Illésházy István

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Illésházy István (egyértelműsítő lap)

1541. – Bécs, 1609. május 5.
protestáns főnemes, főispán, 1608 és 1609 között Magyarország nádora
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
István Illésházy-palatin
1598
szeptember 5. I. Rudolf szabad királyi városi jogot ad Szentgyörgynek és Bazinnak. (Illésházy István a nála zálogban levő városok kiadását megtagadja.)
1605
november 24. Bocskai István e napra országgyűlést hirdet Korponára. (Illésházy István vezetésével biztosokat küld béketárgyalásokra Bécsbe.)
1606
január 9. Béketárgyalások kezdődnek Bécsben Bocskai István és I. Rudolf biztosai között. (Február 9-én létrejön a megegyezés.)
március 21. Mátyás főherceg jóváhagyatja a bécsi békét I. Rudolffal. A főhercegek I. Rudolf betegsége miatt Mátyás főherceget választják meg az osztrák Habsburg-család fejévé.
április 16. Bocskai István fejedelem e napra országgyűlést hív össze Kassára, ahol maga is megjelenik. (Új tárgyalásokra utasítja Illésházyékat.)
június 7. Újabb béketárgyalások kezdődnek Bécsben a felkelt rendek, Bocskai és I. Rudolf biztosai között. A tárgyalások június 23-án eredményesen zárulnak. (Eltörli az 1604-ben betoldott XXII. tc.-et, a protestáns vallások gyakorlata – a katolikusok sérelme nélkül – szabad a mágnásoknak, a nemeseknek, a korona városainak, a végváraknak; kössenek békét a törökkel; a következő országgyűlésen nádor választandó; a Szent Koronát hozzák Magyarországra; a jezsuitáknak nem lehetnek birtokaik; Bocskai István Erdélyt a Partiummal, valamint Ugocsa, Bereg és Szatmár vármegyékkel férfiági utódai életére kapja, családja kihaltával ezek a Koronára szállnak, – a kezén levő többi területet átadja a királynak.)
augusztus 1. Mátyás főherceg e napra összehívja Bécsbe a csehországi, morvaországi, sziléziai, ausztriai és lausitzi rendeket, akik a bécsi békét szavatolják. (Szeptember 26-án szövetséget kötnek a magyarokkal.)
szeptember 26. A magyarországi római katolikus püspöki kar és egyes főurak tiltakoznak Erdély és a Partium elszakítása miatt.
november 11. Zsitvatorokban húsz évre szóló béke jön létre I. Ahmed szultán és I. Rudolf között.
december 13. Bocskai István e napra országgyűlést hív össze Kassára, ahol maga is megjelenik. (A bécsi békét illetően a következő országgyűlésen végrehajtandó változásokat fogalmaz meg: a vallásgyakorlat a falvakban is legyen szabad; a királyság és Erdély között örökös szövetség jöjjön létre.)
december 29. Kassán meghal Bocskai István fejedelem.
1608
november 18. Illésházy Istvánt az országgyűlés nádorrá választja. (Méltóságát haláláig, 1609-ig viseli.)

Sinkovics István

A központi hatalom és a rendek ellentétei az országgyűléseken

Előfordult, hogy Nádasdy Ferenc gróf, Illésházy István báró és Pálffy Miklós báró igyekezett elsimítani a főherceg és a rendek közötti ellentétet, s rábeszélték a nemeseket, hogy kezdjék meg a királyi előterjesztés tárgyalását.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

Önálló cikk.

