Irányi Dániel

A Múltunk wikiből

született Halbschuh Dániel

Toporc, 1822. február 24. – Nyíregyháza, 1892. november 2.
politikus, publicista
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Rusz Károly metszete (1866)
1848. március 5.
Irányi Dániel a pesti Ellenzéki Kör baloldali tagjainak megbízásából Pozsonyba utazik, hogy felajánlja Kossuthnak: a Kör kész az országgyűléshez intézendő petícióval támogatni feliratát. (Kossuth felkéri az Ellenzéki Kört a peticionális mozgalom megindítására.)
1849. március 25.
Irányi felszólítja a képviselőházat, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházza fel az országgyűlés elnapolásának jogával.
Az Egyenlőségi Társulat felhívása a hazaárulók földjeinek felosztására.
1849. március 30.
Az egri haditanács Kossuth részvételével elfogadja a fősereg haditervét.
A Debreczeni Lapok az országgyűlés feloszlatását követeli.
1849. március 31.
Kossuth Görgeit „helyettes” főparancsnokká nevezi ki.
1849. április 1.
A fősereg ellentámadásának megindulása.
1849. április 2.
A hatvani győzelem.
1849. április 4.
A tápióbicskei győzelem.
1849. április 5.
A Radical Párt megalakulása.
1849. április 6.
Az isaszegi győzelem.
1849. április 7.
A gödöllői haditanács.
1849. április 8.
A császáriak a szerb felkelők kezén levő területek kormányzatát Ferdinand Mayerhofer tábornokra bízzák.
1849. április 10.
A váci győzelem.
1849. április 11.
Firenze az ellenforradalmi erők hatalmába kerül.
1849. április 12.
Kossuth a táborból visszatér Debrecenbe. A honvédelmi bizottmány elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát. Ludwig Welden báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. április 13.
Az országgyűlés zárt ülése elutasítja Kossuthnak a trónfosztásra tett javaslatát.
1849. április 14.
Az országgyűlés nyílt ülése kimondja Magyarország függetlenségét és a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választják s bizottságot küldenek ki „a magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatának” megszövegezésére.
Kossuth Dragoșt felhatalmazza a román felkelőkkel való tárgyalásokra.
1849. április 16.
Bem benyomul a Temesköz területére.
1849. április 19.
Az országgyűlés jóváhagyja afüggetlenségi nyilatkozat szövegét.
Rendelet a majorsági jobbágyok védelmében.
A nagysallói győzelem.
1849. április 21.
Perczel benyomul a Temesköz területére.
1849. április 22.
Komárom felmentése.
1849. április 24.
Pest felszabadulása.
Az országgyűlés újabb 50 ezer újoncot ajánl meg.
Rómát francia csapatok támadják meg.
1849. április 25.
Kossuth Irányi Dánielt kinevezi a főváros kormánybiztosává.
1859.
Eötvös József: Ausztria hatalmának és egységének biztosítékai című német nyelvű röpirata.
Kemény Zsigmond: A rajongók című regénye.
Madách Imre: A civilizátor című színműve.
Madarász Viktor: Hunyadi László siratása című festménye.
Mosonyi Mihály: A tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendőben című kantátája.
Irányi Dániel és Ch. L. Chassin: Magyarország forradalmának politikai története 1847–49. című munkájának megjelenése Párizsban (1859–60).

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

Március 4-én ugyanis az Ellenzéki Párt pesti klubjának, az Ellenzéki Körnek a választmánya is megvitatta Kossuth felirati javaslatát. S bár a pestiek egyöntetű lelkesedéssel fogadták Kossuth követeléseit, azt a véleményüket is kifejezésre juttatták, hogy valamennyi megoldást igénylő korkérdésre még az ő előterjesztése sem tér ki. Igaz, a választmány végül úgy határozott, hogy egyelőre ennek ellenére sem próbál belefolyni az események alakításába, a pesti ellenzékiek Petőfi Sándor körül tömörülő radikális kisebbségét azonban ez a határozat csöppet sem elégítette ki. A választmány egyik radikális tagja, Irányi Dániel tehát már másnap Pozsonyba utazott, hogy egyenest Kossuthtól tudakolja meg, nem helyeselné-e, ha most mégis megmozdulnának az országgyűlésen kívül álló körök is, hogy azután a diétához intézendő petíciókban maguk is nyomatékosan sürgessék az ország korszerű átalakításához szükséges lépések haladéktalan megtételét. Kossuth pedig a kérdésre határozott igennel válaszolt, sőt Irányi útján egyenesen felkérte az Ellenzéki Kört a petíciós mozgalom megindítására.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Petőfiék eredeti szándéka pusztán az volt, hogy letérve a feliratozás és peticionálgatás eddig vajmi kevés eredményre vezető ösvényéről, a tizenkét pontba foglalt követelések közül legalább egynek – nevezetesen: a sajtószabadság követelésének – gyakorlati érvényt szerezzenek ezen a napon s ezzel végre kimozdítsák a kátyúból a polgári átalakulás ügyének szekerét. A Landerer és Heckenast-nyomdát tehát azért keresték fel, hogy ott cenzúrázatlanul nyomassák ki írásműveiket, mégpedig magát a tizenkét pontot tartalmazó kiáltványt, valamint Petőfi Nemzeti dal-át (amelyet a költő két napja írt s eredetileg a tervezett 19-i népgyűlésre szánt). Látván azonban, hogy a sajtószabadság ilyetén tettleges életbe léptetését a mögöttük felsorakozott tömeg tiszteletet parancsoló méreteinek jóvoltából a vártnál könnyebben sikerül keresztülvinniök, megértették, hogy a kezdetben képzeltnél messzebb is elmehetnek. Végezvén tehát a nyomdában, kora délután népgyűlést rendeztek a Nemzeti Múzeum piacán, s itt Irányi javaslatára ekkor már mintegy 10 ezer ember jelenlétében – elhatározták, hogy a tizenkét pontot el fogják fogadtatni a városi tanáccsal is, majd pedig – érvényre juttatandó a tizenkét pontnak egy másik, a politikai foglyok szabadon bocsátására vonatkozó követelését is – Budára vonulnak és kierőszakolják, hogy az ott székelő legfőbb magyarországi kormányszék, a helytartótanács azonnal helyeztesse szabadlábra a forradalmi tevékenysége miatt bírói ítélet nélkül is már kerek egy éve fogva tartott Táncsics Mihályt. Azon melegében választottak is hát a maguk soraiból egy hattagú bizottmányt, hogy az a továbbiakban szószólójuk legyen a hatóságok előtt, s avval megindultak a városháza felé.

