Idegen etnikumok

A Múltunk wikiből

Magyarország lélekszámát korszakunkban megbízható módon nem tudjuk meghatározni. Különböző, megbízhatatlan becsléseken alapuló számítgatások eredményeképpen eljuthatunk oda, hogy a XII. században az ország népessége bizonnyal elérte a másfél milliót, a tatárjárást közvetlenül megelőzően pedig minimálisan kétmillióra tehető, de ezek csak erősen hozzávetőleges értékként kezelendők. A népesség nagyobbik része bizonnyal magyar volt, de nem elhanyagolható hányadot tettek ki az idegen etnikumok. A magyarsághoz viszonyított számarányuk megállapításához hiányzik minden fogódzó. Különben is a magyar honfoglalás óta ható asszimiláció, továbbá a meg-megújuló népmozgások állandóan változtattak a magyarság és az idegen etnikumok arányán.

A középkori Magyarország peremterületein tömegesen éltek szlávok. A helynevekből ítélve korszakunkban jelentős szláv településtömbök voltak a ma szlovákok[1] lakta északi határvidéken, Erdélyben, kisebb szigetek pedig az ország számos pontján. A szepességi Zsigra 1245. évi határjelei csupa szláv elnevezést rögzítettek. I. László és Kálmán király Adria vidéki hódításai következtében a magyar államterület népességén belül tovább nőtt a szlávok súlya.[2] Szláv települések részint az országon belüli áttelepülés, részint pedig a szomszédos országokból történő betelepülés eredményeképpen jöttek létre. 1221-ban Borsod és Torna megyében három faluban éltek cseh hospesek fiai,[3] akiknek sikerült kivédeniük a várnépek ellenük irányuló, beolvasztásukat célzó támadását, és megvédték szabad (liber) jogállásukat. IV. Béla király 1236-ban Chybának és társainak, akiknek ősei III. István oklevele szerint Csehországból jöttek, III. Istvántól kapott földjükön a királyi udvarnok-jobbágyokat megillető szabadságot adta, amelyet már korábban II. Endre király is biztosított nekik. 1228. évi adat szerint nyolc év óta szlávok kezdték irtani és művelni a dunántúli Zselic erdőt, amelynek tizede Pannonhalmát illette. A szláv betelepedés is jelentős volt, hiszen Ropoly faluban 300, Dedna faluban pedig 40 szláv mansio élt akkor. 1177. évi oklevél említi egy bizonyos orosz etnikumú egyén házát Temes megyében; feltehetően ebből a magból fejlődött ki később a megye középkori, Oroszi nevű faluja. A betelepedésről, illetve áttelepülésről az egykorú forrásokban felbukkanó, etnikumjelölő helynevek adnak felvilágosítást. Bihar és Békés határán 1220-ban Orosz faluval, az egymással szomszédos Közép-Szolnokban és Krasznában 1213-ban és 1220-ban Horvát nevű településekkel, Hont megyében 1233-ban Lengyellel, Biharban 1220-ban Csehivel, Nyugat-Magyarországon 1221-ben szlávok falujával (villa Sclavorum, későbbi neve Tótfalu) találkozunk. Megjegyzendő, hogy a régiségben a magyar nyelv tótoknak a szlavóniai szlávokat nevezte.

Korszakunkban az egyik legjelentősebb népesség-bevándorlás Magyarországot nyugatról érte: olaszok, vallonok, németek érkeztek. A legtöbb esetben eltávozásuk és Magyarországra költözésük oka a Nyugat-Európában súlyos kizsákmányolás elöli menekülés volt olyan országba, ahol sokkal kedvezőbb körülmények közé kerülhettek a kisebb fokú nyomás következtében. Magyarországi betelepedésük részint egyénileg vagy kis csoportokban, részint pedig nagy tömegben történhetett, ennélfogva hol szigeteket alkottak a magyar vagy más ajkú népesség településtömbjei között, hol pedig maguk szálltak meg tömbszerűen nagy területeket.

A germán ajkú népelemek, flandriai flamandok, németek, szászok, svábok legnagyobb szabású bevándorlása II. Géza korában történt.[4] Erdély területének jelentős része akkor még gyéren lakott volt. Mint II. Endre király 1224. évi kiváltságleveléből értesülünk, az erdélyi német hospeseket (hospites nostri Theutonici Ultrasilvani) Géza király bizonyos szabadsággal hívta be. A betelepülők etnikumára nézve mégis inkább Gergely pápai legátus 1192–1196 közötti levele az irányadó. Ez pedig flandriaikat említ. Az első telepes flandriaiakat nem sokkal utóbb, talán még szintén II. Géza korában, németek követhették, akiknek egymás nyomába lépő rajai magukba olvasztották a flamandokat. Mindenesetre III. Cölesztin pápa 1191. évi levele már az erdélyi németek egyházáról szól. A XII. század végére Szeben környékén a német elem került túlsúlyba. Nyelvjárási vizsgálatok mutattak rá arra, hogy a szebeni németek a Közép-Rajna vidékéről érkeztek az akkori Magyarország alig lakott délkeleti sarkába. Szeben környékén a németek egy tömbben települtek meg. 1204. évi oklevél a Szeben melletti Nagydisznódon említ németeket. Mentességet kaptak a XIII. század elején a szebeni tömbtől távolabb és szétszórtan élő dél-erdélyi németek is. Így II. Endre király 1206-ban felmentette a Fehér megyei Krakkó és Igen, valamint a Hunyad megyei Romosz hospeseit a többi szászok által fizetett adók és az általuk teljesített szolgáltatások alól. A dél-erdélyi németek (szászok) számával, gazdasági erejével, összefüggő vagy egymástól nagyon el nem váló településtömbjeivel magyarázható, hogy II. Endre 1224. évi kiváltságlevelével, az úgynevezett Andreanummal a kora feudális viszonyok közepette az etnikai kiváltságok csúcsát jelentő privilégium birtokába jutottak. Kiváltságaik részint a korábbi szabadságokra épültek, s a szász népelemnek bizonyos területi autonómiát biztosítottak.[5]

Erdélyben más vidékekre is települtek a XII. század folyamán németek. Minden bizonnyal XII. századi megszállásúnak kell minősíteni a három észak-erdélyi német tömböt, Beszterce vidékét, a vele egybeolvadt Királyit és Radnát. Feltehető, hogy az Abu Hamid által említett ezüstbánya a radnai lehetett, amelyet talán már a XII. század közepén német telepesek művelhettek. Radnának a tatárjárás előtt saját ispánja volt Aristaldus (Herystoldus) személyében. A Beszterce-vidéki németség bocsátott ki egy rajt a mezőségi Királyi betelepítésére. Az erdélyi Torda megyében egy határpont 1177-ben a Saxonyawara nevet viseli, amelyben Szászország neve őrződött meg, az összetétel utótagjában pedig vár szavunk szerepel. Szász elnevezéssel a magyarság a németek északi, északnyugati csoportját illette.

