Irodalmi stílusok és műfajok

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 28., 14:20-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1629
Bécsben megjelenik a katolikus barokk kegyességi irodalom első jelentős magyar alkotása: Hajnal Mátyás, Az Jesus szívét szerető szíveknek ájtatosságára színes képekkel kiformáltatott … könyvecske.
1632
Bártfán vagy Lőcsén megjelenik Balassi Bálint Istenes énekek című verseskötete; Debrecenben a puritánus kegyességi irodalom első magyarországi munkája, Medgyesi Pál angolból fordított műve, a Scala Coeli.
1636
Debrecenben megjelenik Medgyesi Pál angolból fordított műve: Praxis pietatis,' Gyulafehérvárott Keserűi Dajka János és Geleji Katona István szerkesztésében, a legszigorúbb kálvinista dogmatikai elvek alapján összeállított énekeskönyv: Öreg Graduál.
1651
Bécsben megjelenik Zrínyi Miklós Adriai tengernek Syrenaia című kötete; hely megjelölése nélkül Kisdi Benedek szerkesztésében az első magyarországi katolikus gyülekezeti énekeskönyv: Cantus catholici.
1657
Kemény János tatár fogságában megkezdi Önéletírását. (Nyomtatásban 1856-ban jelent meg először.)
1664
Nürnbergben megjelenik Nádasdy Ferenc költségén a Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum; Kassán a világi barokk költészet első nagy műve, Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Venusa.
1672
Kolozsvárott (megtévesztő impresszummal) megjelenik az Austriaca Austeritas, Bethlen Miklós anonim politikai röpirata.
1676
Csíksomlyón megjelenik Kájoni János katolikus népi énekeskönyve: Cantionale catholicum, régi és új, deák és magyar ájtatos egyházi énekek.

A művészet elsőrendűen esztétikum, de egyben világnézeti mondanivalót is hordoz, melytől stílusa, formakincse még akkor is elválaszthatatlan, ha az puszta dekorációs célú, közízlést alakító divattá válik. A 17. századi Magyarországon, mint a korabeli Európában is, egymással harcolva, de egymást befolyásolva is együtt élt a reneszánsz, az abból fakadó manierizmus és a mindkettőt felvevő s egyben meghaladó barokk. A reformáció nem hozott új stílust, vallási mondanivalója jól megfért a reneszánsz racionális, realista formáiban, ezzel szemben a katolikus reform kialakította az eksztatikus, illuzionista barokkot. E két stílusáramlat ütközési pontján és feszültségében jött létre a kor társadalmi és világnézeti ellentéteinek feloldhatatlanságát tudatosító kisszámú szellemi elit köreiben az intellektualizmusba és fantasztikumba menekülő, rövid életű manierizmus.

Eleven külföldi kapcsolatai révén Magyarország mindhárom stílusáramlatot befogadta, azok világnézeti tartalmával együtt, de a politikai és felekezeti megosztottságnak megfelelően különböző mértékben és hangsúllyal. Fő vonalakban Erdély és a reformátusság a reneszánsz hagyományait őrizte, a királyi Magyarországon és a katolikus egyházban a barokk hódított, míg a manierizmus mindenütt a politikai és vallási kisebbségek fenyegetett helyzetének kifejezéseként jelentkezett. A politikai és vallási küzdelmek azonban nemcsak szétválasztottak, hanem közvetítettek is. Reneszánsz, manierista és barokk vonások, motívumok velük ellentétes világnézetű művekben is fel-felbukkannak, a tartalmat nem befolyásoló, de a divatnak engedő dekorációként. Bármelyik stílusirányzatot követte is azonban a magyarországi művészet, a nagyobb mesterségbeli tudást követelő építészetben, szobrászatban, festészetben és zenében egyaránt elmaradt a nemzetközi színvonal mögött, vagy ha nem, akkor közvetlen külföldi segítségre szorult.