De még meg sem érkeztek a Városháza piacára, s bizottmányuk tagjainak száma hatról máris nyolcra nőtt. Mert a liberális nemesi mozgalom Pesten tartózkodó korifeusai eleinte nem tulajdonítottak jelentőséget a radikálisok – vagy ahogy őket ettől a naptól fogva országszerte nevezni kezdték: a márciusi fiatalok – fellépésének. Az első órák elteltével azonban már ezek a politikusok is rádöbbenhettek arra, hogy tévedtek, hiszen Petőfiéknek tekintélyes tömegekre sikerült szert tenniök. S ebből a felismerésből a szóban forgó liberális politikusok számára immár önként adódott az a következtetés, hogy többé nem maradhatnak az események tétlen szemlélői, mert ha tétlenkednek, akkor a forradalmi mozgalom könnyen túlmehet a szerintük kívánatos határokon, ha viszont most maguk is csatlakoznak a mozgalomhoz, akkor legalább utólag talán a maguk kezébe vehetik még a mozgalom gyeplőit, ebben az esetben pedig már nem is csak arról lesz módjuk gondoskodni, hogy a mozgalom el ne fajuljon, hanem akár arról is, hogy éppenséggel a liberális törekvések erősítőjévé legyen. A múzeum elől a városháza felé vonulók körében ezért egyszercsak megjelent Klauzál is, Nyáry is. A márciusi fiatalok pedig nemcsak örömmel üdvözölték, de bizottmányukba is mindjárt befogadták őket. Mert az a márciusiak előtt sem lehetett kétséges, hogy Klauzálék ezek után kísérletet fognak tenni a mozgalom irányításának átvételére. Csakhogy a márciusiaknak azzal is tisztában kellett lenniök, hogy a polgári átalakulás ügyét ők maguk teljes egészében úgysem vihetik sikerre, mert ehhez – bármekkora tömeg szegődött most melléjük Pesten – mégsem elég erősek, s hogy azért a továbbiakban is törekedniük kell ugyanolyan lépések megtételére, amelyek kész helyzet elé állíthatják a különben meg-megtorpanni hajlamos liberálisokat, a liberálisokkal való együttműködés ösvényéről azonban továbbra sem szabad letérniök.

Ennek a politikának a helyességét pedig már az is igazolta, ami azután a városházán történt. Ott ugyanis ekkor már javában tárgyaltak a városi tanács és a helybeli választott polgárság sebtében rendkívüli közgyűlésre összehívott tagjai, a tárgyalás azonban pusztán akörül forgott, milyen eszközöket vegyenek igénybe a forradalmi mozgalom elfojtására; mert abban, hogy a mozgalmat mindenképpen el kell fojtani, nemcsak a jelenlevők konzervatív gondolkodású többsége értett egyet, hanem a többséggel teljesen egy volt a városi vezetők között helyet foglaló néhány liberális is. Petőfiék betoppanása után viszont a közgyűlés menete homlokegyenest ellenkező irányba fordult. És ez elsősorban annak volt ugyan köszönhető, hogy a márciusi fiatalokat a városházára is elkísérte az általuk utcára szólított – s idő közben még tovább, 15–16 ezer főnyire (vagyis immár a Pesten élő felnőtt férfiak összességének felével azonos számúra) duzzadt – tömeg, de másodlagosan köszönhető volt annak is, hogy a márciusi fiatalok kíséretében ez alkalommal már Klauzálék is ott voltak, s követeléseik mellett ők is szót emeltek. Ez ugyanis a városatyákat egyszeriben meggyőzte arról, hogy többé nemcsak ellenszegülésre nem szabad gondolniuk, hanem jó lesz egyenesen kitörő lelkesedést mutatniok a forradalmi mozgalom iránt.

