Imre és III. László

A Múltunk wikiből
1196
április 23. III. Béla meghal, Székesfehérvárott temetik el. Fia, Imre követi a trónon. (Uralkodik 1204-ig.)
1197
nyár: III. Béla özvegye elindul, hogy részt vegyen a keresztes hadjáratban, Endre herceg azonban nem.
december körül: Imre király és Endre herceg fegyveres összecsapása a szlavóniai Mackinál Endre győzelmével végződik.
december 15 – 1198. február 14. Endre herceg megkapja a dalmát–horvát hercegséget, ahol önálló fejedelemként uralkodik.
1198
január 29. III. Ince pápa felszólítja Endre herceget, hogy ne lépjen fel Imre ellen, és vegyen részt a keresztes hadjáratban.
tavasz: Endre elfoglalja Ráma és Hum (Hulm) területét.
Imre király kiváltságokat ad az esztergomi érseknek, s átadja neki az esztergomi várhegyet.
1199
március 10. Imre király a váci egyház kincstárában megtalálja azokat a leveleket, amelyek bizonyítják, hogy összeesküvést szőnek ellene.
nyár: A Somogy megyei Rádnál Imre király legyőzi Endre herceget, aki osztrák területre menekül.
1200
nyár: Imre király és Endre herceg Gergely pápai legátus előtt kibékülnek. Endre visszakapja hercegségét.
október 11. III. Ince pápa Imrét a bogumil eretnekség felszámolására szólítja fel.
1200 körül
Imre király házasságot köt Konstanciával, Endre herceg pedig feleségül veszi Gertrúdot.
Elkészül a Szent László-legenda, valamint a magyar Trója-regény és Nagy Sándor-történet.
1201
Imre király segítségével Nemanja Vukan lesz a szerb nagyzsupán, testvérével, Istvánnal szemben.
Imre király kiváltságlevelet ad a sárospataki hospeseknek.
1202
november 9. előtt: Imre király a Morava völgyében hadjáratot vezet Kalojan bolgár cár ellen.
november 24. A velenceiek által megvesztegetett keresztesek elfoglalják Zárát.
Imre felveszi a Szerbia királya címet.
1203
nyár: Magyar csapatok segítik cseh szövetségben IV. Ottót (Sváb) Fülöppel szemben.
október: Imre Varasd mellett foglyul ejti Endre herceget, börtönbe csukatja, Gertrúdot pedig hazaküldi apjához.
1204
eleje: Endre herceget hívei kiszabadítják.
április 12. A keresztesek elfoglalják Bizáncot, és megalapítják a latin császárságot.
tavasz: III. Ince pápa levele a bazilita kolostorok kérdésében.
augusztus 2. Imre megkoronáztatja fiát, Lászlót.
ősz: Imre feltartóztatja Leó bíborost, III. Ince követét, aki Kalojan bolgár uralkodóhoz tartott.
november 30. Imre király meghal, Egerben temetik el. Fia, III. László követi a trónon (1204–1205), aki helyett Endre herceg kormányoz.
1205
május 3. III. László, miután anyjával Ausztriába menekült, meghal. Székesfehérvárott temetik el.

III. Béla akaratának megfelelően idősebbik fia, Imre akadálytalanul foglalhatta el 1196-ban Magyarország trónját. Az új király öccsét, a serdülő korú és könnyelműségre természeténél fogva hajló Endrét megrészegítette a rászakadt gazdagság, s az apja által neki juttatott pénzt gyorsan eltékozolta anélkül, hogy ígéretét megvalósította volna, s csatlakozott volna a németek 1197. évi keresztes hadjáratához, amelyben III. Béla özvegye, Margit királyné is részt vett. Endre híveinek tanácsára, miután hamarosan nem volt anyagi lehetősége a megszokott fényűző életmód folytatására, Imre ellen támadt, és nyilván már ekkor azon mesterkedett, hogy magának részt eszközöljön ki az országából. Endre biztosította unokatestvére, VI. Lipót (1198-tól osztrák herceg) katonai támogatását, s még 1197-ben fegyveres összeütközésre került sor a szlavóniai Macseknél (Mački) Imre és Endre csapatai között. A csata Endre győzelmével végződött.[1] Erre az ütközetre utal az az 1197. évi oklevél, amelyben Imre király kivette az ispáni fennhatóság alól, s a királyi udvarban örökös szabadsággal ruházta fel Zerzowoy pozsonyi várjobbágyot, aki a közte és Endre között történt összecsapáskor a király hűségén megmaradt, s a koronáért vitézül harcolt.

A testvérháború következménye volt, hogy Imre az ország megosztására kényszerült. Az 1197. december 15-én kelt zárai oklevél még nem említi Endre hercegségét, de az 1198. február 14-i zárai diploma Endrét már Dalmácia és Horvátország hercegének nevezi. 1197–1198 fordulóján jutott tehát Endre a dalmát–horvát hercegség, Imre egykori hercegségének birtokába.[2] Az Imre és Endre között támadt viszályban a pápaság, mind III. Cölesztin, mind III. Ince pápa Imre mellé állt. III. Ince, aki VII. Gergely óta a pápai világuralmi törekvések leghatározottabb képviselője és legradikálisabb harcosa volt, s 1198. január 8-a óta ült Szent Péter trónusán (felszentelve 1198. február 22-én), már 1198 január 29-én Endre herceghez intézett levelében intette Endrét, hogy még abban az évben tegyen eleget fogadalmának, és vállalkozzék jeruzsálemi útra.[3] Elmarasztalta Endrét, mert a kereszt ellenségei helyett testvére és Magyarország ellen fordult, s azzal fenyegette meg a herceget, hogy fogadalma elmulasztása esetén, ha gyermektelenül halna meg Imre király, nem Endre örökölné az országot. Endre azonban mit sem törődött a pápai intelemmel, a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be. Első, 1198. március 31-én kelt zárai oklevelében már főemberek széles tábora, a kialakult hercegi udvar vette körül, akik között Miklós választott zárai érseket, továbbá András bánt és a dalmát városok, Zára, Spalato comeseit találjuk. Endre az Adria vidékén azonnal hódításba kezdett. 1198 első hónapjaiban Boszniában és Hercegovinában, a középkori Ráma és Hum (Hulm) területén, fegyveres összecsapásra került sor az előrenyomuló szerbek és a terjeszkedő Endre herceg katonái között. Már 1198. május 26-i oklevélben olvashatunk arról, hogy Endre győztesként tért vissza humi (hulmi) és szerbiai hadjáratáról. Expanziójának sikerére mutat, hogy 1198-ban Dalmácia és Horvátország mellett Rámát és Humot (Hulm) is felvette hercegi címébe.[4]