Az egyetlen anyag, amellyel a hazai késő reneszánsz művészete igazán bánni tudott, az a nyelv volt. S nemcsak az anyanyelvvel, melynek egységesüléséről és tudatos műveléséről már szóltunk, hanem a nemzetközi latinnal is. Philipp Pareus, a neves heidelbergi filológus Janus Pannonius verseivel együtt adta ki két magyar kortársa, Thuri György és Filiczki János latin verseit (Delitiae poetarum Hungaricorum, 1619). A latin verselés az egész 17. századon át nemesek, városi polgárok, különféle felekezetű papok gyakran űzött időtöltése volt, s különböző ünnepi alkalmakra sokat nyomtatásban is kiadtak.

A magyar nyelvű verselés már meríthetett Balassi nagyszerű hagyatékából, amellyel a századelő manierista költőköre, Rimayval az élen, s olyan verselők, mint Illésházy István, Homonnai Bálint és György, Káthai Mihály, Petki János, Péchi Simon, Madách Gáspár és századközepi utódjuk, Beniczky Péter sikeresen élt is. Ez a kör volt a század legtudatosabb és legösszetartóbb művészgárdája, amely a költészetet valóságos tudománynak tekintette, és az esztétikumnak kijáró áhítattal művelte. Éppen ezért nem is volt széles közönségük, tulajdonképpen egymásnak írtak, csak általuk érthető allegóriák, emblémák alkalmazásával. Igazában még udvarinak is alig nevezhető ez a zártkörű közönséghez szóló irodalom. Művészileg is elsőrangú életművet a manierizmus jegyében csak Rimay János, Bocskai volt titkára alkotott, akiről az udvari iskola kapcsán már megemlékeztünk. Irodalmunkba mint Balassi hagyatékának megmentője, publikálója és költészetében is követője írta be nevét, művészetének egyéni színét viszont vallásos és szerelmes verseinek szenvedélymentes, szelíd, sztoikus bölcselkedése adta meg.

A manieristákon kívül színvonalas magyar verset, mégpedig a legszélesebb nyilvánosság számára, a templomi énekeskönyvek nyújtottak. Messze kiemelkedik közülük Szenci Molnár Albert már említett zsoltárfordítása, valamint Újfalvi Imre sokszor kiadott énekeskönyve, de mindmáig énekelt dicséreteket szerzett a reformátusok számára Pécselyi Király Imre és Kanizsai Pálfi János is. Ugyancsak a század első harmadában készült el Thordai János unitárius zsoltárfordítása, nemegyszer Szenciénél nagyobb művészi igénnyel, de sokkal kevésbé gördülékenyen. Végül a század közepére megjelent Kisdi Benedek szerkesztésében az első katolikus magyar egyházi énekeskönyv, a Cantus catholici (1651), melyet a század második felében Kájoni János ugyancsak népszerűvé vált gyűjteménye (Cantionale catholicum, 1676) követett. A világi táncdal mellett a templomi éneklés nyújtotta a legszélesebb köröknek a zene és a költészet együttesének élményét. A művészi igényű késő reneszánsz lírai költészetet széles sodrással kísérte az oktató és köszöntő célú versfaragás, melynek néhány ismert protestáns lelkészen (Miskolci Csulyak István, Szentmártoni Bodó János és Kolozsi Török István) kívül többnyire névtelen művelőivel találkozunk kéziratos verseskönyvekben. Esztétikai értékük csekély, mindössze azért érdemelnek említést, hogy a vers széles körű társadalmi szerepére ezzel is rámutassunk. A vers, főleg az énekelt vers népszerűsége a nem olvasó, hanem szavalást vagy legfeljebb felolvasást hallgató közönség tömeges létéről vall.

Még inkább erre utal az, hogy a magyarországi késő reneszánsznak úgyszólván nem volt világi szépprózája. A kevés fordítás (Magelóna, Fortunatus, Salamon és Markalf, a század második felében Rozsnyai Dávid Horologium turcicum] címen megjelent Pancsatantra-fordítása és Haller Jánosnak a Gesta Romanorumot, a Nagy Sándor-regényt és a Trója-mondát tartalmazó Hármas Istóriája) csupa középkori elbeszélést magyarít. Azt, amire valóban széles közönségigény volt, a retorikus egyházi próza, azaz a prédikáció jelentette. Ennek a 17. század első négy évtizedében valóban nagy mesterei támadtak: Pázmány, Káldi katolikus Alvinczi, Geleji református oldalon. A templomi beszéd csak nagyon áttételesen tekinthető irodalomnak, bár a beleiktatott történetekkel és az igényes, képes beszéddel hatékony nevelő lehetett volna a világi széppróza befogadására.