Bizonyára a XII. században telepedtek meg németek Abaúj megyében is. 1220-ban tíz abaúji német falu, Céce, Dobsza, Gönc, Al-. Közép- és Felnémet, Perény, Göncruszka, Vizsoly és Egyházasvizsoly tűnik fel a királyné birtokában. A nevek közül néhány (Gönc, Perény), valamint a szomszédságukban fekvő falunevek körül is egy-kettő (például Vilmány) német eredetű. 1222-ben az itteni németeknek külön ispánja (Merth) volt. A Gölnic vidéki, alsó-szepesi és gömöri németség XII. századi betelepülésének nyelvészeti bizonyítéka van. Tekintettel arra, hogy Gölnicnek a nevét a németség még g-vel és nem h-val vette át, s minthogy ez 1200 után már h-val hangzott volna, az átvételnek még a XII. században meg kellett történnie, s a szlávból származó nevet a németek közvetítették a magyar felé. Azt is nyelvészeti (nyelvjárási) vizsgálódások állapították meg, hogy az abaúji és a Gölnic-vidéki németség nyelve rokon, s ez utóbbi terület német lakossága észak-türingiai, bajor és keleti frank eredetű.

Nyitott kérdés a szepesi németek (szászok) betelepedésének kérdése. A szepesi szászokra vonatkozóan a tatárjárás előtti időből semmiféle megbízható adattal nem rendelkezünk. Mindebből persze nem szabad XIII. század közepe utáni beköltözésre következtetni. A tatárjárás után felbukkanó fejlett viszonyaik arra engednek következtetni, hogy jó ideje laktak már helyükön. Tekintettel arra, hogy a Szepesség benépesítése elsősorban déli irányból, a Hernád folyó mentén északra haladva Abaúj megyéből történt, az abaúji németségnek meg kellett előznie a szepességieket. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az első, Hernád-parti szepességi német telepek már a XII. század vége felé léteztek. Nyelvjárási vizsgálatok tisztázták, hogy a szepességi német telepesek régebbi rétege a nyugati Érchegység szászországi vidékéről való, a későbbi bevándorlók pedig Sziléziából jöttek.

Kisebb német szórványok persze az ország számos pontján éltek korszakunkban. A Bács megyei Bulkeszin feliratos tégla tanúsága szerint III. Béla király 1179-ben itt járt, megkeresztelte a német nevű Adelehard fiát, és vendég apjával együtt földet adott neki. Amikor 1215-ben a szolnoki várnépek és várjobbágyok pereltek egy, a Bihar megyei Szalacsra való embert, s várnépből valónak állították, az szabad voltára és német eredetére hivatkozott. 1216-ban említi egy oklevél a Szatmárban lakó németek helységét, s ezek a németek mint a mai Szatmárnémeti egyik városrészének hospesei 1230-ban II. Endre királytól kiváltságokat és földet kaptak. A mai Sajónémeti neve (Nemeth) már 1219-ben előfordul. Viszontagságos volt a Hont megyei Szebellében élő német hospesek sorsa a XIII. század első felében. Rudguer comesnek, aki neve alapján német lehetett, még Imre király adományozott húszekényi földet Szebellében. Az 1210-es évek végén honti és bolondóci várjobbágyok a király előtt bevádolták Rudguer fiát, Heruynust, de a vizsgálat az alperes birtokjogát igazolta, s II. Endre király megerősítette őt birtokában. 1222-ben az esztergomi egyház megvette Heruynustól és hasonlóan német nevű rokonától, Detriktől a szebellébi föld őket megillető részét 90 márkáért, majd II. Endrétől az itt tartózkodó emberek számára az egyház Hont megyére vonatkozó vámmentességet eszközölt ki. 1222 körüli oklevél Szebelléb falut az esztergomi káptalanénak mondja, s népeire a hospes minősítést is használja. 1232. körüli királyi oklevél lebbenti fel a fátylat, hogy Szebelléb faluban korábban szászok éltek, s ezt a falut II. Endre az 1222. évet követően jogtalanul elvette az esztergomi egyháztól. Az uralkodó 1232-ben visszaadta a falut, s 1233-ból ránk maradt oklevélben azokat a feltételeket olvashatjuk, amelyek mellett az esztergomi káptalan visszafogadta Szebelléb faluba az onnan a káptalannak okozott károk és az ellene kirobbant lázadás miatt királyi ítélettel kiűzött német hospeseket.

Kevéssel a tatárjárás előtt jöttek Magyarországra azok a német hospesek, akiket IV. Béla király 1241. februári oklevele a Trencsén megyei Zamarócon említ. Az itteni szabad hospeseket a trencséni várjobbágyok megtámadták, s maguk közül valóknak, a trencséni vár szállásadó jobbágyainak mondották. Az alperesek azonban bizonyították, hogy nem tartoznak a vár kötelékébe, szabad jogállású hospesek, akik megtelepedés céljából (causa hospitandi) jöttek Németországból Zamarócra, s ennek lakatlan földjét művelték. Ugyancsak a tatárjárás előestéjén találkozunk a barsi vár külvárosában magyarokkal együtt letelepedett német hospesekkel. Egy gyanús, 1238. évi oklevél szerint a korponai szászok és a bozóki apát vámügyben viszálykodtak, illetve egyezségre jutottak. Adataink világosan tanúsítják, hogy a német telepesek egy része kifejezetten agrártevékenységet űző paraszt, más része pedig városias helyekre települő, a magyarországi városi lét alapjainak megvetésében szerepet vállaló kereskedő- vagy kézműveselem lehetett.