Endre szuverén fejedelemként kormányozta a Tengermelléket. Pénzt veretett Horvátország hercege felirattal. Igazi feudális uralkodóként bejárta Dalmáciát, s főleg egyházi ügyekben intézkedett különös gondossággal. Megerősítette egyebek mellett a tengerfehérvári Szent János-monostort birtokaiban, bíráskodási kiváltsággal ruházta fel a zágrábi püspökséget, intézkedett a farói püspökség fennhatósága ügyében. III. Ince pápa 1198. június 15-én intette Endre herceget, hogy Imre királynak mint feljebbvalójának a kötelező tiszteletet adja meg, s a kiközösítés terhe mellett megtiltotta Endrének, hogy fegyvert fogjon vagy lázadást szítson a király és az ország ellen. Imre leveléből már 1198 ősze előtt tudomására jutott a pápának, hogy Endre az uralkodó ellen a pannonhalmi apáttal esküdött össze. Nem kétséges, hogy Endre megízlelve a hatalmat, nyíltan Imre ellen szervezkedett. Tekintettel arra, hogy a küszöbön álló összecsapás kimenetele nagymértékben az egyháziak állásfoglalásától függött, Imre sem volt rest az egyházak támogatásában. Csak 1198. évi okleveleket sorolva fel, kiváltságokat biztosított a templomos lovagoknak, birtokot adott a győri püspöknek, megerősítette a váradi egyház, valamint a szentgotthárdi ciszterciták javait és jogait. Különös gondot fordított az esztergomi egyházra. Biztosította az esztergomi érsekség számára az esztergomi vám birtoklását, minden királyi jövedelemből a tizedet, neki adta a szepesi és pozsonyi vámok tizedét. Elnyerte az esztergomi egyház Imrétől az esztergomi várban levő, még be nem fejezett királyi palotát is. Különösen sokat nyom a latban, hogy Endre mellett Imre is lépéseket tet a zágrábi egyház megnyerésére, s 1198-ban megerősítette az előző királyoktól nyert kiváltságait.

Imre király országrészében Endrének sikerült három püspököt a maga oldalára állítania: Boleszló váci, Elvin váradi és János veszprémi püspök nyíltan Imre ellen szervezkedett. Imrének tudomására jutott, hogy Boleszló váci főpap számított az ellene irányuló összeesküvés lelkének, kezén mentek át az Imre elleni tábor levelei, s ő gyűjtötte azt a pénzt, amely Endre ügyét volt hivatva szolgálni. Imre 1198. március 10-én főembereivel a váci egyházhoz ment, s kérte a püspöktől a kincstár kinyitását, hogy maga győződhessen meg a hír igaz vagy hamis voltáról. A püspök ezt megtagadta, sőt a királyt szidalmakkal illette. A uralkodó személyesen rontott a püspökre, a földre rántotta, majd katonái kidobták a főpapot a templomból. Imre ily módon hozzájuthatott a kicstárhoz, s ott rábukkant az összeesküvők leveleire. Boleszló persze zsarnokként festette le a királyt a pápánál, s azzal vádolta meg, hogy egyháza kicstárát az uralkodó kifosztotta. A püspök megszentségtelenítve látván templomát, nem tartott benne istentiszteletet. Válaszul viszont Imre lefoglalta a váci főpapot megillető tizedet. Elvin váradi püspök oly módon keresztezte Imre tervét, hogy amikor a király áruló nádorát leváltotta, s Mihály comest akarta nádorrá tenni, Elvin kiközösítette Mihályt azzal a hamis váddal, hogy egy papját Mihály börtönbe vetette.

Endre hercegi cím nélkül még 1199. március 1-én és május 22-én is szerepel zárai oklevelek hitelesítő méltóságsorában, a fegyveres összetűzés csak ezt követően, az év közepe felé robbant ki. A Somogy megyei Rádnál megvívott csata Imre győzelmével ért véget. Endre unokatestvéréhez, a közben osztrák herceggé lett VI. Lipóthoz menekült; Imre egészen a határig üldözte öccsét. Mindenesetre az 1199. október 29-én kelt zárai oklevélből hiányzik Endre herceg neve. Imre rádi győzelmében szerepet játszott a zágrábi püspökség állásfoglalása, amely az 1199. évi viszály idején hű maradt Imréhez, s emiatt sok kárt szenvedett. A zágrábi egyháznak magatartásáért az uralkodó azt a jogot adta, hogy az eddig a bánt megillető adókat az egyház népeitől ezentúl a püspök szedhesse be. Az sem volt mellékes, hogy Endre tartományának érseki székvárosa, Spalato Imrével tartott; a spalatóiak hűségét Imre levélben köszönte meg. A rádi győzelem engedékennyé tette az uralkodót egyházi ellenfelei iránt. III. Ince maga is intette Imrét, hogy a megsértett váci püspöknek adjon elégtételt. A pápa Saul kalocsai érseket bízta meg, hogy a királyi elégtételt kieszközölje. Imre kezdetben Saulra is neheztelt, nem bocsátotta színe elé. Utóbb azonban megenyhült, Boleszlónak adó formájában megadta a kárpótlás, s Imre kiemelte Saul hűségét a neki és Győr nembeli rokonainak szóló adományban, amely Lébényre terjedt ki. A pápa követe, Gergely bíboros révén békét szerzett Imre és Endre között. Endre már mint Dalmácia, Horvátország és Hum hercege adott ki oklevelet, s ránk maradt több hasonló intitulatiót mutató diplomája is az 1200. évből.