A barokk stílus első, még igen mérsékelt, szinte bátortalan jelentkezései Pázmány prózájában mutathatók ki, a barokk azonban igazában az ellenreformációs ájtatossági irodalom két korai művelőjének, Hajnal Mátyásnak (Az Jesus szívét …) manierista. vonásokat is mutató prózájával és Nyéki Vörös Mátyásnak (Tintinnabulum, Dialógus) szintén manierista indíttatású verses műveivel vonult be a magyar irodalomba. Bravúros stílusművészet mindkettőnél – áradó érzelmesség Hajnalnál, hátborzongató verizmus Vörösnél: mindez előkészítette a barokk diadalát.

1640 és 1670 között a magyarországi szellemi életben nagy viharok dúltak. Láttuk, ezekben az évtizedekben torpant meg az ellenreformáció diadalmenete a puritán mozgalom ellentámadásán. A magyar puritanizmus sem tartalmában, sem formájában nem volt barokk, már csak azért sem, mert erőteljes antifeudális indulatok fűtötték. De angol és hollandi mintaképei sem hordoztak barokk vonásokat. Éppen ellenkezőleg, a magyar puritánok legjelentősebb íróegyénisége, Medgyesi Pál, tudatosan ellensége volt nemcsak a barokk pátosznak, hanem még a késő reneszánsz retorikának is. A magyar Praxis pietatis előszavában úgy nyilatkozott, hogy nevetséges lenne &bbdquo;a szentírás felől prókátori piperével szólni”, a szent téma nem szenvedheti a „,hímezett-hámozott beszédet”. „Igen rút dolog volna azért a pietásrul affectate írnunk, az alázatot gőgös köntösbe öltöztetnünk.”[jegyzet 1] Mindez félreérthetetlen társadalmi és egyben stiláris programot hirdet meg, melyet a későbbi puritánok már azért is követtek, mert műveik nagy részét angolból vagy hollandból fordították. Ez az érzelmes, bensőséges, rábeszélő próza azért is új jelenség volt magyar földön, mert idegen nyelvű eredetijét magányos olvasásra szánták, aminek nálunk még nem alakult ki a gyakorlata. Tudjuk, a magyar puritánok meg is szervezték kiadványaik csoportos felolvasását, nem templomban, hanem magánházaknál. Medgyesi, Mikolai Hegedűs János, idősb Köleséri Sámuel és mások hajlékony, olvasmányos prózája azért is fontos előzménye a későbbi magyar szépprózának, mert a puritán kegyességi traktátusok közül sok a 18., sőt a 19. században is újra meg újra kiadásra került, és népi olvasmánnyá vált. Irodalomtudományunk még adós a puritán irodalom nyelv- és stílustörténeti elemzésével és elhelyezésével.

Magyarországon a puritanizmus nem élt a költészet fegyverével, még új egyházi énekeket sem alkotott, hanem Szenci Molnár zsoltárait terjesztette. Magyar Milton nem született. A nagy magyar epika a katolikus barokk műve volt, de nem az egyházi, hanem a világi barokké, azokból a mágnáskörökből, amelyek a század közepén már szembefordultak a katolikus klérus térítő türelmetlenségével, és vallásbékére törekedtek.

Zrínyi Miklós eposza éppúgy a fordulatot hozó negyvenes években keletkezett, mint a puritán mozgalom, s éppen annyira új és korszerű volt. Politikai jelentőségéről már szóltunk, itt barokk esztétikumát kell kiemelni. A Szigeti veszedelem nemcsak rendkívüli képgazdaságával, életszerű emberábrázolásával, heroikus pátoszt és bensőséges líraiságot egyaránt kifejezni képes széles érzelmi skálájával, a bravúrt a darabossággal váltogató verselésével, meghökkentő belső rímeivel, alliterációival, inverzióival, hanem sajátos illuzionizmusával is tipikusan barokk alkotás. Ez az illuzionizmus elsődlegesen formai: Szigetvár ostroma nemcsak emberek ügye, hanem isteni és ördögi erők összeütközésének színtere is. Az emberfeletti hatalmak törekvései összekapcsolódnak az emberi erőfeszítésekkel, mint a barokk képeken az égi és földi lények cselekedetei.

