóbbinak, a Katonatanácsnak a megalakulása jelentős esemény volt, mert az itt tömörülő tisztek hamarosan befolyásuk alá. vonták a Budapesten állomásozó katonai alakulatok jelentős részét.

További fontos mozzanat volt, hogy a Katonatanács Szántó Béla révén, aki ekkoriban tartalékos hadnagyként a honvédelmi minisztériumban teljesített szolgálatot, kapcsolatba került a szociáldemokrata baloldallal, a forradalmi szocialistákkal és az üzemekben dolgozó ellenzéki bizalmiakkal. A későbbiekben az így kialakuló laza szervezet a maga módján tudatosan készült a forradalomra, és a Nemzeti Tanács húzódozása ellenére tervet dolgozott ki a fegyveres felkelésre.

Október 27-én, vasárnap, a Nemzeti Tanács nagygyűlést tartott az Országház téren. A gyűlésen, amelyre közel százezren vonultak fel, a szónokok a Nemzeti Tanács követeléseit ismertették, és a köztársaságot éltető tömeget rendre, nyugalomra intették.

Arra a bejelentésre, hogy Károlyi Mihály az esti vonattal érkezik Bécsből, a gyűlés után óriási tömeg szállta meg a Nyugati pályaudvar környékét. Míg Károlyit óriási üdvrivalgás fogadta, József főherceget, aki ugyanazzal a vonattal érkezett, a rendőrök csak nehezen tudták egy mellékkijáraton át a pályaudvarról kiszöktetni.

A peronra lépő Károlyit a fogadó bizottság élén Lovászy Márton köszöntötte a következő szavakkal: „Ha nem lettél miniszterelnök a király bizalmából, majd azzá teszünk a nép akaratából.”[25]

A forradalom győzelme

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli. A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe. Ezt követően – már fent a Várban, a miniszterelnökségen – összeül az első minisztertanács, amelyen Károlyi a következő pontokba foglalja össze programját: „Függetlenségi törvények alkotása. Választójog. (Törvényhatóságokban és községekben is.) Azonnali katonai és polgári amnesztia. Idegen internáltak azonnali elbocsátása. Sajtószabadság. Esküdtszék. Gyülekezési és egyesülési jog. A háború és béke feletti döntés az országgyűlés joga. Munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása. A nép nagy tömegeit földhöz juttató radikális birtokpolitika. Magyar külügyminiszter azonnali kinevezése, illetve a miniszterelnöknek a magyar külügyminisztérium vezetésével való megbízása. Törvényjavaslat elkészítése az önálló magyar külügyminisztérium felállításáról.” Károlyi ezekhez a pontokhoz még azt is hozzátette, hogy a mai „túlizgatott hangulatra, és az általánosan mutatkozó köztársasági áramlatra való tekintettel a perszonáluniónak a kormányprogramban való nyilvános említése veszedelmes lehet … de őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk és nincs kifogásunk az ellen, hogy kívülünk más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül…”[26]

Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.

Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.

Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.

A budapesti események nyomán az izgatott hangulatú vidéki városokban egyes helyeken már 31-én a délutáni és az esti órákban heves tüntetések robbannak ki. A munkások sztrájkba lépnek, munkások, diákok, polgárok vonulnak [fel az utcákon a Nemzeti Tanácsot éltetve.

A forradalom hírét a Budapestről érkező katonák hozzák. A Magyarországon éppen áthaladó szerelvények, a frontra irányított vagy onnan jövő alakulatok legénysége gyorsan csatlakozik: a forradalom úgy terjed, ahogy a lövöldöző katonákkal telt vonatok befutnak az állomásokra. A katonák és a velük tartó lakosság feltöri az áruval, felszereléssel megrakott tehervagonokat, széthordja a katonai raktárak készleteit. A csendőrség tehetetlen. A népharag elől a reakciós tisztviselők, polgármesterek, rendőrkapitányok sok helyütt be sem várva leváltásukat, elmenekülnek. A megrémült törvényhatóságok sietve bejelentik csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz, melynek helyi szervei mindenütt megalakulnak.

A forradalom a városokból továbbgyűrűzik a falvakba. A falusi szegénység megrohanja a földbirtokosok kastélyait, feltöri a magtárakat, elhajtja az állatokat. A háborúban meggazdagodott falusi kereskedők és vendéglősök üzleteit kifosztják, a háború alatt hatalmukkal visszaélő jegyzőket, szolgabírákat elkergetik, egyes helyeken a plébánost is megtámadják, és a plébánia épületét sem kímélik. A parasztság megmozdulásai az egész országra kiterjednek, igen hevesek az Alföldön, még inkább a nemzetiségi vidékeken.