Imrét a belháború során aratott győzelme elérésében nemcsak az egyháziak, hanem a világi előkelők is segítették. Imre király körül uralkodásának nyolc éve alatt olyan hozzá hű, részint már III. Bélától örökölt arisztokrácia kristályosodott ki, amelynek saját pozíciói védelmében is szüksége volt Imre támogatására. Imre udvarispánja és csanádi ispánja, Ézsau III. Béla alatt bihari ispán és talán szintén udvarispán volt. Imre kedvelt embere lehetett Mog nádor, bácsi ispán, aki már III. Béla korában ugyanezt a tisztséget tölötte be. Az Imre idejében feltűnő előkelők közül többen szép pályát futottak be a király híveiként. Mika bihari ispánból, a magister cubiculariorum és az udvarispáni méltóságából emelkedett nádori polcra, míg Benedek nádorságát nyitrai, zalai, bácsi ispánsági és báni tiszte előzte meg. Az Imre-párti és uralkodása alatt magas méltóságokat betöltő előkelők erejét mutatja, hogy az 1205-ben trónra jutott II. Endrének közülük többet, így például a most említett Mogot is át kellett vennie saját tisztségviselői közé.

A szentföldi hadjárat kötelezettsége Imre és Endre 1200. évi megegyezésének pontjai közé is bekerült. A belső viszonyok 1201–1202-ben kedveztek volna keresztes had indítására. A király és a herceg között béke honolt. 1201-ben Endre herceg kifejezetten Imre király intésére és jogos kérésére adományozott egy szávai szigetet a zágrábi egyháznak. 1202-ben III. Ince pápa erősítette meg Bernard spalatói érseket két falu, illetve egy templom kegyurasága birtokában, amelyet Imre király és Endre herceg engedett át Spalatónak. Ezekben az években azonban a külpolitikai viszonyok gátolták, hogy III. Béla fiai magukra vállalják a szentföldi hadjárat indítását. A távoli és bizonytalan kimenetelű hadjárat helyett ugyanis közelibbnek és nagyobb sikerrel kecsegtetőnek tűnt a balkáni ügyekbe való beavatkozás.

1201-ben a szerb kérdés került a középpontba. Imre számára a szerb belügyekbe való beavatkozási alkalmat Nemanja két fiának, Istvánnak (Sztefan) és Vukannak (Vuk) a rivalizálása szolgáltatta. A szerb állam központi, raskai területeit birtokló Istvánnal szemben Imre Vukant támogatta, aki az Adriai-tenger környékén, Dukljában rendelkezett területi hatalommal. A két testvér közül főleg István melengette azt a tervet, hogy egyházi únióra lép a római pápával. Ennek érdekében eltaszította görög feleségét, III. (Angelosz) Elek bizánci császár leányát, követei révén pápai legátust kért III. Incétől Szerbia számára, aki visszavezeti őt a római egyházba, valamint királyi koronát ad neki. A pápa már ki is jelölte a legátust János albanói püspök személyében, de tudomására jutott, hogy Imre tetszését ez a megoldás, hogy tudniillik Szerbia közvetlenül kapcsolatba lépett a pápasággal, nem nyerte el. Imre fegyveresen avatkozott be a szerb belügyekbe. Bár III. Ince szerint Imre meghódította Szerbiát, katonai akciója valójában csak azzal az eredménnyel járt, hogy a magyar király által támogatott Vukan került István helyett a nagyzsupáni méltóságba. Maga Imre felvette a szerb királyi címet, amely tényleges hatalmat Szerbiában nem jelentett, viszont a szerb ügyek feletti rendelkezés elvi jogigényének kifejezésére szolgált. Imre követei révén tudatta a pápával, hogy maga kívánja Szerbiát visszavezetni a római egyházba, s világi dolgokra vonatkozó jogának érvénybe hagyása mellett kért Vukan számára királyi koronát a Szentszéktől. A magyar király tehát szemmel láthatóan arra törekedett, hogy Szerbiát tőle függő vazallus állammá tegye, amelyet nemcsak világi ügyekben, de még egyházi vonatkozásban is a maga járszalagján kívánt tartani.

Hogy Imre a Balkánon a római egyház képében jelenhetett meg, a bogumil eretnekség balkáni elterjedése tette lehetővé. A bogumil eretnekség Bulgáriából indult ki a X. században. A bogumil tanok a perzsiai manicheizmusból, közvetlenül pedig a bizánci paulikianizmusból nőttek ki, filozófiai alapjukat dualista felfogás jelentette, amely szerint a szellemi világ isten, az anyagi világ a sátán teremtménye. Elfordultak a sátáni világtól, a fennálló társadalmi rendtől, elítélték a vagyonszerzést, a házasságot. Szemben álltak az egyház hierarchiájával, a szentségekkel. A XII–XIII. század fordulóján a bogumilizmus központja Bosznia volt, de széltében elterjedt ez az eretnekség a szerbek, a bolgárok körében és a dalmát tengerpart különböző fennhatóság alatt álló városaiban is.[5] Zárában két testvér, Máté és Aristodius, festők és aranyművesek képviselték és terjesztették leginkább a bogumil eretnekséget, egyaránt otthonosan mozogtak a latin (olasz) és szláv nyelvben. Velük és általában a spalatói eretnekekkel szemben Bernard spalatói érsek lépett fel, aki alá 1191 óta a boszniai püspökség is tartozott. Boszniában az 1180-tól uralkodó Kulin bán 1199 táján feleségével, rokonságával, sok-sok hívével egyetemben a bogumil vallást választotta a keresztény hit ellenében. Lépésével a keresztény hitet terjesztő, s ezt a beavatkozáshoz ürügyként felhasználó magyar uralkodók formális fennhatósága alól is menekülni próbált. Bernard érsek 1200-ban Spalato és Trau városokból sok eretneket kiűzött, akiknek Kulin bán adott menedéket. Kulin ezeket katolikusként fogadta, többre becsülte a katolikusoknál, és keresztényeknek nevezte őket.

