Ifjabb Andrássy Gyula

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: idősebb Andrássy Gyula

Andrássy Gyula Gábor Manó Ádám

Tőketerebes, 1860. június 30. – Budapest, 1929. június 11.
politikus, belügyminiszter, jogi szakíró, pártvezető,
az utolsó osztrák-magyar külügyminiszter,
az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat elnöke
Wikipédia
Ifj. Andrássy Gyula, 1905
1906. április 6.
Kossuth Ferenc és Andrássy Gyula látogatása Ferenc Józsefnél.
1908. november 11.
Andrássy Gyula választójogi törvénytervezete.
1910. február 15.
Az Andrássy Gyula által vezetett Alkotmánypárt kimondja feloszlatását.
1918. október 24.
Andrássy Gyula a Monarchia új külügyminisztere.
1918. október 27.
Andrássy Gyula külügyminiszter békefelhívása az antanthatalmakhoz.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

Ugyanakkor másik csoport is kezdett formálódni Andrássy fiai, ifj. Andrássy Gyula és Tivadar körül, főként arisztokraták és familiárisaik között, akik ekkor elvhű liberálisnak és hatvanhetesnek vallották magukat, de a Tisza-csoport hegemóniájától és módszereitől idegenkedtek.

A Wekerle-kormány győzelme és bukása

Csáky önként visszavonult, helyét Eötvös Loránd, a kiváló tudós foglalta el; a népszerűtlen Tisza-csoport egyik beltagja, Tisza Lajos helyett if. Andrássy Gyulát bízta meg a király személye körüli minisztérium vezetésével; a földművelésügyi tárcát Festetics Andor vállalta.

A nagyhatalmi nacionalizmus

A nagyhatalmi nacionalizmus érveit és céljait szélesebb látókörrel, színvonalasabban fogalmazta meg ifjabb Andrássy GyulaAz 1867-iki kiegyezésről” című pályadíjas munkájában. Andrássy nem a nemzetiségelnyomó nacionalizmus platformján akarja a vezető réteg politikai egységét összehozni, hiszen az ebbéli egység fölös bősége ellenére sem sikerült eddig a kiegyezés óta fennálló közjogi ellentéteket áthidalni. Ő a lefolyt három évtized eredményeire hivatkozva, észérvekkel kívánta a dualizmus változatlan fenntartásának szükségességéről meggyőzni a nemzeti ellenzéket. A mai rendszer „minden megbolygatása, megváltoztatásának minden kísérlete már önmagában is nagy veszélyekkel jár”. Ennek csak az teheti ki nemzetét, „akinek az a meggyőződése, hogy a mai rendszer a nemzet fejlődését végképp megakasztja”.[1] Ilyet viszont a tények józan reális mérlegelése alapján egyetlen hazafi sem állíthat. Meddő tagadás helyett arra kell törekednünk, hogy „a közös intézmények terén oly álláshoz jussunk hogy ott a mi befolyásunk legyen a döntő”. Az organikus fejlődés úgyis a magyarságot erősíti „A monarchia erőviszonyai természetessé és érdekei kívánatossá teszik, hogy benne politikai tekintetben mi vigyük a vezető szerepet. Mi nagy múltú, egységes államot alkotunk. Ausztria a nemzetiségeknek és tartományoknak mozaikja, belső egység nélkül… Ezen kívül a magyar faj a politikai, az államfönntartó képesség dolgában messze túlszárnyalja a velünk szövetkezett népeket.”[2] Nem lerombolni vagy bolygatni kell tehát, hanem erősíteni és meghódítani a közös intézményeket, és akkor idők rendjén a magyar lesz a Monarchia vezető nemzete.

A koncepciót illetően teljesen megegyezett Andrássyval nagy tekintélyű pályatársa és ellenlábasa, Tisza István, legfeljebb a külpolitikai vonatkozásokat húzta erősebben alá.

Az 1898. évi politikai válság. Bánffy bukása.

A befolyásos Tisza-csoport az obstrukció erélyes megfékezését, szigorú házszabály-revíziót követelt. Az Andrássy Gyula vezette arisztokrata-csoport viszont ellenzett minden erőszakos rendszabályt, eltávolodott a kormánytól.

A nyugalmi provizórium belső ellentmondásai

A Széll kreálta kormánypárt három frakcióra bomlott: a Tisza vezette óliberális „régi gárdára”, Apponyi csoportjára, amellyel a kormánypárti agráriusok zöme rokonszenvezett, és az Andrássy Gyula körül tömörülő arisztokraták csoportjára.

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

Ez utóbbi cél, az eszmei harc, a tudományos gondolkodás védelme vezette a Huszadik Század szerkesztő és írógárdáját, amikor a következő évben, 1901 januárjában megalapította a Társadalomtudományi Társaságot. Az első elnök Pulszky Ágost, a pozitivista jogbölcselet kiváló művelője lett, utána Andrássy Gyula, majd Pikler Gyula jogfilozófus és szociológus következett.

Hanák Péter

A belpolitikai válság kiújulása

November 18-a olyan csatanyerés volt, amellyel Tisza az egész hadjáratot elvesztette. Az amúgy is fellazult kormánypárt néhány nap alatt felbomlik. Széll leköszön mandátumáról, az Andrássy vezette mágnáscsoport kilép a pártból, követi őket Károlyi Sándor agrárius gárdája. Ami sem Kossuthnak, sem az Ugron-pártnak éveken át nem sikerült, az most Tisza jóvoltából egy csapásra megvalósul: az ellenzéki koalíció összekovácsolása. November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”. Elnökül a nagyobb népszerűség okán, taktikai meggondolásokból Kossuth Ferencet teszik meg, valójában Apponyit, utóbb a koalícióhoz csatlakozó disszidensek vezérét, Andrássyt ismerik el.

Az 1905. januári választások

Az ellenzék táborát erősítette a Néppárt és különösen az Andrássy vezette disszidensek köre – nemsokára: Alkotmánypárt –, amely a magyar arisztokrácia, a nemesi nagybirtokosok előtt, továbbá a Bánffy-féle Újpárt, amely a nemzeti szellemi értelmiség, a polgári középrétegek előtt, s a demokrata pártot képviselő Vázsonyi, aki a fővárosi liberális polgárság körében örvendett tekintélynek.

A kormányzati válság kialakulása

Az uralkodó február elején Andrássyt bízta meg az új kormány megalakításával, de eleve azzal a feltétellel, hogy a katonai követelések nem szerepelhetnek a kormányprogramban. Andrássy és a mögötte álló ellenzéki hatvanhetesek ezt a feltételt nem fogadták el. Andrássy az alapelveket tekintve alig különbözött Tiszától. 1896-ban, amint korábban említettük, még egy kötetnyi racionális érvet sorakoztatott fel mind a függetlenségi, mind a nemzeti párti koncepció ellen. Politikájának – írta akkor – nem az a célja, hogy „oly eszmények megvalósítására igyekezzék, amelyek nemzeties színezetüknél fogva a hazafiak szívét megrezgetik”, hanem amelyet csak „a jelszavak zsarnokságától ment gondolkodás ítélhet meg biztosan és helyesen”. „A nemzetnek állandó érdeke a kiegyezés fönntartását követeli… E célhoz szilárdan kell ragaszkodnunk…, ha miatta néha népszerűtlenek is leszünk, ha néha erőt is kell vennünk önmagunk érzelmén is.”[3] Két év múlva, a Bánffy elleni obstrukció idején, az úgynevezett „Lex Tisza” párthatározattá emelésekor mégis kilépett a kormánypártból, majd hamari visszatérte után, híveivel együtt külön csoportot alkotott, egészen az 1904. novemberi végleges szakításig.

Andrássy politikai útját elsősorban az „ortodox” hatvanhetes, „merkantilista” kormányzó csoporttal való ellentéte határozta meg, amit a Tiszával folytatott rivalizálás személyes motívuma is színezett. Ezen túlmenően jelentős módszerbeli és taktikai ellentét is eltérítette a kormánytól. Andrássy ugyan élete végéig a dualizmus híve volt, de úgy vélte, hogy a rendszert nem merev konzervativizmussal, nem csupán erőszakkal, hanem a nemzeti érzés táplálásával és kielégítésével lehet sikeresen megvédelmezni. Elítélte Tisza módszereit, de károsnak tartotta a vezető réteg áldatlan belviszályát, ezért a kompromisszum közvetítésére vállalkozott. „Nagyon fájdalmas szakítanom azokkal – indokolta meg kilépését a kormánypártból 1904 végén –, akiknek politikáját, politikai programját ma is helyesnek tartom… Erős meggyőződésem, hogy az ország szenvedni fog, ha az áldatlan, szenvedélyes küzdelmet végigharcolja. Ezért az én célom…, hogy a békés kibontakozás útjait keressem.”[4] A belpolitikai konszolidáció azonban, szerinte, elképzelhetetlen valaminő nemzeti vívmány, elsősorban a magyar vezényszó, a dualizmus szellemének a közös hadseregben való érvényesítése, az úgynevezett katonai engedmények nélkül, amelyek levezethetik a dualizmus ellen felgyülemlett nemzeti ellenzékiséget. Ezért az ellenzék katonai programjának, legalább néhány kívánságának teljesítése nélkül nem vállalkozott kormányalakításra.

Ezen a ponton azonban Ferenc József sem engedett. Hagyomány és tapasztalat megtanította rá, hogy birodalmát négy évszázad viszontagságai közepette elsősorban az abszolutisztikusan vezérelt hadsereg „nemzetek feletti” egysége tartotta össze. A magyar kívánságok kielégítése – úgy vélte – óhatatlanul a hadsereg nemzeti jellegű szervezeti átalakulására vezetne, ami nemcsak harcképességét ásná alá, hanem a magyar és egyéb szeparatizmus, egy esetleges nemzeti rebellió felfegyverzését jelentené. Nem engedhetett a katonai bürokrácia elitjének határozott ellenállása miatt sem, a hadügyi kormányzat és a vezérkar elutasított minden politikai természetű, nemzeti jellegű szervezeti reformot. Ilyen megfontolások miatt mereven ragaszkodott a hadseregre vonatkozó felségjogainak csorbítatlanságához, visszautasította a nemzeti reform szerény óhaját, még ha ezzel a magyarországi válság rugalmasabb megoldási lehetőségét fel kellett is adnia.

Ebben a kérdésben kézzelfoghatóan megmutatkoztak a rendszer strukturális ellentmondásai: a birodalom dualista politikai felépítése – szigorúan centralizált, egységes hadsereggel; parlamentáris alkotmány – abszolutisztikus felségjogokkal, amelyeken megtörik a parlamentarizmus érvénye. Megnyilvánult egyúttal a magyar alkotmányosság gyengesége, az önállóság csonkasága is. Amint magát a hatvanhetes rendszert akarta megváltoztatni, kitűnt, hogy Magyarország a kölcsönös függőségnek olyan kötelékeivel van a birodalom egészéhez láncolva, amelyeket alkotmányos-parlamentáris eszközökkel nem lehet feloldani.

Ferenc Józsefnek a többség programját elutasító, imparlamentáris eljárását a Magyarország iránti ellenszenvét ekkortájt nyíltan kimutató trónörökös, az osztrák kormány és a parlament egyöntetűen támogatta. Ez volt az egyetlen pont, amely a széthúzó ausztriai erőket időlegesen egyesítette. A Gautsch-kormányt a Reichsrat a magyarországi fejlemények miatt tüntető együttműködési készséggel fogadta. Elítélte a magyar koalíció követeléseit, megszavazta a legsürgősebb javaslatokat és bizottságot küldött ki „a két birodalomrész közti viszony tanulmányozására”, ami persze a dualizmusellenes demonstráción kívül semmilyen reális eredménnyel nem járt. A dinasztia és az osztrák uralkodó körök álláspontja megnehezítette Magyarországon a válságból való kibontakozást. Az Andrássyval folytatott többszöri tárgyalások, februárban és márciusban, nem jártak sikerrel. A februárban megnyitott magyar országgyűlés érvénytelenítette a november 18-i puccsal megszavazott házszabály-revíziót, fenntartotta katonai követeléseit, tiltakozott a megbukott és lemondott Tisza-kormány hivatalban maradása, a nemzet alkotmányos jogainak megsértése ellen, ami a szónoki deklarációkon kívül ugyancsak semmilyen reális eredményt nem hozott.

Március és április folyamán továbbra is Andrássy Gyula személye állt előtérben, vele és körülötte folytak a meddő alkudozások a koalíció kormányalakításának feltételeiről. A függetlenségi vezérek, Kossuth és Apponyi már hajlottak arra, hogy a felemelt hadiköltségvetés redukálása fejében – katonai programjukat egy időre kikapcsolva – vállalják a kormányzást. Pitreich hadügyminiszter budapesti tárgyalásai során – a béke kedvéért – ráállt volna valamelyes pénzügyi redukcióra. Andrássy azonban nem akarta a katonai programot a bizonytalan jövőre halasztani, az engedékeny Kossuthot pedig a vezérlő bizottság leszavazta.

A Fejérváry-kormány kinevezése és fogadtatása

A koalíció feliratát a népszerű politikai és nemzeti reformok általános, elmosódott, az érdekütközéseket mindenfelé lecsiszoló fogalmazása jellemezte. Első helyre a választójog meghatározatlan mérvű kiterjesztését állította; másodszor közgazdasági és szociálpolitikai reformokat ígért, harmadszor a gazdasági különválás és önállóság kellő előkészítését helyezte kilátásba, végül annak a kívánságának adott hangot, hogy „a magyar hadseregnek nemzeti jellege nyelvben és jelvényekben kidomboríttassék”.[5] Minthogy a kormányalakítási kísérlettel április elején újból megbízott Andrássy ehhez a ponthoz mereven ragaszkodott, az udvar és a parlamenti többség közötti tárgyalások május közepén holtpontra jutottak.

1905. szeptember 15.

A koronatanács után Gołuchowski fogadta Bánffyt, aki három vezértársával, Andrássy Gyulával, Kossuth Ferenccel és Zichy Aladárral egyetértésben, mérsékelt program alapján felajánlotta kormányalakítási készségét. Ezt a külügyminiszter azzal magyarázta, hogy úgy látszik, „a pokol kezd meleg lenni az uraknak. A sikerben már nem olyan biztosak, az esetleges erőszakos rendszabályok komoly gondokat okoznak nekik, és a Fejérváry-kabinet radikál-szocialista programja legalább annyira megijesztette őket, mint amennyire engem meglepett.”

Gołuchowski Bánffy értésére adta, hogy a jelen helyzetben „nem pillanatnyi összetákolásról, hanem alapos, hosszú évekre terjedő szanálásról” lehet csak szó.[6] A korona megegyezési feltételeit a katonai kérdés teljes kiiktatásában, a közös ügyek változatlan fenntartásában jelölte meg. Az Ausztria és Magyarország közötti egyéb ügyek újraszabályozása a két kormány és az e célra kiküldött parlamenti deputációk dolga. Egy nagyszabású újjárendezés azonban csak akkor lehet hatékony, ha az új megállapodás legalább 29 évre szól. Bánffyt és társait ugyan lehangolták ezek a feltételek, de továbbra is bíztak az alkudozások eredményében.

A koalíció behódolása

A mérsékelt kívánságokat február elején Andrássy tolmácsolta az uralkodónak: programja katonai részének megvalósítását nem tűzi a kormányvállalás feltételéül, de elvileg nem is mond le róla, hanem a szélesebb alapokon megejtendő új választások eredményében megnyilvánuló „nemzeti akarattól” teszi függővé.

Ferenc József azonban nem elégedett meg az ilyen fenntartásoktól megbizonytalanított egyezséggel. Úgy látta, hogy a saját seregeiktől félő vezérek a behódolás tisztes formáját keresik, csak az elvhűség látszatának megőrzéséért tétováznak. Az uralkodó nem szakította meg az alkut, de néhány erélyes csapással kívánta meggyorsítani a megegyezést. Ezt sugallta az a megfontolás is, hogy az alkotmányos többséggel rendelkező koalíciót meg kell fosztani „ellenkormány” szerepének legalitásától, a vezérkart pedig képviselői immunitásától. Ezt sürgette az új külkereskedelmi szerződések életbeléptetésének közelgő határideje is.