November 1-én Budapesten a Tisza Kálmán téren nagygyűlés követeli a köztársaság azonnali kikiáltását, és több nagyüzem munkássága hoz egyidejűleg ilyen értelmű határozatot.

A Budapestről, még inkább a vidékről érkező nyugtalanító hírek hatására a kormány a délelőtti minisztertanácson – mérlegelve a köztársasági mozgalmat, az ország vigasztalan állapotát és az izgatott közhangulatot – úgy dönt, hogy felmentését kéri az előző napon letett eskü alól. Egyben bejelenti lemondását arra az esetre, ha kérését nem teljesítenek. A király némi huzavona után, több izgatott hangú telefonbeszélgetés eredményeként beleegyezik a lemondásba.

A kormány tagjai új esküt tesznek, most már a Nemzeti Tanácsnak, Hock János kezébe, aki a tanács elnöki tisztét Károlyitól átveszi. Az államforma kérdésében a minisztertanács álláspontja az, hogy arról hat héten belül alkotmányozó gyűlés döntsön, és az általános, titkon választójog alapján válasszák meg.

A minisztertanács november 1-én még egy fontos döntést hoz: felhatalmazza a hadügyminisztert, hogy rendelje el a magyar csapatok azonnali fegyverletételét. Linder a kormány elhatározását proklamációban tudatja a lakossággal, és még az éjszaka folyamán eljuttatja az erre vonatkozó rendeletet a hadsereg-főparancsnoksághoz, valamint a különböző hadseregcsoport-parancsnokságokhoz.

Az ellenforradalom által, ha nem is ekkor, de később hevesen bírált fegyverletételi parancs célja: rábírni a még mindig vonakodó és alkudozó hadsereg-főparancsnokságot a fegyverszünet haladéktalan megkötésére. A kormány úgy véli, hogy a további harc, az értelmetlen vérontás azonnali beszüntetése a megnyugvás, a felkavart szenvedélyek lecsillapításának legfontosabb feltétele. A fegyverletételre vonatkozó határozat ugyanakkor távolabbi célokat is követ: megakadályozni, hogy a fegyveresen hazatérő katonák a már amúgy is megingott „belső rendet teljesen felborítsák”, és ezzel a forradalmat nem kívánt irányba tereljék. Megakadályozni egyben azt is, hogy egyes még ép alakulatokat, melyek azonban ellenforradalmi beállítottságú tisztek vezetése alatt állnak, a kormány megdöntésére lehessen felhasználni. A kormány végül úgy gondolja, hogy a békeszándék, az addigi háborús politikával való szakítás azonnali kinyilvánítása az új Magyarország számára külpolitikailag is jó hatású lesz.

A hadsereg-főparancsnokság a magyar csapatok fegyverletételére vonatkozó parancsot nem hajtja végre. A parancs kiadása és Linder állandó sürgetése azonban hozzájárul ahhoz, hogy a hadsereg-főparancsnokság, mely ugyancsak fél a front teljes felbomlásának következményeitől, a vezetése alól kicsúszott katonák fegyveres hazatérésétől, november 3-án hajnalban 1 óra 30-kor, vagyis még a fegyverszünet aláírása előtt, maga rendeli el az ellenségeskedések azonnali beszüntetését általában –, tehát nemcsak a magyar alakulatokra vonatkozóan. (A hadsereg-főparancsnokság fegyverletételi parancsa és a délután 6 órakor aláírt fegyverszüneti szerződés kikötése – hogy az csak 24 órával az elfogadás bejelentése után lép életbe – együttesen azt eredményezik, hogy a november 3-án és 4-én lezajló hadmozdulatok eredményeként az osztrák–magyar hadsereg jelentős része, mintegy 300 ezer ember – többségében német-osztrák alakulatok – hadifogságba kerül. Függetlenül attól, hogy ezen alakulatok hadifogságba juttatása mennyiben volt szándékos és mennyiben nem, az kétségtelen, hogy a felbomlóban levő hadsereg, több százezer „megbízhatatlan” katona hazatérésének megakadályozása az adott helyzetben a forradalommal szemben álló s a fennálló rendet védelmező erők hadállásait erősítette.)

A királynak tett eskü visszavonásával és az új eskü letételével a kormány feladta addigi, a perszonálunió szükségességét valló álláspontját, s rálépett az Ausztriától való teljes elszakadás útjára.

