Iosif Jumanca

A Múltunk wikiből
December 23, 1893 – June 26, 1950
Austro-Hungarian-born Romanian politician
angol Wikipédia
Bust of Jumanca in Alba Iulia

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Iosif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak. Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését. Ugyanezen a napon a kormány „a keletmagyarországi magyarság védelmére” Kolozsvár székhellyel főkormánybiztosságot állított fel. A szóban forgó 26 vármegye élére főkormánybiztossá Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezte ki, annak ellenére, hogy személye régebbi soviniszta kijelentései és magatartása miatt a Román Nemzeti Párt szemében vörös posztónak számított.

Erdélyben közben megkezdődött a hadsereg szervezése. A kolozsvári nemzeti tanács november végén toborzótiszteket küldött a székely vármegyékbe, és a visszatartott 5 korosztály bevonulását is megpróbálta keresztülvinni.

A toborzás csekély eredménnyel járt. Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska. Az ezt követő hetekben a helyzet alig változott. Apáthy visszaemlékezése szerint az Erdély meg nem szállt részén található fegyveres erő december végén 3–4000 főre tehető; Az Erdélyben állomásozó román hadsereg létszáma ugyanekkor – szintén Apáthy szerint – 15 ezer lehetett; az újabban közzétett dokumentumok a létszámot ennél többre tartják, 39 ezer főben jelölik meg.

A kolozsvári magyar és székely nemzeti tanács – Gyulafehérvár ellensúlyozására – december 22-én nagygyűlést hívott egybe. A kolozsvári gyűlésen – szemben a korábbi, hasonló jellegű marosvásárhelyi megmozdulással, amelyen csak 2000-en vettek részt– több tízezren jelentek meg. Ott voltak a bánáti svábok és a román szociáldemokraták képviselői is. Ez utóbbiak, pontosabban a Fluerașsal és Jumancával egyet nem értő román szociáldemokraták nevében Sava Damian-Strengar szólalt fel, aki később a Tanácsköztársaság idején zászlóaljparancsnokként harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, mint kijelentette: „a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni”.[1]

Román, délszláv, szlovák és más nem magyar dolgozók kommunista csoportjai

A kommunista csoport a néhány nap múlva (december 31-én és január 1-én) tartott román szocialista kongresszuson már szervezetten lépett fel, és ekkorra a csoport román nyelvű lapja a Steagul Roșu (Vörös Zászló) első száma is megjelent.

A Budapesten összeülő kongresszust a „román internacionalista frakció” (vezetői: Jacob Cretelescu, George Avramescu, Sava Damian-Strengar) hívta össze az Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatásával és azzal a céllal, hogy a román szekció ellenzékbe szorult tagjai – akikből az internacionalista frakció alakult – kifejthessék a gyulafehérvári határozattal szembeni álláspontjukat.

A kongresszuson előterjesztett két határozati javaslat közül az első elutasította a román királysághoz való csatlakozást, és az elutasítást azzal indokolta, hogy ott a bojárok uralkodnak, „a mai Románia nem biztosítja azokat a politikai, kulturális, gazdasági és szociális jogokat, amelyeket a magyar köztársaság jelenleg biztosít”. Erdély, a Bánát és a magyarországi románlakta területek alakuljanak „független köztársasággá”, olyan módon, hogy „e területek államformáját ideiglenesen az e területen lakó összes nemzetek kongresszusa állapítsa meg”.[2]

Az első határozati javaslatot a kongresszus egyhangúlag elfogadta, nem úgy az azt követően napirendre kerülő, a jövő feladataival foglalkozó előterjesztést, mellyel szemben a kommunista csoport ellenjavaslattal élt. A kommunista határozati javaslat nemcsak a román jobboldali szociáldemokraták (Flueraș és Jumanca) taktikáját kívánta elmarasztalni, hanem a szociáldemokrata taktikát általában, vagyis a magyar szociáldemokraták magatartását is. A kongresszus többsége (36 szavazattal 27 ellenében) a kommunisták ilyen értelmű javaslatát fogadta el.

Lábjegyzet

  1. A kolozsvári tiltakozó gyűlés. Népszava, 1918. december 24.
  2. A román internacionalista szocialisták külön köztársaságot akarnak. Népszava, 1919. január 2.