A vám- és kereskedelmi szövetségnek a SzéllKoerber-féle megegyezésen alapuló meghosszabbítását és az ehhez csatolt új autonóm vámtarifát a magyar törvényhozás – amint láttuk – az obstrukció miatt nem hagyta jóvá, nem adott további törvényes felhatalmazást a kormánynak az új külkereskedelmi szerződések megkötésére sem. A legfontosabb szerződések azonban 1903 és 1905 között lejártak. A külügyminiszternek, ha nem akarta a Monarchiát vámpolitikai konfliktusoknak, gazdasági megrázkódtatásoknak kitenni, meg kellett indítania a külkereskedelmi tárgyalásokat. A Németországgal, Olaszországgal, Oroszországgal és más országokkal kötött szerződéseket 1906. március elsejéig kellett életbe léptetni. A magyar kormány – amint láttuk – már az 1905. október 16-i közös minisztertanácson vállalta, hogy parlamenti jóváhagyás híján rendeletileg lépteti életbe a szerződéseket. Ezzel azonban nehéz dilemma elé került: ha elmulasztja ezt az intézkedést, a szerződések sorát kockáztatja, ha viszont a rendeleti megoldást választja, akkor megsérti az alkotmányt. A Monarchia és a magyar uralkodó osztályok gazdasági érdekeit előnyben részesítve, a kormány az utóbbi megoldást választotta. Minthogy a szükségrendeletet a magyar alkotmányos gyakorlat nem ismerte, a rendeleti úton való életbe léptetést csak az országgyűlés szünetelése esetében lehetett valamelyest megindokolni. Ezért végül rászánták magukat az országgyűlés feloszlatására. Ferenc József a kényes feladattal a királyi biztossá kinevezett Nyiri Sándor honvéd vezérőrnagyot bízta meg.

Február 19-én katonaság szállta meg a Parlament épületét. A képviselők – tiltakozva a fegyveres erőszak ellen – néhány kivétellel elhagyták az üléstermet. Ezután bevonult a katonai parancsnok, a kongó padsorok előtt felolvasta a királyi leiratokat, végül kiüríttette az Országház épületét. A feloszlatást egy sor rendkívüli intézkedés követte. Kristóffy azonnal gyűléstilalmat rendelt el, megszigorította a cenzúrát, megvonta a még ellenálló megyék állami javadalmazását, feloszlatta az „alkotmányvédő bizottságokat”. Márciusban a megyék többsége már megadta magát, csak tízben folyt még lagymatag ellenszegülés. Az ellenállás a gomblyukakba vonult vissza: főúri hölgytársaságból ekkor indult el a „Tulipán-mozgalom”. A százezerszámra – jórészt Ausztriában és Csehországban – gyártott tulipán-jelvények jelképezték a hazafias tüntetést.

Az országgyűlés szétkergetése és az erőszakos rendszabályok nem váltottak ki különösebb háborgást a közvéleményből. A koalíció vezérkara ekkorra elvesztette jelentőségét is, maradék bátorságát is. A nemzethez intézett kiáltványa a megszokott frázisokkal bélyegezte meg az újabb „törvénytelenséget”, kárhoztatta a külkereskedelmi szerződések rendeleti életbeléptetését, a gazdasági önállóság megsértését. De harc helyett csupán arra buzdított: „égjen tovább a szent tűz a magyar hazafiság oltárán! Változzék át az alkotmány védőbástyájává minden honfi kebel, melyből a honszerelmet kiölni… a honfi dacot kiirtani ne lehessen soha!”[7]

Az események hatására a koalíció sorai megbomlottak. Ugron a túlságosan gyors, Eötvös és Bánffy a feleslegesen lassú behódolás miatt kiléptek a vezérlő bizottságból, A bizottság többsége kész volt a „tisztes alkura”. A kiegyenlítésben a vezető szerepet Kossuth Ferenc játszotta. Kossuth az országgyűlés és a vezérlő bizottság feloszlatása után beláthatatlan következményű önkényuralmi intézkedésektől tartott. „Tekintve, hogy az ország sora (és saját magunké is) ily veszélyessé vált – a írta öccsének –, nem adtam át többé Andrássynak a tárgyalások fonalát, hanem kezeimben tartottam meg…”[8] S mihelyt hajlandónak mutatkozott a koalíciós program elejtésére, azonnal megtalálta az önkényuralomba hatékonyan közreműködött Méray-Horváth Károly, a polgári radikálisokhoz közelálló szociológus és Barabás Béla, a Kossuth szűkebb köréhez tartozó képviselő. Méray-Horváth már hetek óta szorgoskodott sajátos politikai szociológiai kísérletével a kibontakozás érdekében. Március végén rábeszélte Barabást és rajta keresztül Kossuthot, hogy a függetlenségi párt vállaljon kormányt az torkolló labirintusból a paktumhoz kivezető utat. A békeszerzésben általános választójog alapján. Április 2-án Méray-Horváth és Barabás Kossuth megbízásából békefeltételt nyújtott át Kristóffynak: a függetlenségiek három hatvanhetes politikussal együtt hajlandók átmeneti kormányt alakítani, amelynek feladata az alkotmányos rend helyreállítása, a költségvetés és az újoncjutalék megszavaztatása, az általános választójog bevezetése. Másnap Fejérváry Bécsben kedvező jelentést tett az ajánlatról és Kossuth személyéről. A király beleegyezésével április 4-én már létre is jött az alku. Április 6-án Ferenc József fogadta Kossuthot és Andrássyt. A paktum tüneményes gyorsasággal tető alá került. A koalíció vállalta a katonai követelések kikapcsolását, a költségvetés és újoncjutalék megszavazását, a külkereskedelmi szerződések törvénybe iktatását, a Tisza- és Fejérváry-kormány felmentését minden anyagi és jogi felelősség alól és a választójogi reform megvalósítását. Programja teljes feladásával kötötte meg tehát az „új kiegyezést”, amit az alkotmány helyreállításáért hozott áldozatnak és a nemzeti eszme győzelmének igyekezett feltüntetni.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

Különösen a miniszterelnök személyének megválasztása mutatja, hogy az udvar többszörösen is biztosította magát. Wekerle Sándor addig hivatalosan nem vett részt a koalíció szervezkedésében. A hatvanhetesek vezető szerepének további megerősödését bizonyította, hogy a koalíció hajlandó volt elfogadni Wekerlét. A miniszterelnök kinevezésének napján csatlakozott az Alkotmánypárthoz. „Nem állt másvalaki rendelkezésemre”[9] – magyarázta Ferenc József Andrássy Gyulának. Az udvar egyelőre a szükségből is bőséget teremtett: a polgári házasság bevezetésének és az udvarral való összekoccanásának emlékét most arra használta fel, hogy Wekerlét kívánatossá tegye az ellenzéki tömegek számára. Ekkor már Wekerle sem volt a régi. Simulékonyabb lett Ferenc Józsefhez s konzervatívabb a népmozgalmakkal szemben. Hatalmi állását növelte, hogy a miniszterelnökség mellett a pénzügyminiszteri tárcát is ő kapta meg.

A kormányban a nagypolitika másik irányítója Andrássy Gyula gróf belügyminiszter, az Alkotmánypárt tényleges vezetője volt. Politikustársai őt tartották a hatvanhetes hagyományok legmarkánsabb örökösének. A koalíció vezetői közül iránta viseltetett a legtöbb bizalommal az uralkodó, pontosabban: a legkevesebb bizalmatlansággal. Andrássy az előző hónapokban viszonylag erőteljesen adott hangot a koalíció katonai követeléseinek, és emellett úgynevezett alkotmánybiztosítékokkal kívánta „továbbfejleszteni” a dualista rendszert. A félelem, hogy a választójog kiterjesztését végül is a darabont politikusok hajtják majd végre a maguk módján, megtörte Andrássy ellenállását. Hozzájárult a paktumhoz, sőt tárcát vállalt, de az ellentétek később is kiújultak közte és az uralkodó között. Az új belügyminiszter első hivatalos ténykedésként – amely a koalíciós kormány első intézkedésének is számított – hatályon kívül helyezte a nemzeti ellenállásban részt vett törvényhatóságok ellen foganatosított megtorló intézkedéseket, visszahelyezte állásukba az elmozdított hivatalnokokat.

Andrássy politikai irányzatához tartozott Darányi Ignác, volt szabadelvű párti földművelésügyi miniszter, aki most a koalíciótól visszakapta régi tárcáját.

Az 1906. évi választások

Andrássy és Darányi kaptak az alkalmon, mandátumokat biztosítottak az obstrukciós küzdelmek hajdani ellenfeleinek. Károlyi Sándor gróf áprilisban bekövetkezett halála végleg elhárított minden akadályt az elől, hogy az agrárius mozgalom vezetőjének szűkebb köre is felszívódjék az Alkotmánypártba.

A választási előkészületek, valamint a kormány demokratikus taktikája egy ideig bonyolultabbá tették a szociáldemokrata párt és a koalíció kapcsolatát, mint amilyen az a Fejérváry-kormányzat forró hangulatú pillanataiban volt. Április végén és május elején a munkásmozgalom elleni megtorlások ellenére bizonyos óvatosság jellemezte Andrássy állásfoglalásait. A belügyminiszter – akár a helyi közigazgatási szervek másféle döntésével szemben is – rendszeresen utat engedett rendelkezéseiben a május elsejei felvonulásnak.

A kormányprogram meghirdetése

Ami pedig a koalíciós kormányt illeti, legbefolyásosabb csoportjának igazi törekvését így jellemzi a Wekerle szavait egyetértőleg idéző Andrássy-napló bizalmas bejegyzése: „…egész vállalkozásunknak mentsége és fő célja a választói reform általunk való megoldása volt, hogy könnyelmű emberek vagy pedig ellenségeink e kérdések túlhajtottan radikális megoldásával a magyar nemzetet tönkre ne tegyék.”[10]

Dolmányos István és Erényi Tibor

A kormány támadása a Földmunkások Országos Szövetsége ellen

Ha a kormány a földmunkásszövetség feloszlatására nem határozta is el magát, az aratómozgalmak ellen teljes eréllyel fellépett. A belügyminiszter június 25-i körlevelében arra utasította a főispánokat, hogy a sztrájkolók ellen az 1898. évi „rabszolgatörvény” alapján járjanak el. A csendőrök nemegyszer szuronnyal és puskatussal akarták a „szerződésszegést” megakadályozni, az aratókat munkára kényszeríteni. Bevetették a tartalékmunkásoknak nevezett sztrájktörőket is, sőt arra is akadt példa, hogy fegyencekkel arattattak.

Az aratósztrájkokért az agráriusok elsősorban a szocialista agitációt tették felelőssé. Az OMGE 1906 májusában a földmunkásszövetség ellen erőteljesebb fellépést sürgetett. Darányi 1906. júliusi – az uralkodónak küldött – jelentésében „az agitátorok meg nem szűnő” működéséről ír. [11] Ezzel szemben tény az, hogy sem az 1906. májusi vizsgálat, sem a későbbi eljárások nem igazolták, hogy a szövetség vagy annak egyes csoportjai sztrájkokat szerveztek volna. Ennek ellenére a földmunkásszövetség sztrájkokkal kapcsolatos magatartása nem minősíthető egyértelműen elutasítónak. Figyelembe kell venni, hogy a szövetség alapszabály szerint legálisan nem foglalkozhatott sztrájkok szervezésével. A földmunkás-szövetség mellett is működött azonban – az ipari szakszervezetekhez hasonlóan – szabadszervezet: Földmunkások Országos Szervező Bizottsága. Ez a testület esetenként feladatának tekintette a sztrájkok szervezését. Bizonyos esetekben maga a szaklap, a Világszabadság is indokoltnak minősítette a munkabeszüntetéseket, a sztrájkolók iránt pedig mindig szolidáris volt. Az országos szervező bizottság tagjainak tevékenysége, a szociáldemokrata sajtó sztrájlolókat támogató magatartása, egyszóval az egész szociáldemokrata agitáció kétségkívül hatott a sztrájkmozgalmakra.

Erős kölcsönhatás állott fenn a harcos agrármozgalmak és Áchim ekkortájt szerveződő demokratikus politikai mozgalma között. Áchim 1906 júniusának feszült légkörében erélyesen lépett fel az agrárproletárok mellett, ami az Áchim-ügyet a kormány számára ekkor elsősorban földmunkás problémává tette. A birtokos paraszti érdekeket képviselő politikust a nagy erejű agrárproletár mozgalom és saját veszélyeztetettsége arra késztette, hogy a szervező munkában jobban támaszkodjék az agrárproletariátusra is. Éppen napjainkban, amikor jobban megértjük az Áchim-mozgalom paraszti teljességének jelentőségét, szükséges nyomatékosan rámutatni arra is, hogy a „paraszti egység” érdekében Áchim igazában azért alkotott nagyot, mert a mezőgazdasági munkásság ügyét is mindvégig méltányolni és koordinálni tudta. Mindez közelítette a parasztpártot a szociáldemokráciához. Ezért került megfontolásra 1906 szeptemberében a parasztpárt csatlakozása a szocialistákhoz.

Időközben az OMGE köreiben lassan az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a földmunkásszövetség szoros ellenőrzésével kell megoldani a nagybirtokok munkásproblémáját. Ezt a célt szolgálta a belügyminiszter november 9-i 122 000. számú körrendelete, amely a közigazgatásra ruházta a gyorsan szaporodó földmunkás alapszervezetek, csoportok közvetlen ellenőrzésének és felfüggesztésének jogát. Ez a körrendelet szilárdabb jogi alapot teremtett az egyletek elleni megtorlásokhoz. A rendelet a helyi munkásszervezetek engedélyezését és ellenőrzését a törvényhatóságok első tisztviselőjének hatáskörébe utalta, aki fel is oszlathatta a már működő csoportokat. Megtiltotta, hogy a szervezetek központjai vagy helyi szervezetek megállapodhassanak az igazságos bér kérdésében. Az egyesületek nem követelhettek tagjaiktól több tagdíjat, mint amennyit a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabály megállapított. A szakegyletek alapszabályainak kifejezésre kellett juttatniuk, hogy tagjaik csak ugyanazon foglalkozásúak lehetnek. Ez utóbbi pont az ellen irányult, hogy a jobban szervezett szakmák segítséget adhassanak a fejletlenebbeknek.

A 122 000. számú körrendeletért Andrássynak erős jobboldali támadásokat kellett kiállnia. Dessewffy Aurél gróf, az OMGE elnöke nyilvánosan is bírálta a belügyminiszter eljárását és azt megrovóan liberálisnak bélyegezte.

Dolmányos István

Az 1907. évi vasúti pragmatika és a horvát obstrukció

Az 1907. február 8-i Josipovich-féle memorandum a szabadelvű párti kormányok súlyos megrovásából indult ki, és viszonylag számottevő engedményeket javasolt a horvátok részére. Reformterve hatvanhetes jellegű volt. Noha a horvát–szerb koalíció igényei már túlterjedtek a memorandum elképzelésein, ezt a tervet a kereskedelmi minisztériumban elkészült vasúti pragmatika a magyar kormánytöbbség oldaláról buktatta meg, Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc kezdeményezésével. Akciójuk az osztrák kormány 1906 őszétől beindított délszláv offenzíváját követte.

A „derestörvény”

A hatósági jelentések a szocialista hatás erősödését jelezték az agrárproletár-mozgalmakban. Ebben a légkörben érkezett Magyarországra 1907 március derekán a romániai parasztfelkelés kibontakozásának híre. A Monarchia közös kormányzata katonai, diplomáciai és politikai megelőző intézkedéseket tett. Andrássy belügyminiszteri minőségben rendelkezett ebben az ügyben, a Szerémségben kitört magyarországi parasztzavargások hatása alatt.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

1907 januárjában Lengyel Zoltán, akit a függetlenségi párt kizárt soraiból, visszavágáshoz folyamodott. Nyílt levelet intézett a párt tagjaihoz: régebbi ügyvédi gyakorlata közben elkövetett panamákkal, „kijárásokkal” gyanúsította meg Polónyi igazságügyminisztert. Lengyel Zoltán a támadással elérte célját, egyúttal szolgálatot tett a hatvanheteseknek és az udvarnak is. Az óliberális Pester Lloyd azonnal Polónyi távozását követelte, Andrássy Gyula is a sajtóper megindításához kötötte a kormányban viselt tisztséget.

Ellentétek az alkotmánybiztosítékok miatt

A teljes cikk.

Az 1907. évi kiegyezés

A politikai ellenkövetelések leküzdésének végső eszközévé 1907 nyarán az osztrák kormány által alkalmazott pénzügyi retorziók és fenyegetések váltak. E nyomás alatt dolgozta át Andrássy az alkotmánybiztosítékokról szóló javaslat tervezetét, amit az 1907. szeptember 9-i minisztertanács is jóváhagyott, a kvóta 34,6 %-ról 36,4%-ra való felemelésének engedélyezésével egyetemben. A koalíciós gazdasági érdekképviseletek a végleges megállapodás előtt széles körű propagandakampányt indítottak a közös vámterület és a közös bank érdekében. Az előkészített kiegyezéssel az aktivizálódó függetlenségi párti ellenzék, de még inkább a szociáldemokrata párt fordult szembe.