Basta visszavonulása

A nyugati magyar urak és nemesek már nem tudták, mitől féljenek jobban: a hajdúktól, saját jobbágyaiktól vagy a császári zsoldosoktól. Thurzó Miklós azt tanácsolta, hogy „ki-ki oltalmazza magát, amint tudja”.[1] Ő maga úgy tette ezt, hogy csatlakozott Bocskaihoz, s példáját Thurzó Szaniszló és Kristóf is követték. A családból csak György maradt hű a Habsburgokhoz, egyébként egyedül az alsó-magyarországi lutheránus nagyurak közül, mert Thököly Sebestyén, Dersffy Miklós, majd a Lengyelországból hazatérő Illésházy István is átállt. Illésházy akkorra már belátta, hogy a jogtalanság passzív tűrését előíró lutheránus felfogás, amelyet korábban ő is képviselt, nem oldhatta meg a Habsburgok és a magyar rendiség összeütközésével felmerült problémáikat. El kellett ismernie, hogy erre csak a korábban elutasított kálvinista radikalizmus volt képes: „Most kezdem megösmerni, miért hozott volt az Úristen engem idején ki [Magyarországról], mint Lótot Sodoma veszedelméből, mert ha el nem hozott volna, netalán akadék löttem volna hazámnak.”[2] Vele együtt az utolsó ingadozó felső-magyarországi urak, Rákóczi, Csáky s halála küszöbén a vén Báthori is színt vallottak Bocskai mellett.

A veszedelmes török segítség

A lengyelországi emigrációból 1605 februárjában hazatért és Bocskaihoz csatlakozott Illésházy, aki ekkor már döntő szerepet játszott a szabadságharc politikájában, Érsekújvár alatt hallotta a szállóigévé vált jóslatot: „az két tar között most leszen az szegény hajasnak mind országunkból veszedelme”.[3] Végül is sikerült elkerülni, hogy az Esztergom eleste után szabad kezet kapott nagyvezír ne maga jöjjön Érsekújvár alá; Illésházy kieszközölte Mátyás főhercegnél a vár átengedését azzal, hogy később visszaadják.

Szövetségesek és ellenségek között

Habsburg Rudolf már 1604 őszén megkísérelte III. Zsigmondot és a vele tartó katolikus lengyel mágnásokat Bocskai ellen fegyveres támadásra bírni, de a lengyel uralkodó osztály többsége, a török veszélyre hivatkozva, ezt megakadályozta. A lengyel fegyveres beavatkozás gondolatát azonban a Habsburg-udvar nem ejtette el, és egyes lengyel mágnások megkörnyékezése mellett a spanyol és a pápai követek által is folytatta ez irányú kísérleteit. Bocskai és környezete hamarosan értesült ezekről az intrikákról, különösen az 1605 februárjáig még lengyelországi száműzetésben élő, de a felkelőkkel már akkor kapcsolatot kereső Illésházy István által, s mint a pillanatnyilag legközelebbi veszély ellen, intézkedéseket is tettek, ami határ menti összeütközésekre vezetett.

Béketárgyalások és hajdútelepítés

A békeközvetítés végül is nem kívülről érkezett, hanem magán a magyar rendi szövetkezésen belül, Illésházy körül alakult ki a béke híveinek tábora. 1605 nyarán már Bocskai is hajlott a békére. Seregének fizetetlensége és megakadályozhatatlan kilengései mellett a török félreismerhetetlen hódító törekvései is aggasztották. De legfőképpen az a keserű felismerés indította a saját koronás királysága alatt egyesítendő Magyarország álmának feladására, hogy sem a magyar, sem az erdélyi rendek nem voltak hajlandók ezért komoly áldozatot hozni. A nagy vonakodással megszavazott adóból és a háború alatt nagyrészt tönkrement kincstári jövedelemforrásokból olyan hadsereget és államapparátust fenntartani, amely két ellenséges nagyhatalom között a Magyar Királyság függetlenségét biztosítja, nem lehetett. Bocskai 1605 júliusában már a minimális kéthavi zsoldot sem bírta kifizetni, amivel lecsendesíthette volna hadainak zúgolódását, és megelőzhette volna immár a parasztságot is sújtó prédálásaikat. Ekkor érkezett hozzá Kassára, előzetes kölcsönös tapogatózások után, melyekben már Illésházy is részt vett, Mátyás főherceg nevében Forgách Zsigmond és Thurzó György vezetésével egy küldöttség, hogy békefeltételei iránt érdeklődjék.

