Ion Flueraș

A Múltunk wikiből

vagy Ioan Flueraș vagy Fluieraș

Kerülős, 1882. november 2. – Szamosújvár, 1953. június 7.
román szociáldemokrata politikus
Wikipédia
Monument - Ion Flueras - Alba Iulia.png
Monument - Ion Flueras - Alba Iulia

Erényi Tibor

Szakszervezetek és egyéb szociáldemokrata szervezetek

A pártszervezet fontos új elemei voltak a nemzetiségi szekciók. A román 1905-ben, a szerb és a szlovák 1906-ban, a német 1907-ben tartotta alakuló kongresszusát. Bizonyos mértékben autonóm szervekről volt szó, amelyekben időnként szeparatisztikus törekvések is érvényesültek. A szekciók jelentős érdeme, hogy a nemzetiségi munkásság között – ha nem eléggé intenzíven is – szocialista felvilágosító és szervező munkát végeztek. Megteremtették s magyarországi nemzetiségek szociáldemokrata sajtóját, amely rendkívül nehéz körülmények között végezte áldozatos munkáját. A szekciók vezetői közül megemlítjük a román Ion Fluraș, a szlovák Emanuel Lehocký és a szerb Gabor Živanovic nevét.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

Mivel a szociáldemokrata párt október 13-i rendkívüli kongresszusán Flueraș, a román szekció szónoka még a polgári politikusok, a román nacionalisták ellen foglalt állást, nyilvánvaló, hogy a Román Nemzeti Tanács megalakulása a román szekció korábbi, az együttműködést elutasító álláspontjának feladását jelentette. Abban, hogy a később két részre szakadt román szociáldemokraták körében október végén a polgári pártokkal való szövetkezés irányzata érvényre került, nyilván szerepet játszott a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása is. A szövetkezés hívei október 25. után arra hivatkozhattak, hogy ha a magyar szociáldemokraták így cselekszenek, úgy nekik is jogukban áll, hogy hasonló módon járjanak el.

Míg a délszláv és szlovák nemzeti tanácsokban a szociáldemokraták kezdettől fogva gyenge kisebbséget alkottak, a Román Nemzeti Tanácsban a paritás elve érvényesült. A tanács 12 tagja közül 6 a Román Nemzeti Párthoz, 6 a szociáldemokratákhoz tartozott. A Román Nemzeti Párt azonban a kulcspozíciókat kezdettől fogva a saját embereivel töltötte be, és az együttműködés feltételeként azt is kikötötte, hogy a tanács tevékenységében csak olyan szociáldemokraták vehetnek részt, akik a határozathozatalt nem akadályozzák. A Román Nemzeti Tanács, miután november első napjaiban Aradra tette át székhelyét, kibővült más szervezetek és egyesületek képviselőivel, ami az eredeti arány megváltozását jelentette.

A Román Nemzeti Tanács egyik első ténykedése abban állt, hogy november 1-én a Magyar Nemzeti Tanáccsal és a szászok képviselőjével közös felhívást adott ki. A proklamáció, melyet a két nemzeti tanács és a szász országgyűlési képviselők megbízásából Teodor Mihali, Hock János és Wilhelm Melzer írt alá, a román, a magyar és a szász nemzet fiait együttes fellépésre, a belső rend, a „személy- és vagyonbiztonság” közös védelmére szólította fel. Jászi a megegyezést a minisztertanács november 2-i ülésén jelentős eseményként értékelte, és a minisztertanács hozzájárulásával azonnal felhívta a főispánokat, valamint az érdekelt törvényhatóságokat „e spontán társadalmi akció” támogatására.