E formai illuzionizmus mögött azonban egy tartalmi is rejlik, amely a barokk stíluskövetelményeknek a legmagasabb színvonalon tesz eleget. A morális erőfeszítés legyőzheti a fizikai túlsúlyt: a barokknak ezt a költői mondanivalóját Zrínyi politikai igazságként mondja el, a képzelt hőstettnek valóságos hőstettekre kell buzdítania. A valóság és az elvárás közti roppant feszültség s a költő és katona kivételes egyesülése egyazon személyben, ez teszi a Szigeti veszedelmet a barokk világirodalom egyik legreprezentatívabb alkotásává: az illúzió hitté, a verizmus élethűséggé, retorika szenvedéllyé válik benne, egy nagy embernek a nagy történelmi feladattal való találkozásában. Amit Zrínyi politikai-katonai értelemben „nagy konjunktúrának”, a török elleni háború megindítására elérkezett páratlan alkalomnak vélt, az valójában őbenne és őáltala költői síkon már előbb megvalósult, kiteljesedett. A mű emberi hitelének és művészi értékének ez az egymást erősítő egybeesése emeli messze az átlag fölé, világirodalmi színvonalra a Szigeti veszedelmet.

A verses líra és verses epika korábbi együtteséből a barokk ez utóbbit emelte ki. A 17. század derekán a verses elbeszélések rendkívül népszerűvé váltak. A főúri költők közül a gyilkossággal és szodómiával vádolt, végül is hamispénz-verésért lefejezett Liszty László írt Magyar Márs (1653) címen a mohácsi vészről egy eposznak szánt és Zrínyi hatására barokk elemekkel díszített verses elbeszélést, amely azonban éppen úgy nem egyéb, mint barokkosított históriás ének, akárcsak az egy évtizeddel később, mint már említettük, alighanem Báthori Zsófia udvarában keletkezett, úgynevezett Rákóczi-eposz. Ez utóbbi már egykorú eseményt örökít meg, akárcsak az eredetileg kimondottan publicisztikai célt szolgáló históriás ének. Ilyenek minden barokk stílusdíszítmény nélkül is sűrűn keletkeztek, főleg az ország protestáns vidékein, s a 17. század második felében is (II. Rákóczi György moldvai hadjáratáról, Erdély pusztulásáról, Rákóczi László szerencsétlen végű váradi kalandjáról, Czeglédi István kassai prédikátor haláláról, Debrecen császári megsarcoltatásáról stb.). A késő reneszánsz e műfajának szívós továbbélése nem akadályozta, hogy éppen a prózai történetírásban ne tűnjék fel egy líraibb, vallomásszerű hang, először Kemény János önéletírásában (1658), amely már Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Mikes Kelemen és Árva Bethlen Kata lírai prózáját előlegezi.

A barokk korszak epikus hangvételére jellemző, hogy míg a szerelmi költészetnek az 1684 előtt barokk stílusban verselgető Balassi Bálint gróf kivételével nem volt nálunk barokk lírai képviselője, addig az első Balassi Bálint reneszánsz szerelmi lírájának számos, nagyrészt névtelen követője támadt. Ezek a kéziratos daloskönyvekben fennmaradt udvarlóversek azonban nem férjes asszonyokat csábítanak házasságtörésre, hanem hajadonokat házasságkötésre. A Balassinál még eredeti értelmét őrző lovagi „alba”, a szeretőt szökésre ébresztő nóta, alighanem már a 17. században elkezdte felvenni a fiatal házasokat a nászéjszaka után üdvözlő „hajnalozás” szerepét.[1]