Országgyűlés Korponán és Kassán

A korponai országgyűlés, akár akarta a többség, akár nem, ilyen körülmények közt kénytelen volt a királyi küldöttség által hozott sovány engedményeket visszautasítani, és Bocskai júliusi követelései mellett nyilatkozni, most már formálisan is egyik feltételül szögezve le az önálló Erdélyi Fejedelemség elismerését, kiegészítve annak területét a Tiszáig. Az országgyűlés kivánságait, küldöttség élén, Illésházy vitte fel Bécsbe, akiről Bocskai jól tudta, hogy Mátyás főhercegnél, régi kapcsolatai révén, előbbrelépést érhet el az alkudozásokban. Azt is tudta azonban, hogy Illésházy, ha minden lehetőt meg fog is tenni a protestáns vallásszabadság és a rendi jogok helyreállítása érdekében, nem lesz következetes képviselője a törökkel való békének és főleg Erdély önállóságának. Illésházy álláspontja ezekben a kérdésekben szöges ellentétben volt Bocskaiéval, és ebből nem is csinált titkot. Erdélyt mindenáron meg akarta tartani a Habsburg-királyságban, s a dinasztia és a magyar rendek kibékülése esetén a felszabaduló erőket a török ellen akarta fordítani, ha az Erdélyt nem engedné ki hatalma alól. Ha viszont Bocskai elszakítja Erdélyt a Habsburgoktól, s hozzá még Felső-Magyarország egy részét is, csökken a magyar rendiség ellenállási bázisa: mind a Habsburgokkal, mind az önálló Erdély fejedelmével szemben. Ez a magyar rendiség vezető erejét jelentő nagybirtokos oligarchia szempontjából nemcsak érthető, hanem egyedül lehetséges álláspont vált később a katolikus magyar arisztokrácia, Forgách Zsigmond, Homonnai György, főként pedig Esterházy Miklós szívósan követett programjává, az Erdély bekebelezésére irányuló új meg új kísérletek ösztönzőjévé, mindaddig, amíg a magyar rendiség biztonságban érezte magát a Habsburg uralkodó abszolutista törekvéseivel szemben.

Illésházynak Bécsben így nem is két-, hanem háromfelé kellett egyszerre viaskodnia. Meg kellett győznie Mátyás főherceget, hogy a merev ellenkezésnek semmi értelme nincs, ha egyszer nem képes erőt állítani az erővel szemben. Le kellett győznie a katolikus főpapok heves tiltakozását a vallási engedmények ellen, s közben igyekeznie kellett Bocskait rábírni, hogy a török béke és az erdélyi önállóság ügyében engedményeket tegyen. Eleinte minden vonalon vereséget szenvedett. Azok a javaslatok, amelyeket az 1606 áprilisában összehívott kassai országgyűlésre vitt magával Bécsből, még mindig messze állottak az elfogadható legkevesebbtől. Bocskaival való viszonya is egyre inkább romlott, mivel – s ez érthető volt az ő részéről – a fejedelem Erdélyt illető kívánságaiból igyekezett áldozni a vallási és rendi követelések fenntarthatása érdekében. Bécs merevsége Bocskait a hajdúk felé taszította, mert csak rájuk támaszkodhatott a békepárttal szemben. A kassai országgyűlést egyenesen hajdúcsapatok összevonásával kényszerítette, hogy újra visszautasítsa a bécsi ajánlatokat. Illésházy viszont a birtokait prédáló hajdúkkal került egyre élesebben szembe. 1606 tavaszán már nemesi és paraszti felkelés megszervezésére gondolt, hogy Trencsénből, Turócból kiverje őket, s szándékából csak a nemesek gyávasága és a parasztok hajdúkhoz csatlakozásától való félelme gátolta meg. Holott ekkor már a paraszti önvédelmi alakulatok és a hajdúk között itt-ott fegyveres összetűzések is előfordultak. Kassán azután a hajdúság minden dühét Illésházyra öntötte ki. Hazaaárulással vádolták, „Cipellős-házinak” gúnyolták, a német viselettel németességére célozva, sőt a hajdúkapitányok egyenesen arra kérték Homonnait, engedje, hogy megöljék. Bocskai mindennek ellenére májusban újra Illésházyt küldte Bécsbe, mert nem volt más választása.. Alighanem tudta, hogy Illésházy, valamint követtársa, Apponyi Pál s velük együtt más magyar urak már előzetes hűségnyilatkozatot tettek a bécsi és prágai udvarnak, előre látva, hogy hamarosan helyreáll a Habsburg-uralom a királyi Magyarországon. Ám intézzék saját jövendő sorsukat, csikarjanak ki maguknak minél több vallási és rendi engedményt, gondolta, s ehhez ő a hajdúival és a törökkel megadja a kellő nyomást, cserében azonban harcolják ki számára az önálló és területileg megnövelt Erdélyi Fejedelemséget.