Most tehát a városházán hirtelen színeváltozás történt. A városi tanács először is a legnagyobb készséggel magáénak ismerte el a tizenkét pontba foglalt követeléseket. Azután a közgyűlés kimondotta, hogy a tizenkét ponttal egy küldöttség már másnap utazzék Pozsonyba, s ne csak e nevezetes dokumentum elfogadására hívja fel az országgyűlést, hanem arra is, hogy székhelyét haladéktalanul tegye át Pestre. Határozatot hozott továbbá a közgyűlés egy a márciusi fiatalok képviselőinek részvételével alakítandó forradalmi választmány azonnali felállításáról, 8 kimondotta, hogy e választmány – minden további nélkül érvényt szerezve a tizenkét pont idevágó követelésének is – sürgősen szervezze meg a helybeli nemzetőrséget. Végezetül pedig az egybegyűltek – követve az Irányi által még a múzeumi gyűlésen javasoltakat – azzal is megbízták a választmányt, hogy a közgyűlés berekesztése után keresse fel a helytartótanácsot s vétesse véle tudomásul mind a sajtószabadság életbeléptét, mind a nemzetőrség megalakítását, egyben arra is felszólítva ezt a testületet, hogy a katonai hatóságokkal tüstént helyeztesse szabadlábra Táncsicsot s adasson ki olyan parancsot, amely szerint a helyőrségnek – mint eddig sem tette – ezután is tilos lesz beleavatkoznia az események folyásába.

Belharcok április első napjaiban

A megbékélés szelleme azonban még ekkor sem lett úrrá mindenkin: a márciusi fiataloknak egy másik része – így Irányi és Petőfi is – abban a meggyőződésben élt, hogy Bécs végérvényesen semmi esetre sem nyugodhatott bele a Magyarország által március 15-e óta kicsikart változásokba, hogy tehát a fegyveres erőpróbára előbb-utóbb mindenképpen sor fog kerülni, s hogy ezért magyar részről még a szóban forgó mellékes engedmények megtételére sem volna szabad ráállani.

A választások

De mire június végén lezajlottak a választások, kiderült, hogy az országgyűléshez fűzött baloldali remények túlontúl rózsásak voltak: a képviselők közé bekerült ugyan Táncsics s – Irányi Dániel, Irinyi József meg a győri Lukács Sándor személyében – három márciusi fiatal is, bekerült azután vagy harminc nemesi radikális (így többek között Teleki László, Madarász László, Patay József és Nyáry Pál, továbbá Palóczy László, Balogh János, Kállay Ödön, Madarász József, Sembery Imre és Halász Boldizsár) s – Eftimie Murgu, Sigismund Pop, Aloisiu Vlad és Alexandru Buda személyében – bekerült négy radikális nézeteket valló magyarországi román politikus is, a 426 betöltött képviselői helynek azonban a baloldal, mindent egybeszámítva is, kevesebb mint egytizedét szerezte meg.

Az önvédelmi háború megszervezése

E kormánybiztosok között akadt egy-két radikális – mint például Irányi Dániel, aki október közepétől fogva a konzervativizmus legerősebb magyarországi fellegvárát, Sáros megyét tartotta szemmel –, a biztosok óriási többsége azonban a liberális nemesség balszárnyán elhelyezkedő politikusokból regrutálódott.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Így azután az Egyenlőségi Társulat összejövetelei egyre néptelenebbekké lettek, a szűkebb értelemben vett politikai tevékenység terhe pedig szinte teljes egészében az Egyenlőségi Társulat elnökségét decemberben bátyjától átvevő Madarász Józsefre és a Schlik betörése után Sárosból távozni kényszerült Irányi Dánielre meg még egy-két további radikálisra hárult, s ennek a néhány embernek egymagában kellett ellátnia mind az Egyenlőségi Társulat, mind a baloldali képviselőcsoport, mind a radikális sajtó irányítását.

A baloldal terve forradalmi diktatúra létesítésére

S ezek után Irányi másnap a képviselőház ülésén megpróbálhatta még magukat a honatyákat bírni rá arra, hogy a honvédelmi bizottmány elnökét ruházzák fel az országgyűlés elnapolásának a jogával, további öt nap múlva, pedig a baloldali sajtó immár az országgyűlés feloszlatásának a követelését is nyilvánosságra hozhatta, ezekkel a kezdeményezésekkel azonban a baloldal mindössze annyit ért el, hogy önmagát mint a parlamentarizmus ellenségét leplezte le a parlamentáris formákhoz ragaszkodó liberálisok előtt.

A trónfosztás és közvetlen következményei

A baloldal nevében ezért Újházi László Sáros megyei főispán, a felsőház egyetlen radikális tagja és Irányi Dániel április elején tárgyalásokat kezdett e baloldali liberálisok egyik legkiválóbbikával, Szacsvay Imre nagyváradi képviselővel, s rövidesen meg is állapodott véle abban, hogy ő és elvbarátai közös pártban fognak egyesülni a radikálisokkal.

A Szemere-kormány bemutatkozása

De erőfeszítéseket tett Kossuth annak érdekében is, hogy ha már minisztériumok irányítását nem bízhatja is, legalább néhány más kulcsfontosságú tisztséget ruházzon most radikálisokra, éspedig szintén még az új kormány hivatalba lépése előtt, vagyis ezen a téren is kész helyzet elé állítva Szemerééket. Pest felszabadulása után tehát a fővárosba Irányi Dánielt, Győrnek és környékének a felszabadulása után pedig ide Lukács Sándort küldte ki kormánybiztosul, s arra is gondolt, hogy a liberális főrendek egyik legkiválóbbikát, Esterházy Mihály grófot, aki a honvédelmi bizottmányon belül a hadianyaggyártás ügyeit irányította volt, a bizottmány feloszlása után ugyanezen ügyek országos biztosává tegye meg.