A forradalom magyarországi győzelmével és e határozattal a Monarchia felbomlása és összeomlása teljessé vált, elenyésztek a Habsburg-ház fennmaradásához, a dinasztia átmentéséhez fűzött remények.

Magyarország: népköztársaság

Az államforma kérdésében a kormány október 31-én még a jogfolytonosság alapjára helyezkedett, majd igen gyorsan, alig 24 óra leforgása alatt le is tért erről az alapról. A királynak tett eskü alóli felmentés, majd az új eskü letétele a Nemzeti Tanács kezébe gyakorlatilag teljes szakítást jelentett a múlttal, forradalmi cselekedet volt. A kormány vállalta e forradalmi lépést, de az elől újra csak elzárkózott, hogy ennek konzekvenciáit is levonja. A november 1-én hozott határozat úgy szólt, hogy az államforma kérdésében a legfeljebb hat héten belül összeülő alkotmányozó gyűlés fog végleg dönteni.

Eleinte úgy tűnt, hogy a döntés függőben tartásával az államforma problémája egyelőre nyugvópontra került. Már csak azért is, mert az idő múlásával az ígért választások gyors megtartása egyre több nehézségbe ütközött (új választójogi törvényt kellett alkotni; a határkérdés tisztázatlansága következtében nem lehetett tudni, hol kerülhet sor egyáltalában a választások megtartására; kétséges volt, hogy hajlandók lesznek-e az elszakadóban levő nemzetiségek részt venni a választásokon; végül egyesek mindettől függetlenül is úgy vélték, jobb lesz, ha a választásokat október 31-től távolodva, higgadtabb, nyugodtabb légkörben rendezik meg).

Az ügy elodázása azonban – a sokféle aggály ellenére is – lehetetlennek bizonyult, legfőképpen azért, mert a nemzetközi helyzet alakulása a megnyugvást, a lehiggadást lehetetlenné tette.

November 9-én Vilmos császár lemondott, és Hollandiába menekült. Németországban győzött a forradalom, és a győztes forradalom első vívmánya a köztársaság proklamálása volt, méghozzá azonnal, minden formaság mellőzésével.

Ausztriában e hírek hatására november 11-én kiáltvány tudatta, hogy az uralkodó „lemond az államügyek intézéséről és elfogadja Német-Ausztria döntését a jövendő államformára nézve”.[27] Az ideiglenes nemzetgyűlés november 12-én Német-Ausztriát demokratikus köztársaságnak nyilvánította.

Két nap múlva a Prágában összeülő csehszlovák nemzetgyűlés is hasonlóan foglalt állást.

A németországi, még inkább az ausztriai események nem hagytak kétséget afelől, hogy Magyarországon sem lehet tovább várni. A Nemzeti Tanács a világjelenségekre hivatkozva november 11-én felhívást adott ki, mely bejelentette, hogy az államforma kérdésében „a végleges elhatározást most már halasztgatni nem lehet, az alkotmányozó gyűlés összehívásáig sem”. A vidéki nemzeti tanácsok foglaljanak állást, nyilatkozzanak, „hogy a súlyos elhatározást kívánó közeli napokban a Magyar Nemzeti Tanács maga mögött érezze az egész ország egységes akaratát”.[28]

November 13-án Wlassics Gyula bárónak, a főrendiház elnökének vezetésével magyar zászlósurakból álló küldöttség utazott a királyhoz Ausztriába. Az eckartsaui vadászkastélyban – az uralkodó az osztrák köztársaság proklamálása után ide húzódott vissza – IV. Károly a küldöttség tanácsára újabb, kifejezetten Magyarországra vonatkozó lemondó nyilatkozatot írt alá, mely az Ausztriában megjelent kiáltványhoz hasonló szöveget tartalmazott. A különbözőképpen értelmezhető királyi kézirattal kapcsolatban a minisztertanács november 13-án úgy foglalt állást, hogy arra „a jog és a tényleges állapot szerint szükség nem volt”. A kormány a király elhatározásától függetlenül állapította meg, hogy „Habsburg Károly nem uralkodója az országnak”.[29]

Hajdu Tibor

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat.

L. Nagy Zsuzsa

Az első királypuccs

A teljes cikk.