Meghiúsult Mátyás főhercegnek az a próbálkozása is, hogy Bocskai háta mögött és ellen a törökkel jusson megegyezésre. Mikor ezt Bocskai megtudta, méltatlankodva üzente meg Bécsbe: „nekem karón varjút ne mutogassanak”.[4] Ettől a madárijesztőtől nem ijedt meg; tudta, hogy az adott viszonyok közt a török őt nem ejtheti el, legfeljebb megzsarolja. Már előbb világosan leszögezte, hogy semmiféle köntörfalazás, érvelés, ijesztgetés el nem vonhatja követeléseinek lényegétől: „mihozzánk valami bőbeszédű persuasort csak heában fárasztanak – írja Illésházynak Bécsbe –, miért hogy sem az dialektikához, sem az retorikához nem tudunk, az dolgot ő magát nézzük”.[5] Tényleges spanyol vagy lengyel segítség híján Mátyás főherceg nem tehetett egyebet, mint az abszolút hatalmához, országai területi integritásához és a török háború folytatásához mániákus makacssággal ragaszkodó Rudolf tiltakozását semmibe véve, a főhercegek tanácsának felhatalmazásával elfogadni a korponai cikkekből azt, amit egyáltalán elfogadhatott.

Bocskai és Illésházy küzdelme

Önálló cikk.

A lengyel–magyar unió terve

A lengyel trónra törekvést egyébként Illésházy is ajánlotta Bocskainak.

Bocskai utolsó hónapjai

A hadsereg feloszlatásának leghevesebb sürgetője Illésházy volt. „Az hajdúknak iszonyú utálatos sok gonoszságok, az szegény népnek keserű könnyhullatások, szöpögesek, bizony átal hatották az egeket és el nem szenvedi az Isten, azután valakin esik meg, de hamar megleszen immár.”[6] Azt tanácsolta Bocskainak, hogy 18–20 ezer hajdút a javából helyezzen el a királyság végváraiban, a többi menjen haza szántani.