III. Ince pápa már 1200. október 11-én intette Imre királyt, hogy mind Boszniában, mind Magyarország más területein számolja fel az eretnekséget, az eretnekek javait kobozza el, magát Kulin bánt se kímélje, világi törvényt üljön felette, ha másként nem tudná a római egyház szempontjából értett helyes útra téríteni. Imre engedelmeskedett a pápai felszólításnak, megfeddte és megrótta Kulin bánt, és megparancsolta neki, hogy földjéről az eretnekeket űzze ki, javaikat pedig vegye el. Kulin bán azzal mentegette magát, hogy az eretnekséggel vádoltakat nem eretnekeknek, hanem katolikusoknak hitte, s kinyílvánította, hogy kész alávetni magát pápai vizsgálatnak. A pápa káplánját, valamint a hely közelsége és személyes tapasztalatai miatt Bernard spalatói érseket küldte Boszniába az igazság kiderítésére. János pápai káplán rövid idő alatt látszatra szép sikert ért el Boszniában. A bogumilok elöljárói (priores) 1203. április 8-án lemondtak a szakadárságról, és elismerték a római egyházat az egész kereszténység fejének, valamint ígéretet tettek a római egyház szabályai szerinti hitélet megvalósítására. Kulin bánnak Imre királynál tartózkodó fia büntetés terhe alatt ígérte, hogy Boszniában nem fogja tűrni az eretnekséget, s a János pápai káplánnal együtt Imre királyhoz érkezett két bogumil elöljáró a magyar uralkodó előtt megesküdött a János által a bogumilok számára megállapított intézkedések (constitutiones) megtartására. A pápai káplán sikere csak rövid életű volt és látszólagos. Az ekkortájt meghalt Kulin helyére fia lépett, s István (Stepjan) bán időszakában is gyakorta ütötte fel a fejét bogumil (patarén) eretnekség mind Boszniában, mind a szomszédos Dalmáciában.

Ezekben az években még egy ellenfele támadt Magyarországnak a Balkánon, az erősödő és terjeszkedő Bulgária.[6] A bolgár trónon a Bizánc elleni felkelést vezető és a második bolgár államot visszaállító Aszen és Petar testvére, Kalojan ült (1197–1207). Kalojan folytatta a bizánci kézen levő bolgár területek visszafoglalását. Észak-Bulgária mellett a Fekete-tenger partvidékén, továbbá Trákiában és Makedóniában is megszilárdult a bolgár uralom, III. (Angelosz) Elek bizánci császár 1201-ben békét kötött a bolgárokkal. E bolgár terjeszkedés egészen az Al-Dunáig terjedő területet bolgár fennhatóság alá vonta, így azt a vidéket is, amelyet — mint Imre érvelt — III. Béla csak nászajándékképpen engedett át II. (Angelosz) Izsák bizánci császárnak. Imre tehát igényt tartott a Morava-völgy északi részére, Barancs és Niš környékére. A magyar–bolgár fegyveres összeütközésről forrásaink máig sem pontosan értelmezett tudósításokat őríztek meg. Több oklevelünkben nyoma maradt Imre király egy rejtélyes ellenfelének. Legkorábban III. Ince pápa 1202. november 9-i levelében fordul elő — Imre király korábbi levelére történő hivatkozással — Gubanus ellenségeskedése Imrével szemben. Későbbi diplomák hol Imre Gubasel csatáját, hol Imre által Görögországban a Gubatusok meghódítását említik. A hadiesemény balkáni vonatkozása kétségtelen; ezt megerősítheti az is, hogy 1213 táján II. Endre király szintén a Gubatusok elleni hadjáratot tervezett, ami a Boril kori bolgár viszonyokkal függhet össze. 1231. évi oklevél említi, hogy válaszul a bulgáriai kunok magyarországi betörésére, Imre király hadjáratot vezetett Bulgáriába a Morava folyó mellett; ez 1202-ben volt. Az egyetlen, 1202. évi oklevél, amely szerint a bolgár hadjárat nyomán Imre felvette a bolgár királyi címet, néhány évvel későbbi hamisítvány, tehát a rex Bulgarie cím Imre általi birtoklása nem tekinthető igazoltnak.

Kalojan, hogy egyházi vonatkozásban is kifejezze függetlenségét Bizánctól, a római pápa irányában tapogatózótt, uniós terveket forgatva fejében. 1203-ban, amikor János pápai káplán a boszniai bogumilok kérdésének „rendezését” követően Imre király kérésére néhány napot Magyarországon töltött, a magyar uralkodót felkeresték Kalojan követei, akik a pápai követet Kalojan színe elé szándékoztak kísérni. Imre maga erőteljesen szorgalmazta, hogy a bolgárok engedelmességet tanúsítsanak a római egyház iránt, rögvest felajánlotta, hogy a pápához tartó bolgár követek szabadon átvonulhatnak Magyarországon. Imre terve az lehetett, hogy Kalojan Bulgáriája magyar közvetítéssel jusson el a római egyházhoz, mert ebből mint közvetítő Imre is hasznot tudott volna húzni, amennyiben valamiféle függésbe kényszeríti Kalojant. Hogy a bolgár uralkodó mennyire nem tartott igényt magyar közvetítésre, azt jól mutatja, hogy még 1203-ban Kalojan kun seregei a névlegesen magyar hűbérnek számító Szerbiára törtek, ahol nagy pusztítást vittek véghez, sok keresztény foglyot ejtettek. Közben János pápai káplán befejezte bulgáriai tárgalásait, visszatért Rómába, s érdemei révén püspökké emelkedett.

