Ion Oargă Cloșca

A Múltunk wikiből

Ion Oargă, poreclit Cloșca

1747-1785
împreună cu Horea și Crișan lider al răscoalei de la 1784
román Wikipédia
Cloşca (1747-1785)
1784. október 31.
A zalatnai kincstári uradalomhoz tartozó Mesztákonban a román parasztok elindítják (Horea, Closca és Crisan vezetésével) a század legnagyobb hazai parasztfelkelését.
1784. november 7.
A fölkelő román parasztok elfoglalják és feldúlják Abrudbányát és Verespatakot.
1784. november 21.
II. József elrendeli az erdélyi román parasztfelkelés fegyverrel való leverését.
1784. november 29.
A fölkelő román parasztok elfoglalják Marosillyét.
1784. december 7.
Az erdélyi császári-királyi katonaság leveri Crisan seregét.
1784. december 31.
Horea és Closca seregét Topánfalvánál leveri az erdélyi császári-királyi katonaság; a felkelés vezetőit elfogják.
1785. február 28.
Az erdélyi román parasztfelkelés két vezetőjét, Horeát és Closcát kerékbetöréssel kivégzik Gyulafehérvárott. (Crisan a börtönben öngyilkos lett.)

H. Balázs Éva

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

1784 tragikus őszén Európa figyelme Magyarország és főként Erdély felé fordult. Horea és Closca felkelése, melyet az első jelentések alapján József is a konskripció félreértéséből származó jelentéktelen zűrzavarnak ítélt, a század egyik legnagyobb parasztháborújává dagadt.

Új rend bevezetését sürgette a nemesi megyében való csalatkozás, a nyugalom fenntartásának és az összeírás tanulságaiból következő reformtennivalóknak az igénye is. Sokan, sok oldalról közelítették már az 1785-ös év gyorsan pergő, drámai elemeket sem nélkülöző eseményeit. A taglalások általában egy szempontra irányulnak: vagy a vármegye védelmében íródtak, vagy József uralkodói módszerének magyarázatát adták, vagy egy-egy, az események során előtérbe került személyiség életrajza világított rá az új rend okozta bonyodalmakra. Tudjuk, mielőtt a történtek előadásához hozzáfognánk, hogy mindössze néhány év erőfeszítéseinek okáról-mikéntjéről kell szólnunk, olyan átmeneti jelenségről, amely a jozefinus rendszerrel együtt eltűnik. De helyesbítenünk is kell: úgy, ahogy a jozefinus rendszer sem tűnt el nyomtalanul, úgy ez az átmenetinek látszó, radikális reformsorozat is mély nyomokat hagyott a magyar politikai gondolkodásban, sőt politikai gyakorlatban.

A közigazgatás „új rendje” az örökös tartományokban már megvalósított rendszer hazai variánsa. A kerületekre gondolt József, a kormányzóságokra, amikor Magyarországgal elégedetlenül papírra vetette öccséhez intézett ingerült sorait (ez idő tájt már magánleveleit is diktálja, és csak néhány zárósort ír saját kezűleg). A magyar hatóságok elaborátuma felett bosszankodik. 1785. január 20-i leveléhez már kilenc mellékletet fűz. (A gyakran tekintélyes csomagokká nőtt közléseket futárok viszik-hozzák Bécsből Firenzébe. A futárok között pedig – jegyezzük meg, ha már erre alkalmunk nyílik – Kaunitz rendelkezése értelmében gyakran vannak magyar tisztek, a testőrség tagjai. Így télvíz idején, de gyakran kellemes időjárásban számos magyar járta be Európát, hiszen Belgiumba, Párizsba is ők vitték a bizalmas postát.) Az egyik melléklet Ürményi József reformtervezete. „Íme elküldték válaszukat, egy terjedelmes értekezést, tele idézetekkel, hogy bizonyítsák, jobb meghagyni a visszaéléseket, mintsem megváltoztatni alkotmányuk formáját, melyet csodálatosnak tartanak.”[1] Hajdu Lajos, akit szinte Ürményi újrafelfedezőjének tarthatunk, a magyar reform-nemesség egy fontos csoportjának teljesítményeként említi a kancelláriai iratot. Talán valóban túlságosan terjedelmes és aprólékos volt ez az elaborátum, és próbára tette az uralkodó könnyen fogyó türelmét. József nem is késlekedett sokáig. Figyelmen kívül hagyva a magyar álláspontot, február 3-án már így ír: „Mellékelem az e heti dolgokat. Nem különösen fontosak. Köztük van egy rezolúció, amit a magyar kancellár kapott tőlem. Visszautasítottam elmélkedéseik elvi alapjának jó részét. Elrendeltem, hogy a főispánok helyett komisszáriusok működjenek, és 54 olyan ember helyett, aki semmit sem csinál, majd 8 felügyel arra, hogy intézkedéseimet végrehajtsák. – Egyébként havazik”[2] – közli József, aki Schönbrunnban, kivételesen, nagyobb vendéglátásra készül…