Könnyű volt azonban tanácsot adni, s nehéz cselekedni. A béketárgyalásokon a hajdúknak kikötött végkielégítés megadását Mátyás főherceg azzal a kifogással halogatta, hogy még nincsenek kezén az átadandó várak. Ezekben különben is csak az Illésházy által remélt számnak a harmadát vállalta végül is elhelyezni, de erre sem volt pénze. De ha lehetett volna, se ereszthette szélnek a hadsereget Bocskai, hiszen a békemű még korántsem volt biztosítva. A fejedelmet a hála és az Erdélyi Fejedelemség jövendőbeli katonai erejének a féltése is kötötte a hajdúsághoz: sohasem beszélt róluk azzal a feudális ridegséggel, mint Illésházy és általában a magyar urak. „Isten látja, semminek okai nem vagyunk, mert ha lehetne, az egész hajdúságot csak az magunk kebelében vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére ne volnának, de ilyen változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet; ha oly jó szél találkozott volna valahonnan, az ki hírünk nélkül az német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hütünknek és nemzetségünknek szabadságát állítani, de hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, az kik minket rontottanak, kárral kellett annak meglenni, kit az következendő jóért el kell mindnyájan szenvednünk ... Hogy vérrel és harccal szállítottuk volna le őket [ti. a hajdúkat], az sem bátorságos, sem az körül való nemzetségekért tisztességes nem lött volna”[7] – válaszolta Illésházynak. Az viszont ingerülten, „az ő fölsége szerencséjének gyalázatos fölfordulásával és országának, s jámbor főhíveinek reá támadásával”[8] fenyegetőzve felelt, de levelét meg sem mutatták a nagybeteg Bocskainak. Helyette Péchi oktatta ki a dühöngő nagyurat: „ha szalmája-szénája elkél is ideig a Nagyságod jobbágyainak, ugyan jobb azért mégis, hogy Nagyságod Magyarországban lakhatik és parancsol immár nemcsak maga jobbágyinak, hanem ő fölsége után sok fővebb rendeknek is ... Hogy lehetött volna módja eddig ezeknek leszállításának, holott mindenféle ellenség, némöt és török talpokon állanak hazánkban, hanem ha mind az kettőnek prédájává töttük volna magunkat? ... Nagyságod, ha idejében véghöz viheti vala az békességöt, könnyebben meglehetött volna; mit tehetünk róla, hogy ennyire haladott. Ha pedig ezelőtt el nem végezhette, most bizony csak el kell tűrni és egy ártatlan embert nem illik ok nélkül érötte gyalázni, szidalmazni; kiváltképpen aki anélkül is Istennek fogságában lévén, ennyi nyavalyákkal, gondokkal terheltetik naponként.”[9]

A mérgezés gyanújával, rettenetes gyötrelmekben szenvedő Bocskai halálos ágya körül így csapott össze a két párt, anélkül, hogy megoldást találhattak volna. 1606. december 29-én a fejedelem meghalt, s az elkeseredett hajdúk a megétetésével gyanúsított Káthay kancellárt nemsokára lekaszabolták. Illésházy még holtában is vádolta a fejedelmet, hogy nem méreg által halt meg, hanem Isten büntetéséből, azért, mert tűrte a hajdúk garázdálkodásait. Erről még életében írt Bocskainak: „Szállítsa le fölséged ez hajdúságot, ne kiáltsanak az Istenre az szegény község, azután szépen meggyógyul felséged, kit engedjen meg a mindenható Úristen.”[10] Véleményét a fejedelmi udvarba beépített embere, Rimay visszhangozta: „az jó és haszonra való tanács mely igen nehezen vert fészket fejébe, s mely rest executora is vala az publicum commodumra szolgáló dolognak .. Nagy részétől ez mostani fenn álló háborúnak és sok zűrzavarnak megmenekedhetünk vala, de az hosszú haladékkal s gondatlansággal, életének mód nélkül való reménlése mellett, az gonoszságnak kedvezéséből reménségünk ellen gondba márta és ejte bennünket.”[11]

Bocskai hivatástudata

  • A történelem nem Illésházynak és körének, hanem a plebejus közvélemény ítéletének adott igazat.
  • Ez a gondolkozás azonban távol állott a magyar uralkodó osztály egészétől, mely, ha egyáltalán szükségesnek érezte politikájának elvi alapjait feszegetni, nem ment tovább az Aranybullánál és Werbőczynél, legfeljebb a kálvini ellenállási tan magisztrátusi változatánál, ezzel is, azzal is kizárva a közös ügyből a plebejus elemeket. A hajdúkérdés számukra az Illésházy-féle alternatívára szorítkozott: minél kevesebb katonát és minél több robotoló jobbágyot állítani belőlük.