Közben pedig Kossuth azt is keresztülvitte, hogy a képviselőház az előző nyáron megszavazott 200 ezres újoncmennyiség kiegészítésére április 24-én újabb 50 ezer regrutát ajánljon meg; s ezzel megint csak kész helyzet elé állította Szemerét, aki azon a véleményen volt, hogy „hadseregünknek alig van már teendője”.[1] A 24-i határozat ugyanis lehetőséget teremtett a honvédsereg létszámának további gyarapítására, s ennek jóvoltából – bár a szolgálatra önként vállalkozók aránya a következő hónapokban még tovább apadt – a sereg gyalogoszászlóaljainak a száma például a február végi 110-ről május folyamán már 122-re, július közepéig meg kereken 140-re nőtt.

A forradalom önfelszámolásának a folyamatát azonban visszájára immár Kossuth erőfeszítései sem fordíthattak, legfeljebb lassíthatták valamelyest, az új kormány hivatalba lépése után pedig már lassítani is egyre kevésbé tudták. Szemeréék beiktatásával ugyanis egyik napról a másikra nagymértékben leszűkült az a kör, amelyen belül Kossuth még önállóan intézkedhetett, s azután hamarosan megkezdődött az ő korábbi intézkedéseinek az érvénytelenítése is. Esterházy Mihályt például a kormány már május 19-én megfosztotta országos biztosi feladatkörétől, s nem sokkal később Irányit is rákényszerítették a fővárosi kormánybiztosság letételére.

A képviselőház nemzetiségi határozata

Hanem a javaslat megbuktatásához az ellentábor ereje mégsem volt elegendő. Ekkorra ugyanis a képviselők nagyobbik hányada már belátta, hogy a nemzetiségi kérdés rendezéséhez a forradalomnak életbevágó érdekei fűződnek, és ezt a radikális Irinyitől és Irányitól kezdve Szacsvayn át egészen – az egyébként békepárti – Bezerédjig szintén számosan kifejtették, majd, mikor július 28-án a vita lezárultával szavazásra került sor, ugyanezt a többség szavazataival is kifejezésre juttatta.[2]

Szabad György

A társadalomtudományok

Elsősorban politikai jelentősége volt Irányi Dániel Magyarország forradalmának politikai története 1847–1849 című, Ch. L. Chassin francia íróval együtt 1859–60-ban Párizsban franciául kiadott munkájának. A bécsi forrásokból táplálkozó torzításokkal szembeszállva törekedett a reformkori fejlemények logikus következményének tekintett magyar forradalom céljainak és menetének tisztázására. Nemcsak a Habsburg-hatalom, hanem az aulikus magyar arisztokrácia szerepének is határozott bírálatát adta. A történtek egyik legfőbb tanulságaként az együtt élő népek összefogásának szükségességét hirdette.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Kiemelkedő politikai jelentősége volt többek között Irányi Dániel javaslatának, amely Kállay Ödön itthon közreadott indítványával összhangban nemzetiségpolitikai értekezlet egybehívását ajánlotta, hogy azon még az országgyűlés előtt kísérletet tegyenek a megegyezésre, az antiabszolutisztikus közös fellépés alapfeltételeinek megteremtésére. Az e tárgyban Deákhoz intézett nyílt levele azonban a hazai politikai erők túlnyomó többsége előtt ismeretlen maradt.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Kossuth – nem kevéssé a tisztázást sürgető Irányi javaslatára – ismételten összefoglalta a korábbi üzeneteikben az alkotmányjavaslatot is sokban kiegészítő, a nemzetiségek vezető politikusaival folytatandó konkrét tárgyalásokon előterjesztendő, és megegyezés esetén parlamentárisan jóváhagyandó magyar ajánlatra vonatkozó indítványaikat: Horvátországnak önrendelkezési jogot, az elszakadást is beleértve, a Muraköz és Fiume hovatartozásának eldöntését népszavazás útján; Erdély esetében – a hajdani TelekiKlapka-javaslat általa is támogatott változataként – a Habsburg-fennhatóság kiküszöbölése után népszavazás révén való meghatározását annak, hogy felújítsák-e az uniót, vagy kerüljön Erdély autonóm területként társországi kapcsolatba Magyarországgal; egyébként a nyelvhasználat és a politikai szervezkedés szabadságának messzemenő biztosítását, a megyehatárok legalábbis részleges egyeztetését az etnikaiakkal, a határőrvidéki és az erdélyi községek határában fekvő kincstári földek ingyenes átengedését a parasztságnak stb.

A szervezett ellenállás felszámolása

„Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az és nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[3]

Kolossa Tibor

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A szélsőbal társadalmi jellege erősebben eltért a két nagy pártétól. Képviselői között akadt nemesi nagybirtokos is, de vezetői többségükben kis- és középbirtokos nemesek (Madarász József, Kállay Ödön), birtoktalan nemesi és polgári értelmiségek (Böszörményi László, Csiky Sándor, László Imre, később Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác) voltak.