A függetlenségi program elvileg nem ismerte el a közös ügyeket. Az 1907. október 8-án megkötött vám- és kereskedelmi szerződés szemléletesen bizonyította a Kossuth által képviselt politikai irányvonal elvtelenségét. Kossuth, Apponyi és a párt többi, hozzájuk csatlakozott vezetője a győztes hangján igyekezett beszámolni a szerződés megkötéséről. Kossuth szerénytelenebb hangnemben méltatta a kiegyezést, mint annak idején Széll a Koerberrel kötött paktumot. A koalíció törvényei közül a gazdasági kiegyezés híre keltette a legnagyobb monarchiabeli visszhangot. A kiegyezés az osztrák–magyar dualizmus megnyilvánulásaként eleve kiváltotta a csehek és más ausztriai nemzetek ellenszenvét. De az osztrák nagytőke képviselői különös lendülettel támogatták a létrejött megegyezést. Ezekben a körökben az a vélemény vált általánossá, hogy az 1907. évi kiegyezés Ausztria számára kedvezőbb, mint amit a [[Széll Kálmán|Széll]–Koerber megállapodás rögzített. Az ausztriai értékelések feltűnő módon kerülték a magyar agráriusoknak kedvező mezőgazdasági kikötések részletezését. Ferenc Ferdinándot a kiegyezés zavarba hozta: „vegyes érzelmei” ellenére általánosságban nem kifogásolta a létrejött egyezményt. Az osztrák szociáldemokraták az osztrák polgárság két értelmezésvariációjának megfelelően hol a „Los von Ungarn!” keresztényszociálís jelszavának megfelelően írtak, hol pedig a vámközösség fontosságát hangsúlyozták. Leginkább a két kormány összekacsintásának, a tárgyalások dramatizálásának bírálata tekinthető véleményük eredeti és értékes részének. A sokféle ellenzékkel szemben Beck nem utolsósorban a törvénymegszavazási „nagykereskedelem” segítségével tudta elfogadtatni a birodalmi gyűlés többségével a kiegyezést. Végül nagyrészt azoknak a pártoknak a segítségével hagyták jóvá Ausztriában a kiegyezést, amelyek a leghangosabban követelték: „Los von Ungarn !” Magyarországon Ausztria ellenlábasai hasonló helyzetbe kerültek. A német politika irányító körei a Monarchia nagyhatalmi helyzetének erősítéseként üdvözölték a kiegyezést; a közjogi engedményekben a függetlenségi párt vereségének palástolását látták; a bankügy formális kikapcsolását az osztrák kormány ügyének bebiztosításaként említették. A német sajtó véleménye szerint a kiegyezés arról tanúskodott, hogy Ausztriának már nem volt olyan gazdasági hatóereje Magyarországon, mint korábban.

Az OMGE fenntartás nélkül üdvözölte a kiegyezést. Az Alkotmánypárt ugyanezen az állásponton állt, azzal a különbséggel, hogy fájlalta a katonai ellenkövetelések elejtését és a kvóta felemelését. A Néppárt többsége szívesen támogatta a kiegyezést, de kisebbségénél zavar támadt: néhány képviselő a függetlenségi párt politikájának megfelelően, mások éppen azzal szemben óhajtották módosítani a párt politikáját. A függetlenségi párt hivatalos vezetőségének irányvonala a hatvanhetes pártokéhoz igazodott: a gazdasági részleteket állították az előtérbe. A pártsajtó a kiegyezéssel új utakat vélt megnyílni a magyar politika előtt. Az ipari érdekkörök az ipari konjunktúrát féltve, az esetleges megrázkódtatásoktól aggódva belenyugodtak a létrejött megállapodásokba.

A kiegyezés nyilvánosságra kerülése után azonban Kossuth arról adott számot Andrássynak, hogy a függetlenségi pártban „nagy a forrongás”. A minisztereken és a magas rangú tisztviselőkön kívül alig kelt valaki a szerződés védelmére. Még Holló Lajos is, aki addig Kossuth „jobbkezének” számított, azt követelte a kormánytól a beleegyezés fejében, hogy a párt hozzon határozatot: 1910-en túl nem hosszabbítja meg a bankszabadalmat. Kossuth október 18-án a minisztertanács elé terjesztette Holló és a mögötte álló politikusok kívánságát. Jelezte, hogy annak kielégítése nélkül azonnal teljesen felbomlik a rend a pártban. Wekerle, Andrássy és Apponyi ellenezte az önálló bank megteremtésének határidőhöz kötését. Álláspontjukat annál könnyebben fogadtatták el Kossuthtal, mert ő bizalmas körben azt hangoztatta, hogy a külön bankot felállítani ez idő szerint abszurdum. Holló Lajost Andrássy személyes tárgyalásuk során vette rá a határozat elfogadására.

A párt sorai mégis megbomlottak; számosan kiléptek, elhatárolták magukat a kiegyezéstől, vagy éppen bírálták megkötését. A párt vezetői erőfeszítéseket tettek az ellenzéki áramlatok megfékezésére. Ez évben fényes külsőségek között ünnepelték meg Kossuth Ferenc születésnapját. A függetlenségi ellenzék leszerelését az uralkodó is elősegítette. 1907 decemberében végül is szentesítette a közigazgatási bíróság hatása körének kiterjesztéséről szóló törvényt. Benne – ha szelídített formában is – az Andrássy által régebben követelt alkotmánybiztosítékok nyertek kifejezést. A közigazgatási bíróság jogkörét ugyanis kiterjesztették a törvényhatósági önkormányzatokat érintő törvénytelen kormányhatározatok érvénytelenítésére. E törvénnyel a koalíció a Fejérváry-korszak tapasztalatait kívánta az alkotmány védelmére hasznosítani.

A kiegyezés értékelésének kormányverzióival, a legalaposabb elemzést adva, a szociáldemokrata párt fordult szembe. Az önálló vámterület, az önálló bank jelszavait a függetlenségi ellenzéknél radikálisabban fordította szembe a koalícióval. A polgári radikálisok bírálata érintkezett a szocialistákéval, de azoktól alkalmanként az önálló bank elvetésében különbözött. A függetlenségi párti ellenzék tiltakozását mélyen ellentmondásossá tette, hogy valamiféle negyvennyolcas kiegyezést akart. A kiegyezés tényét nem nehezményezte eléggé. A részleteket vallatta. Ezért a kormány nem annyira ellenzékének koalícióellenességétől, mint a koalíción belüli ellenfront alakításától tartott. Mezőfi a függetlenségi párti ellenzéket követte, azzal a különbséggel, hogy a kiegyezésért az agráriusokat is bírálta. Az ellenzéknek nem volt alkalmas vezére, Mocsáry elhárította ezt a szerepet. De az oppozíció erősödése Mocsáryt radikalizálta, már nem a paktum alapján kívánt jobb politikát. Mocsáry 1907. végi összeköttetései módosítják a teljes elszigeteltségéről alkotott korábbi képet. Az ellenzék csoportjainak elkülönülése jelezte, hogy a függetlenségi párt szervezetileg megindult azon az úton, hogy felvegye a régi kettős tagozódását, kezdett visszazökkenni a nagy választási sikerek előtti korba, amikor rendszerint két függetlenségi pártcsoportosulás, két „párt” jellemezte a mozgalom megosztottságát.

A magyarországi nemzetiségi pártok többségének a kiegyezésről alkotott véleménye a függetlenségi párti ellenzékétől általában a programszerű kiegyezés-igenlésben, a magyar hatvanhetes pártokétól pedig a demokratikus elemeket tartalmazó szemléletében különbözött. A kiegyezés képviselőházi vitáját a kormány a nemzetiségi súrlódások irányába terelte. A folytatódó horvát obstrukció idején Justh kiállt a horvátok nyelvhasználati joga mellett, de a vitában sokszor maga is a többség reprezentánsaként jelent meg. A horvátok obstrukció-jogát már tagadta. A kiegyezési törvény puccsszerű megszavaztatására nem annyira a horvát obstrukció miatt, mint inkább annak ürügyén került sor. De a horvát szábor 1907 decemberében történt feloszlatása jórészt a kiegyezés elleni kollektív tiltakozás elhárítását célozta.

Az új autonóm vámtarifa törvénybe iktatása és az alkotmánybiztosítékok kieszközlése után a kormányhatalom birtokában levő Andrássy, Darányi és társai addigi ellenzékisége jórészt tárgytalanná vált.

A balpárt megalakulása

A teljes cikk.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

Az ausztriai választások után a Magyarországi Szociáldemokrata Párt számos választójogi gyűlést rendezett. E megmozdulások kapcsán is megmutatkozott a pártvezetőségnek az a törekvése, hogy az 1905-ös politikát igazolja és az uralkodó választójogi politikájának rugalmasságát szembeállítsa a koalíció merevségével. Ez azonban nem zárta ki, hogy a pártvezetőség – alkalmi találkozások keretében – tárgyalásokat ne kezdjen a belügyminiszterrel. Andrássynak sikerült elhitetnie, hogy a kormány önszántából is előterjeszti a reformot, és abból a szociáldemokraták is jelentős hasznot húznak. (Állítólag 30–40 mandátum kilátásba helyezéséről volt szó.) A reform ügyének a valóságban nem használt a pártvezetőség paktumkészsége, bár formális paktumra nem került sor. Az tény, hogy a párt 1907 tavaszán és nyarán kímélte Andrássyt, nehogy elriassza egy messzebbmenő reformtól. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy a kormány kényelmesen halogatta a reform kidolgozását.

A szociáldemokrata párt és a kormány választójogi javaslata

A szociáldemokrata párt a politikai küzdelmet a kormány választójogi reformtervezetére összpontosította, amelynek híre 1908 januárjában pattant ki. Andrássy az előkészületekről szóló tájékoztatójában kifejtette, hogy az általános választójogot az ország veszedelmének tartja, ezért tervezete egyrészt a „törzsválasztóknak” a „gyakorlatlan és tanulatlan elemektől” való megvédésére, másrészt a magyarság szupremáciájának biztosítására törekszik. Az új mozzanatot, a választójog egyenlőtlenséget kivitelező formát: a „pluralitás ” – hogy a felső rétegekhez tartozók személyenként több szavazattal rendelkeznek, az alsóbb osztályok pedig csoportosan kapnának egy szavazatot – Andrássy az ausztriai reformküzdelmek során felmerült egyik tervezetből kölcsönözte. Az uralkodónak még nyíltabban kifejtette, hogy a tervezet célja a vagyonos osztályok és a magyarság túlsúlyának biztosítása.

A plurális választójog tervét az első pillanattól kezdve széles körű és heves ellenállás fogadta. A szervezett munkások viharos felháborodása érthető volt, hiszen az Andrássy-féle tervezet mintegy kodifikálta volna a társadalmi egyenlőtlenséget, a néptömegek jogfosztottságát. Január 20-án Budapesten és környékén, valamint Aradon, Győrött, Kolozsvárott, Miskolcon és Pozsonyban több munkásgyűlés tiltakozott a kormány tervei ellen. Februárban és fokozott intenzitással márciusban folytatódtak a tüntetések, amelyekre válaszul március 14-én Andrássy a szakszervezetek feloszlatását helyezte kilátásba. A március 20-i népgyűlés tiltakozott Andrássy beszéde ellen és erőteljesen kiállt a szakszervezetek védelmében.

Az április 19. és 23. között megtartott szociáldemokrata pártkongresszus a koalíció elleni, a korábbinál radikálisabb állásfoglalás jegyében zajlott le. A tanácskozások elején a kongresszus – Jócsák Kálmán javaslatára – szolidaritást vállalt az orosz forradalmárokkal, és határozatot fogadott el, amely „felszólítja az összes elvtársakat, hogy az orosz forradalmi menekülteket a rendőrség mindennemű zaklatásával, üldözésével szemben megvédelmezzék”.[12] Többen hibáztatták a pártvezetőséget amiatt, hogy nem folytat elég intenzív szervező munkát, és az ifjúmunkás és nőmunkás mozgalmat nem fejleszti kellőképpen. Ladányi Rezső szerint „az a baj, hogy mindig kívülről várunk erősséget,… elmulasztottuk, hogy a politikai tömegsztrájkot előkészítsük arra az időre, mikor arra szükség lesz. Különösen a földművelőket kell a tömegsztrájkra előkészíteni.”[13] Tamásy Károly arról beszélt, hogy „a városi munkásságra vár az a hatalmas feladat, hogy a földmíves munkásságot felrázza és azért egyénenként is nagyobb munkát kell kifejteni, minden összeköttetést fel kell használni arra, hogy a földmunkásokat a pártba bevonják”.[14] Demian Sterngar arra kérte a pártvezetőséget, hogy „a nemzetiségi mozgalmat anyagilag mozdítsa elő”. „Csak ebben az esetben lehet igazi tömegsztrájkot rendezni, mert ellenkező esetben a sztrájkoló munkások helyébe ruténeket, tótokat fognak alkalmazni.”[15] Malasits Géza szerint „ugyanolyan szívósnak és kitartónak kell lenni a gyülekezési jogért, mint a választójogért való küzdelemnek. A tömeg – mondotta – sokkal radikálisabb, mint maga a pártvezetőség és a munkásság meg is találja a módot arra, hogy a gyülekezési jogot korlátozni ne engedje.”[16]

A felszólalások legtöbbjének az általános sztrájk a központi kérdése. A pártvezetőség által előterjesztett és a kongresszuson elfogadott határozat kimondotta, „hogy ha a kormány a jelzett plurális és nyíltan gyakorlandó szavazati jogot a parlament elé terjeszti, erre Magyarország ipari és mezőgazdasági munkássága a politikai tömegsztrájk kimondásával feleljen. A politikai tömegsztrájk mérvét, tartamát és módját ugyanebben az időben a pártvezetőség által egybehívandó rendkívüli pártgyűlés fogja megállapítani. Kötelességévé teszi továbbá a pártgyűlés mind a pártvezetőségnek, mind az egyes pártszervezetek vezetőségeinek az egész ország területén, hogy a politikai tömegsztrájk előkészítő munkálatait a központi pártvezetőséggel egyetértően haladéktalanul kezdjék meg.”[17]

A kongresszus után a pártvezetőség ismét népgyűléseket rendezett, továbbra is fenyegetőzött a politikai tömegsztrájkkal, a nyilvánosság előtt élesen fellépett Andrássy ellen; de bizalmas úton tárgyalt vele, és hajlandónak mutatkozott bizonyos kompromisszumra az általános, ”titkos választójog rovására. Andrássy ügyesen manőverezett: 1908 júniusában újabb ígéretet tett a reformjavaslat mihamarabbi beterjesztésére és a parlament elé vitte a főváros munkáslakás-építési programját. A Wekerléről elnevezett kispesti lakótelepet – amelyen a háborúig állami támogatással 836 ház épült fel 3600 lakással, ahol mintegy 20 ezer ember lakott – a kormány megvesztegetésül kínálta a szociáldemokrata pártnak. Az újabb időhúzásra és hitegetésre azonban csak a nyári szünet végéig futotta. Minthogy a kompromisszumos tárgyalások nem vezettek eredményre, 1908 őszén a harc kiújult.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Alpári 1908 júliusában – több mint egy évi németországi tartózkodás után hazatérve – a pártvezetőség és a taktika éles bírálatával lépett fel. 1908 októberében a német szociáldemokrata baloldal Bremer Bürgerzeitung című lapjában – az Andrássyval folytatott tárgyalásokra célozva – azzal vádolta a pártvezetőséget, hogy szűk körű választójogi reformmal, néhány mandátummal is hajlandó beérni. Egy másik cikkében hangsúlyozta, hogy az 1908. decemberi rendkívüli pártkongresszus nem az általános választójog, hanem csak a választójogi reform érdekében helyezte kilátásba az általános politikai sztrájkot. „Az osztályharc legélesebb és legveszedelmesebb fegyverét akarják felhasználni – néhány rongyos mandátumért.”[18] Szemére vetette a pártvezetőségnek azt is, hogy – az 1908. áprilisi kongresszus határozatát semmibe véve – a plurális választójog képviselőházi tárgyalásának idejére nem hirdette meg az általános sztrájkot.