A második hajdúfelkelés

  • Bocskai halála után a Habsburgokra visszaszálló területek átvételére kijelölt biztosok közül Forgách Zsigmond és Dóczy András buzgó katolikusok voltak, s társuk, a lutheránus Thurzó György, ha lehet, még Illésházynál is jobban gyűlölte a birtokait felprédáló hajdúkat.
  • Rudolf a török elleni háború folytatásáról, külföldi katonaság behozataláról, a Bocskai-párt vezetőinek, főleg Illésházynak elfogatásáról és megbüntetéséről szövögetett terveket.

A hajdúk szövetkezése Báthori Gáborral

Pozsonyban ezalatt elkeseredett harc folyt a magyar rendek és a katolikus klérus között a bécsi béke törvénybe iktatása körül, amibe Mátyás főherceg távolabbi céljai érdekében már beletörődött. Illésházy viszont ádáz papellenességéről mondott le, mert most semmi sem volt fontosabb, mint a rendi egység megőrzése mind a Habsburgok, mind a hajdúk felé. Hadd kapja vissza birtokait, országos méltóságait a katolikus klérus, de „ha magyar kenyéren és boron akar élni, alkalmazkodjék az országlakókhoz”, azaz a világi rendekhez, kiáltotta oda a bécsi békével szembeszegülő, 1607-ben érseknek kinevezett Forgách Ferencnek.

A rendi konföderációk

Bocskai kezdeményezései kezdtek valóra válni. Legfőbb kívánsága is teljesülni látszott: 1608. augusztus 20-án Báthori Gábor követe a Mátyás főherceget képviselő Illésházyval Kassán megkötötte Erdély és a magyar rendek szövetségét a bécsi béke védelmére és kölcsönös katonai segítségadásra, a török elleni háborút kivéve. A közép-kelet-európai országok rendi testületeinek összefogása és a rendi államok konföderációja a megvalósulás küszöbére lépett.

A magyar rendiség hatalomátvétele

Az új rendi kormányzó testületbe a dinasztia régi, megbízhatónak mutatkozott hívei, Erdődy Tamás bán, Forgách Zsigmond tárnokmester, Batthyány Ferenc főlovászmester, Thurzó György főasztalnokmester, Draskovich János főkamarásmester, Dóczy András főpohárnokmester és Istvánffy Miklós főajtónállómester mellé a Bocskai pártból Homonnai Bálint országbíró és Széchy Tamás főudvarmester kerültek be, élére pedig Illésházy István állt mint választott nádor. Viszontagságos életének végén most már másodszor kellett beismernie, hogy nem neki, hanem a megvetett hajdúknak szólt a Bocskai hagyatékát majdnem elprédáló magyar rendek gyávaságát és önzését helyrehozó győzelmüket úgyszólván ellenükre megadó isteni elhívás: „Ha az Úristen a hajdúkat fel nem költi, nem volnánk ott, ahol vagyunk.”[12]

Nemesi szabadság és vallásszabadság

Végül is október 6-án a két Ausztria protestáns rendjei védelmi szövetséget kötöttek Hornban, s Mátyás kénytelen volt – Illésházy közvetítésével – kiegyezni velük. 1609 márciusában kiadta a vallásszabadságot engedélyező Capitulations-Resolutiont.

A magyar klérus kompromisszumos politikája

Az 1609-ben meghalt Illésházy helyébe nádorrá választott Thurzó Györgynek a türelmetlen ellenféllel szemben tanúsított türelmi politikája többet használt az ellenreformációnak, mintha a Habsburgok egész hadsereget adtak volna templomfoglalásra.

A magyar rendiség országegyesítő törekvései

A magyar rendi politika vezetőinek minden okuk megvolt Erdély katonai elfoglalására. Magyarország újraegyesítésének első lépéseként már Illésházy nádor is ezt követelte Bocskaival szemben, s programját, fenntartásokkal ugyan, utódja, Thurzó is átvette. Minél szélesebb területi bázisra támaszkodhat, annál hatékonyabban védheti önkormányzatát: ez a belátás mozgatta a rendi országegyesítő politikát. De a hajdúveszély is – mely Báthori Gábor és Nagy András szövetségével állandósult, és azzal fenyegetett, hogy a hajdúság hazája, a Tisza-vidék elszakad – cselekvésre ösztönzött.