A Magyarországra bevándorló újlatin nyelvű népesség pontos etnikumát számos esetben lehetetlen megállapítani, mivel a régiségben az olasz szavunk általában az újlatin nyelvű népek összefoglaló neve volt, s mindenekelőtt vallont, továbbá olaszt és franciát is jelentett.[6] Hasonlóan széles jelentéssel bírtak a Magyarországon használt Latinus, illetve Gallicus népnevek. Bizonyosra vehető, hogy egész korszakunkon át tartott az újlatin nyelvű népelemek betelepedése Magyarországra. Néhány szerencsés esetben nyugat-európai forrás jelzi a Magyarországra költözést. 1103-ban Anselmus szabad ember Magyarországra távozása előtt elintézte otthoni ügyeit, pénzt vett fel, s a Bra helységben apátsági hűbérként birtokolt egyházat a maga és fiai nevében visszabocsátotta az apát kezébe, örökösei nevében is lemondva a hűbérről. 1124-ben pont került az ügy végére: a brai egyház véglegesen a szerzetesek kezén maradt, ugyanis Anselmus és fiai meghaltak, mielőtt Magyarországról visszatértek volna. Világos tehát, hogy itt családostul történő áttelepedésről volt szó. Egy másik adat szerint Hezelo Magyarországra mentében egy, Németalföld szélén fekvő monostornak eladott kilenc hold földet egy udvarházzal. Hezelo otthonra lelhetett Magyarországon, mivel itt is halt meg.

Az esetek nagy többségében csak a magyarországi hely- és személynévanyag tájékoztat bennünket a latin ajkú népek bevándorlásáról. Baranya megyében 1181-ben Olasz nevű falura akadunk, s talán szintén népnévből való az 1221-ben felbukkanó Borsod megyei Olaszegyház neve. Bizonyára már a XII. század második felében benépesítették a latin ajkúak Nagyvárad mellett azt a helyet, amely 1215-ben mint a váradi latinok faluja (villa Latinorum Waradiensium) szerepel, később pedig a helység Olaszi neve állandósult. Korán megülhették a latinok a Pécsvárad részét képező Olaszfalvát. A Gyán személynév vallon eredetre utal. A XIII. századból ismerjük azt a Gyánt, aki az 1277. évi erdélyi szász népmozgalom vezetője volt. Feltehető, hogy a XIII. század elején Bihar megyében feltűnő három, Gyán nevű falu vallon telep lehetett. Fontos megfigyelés, hogy a vallonok, mint általában az újlatin népek, szívesen telepedtek németek közé. Latin János 1204-ben a nagydisznódi németek között élt. Imre király ez évben őt és örököseit feloldotta a németek kötelezettségei alól, és számos kiváltsággal látta el. Ugyanezt a Johan Latinust II. Endre király a mai Szászfehéregyháza vidékén feküdt Kozdfő földdel és kiváltságokkal adományozta meg. Kozdfő földjén néhány évtized alatt több falu alakult, ezek egyikét egy 1231. évi oklevél latin falunak nevezi. E villa Latina a mai Voldorffal (Dombos) azonos, a német név tehát egyértelműen mutatja, hogy a németek között vallon telepesek éltek. Latin János unokájának 1257-ből ismert Gyaninus neve is a család – nevekben több nemzedéken át megőrződő – vallon eredetére mutat. A dél-erdélyieken kívül az észak-erdélyi németek sorában is találkozunk vallonokkal. Noha a Beszterce melletti Alsó- és Felső-Wallendorfra csak XIII. század végi, illetve XIV. század eleji adataink vannak, nagyon valószínűnek tűnik, hogy a vallonok ennél jóval korábban megszálltak ott. A Szepességbe történt német benyomulás is vallon település létesülésével járt együtt. Noha a Hernád melletti Szepesolaszira vonatkozóan csak a XIII. századból maradtak ránk adatok, több körülmény is valószínűsíti XII. századi eredetét. IV. László király egy okleveléből következtethető, hogy Olaszi kialakulása a szepesi prépostság létesítése előtti időben történt. A helység 1243-ban felbukkanó Tornavaolaszi neve arra mutat, hogy eredetileg a tornai várispánság kötelékébe tartozott. Hospesei etnikumát, akiknek kiváltságait IV. Béla állapította meg 1243-ban, a falu német elnevezése (Wallendorf) segít meghatározni. Mert míg a latin, magyar és szlovák név (villa Latina, Olaszi, Spišské Vlachy) csak újlatin népességre utal, a német név kifejezetten vallonokat említ.

A Szerémségben olyan számottevő újlatin nyelvű népesség élhetett a XII. században, hogy Nikétasz Khóniatész bizánci történetíró a Szerémséget Frangokhórionnak (frank vidéknek) nevezte. A nevezetes szerémségi szőlőtermő hegynek, a Fruška-Gorának is eredeti neve Franksa Gora (frank hegy) volt. Egy, 1150 táján írt krónika a szerémségi Nagyolaszit villa advenarum Francorumnak (frank jövevények falujának) nevezi. A frank szó pontos jelentése itt bizonytalan, bár egy másik krónika 1162-nél úgy említi Franca villa helységet, mint amelyben szerinte akkor milánói menekültek telepedtek meg.

A Magyarországra került vallonok jelentős része mezőgazdasággal foglalkozott, mint az a Wmand nevű hospes is, akinek IV. Béla király a fehérvári várhoz tartozó földet adományozott malommal, kaszálórésszel és szőlőművelésre alkalmas hellyel. A vallonok által létrehozott települések zöme agrártevékenységet folytató falu volt, és meg is maradt annak. Ugyanakkor nem lehet elvitatni a vallonoktól azt a szerepet, amelyet a magyarországi városiasodás útjának egyengetésében, egyes városaink alapításában játszottak. A sárospataki hospesek 1201. évi kiváltságlevelében, a magyarországi gyakorlattól eltérően, a bíró neve latinul „praepositus”-ként szerepel. Mivel ez az elnevezés a mai Észak-Franciaország területén dívott a középkorban, joggal gondolhatjuk, hogy Patak alapításában a vallonoknak is szerepük volt. Sárospatak közelében, a Bodrog mentén a XIII. században két további falu neve is mutat vallon lakosságra: Bodrogolaszi és Liszkaolaszi (a mai Olaszliszka) neve. Városias jellegű településeinken, Esztergomban, Székesfehérvárott, Óbudán egyaránt kimutatható a neolatin nyelvű népelemek, leginkább a vallonok jelenléte. Esztergomban a kevéssel a tatárjárás után feltűnő erős latin vezető réteg sejteti a vallonok szerepét a tatárjárást megelőző évtizedekben. Rogerius a tatárok esztergomi pusztításáról írva a magyarok mellett a Francigene és a Lombardi nevű etnikumról szól, megemlítve ez utóbbiról, vagy esetleg az utóbbi kettőről, hogy mintegy a város urai voltak. Az esztergomi latinok közül név szerint ismerjük Laurentius Latinus aranyművest, aki már 1230 előtt meghalt, s özvegye, Almanda és fia, Perrin eladták birtokukat. Székesfehérvári polgár volt korszakunkban Bonifác, aki Esztergomba nősült. Óbudán 1231-ben találkozunk Were nevű latin kereskedővel.