Alpári bírálata felhívta a figyelmet arra, hogy a szociáldemokrata pártvezetés – miközben az általános, titkos választójogról beszél – a gyakorlatban hajlandó valamilyen választójogi reformmal beérni. Helyesen állapította meg az 1908. decemberi határozatról, hogy „kifelé forradalmi benyomást kelthet. A valóságban ezzel csak paktum-képessé tették a pártvezetőséget.”[19] A századforduló után ő az első, aki kimondja, hogy a szociáldemokrata pártban nincs meg a szavak és a tettek egysége. Fellépésének jelentőségét fokozta, hogy a német baloldalhoz fűződő jó kapcsolatait felhasználva, mindezt közvetlenül a nemzetközi szocialista mozgalom nyilvánossága elé tárta.

Az Alpári-féle bírálat azonban nem volt mentes túlzásoktól. Az általános választójog kérdésében ugyanis a pártvezetőségnek nem kellett a „mindent vagy semmit” alapjára helyezkednie. Az általános választójog elvéről sohasem mondott le; Az, hogy időlegesen kevesebbel is beérte volna, önmagában a realitások kényszerű figyelembevételének is tekinthető. Az Andrássyval folytatott tárgyalások natúrban olyan taktikai lépések voltak, amelyekben megalkuvó törekvések is erősen mutatkoztak. Az opportunizmus mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a párt előbb Kristóffy, majd a koalíció manővereihez igazodott.

Mucsi Ferenc

A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől

Gratz az 1906 májusában megtartott újabb parlamenti választásokon jelöltette magát, s Andrássy híveként alkotmánypárti képviselő lett. A társaságban viselt tisztségéről azonban nem mondott le, sőt azt tervezte, hogy a „darabontokkal” való együttműködésben leginkább kompromittált radikális szociológus csoport eltávolításával megállítja a szervezet balratolódását és bomlását, s a Társadalomtudományi Társaságot az új belügyminiszter, Andrássy Gyula változatlan elnökletével átjátssza a reakció kezére.

Tervéhez megnyerte Földes Béla függetlenségi párti közgazdászt, Apáthy Istvánt, a kolozsvári egyetem európai hírű tanárát, a Társadalomtudományi Társaság egyik alapító tagját, továbbá Farkas (Wolfner) Pált és Hegedüs Lórántot. Farkas PálPikler és Jászi külföldi tartózkodása idején – nyílt levélben fordult a társaság tagjaihoz azzal a felszólítással, hogy fosszák meg tisztségüktől a radikális csoport tagjait. A Társadalomtudományi Társaság megszerzésére irányuló terv azonban sikertelen maradt. Jászi és Pikler váratlanul hazaérkezett, s az 1906. augusztus 7-én megtartott rendkívüli közgyűlés a puccs kitervelőit kizárta a társaság soraiból. Minthogy Gratz és elvbarátai terveikben Andrássyra támaszkodtak, kizárásuk után Andrássy kénytelen volt lemondani elnöki tisztségéről. Ezt követően többen – összesen 37-en – kiléptek a társaságból. Gratz, Hegedüs, Farkas, Apáthy vezetésével új társaságot hoztak létre, a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet; külön folyóirattal, a Magyar Társadalomtudományi Szemlével.

A jobboldali támadás visszaverése után 1906. október 21-én Pikler Gyulát választották elnökké, Somló Bódog és Méray-Horváth Károly lett az alelnök, Jászi Oszkárt főtitkárrá, Harkányi Edét, a feminizmus kérdéseivel foglalkozó fiatal szociológust titkárrá választották. A kilépett 37 tag helyébe néhány hét alatt 207 új tag jelentkezett, s a társaság taglétszáma a 2000 fölé emelkedett. Az újjáalakult, s a konzervatív liberalizmus képviselőitől megtisztított Társadalomtudományi Társaság határozottan és egyértelműen a haladás mellé állt. Az 1901. évi alakuló ülés „politikamentességével„ vagy éppen politikaellenességével szemben Pikler a társaság programját így fogalmazta meg: „Nekünk, úgy mint eddig, ezentúl sem szabad működésünkkel a hatalmasok kegyeiért pályáznunk, a tudományt a hatalmasok cselédjévé, és ezzel áltudománnyá lealáznunk… Szociális politikánk kell hogy legyen ezentúl is: az elnyomottak és a kitagadottak felemelése, egy megelégedett, jólétben élő magyar nép megteremtése a tudomány, a műveltség és a felvilágosodás segítségével.”[20]

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

A páholy politikai tevékenységének központjában a választójogi harc állt. Ez a koalíciós kormány időszakában mindvégig abban állt, hogy igyekeztek rászorítani Andrássyt a kormányprogramban vállalt reform megvalósítására. Eközben támaszkodtak a korona demokratikus manőverére is, de Kristóffy újabb akcióitól, a „hatvanhetes radikalizmustól”, amelyet Ferenc Ferdinánd és köre mozgatott, eleve elhatárolták magukat.

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson – Beck osztrák miniszterelnökkel ellentétben – Wekerle határozottan lándzsát tört az annexió mellett. Felajánlotta a magyar kormány lemondatásának garanciáját arra az esetre, ha a miniszterek esetleg szembefordulnának a közös kormányzat szándékaival. Azt javasolta, hogy az akciót a magyar korona jogaira hivatkozva hajtsák végre. Szeptemberben a magyar minisztereket hivatalosan is beavatták a tervbe. Andrássy kivételével valamennyien beleegyeztek. Az október 1-i tanácskozáson, ahol az uralkodói proklamációt megfogalmazták, Wekerle, Andrássy, Kossuth Ferenc és Apponyi is részt vett. Mivel a magyar miniszterek kifogásolták az előre elkészített proklamációtervezetet, a közös tanácskozás rájuk bízta a megszövegezést; ezt Apponyi vezetésével végezték el. A nézeteltérések inkább csak az okmány közjogi megformulázására vonatkoztak. Az osztrák miniszterek kollektiv budapesti utazása önmagában véve is bizonyította a magyar kabinet bizonyos külpolitikai súlyát.

Csak azután, október 3-án vitatta meg a magyar minisztertanács az annexiót. Wekerle megnyitó szavaiban megállapította, hogy két lehetőséget lát: vagy a háborút Szerbiával, vagy az annexiót. A továbbiakban azt bizonygatta, hogy Magyarországot „ősi jogok” alapján illeti meg Bosznia-Hercegovina. Utána Apponyi és Andrássy tettek nyilatkozatokat. Apponyi aggodalmát fejezte ki a Monarchia szláv népeinek az annexió következtében történő növekedése miatt. Végül azonban kijelentette, hogy aggályai ellenére is hozzájárul az annexióhoz, mert „külső beavatkozásoknak és a megszállt tartományokban előállható veszedelmesebb természetű mozgalmaknak megelőzése végett sürgősen kell egy erőteljes lépést tenni”. Andrássy jobboldali színezetű harciasság alapjáról ellenezte az annexió végrehajtását, bár ahhoz ekkor hivatalosan hozzájárult. Célszerűtlen és kockázatos lépésnek ítélte az annexiót, különösképpen hibáztatta, hogy összekapcsolták a novibazári kérdéssel. „A mi célunk a török birodalom fenntartása, ameddig ez lehető” – hangoztatta. Az annexió „Törökország irányában minden jog híjával levő erőszak”. Kétségbe vonta, hogy a bekebelezés megszünteti a szerbek mozgalmat, sőt szerinte még inkább tüzeli majd a nagyszerb aspirációkat. Andrássy azt tartotta volna helyes politikának, „amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a király és a nemzet egy táborban van, továbbá megerősíteni a hadsereget, s ezen radikális hatalmi tényezők alapján erélyes hanggal élni”. Fenntartásainak leszögezése után kijelentette: „Mindennek ellenére elfogadja az annexió előterjesztését, és kifelé a minisztertanácsi határozatokért teljes felelősséget vállal.”[21] Kossuth Ferenc nem vett részt a minisztertanácson, de utólagogos bejegyzése szerint a minisztertanács határozatát egész terjedelmében magáévá, tette, és ahhoz „bizalommal” hozzájárulását adta. Az október 3-i minisztertanács döntésének megfelelően a kormány tagjai nyilvánosan is kiálltak a proklamáció mellett. A kormány lényegében egyértelmű eljárását bizonyította, hogy 1908. november 11-én a parlament elé terjesztette az annektálásról szóló törvényjavaslatot.

Az annexiót követő háborús válság néhány nap múlva inkább elsimította, mint mélyítette Andrássy és a közös kormányzat nézeteltéréseit.

A plurális választójogi reform előterjesztése és elsikkadása 1908 őszén

A szociáldemokrata pártot megtévesztette a változás: elsősorban nem Andrássyt, hanem a függetlenségi pártot bírálta. A szocialisták kritikája ilyen körülmények között is serkentője a javaslat mielőbbi beterjesztésének. A plurális szavazás konzervatív elemét magában foglaló törvénytervezet lényeges részeinek előkészítése 1908 nyarára fejeződött be.

A végleges javaslat valóban a pluralitás elvére épült: a vagyontalan analfabéták közül tizenketten rendelkeztek volna egy szavazattal, a 24. évüket betöltött, írni-olvasni tudó férfiak egy, a nyolc elemit végzett és legalább 20 korona évi adót fizetők két, a középiskolát végzett és 100 korona évi adónál többet fizetők pedig három szavazatot kaptak volna. A javaslat tehát a vagyoni cenzus mellé műveltségi cenzust állított, emellett fenntartotta a nyílt szavazást is. Ez a tervezet éppúgy biztosítani akarta a vagyonos osztályok törvényhozási hegemóniáját, mint az érvényben levő rendszer. A munkásság felső rétegének alkalmasint kedvezőbb lett volna, de ennek árát a nemzetiségeken akarta behajtani. A „reform” alapján a szociáldemokraták mintegy 25 kerületben számíthattak mandátumra, vagyis kevesebben, mint amennyit Andrássy az 1907. évi tárgyalásokon kilátásba helyezett.

Andrássy plurális választójogi javaslatát voltaképpen „antireformnak” tekinthetjük, hiszen a tervezet a komoly reform elsikkasztásával volt határos. 1908 őszén, a javaslat benyújtása előtt a szociáldemokrata párt vezetősége belátta, hogy hiábavaló és káros a további kímélet és várakozás. A pártvezetőség elvesztette türelmét, szabadjára engedte a tömegek tiltakozását. Szeptember végén—október elején   amint már említettük   két hétig minden este hömpölygött a tüntető munkásság a főváros utcáin, s a tiltakozás több ízben fegyveres összecsapásig fejlődött. Ezekben a napokban a párton belüli ellenzék is összefogott a pártvezetőséggel s élen járt a propagandában. Amikor a képviselőházban megkezdődött a törvényjavaslat tárgyalása, a karzaton megjelent szociáldemokraták röpcédulákat szórtak az ülésterembe, amelyek az uralkodó és a kormány választójogi ígéreteire emlékeztették a képviselőket. Ezt követően a pártvezetőség az áprilisi pártkongresszus határozatainak megfelelően december elején pártgyűlést hívott össze a további tennivalók megtárgyalására.

A rendkívüli pártkongresszuson Tarczai Lajos a pártvezetőség jóváhagyásával napirend előtti határozati javaslatot nyújtott be. „Kötelességet mulasztana el a pártgyűlés   mondotta  , ha nem emelné fel tiltakozó szavát a háborús előkészületek ellen, a mozgósítás ellen, amelybe Ausztriát, Magyarországot az ausztriai uralkodó osztályok izgatása és Magyarország kormányának, Magyarország uralkodó osztályának hitszegése, gyávasága és kötelességmulasztása sodorta bele.” Az egyhangúlag, de már késve elfogadott határozat megállapítja, hogy „Bosznia-Hercegovina indokolatlan és ésszerűtlen annektálásával” a Monarchia külpolitikája „európai háború veszedelmet támasztotta”. A kongresszus ezért „kötelességévé teszi a pártvezetőségnek, hogy rendezzen a háborús előkészületek ellen tiltakozó gyűléseket és minden eszközzel világosítsa fel a munkásság széles rétegeit a szörnyű veszedelemről, amelyet a kormány lelkiismeretlensége az országra zúdított”.[22] Az annexió a választójog követelése mellett a fegyverkezési verseny és a háborús készülődések elleni fellépést is bekapcsolta a szociáldemokrata párt politikájába, és ez 1914 nyaráig fő kérdésként szerepelt az agitációban. A rendkívüli kongresszus után a határozatokat több fővárosi népgyűlésen, karácsonykor pedig a nagyobb vidéki városokban tárgyalták meg, nagy egyetértés közepette.

1908 novemberében a szociáldemokrata párt vezetősége még abban a hiszemben volt, hogy a kormány minden áron erőltetni fogja a reformjavaslat keresztülhajtását. Ezért kísérelt meg antikoalíciós együttműködést kialakítani   nem nagy sikerrel   a demokratikus erőkkel, a parasztpártokkal és a nemzetiségi pártokkal. Azonban a választójogi reform szerzői közben   felismerve a munkásmozgalom harci lendületének csökkenését, kihasználva a háborús válság teremtette nacionalista hangulatot   önmaguk opponenseivé alakultak át. A függetlenségiek Kossuth Ferenc vezette szárnya ugyan eleinte helyesléssel fogadta a reformjavaslatot, de a pártban mind a jobboldali nacionalista, mind a baloldali demokratikus bírálat fellépett. A többi koalíciós partner is a reform ellen fordult, főként konzervatív megfontolásokból. A hangulatváltozás a koalíció csúcsain is bekövetkezett. 1908 végén Andrássy és köre sem erőltette saját reformját.

A javaslat megtorpedózásában a koalíción kívüli hatvanhetesek is közreműködtek. Tisza keményen dolgozott a túl szélesnek tartott tervezet ellen; Khuen Héderváry, Kristóffy úgyszintén. Az utóbbiak és Lukács László formálisan az általános választójog alapjáról utasították el a plurális reformot. A régi szabadelvűek e kettős választójogi hadrendje lehetővé tette számukra, hogy mintegy két oldalról karolhassak át a koalíciót. 1908 decemberében a kör bezárult: Tisza, Khuen Héderváry, Kristóffy és Andrássy egyképpen ennek a reformnak az elvetését kérték.

Erényi Tibor

Munkásmegmozdulások 1908 végén és 1909-ben

Ennél is nagyobb felháborodást keltett a belügyminiszter december 29-i rendelete, amely felfüggesztette a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségét azzal az indoklással, hogy tagjai részt vettek az október 8-i „vasbotos tüntetésben”. A pártvezetőség – belátva, hogy a kormány ezzel az intézkedésével a szociáldemokrata mozgalom alapjai ellen támad – a bizalmi férfi testület határozata alapján 1908. december 31-re Budapestre és környékére általános sztrájkot hirdetett meg. A sztrájk sikere részleges volt, mintegy 60 ezren szüntették be a munkát. December 31-én este és január 1-én a lapok sem jelentek meg. A figyelmeztetés semmi esetre sem volt hatástalan: a kormány nem indított frontális támadást az ipari munkások szakszervezetei ellen, a vasmunkás szervezetre vonatkozó felfüggesztő intézkedését pedig 1909 áprilisában visszavonta.

A választójogért és az egyesülési és gyülekezési jog védelmében 1909 elején is több gyűlésre került sor, azonban 1908 őszének harcos tüntetései nem ismétlődtek meg. A megtorpanás két tényezőre vezethető vissza. Az egyik bizonyára abban keresendő, hogy a kormány – óvakodva a helyzet kiélezésétől – eltekintett az ipari proletariátus szakszervezetei elleni általános támadástól. Sőt, 1909 első hónapjaiban több korlátozó rendelkezést is visszavont. A megtorpanás másik oka a hatóságoknak az utcai tüntetések elleni említett erélyes rendszabályaiban kereshető, amelyek világossá tették, hogy a lövöldözésekkel járó demonstrációk haladéktalanul a karhatalom brutális bevetését vonják maguk után.

1909 tavaszán csak kisebb népgyűlések, tüntetések követték egymást, főleg a fővárosban. Júniusban a szociáldemokrata párt nagyobb akciót kezdeményezett a függetlenségi párt diszkreditálására. Az akcióra az adott okot, hogy a függetlenségi párt június 6-án Budapesten országos gyűlést hívott össze az önálló nemzeti bank ügyében. Az ebből az alkalomból kiadott szociáldemokrata röpirat hangoztatja, hogy a pártnak elvileg nincs kifogása az önálló bank ellen, de elsődleges feladatnak a választójogi reform megvalósítását tartja. A továbbiakban 1905-ös politikájának megismétlésével fenyegette meg a koalíciót. Ez az álláspont összhangban állt az előző évi bécsi birodalmi szociáldemokrata értekezlet irányvonalával, amelyben – amint láttuk – a „függetlenség” hangoztatása a korona iránti illúziókkal vegyült.