A pártok programja és működése

1868 őszén Simonyi Ernő és Irányi DánielKossuth támogatásával – hazatért az emigrációból, átvette a párt vezetését és lapjának szerkesztését. 1869-ben hazajött Helfy Ignác is, aki addig Olaszországban Kossuth sajtóügyeit intézte. A 48-as párt három új vezetője tovább mérsékelte a párt függetlenségi radikalizmusát. Irányi közjogi vonatkozásban elegendőnek tartotta a perszonálunió békés, parlamenti kivívását; a közjogi kérdés háttérbe szorításával inkább a kis- és középpolgárságra támaszkodó, demokratikus követelésekért küzdő párt kialakítására törekedett. Fontosnak tartotta a nemzetiségekkel való ellenzéki együttműködést, feltéve, hogy elismerik a magyar államegységet. Hosszú képviselősége folyamán évente megújította indítványát a polgári házasság és az általános, titkos választójog bevezetésére. Irányi a magyar parlamentben ritka kivételként igazi polgári demokrata volt.

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

Az ellenzék felismerte azt is, hagy a törvényjavaslat a megyék hatalmi pozíciójának csorbítását készíti elő. A vita nagy része a megyei autonómia kérdése körül forgott, az ellenzék azt követelte, hogy a törvényjavaslat tárgyalását halasszák el és tárgyalják együtt a közigazgatás reformjával. Tisza Kálmán egy vegyes jelölési és választási rendszert tartalmazó javaslatot, Irányi Dániel pedig minden fokon életfogytiglani választást követelő javaslatot nyújtott be.

A polgári államszervezet kiépítése

A 48-as párt 21 képviselője határozati javaslatot nyújtott be, melyben a virilizmus, a főispáni jogkör, a belügyminiszteri végső döntés elítélése mellett a meglevő szavazatjogot az általános, titkos, községenkénti választójoggá fejlesztő új törvényjavaslat benyújtására szólította fel a kormányt. Irányi Dániel magas színvonalú beszédében megállapította, hogy 1867 óta ez a legfontosabb törvényjavaslat. Hangsúlyozta, hogy a virilizmus ellenkezik a jogegyenlőséggel, s célja a konzervatív elem túlsúlyának biztosítása, amelyre a kormány támaszkodni akar. Követelte az általános, titkos, községenkénti választás alapján álló képviseletet, a városi törvényhatóságok külön szabályozását, a községi autonómia nem túlságos korlátozását és független államtörvényszéket a rendeletek törvényességének felülbírálására, a közigazgatás elleni panaszok tárgyalására.

A pártfúzió

Kossuth felhívására és támogatásával Simonyi Ernő és Helfy Ignác a balközépből kilépett baloldali csoportot a 48-as párttal való egyesülésnek, egy új erős közjogi ellenzéki párt megalakításának akartak megnyerni. Közös programnak, Kossuth tanácsára, a kiegyezési rendszer elleni küzdelmet ajánlották. Az egyesülés nehézségekkel járt; az 1871-es fordulat, az átmeneti politikai viszonyok bizonytalanná tették a baloldali politikusokat a követendő politikai elvek és taktika kérdésében. Végül 1874 márciusában meg megalakult 21 volt 48-as és 7 volt balközépi képviselő részvételével az új párt, mely májusban a Függetlenségi Párt nevet vette fel. Irányi Dániel és hét társa nem csatlakozott hozzá, hanem 48-as párt néven továbbra is külön pártot alkotott.

S. Vincze Edit

Kísérletek munkáspárt alakítására

A szocialista követelések nyilvános meghirdetése kérdésessé tette a 48-as párt és a szervezett munkások szövetségének kibontakozását. Az 1869 őszén lefolyt sajtóvita világosan megmutatta az alapvető ellentéteket, melyek a 48-as párt vezéralakjait a szocialista munkásmozgalommal szembeállították. Irányi Dánielnek az augusztus 22-i munkásgyűléssel és az elfogadott programmal foglalkozó cikke arról tanúskodik, hogy a parlamenti ellenzék követeléseinek a középpontjában Magyarország függetlenségének kivívása állott, minden egyéb követelést e célnak rendelt alá. Irányi és a 48-as párt többi, demokratikus érzelmű vezetője e harcban számított a munkásosztály támogatására, de csak abban az esetben kívánt együtt haladni a szervezett munkássággal, ha az programját szintén a függetlenségi harcnak rendeli alá, és lemond szocialista követeléseiről. „Mi részünkről kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni a munkásokat – írta Irányi Dániel –, hogy a szocialista zászló kitűzése ügyüket előmozdítani nem fogja, nem annyival inkább, mert még legelőrehaladottabb barátai is a szabadságnak és egyenlőségnek, szóval a demokratiának, nemigen lesznek hajlandók az úgyis nehéz feladatokat, úgymint az ország törvényes függetlenségének helyreállítását s az imént említett demokratia elveinek létesítését egy új, mégpedig oly feladattal szaporítani, amely még sehol tisztába hozva nincs, s az első helyen említett és az egész nemzetet érdeklő feladatok megoldását megnehezíteni képes lenne.”[4]

Szász Zoltán

Az új rendszer alapvetése

Az 1875 nyarán megtartott választásokon – az egykori balközépi program részleges keresztülvitelének ígéretével – minden különösebb erőszak nélkül 333 jelöltje jutott mandátumhoz. Ezen a választáson sikerült – igaz, utoljára a 19. században – a kormánypártnak a függetlenség eszméihez leginkább ragaszkodó színmagyar területeken is nagy többséget szereznie. Az ellenzékből a Mocsáry vezette Függetlenségi Párt és az Irányi-féle kis 48-as párt csupán 33, a Sennyey Pál báró körül kristályosodó konzervatív „jobbpárt” 18, a nemzetiségek pedig mindössze 24 mandátumot szereztek.