A keleti szövetség terve

Bethlen keserűsége mérhetetlen volt. Vádolta a törököt, a nyugati barátokat, legfőképpen azonban a magyarországi nagyurakat: „Rövid szóval, senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem volt, mint mimagunknak. Ha valaki kérdezné, miért és kitül? egyebet nem felelhetnénk, hanem ezt: azon országnak státusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségének periclitálásával, sok vitéz híveinek vérek hullásokkal igen hasznosan szolgálván, szoktól vöttül vala ezt az remumerációt.”[13] Most már azt is be kellett látnia, hogy Magyarországnak az Erdélyi Fejedelemségből kiinduló egyesítése nemcsak a magyar rendiség tehetetlenségébe ütközik, hanem határozott ellenállásába is. Valójában az történt, hogy a két centralizáció, a Habsburg és az erdélyi egymástól védte meg a magyar rendiséget, amely magára hagyatva, aligha tudott volna akár egyiknek, akár másiknak ellenállni, nemhogy Illésházy, Forgách és Esterházy elgondolásai szerint az ország egységét önerejéből Erdély meghódításával helyreállítani.

Esterházy Miklós politikája

Esterházy buzgó katolikus volt; gyermekifjú fővel akkor hagyta el a lutheránus vallást, amikor a katolizálás még nem előnyt, hanem inkább hátrányt jelentett. Apja kitagadta. Lutheránus nagybátyja, Illésházy István fogadta magához, akivel együtt a Bocskai-szabadságharcban is részt vett. Élete végéig a Habsburgoktól a rendi aranyszabadságot kivívó habsburgiánus Illésházy volt az eszményképe. Az önálló Erdély ellenzésének a törökellenességgel összefonódó politikai koncepcióját is nyilván Illésházytól vette át, s azután protestánsellenességgel is felerősítette.

A barokk főúr

Politikai céljainak meghiúsulása azonban nem jelentette, hogy Esterházy Miklósnak ne lett volna országos tekintélye. Mint nádor mégiscsak Magyarország királyhelyettese volt, s enne tudatában meg is követelte a tiszteletet. „Homo novus” voltát, amit oly sokan sértő szándékkal emlegettek, ő maga érdemnek tekintette, s erről fő ellenségét, Thurzó Imrét 1619-ben levélben ki is oktatta:

„Tisztesség adassék ezért minden rendnek, de sem kocsisa, sem jobbágya fia azon jámborok egyikének sem voltam, az ki oly igen megütköztenek az én tiszteimben, kiket nem magam vettem magamnak, hanem érdemes emberséggel találtam … nem egy, sem kettő lévén nemzetemben úri méltóságban. Sőt vajon az elmúlt, országunknak nagy veszedelmes háborújában is ki szolgála többet az én nemzetemnél, szegény nagy jóemlékezetű Illyésházy Istvánnál? ki nem vala úri ágyékból, és felesége után is vala javaiban, mindazonáltal ugyan palatinusa volt az országnak … s az palatinusságnak vakálása előtt nemde amaz nagyemlékezetű Nádasdy Tamás is, az ki az is palatinusa vala az országnak, nem hasonló előmenetelben halljuk-e? Miért köll hát hazánk szolgálatjára indult érdemes embereket ezzel gyalázni … fejedelemségekre és császári méltóságra is mentenek az emberek ilyen állapotból, az minéműben én voltam és küssebekből is, de ugyan nem kárhoztatták őket.”[14]

Zimányi Vera

A szőlőművelés

A szőlőtermelés mindvégig olyan szilárd anyagi bázist jelentett, hogy – korántsem véletlenül – egyes bortermelő oppidumoknak sikerült a szabad királyi városok sorába emelkedniük. Hosszú harcok után Modor, Szentgyörgy és Bazin nyerte el a szabad királyi városi jogot a 17. század első felében, amint erről a korábbiakban, az Illésházy-perrel kapcsolatban már szó esett.