Dolmányos István

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

A hatalombiztosító kísérletek másik ága az Alkotmánypárt és a függetlenségi párt összeolvadásának tervéhez fűződött. Negyvennyolc és hatvanhét, amelyért eddig küzdöttünk, nem érdemes arra, hogy politikánk alapja legyen – írta Barabás Béla. Andrássy még 1909 januárjában is időszerűnek látta és szorgalmazta a fúziót. A háborús válság enyhülésével elsősorban az uralkodó vágta el a hatvanhetesek „hibridizálásanak” útját. A fúziós közeledést a szakítás irányvonala váltotta fel a koalícióban. A hatvanhetesek felhígulása helyett a hatvanhetesek érintetlenebb szárnyának előretörése került napirendre. A harmadik próbálkozás a gazdaságpolitikához fűződött. A kormány az ellenzéknek az önálló bank érdekében ekkor erősödő mozgalmat kivédeni és felhasználni igyekezve, saját bankengedményes platformját kereste.

1908 végén—1909 elején politikai földcsuszamlás következett be a függetlenségi partban, bomlása meggyorsult, ami végül is az egész koalíció széteséséhez vezetett. A kormányt 1908 végén egymás után érték a csapások. Polónyi Géza nyilvánosságra hozta a koalíció és a bécsi udvar 1906 áprilisában megkötött „paktumának” kétségbevonhatatlan hitelű szövegét. Ő, mint a paktum egyik létrehozója, véget vetett a paktum körül felburjánzott találgatásoknak. 1908 decemberében a balpárt határozati javaslata arra kívánta felszólítani a kormányt, hogy nyújtson be törvényjavaslatot az önálló nemzeti bankról és gondoskodjék arról, hogy azt 1911. január 1-re valóban fel is állítsák. E kezdeményezés döntő lökést adott a függetlenségi párton belüli ellenzéki csoport kikristályosodásához. A következő napon Justh Gyula a koalíciós parlament történetében először foglalt el nyíltan ellenzéki álláspontot: a nemzeti bankból nem engedünk – mondotta. A párt jelentős része – Justhtal az élen – arra az álláspontra helyezkedett, hogy az önálló bank megteremtését határidőhöz kössék. Justh támogatta Holló Lajos csoportját. Az ellenzék az önálló bank jelszavában remélte megtalálni azt a célt, amely alkalmasnak látszott arra, hogy a pártvezetéssel szemben egyesítse a függetlenségi ellenzéket és a nemzeti közvéleményt.

A bankkérdés néhány hét alatt polarizálni kezdte az egész pártot. Két csoport alakult ki: az úgynevezett bankcsoport, Justh Gyula vezetésével és az önálló bankot ellenzők csoportja, élén Kossuth Ferenccel és Apponyival. A bankcsoport fellépésének nagy visszhangja támadt a függetlenségi párt felől és hívei körében. Justh 1909 elején országszerte népszerű ember lett. E siker titka elsősorban nem az önálló bank követelésének fontosságában rejlett, hanem a nemzeti ellenzékiség újjászületésének tényében. Justh sikerét a parlamenti ellenzéknél éppen az fokozta, hogy ő távolabbról ekkor lépett feléjük. Nyílt bankpártiságának frisseségében rejlett a szenzáció. Justh a függetlenségi párt egyik legösszetettebb alkatú politikusa volt. 1908 decemberében, 1909 januárjában meg nem a választójogi reform, hanem a bankengedményes politika állt programjának középpontjában.

A bankcsoport ellenzéki küzdelme során a steril közjogi igényektől fokozatosan eljutott az általuk „általános választói jognak” nevezett széles körű reform követeléséig. Justh ez idő tájt tanúsított következetlenségére mutat, hogy amíg 1909 elején a függetlenségi pártkörben hitet tett az általános, titkos és egyenlő választói jog mellett, az Andrássyval folytatott magánbeszélgetésében felajánlotta, hogy az önálló bank megvalósítása fejében kész elfogadni a plurális választói jog javaslatát, sőt lemond a perszonálunióról, és nem támaszt semmiféle új közjogi követelést. 1909 Justh és a bankcsoport ingadozásainak, visszahanyatlásokkal teli, lassú haladásának az esztendeje. Az önálló bankért indult mozgalom mögött a középbirtok egy része, a takarékpénztárak és a kereskedők egy csoportja, ipari tőkések és kisiparosok meghatározott rétegei álltak. A bankmozgalom azonban régi kereteihez képest szűkebb mederben tudott csak kibontakozni. Olcsó hitelért folyamodva az érdekképviseletek egy része a bankmozgalommal többé-kevésbé határos jelszavakat hangoztatott, de a nagybirtokos–nagytőkés érdekképviseletek többsége határozottan az önálló bank mozgalma ellen fordult. A bankvita idején különösen a bank-érdekképviseleti csúcsok maradtak egyetlen táborban, a közös bank mellett kiálló Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke körében. Magában az önálló bankot követelők soraiban is bizonytalankodások egész sora tapasztalható. Gyakori, hogy önálló bankot hirdettek, de ezen csak kartellbankot értettek. A közös bank védelmezőinek tábora éppen 1908–1909-ben szélesedett, így a két banktábor közti arányok 1905-höz viszonyítva erősen eltolódtak a bankmozgalom rovására. Az utóbbi elég erős volt arra, hogy országos jelentőségű, népszerű politikai–gazdasági akciót bontakoztasson ki, de ahhoz már gyengének bizonyult, hogy a mozgalom szűkülő bázisát megfordítsa vagy programját a kormánnyal szemben győzelemre vigye. A koalíciós kormány 1908–1909-ben nem az önálló bank irányzatának reprezentánsaként, hanem az ellene folyó harc szervezőjeként szerepelt.

Kossuth Ferenc a bankkérdés kezelését alárendelte as ellenzék leszerelésének. Külső megnyilatkozásaiban a bankkövetelés alkalmankénti taktikai jellegű felkarolásával igyekezett megbénítani az ellenzéket. A frakciók küzdelmében nem centrista álláspontot foglalt el, hanem tudatos megtévesztő politikát folytatott a jobbszárny javára, következésképpen lelki válságára sem találhatók adatok. A politikai küzdelem a kormány és a balpárt között Justh megnyeréséért folyt. Justh 1909. januári tárgyalásai Andrássyval, Wekerlével, januári egyezkedési kísérlete Ferenc Józseffel, Kossuth Ferenccel szembeni lojalitása 1909 tavaszán rendszeresen kihívta a szocialisták és a balpártiak bírálatát. Justh első nagy fordulata az volt, hogy ettől az állásponttól 1909 őszéig eljutott a Kossuth Ferenccel való nyílt szakításig. Kossuth 1908 novemberében Leo Biliński, az Osztrák–Magyar Bank kormányzója előtt bizalmas magánvéleményként kijelentette, hogy nem kívánja a bank különválását. Az 1908. december 20-i minisztertanácson megkísérelte rávenni a minisztereket, hogy a párt- és kormányválság elkerülése érdekében formálisan támogassák az önálló bank követelését. A kormány, látva a növekvő ellenzéki áramlatot, kompromisszumos megoldással kísérletezett: 1908 végén Andrássy javaslatára a szabadelvű párt egy régi megoldási ötletét, a bankközösséget gyakorlatilag megőrző kartellbankot tette meg saját álláspontjának.

A háborús veszély és a magyarországi politika 1909-ben

Andrássy már-már saját politikájának harapófogójába került. Közjogi elmélet és politikai gyakorlat ritkán bogozódott úgy össze Andrássy magatartásában, mint 1909 márciusában, a háborús állapotokról szóló kivételes törvény ügyében. A tervezetet a kormány a háborús veszély miatt elvileg határozottan támogatta, de gyakorlati rendelkezéseit jogilag, az alkotmánybiztosítékok szempontjából sérelmesnek találta.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, § mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása. A szociáldemokrata párt tüntetésével és propagandájával demokratikus „fundamentumemelésre” szólította fel Justhot. A szocialisták a legjobb pillanatban, közvetlenül Justh bécsi kudarca előtt kapcsolódtak be erőteljesebben a függetlenségi politikus Odisszeájának jobbra fordításába.

Az addig legegységesebb koalíciós irányzat, a Néppárt is megbomlott 1909 és 1910 fordulóján. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Az ónéppárti politikusok előtérbe kerülésével kezdett kiszáradni az a kötőanyag, amellyel e párt a koalíció különböző ágazatait a közjogi sérelmi politika jegyében segített egybecementezni. Végetért a párt „Rakovszky-korszaka”. Más oldalról újabb, sikeresebb kísérletet hajtott végre egy néppárti csoport a keresztényszocialista mozgalom párttá alakítására. A Justh-irányzattal együttműködő Giesswein személyében a Néppárt is önleleplezőhöz jutott. Meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege.

Khuen-Héderváry kormányalakítását végül jórészt az mozdította elő, hogy meg tudta szerezni magának az AndrássyWekerleKossuth-féle koalíciós irányzat támogatását, illetőleg semlegességét.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Az új párt Nemzeti Munkapárt néven 1910. február 19-én alakult meg. Vezető garnitúrája elsősorban a Nemzeti Társaskör tagjaiból került ki, de szerepet kapott benne az időközben feloszlott Alkotmánypárt egy része, Zichy János, Návay Lajos, és mások is. Andrássy Gyula néhány hívével együtt nem csatlakozott ugyan, de pártja feloszlatásával nagymértékben segítette az új kormánypárt megerősödését. A vezető szerepet az egykori szabadelvűek, a finánctőkésekkel szoros gazdasági és politikai kapcsolatban álló nagybirtokosok ragadták magukhoz. A kormány és a munkapárti vezetőség tagjai nagybankok és iparvállalatok részvényesei voltak. A Nemzeti Munkapárt céljait tartalmazó proklamáció – amelyet Tisza István fogalmazott – kifejtette, hogy a párt megalakulását a koalíción belül kiéleződő ellentétek és azok esetleges káros következményei, mindenekelőtt a rend biztosítása tette szükségessé. A rend jelszava a koalíció felbomlása idején különösen élénk visszhangra talált az uralkodó osztályok körében. A felhívás szerint az anarchia az országot „ellenségei” prédájává teszi, ezért „vissza kell szerezni a nemzet számára… a nemzeti erőgyűjtés és fejlődés biztos talaját”.[23] Mindennek pedig nélkülözhetetlen feltétele a teljes összhang megteremtése a dinasztia és a nemzet között. Ezt az óhajtott „rendet” kívánta kifejezni a nemzeti munka hangzatos jelszava.

A munkapártot az uralkodó osztályok közös érdekeit jobban hangsúlyozó céljai miatt a kormánytól függő tisztviselők is támogatták. Erősítette bázisát az 1905 óta megszelídült megyei törvényhatósági bizottságok tagjainak többsége is. Bár a koalíciós parlament hosszú vita után meghirdette a „nemzeti ellenállást” a Khuen-Héderváry-kormánnyal szemben, csak Szabolcs megyében alakult 1905-ös mintára „alkotmányvédő bizottság”. A megyei törvényhatósági bizottságok többsége aggodalmát fejezte ugyan ki a parlamenten kívüli kormány kinevezése miatt, de sorra beiktatta az újonnan kinevezett munkapárti főispánokat. A kormány ugyanakkor ügyes, rugalmas politikát folytatott. Az új főispánokat általában a helyi törvényhatósági bizottságok befolyásos tagjai közül választotta ki. Csupán az „ellenálló” Szabolcs megyében került sor később új munkapárti főispán kinevezésére. A kormány ezzel is igyekezett elkerülni az esetleges összeütközéseket. Az új főispánok azután következetesen végrehajtották a Nemzeti Munkapárt utasításait. Ezen kívül építkezési, város- és falufejlesztési programot adtak, és hangsúlyozták, hogy nem centralizációra törnek, sőt erősíteni kívánják, védik a megyei autonómiát, a vármegye intézményét.

A kormány kinevezése után átmenetileg nyugalom állott be a nemzetiségek körében. Khuen-Héderváry nagy tapasztalatokat szerzett a nemzetiségi pártokkal való manőverezésben. Első fellépései azt a reményt keltették, hogy módosítani fogja a koalíció nemzetiségellenes intézkedéseit. A nemzetiségek munkássága – a magyarhoz hasonlóan – a választójog kiszélesítését várta az új kormánytól, de ezt remélte a burzsoázia is. 1910 elején a kormány tárgyalásokat kezdett a román, a szlovák nemzeti párttal és a horvát–szerb koalícióval. Ezek eredményeként Horvátországban a gyűlölt Pavao Rauch helyett Nikola Tomašićot nevezték ki bánná. A kormánynak így sikerült biztosítania a horvát országgyűlés zavartalan működését olyan időszakban, amikor a magyar parlamentben támasz nélkül állt. A román és a szlovák nemzeti párt számára pedig az Apponyi-féle népiskolai törvények sérelmes rendelkezéseinek módosítását és az úgynevezett izgatási perek revízióját helyezte kilátásba.

A kormány nemcsak a nemzetiségek körében tudott maga iránt illúziókat kelteni, hanem a koalíciótól elforduló parasztságban is. Az Országos Földmívelő Párt és Áchim pártjának közös lapja, a Szabad Föld írta: „Héderváry gróf igazi úr a szó nemes értelmében, jó,s sőt szenvedélyes gazda, s atyai barátja a földmívelő népnek.”[24] Rövidesen kiderült azonban, hogy a Khuen-Héderváry-kormány csak a magyar koalíció teljes elszigetelése, valamint a Nemzeti Munkapárt választási győzelme érdekében egyezkedett, tárgyalt a horvát–szerb koalícióval, a román és szlovák nemzeti párttal. Világossá vált az is, hogy a magyar néptömegeknek tett ígéretei is e célok szolgálatában álltak. Kezdetben azonban a munkapárt gyorsan tért hódított és ezt nemcsak a koalíció csődje, Andrássyék támogatása, hanem a parasztpártok és a nemzetiségek ügyes semlegesítése is elősegítette. Hozzájárult ehhez az Apponyi és Kossuth Ferenc vezette függetlenségi párt is, a kormány velük szintén választási paktumot kötött. Elosztották egymás közt egyes választókerületeket, s kötelezettséget vállaltak, hogy nem állítanak ott ellenjelölteket.

A Függetlenségi és 48-as Párt – Justh pártja – elsősorban a közép- és kispolgárságra, az ellenzéki értelmiségre, a birtokos parasztság egy részére támaszkodva, szembefordult az uralkodó osztályok erősödő szövetségével, s kereste a kapcsolatot az ország liberális és demokratikus erőivel. Ezek a kapcsolatok azonban egyelőre még lazák, gyengék maradtak. A Justh-párt – bízva a választási győzelemben – a választójoggal rendelkező társadalmi rétegek megnyerését tekintette fő feladatának. Igényelte ugyan a választójogból kirekesztettek támogatását is, de óvakodott attól, hogy velük olyan szoros együttműködést alakítson ki, amely esetleg elriasztaná a párttól a közép- és kispolgárságot, az értelmiséget és a birtokos parasztságot. A párt követelései között szerepelt az általános választójog, de központi helyen továbbra is az önálló nemzeti bank jelszava állt, még a választójog titkosságát sem tették magukévá. Nem ismerték fel, hogy a bankkérdés alkalmas lehet a pártszakadásra, de nem lehet elégséges a remélt választási győzelemhez, még kevésbé a demokratikus és liberális irányzatok tömörítéséhez. Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[25]

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Az új kormányfő 1910. január 24-i beszédében kijelentette, hogy az Andrássy-féle plurális választójogi javaslatot elejti, és a reformot az általános választójog elvei alapján véli megalkotandónak.

Pölöskei Ferenc

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

A Kossuth-párt, a Néppárt és Andrássy csoportja pedig a hagyományos nemzeti vívmánypolitika útján, nyelvi engedményeket próbált kicsikarni a véderőjavaslat elfogadása fejében.