November első napjaiban létre is jött a magyar és a román burzsoázia együttműködése a forradalmi mozgalmak ellen. A kolozsvári magyar nemzeti tanács elnökének visszaemlékezése szerint a magyar, a román és a szász nemzeti tanácsok tevékenységét november elején testvéries együttműködés jellemezte. A román nemzeti tanácsok tagjai és munkatársai, amennyiben korábban állami alkalmazottak voltak, illetményeiket továbbra is megkapták. A román nemzetőrségnek, mely – néhány kivételtől eltekintve– önállóan szervezkedett, de a magyar nemzetőrséggel egyetértésben gondoskodott a rend fenntartásáról, a katonai parancsnokságok a hadügyminisztérium tudtával és jóváhagyásával fegyvert és pénzt utaltak ki.

Az együttműködés reális alapja abban rejlett, hogy a forradalmi mozgalom tisztán román községekre is kiterjedt, a román földbirtokosokat, gazdákat, tisztviselőket, kereskedőket is fenyegette. A román parasztok megtámadták a Román Nemzeti Párt nagybirtokos vezetőinek birtokait, és a parasztság haragjának nemcsak a római katolikus egyház gyulafehérvári uradalma, hanem a balázsfalvi görög katolikus érseki és a [[Nagyvárad|nagyváradi]] görög katolikus püspöki birtokok is áldozatul estek.

A november elején kialakuló együttműködés nem jelentette egyben a román és a magyar burzsoázia közötti ellentét megszűnését. A román burzsoázia a forradalmi mozgalomnak nemzeti irányt kívánt adni, úgy vélte, hogy karhatalom és erőszak a rendet és a biztonságot önmagában véve helyre nem állítja. A nacionalizmus szítása eredményt ígért, hisz a népmozgalom főbb célpontjai: a háború idején különösképpen gyűlöletessé vált közigazgatás, az erőszakszervezet zömében magyar volt, és a földbirtok nagy része is magyar földesurak tulajdonát képezte.

A később Romániának ítélt területeken a 100 holdon felüli birtokok 60,1%-a, az 1000 holdon felüli birtokok 85,7%-a volt magyar földbirtokosok kezén. Az anyanyelv szerinti megoszlás ugyanezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint: 53,2% román, 32,4% magyar, 10,6 % német.

A központi és a helyi román nemzeti tanácsok, kedvezőnek ítélve a helyzetet, hatalmi igényekkel léptek fel. Törekvésük egyrészt – nem sikertelenül– a helyi közigazgatás átvételére irányult, másrészt messzebb menő célokat követett.

Az Aradon székelő központi nemzeti tanács november 9-én levelet küldött Budapestre (a Magyar Nemzeti Tanács kormányának), és ebben a közrend, a vagyon- és személybiztonság megóvása céljából a románok lakta vidékek felett „a teljes kormányzói hatalom” átadását követelte.[1]

A Román Nemzeti Tanács a román impériumot 23 vármegyére és 3 vármegye (Békés. Csanád, Ugocsa) egy részére kívánta kiterjeszteni, hozzáfűzve, hegy a esőben forgó területen élő más népekkel szemben tiszteletben fogja tartani a wilsoni elveket. Visszautasítás esetére a levél minden további együttműködés megszakítását jelentette be.

Miután az erdélyi román burzsoázia gyengének érezte magát ahhoz, hogy a rendcsinálás és a hatalomátvétel kettős feladatát egyedül, saját erejéből valósítsa meg, egyidejűleg a román királyi hadsereg beavatkozását is sürgette.

November 10-én és az azt követő napokban több küldöttség indult Iașiba. A küldöttek beszámoltak az Erdélyben kialakult helyzetről, s a „bolsevista” veszélyre és a magyar reakció megtorló intézkedéseire hivatkozva a román hadsereg segítségét kérték.