Makkai László

Nemesség és nemesítés

A birtokos nemesség aggodalommal figyelte a királyi udvar eszközölte tömeges nemesítést, s az 1608. évi országgyűlésen Illésházy István tiltakozást jelentett be az ellen, hogy a király az országgyűlés beleegyezése nélkül nemességet adjon, hiszen a kancellárok még kocsisoknak is adnak nemeslevelet 50 forintért.

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A királyi terület hajdúsított mezővárosi és falusi népéről éppúgy csak az elmúlt évtizedekben vett tudomást történetírásunk, mint a török megszállta területen élő, az előbbiekkel állandó kapcsolatot tartó és törökkel csatázó dunántúli szabad hajdúkról. Pedig közismert volt Illésházy István naplójegyzete a tizenöt éves háború elejéről: „Ez időben sok szabad hajdúk támadtak vala a parasztság közül, akiknek lakóhelyeket a török, német elpusztította vala; ezek a hegyekben és erdőkben laktak Baranyában és Somogyban, sok vitézséget míveltek és sok károkat tettek a pogányoknak.”[15]

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Az az üdvös aggodalom, amely a tizenöt éves háború idején a magyar rendi politika vezető személyiségeit, Illésházy Istvánt, Nádasdy Ferencet, Pállfy Miklóst, Thurzó Györgyöt a Habsburgok abszolutista törekvéseinek láttán eltöltötte, és a rendiség reformján való gondolkozásra indította, lassanként elmúlt, a reformokról szó sem esett egészen addig, amíg Esterházy Miklós rá nem ébredt a rendi kormányzat tehetetlenségére.

Irodalmi stílusok és műfajok

A magyar nyelvű verselés már meríthetett Balassi nagyszerű hagyatékából, amellyel a századelő manierista költőköre, Rimayval az élen, s olyan verselők, mint Illésházy István, Homonnai Bálint és György, Káthai Mihály, Petki János, Péchi Simon, Madách Gáspár és századközepi utódjuk, Beniczky Péter sikeresen élt is. Ez a kör volt a század legtudatosabb és legösszetartóbb művészgárdája, amely a költészetet valóságos tudománynak tekintette, és az esztétikumnak kijáró áhítattal művelte. Éppen ezért nem is volt széles közönségük, tulajdonképpen egymásnak írtak, csak általuk érthető allegóriák, emblémák alkalmazásával. Igazában még udvarinak is alig nevezhető ez a zártkörű közönséghez szóló irodalom.

Lábjegyzetek

  1. Pogrányi Benedek levele. Ugyanott, 225.
  2. Idézi: Makkai László, A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. TSz 1974. 181.
  3. Nagy László, A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961. 264.
  4. TT 1878. 278&ndash<279.
  5. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 14.
  6. TT 1878. 598.
  7. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 149.
  8. Ugyanott, 149.
  9. Ugyanott, 150.
  10. TT 1878. 598.
  11. Ipolyi Arnold, Rimay János államiratai és levelezése. Budapest, 1887.
  12. Idézi: K. Benda, Der Haiduckenaufstand in Ungarn und das Erstarken der Stände in der Habsburger-monarchie 1607–1608. Nouvelles Études Historiques. Budapest, 1965. 313. Az eredeti magyar szöveg: Országos Levéltár E 196 Thurzó levéltár 29. facs.
  13. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1979. 426.
  14. Szalay LászlóSalamon Ferenc, Galántai gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora. II. Pest. 1866. 87–89.
  15. MHHS VII. 67–68.

Műve

A háború megindulása tompította az ellentéteket a rendek és az udvar között: Illésházy István nádor feljegyzései, 1592–1603. (Monumenta Hungariae Historica II. Scriptores, Írók VII).

Irodalom