A Justh-párt vezetésével kezdődő ellenzéki obstrukció miatt egyre világosabbá vált, hogy a munkapárt a törvényjavaslatot nem képes a hagyományos vitavezetés alapján elfogadtatni. Az is kitűnt azonban, hogy az ellenzék sem tudja azt levetetni a parlament napirendjéről. A kormány ezzel válaszút elé került. Előbb-utóbb döntenie kellett: vagy ragaszkodik a véderőjavaslat törvénybe iktatásához és akkor útját kell állnia az obstrukciónak, vagy nem nyúl a hagyományos parlamentáris gyakorlathoz, ebben az esetben viszont le kell mondania a javaslat elfogadtatásáról. A kormány kezdetben a véderőjavaslat benyújtását követő obstrukció ellenére sem gondolt házszabály-revízióra, illetve a házszabályok új értelmezésére és alkalmazására; idegenkedett az 1904. november 18-i „zsebkendőszavazás” bárminő megismétlésétől. A véderőreformot ezért kezdetben az ellenzék kifárasztásával, majd Bécsben is elfogadható reformokkal, kompromisszumokkal szándékozott elfogadtatni. Több kísérletet tett arra, hogy békés úton szüntesse meg az obstrukciót. Először a házelnök, Berzeviczy Albert közvetítő akciójától várt sikert. Nem fogadta azonban el az ellenzék kívánságlistáját, amelyen többek között a kétéves szolgálati idő megtartása, az általános választójog, a magyar tannyelvű altiszti iskolák felállítása és az egykori „kilences bizottság” nyelvi javaslatai szerepeltek. Berzeviczy emiatt 1911. november 7-én lemondott.

Tisza ekkor már az obstrukció erőszakos letörését és a házszabály-revíziót követelte. Az 1905. évi választási veresége megrázta, de nem ösztönözte korábbi politikai elképzeléseinek – a dualizmus fenntartásának és megszilárdításának – feladására. Ellenkezőleg, bukása rádöbbentette a végbement változásokra és még jobban tudatosította benne a dualizmust fenyegető veszélyeket. Ezután óvatosabban, a népszerűtlenség ólomsúlyával, de még nagyobb energiával tört célja felé. 1905 után, töprengések és kérdőjelek között, az aktív politikától visszavonultan mérlegelte az erőviszonyokat, a történelem új tényezőit és esélyeit. Azzal nőtt az uralkodó osztályok reprezentánsai fölé, hogy egyáltalán végiggondolta a történelmi Magyarország és a dualista rendszer fenntartásának konzekvenciáit, ha konzervativizmusa miatt eleve nem találhatta is meg a helyes választ. A magányos geszti évek csak konzerválták, megcsontosították politikai koncepcióját, legfeljebb a megvalósítás formáit és módszereit módosították.

Az 1906-tól 1909-ig tartó magány évei után egy ideig bízott még abban, hogy a parlamenti pártokat a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekei alapján rá tudja bírni az együttműködésre. Az ellenzéki pártok kritikája azonban 1910 után inkább erősödött, tartalmilag is kiszélesült. Tisza korábban a politikát a parlamenti élettel azonosította. Azt az elvet vallotta, hogy ami nem kérdés a parlamentben, nem lehet vita tárgya a politikában sem. 1911-ben az obstrukció megindulása után azonban lemondott a remélt együttműködés lehetőségéről s az adott parlamentarizmust már alkalmatlannak tekintette a rendszer megvédésére. A következő alternatíva elé került: vagy lemond a dualizmus megszilárdításának általa elképzelt programjáról, vagy túlteszi magát a korábban többé-kevésbé még tiszteletben tartott parlamenti szabályokon, a családi tradíciókkal is övezett kormányzati mechanizmuson. Tisza a második lehetőséget választotta.

A munkapárt mérsékelt liberális szárnya azonban 1912 tavaszáig meg tudta akadályozni Tisza elképzeléseinek valóra váltását. Mind a kormány, mind az ellenzék elfogadta Székely Ferenc igazságügyminiszter újabb kompromisszumos javaslatát. Eszerint az ellenzék felfüggeszti az obstrukciót, a képviselőház elnöke ugyanakkor Návay Lajos lesz, aki az 1904. évi „zsebkendőszavazás” után kilépett a szabadelvű pártból, és most ígéretet tett: nem sérti meg a házszabályokat. Közben kidolgozták volna a végleges megoldás feltételeit. A parlamenti nyugalom azonban a vártnál rövidebb ideig tartott. Justh Gyula – a jobboldali ellenzék nyomása ellenére – a tárgyalásokon továbbra is ragaszkodott a választójogi reform sürgős megvalósításához.

1912 február–márciusában maga Khuen-Héderváry vállalkozott a közvetítésre. Diplomáciai érzékét különösen próbára tették Apponyival, Kossuth Ferenccel és Andrássyval folytatott egyezkedései. Tárgyalópartnerei számára el kellett valamilyen eredményt érnie a hosszú idő óta vitatott katonai kérdésekben, és ezek értékét fel is kellett fokoznia; Bécsben viszont a tervezett csekély nemzeti engedmények értékét is redukálnia kellett.

A jobboldali ellenzék

A régi koalíciósok közül Andrássy is tudta: a koalíció széthullása után lehetetlen tisztán közjogi alapon parlamenti ellenzéki pártot szervezni. Világosan láthatta azt is, hogy a nemzeti koncessziós politikától mereven elzárkóznak a bécsi uralkodó körök. Ez a közjogi politika önmagában véve tehát irreálissá vált. Pusztán régi ellenzékiségének alapjait így alkalmatlannak vélte egy új ellenzéki politika számára. Ellenzéki múltjához, vagy inkább e múlt hagyományainak illúzióihoz mégis ragaszkodott. Visszautasította a munkapártiak csalogatását, bár tartalmi kérdésekben közel állt hozzájuk. Politikai magatartását a kiváró passzivitás, a töprengő útkeresés jellemezte. A véderőjavaslat beterjesztéséig nem is vett részt a parlamenti vitákban. Igyekezett távol tartani Justhékat a szélsőségesnek ítélt ellenzéki parlamenti harcoktól, ugyanakkor bölcs mérsékletre intette az obstrukció letörésére készülő munkapártiakat is.

AndrássyTiszához hasonlóan – ragaszkodott a hármas szövetséghez, a dualizmus és a magyar uralkodó osztályok hatalmának változatlan fenntartásához. Elítélte az obstrukciót, de a kormánypárttól is követelte a fennálló parlamenti szabályok betartását. A katonai kérdésekben fenntartotta korábbi nyelvi követeléseit. Koalíciós belügyminisztersége pedig bizonyítja, hogy a nép és a nemzetiségek elnyomása terén nem válogatott az eszközökben. Miután azonban sem a tömegmozgalmak letörésével, sem nemzeti követeléseivel nem ért célt, 1910 után többször visszariadt azoktól a kormányzati intézkedésektől, amelyekkel ő maga is zsákutcába jutott. Amíg Tisza szinte bigott megszállottsággal mindent fő céljának rendelt alá, addig Andrássy tömeghatásra is vágyott. Bukása után különösen megerősödött a népszerűség iránti nosztalgiája. Tekervényes, addig járatlan utakon közelített hozzá. Elítélte például az obstrukciót, de azt a többségi korrupció termékének minősítette. Óvatosan differenciálttá vált álláspontja vallási és egyházi kérdésekben is. A szabadkőművesség szerinte nem vonhatja kétségbe a kongregációk létét, de nem lehet eltűrni azok visszaéléseit sem. A dualizmus megszilárdítását és a népszerűséget azonban a társadalmi ellentétek elmélyülése miatt eleve nem hozhatta összhangba, nem emelhette semmiféle politikai irányzat rangjára. Emiatt hiába keressük Andrássy elképzeléseinek, célkitűzéseinek szabatos kifejtését. Pethő Sándor írta: „Az Andrássy-féle irány a maga nagy elvi hátterével, erkölcsi tartalmával és célkitűzéseivel soha nem volt szabatosan kifejtve, és a nehézségeket még fokozta a pártvezér zárkózott, visszahúzódó, előkelő, büszke, szinte szemérmes természete, amely csak a kevés kiválasztott előtt leplezte le magát.”[26]

A parlamenti ellenzék válsága

A pártvezérek ebben az időszakban sokat tanácskoztak. Ezeken a tanácskozásokon 1912 őszétől kezdve Andrássy Gyula is rendszeresen részt vett. Hiányzott viszont az egyre többet betegeskedő és pártja dilemmáját leginkább érzékelő Justh Gyula. Távolmaradása az ellenzéki vezérkarban a nagybirtokos irányítás alatt álló jobboldal erősödését vonta maga után.

Andrássy számára sem a kormányhatalom, sem az ellenzékiség nem hozott sok sikert. A dualista rendszer adott formájához, közjogi és politikai rendjéhez változatlanul ragaszkodott, de bírálta Tiszát, aki az egész alkotmányos politikai rendszer revideálására tört. A legjobban mégis a demokratikus ellenzéki és tömegmozgalmaktól féltette a dualizmust. Ezért hol a közvélemény húrjain játszó gyűlési szónokként tűnt fel, hol a ridegségig menő elvontsággal kereste a kiegyezéstől a jövőbe futó történelmi szálakat. Helyzetétől függetlenül ezért kormánypárti is, ellenzéki is volt egy személyben. Tisza – amint láttuk – az uralkodó osztályok 20. századi érdekei alapján újraértékelte a dualizmus rendszerét, Andrássy azonban képtelen volt erre. Nem véletlenül járta meg a szabadelvű pártot, volt disszidens és alkotmánypárti, s miniszterkedett a függetlenségiekkel. 1910-től 1912-ig a tanácstalanság és a kiúttalanság miatt pártonkívüli volt, a munkapártot és az ellenzéket egyaránt mérsékelte. Óvta Tiszáékat a parlamentarizmus korlátozásától, de – amint említettük – elítélte az obstrukciót is, és végzetesnek tartotta az ellenzéknek a szociáldemokrata párttal kialakított kapcsolatait. Az ellenzéki pártok olyan egyesülésére törekedett, amely kormányképes program alapján szerveződne. Az ellenzék koalíciós összeterelését azonban nem lehetett többé megismételni, az ellentétes irányzatokat az 1910-es években már nem lehetett tartósan összebékíteni. Andrássy azonban képtelen volt szakítani a parlamenti ellenzékiség elavult formájával, az úgynevezett nemzeti vívmány politikával.

Az Andrássyval kiegészült ellenzéki intéző bizottság 1912. november elején elhatározta az úgynevezett ellenparlament létrehozását. Ez a keret azonban, mivel kizárólag parlamenti képviselők vehettek részt benne, eleve korlátozta a kormány elleni harcot. A kormány belpolitikáját mit sem zavaró, árnyékparlamentnek gúnyolt ülések társadalmi hatása vajmi kevés volt. Összejövetelei egyre ritkultak, decemberben már megalkotói is felismerték életképtelenségét. Az ellenparlament lassú elhalását elősegítette a háborúval, s a kormány választójogi tervével szemben induló demokratikus ellenzéki mozgalom.

A Balkán-háború első időszakában a parlamenti ellenzéki pártok viszonylag egységesek voltak a Monarchia külpolitikájának megítélésében. Hírlapi nyilatkozataik e külpolitikának inkább csak kudarcait és baklövéseit teregették a közvélemény elé. Emellett bírálták Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök Szerbia ellen irányuló, agresszív kalandorterveit. De ezt tette a kormánypárt nagy része is. Az ellenzék a hagyományos törökbarátság miatt ugyanúgy a status quo elvét vallotta ekkor, mint a munkapárt, és nem mutatkozott különbség közöttük a szerb vezetésű nagy délszláv állam megteremtésének ellenzésében sem. A Törökország háborús veresége miatt támadt ellenzéki elégedetlenség pedig csupán a Monarchia külügyi vezetése ügyetlenségének kritikájában jelentkezett.

Az ellenzéken belüli ellentétek 1912 decemberében a kivételes hatalomról szóló törvénytervezet elfogadtatásával és a kormány választójogi tervével kapcsolatban felszínre törtek. Andrássy, a Kossuth-párt, valamint a Néppárt vezetői ugyanis az új helyzet ellenére elvetették a kormány elleni tömegharcot. Meg is nehezült a jobboldali ellenzék helyzete. Úgy tűnt: nem tudja többé a magyar uralkodó osztályok kormányra vágyó ellenzékiségéhez idomítani a progresszió erőit.

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[27] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz. Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[28] Az egyesült párt tényleges vezetése Károlyi kezébe került. A magyarországi politikai élet franciaországi visszhangja régtől foglalkoztatta Károlyit. Az első világháborúig megismétlődő párizsi utazásai, a Monarchia külpolitikai csatavesztései, a német szövetség veszélyeinek felismerése rövid idő alatt megérlelte benne az antantbarátságot. A munkapárti reakció felszámolásához egyébként is gyengének találta a magyarországi parlamenti erőket, ehhez a központi hatalmakkal ellenséges országokban keresett segítőtársakat. Új szövetségi orientációja természetesen nem azonosítható a demokratikus nemzeti külpolitikával, hiszen a francia orientáció – bár az önállósulás egyik formájaként jelentkezett – önmagában véve csupán egy másik imperialista hatalomhoz kötötte volna Magyarországot. Mindenekelőtt új közép- és kelet-európai politikára lett volna szükség, amely nem nélkülözi a nemzetiségiek támogatását. Ám a nemzetiségi politika terén Károlyi nemcsak 1914-ig, hanem a világháború befejező szakaszáig sem lépett lényegesen előbbre.

Párizsi utazásai Európa-szerte élénk visszhangot keltettek. 1914 elején Poincaré elnök is fogadta. Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat. A szentpétervári út tervével saját pártjának jobbszárnya is nyíltan szembeszállt. Károlyi Mihály és Kalmár Antal újságíró tervei szerint 1914 tavaszán 30 függetlenségi párti politikus és 30 újságíró készült a pétervári útra, s az oroszbarátság szellemében népgyűléseket kívántak tartani. Az utazást azonban végül is a függetlenségi párt Apponyi vezette szárnya – Andrássyval szövetkezve – megakadályozta.

Az első világháború előtti időszakban Károlyi ismerte fel legvilágosabban az ellenzéki politika egyik gyengeségét: az önálló külpolitikai program hiányát. Az ellenzék mindaddig ugyanazokban a külpolitikai keretekben gondolkodott, mint a kormánypárt.

A Tisza-kormány elleni harcban azonban egyelőre Károlyi sem szakított a korábbi taktikával. Az Egyesült Függetlenségi Párt, érezve a néptömegekkel való kapcsolat hiányából eredő gyengeségét, elsősorban Andrássyval s a Néppárt vezetőivel alakította ki kormányellenességének fő formáit.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

A szász vezetők a nemzeti létüket fenyegető veszélyt nem a magyar nemzetiségi politikában látták, amely irányukban valóban mérsékelt és engedékeny volt, hanem a románság nagyarányú térhódításában és gyarapodásában az egykori Szászföld falvaiban. Azért foglaltak állást a vezető szász politikusok az általános választójog ellen is, azért támogatták Andrássy plurális választójogi tervezetét, mert az általános választójog bevezetése esetén a szászföldi választókerületekben a szászok kisebbségbe kerültek volna a románokkal szemben.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Az ultimátum átadását, majd a hadüzenetet a parlamenti ellenzéki pártok is helyesléssel fogadták. A függetlenségi párt Apponyi vezette jobbszárnya, továbbá Andrássy csoportja, csakúgy mint a katolikus Néppárt, a háborús válság alatt is a Monarchia erélyes, a végső lépést is magába foglaló fellépését sürgették és követelték. A hadüzenet bejelentésekor az ellenzéki pártok nevében Apponyi szólalt fel a képviselőházban. „Ennek a leszámolásnak megkezdésére – mondotta – mi is csak egy szóval felelhetünk: Hát végre!”[29] A burzsoá-földbirokos ellenzék Treuga Deit kötött a kormánnyal a háború közös érdekei alapján.

A polgárság középrétegeit is képviselő függetlenségi párti balszárny, a JusthKárolyi-csoport háborús válság időszakában követett politikája a korábbiakból következett. A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lazító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult. A trónörökös meggyilkolása utáni napokban a függetlenségi balszárny napilapja, a Magyarország – mint korábban is – bírálta a Monarchia külpolitikáját. „Az oktalan, szerencsétlen külpolitika a dinasztia ellenségévé tette a körülöttünk fekvő egész világot.”[30] Július 4-én megjelent a távol levő Károlyi „Patt” című vezércikke, amelyben ismét kiállt a hivatalos külpolitika német orientációja ellen. A lap az ultimátum átadásakor is kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborúval. Tiltakozás helyett azonban a belenyugvást, a megalkuvást sugallta. A háború kitörése után a Magyarország hangja is beilleszkedett a háborús kórusba. Augusztus 2-i száma már „szent dolognak” tartja a harcot. Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért. Károlyi, miután internálását a francia hatóságok feloldották, október 1-én érkezett haza, amikor már javában dúlt a háború. Akkor ö sem törte meg a háborút támogatók egységét; A novemberi képviselőházi ülésen ő olvasta fel a függetlenségi párt háborút támogató deklarációját.