Bulgáriai helyzetjelentése bírhatta rá III. Ince pápát, hogy 1204-ben Leó bíboros személyében Magyarországon keresztül legátust küldjön Bulgáriába. Imre kitüntető kedvességgel fogadta a követet, ajándékokkal látta el, kísérőket adott mellé, hogy azok Bulgáriába kísérjék. Sőt a pápai követ kérésére még azt a sereget is szétoszlatta, amellyel Kalojan előző évi támadását kívánta megbosszulni. Leó magyar kísérőivel már Kevéhez ért, ahol csak a Duna választotta el Magyarországot Bulgáriától, amikor Imre király megtiltotta neki az átkelést, s azt kívánta, hogy térjen vissza hozzá. Imre Kalojantól pedig azt kérte, hogy jöjjön el a magyar határra, ahol a köztük levő vitás kérdéseket megtárgyalnák. Imre fellépése Leó átkelésének megtiltása érdekében világosan mutatta, hogy a magyar király nem akart kívül maradni a pápa és a bolgár uralkodó egyezségén, hanem részes kívánt lenni benne, előnyöket remélve ebből a maga számára Bulgáriában. Leó nem hajlott a magyar király szavára, mire Imre erőszakot alkalmazott. A kevei ispán 300 katonája közrefogta a bíborost és kíséretét, valóságos blokád alá vették őket, megtiltva mindenkinek, hogy bármit eladjanak nekik, vagy bármiféle emberséges vigaszt nyújtsanak számukra.

Imre levelet írt III. Ince pápához, amelyben magyarázni próbálta Leó követségének meghiúsítását. Imre felfogása szerint, s ez jól tükrözi a bolgár uralkodó hűbéri függésbe vonására irányuló magyar szándékot, Kalojan jogosan egyetlen földnek sem ura, hanem részint Magyarországhoz, részint más országokhoz tartozó területeket tart elfoglalva, s Imre azon csodálkozott, hogy ezt az embert, a magyar király ellenségét a magyar király tanácsa nélkül a pápa oly hirtelen királlyá akarta koronázni. Imre kertelés nélkül kimondta: ha engedi királlyá koronázni Kalojant, mielőtt vele vitás ügyeit rendezné, soha többé nem nyerne igazságot a római egyháztól. Szemmel látható tehát, hogy Imre arra számított, a római egyház segítségére lesz a III. Béla alatt rövid időre magyar uralom alá került Morava vidéki területek visszaszerzésében, ugyanakkor a római egyház, a római katolikus hit terjesztése ürügyül szolgált számára a bolgár ügyekbe való beavatkozáshoz, bulgáriai fennhatósága megalapozásához.

III. Ince pápa, noha számos alkalommal kinyilvánította, hogy mennyire szereti Imrét, a bolgár kérdésben a maga útját járta. Az volt a fontos számára, hogy Bulgáriát a római egyház alatt levőnek tudja, ezért a pápa minél gyorsabb és a pápai követ kezéből történő koronázás híve volt. III. Ince Imréhez írt válaszában világosan állást foglalt a sorrend kérdésében: előbb nyerjen koronát Kalojan, ám ha megkoronázása után nem engedelmeskednék a pápai legátusnak a magyar királlyal való viszálya ügyében, akkor bűnhődjék a bolgár uralkodó. Mielőtt azonban Imre kézhez vehette volna III. Ince levelét, amely különben is már csak Imre halálát követően ért Magyarországra, a magyar király — nyilván a halál közeledtét érezve — elbocsátotta Leó bíborost. III. Ince 1204. október 4-én Imréhez írt levelében méltányolta cselekedetét, hogy a Szentszék iránti tiszteletből és bölcsebb tanáccsal élve elhárította az akadályt Leó útjából. A pápai követ október 15-én ért Tirnovóba, a második bolgár állam fővárosába, s ott Kalojant királlyá koronázta.

Imrét a pápasággal nemcsak a bolgár kérdés állította szembe, hanem a keresztes hadjáratok ügye is. Mint ismeretes, III. Ince nagyon a szívén viselte, hogy az Árpádok akkor élő tagjai beváltsák III. Béla teljesítetlenül maradt felajánlását keresztes had indítására. 1200-ban Imre és Endre felvették a keresztet, már abban is megegyeztek, hogy ha mindketten a keresztesekkel tartanának, Lipót osztrák herceg gondjaira bízzák az országot, s arról is intézkedtek, hogy bármelyikük tengerentúli halála esetén a másik fogja követni a trónon. Ám hol a szerb viszályok álltak a szentföldi hadjárat útjában, hol pedig a bolgár kérdés akadályozta meg a terv megvalósítását. Imre haladékot kárt a pápától, aki szemére vetette neki, hogy kereszttel a mellén keresztények ellen harcol. S ha III. Ince ki is fejezte rosszallását a halogatás miatt, taktikai okokból mégis kénytelen volt elfogadni a tényt, a halasztás miatt nem marasztalta el fenyítékkel Imrét, hanem vétlennek minősítette.