A XII–XIII. században etnikai vonatkozásban is szoros a kapcsolat Magyarország és a Kelet, a sztyepp világa között.[7] Az 1122. évi berrhoéi csatában a bizánciakkal szemben vesztes nomád népek egy csoportja Magyarországra jött. Többségüket besenyők alkották, akik II. István uralkodása alatt jelentős befolyásra tettek szert az ország kormányzásában. Besenyők már korábban is éltek Magyarországon. 1116-ban besenyők és székelyek részt vettek II. István csehek elleni hadjáratában. Ugyanezek a népek harcoltak 1146-ban is II. Géza oldalán a németek ellen vívott pozsonyi csatájában. Egy részük bizonnyal határvédő funkciót látott el, s az ország peremterületein éltek. Lakhelyeikről valamelyes tájékoztatást a Besenyő helynevek is adnak. Az udvardi besenyők 1075-ben szereplő Bars megyei faluja a XIII. század végén Besenyő néven fordul elő. Dávid herceg 1090 táján adta a Borsod megyei Aranyánt a tihanyi egyháznak, amely név 1211-ben már Besenyő formában szerepel. Eme falvak Besenyő neve tehát a XII. század folyamán alakult ki. A Besenyő helynevek egy része bizonyosan Besenyő nevű személyről vette nevét, mint például az aradi egyház javainak 1177. évi összeírásában előforduló Zaránd megyei Besenyő. Számos esetben azonban a helynév nem rögzítette azt a tényt, hogy ott besenyők éltek. A besenyők egy másik Bars megyei faluja a benne lakók ács jellegű szolgáltatásáról a Taszár nevet nyerte. Korszakunkban az ország sok falujában találkozunk besenyőkkel. A mosoni Királyudvaron 1203-at megelőzően éltek. A tolnai Mecseknádasdon és a borsodi Mezőnyárádon az 1230-as években említenek az oklevelek besenyőket. A székelyföldi Rákos faluból a tatárjárás idején pusztultak ki. Jelentős központjuk volt Győr és Sopron megye határvidékén, ahol övék volt Tét, az árpási besenyők pedig 1222-ben a nádortól kiváltságlevelet kaptak.[8]

A XII. század közepén Magyarországon élő mohamedánokról Abu Hamid tájékoztat bennünket.[9] Két csoportjukról emlékezik meg. A horezmiek utódai – írja az arab utazó – a magyar királyt (II. Gézát) szolgálják, sokan, ezrével élnek Magyarországon. Nyilvánosan ők keresztények, és eltitkolják iszlám vallásukat. A magyarországi forrásanyagban ők káliz néven szerepelnek. Az iráni nyelvű kálizok első csoportjai már a magyar honfoglalás óta a Kárpát-medencében élhettek. Káliznak nevezik a XII. század elején a királyi kincstár ügyintézőit. A kereskedelemben játszott szerepüket az elsősorban sószállításra használt Káliz út mutatja. Az ország forgalmas helyein való megtelepedésük szintén kereskedő foglalkozásukra vall. A Szerémség már a XII. században a borkereskedelem kiindulópontja volt, s Kinnamosz bizánci történetíró a Szerémségben lakó kálizokról tudósít, akiket Mánuel császár 1165-ben bizánci területre telepített át. A mai Budapest területén fekvő Megyernél jelentős rév volt a Dunán, itt 1135-ben a káliz nép nemzetségét említi egy oklevél. Évszázadokkal később ugyanitt feltűnik a káliz népnévből alakult (Buda)Kalász falunév. (Tévedés lenne azonban arra gondolni, hogy minden Káloz vagy hasonló, de etimológiailag a kálizzal összefüggő helynév káliz település emlékét őrzi. Így a baranyai Kalóc helynévben annak a Kaloz nevű személynek a nyoma maradt meg, akiről 1330-ban történik említés.)

A magyarországi mohamedánok másik csoportját Abu Hamid a magribiták leszármazottainak nevezi. Maga a magribita szó észak-afrikait jelent.[10] Mivel a magyarországi magribitáknak közvetlen kapcsolataik Észak-Afrikával nem voltak, így az elnevezés nem segít az etnikum közelebbi meghatározásában. Felmerült besenyő voltuk, de mégis valószínűbb, hogy iráni nyelvet beszélő alánokat (jászokat) kell látnunk bennük. A kelet-európai sztyepp XII. századi népei közül ugyanis egyedül az alánok, illetve azok elődei vándoroltak még a népvándorlás korában Észak-Afrikába. Abu Hamid elmondja a magribiták Magyarországon élő utódairól, hogy nyíltan kiállnak iszlám vallásuk mellett, a magyar királyt csak háborúban szolgálják (nyilván olyan háborúban, amely nem mohamedánok ellen irányul). Az arab utazó szerint az 1150 körüli években Magyarországon több mint tízezer olyan helység volt, ahol a mohamedánok nyíltan vagy titokban elvégezték a pénteki imát. Ez a szám kétségtelenül alapos túlzás, ennyi falu ekkor Magyarország egész területén nem volt. Ugyanakkor arra mutat, hogy a mohamedánoknak igen sok településük lehetett Magyarországon. Ezt a korai törvényekben az izmaelitákkal kapcsolatos törvénycikkek sokasága is alátámasztja. Az alánok első része már a honfoglaló magyarokkal a Kárpát-medencébe érkezhetett. Ha igaz, hogy az alánok magyar neve varsány lehetett, akkor 1075-ben a Szolnok megyei Pél határában velük, a varsányokkal találkozunk. E helyütt évszázadokkal később Varsány falura bukkanunk. Mohamedánok még a XII. század közepén is érkeztek nagyobb számban Magyarországra. Abu Hamid elmondja: II. Géza megbízta egy mohamedán alattvalóját, hogy számára nyilat jól kezelő muzulmánokat és törököket gyűjtsön össze. Abu Hamid szerint Kijev vidékén nagyszámú magribita él (ezeket külsejükben a törökökhöz hasonlítja), a nyilat a törökök módjára kezelik, és törökül beszélnek. A magyar király mohamedán követe Kijevben, a szlávok országában egy csapat nyilas muzulmánt gyűjtött össze II. Géza számára.