A Bethlen-kormány megalakulása

Bethlennel s a mögötte álló konzervatív jobboldal konszolidációs programjával szemben a GömbösEckhardtKozma csoport továbbra is nyílt diktatórikus, fasiszta jellegű eszközök alkalmazásában látta a hatalom megtartásának feltételét; a legitimisták a bel- és külpolitikai konszolidáció egyetlen lehetséges módjának még mindig IV. Károlynak a magyar trónra való visszaültetését tekintették; az erőtlen liberális polgári ellenzék a kormányzati módszerekben liberalizálást, polgári parlamentarizmust, mind a diktatórikus fasiszta tendenciák, mindaz arisztokrata-konzervatív nagybirtok háttérbe szorítását óhajtotta.

A második királypuccs

A teljes cikk.

Lábjegyzetek

  1. Károlyi. München, 1923. 153.
  2. Közös minisztertanács jegyzőkönyvei, Budapest, 1966. 447.
  3. Ugyanott, 451.
  4. Lajos Iván, IV. Károly király élete és politikája (továbbiakban: IV. Károly élete). Budapest, év nélkül, 204–205.
  5. Ottokar Czernin, Im Weltkriege. BerlinWien, 1919. 198–200
  6. IV. Károly élete. Budapest, év nélkül, 263.
  7. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 277.
  8. A demokrácia karikatúrája. Népszava, 1917. április 29.
  9. Deutsches Zentral Archiv, Merseburg. Ministerium für Handel und Gewerbe. R. p. 1920. 6. XIII. 20. Nr. I.
  10. IV. Károly élete. Budapest, év nélkül, 331.
  11. Esztergomi Prímási Levéltár Cat. D/c. 6394–1917.
  12. Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek, Budapest, 1966. 661–668.
  13. Deutschland im ersten Weltkrieg. III. Berlin, 1970. 399.
  14. Tonelli Sándor, Tisza István utolsó útja. Szeged, 1941. Függelék 130.
  15. Karl Freiherr von Werkann, Deutschland als Verbündeter. Kaiser Karls Kampf um den Frieden. Berlin, 1931. 305.
  16. Juhász Nagy Sándor, A magyar októberi forradalom története. Budapet, 1945. 166.
  17. Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Wien). Ministerium des Äußern. Politisches Archiv I. 10–25–33. Magyarul: Pesti Napló, 1918. október 22.
  18. Az 1910. évi június hó 21-re hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőházi napló. XLI. Budapest, 1918. 275–276.
  19. Ugyanott, 279.
  20. Ugyanott, 292.
  21. Ugyanott, 316.
  22. Ugyanott, 359., 362.
  23. Megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Pesti Napló, 1918. október 26.
  24. A Galilei Kör újból megnyílt. Pesti Napló, 1918. október 26.
  25. Károlyi Mihály gróf megérkezése. Magyarország, 1918. október 29.
  26. Ugyanott, 299.
  27. Károly császár lemondott az államügyek intézéséről. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  28. A Nemzeti Tanács a Köztársaság rögtöni kimondása mellett. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  29. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. november 13.

Irodalom

IV. Károlyról lásd: Lajos Iván, IV . Károly király élete és politikája (Budapest, év nélkül), illetve Reinhold Lorenz, Kaiser Karl und der Untergang der Donaumonarchie (GrazWienKöln, 1959) című munkáit.

IV. Károly sógora, Sixtus pármai herceg közvetítésével megkísérelt különbéke-kísérletére lásd mindenekelőtt Sixtus előadását: Prince Sixte de Bourbon, L'offre de paix séparée de l'Autriche (Paris, 1934) és P. E. Amiguet, La vie du prince Sixte de Bourbon (Paris, 1934) című életrajzát. A különbéke-kezdeményezés további irodalma: R. Fester, Die Politik Kaiser Karls und der Wendepunkt des Weltkrieges (München, 1925); Lajos Iván, Ausztria-Magyarország különbéke-kísérletei a világháborúban (Pécs, 1926); Karl Freiherr von Werkmann, Deutschland als Verbündeter. Kaiser Karls Kampf um den Frieden (Berlin, 1931); Die Friedensaktion der Meinl-Gruppe 1917–18. Hrsg. v. Heinrich Benedikt (Graz, 1962);W. Steglich, Die Friedenspolitik der Mittelmachte 1917/18 (Wiesbaden, 1964); Friedrich Engel-Janosi, Die Friedensbemühungen Kaiser Karl mit besonderer Berücksichtigung der Besprechungen des Grafen Revertera mit Comte Armand (In: Comité International des Sciences Historiques. Rapports. IV. Wien, 1965); Robert A. Kann, Die Sixtusaffare und die geheimen Friedensverhandlungen Österreich-Ungarns im Weltkrieg (Wien, 1966).