1202-ben azonban mégis elindult a Szentföldre a keresztes had, ezt azonban nem magyarok, hanem nyugatiak, elsősorban franciák alkották.[7] Velence vállalkozott a keresztesek szállítására, s amikor azok a kialkudott összeget nem tudták hiánytalanul megfizetni, Velence megsarcolta őket, arra bírta a kereszteseket, hogy fegyvereiket isztriai és dalmáciai versenytársai ellen fordítsák. Hiába tiltakozott a pápa, a keresztesek néhány napi ostrom után elérték a záraiak megadását. 1202. december 24-én a magyar uralom alatti Zára a keresztesek pusztításának esett áldozatul. Noha a pápa elítélte az akciót, s a velenceiket kiközösítette, a kereszteseket pedig a magyar királynak nyújtandó elégtételre kötelezte, a keresztesek zárai kalandja aligha tette vonzóvá a keresztes ügyet Imre szemében. Még tovább növelhette Imre bizalmatlanságát a keresztesekkel szemben az a körülmény, hogy Angelosz Elek megnyerve Fülöp német király és Enrico Dandolo velencei doge támogatását, a zárai keresztes hadat arra kérte, hogy avatkozzék be Bizánc belügyeibe, ahol kevéssel korábban letaszították trónjáról Elek apját, II. (Angelosz) Izsák császárt. Elek Magyarországon is megfordult, s egyik nagybátyját, Imrét vagy Endrét bíztatta a Bizánc ellen vonuló keresztes hadjáratban való részvételre. Imre és Endre azonban nem mozdult. Imrét elsősorban Zára ügye foglalkoztatta. A keresztesek már 1203 elején elhagyták a dalmát várost, a hátramaradó velenceiek azonban az amúgy is súlyos károkat szenvedett Zárát szinte porig lerombolták. 1203-ban Imre megköszönte III. Incének, hogy a kereszteseket a magyar királynak okozott sérelemért és károkért megrótta, de sürgette is a pápát, hogy a kereszteseket elégtétel adására bírja. A keresztesek azonban már továbbhajóztak kelet felé, a velenceiek is lassan kiürítették a rommá tett várost. Így nem volt akadálya annak, hogy a záraiak visszatérjenek lakóhelyükre, s hozzálássanak a város felépítéséhez. 1203. júniusi irat már említ egy, a lerombolt Zárából való, s most az új Zárában lakó embert. Imre király még 1204-ben is a pápához írt levelében szemrehányóan vetette fel, hogy Zára ügyében a Szentszék két év elteltével sem szolgáltatott igazságot. Eközben a keresztesek, akik a Szentföld helyett a bizánci birodalom kuszált ügyeit tartották szem előtt, 1203-ban visszahelyezték trónjára Angelosz Izsákot, majd Izsák és fia, Elek halálával 1204-ben maguk a keresztesek vették birtokba Konstantinápolyt, megvetve a latin császárság alapjait.[8]

A pápa és a magyar király közötti súrlódások abból a körülményből adódtak, hogy Imre korának pápája, III. Ince az egyház érdekeinek képvisletét illetően a legelszántabb, legharciasabb, kegkövetkezetesebb pápák egyike volt, aki saját önálló viágpolitikai koncepcióval rendelkezett. Ez az elképzelés nem egy ponton ütközött a magyar király feudális hódításra törő terveivel. Mindamellett III. Ince joggal tekinthette Imrét politikája egyik szilárd támaszának. A magyar uralkodó kötődését a pápai irányvonalhoz számos esemény bizonyítja. 1203-ban Imre III. Ince kezdeményezésére a Német-Római Birodalomba küldött sereget, hogy az a cseh királlyal, Přemysl Ottokárral, Imre király sógorával szövetkezve segítséget nyújtson a guelf IV. Ottónak a Türingirára támadó (Sváb) Fülöp ellenében. Imre 1204-ben is fegyverrel támogatta Ottokárt Fülöppel szemben.[9]

Imrének alapvetően a pápához igazodó politikája nemcsak a külkapcsolatokban, hanem a belpolitikában is megmutatkozott. Az esztergomi és kalocsai érsek között támadt viszályban, amelyet János kalocsai főpapnak az esztergomi érsek elleni fellépései váltottak ki, Imre a kalocsai érsek mellé állt. Jób esztergomi érsekkel való szembenállásában pedig odáig ment, hogy a királyi prépostságokat ki akarta venni az esztergomi főpap joghatósága alól, s egyházi téren a pápa, világi vonatkozásban pedig a maga fennhatóságát igyekezett rájuk kiterjeszteni, illetve tiltakozott a pápánál Jób pápai legátussá történő kinvezése ellen. Ince pápa hatalma és tekintélye Imrét is óvatossá tette a magyarországi egyházakat érintő ügyekben. Főpapi ellenfelei esetében is tekintettel kellett lenni a pápa személyére. Így, mint ismeretes, a magyar király az ellene összeesküvő Boleszló váci püspöknek elégtételt volt köteles adni. Másik politikai ellenfelét, Kalán pécsi püspököt is hiába rágalmazta a pápánál, Ince megvédte a főpapot a támadástól. Imre főpapi ellenzéke akkor is fellépett, amikor Jób utódjának, Ugrinnak a halálával megürült esztergomi érseki székbe a kanonokok Imre egyetértésével János kalocsai érseket választották; Kalán pécsi, Boleszló váci, továbbá Kanada veszprémi és János nyitrai püspökök tiltakoztak a pápánál, hogy a választásnál nekik mint suffraganeus püspököknek semmi joguk nem volt.

Nem tudjuk pontos évszámhoz kötni sem Imre, sem Endre házasságát. Lehet, hogy Imréét II. Alfonz aragón király leányával, Konstanciával pápai közvetítésre még III. Béla szorgalmazta, ha a frigyet később, 1200 táján kötötték is meg. Imre hitbér címén két vármegyét adott nejének, amelyeknek jövedelmeit a király halála után egészen addig élvezheti, ameddig Magyarországon marad, ha pedig elhagyná az országot, 12 000 márkát kap hitbérként. Konstanciával együtt aragóniaiak is érkeztek Magyarországra. Endre házassági kapcsolatát a területi szomszédság motiválta. Mint Dalmácia és Horvátország hercege szomszédi viszonyban állt a német birodalomhoz tartozó isztriai és krajnai őrgrófsággal, élén IV. Bertold őrgróffal, aki egy időben maga is viselte a Dalmácia és Horvátország hercege címet. Endre 1200 táján az őrgróf leányát, Gertrúdot vette nőül. E házassággal Endre külpolitikai vonatkozásban Imre ellenfeleinek táborába lépett. Míg Imre végső fokon pápabarát politikát folytatott, s fegyveresen is segített IV. Ottónak (Sváb) Fülöp ellenében, addig Endre annak a Bertoldnak lett a veje, aki (Sváb) Fülöp oldalán állt.