A XII–XIII. század fordulójától kezdve számos érdekes adat szól az izmaelitákról. Jakut arab geográfus 1220 táján a közel-keleti Aleppóban találkozott tanulmányaikat ott folytató magyarországi muzulmánokkal. Azok elmondták neki, hogy hazájuk Konstantinápoly túl a hungar nevű nép országában van, s bár ők az iszlám vallásának követői, a hungarok királyának engedelmeskednek. Szerintük Magyarország határvidékén mintegy 30 helységben laktak mohamedánok. Ez a tudósítás azonban csak a magyarországi mohamedánok egy tömbjére, alkalmasint a Szerémségre vonatkozhat. A magyarországi izmaeliták sokaságára utal III. Honorius pápa 1221. évi levele, amelyben kérte a magyar királynét, akihez Magyarország szaracénjainak sokasága tartozik, hogy ne engedje a keresztényeket az izmaeliták fennhatósága alá kerülni. Az oklevelek tanúsága szerint korszakunkban az izmaeliták szerte az országban éltek. 1192–1230 között több adat is említi a Bodrog megyei Apos faluban élő izmaelitákat, róluk kapta a terület az utóbb feltűnő Beszermény puszta elnevezést. A pesti szaracénok 1218-ban szerepelnek, emléküket a Pest határában később felbukkanó Böszörménykút helynév őrzi. Az 1210-es években két alkalommal szólnak forrásaink nyíri izmaelitákról, Texa, Ihász és Péntek nevűekről.

IV. Béla király 1243-ban megújította az elődei és az ő idejében Esztergomba települt örmények — tatárjáráskor elpusztult oklevélben foglalt — kiváltságait. Ebből arra következtethetünk, hogy legalábbis a XII–XIII. század fordulóján megkezdődött az örmények betelepedése Magyarországra és főleg Esztergomba. A kiváltság — egyebek mellett — áruik után az egész országban vámmentességet biztosított az esztergomi örményeknek. Elsősorban tehát kereskedelemmel foglalkoztak, de nem kizárt, hogy orvosi tevékenységet is űztek.[11]

A XIII. század első évtizedeiben nagy tömegű és új népesség érkezett kelet, délkelet felől Magyarországra a kunok és a románok személyében. A kumánnak is nevezett kunok a XI. század végén befolyásukat egészen az Al-Dunáig kiterjesztették, s így közvetlenül kapcsolatba kerültek Magyarországgal is, ahová be-becsaptak. Gyakran találkoztak a magyar uralkodók a Kijevi Oroszország, illetve Halics ellen indított hadjárataik során is az oroszok által polovecnek nevezett kunokkal. 1201-ben Fejér megyei faluban egy Buus nevű kun (Cunus) etnikumú szolgával találkozunk. Tekintettel arra, hogy a magyar írásbeliségben a XI–XII. században a Cunus etnikumjelölő más keleti népek, besenyők és úzok jelölésére is szolgált a kumánok–kunok mellett, nem vehető bizonyosnak, hogy itt kumán etnikumú emberrel lehet számolni. Jelentékeny mérvű kun bevándorlás korszakunkban két dátumhoz kapcsolódik; az 1220-as évek második felében Barc, az 1230-as évek végén pedig Kötöny kunjai telepedtek be Magyarországra.[12]

A XIII. század első évtizedeiben vett nagyobb lendületet a román népelem Kárpát-medencébe vándorlása. A románokat a korszak latin forrásai blak, blach, valach elnevezéssel illették, azaz nem vették át önelnevezésüket, amely neolatin nyelvükre utalóan rumán volt. A voloh, vlach stb. népnév végső soron germán szó, amely a kelta Volcus törzs nevéből származik. Az ófelnémetben ebből szabályosan Walh lett. A szó eredetileg keltát, majd romanizált keltát, újlatin népet jelentett. Az ófelnémetből átvett ősszláv volch hasonlóan valamennyi neolatin ajkú népre vonatkozott. Ószláv szövegek vlah, voloh alakjai is ezt a széles jelentéstartományt őrizték. A Nyesztor-féle orosz őskrónika volohjai a frankokra vonatkoznak. Az ócsehben a vlach franciát jelent. A megfelelő szlovén és lengyel szó ma is az olaszokra vonatkozik. A voloh szó a románokra korlátozódó értelemmel csak közvetlen szomszédaik, az ukránok, a bolgárok és a szerbek nyelvében szerepel. A magyar nyelv oláh szava is egy déli szláv vlach szó átvétele, azonos tőből, egy délnyugati szláv vlasiból ered olasz szavunk is, jelezve azt az ószláv nyelvi állapotot, amikor a voloh szó még tág jelentésű volt, s nem szűkült le a románra.[13]

A XIII. század első évtizedeinél korábbra nem lehet tenni számottevő román népelem magyarországi megjelenését. Ismerve a románság ekkori transzhumáló életmódját, hogy tudniillik kétlegelős állattartó gazdálkodást folytatott, amennyiben nyáron hegyi, havasi legelőkön, télen pedig a sík vidéken, folyó melletti területen tartotta állatait, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy bizonyos román pásztorcsoportok már a XIII. század eleje előtt, de legfeljebb csak a XII. század folyamán, eljuthattak a Kárpát-medencébe. Hogy a XII. századot megelőzően románok éltek volna a Kárpát-medencében, egyetlen megbízható forrás sem igazolja.

Ebben a kérdésben legtöbbet Anonymusra szokás hivatkozni, aki a magyar honfoglalás eseményeinek elmondása kapcsán Gelou személyében az erdélyi Gyalu környékén egy román–szláv fejedelmet szerepeltet a honfoglaló magyarok ellenfeleként. Anonymus a XIII. század elején élt, a IX. század végének etnikai viszonyait illetően nem tekinthető hiteles kútfőnek. Saját kora etnikai viszonyait vetítette vissza a magyar honfoglalás idejére, így szól például kumánokról, akik a magyar honfoglalás után másfél száz évvel érkeztek Európába, így tesz említést a honfoglaló magyarok ellen fellépő bolgár–román–kumán szövetségről, amely csak 1185–1186-ban alakult ki stb. De megállapításából azért sem következik, hogy románok éltek a XIII. század elején az általa megjelölt vidéken, Gyalu (azaz Kolozsvár) környékén, mert az anonymusi visszavetítés nem a XIII. század eleji Magyarország etnikai viszonyain, hanem a XIII. század eleji Magyarországgal határos területek etnikai viszonyain alapult. Amiként sem Zobor környékén nem éltek csehek, sem a Dunántúlon rómaiak, sem Bihar környékén kazárok a XIII. század elején, ugyanúgy nem szabad arra gondolnunk: Gyalu környékén olyan régi időkre tehető a románok megtelepedése, hogy Anonymust ez indíthatta a románok IX. század végi itteni szerepeltetésére. Anonymust az az elhatározás vezette, hogy dicsőséges hadjáratok füzéreként nagyszabású tablót rajzoljon a magyar honfoglalásról, s a földek birtoklását a saját korában élt nagyurak elődeinek vérrel szerzett jogából magyarázza. Ehhez azonban ellenfelekre volt szüksége, s mivel ilyenek sem az írott forrásokból, sem a néphagyományból nem álltak rendelkezésére, ezért maga koholt általában helynévből, így például Zobort a nyitrai Zobor-hegy nevéből, Gelou román fejedelmet pedig a Szamos menti Gyalu helység nevéből, etnikumul pedig annak a területnek a népességét tette meg, amely a képzelt vezér által uralt területtel határos volt. Így kerültek hát a románok Anonymusnál Gyalu vidékére, jelezve azt, hogy a XIII. század elején a történeti érdeklődés már számon tartotta a románokat mint a Magyarországgal délkeleti irányban szomszédos népet.