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Jászi a Román Nemzeti Tanács képviselőinek két javaslatot terjesztett elő. Az első javaslat lényege az volt, hogy Erdélyben a mesterséges megyei keretek helyett összefüggő, lehetőleg egységes nemzeti tömböket kell kialakítani. Ezek a tömbök a svájci kantonok mintájára kulturális és közigazgatási autonómiával rendelkeznének és az országos központi kormányban is képviseletük lenne, a közös ügyek intézésére közös szerveket hoznának létre. A második javaslat átmeneti megoldásként „a közrend és a béke fenntartására” azt indítványozta, hogy mindazon járásokban és városokban, ahol a többség román, a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást, és megbízottja útján képviseltesse magát a magyar kormányban. E második javaslat ugyanakkor kikötötte, hogy a szóban forgó területeken a régi hivatalnoki kar – a főispánok és kormánybiztosok kivételével – megmarad, a Román Nemzeti Tanács garantálja a személy- és vagyonbiztonságot, nem veszi igénybe a román királyság katonai erejét.

A román vezetők mindkét ajánlatot elutasították. A nagy tekintélynek örvendő Maniu, aki 14-én érkezett Aradra, teljes szuverenitást követelt.

A kapcsolat a Román Nemzeti Tanáccsal az aradi tárgyalás után és annak eredménytelensége ellenére sem szakadt meg. A román vezetők, ellentétben a 9-i ultimátumban foglaltakkal („a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk”), továbbra is készek voltak közreműködni a „közrend, a személy- és vagyonbiztonság megóvásában”. A kormány erre való tekintettel továbbra sem gördített akadályt a román nemzeti tanácsok működése elé, és a román nemzeti gárdák további anyagi támogatása elől sem zárkózott el, bár a november 18-i minisztertanács a fegyverek kiszolgáltatását már megtagadta.

A Román Nemzeti Tanács november 20-án francia nyelvre is lefordított kiáltványt tett közzé. A világ népeihez intézett proklamáció félreérthetetlenül leszögezte az elszakadásra irányuló szándékot: „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít … Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához”[2] – állapította meg a kiáltvány.

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[3]

A Román Nemzeti Tanács elutasító magatartását nem csak Jászi javaslatainak elégtelensége indokolta. Az elutasítás hátterét a nemzetközi helyzet határozta meg. A román vezetők ismerték az 1916. augusztusi [[Bukarest|bukaresti]] titkos egyezményt, és ismerték Lansing 1918. november 5-i, Iașiba küldött táviratát („Az Egyesült Államok kormánya hozzájárult a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz”);[4] tudták, hogy az antant Romániát újra szövetségesének tekinti. Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely– Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[5] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[6] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül. Míg egy november 15-én kiadott körlevélben csak választásokról volt szó, a 21-i hivatalos bejelentés a választott képviselők mellett „jogszerinti” (delegált) képviselők meghívását is előírta. A nemzetgyűlés 1228 tagja közül 628 jutott ez utóbbi módon mandátumhoz. Delegálási joggal bírtak az egyházak, a kultúregyesületek, a különböző egyletek, az iskolák, a kisiparosok. A szervezett munkások nevében a román szociáldemokrata párt 18 képviselőt küldhetett.

A nemzetgyűlés elé terjesztendő határozat kérdésében a vezetők közt nézeteltérés állt fenn. Az egyházi körök által is támogatott jobboldal (Teodor Mihali, Alexandru Vaida és a velük ebben egyetértő Maniu Iuliu) a feltétel nélküli egyesülés mellett volt, összhangban a román kormány nézetével. Egyes vezetők– így például Stefan Pop – félve a romániai burzsoázia konkurenciájától, autonómiát javasoltak. A szociáldemokraták feltételekhez, demokratikus reformokhoz, Románia demokratikus átalakulásához kívánták kötni az egyesülést. Az autonómia és a reformok érdekében a demokratikus irány képviselői is szót emeltek (Vasile Goldiș, Ivan Suciu, Emil Isac).

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Josif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak, Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését. Ugyanezen a napon a kormány „a keletmagyarországi magyarság védelmére” Kolozsvár székhellyel főkormánybiztosságot állított fel. A szóban forgó 26 vármegye élére főkormánybiztossá Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezte ki, annak ellenére, hogy személye régebbi soviniszta kijelentései és magatartása miatt a Román Nemzeti Párt szemében vörös posztónak számított.