Ha 1200-at követően Imre és Endre politikailag ellentétes európai táborokban foglaltak is helyet, az igazi ellentét bent az országban feszült közöttük. Mintegy hároméves fegyvernyugvás után Endre ismét a lázadás zászlaját emelte fel. A pápa 1203. november 5-én Endre herceghez intézett levelében kinyilatkoztatta, hogy a közte és Imre között, a Gergely bíboros által 1200-ban megkötött egyezséget, amelyet a felek idáig megtartottak, megerősíti. Nem véletlenül Endre herceggel közölte, hogy senkinek sem szabad a pápai levél tartalmát megszegni. Ugyanazon a napon III. Ince Imrének is írt, s arra buzdította, hogy támogassa Endrét a keresztes hadjárat indítására tett fogadalma teljesítésében, amit éppen most a király és a herceg között kitört viszály gátol meg. Ugyanezen a napon kelt újabb levelében III. Ince a herceget összes javaival együtt pápai védelem alá helyezte, s biztosította Endrét, hogy ha fia születik, az a hercegségben apját fogja követni. Endrét aligha elégítette ki ez a pápai terv, hiszen semmi kétsége nem lehetett, hogy a pápa Imre ekkor már talán kétéves fiának, Lászlónak a trónutódlását támogatja, s a maga születendő fia nem a királyi trónra, csak a területi hatalommal rendelkező hercegi méltóságra tarthatna igényt. III. Ince levelei azonban elkéstek. A szemben álló felek már 1203 októberében farkasszemet néztek egmással Endre hercegségében, a Dráva-parti Varasd közelében. Az itt lejátszódó események pontos krónikáját nem ismerjük. Lehet, hogy úgy történt, ahogy egy évtizedekkel későbbi dalmát forrásunk közli: Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében átment Endre táborába, s lázadó öccsét híveinek szeme láttára, „Most látni fogom, ki mer kezet emelni a királyi ivadék vérére”[jegyzet 1] mondat kiséretében fogságba ejtette. Az is lehet, hogy Imre — mint egy korabeli osztrák forrás hírül adja — csellel fogta el Endrét. Az azonban bizonyos, hogy 1203 végén nem tört ki nyílt háború, Imre öccsét Esztergomba vitte fogolyként, feleségét pedig hazaküldte a német birodalomba. Endre és Gertrúd házasságának erőszakos felbontása Imre részéről arra mutat, hogy a magyar uralkodó a viszályban Gertrúdot is vétkesnek ítélhette, s így érdeke volt a tőle való megszabadulás.

Endre azonban nem sokáig sínylődött bátyja börtönében. Pár hónap elteltével, 1204 első hónapjaiban párthíveinek sikerült Endrét kiszabadítaniuk fogságából. Ez a váratlan esemény érlelhette meg Imrében azt az elhatározást, hogy Endre ellenében saját fia számára biztosítva a trónt, megkoronáztatja Lászlót. Ehhez persze az egyház, a pápa, illetve az esztergomi érsek hozzájárulása volt szükséges. A pápánál oly módon igyekezett beleegyezést kieszközölni, hogy a pápa számára kedves keresztes eszmére hivatkozott: III. Ince tudomására hozta, hogy a Szentföldre kíván utazni, s hogy országa kormányzás nélkül ne maradjon, ezért kéri a pápától fia megkoronázását. III. Ince, aki különben sem osztotta Endre és majdan születendő fia jogigényét az ország trónjára a törvényes uralkodó ellenében, nyilván a szentföldi út érveinek hatására is készséggel beleegyezett Imre javaslatába, s utasította Ugrin esztergomi érseket a koronázás elvégzésére. A pápa azonban jellemző módon előírta, hogy a gyermek László helyett apja tegyen esküt a Szentszék iránti engedelmességre, a magyarországi egyház szabadságára. Ugrin azonban meghalt, János, a káptalan által megválasztott esztergomi érsek pedig még nem kapta meg a pápai megerősítést. Imre, talán betegségétől is hajtva, nem akarta megvárni a végső döntést (Ince csak 1205. október 6-án helyezte át Jánost a kalocsai érsekség éléről az esztergomi főpapi székbe), így tehát siettette a koronázást, amelyet 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek végzett el. Élete utolsó hónapjaiban, a halál árnyékában Imre, miután elérte a számára legfontosabbat, László fia királlyá avatását, Istennek és a pápának tetsző dolgokat tett. A pilisi monostorban levő pénzének kétharmad részét a templomos és a johannita rendre hagyta a Szentföld megsegítése céljából, s csak harmadát testálta a fiára. Elbocsátotta Leó bíborost, akinek visszatartása pápai érdekeket keresztezett. Súlyosbodó betegsége adhatja a magyarázatát, hogy 1204. októberének végén fia kezébe szállt a királyi hatalom, s Imre végrendeletében László védelmét és az ország gondját kormányzóként (gubernator) Endrére bízta. Imre 1204. november 30-án fejezte be életét. A krónikás hagyomány szerint az egri egyházban temették el.[10]

Az alig hároméves III. Lászlónak nem volt olyan erős bázisa Magyarországon, amely lehetővé tette volna hívei számára a zavartalan kormányzást. A gyermek király közel egyesztendős uralkodásába elsősorban a Magyarországra küldött pápai levelek engednek bepillantást; sajátos módon egyetlen oklevél sem készült, illetve maradt ránk III. László kancelláriájából. III. Ince szívén viselte a gyermek sorsát. Imre halála után Endre mint az ország kormányzója levélben tájékoztatta a pápát arról, hogy királyi bátyja rendelkezése folytán reá hárul a gyermek gondja és az ország kormányzása, s Imre akaratát teljesíteni kívánja. Csak utalásokból tudunk következtetni arra, hogy Endre éppen nem fáradozott buzgón testvére végső elhatározásának megvalósításáért. Tüstént visszahívta a német birodalomból nejét, Gertrúdot. Párt, feudális tábor szerveződött Endre körül, amely László ellen tüzelte a kormányzót. Ince válaszlevelében intette Endrét, hogy állja III. Lászlónak tett hűségesküjét, valamint Magyarország népéhez is levelet intézett a pápa, hogy László iránt, aki jogos örökös és a magyarok ura, hűségüket őrizzék meg, és megtiltotta, hogy az uralkodó ellen tanáccsal vagy segítséggel fellépjenek, sőt ha valaki is fellépne ellene, a király tiszteletét védjék meg. III. Ince János kalocsai érseket azzal a joggal ruházta fel, hogy egyházi fenyítéket használhat László és Konstancia ellenségeivel szemben.