Hogy a románok a X–XII. században még nem jutottak el délről észak felé tartó vándorlásuk során a Kárpát-medencébe, azt elsősorban bizánci kútfők világítják meg. A legrégibb, pontosan datált híradás a románokról a XI. századi Kekaumenosz művében fordul elő 979–980-ra vonatkozóan, ahol Hellász vlachjaiként szerepelnek. A második, de kronológiailag elsőnek is vehető információ Jóannész Szkülitzész XI. század végi munkájában található, amely szerint a nyugati bolgár állam egyik vezetőjét, Dávidot 976–980 között Ohrid vidékén vándorló vlachok ölték meg. Még közel két évszázadig a Balkán vidékén találkozunk a románokkal. A Kárpát-medence közvetlen közelébe csak a XII. század második felében kerülhettek. Nikétasz Khóniatész ama hírének az értelmezése, mely szerint 1164-ben a Bizáncból menekülő Andronikosz Komnénoszt vlachok fogták el Halics határvidékén, vitás ugyan, mivel nem egyértelmű a vlach terminus, és bizonytalan a területi lokalizálás is, de nem kizárt, hogy itt már a Dunától északra élő románokról szóló híradást olvashatunk. Amikor 1166-ban Léon Vatatzész hadat indított Magyarországra, seregében vlachok is voltak, akikben nagy valószínűséggel kereshetünk románokat.

Magyarországi forrásanyagban a XI–XII. században románok nem szerepelnek. Ez megerősíti azt, hogy a románok a délről észak felé tartó vándorlásuk során csak a XII. század második felében közelítették meg a Kárpát-medencét, s jelentős számban történő megjelenésük a Kárpát-medence illetően nem lehet korábbi a XIII. századnál. A tatárjárásig terjedő időszak magyarországi okleveles anyagában hatszor történik említés magyarországi románságról. Időben legkorábbi vonatkozást egy 1250. évi királyi oklevél nyújtja, amelyben IV. Béla király megerősítette II. Endre király adományát Iwachin szebeni ispán részére, aki a Boril bolgár cár elleni hadjáratban szászokat, románokat (Olacus), székelyeket és besenyőket maga mellé véve harcolt. Ez az esemény 1210-ben történt; ez az első nyoma annak, hogy a magyar királyság felhasználta, adott esetben katonai szolgálatra, a feltehetően már magyar államterületen élő románságot. A következő két adat 1222. évi. II. Endre a Német Lovagrendnek vámmentességet biztosított a székelyek és a románok (Blaci) földjén való áthaladáskor, III. Honorius pápa pedig megerősítette a kiváltságot, megismételve a románok (Blachus) földjére vonatkozó kitételt. Hogy ezen a területen Fogaras vidékét kell értenünk, az a magyarországi románokra vonatkozó következő adatból derül ki. 1223-ban II. Endre a kerci (Fogaras vidéke) cisztercita monostornak adományozta azt a földet, amelyet már korábban a monostornak adott, kivéve azt a románok (Blaccus) földjei közül. 1224-ben az Andreanumban a magyar király az erdélyi németeknek (a szebeni szászoknak) adományozta a románok (Blacus) és a besenyők erdejét, amely a szebeni havasokban feküdt. Korszakunkban a románokra vonatkozó utolsó adat 1234-ből való, akkor IX. Gergely pápa felhívta az ifjú Béla király figyelmét, hogy a kunok püspökségében levő román nép (Walatus, Walathus) a görög rítus szerint veszi fel a szentségeket, s példájuk magyarokra, németekre és más ortodox vallásúakra is hat, ezért utasította a kunok püspökét, hogy (római) katolikus püspököt állítson számukra, Bélát pedig arra kérte, hogy a románokat bírja rá a (római) egyház által adott püspök elfogadására. Ez utóbbi adat nem feltétlenül a Kárpát-medencei románokra vonatkozik, hiszen magának a kunok püspökének székhelye, Milkó is kívül esett a Kárpát-medencén. Erre mutathat a pápai levélnek az a megjegyzése, hogy Magyarországról mind magyarok, mind németek, mind más ortodox hitűek letelepedés céljából hozzájuk átmennek (transeunt), és a románokkal szinte egy néppé válva fogadják el a görögök szertartását. A görög rítus a tized fizetésének terhe alóli mentességet jelentette, s így a római rítusú katolikusok részéről az őket sújtó tizedterhek elleni tiltakozást fejezte ki. Anonymus Gelou románjainak megrajzolásakor elsősorban a Kárpátok túlsó oldalán élő románságra gondolt. Mindenesetre a magyar államterületen belüli románságról is lehetett tudomása, mivel a névtelen jegyzőnél Gelou románjai ugyanúgy Blacus néven szerepelnek, mint a XIII. század első évtizedeinek magyar okleveleiben a kortárs románok.

Nem ejtve itt most szót az idegenből jött feudális urakról és lovagokról, a Magyarországra érkező telepesek túlnyomó többsége paraszti, földművelő, állattenyésztő, illetve kézműves foglalkozást űzött. Itteni letelepedésük a magyarországi termelők számát gyarapította, idegenből hozott munkafogásaik, eszközeik környezetükben szélesebb körben elterjedhettek. Magyarországra költözésükhöz fűzött reményeik általában teljesültek, a királytól többségük bizonyos fokú szabadságot nyert el, s így jelenlétük ösztönzőleg hatott azokra a magyar tömegekre is, akik hasonló szabadságok birtokába igyekeztek kerülni.