A választási rendszer és a parlament

A kormánypárt képviselői közül az igazi liberálisok – jobb belátásuk ellenére – maguk is részesek voltak abban, hogy a parlament nem folytatta az 1867-ben megkezdett, határozottan liberális reformpolitikát, kerülte az állam és egyház teljes szétválasztásának napirendre tűzését, s rendszeresen leszavazta Irányi Dániel többször említett javaslatát a vallásfelekezetek egyenjogúságának bevezetéséről. A Tisza Kálmán által ellenjegyzett több mint 600 törvény jól tükrözi a tizenöt éves korszak törvényhozó munkájának jellegét. Az utókor elismerését is kiérdemlő számos törvény között egyetlen nagyszabású reformtörvény sem született, de egyetlen olyan sem, amelyik teljes egészében ellentétben állt volna a liberális alapelvekkel.

A képviselőház tevékenységét a kormány irányította. Tisza nagy súlyt fektetett a parlamenti munka megszervezésére. Minisztereivel részletes programot készített az egyes ülésszakok működésére, a beterjesztendő javaslatokra. A fúzió után egykori balközépi vezértársát, Ghyczy Kálmánt ültette a képviselőház elnöki székébe, vele rendszeresen megbeszélte a követendő taktikát, az egyes javaslatok megvitatásának sorrendjét. 1879 tavaszán Ghyczy lemondott, utána rövid ideig Szlávy József, majd a 80-as években Péchy Tamás, Tisza korábbi minisztere töltötte be a házelnöki tisztet. A törvényjavaslatok előkészítését a minisztériumok legjobb szakértői végezték. A rendelkezésre álló idő, információ és biztos szaktudás miatt azután a viták során a kormányjavaslatok helyzeti előnyben voltak az ellenzéki bírálatokkal szemben. Természetesen az ellenzéki pártokban is kialakult a szakosodás kezdeti formája: nekik is voltak szakértőik, s éppen ezért időnként maguk is színvonalas szakmai bírálatot mondtak a kormány javaslatairól. A viták azonban mégis eléggé meddőknek bizonyultak. Az ellenzék indítványait a többség rendszerint elvetette, a kormány javaslatait a kormánypárti „szavazógép”, a fejbólintó képviselők „mameluk” néven ismert hada rendre megszavazta. Kezükre játszottak ebben néha maguk az ellenzékiek is. Olyan javaslatoknál, amelyekkel valójában egyetértettek, pártpolitikai megfontolásból általában nem szavazhattak a kormány mellett, de megtehették, hogy a szavazástól távolmaradtak. Irányi javaslatát a vallásfelekezetek egyenjogúsításáról 1875. december 3-án csak 30-án támogatták, két hét múlva pedig az akkor sokat bírált román kereskedelmi szerződés ellen mindössze 40-en szavaztak. De ennek a fordítottja is előfordult. Irányi említett javaslatát 1879-ben már csupán 9 szavazatnyi többséggel vetették el.

A nemzeti ellenzék

A nemzeti ellenzéket a Mocsáry és Helfy irányítása alatt 1874-ben alakult Függetlenségi Párt és a bolygóként vele egy utat járó, Irányi Dániel által vezetett 48-as párt jelentették. A függetlenségiek az állami önállóság kiterjesztését, a közös hadsereg, a közös minisztériumok és a delegációk eltörlését követelték, síkraszálltak az elemi demokratikus jogokért: a széles körű választójogért, az állam és egyház szétválasztásáért, a főrendiház reformjáért. Alapvető céljuk az ország teljes függetlenségének parlamenti úton való kiharcolása volt, amit azonban mindig mérsékeltek a birodalom két fele közötti kapcsolatok csendes tudomásul vételével. Irányiék nyíltan kimondták, hogy ők nem 49-es, hanem 48-as alapon állnak, tehát elfogadják Ausztria és Magyarország perszonálunióját, a függetlenségi anyapárt viszont úgy tett, mintha az ország önállóságának kérdését 49-es alapon, a teljes elszakadás útján akarná megteremteni. Tetteiben természetesen ő sem ment tovább Irányiéknál.