A reformáció megadta a kényszerházasságok utólagos felbontásának lehetőségét. Ezzel „ mint a protestáns lelkészi gyűlések túlnyomóan válásokat tárgyaló napirendje mutatja – főleg az asszonyok éltek. A nők öntudatának felébredése, amit Lorántffy Zsuzsanna „kékharisnyasága” és Széchy Mária szabadossága mellett férfiruhát öltő parasztasszonyok lázadása is bizonyít, a férfiakat is kényszerítette, hogy korábbi parancsoló helyzetüket valamelyest a társkapcsolat irányában módosítsák. Ezt viszont a középkori asszonycsúfoló versek mellett az asszonydicsérők feltűnése és szaporodása sejteti. A népszerű szerelmi líra funkcióváltozásán kívül a két nem viszonyának társadalmi értékelésében beálló módosulás feltűnő bizonysága a kor legnépszerűbb költőjének, Gyöngyösi Istvánnak szerelmi epikája.[2]

A korai magyar barokk egyik érdekes vonása, hogy a leginkább lírába kívánkozó témáról, a szerelemről is epikában beszél. Már Zrínyi is helyet talált eposzában a szerelemnek, Gyöngyösi meg epikájának úgyszólván kizárólagos témájává tette. Legjelentősebb művei (az 1664-ben megjelent Márssal társalkodó murányi Venus, valamint a hatvanas, illetve nyolcvanas években írt, de csak 1690 után megjelent Kemény János … emlékezete és Ének Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról) a kor híres házasságainak történetei, egyben vitatott politikai személyek igazolásai. Bár nagyurakról ír, és ebben, mint említettük, familiáris költő, de a familiaritás bomlásának korában élvén, abból kiszabadulófélben, az egész nemesi társadalom költőjeként nem az udvari szerelmet magasztalja, hanem a nemesség házasságközpontú szerelemeszményét, amely a korábbi puszta érdekházasság helyébe, annak anyagi és származási feltételeit fenntartva, az egyéni, testi-lelki jó tulajdonság kölcsönös megbecsülését állítja:

Leginkább négy dolgot vizsgál a szeretet:
Erkölcsöt, értéket, szépséget, nemzetet.[jegyzet 2]

A nemesi házasságeszmény része a kor nemesi ideológiájának, mely az ősi dicsőséget és a török kiűzésének szükségességét nem valami öncélú, reneszánsz heroizmus jegyében emlegeti, hanem mint a békés és minden jóban dúskáló élet megszolgált árát, illetőleg a Habsburgoktól immár joggal elvárt feltételeket. A Zrínyinél még heroikus barokk Gyöngyösinél hedonista vonásokat ölt. Ennek már Beniczky Péter manierizmusból barokkba hajló költészetében megvannak a történeti irodalmunkban korábban is korjellemzőnek tekintett előzményei. Gyöngyösi – ha elsietettként kissé megrovóan is, de – általánosnak tekinti a nemesifjak korai házasodási kedvét mint a nyugalom kívánását:

Amely kevés üdőt adnak a Musáknak,
Kik istenasszonyi a szép tanulásnak,
Elhagyván azokat, nem szolgálnak Mársnak,
Harlem párnás Hyment veszi kiki társnak.[jegyzet 3]

Kétségtelen, hogy Balassihoz képest Gyöngyösi szerelemábrázolása már azért is vérszegény, mert konfliktusai nem akadályozhatják a boldog beteljesülést, s emiatt nem is lehet igazi súlyuk. A dinamizmus hiánya, a jellemzés erőtlensége, a szenvedélyt helyettesítő moralizálás nemcsak Gyöngyösi költői tehetségének korlátaiból, hanem a költészetnek e korban elvárt hivatásából is fakadt: a szerelem nem öncél, mint a reneszánszban, hanem a házasság közvetítője. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez a prózainak tetsző szerelemeszmény végeredményben több társadalmi pozitívumot tartalmaz, mint a szerelmet kalandként megéneklő lovagi költészet vagy szenvedésként panaszló petrarcista líra. Mindenesetre Gyöngyösit nemcsak színes és ízes költői nyelve, mesteri verselése, hanem mondanivalója is hosszú időre népszerűvé tette a nemesség köreiben.[3]

A kuruc kor nemesi költészete Zrínyinek és Gyöngyösinek egyaránt folytatása, harcias ugyan, de nem magabízóan heroikus. A „némettől” a nemesi aranyszabadság békés élvezésének megzavarását kéri számon, s alaphangja inkább panaszos, mint patetikus:

De hiszen az, ki ezt által nem láthatja,
Az német praktikát nem tapasztalhatja,
Soha annak nem volt magyar indulatja,
Ha maga romlását ily könnyen mulatja.