Erdélyben közben megkezdődött a hadsereg szervezése. A kolozsvári nemzeti tanács november végén toborzótiszteket küldött a székely vármegyékbe, és a visszatartott 5 korosztály bevonulását is megpróbálta keresztülvinni.

A toborzás csekély eredménnyel járt. Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska. Az ezt követő hetekben a helyzet alig változott. Apáthy visszaemlékezése szerint az Erdély meg nem szállt részén található fegyveres erő december végén 3–4000 főre tehető; Az Erdélyben állomásozó román hadsereg létszáma ugyanekkor – szintén Apáthy szerint – 15 ezer lehetett; az újabban közzétett dokumentumok a létszámot ennél többre tartják, 39 ezer főben jelölik meg.

A kolozsvári magyar és székely nemzeti tanács – Gyulafehérvár ellensúlyozására – december 22-én nagygyűlést hívott egybe. A kolozsvári gyűlésen – szemben a korábbi, hasonló jellegű marosvásárhelyi megmozdulással, amelyen csak 2000-en vettek részt– több tízezren jelentek meg. Ott voltak a bánáti svábok és a román szociáldemokraták képviselői is. Ez utóbbiak, pontosabban a Fluerașsal és Jumancával egyet nem értő román szociáldemokraták nevében Sava Damian-Strengar szólalt fel, aki később a Tanácsköztársaság idején zászlóaljparancsnokként harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, mint kijelentette: „a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni”.[7]

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

A kommunista csoport a néhány nap múlva (december 31-én és január 1-én) tartott román szocialista kongresszuson már szervezetten lépett fel, és ekkorra a csoport román nyelvű lapja a Steagul Roșu (Vörös Zászló) első száma is megjelent.

A Budapesten összeülő kongresszust a „román internacionalista frakció” (vezetői: Jacob Cretelescu, George Avramescu, Sava Damian-Strengar) hívta össze az Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatásával és azzal a céllal, hogy a román szekció ellenzékbe szorult tagjai – akikből az internacionalista frakció alakult – kifejthessék a gyulafehérvári határozattal szembeni álláspontjukat.

A kongresszuson előterjesztett két határozati javaslat közül az első elutasította a román királysághoz való csatlakozást, és az elutasítást azzal indokolta, hogy ott a bojárok uralkodnak, „a mai Románia nem biztosítja azokat a politikai, kulturális, gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a magyar köztársaság jelenleg biztosít”. Erdély, a Bánát és a magyarországi románlakta területek alakuljanak „független köztársasággá”, olyan módon, hogy „e területek államformáját ideiglenesen az e területen lakó összes nemzetek kongresszusa állapítsa meg”.[8]

Az első határozati javaslatot a kongresszus egyhangúlag elfogadta, nem úgy az azt követően napirendre kerülő, a jövő feladataival foglalkozó előterjesztést, mellyel szemben a kommunista csoport ellenjavaslattal élt. A kommunista határozati javaslat nemcsak a román jobboldali szociáldemokraták (Flueraș és Jumanca) taktikáját kívánta elmarasztalni, hanem a szociáldemokrata taktikát általában, vagyis a magyar szociáldemokraták magatartását is. A kongresszus többsége (36 szavazattal 27 ellenében) a kommunisták ilyen értelmű javaslatát fogadta el.

Lábjegyzetek

  1. Országos Levéltár K 40 1918-IX-240.
  2. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  3. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  4. Department of State: Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1918. Suppl. I., vol. I. 785.
  5. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  6. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.
  7. A kolozsvári tiltakozó gyűlés. Népszava, 1918. december 24.
  8. A román internacionalista szocialisták külön köztársaságot akarnak. Népszava, 1919. január 2.