A függetlenségi irányzat társadalmi bázisát a volt közép- és kisbirtokos nemesek, honorácior értelmiségiek, kispolgárok alkották. Ez is gyűjtőpárt volt, sokféle ellenzékiség fő gyűjtőpártja. Itt tömörültek a középnemesség intranzigens 48-as gondolkodású, a 67-es kiegyezéssel és a nagybirtok túlsúlyával megbékülni nem tudó tagjai, mindazok a liberálisok, akik nem bíztak a kiegyezés fennmaradásában és életképességében, akik azt vallották, hogy Magyarország jövőjét kizárólag az ország függetlensége biztosíthatja. Támogatói között nagy számban megtalálhatjuk a kossuthi hagyományokat ápoló magyar városi polgárokat, paraszti sorba süllyedt kisnemeseket, a kapitalista versenyben őrlődő kisiparosokat. A párt frakcióinak bázisa nem sokban különbözött a volt balközépétől, inkább tudati tényezők és érzelmi motívumok határozták meg különállásukat. S ha nem is kötődött a társadalomnak csupán egyetlen rétegéhez, mégis elsősorban a közép- és kispolgárság érdekképviseletének tekinthetjük.

A Függetlenségi Párt az 1874. évi átszervezéssel, majd a kormánypártban bekövetkezett fúzióval az egész parlamenti pártrendszerhez hasonlóan valamelyest jobbra tolódott: demokratikus vezetői részben korábban elhaltak, részben visszaszorult a befolyásuk. Mocsáry Lajos ekkor már erősen közeledett a kiegyezés alapgondolatának elfogadásához, mellette megnőtt azoknak a középbirtokosoknak a befolyása, akik még mindig önálló hatalmi igényeket melengetve ebben a pártban akarták tovább folytatni a korábbi balközépi politikát: a dualista keretek magyar nemzeti szempontú megreformálását. Frakcióharcai miatt Mikszáth „sokfejű pártnak” nevezte a függetlenségieket. Központi lapjuk, a nevével is a széthúzást takargató Egyetértés olvasott, jól szerkesztett újság volt. Az elsők közé tartozott, amit trafikokban és pályaudvarokon is árusították. A hirdetéseket maga a szerkesztő, Csávolszky Lajos gyűjtötte, aki 1877–78-ban az orosz–török hadszíntérre is küldött tudósítót.

A politikai döntések születésében a függetlenségi ellenzék nem játszhatott döntő szerepet. Általában kevés (75–90) képviselője jutott be a képviselőházba, ahol reménytelenül emelte fel szavát a kormány politikája ellen. Fellépésének nagyobb súlyt adott, ha a 67-es alapon álló ellenzékkel próbált együttműködni; ez azonban a 48-asság fokozott feladására csábított.

A dualizmus rendszerében sokáig a függetlenségi pártok képviselték a tényleges ellenzéket, hagyományaik alapján ők állottak legközelebb a polgári liberalizmus demokratikus válfajához. Hosszú ideig minden népi elégedetlenség náluk csapódott le, s ezért külön is nagy népszerűségre tettek szert. Az értelmiségi és paraszti elégedetlenség mellett hozzájuk húzott a süllyedő kispolgári rétegek kétségbeesése, a munkásság egy részének szimpátiája, melynek érdekében többször nyújtottak be parlamenti interpellációkat. A boszniai válság idején, de még a 80-as években is, a párt alkalomszerűen felhasználta a munkásság tömegerejét is a nemzeti célú tüntetések szervezésénél. Határozott demokratikus függetlenségi politika azonban ezekben az évtizedekben sem alakulhatott ki. A parlamenti harc szintjén való megrekedés, a kormánynak kedvező parlamentáris játékszabályok maradéktalan elfogadása a Függetlenségi Pártot beleszorította a képviselőházi taposómalomba, látókörét beszűkítette 67 és 48 ellentétére. Hiába érezték vezetői a modern társadalom bajainak felgyülemlését, a szociális feszültségeket, az általános gazdasági fellendülés közepette ezek még nem jelentkeztek olyan átütő erővel, hogy a párt ne kerülhette volna meg őket. Bakay Nándor és Herman Ottó például egy függetlenségi alapon álló „iparospártot” akart szervezni, s felmerült az a gondolat, hogy a párt néhány parasztképviselőt is küldjön a parlamentbe. A tervekhez azonban nem sikerült megszerezniük az emigráns Kossuth támogatását, aki következetesen ragaszkodott a tisztán függetlenségi törekvések fenntartásához, és állandóan a kiegyezéses rendszer ellen kialakítandó nagy nemzeti egységfront lebegett a szeme előtt, amit nem engedett megbontani, pontosabban előre meggátolni az osztályellentétek előtérbe állításával. A nemzeti felszabadító mozgalmak klasszikus hagyományai szerint a függetlenségi küzdelmet éppen az osztályok összefogására akarta alapozni. A társadalmi rend, az új termelési viszonyok talaján kifejlődött szociális feszültségeket olyan betegségnek tekintette, amelyet majd a szabaddá lett ország – a fejlődésben előtte járók hibáiból tanulva – részben elkerülhet, részben orvosolhat, de legalábbis megakadályozhatja elhatalmasodását.