Mint az idézett levélből kiderül, József kisebbre szabta az ország területét, így került az első tervbe csak nyolc kerület. Baranya és Somogy megyét felejtette le arról a térképről, amelyen felvázolta koncepcióját.

Nem mélyedünk el sem a kancelláriai, sem a helytartótanácsi iratokban, kommentárokban – ezúttal tanulságosabb azt megnézni. Magyarország új helyzetére hogyan reagált a külföld. Francia jelzésekkel rendelkezünk – ezek igen bőségesek, mert az év elején új követ, Noailles herceg érkezett Bécsbe, akit a francia külügyminiszter, különös tekintettel az Ausztriával éleződő viszonyra, éberségre biztatott és arra. ne kíméljen pénzt, energiát, ha információkhoz juthat. Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[3]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[4]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[5] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[6] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról.

Benda Kálmán

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az erdélyi román jobbágyok magukra hagyatva, önerejükből azonban legföljebb egy újabb parasztfölkelést támaszthattak volna, ebben az esetben pedig nemcsak a hivatalos hatalommal, hanem a társadalom egészével is szemben találták volna magukat, mint a HoreaClosca-zendüléskor.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

Az Érchegység középső zalatnai kincstári uradalmához tartozó román bányászjobbágyok a Horea és Closca-felkelés után sem hagyták abba harcukat.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze.

Lábjegyzetek

  1. II. József Lipótnak. Ugyanott I. 269.
  2. Ugyanott I. 268.
  3. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F 272. P 17.
  4. Ugyanott 1784. F 290. P 2. 1784. november 9. Forray András beszámolója.
  5. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 254.
  6. Országos Levéltár C 44. Departamentum politicum comitatuum. 1784. F. 280. P 22. 1784. november 15. [[II. József király| Nickyhez.

Irodalom

A HoreaClosca felkelés legújabb, leghitelesebb összefoglalását kéziratunk lezárása után tette közzé Trócsányi Zsolt, A jobbágypolitika és a Horia-felkelés (Erdély története. Főszerkesztő Köpeczi Béla. Budapest, 1986. II. 1091–1099). Elfogulatlan feldolgozások ezt megelőzően magyar részről: I. Tóth Zoltán, Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig (Budapest, 1951); Berlász Jenő, Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés és II. József jobbágypolitikája (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952); román részről: D. Prodan, Rascoala lui Horea. I–II. (Bucuresti, 1979). Alapos forrásválogatást tett közzé Magyari András, A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében (Bukarest, 1984). Mi magunk régi tanulmányunk alapján dolgoztunk: H. Balázs Éva, A parasztság helyzete és mozgalmai, 1780–1787 (Századok 1954), illetve É. H. Balázs, Die Lage der Bauernschaft und die Bauernbewegungen, 1780–1787 (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1956), és I. Tóth Zoltán és Berlász Jenő gondosan összefoglalt eseménytörténete után az Országos Levéltár C 13 Benigna mandata és C 44 Departamentum politicum comitatuum igen bőséges helytartótanácsi anyagára támaszkodtunk.