Hasonlóképpen járt el a megkezdett háborúval kapcsolatban a Nagyatádi Szabó István által vezetett parasztpárt és a Vázsonyi-féle demokrata párt is. Andrássy és Apponyi, amikor a szövetkezett ellenzék nevében beszéltek, e pártokat is képviselték. A háború támogatásának jegyében fogalmazódtak későbbi képviselőházi felszólalásaik.

Parlamenti vita a békéről

„Valóban úgy áll a helyzet – mondotta Andrássy –, hogy előttünk áll a béke objektív lehetősége… Mindezek ellenére nem teszek egy lépést sem egy békeakció irányában.” Ő ugyanis hódított területek megtartásával szándékozott békét kötni, és jól tudta, hogy ezen az alapon tárgyalni nem lehet; „Mély fájdalommal kell konstatálnom, hogy sajnos minden látszat arra vall, hogy ellenségeink még nem fogadták el véglegesen a harcok mai eredményét, hogy még mindent el akarnak követni arra, hogy végül is megfordítsák a kockát, hogy tehát ennélfogva ma még aligha lehet e tekintetben eredményt elérni.” Károlyi választójogi javaslata helyett Rakovszky régi indítványát ajánlja a „hősök választójogáról” és Károlyival szemben a Treuga Dei megerősítésének szükségességét hangsúlyozza: „Ellenzéki harcunkat bizonyos fokig korlátoznunk kell… Nem tartjuk szükségesnek…, hogy programunkat és annak tételeit ma napirendre tűzzük.”[31]

RakovszkyAndrássy szellemében – ugyancsak a békeakció ellen nyilatkozott, és ismét beterjesztette javaslatát a „hősök választójogáról”. Gondolatmenete is Andrássyéval egyezik: „Mindaddig, amíg azokat a célokat, amelyek minket arra indítottak, hogy a háború terére akaratunk ellenére rálépjünk, el nem értük: mindaddig kárba veszett kísérlet, mindaddig szó sem lehet róla, hogy akármilyen békés megegyezésre, békés beszélgetésre is kaphatók legyünk.”[32] Bár Apponyi kifejezte egyetértését Károlyi választójogi javaslatával, egész fellépése azt mutatta, hogy a függetlenségi párton belül éleződik a két vezér és csoportja közötti külpolitikai ellentét.

Károlyi állásfoglalását közvetlen párthívein kívül, parlamenti felszólalással csupán a főpapi rangú Giesswein Sándor, a keresztényszocialista mozgalom vezetője és parlamenti képviselője támogatta. Giesswein egyéniségében sok humanisztikus vonás volt, őszintén irtózott a háborútól és a keresztényszocialista mozgalom vezetői között ő volt az egyetlen, aki a mozgalom által hangoztatott szociális reformok elérésén valóban fáradozott. Komolyan vette az általános választójog követelését is. E pontokon találkozott a szociáldemokratákkal, akik ugyancsak üdvözölték Károlyi képviselőházi beszédét.

Károlyi fellépését különösen német részről nehezményezték és ettől kezdve elkövettek mindent, hogy „kikapcsolják” őt a magyar politikai életből. A németek új, nagyszabású támadó haditerven dolgoztak és a megegyezéses béke gondolatát határozottan visszautasították.Vilmos császár 1915. november 29-i bécsi látogatásának éppen az volt a célja, hogy a megegyezéses békére hajlandónak mutatkozó Ferenc Józseffel egységes álláspontra jusson. 1915 őszén ugyanis a központi hatalmak svéd és svájci közvetítéssel, valamint a szociáldemokratákon keresztül tapogatóztak az antant békefeltételei után, de miután nyilvánvalóvá vált, hogy Elzász és Lotaringia átengedése elengedhetetlen feltétel, a németek erre hivatkozva elvágták a további kapcsolatokat.

A békéről folytatott decemberi parlamenti vita fél év múlva megismétlődött, de a felszólalók álláspontja nem változott. Burián István közös külügyminiszter 1916 májusában még azt is hibának tartotta, ha a Monarchia vezető emberei egy esetleges amerikai békeközvetítés „szívesen látásáról” nyilatkoznának, mert azt sok helyen az ellankadás jelének értelmeznék.

A parlamenti ellenzék táborában az 1915. végi—1916. eleji ülésszak folyamán figyelemre méltó folyamat ment végbe. Károlyi csoportja továbblépett az 1915. tavaszi parlamenti szerepléséhez képest. Az ellenzék mérsékelt irányzatai viszont ismét közeledtek a kormányhoz. 1915 tavaszán ők is kívánták a kormány lemondását; most a győzelmek hatására a háború elején kialakított feltétlen támogatás politikájához kanyarodtak Vissza. Tisza ezt azonnal kihasználta, és első ízben szeptember végén a lengyel kérdéssel kapcsolatos bizalmas beszélgetésre hívta meg a mérsékelt ellenzék vezéreit. Az ellenzék e vezérférfiai az 1915. végi ülésszakon harmonikus együttműködésre törekedtek a kormánnyal, és szemrehányást is tettek Tiszának, hogy nem tájékoztatja őket kielégítően. A miniszterelnök figyelembe vette igényüket: Andrássyt, Apponyit és Rakovszkyt, az ellenzék „bizalmi tanácsát” ezután rendszeresen informálta. A mérsékelt ellenzéki csoportok és a kormány kapcsolata szorosabbá vált annak ellenére, hogy Tisza és a munkapárt nemcsak Károlyi békére és választójogra vonatkozó előterjesztéseit utasította vissza, hanem a mérsékeltek reformtörekvéseit is. Tisza bízott abban, hogy az „erős kéz” politikája megakadályoz minden belső zavargást, és ezért minden engedményt elvetett. Némi reformpolitikát, illetve a reformok hangoztatását a mérsékelt ellenzék viszont szükségesnek tartotta.

A Károlyi-párt megalakulása

Az önálló part megalakításával Károlyi nyíltan külön útra lépett addigi úri ellenzéki társaival: Andrássyval, Apponyival és a többiekkel szemben. Addig is volt lényeges különbség köztük, de mégis egy táborban voltak. Most – egyelőre elsősorban külpolitikai ellentétek miatt – elváltak útjaik. „Amit Czernin és Károly király később láttak – írja Károlyi emlékiratában –, hogy talán mégis jó, hogy van valaki, aki ha netán mégis elszámították volna magukat, egy más orientációval megpróbálja megmenteni az országot: azzal szemben Apponyi és Andrássy és a többi németbarát politikusok vakok voltak.”[33] De az elválás az úri ellenzéktől s a fokozódó szembenállás velük egyben közeledést jelentett az akkori baloldali erőkhöz. S ha az új párt egésze nem is, de vezére megindult ezen az úton. A Károlyi-párt egészét a függetlenségi anyapárttól később is mindenekelőtt a külpolitikai orientáció különbsége választotta el, magát Károlyit azonban mindinkább a radikálisok és a szocialisták felé fordulás is. Párthíveinek nagy része ezt nem is vette jó néven.

Románia beavatkozása és különösen a román hadsereg akadálytalan betörése Erdélybe pánikot keltett a képviselők körében. A román támadás utáni első ülésen, szeptember 5-én, zajos jelenetek játszódtak le a képviselőházban. Az ellenzék a kormányt tette felelőssé a történtekért. Vezérei a Románia elleni megtorló háborút hirdették, de a siker érdekében a kormány lemondását is követelték és új kabinet alakítását, amelyben a munkapárton kívül a mérsékelt ellenzéki pártok is helyet foglaltak volna. A háború kitörésekor létrejött Treuga Dei teljesen és végérvényesen felbomlott. A kormány elleni általános ellenzéki támadást a Károlyi-párt felhasználta arra, hogy első alkalommal többé-kevésbé nyíltan hangoztassa a különbékére irányuló tervét. Andrássyék és Apponyiék azonban – noha fontosnak tartották a kormány elleni közös fellépést – a Károlyi-párt németellenes megjegyzéseitől elhatárolták magukat.

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

„A t. miniszterelnök úr köti magát egy olyan rendszerhez – mondotta Andrássy –, mely fenn nem tartható, mely össze fog esni és vele az utolsó reménye annak, hogy konzervatív szempontból bizonyos fokig korlátolt reform legyen megalkotható… Roppant veszedelmesnek tartom, ha kizárjuk az alkotmány sáncaiból azokat, akiknek van politikai szándékuk, politikai neveltségük és érdekük, mert ha féltem is az országot az ő befolyásuktól, jobb ha szavazati joggal bírnak, és így próbáljuk őket leküzdeni, mintha kizárjuk őket ebből a jogkörből, odadobjuk őket a végletes elkeseredésnek, és ezáltal az állam alapjait ássuk alá… Ha a kormány és a vezető körök azt hiszik, hogy ott lehet folytatni, ahol abbahagyták a háború előtt, ha azt hiszik, hogy nem kell egy egészen új szellemű szociálpolitikát követni és annak már ma megcsinálni az első lépését, akkor igenis forradalom lesz.”[34]

Az ellenzék vezérei az uralkodót is ostromolták a népszerűtlen Tisza-kormány leváltása érdekében. Figyelemreméltó, hogy míg a katolikus Néppárt Andrássyval és Apponyival egy úton haladt, a párt patrónusa, a püspöki kar ebben a kérdésben nem helyeselte a párt vezetőinek taktikáját.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

A június 8-i városházi gyűlés választójogi követeléseit a polgármester vitte fel a budai Várban tartózkodó királyhoz. Az uralkodó a politikusok várakozásával ellentétben nem Andrássyt nevezte ki új miniszterelnöknek, a közismerten németbarát Andrássy megbízása ugyanis zavarta volna a király titkos különbéketerveit. Június 8-án reggel, a városházi gyűlést megelőzően Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. Esterházy nem volt tapasztalt politikus, mindaddig sem a politikai életben, sem a közigazgatásban nem töltött be jelentős szerepet.

Az új kormányba főleg Andrássy hívei kerültek.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Ily módon a mérsékelt ellenzékből alakult kormány teljesen elvesztette tekintélyét. Kétféle megoldás volt elképzelhető. Az egyik, hogy lepaktálnak Tiszával, a másik, hogy a képviselőház feloszlatásával, vagy a tömegekre támaszkodva rákényszerítik a munkapártot a mérsékelt reformokra. Esterházy mindkét megoldás elől kitért, és augusztus 19-én benyújtotta lemondását. A kormányválságot jobboldali fordulattal, az AndrássyApponyi–néppárti csoport és Tiszáék közti közeledéssel oldották meg. Ezt a megoldást az is elősegítette, hogy 1917 nyarán megerősödött a német hadvezetőség befolyása a német kormányban.

A kormánypolitika fordulata

Andrássy, Apponyi és a néppártiak behódoltak a Tisza-féle politika előtt, bár ezt kifelé igyekeztek leplezni. Január 23-án Wekerle a kormányt támogató pártok kívánatos tömörítése érdekében lemondott. Az ismét átalakított kormányból kimaradt Batthyány Tivadar, de tárcát kapott Szterényi József és Windischgraetz Lajos: mindketten Andrássy köréhez tartozó, közismert németbarát politikusok voltak. Nyilvánvaló, hogy a kormány átalakítása jobbratolódást jelentett, hogy ezáltal elnyerje a munkapárti többség támogatását.

A kormány átalakításával egyidőben az Andrássy- és Apponyi-csoport egybeolvadásával, s néhány munkapárti képviselő csatlakozásával létrehozták az új kormánypártot 48-as Alkotmánypárt néven. Programjában előtérbe helyeztek bizonyos nemzeti követeléseket (önálló hadsereg megteremtése a háború után), hogy a Tisza előtti behódolást és a választójogi tervezet elsikkasztását leplezzék.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

A vereség bizonyosságát látták a fejleményekben az addig bizakodók is. Andrássy szeptember közepén még azt gondolta – jegyezte fel Károlyi –, hogy a német visszavonulás stratégiai jellegű, s csak a bolgár arcvonal összeomlása győzte meg arról, hogy a háború elveszett.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

Ugyanakkor Tisza Magyarország Németországgal fennálló szoros kapcsolatára továbbra is épített, bár számolt a formális szövetség megszűnésével.

Ezen a bel- és külpolitikai platformon próbálta létrehozni október közepén a magyar politikai pártok egységét. A munkapárt október 15-i értekezletén azt javasolta a képviselőknek, hogy csatlakozzanak a Wekerle-kormány bázisát alkotó 48-as Alkotmánypárthoz. Október 18-án a parlamenti pártok fúziója érdekeben vezetőik megbeszélését kezdeményezte, de csak a kormánypárt legjobboldalibb szárnya vállalkozott fúzióra a munkapárttal; Andrássy csupán pártkoalíciót akart, egybeolvadást nem; Károlyi el sem ment.

A függetlenségiek, a polgári radikálisok és a szociáldemokrata vezetők arra számítottak„ hogy az egyre világosabb helyzetben a hatalmon levők átadják a kormány gyeplőjét és ők biztosítják a válság forradalommentes levezetését, a politikai viszonyok demokratizálását; s antantbarátságuk révén kielégítő békét köthetnek. A hatalmat azonban a régi rezsim vezető emberei nem adták át, sőt a reakciós pártok koncentrációjával kívánták megerősíteni.

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Apponyi, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Apponyi viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Apponyi, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását. A tanács önmagát tekintette a magyar nemzet képviselőjének, szembehelyezkedett az úri parlamenttel és attól független népkormány alakítását határozta el. A nemzeti tanács megalakítása forradalmi jellegű lépést jelentett. Éppen ezért a forradalom elkerülését kívánó megalakítói úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra elhatározásukat, még egy utolsó kísérletet tesznek arra, hogy parlamentáris úton hatalomra juthassanak.

A Gödöllőn tartózkodó uralkodó várószobájában és dolgozószobájában folytak a kormányalakítási tárgyalások. A szálak Andrássy kezébe futottak össze, akit október 24-én az uralkodó Burián helyébe közös külügyminiszterré nevezett ki. Jellemzően mutatja elképzeléseiket a Bárczy István elnökletével alakítandó magyar kormány terve. Ez a kombináció az Andrássy köréhez tartozó politikusakra épített, de ezekben a napokban már Andrássy és Tisza nyíltan összefogtak. A Bárczy kormány e tábort képviselte volna azzal a hátsó gondolattal, hogy liberális frázisokkal leplezi a szélső reakció uralmat, és részben kisajátítja Károlyi programját.

A Magyar Nemzeti Tanács

A szociáldemokrata párt vezetésében most már Kunfinak volt a legnagyobb súlya, aki egyrészt eloszlatta a baloldaliak aggályait a polgári pártokkal való újabb alárendelt szövetkezés miatt, másrészt kizárta Garami lavírozásait Vázsonyi és Andrássy felé.

Andrássy különbékekérése

A teljes cikk.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

Október 25-én a liberális irányzatot képviselő Heinrich Lammasch vezetésével Ausztriában új kormány alakult. A közös külügyminiszter Andrássy Gyula lett.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a németekkel való szakítás és egy különbéke-ajánlat az antanttal folytatandó további tárgyalásokhoz kedvezőbb helyzetet teremt, IV. Károly október 26-án levelet intézett Vilmos császárhoz, melyben bejelentette erre irányuló szándékát: a szövetség felbontását. Andrássy egy nappal később megszövegezett válaszjegyzéke Wilson újabb feltételeit fenntartás nélkül elfogadta, különbéke-tárgyalások megindítását, a fegyverszünet azonnali megkötését kérte.

Közben az olaszországi fronton október 24-én megindult az antant régóta előkészített offenzívája. Néhány nappal a támadás megindulása után a Monarchia hadserege a teljes felbomlás képét mutatta.

Az aggasztó helyzetre való tekintettel Andrássy október 29-én, a fegyverszünet azonnali megkötése érdekében, újabb jegyzéket intézett Lansing amerikai külügyminiszterhez.

A Monarchia felbomlása

Miközben Bécsben és Genfben javában folytak a tárgyalások, Prágában október 28-án újra hatalmas méretű tömegmegmozdulás robbant ki. A tüntetés közvetlen kiváltó oka Andrássy Wilsonhoz intézett válaszjegyzékének nyilvánosságra kerülése volt.