Irodalom

Összefoglaló képet rajzol korszakunk Magyarországának idegen, jobbára szláv, német és olasz etnikumairól Mályusz Elemér, A középkori magyar nemzetiségi politika Századok 73. 1939. című tanulmányában, de mind koncepciója, mind adatainak kronológiai elhelyezése revízióra szorul. Áttekintést ad az idegen etnikumokról, különös tekintettel a németekre Schünemann, Die Deutschen in Ungarn bis zum 12. Jahrhundert. Felszabadulás utáni irodalmunkban csak az igény fogalmazódott meg a középkori nemzetiségtörténeti kutatások kiszélesítésére és a kérdéskör modern feldolgozására, amint azt Csorba Csaba Nemzetiségek a középkori Magyarországon: a magyarországi kun kutatás helyzete (Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának huszadik évfordulójára. Túrkeve, 1971) című írása kifejezésre jututatja, de a téma monografikus feldolgozása hiányzik. Rövid áttekintést ad Szűcs Jenő, A középkori Magyarország népei (História, 1982. 4–5, 6). A magyarországi helynévanyagban nyomot hagyott idegen etnikumok nevével egyező helynevek felsorolását és térképes ábrázolását lásd Kristó Gyula - Makk Ferenc - Szegfű László, Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez. I. (Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 44. 1973).