Az özvegy királyné helyzete kritikus volt Magyarországon. Endre kormányzó rátette kezét a pilisi monostorban őrzött és Lászlót megillető királyi pénzre, s miután Konstancia erről tájékoztatta Incét, a pápának kellett intenie Endrét, hogy Imre rendelkezése szerint engedje a pénz kifizetését. III. Honorius pápa 1220. évi levele szerint Konstancia férje halála után mintegy fogolyként maradt vissza, s 30 000 márka értékű pénzét és értékeit, amelyeket a johanniták esztergomi rendházában őriztetett, Endre erőszakkal elvette. Lehet azonban, hogy ez már később történt, amikor Konstancia elhagyta az országot. A királyné ugyanis 1205 tavaszán a méltatlan helyzetből fiával, a koronával, kincseivel, az Imre-párt leghívebb embereivel együtt elmenekült Magyarországról, s férje egykori ellenfelénél, VI. Lipót osztrák hercegnél keresett menedéket. Endre pártja megkísérelte elzárni a menekülők útját, eltorlaszolta előttük a nyugati kaput, de át tudtak hatolni és el tudták érni Lipót bécsi udvarát. Endre sereggel készülődött osztrák hercegi rokona ellen, de egy váratlan esemény értelmetlenné tette a had megindulását. 1205. május 3-án osztrák földön számkivetettként meghalt a négyéves László király. Holttestét hazaszállították, s az utolsó Székesfehérvárott temetkező Árpád-házi királyként Szent István közelében hantolták el. Hazakerült a korona is, nem volt többé akadálya, hogy megvalósuljon Endre évtizedes álma, Magyarország királya legyen. János kalocsai érsek 1205. május 29-án megkoronázta II. Endrét.

Lábjegyzet

  1. Schwandner III. 589.

Irodalom

Imre királyról történetírásunk még nem készített monográfiát.

  1. Imre és Endre harcainak máig legrészletesebb bemutatása: A. Huber, Studien über die Geschichte Ungarns im Zeitalter der Arpaden (AÖG 1883. 1).
  2. Endre dalmát–horvát hercegségét V. Klaić (O hercegu Andriji. Rad Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti CXXXVI. Zagreb, 1898) dolgozta fel.
  3. Az Imre király korában erős pápai befolyásra lásd Fraknói, Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel, illetve D. Hintner, Die Ungarn und das byzantinische Christentum der Bulgaren (Erfurter theologische Studien 35. Leipzig, 1976).
  4. Szerbia 12-13. század fordulója körüli helyzetére lásd a következő összefoglalást: K. Jireček, Istorija Srba. I. (Beograd, 19522). Szerbia 13. századi történetéről rövid áttekintést ad S. Ćirković, Serbien im XIII. Jahrhundert (L'art Byzantin du XIIIe siecle. Symposium de Sopoćani 1965. Beograd, 1967). A szerb feudális széttagolódás vitás kérdéseiről legújabban lásd Je. P. Naumov, K isztorii szerbszkovo feodalnovo goszudarsztva v konce XII-nacsale XIII veka (Szovetszkoje Szlavjanovegyenyije, 1976. 1).
  5. A bogumil eretnekség modern feldolgozása D. Angelov Bogomilsztvoto v Balgarija (Szofija, 19693) című monográfiája. A boszniai viszonyokról képet ad: S. Ćirković, Istorija srednjovekovne bosanske države (Beograd, 1964). Imre király bogumilellenes akcióira lásd Asbóth János, A bosnyák bogumilek az Árpádok, Anjouk és Hunyadiak alatt (Budapesti Szemle 1885. 97); Hodinka Antal, Egyházunk küzdelme a boszniai bogomil eretnekekkel. Különlenyomat a budapesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskola munkálatainak 50. évfolyamából (hely és év nélkül (Budapest, 1887).
  6. Bulgária 13. század eleji történetére V. Zlatarszki Isztorija na balgarszkata darzsava prez szrednite vekove III. (Szofija, 1940) című nagy munkája mellett magyar nyelven D. Koszev-H. Hrisztov-D. Angelov Bulgária története (Budapest, 1971) című rövid összefoglalása is rendelkezésünkre áll.
  7. A negyedik keresztes hadjáratra lásd S. Runciman, A History of the Crusades. I-III. (Cambridge, 1951-1954); Áldásy Antal, A keresztes hadjáratok története (Szent István könyvek 18. Budapest, 1924).
  8. A 12-13. század fordulójának balkáni viszonyait a magyar vonatkozásokat is figyelembe véve Bizánc 1204. évi bukásáig kíséri nyomon: V. Laurent, La Serbie entre Byzance et la Hongrie a la veille de la quatrieme croisade (Revue Historique du Sud-Est Européen, 1941), illetve Ch. M. Brand, Byzantium Confronts the West (1180-1204). (Cambridge, 1968).
  9. A 13. század eleje német birodalmi állapotaira ma is haszonnal forgatható E. Winkelmann Philipp von Schwaben und Otto IV. von Braunschweig. I-II. (Jahrbücher der deutschen Geschichte. Leipzig, 1873–1878) című könyve.
  10. Endre börtönéből való szabadulásának, valamint Imre uralkodása utolsó hónapjainak kronológiáját Karácsonyi János Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899), valamint Mátyás Flórián Sz. László és Imre királyok végnapjai és II. Endre életévei, fogsága és temetése (Értekezések a történeti tudományok köréből XIX. 1. Budapest, 1900) című tanulmányában állapította meg.


Politikai viszonyok
III. Béla hódító külpolitikája Tartalomjegyzék II. Endre új berendezkedése