A Wekerle-kormány válsága

Az így kirobbant kormányválságot sorozatos kihallgatások és tárgyalások követték, de a végtelenbe nyúló tanácskozások eredményt nem hoztak. Tisza István – úgy érezvén, hogy a parlamenti többség birtokában az irányítást még kezében tartja – hajthatatlan maradt a választójog, a demokratikus reformok kérdésében; csupán egyetlen engedményre, Andrássy Gyula korábban ellenzett közös külügyminiszteri kinevezésének elfogadására volt hajlandó. A mérsékelt ellenzék ilyen körülmények között a Munkapárttal való terhesnek érzett együttműködést elutasította, az uralkodó viszont nem mert új kormányt kinevezni a Munkapárt ellenére.

Az október közepéig húzódó tárgyalások és tervezgetések végeredményeként Wekerle végül is a helyén maradt, ami nem a válság megoldását, csupán annak elodázását jelentette. A kormány maradása egyrészt a hatalmon levők merevségét, a reformokkal, a változtatással szembeni ellenállásuk erejét tükrözte, másrészt jól mutatta a holtpontot, mely az uralkodó körök eltérő, egymást kölcsönösen akadályozó és semlegesítő törekvései nyomán alakult ki. A válság oka ugyanakkor nemcsak a visszakozó Munkapárt ellenállásában rejlett, hanem sokkal inkább abban – bár ezt az érdekeltek nem kívánták tudomásul venni –, hogy ezekben a napokban az úgynevezett balközép – Andrássy és liberális színezetű támogatói – sem voltak már alkalmasak bolgár vagy német típusú politikai fordulat végrehajtására.

A másfél év óta tartó politikai huzavona eredményeként, aminek az október eleji kormányválság csak újabb állomása volt, a tömegek nemcsak Tiszából, a reformokat ellenző és elgáncsoló Munkapártból, hanem a Tiszát felváltó mérsékelt ellenzék kormányzásából is kiábrándultak. Mindaz, amit az 1917 óta hatalmon levő kisebbségi kormányok tevékenységéből a tömegek érzékelték: Wekerle hazug ígéretei, Andrássy és Apponyi tehetetlensége, Vázsonyi „eltaposást” és Szterényi „legázolást” ígérő kijelentései nem a szenvedélyek levezetését, ellenkezőleg, a türelmetlenség, a gyűlölet növekedését, a bizalmatlanság erősödését szolgálta.

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

A bolgár front összeomlásának híre Erdélyben érte Károlyit, apósa, Andrássy Gyula dubrini birtokán.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

23-án a Debrecenből érkező hír, hogy a királyt a katonazenekar nem a magyar himnusszal üdvözölte, majd a Fiuméből érkező s katonai lázadást hírül adó távirat a hangulatot a végsőkig kiélezte. Az ülést felfüggesztették.

A hosszan tartó szünet alatt előbb az ellenzéki képviselők tartottak rögtönzött gyűlést a kupolacsarnokban, majd a pártvezérek ültek össze értekezletre a miniszterelnök szobájában. E tanácskozásokon Andrássy Gyula is részt vett, aki előtte való nap érkezett vissza svájci tárgyalásairól. Az izzó hangulat hatása alatt Andrássy a kormány lemondása mellett foglalt állást, Tisza is úgy vélte, hogy jobb, ha az egyre zavarosabbá és kilátástalanabbá váló helyzetben az ellenzék veszi át az ügyek intézését. Bízott abban, hogy a kormány lemondása után pártja támogatásával a vezetést a balközép (Andrássy, Apponyi) magához tudja ragadni, és így elkerülhető lesz Károlyiék felülkerekedése. Tisza a mérsékelt ellenzékkel való együttműködés érdekében ekkor már a választójog kiterjesztésébe is hajlandó volt beleegyezni.

A miniszterelnöki szobában zajló megbeszélés végeredményeként Wekerle végül is elszánta magát a lemondásra. Szándékát az ülésterembe sietve a türelmetlenül várakozó képviselők megnyugtatására azonnal be is jelentette.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A különbség az akkori helyzethez képest abban állt, hogy míg október elején a Munkapárt és a mérsékelt ellenzék között folyt a harc a vezető szerepért, most – miután a 48-as alkotmánypártba beolvadt Munkapárt már másodrendű tényezőnek számított – a kormányalakítás körüli harc Andrássy és Károlyi, az ellenzék jobb- és balszárnya között zajlott egyre hevesebben. A késhegyig menő küzdelemben úgy tűnt, hogy a balközép van kedvezőbb helyzetben, mivel Andrássyt a király időközben közös külügyminiszterré nevezte ki. E kinevezésből, mely október 24-én már befejezett tény volt, természetszerűleg következett, hogy Magyarországon a válság megoldásaként csakis olyan kormány alakulhatott, mely a kancellár szerepét vállaló Andrássy beleegyezését bírta.

Egy ilyen jellegű, a mérsékelt ellenzéki pártok vezető szerepét biztosító kormány létrehozása nehéz feladatot jelentett. A miniszterelnök-jelöltek – elsősorban Hadik János, Andrássy jó barátja – húzódoztak a kevés sikerrel biztató feladat elvállalásától. A nehézség abban rejlett, hogy az egyre izzóbbá váló légkörben kilátástalannak látszott kormányt alakítani a Károlyi körül gyülekező ellenzék részvétele nélkül, a baloldal ellenére. Ugyanakkor előre látható volt, hogy az ország bizalmát bíró, egyre népszerűbbé való Károlyi Mihály alárendelt szerepre aligha fog vállalkozni. Egyes szociáldemokrata vezetők – így Garami Ernő is –, akiket Andrássy hívei időt és fáradságot nem kímélve próbáltak megpuhítani, szívük szerint hajlottak volna a részvételre. Igent mondani azonban – Károlyi nélkül vagy Károlyi ellenére – nem mertek, mert tudták, hogy esetleges beleegyezésüket a munkássággal aligha tudják elfogadtatni. Az Andrássyval való együttműködést a polgári radikálisok is ellenezték. Ők úgy vélték, hogy a háborúban kompromittált nacionalista politikusok jelenléte egy új kormányban kedvezőtlen helyzetet teremt az antanttal szemben, és eleve kizárja a nemzetiségi partokkal való együttműködést.

Andrássy terve – legalábbis első nekifutásra – így eredménytelennek bizonyult. Kísérlete ugyanakkor azzal a nem várt és nem kívánt következménnyel járt, hogy összefogásra ösztönözte azokat, akiket háttérbe akart szorítani: a Károlyi elleni intrikák megvalósuláshoz segítették az addig hiába javasolt ellenzéki pártszövetség hetek óta vajúdó ügyét.

A Károlyi-párt, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták képviselői október 23-án a késő esti órákban a [[Budapest|Károlyi-palotában]] értekezletet tartottak. A megjelentek már ezen a megbeszélésen egyetértettek abban, hogy az adott helyzetben nincs más kiút, mint létrehozni a Magyar Nemzeti Tanácsot.

Két nap múlva, október 25-én, a Nemzeti Tanács hivatalosan is megalakult.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték. Ezenkívül a tanács tagja volt még Müller Ernőné a szociáldemokrata nőbizottság, Bédy-Schwimmer Róza a feministák részéről, Hatvany Lajos a sajtó képviseletében, a párton kívüli Fényes László és a szociáldemokrata Diner-Dénes József, utóbbiak Károlyi személyes hívei.

A kiáltvány kiadásával a Nemzeti Tanács nyíltan ellenkormányként lépett fel, mert a felhívásban „az összes külföldi népeket és kormányokat” arra szólította, hogy „minden Magyarországot érintő ügyben a mai kormányhatalom helyett … a Magyar Nemzeti Tanáccsal keressenek közvetlen kapcsolatot”.[35]

Ha a Nemzeti Tanács vezetői később emlékirataikban arról írtak, hogy „nem akartak forradalmat, hanem evolúciót”, és a Nemzeti Tanácsot sem annyira forradalmi, mint inkább a forradalom elhárítására alakult szervnek tekintették, úgy nyilván igazat mondtak. A Nemzeti Tanács megalakítása azonban a vezetők szándéka ellenére is forradalmi cselekedet volt.

Szemben a többi nemzeti tanáccsal, melyeket az október 16-i császári manifesztum után hívtak életre, a Magyar Nemzeti Tanácsnak nem volt legális alapja, és rövid idő alatt mindazok gyülekező helyévé vált, akik a fennálló rendszerrel való szakításra törekedtek. Jórészt azok is e látható központ körül tömörültek – akár akarták ezt a vezetők, akár nem –, akik a küszöbön álló átalakulást szükség esetén erőszakkal kívánták megvalósítani. A Nemzeti Tanács fedőszervül szolgált olyan forradalmi csoportok számára, amelyek céljai a vezetők elképzeléseit jóval túlhaladták.

Október 26-án, vagyis azon a napon, amelyen a Nemzeti Tanács kiáltványa megjelent, Gödöllőn tovább folytak a már korábban megindult kormányalakító tárgyalások és kihallgatások. A késő délutáni órákban váratlanul megjelent Károlyi Mihály. Károlyit azzal hívták ki nagy sietve, hogy a király hajlandó egy Károlyi-kormányt kinevezni, ha abban a balközép számára néhány fontos tárcát biztosítanak. Károlyi kihallgatása során egy pillanatra úgy látszott, hogy a sok tanácstól teljesen tanácstalanná vált uralkodó mégiscsak képes lesz dönteni és a válságot Károlyi kinevezésével megoldani. De a király, Andrássy és mások tiltakozására, a kinevezés ürügyével Bécsbe hívott Károlyit végül mégsem nevezte ki miniszterelnökké, ehelyett október 27-én József főherceget küldte Budapestre, hogy a válság megoldásáról homo regiusként (a király képviselőjeként) tovább tárgyaljon.

Az ellenforradalom szervezkedése

Az új alakulatként december elején zászlót bontó Országos Földmíves Pártot – parasztfogó célzattal – az Országos Magyar Gazdasági Egyesület és a Gazdaszövetség hívta életre. Irányításában gróf Pallavicini Györgynek (Andrássy vejének és munkatársának), valamint az említett, a nagy- és középbirtok érdekeit védő szervezetek funkcionáriusainak jutott a vezető szerep.

Hajdu Tibor

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást. Részben ezért utasították vissza Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, József főherceg és társaik sietős felkínálkozását, részben pedig azért, mert a „történelmi osztályok” vezetői területi és egyéb engedményekre tartottak volna számot.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

Garamiék eleinte féltek, hogy kompromittálják magukat, ha szóba állnak Andrássyval; később azonban megfordult a helyzet.

Az antantmissziók ekkor már eljutottak odáig, hogy a hagyományos magyar osztályuralom „józanabb” képviselőivel fogjanak össze a „bolsevizmus” ellen, de ennek több akadálya volt. Elsősorban Magyarország szomszédai, akik joggal tartottak a magyar uralkodó osztályok területi integritásra irányuló törekvéseitől. Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Garamiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”[36] Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.

Andrássy óvatosabb volt, mint Bethlen: kérte a svájci angol követséget, hogy járuljon hozzá egy Magyar Nemzeti Tanács alakításához az ő elnökletével. Elutasító választ kapott, az angol diplomáciában ugyanis ekkor még azoknak a közép-európai szakértőknek a befolyása érvényesült, akik a magyar arisztokráciát a háború fő bűnösei között tartották számon.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A brucki puccs némi feszültséget teremtett a bécsi ellenforradalmi emigráció táborában: miután tisztázódott, hogy a régi pártok „nagynevű” vezetőit, Apponyit, Andrássyt, Vázsonyit az antant mellőzi, a szélsőséges reakciós csoportok befolyása növekedett.

L. Nagy Zsuzsa

Az első királypuccs

A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja az Andrássy Gyula gróf vezette legitimisták gyülekező helye lett, míg Nagyatádi Szabó pártja a szabad királyválasztók tekintélyes részét tömörítette.

A második királypuccs

Bethlen később sokat idézett, 1921. október 21-i pécsi beszéde a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával kötött kompromisszumot tartalmazta; leszögezte, hogy a kormányzat az 1920: I. tc. alapján áll, ugyanakkor azonban elismerte, hogy „vis maior” esetén – márpedig a forradalmakat annak tekintették – a király legitim joga nem szűnik meg. Hangoztatta, hogy a kormány sem puccsot, sem detronizációt nem kíván, a királyi jog gyakorlásának feltételeit csak tárgyalások útján lehet tisztázni. Bethlen, Horthy és a legitimista vezetők (Gratz Gusztáv, Andrássy Gyula) több tárgyalásának eredménye volt ez a kölcsönösen elfogadott álláspont, amit azonban a legitimisták nem tartottak tiszteletben.

Lábjegyzetek

  1. Andrássy Gyula, Az 1867-iki kiegyezésről. Budapest, 1896. 97., 114,
  2. Ugyanott, 416–417
  3. Andrássy Gyula, Az 1867-i kiegyezésről. Budapest, 1896, 293–294.
  4. [Ifjabb Andrássy Gyula|Andrássy Gyula]] nyílt levele választóihoz. Budapesti Hírlap, 1904. november 24.
  5. Az 1905. évi Képviselőházi Naplóból idézi: Dolmányos István, A koalíció az 1905–1906. évi kormányzati válság idején. Budapest, 1976. 33.
  6. Gołuchowski feljegyzése Ferenc Józsefhez, 1905. augusztus 20. Országos Levéltár Daruváry-hagyaték. Karton 25.
  7. A koalíció vezérlő bizottságának kiáltványa az országgyűlés feloszlatásával kapcsolatban, 1906. február 27. Országos Széchényi Könyvtár, Aprónyomtatvány- és plakáttár. 1906.
  8. Kossuth Ferenc levele öccsének, Kossuth Lajosnak, 1906. április 21. Közli: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. szám 344.
  9. Országos Levéltár. Andrássy család levéltára. Ifj. Andrássy Gyula iratai. Andrássy-napló (továbbiakban Országos Levéltár, Andrássy-levéltár Andrássy-napló). 1907. június 12.
  10. Országos Levéltár, Andrássy-levéltár, Andrássy-napló. 1906.
  11. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. III. 1955. 467.
  12. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XV. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1908. 127.
  13. Ugyanott, 143.
  14. Ugyanott, 145.
  15. Ugyanott, 162.
  16. Ugyanott, 180.
  17. Ugyanott, 97.
  18. Alpári Gyula válogatott írásai. Budapest, 1960. 80.
  19. Ugyanott, 83.
  20. A Társadalomtudományi Társaság. Huszadik Század, 1906. II. 420.
  21. Országos Levéltár (továbbiakban: Országos Levéltár). Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1908. október 3.
  22. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1908. évben. Budapest, 1909. 41–42.
  23. Nemzeti Munka-párt. (A kormány pártszervezése) Az Újság, 1910. február 15.
  24. Szabad Föld, 1910. január 23.
  25. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  26. Pethő Sándor, Viharos emberöltő. Budapest, év nélkül, 8.
  27. Pesti Napló, 1913. június 15.
  28. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.
  29. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXVI. Budapest, 1917. 192.
  30. A dinasztia politikája. Magyarország, 1914. július 1.
  31. Ugyanott, 324.
  32. Ugyanott, 328–337.
  33. Károlyi. München, 1923. 153.
  34. Ugyanott, 435–436.
  35. Megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Pesti Napló, 1918. október 26.
  36. A bolsevizmus Magyarországon. Szerkesztette Gratz Gusztáv. Budapest, 1921. 797.

Művei

Irodalom

Az Andrássy Gyula és Apponyi Albert tevékenységével foglalkozó terjedelmes irodalomból a fontosabbakat említjük. Andrássyra: Kertész János, "Az+ifjabb+Andrássy+Gyula+gróf+irodalmi+munkássága" Az ifjabb Andrássy Gyula gróf irodalmi munkássága 1896–1929 (Budapest, 1933); Pethő Sándor, Andrássy Gyula és ellenfelei (Budapest, 1924) és Gróf Andrássy Gyula emlékezete (Budapest, 1930); Kertész János, Ifjabb gróf Andrássy Gyula és a magyar–osztrák monarchia (Budapest, 1934); Hegedüs Lóránt, Két Andrássy és két Tisza (Budapest, 1941) című monográfiája használható. Újabban látott napvilágot Károlyi Mihály korábbi emlékezése apósáról: Andrássy, vagy az arisztokrata (Történelmi Szemle, 1975. 2–3).