Ion Constantin Brătianu

A Múltunk wikiből
Pitești, 1821. június 2. – 1891. május 16.
román politikus
Wikipédia
Ion C. Bratianu 01.png

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A román hadsereg február elején még távolról sem érte el azt a vonalat, melyre a román királyi kormány az 1916. augusztusi bukaresti titkos szerződés alapján igényt tartott. A román diplomácia erőfeszítései ezért nemcsak arra irányultak, hogy a békekonferenciával minél előnyösebb határokat fogadtasson el, hanem egyben arra is, hogy a román hadsereg január végén elakadt előnyomulását kimozdítsa a holtpontról; hogy még a végleges döntés kimondása előtt kieszközölje az igényelt, de még meg nem szállt területek egészének azonnali birtokbavételét. Brătianu a Tízek Tanácsa előtt február 1-én az erre vonatkozó igényt a magyar részről folyó „bolsevista agitációval” és az Ukrajnából és Besszarábiából fenyegető „bolsevista veszéllyel” indokolta. „Romániának szüksége van a szövetségesek erkölcsi támogatására, ha azt kívánják, hogy az maradjon, ami volt: támaszpont Európa számára a bolsevizmus ellen.”[1]

Lábjegyzet

  1. D. H. Miller, My Diary at the Conference of Paris. XIV. New York, 1924. 175.