  1. A kora középkori szlovák etnikum kérdésében ma még nincs azonos véleményen a szlovák és a magyar történetírás. A szlovák álláspontot P. Ratkoš Otázky vývoja slovenskej národnosti do začiatku 17 stor. (Historický Časopis 1972. 1) és A szlovák nemzetiség fejlődése a 16. sz. végéig (Nemzetiség a feudalizmus korában. ÉTtK Új sorozat 64. Budapest, 1972) című tanulmányai képviselik, ezzel élesen szemben áll: Györffy, [Az Árpád-kori szolgálónépek történetének kérdéséhez, Györffy György, Néppé válás Európában és az Északi Kárpátokban (Kortárs, 1982. 2). A szlovák történészek közül az 1981-ben tartott VIII. kongresszusukon többen (B. Chropovský, R. Marsina stb.) foglalkoztak a szlovák etnogenezis kérdéseivel (Historický Časopis 1982. 1).
  2. A drávántúli terület (Szlavónia, Horvátország, Dalmácia) 12-13. századi történetét modern horvát monográfiák világítják meg: N. Klaić, Povijest Hrvata u ranom srednjem vijeku (Zagreb, 1971); Povijest Hrvata u razvijenom srednjem vijeku (Zagreb, 1976). A drávántúli fejlődés e korbeli kérdéseit érinti Kristó, Különkormányzat az Árpád-kori Drávántúlon és Erdélyben.
  3. A cseh betelepedésre lásd Ernyey József, Régi cseh telepítések hazánkban (Föld és Ember, 1926. 2). Az orosz etnikumról újabban Kristó Gyula értekezett: Oroszok az Árpád-kori Magyarországon (Acta Universitatis Szegediensis: Acta Historica 67. 1980). Idegen etnikumok regionális vizsgálatára példaadó D. Pais, Eléments ethniques ouest-européens: aux environs de Gyulafehérvár du XIIe au XIVe siécle (Studia Slavistica 1966. 1–4).
  4. Gazdag magyar, német és román nyelvű anyag foglalkozik a germán ajkú népelemek magyarországi betelepedésével. Ma már hatkötetes oklevéltár fogja össze az erdélyi szászokra vonatkozó okleveles anyagot. Korszakunk diplomáit lásd F. ZimmermannC. Werner, Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I. (Hermannstadt, 1892). Erdélyre nézve a magyar nyelvű szakirodalomból lásd Wenzel Gusztáv, Adalék az erdélyi szászok történetéhez az Andreanum előtti időből (ÉTtK III. Budapest, 1873); Maksay Ferenc, A szászság megtelepülése (In: Erdély és népei. Szerkesztette Mályusz Elemér. Budapest, 1941); a német nyelvű anyagból: G. D. Teutsch, Geschichte der Siebenbürger Sachsen für das sächsische Volk. I. (Hermannstadt, 1899); O. Mittelstrass, Beiträge zur Siedlungsgeschichte Siebenbürgens im Mittelalter (Buchreihe der Südostdeutschen Historischen Kommission 6. München, 1961); az RuSg gyűjteményes kötet egyes tanulmányai, kiváltképpen K. K. Klein, Geysanum und Andreanum. Fragmentarische Betrachtungen zur Frühgeschichte der Deutschen in Siebenbürgen; Th. Nägler, Die Ansiedlung der Sachsen ín Siebenbürgen und ihr Beitrag zur Entwicklung der rumänischen Feudalgesellschaft (Studien zur Geschichte der deutschen Nationalität und ihrer Verbrüderung mit der rumänischen Nation. I. Bukarest, 1976); a román nyelvű anyagból: Șt. Pascu, Voievodatul Transilvaniei. I. (Cluj, 1972). Az észak-magyarországi (abaúji, szepesi) német betelepülésre a leginkább használható munkák: Fekete Nagy Antal, A Szepesség területi és társadalmi kialakulása (Budapest, 1934); B. Varsik, Osídlenie Kosickej kotliny. I-II. (Bratislava, 1964–1973). A Magyarországra történt német betelepedést országos vonatkozásban vizsgálja Fügedi Erik, A befogadó: a középkori magyar királyság (Történelmi Szemle 1979. 2).
  5. Az erdélyi szászok kiváltságolásáról számos tanulmány áll rendelkezésünkre, ezek; közül megemlítjük Hanzó Lajos Az erdélyi szász önkormányzat kialakulása (Értekezések a Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetem Magyar Történelmi Intézetéből I. Szeged, 1941) című kötetét, továbbá az RuSg gyűjteményes kötet egyes tanulmányait: E. Wagner, Boralt und terra Daraus. Zur Ostgrenze des Andreanischen Rechtsgebietes; O. Mittelstrass, Terra Syculorum terrae Sebus und der sächsische Unterwald; H. Gunesch, Beiträge zur Siedlungsgeschichte des Brooser Stuhles vom 13. bis zum 16. Jahrhundert; a terminológiára pedig W. Loth "Teutonici" in Siebenbürgen, Zum Problem des Namens der deutschen Einwanderer című dolgozatát.
  6. A latin ajkú népek (vallonok, olaszok, franciák) forrásokban tükröződő elnevezéseinek terminológiai ingadozásaival gazdag anyag foglalkozik: Auner Mihály, Latinus (Századok 1916. 1); Karácsonyi János, A vallon-olaszok Erdélyben (Magyar Nyelv 1925. 1-4); Surányi Bálint-Bárczi Géza-Pais Dezső, Adalékok a "Gallicus"-ok nemzeti hovatartozásának kérdéséhez (Magyar Nyelv 1957. 3-4). A vallonok magyarországi betelepedésére alapvető: Gy. Székely, Wallons et Italiens en Europe Centrale aux XIe-XVIe siecles (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio historica. 6. Budapest, 1964); Székely György, A székesfehérvári latinok és a vallonok a középkori Magyarországon (In: Székesfehérvár Évszázadai II.). A Gyán név vallon vonatkozásaira lásd Karácsonyi János, Gyán [Magyar Nyelv 1923. 1-4). A középkori magyar-vallon kapcsolatokat Bárczi Géza A középkori vallon-magyar érintkezésekhez (Századok 1937. 9-10), a középkori magyar-francia érintkezéseket pedig D. Pais Les rapports Franco-Hongrois sous la régne des Árpád (RÉH 1923. 1-2, 3-4) című dolgozata tárgyalja. Az esztergomi latinokra lásd Zolnay László, Az esztergomi Latinusokról (Annales Strigonienses, 1960), az óbudai latin Werére pedig Györffy, Budapest története.
  7. A keleti etnikumokra nézve színvonalas összeállítás: Györffy György, A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig (Századok 1958. 1-4, 5-6; újabb kiadása: Györffy, Magyar őstörténeti tanulmányok); Göckenjan, Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelaterlichen Ungarn.
  8. Ami az egyes keleti népeket illeti, a besenyőkről Györffy György Besenyők és magyarok (KCsA I. kiegészítő kötet, 1939. 5) címmel készített monográfiát. A II. István korában Magyarországra jött besenyőkre lásd Makk Ferenc, Megjegyzések II. István történetéhez (In: KKKK).
  9. A magyarországi mohamedánoktól jó összefoglalások állnak rendelkezésünkre: Karácsonyi János, Kik voltak s mikor jöttek hazánkba a böszörmények vagy izmaeliták? (ÉTtK XXIII. 7. Budapest, 1913); Gyóni Mátyás, Kalizok, kazárok, kabarok, magyarok (Magyar Nyelv 1938. 3-4, 5-6); Czeglédy Károly, Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről (Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia Budapest 1969. Szerkesztette Kázmér Miklós és Végh József. Nyelvtudományi Értekezések 70. Budapest, 1970); Gy. Székely, Les contacts entre Hongrois et Musulmans aux A IXe-XIe siécles (The Muslim East. Studies ín honour of Julius Germanus. Budapest, 1974).
  10. A szerecsen (Sarracenus) szó jelentésére lásd Mollay Károly, Szótörténeti adatok (Magyar Nyelv 1957. 1–2).
  11. A magyarországi örmények Árpád-kori történetével Schütz Ödön Néhány örmény eredetű betegségnevünkről Magyar Nyelv 1958. 3–4) című dolgozata foglalkozik.
  12. A kunok történetét gazdag szakirodalom tárgyalja, lásd például Györffy György, A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez (Antiquitas Hungariae 1948. 1-2); Pálóczi-Horváth András, A kunok megtelepedése Magyarországon (Archaeologiai Értesítő 1974. 2).
  13. Kiterjedt irodalom tárgya a románság 10-13. századi története. A románok vlach ~ oláh elnevezésére lásd Kniezsa, A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1. A román nép elnevezésének kérdéséről legújabban V. Arvinte Le nom ethnique román et la création du nom de l'État national Romania (Revue Roumaine d'Histoire, 1977. 3) című tanulmányában értekezett. A románság legkorábbi előfordulásainak forráshelyeivel, Kekaumenosszal és Szkülitzésszel foglalkozik: M. Gyóni, L'oeuvre de Kekaumenos, source de l'histoire roumaine (RHC 1945. 1-4); Skylitzes et les Vlaques (RHC 1947. 2). Ugyancsak Gyóni Mátyás világította meg A balkánfélszigeti vláchok kétlegelős pásztorkodása a középkorban (A Magyar Tudományos Akadémia I., Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1951. 2) című értekezésében a románság 10-12. századi foglalkozási viszonyait. A 10-13. századot fogja át G. G. Litavrin, Vlahi vizantyijszkih isztocsnyikov X-XIII. vv. (Jugo-vosztocsnaja Jevropa v szrednyije veka I. Kisinyov, 1972). A magyar történészek egységesen vallják, hogy a románok nem őslakói Erdélynek, hanem a 12-14. század folyamán déli irányból vándoroltak oda. Az ezt az álláspontot képviselő forráskiadványok s egyszersmind értékelések közül megemlíthető a Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 p. Christum] (Curante Emerico Lukinich et adinvante Ladislao Gáldi ediderunt Antonius Fekete Nagy et Ladislaus Makkai Études sur l'Europe Centre-Orientale - Ostmitteleuropáische Bibliothek 29. Budapestini, 1941) című kötet, valamint Györffy György Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez (Történelmi Szemle 1964. 1, 3-4) című közleménye. Ezt a kérdést a magyar történészekhez hasonló értelemben tárgyalja V. P. Susarin, Etnyicseszkaja isztorija vosztocsnovo Prikarpatja v IX-XII. vv. (Sztanovlenyije rannyefeodalnyih szlavjanszkih goszudarsztv. Kijev, 1972). Anonymus blakjairól legkimerítőbben Inokai Tóth Zoltán Tuhutum és Gelou. Hagyomány és történeti hitelesség Anonymus művében (Századok 1945-1946), valamint Kristó Gyula Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál Századok 1978. 4-5) című írásában értekezett. A román történetírás ettől eltérő, a dákoromán kontinuitás elmélete alapján a románság erdélyi őshonos voltát valló nézetének kifejtése - egyebek között - a Relations between the Autochthonous Population and the Migratory Populations on the Territory of Romania (Bibliotheca Historica Romaniae. Monographs XVI. Bucuresti, 1975) című gyűjteményes kötet egyes tanulmányaiban olvasható. E kötet és a benne foglalt koncepció bírálatát magyar részről lásd Bartha Antal, A dákoromán kontinuitás problémái (MT 1977. 2).


Népesség és település
Tartalomjegyzék Falu