Nem tudja: mit tegyen az nemes szabadság
S mely unalmas légyen amaz titkos rabság.
Idegen nemzettül függni: méltatlanság,
Az kihez nem szokott az igaz magyarság.

…

Egyedül az isten lehetne orvosod,
Jóra fordíthatná még szomorú sorsod,
S noha készen vagyon már gyászos koporsód,
Általa lehetne még szabadulásod.

Bízd hát az istenre minden nyavalyádat,
Egy szívvel-lélekkel fogjad dolgaidat,
Reménységed felett lenyomja bajodat,
Elhozza rövid nap szabadulásodat[jegyzet 4]

Ebben a mai fülnek apatikusan hangzó gondolkozásban azonban nem szabad reménytelen csüggedést, tétlen csodavárást feltételezni. Szöllősi Mihály kuruc tábori prédikátornak korábban idézett, a Himnuszt előlegező imádságában az isteni segítség kilátásba helyezése a harcra buzdítás eszköze, éppen úgy, ahogy Barta Boldizsár debreceni polgár-történetírónál a hazai feudális elnyomás és a külső hódítás szorításában az isteni oltalomra hagyatkozás egyben az önerőre hagyatkozást is jelenti: ha a magyarok összefognak, Isten megszabadítja őket. Zrínyinek a kuruc korban is tovább élő eszmei öröksége ez.

A 17. századi irodalomtörténetünk nagy rejtélye a népköltészet, melynek léte kétségtelen, de forrásszerűen alig megfogható, legfeljebb nyomai vannak. A magyar népdal sajátos ismétlési motívuma például már a 17. századi daloskönyvekben feltűnik, többek közt a máig élő „nem szoktam, nem szoktam kalitkában lakni” kezdetű versben. Arany János erre mondotta: „Íme a magyar népdal 200 év előtt!”[jegyzet 5] Nyilván igaza volt. Az a magyar nyelv és az a népköltészet, amelyhez éppen Arany nemzedéke nyúlt vissza, rejtettségében is a 17 . század egyik legmaradandóbb kulturális örökségének bizonyult.

Lábjegyzetek

  1. Medgyesi Pál, Praxis pietatis azaz Kegyesség Gyakorlás. Kiadta Incze Gábor, Budapest, 1936. 19–20.
  2. Idézi Agárdi Péter, Rendiség és esztétikum. Budapest, 1972. 180.
  3. Uo. 211.
  4. Magyar költészet Bocskaytól Rákócziig.] Kiadta Esze TamásKiss JózsefKlaniczay Tibor. Budapest, 1972. 166–187.
  5. Idézi: A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig. Szerkesztette Klaniczay Tibor. Budapest, 1964. 317.

Irodalom

Az irodalomról összefoglalás: A magyar irodalom története I–II.. Szerkesztette Klaniczay Tibor (Budapest, 1964) II.

  1. A szerelmi költészetben létrejött szemléleti fordulat társadalmi hátteréről: Makkai László, Szerelem – magyarul – a XVII. században (Világosság, 1976).
  2. A 17. századi magyar asszonyokról: Takáts Sándor, Régi magyar asszonyok (Budapest, 1914); ugyanő, Magyar nagyasszonyok I–II (Budapest, 1926); Kulcsár Adorján, Asszonycsúfolók (Irodalomtörténet, 1944).
  3. A nemesi házasságeszményről: Agárdi Péter, Gyöngyösi István és a középnemesi rendiség (Irodalomtörténeti Közlemények 1968); ugyanő, Rendiség és esztétikum (Budapest, 1972); R. Várkonyi Ágnes, Márssal társalkodó Murányi Vénus 1664-ben (Irodalomtörténet 1980).


Művészet és ízlés
Tartalomjegyzék Reneszánsz és barokk képzőművészet