A közigazgatás kérdéseiben a függetlenségi ellenzék a reformkori hagyományokat őrizte. A megyék önállóságát a magyar államiság fennmaradása egyik sarkkövének tekintette. E municipalista felfogás értelmében a 67-es többségű parlamenttel szemben a vármegyékben kell felvenni a küzdelmet. A régi megyei önkormányzatot és az angol polgári önkormányzatot hasonló jelenségnek, nem felülről kiépített igazgatási szevezetnek, hanem a társadalomból alulról kinőtt autonóm szervezeti formának fogták fel. Ezek a hazai munícipalista irányzatok is tartalmaztak a közigazgatás demokratizálására irányuló törekvéseket, ugyanakkor azonban érvelésük elősegítette a régi vármegye minél több maradványának megőrzését. A 70-es években Európa-szerte és Magyarországon is végbemenő közigazgatási centralizáció és a szakszerűsödés mindinkább kihúzta a talajt a municipalista törekvések alól. 1874-ben programjukban még felpanaszolták, hogy a kormány megölte a „törvényhatóságok állását, s vele az önkormányzatot, azon élénk részvételt a közügyek körül, mely a szellemi és anyagi előmenetelnek lehetett volna leghatósb emeltyűje”, s követelték „az ősi magyar önkormányzati rendszernek visszaállítását, a törvényhatóságoknak történelmileg kifejlett teljes hatáskörükbe és állásukba való visszahelyezését”.[5] Egy évtized múlva a programok már mélyen hallgatnak az önkormányzat kérdéséről, a parlamentben is inkább hagyományból, mintsem meggyőződésből emelnek szót mellette. A régi vármegye fő pártfogó szónoka az amúgy is teljesen elszigetelődő Mocsáry maradt.

A 80-as években új erők kifejlődése jelzi a Függetlenségi Párt belső átalakulását. Az erdélyi függetlenségi képviselők, elsősorban Ugron Gábor és Bartha Miklós 1881 márciusában készített programjukban már valójában a 67-es alapra helyezkedtek, amennyiben meghirdették a perszonáluniót, az önállóság „fokozatos” kiharcolását. Határozatuk szerint főleg a külügyekben kell fokozottan érvényesíteni a magyar beleszólást, és lépcsőzetesen kell haladni az önálló magyar hadsereg megteremtésének irányába. „Ha a körülmények úgy kívánják, nemzetünk vagyonának és polgáraink vérének védelmére – fejtegeti a program – a külügyi és hadi politika ellenőrzésére, felhagyva a támadás meddő terét, a delegációban is elfoglalandjuk őrálló helyünket.” A Függetlenségi Pártból ez a csoportosulás tette magáévá a hanyatló középbirtok megmentése érdekében szorgalmazott újkonzervatív birtokpolitika egyes követeléseit. „A földbirtok napról napra veszti értékét és jövedelmezőségét, gyorsan cserél gazdát, fenyegetően szaporodnak a birtoktalanok, kiknek növekedése bajainkat nemsokára társadalmi bonyodalmakkal tetézheti. A deposszedálás meggátlására keresni fogjuk az arisztokratikus hitbizomány és a »home states« demokratikus rendszere között a középutat, mely a forgalmi életet sem nyűgözi le.”[6] A szárnyait bontogató antiszemita mozgalom is erősen kikezdte a pártot, leginkább innen próbált híveket toborozni. A párt liberális vezetőinek nem kis erőfeszítés árán sikerült megakadályozni az antiszemitizmus elhatalmasodását és megőrizni a párt liberális alapállását.

1884-ben a Mocsáry Lajos által vezetett Függetlenségi Párt és az Irányi-féle 48-as párt Függetlenségi és 48-as Párt néven egyesült. Az újjászervezett párt vezetőjének Irányi Dánielt választották.

A munkaviszonyok szabályozása

A mezőgazdasági napszámos munkaideje a törvény szerint napkeltétől napnyugtáig tartott, összesen 2 óra pihenő mellett. A vitás ügyeket a törvény a megyékben a szolgabíró, városokban pedig a rendőrkapitány hatáskörébe utalta. Irányi mondotta a törvényről: „Látszik, hogy urak és gazdák készítették. ”[7]

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is.

Az egyházpolitikai reformok ügye és Szapáry bukása

A kultusztárca vitájában Irányi Dániel megismételte –immár huszonharmadszor –a vallás szabad gyakorlásáról és a felekezetek egyenjogúsításáról szóló javaslatát. Ezúttal, meglepő fordulattal, Apponyi is védelmére kelt Irányi javaslatának. A képviselőház ekkor megszavazta Irányi javaslatait és utasította a kormányt, hogy alapos kidolgozás után terjessze be az egyházpolitikai reformokat.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A vélemények megoszlottak az anyapártban is, amelynek elnöke Irányi halála után Eötvös Károly lett.

Pártrendszer a század végén

A függetlenségi pártkör elnöke 1892-ben, Irányi halála után Justh Gyula, azután Eötvös Károly, majd 1895-ben, a frakciók egyesítése után Kossuth Ferenc lett.

Lábjegyzetek

  1. Erről: Szemere ugyanott.
  2. Mindezekről a képviselőház 1849. július 28-i ülésének naplója. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 468–476.
  3. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  4. Irányi Dániel, A munkás-mozgalom Pesten. Magyar Újság, 1869. szeptember 4.
  5. Ugyanott, 196., 200–201.
  6. Ugyanott, 207–208.
  7. Ugyanott, 278.

Művei

Irodalom

A Radical Párt megalakulásának körülményeiről tájékoztat IrányiChassin II.

Kossuth Irányi kinevezéséről szóló április 25-i és Esterházy Mihály kinevezéséről szóló április 27-i rendeletét lásd: Kossuth Lajos Összes Munkái XV.,

Irányi kormánybiztosságának megszűnéséről bővebb tájékoztatást nyújt SpiraVörös.