István király egyénisége

A Múltunk wikiből

Szent István, a magyar állam keresztet tartó és kardot forgató szervezője, történelmünk egyik legtöbbet vitatott egyénisége.

Nem könnyű feladat egy évezred távolából igaz képet adni egy nagy egyéniségről, akiről kevés egykorú feljegyzés maradt, s akit kezdetben gyűlöltek, majd az utókor legendákkal övezett és jogforrássá avatott. S ha sikerül is képet adni róla, az olyan elmosódott lesz, mint egyetlen hiteles[1] ábrázolása: a koronázó palástba Gizella királyné által hímzett képe,[2] mely úgy viszonyul valódi arcához, mint hímzés a fényképhez.

Az ellentmondó források tömegében csak úgy adhatunk hitelességre némileg is számot tartó képet, ha a kortársakat szólaltatjuk meg, és a későbbi adatokról lehántjuk a szubjektív elemeket.

Különös értéke van szempontunkból Thietmár merseburgi püspöknek, aki mindenkit a legszigorúbb mércével mért, és a szászokon kívül minden nációt lenézett.[3] Gézáról és Saroltról adott lesújtó portréját már közöltük. Hozzájuk hasonló félbarbár képet nyújtott a véres kezű cseh II., illetve III. Boleszlavról és a velük rokon Bátor Boleszlóról, akik előtt az emberi élet nem nagy becsben állt, s a megvakítás bevett büntetésmód volt.[4] Hozzájuk viszonyítva nyer jelentőséget Istvánról adott jellemzése, akiről a Bátor Boleszlóhoz menekült lázadó Gyulát említve így ir: „Midőn [Gyula] feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől [Istvántól] mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.”[jegyzet 1] Ez a megjegyzés a mindenkit megszóló kortárs művében egyedül áll, és sejtetni engedi, hogy itt a maga korában ritka jelenségről van szó.

Ez a magatartásmód az ezredfordulón nem példa nélkül való, éppenséggel a keresztény király eszményképének felel meg, ahogy a jámbor és békés (pius et pacificus) uralkodót ábrázolták a királytükrökben. Ezt a példaképet azonban csak nagyon kevesen testesítették meg, s azok is inkább csak törekedtek felé. Ilyen volt a szentek sírjához zarándokló és szent ereklyékkel utazó III. Ottó, és ilyen volt a szent emberek barátságát kereső spanyol Sancho király.

Ezt tudva, nem tekinthetjük üres formulának, hogy azok a német császári írnokok, akik átjöttek István udvarába, és első okleveleit fogalmazták, István király neve mellé – előképeiktől eltérően – a „jámbor” jelzőt írták be arra a helyre, ahol más uralkodót a „legyőzhetetlen”, „legdicsőbb” stb. jelzővel tüntettek ki. Amit kortárstól olvashatunk, minde teljes összhangban van a fenti képpel. Odilo clunyi apát, a szerzetesi reformmozgalom francia vezéralakja István királyhoz intézett levelében[5] ezt írja: „Hogy lelketekben mekkora szenvedély árad isteni vallásunk tisztelete iránt, csaknem az egész világ hirdeti, de különösen azok tettek rólatok igen bőven tanúságot, akik az Úr sírhelyéről [Jeruzsálemből] visszatértek.”[jegyzet 2] Ezeket a sorokat azért tartom érdemesnek itt kiemelni, mert minden kortárs véleményével egyezik, és a róla írt „legkeresztényibb”, „igaz hivő”, a „szent egyház tagja” stb. jelzők teljes összhangban vannak az Intelmek írójának hangvételével. Ha az Intelmek szerzősége tekintetében nem is dőlt még el a kérdés, hogy mennyi része van benne István királynak, annyi bizonyosra vehető, hogy összességében, sőt legtöbb részletében a király felfogását tükrözi. Az egyházi tanításokon túl maga is vallotta, hogy „minden ember egyforma állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, és semmi sem taszít le, csaki a gőg és a gyűlölség” (4.§.).[jegyzet 3] S maga is gyakorolta az Intelmekben megkövetelt békeszeretet, türelem, igaz ítélkezés és a gyengék gyámolításának erényeit.

E jellemzés látszólag ellentétes azzal a képpel, amit az utókor szintén fenntartott: erőskezű, sőt kegyetlen uralkodó; ellene lázadó rokona holtestét felnégyeltette, életére törő unokaöccse szemeit kitolatta, a királyi engedelemmel beköltöző besenyők kirablóit bitóra húzatta.

István portréjában a Könyves Kálmán kori irodalom egy olyan vonást is kihangsúlyozott, aminek a középkori idealizálás szabályai szerint el kellett volna tűnnie. A keresztény királyság épületének megalkotóját, akit életében is példaképnek tartottak, az utókor keresztény ideológusai normális körülmények között nem ábrázolhatták olyan vonásokkal, amelyek foltnak hatottak, amelyek a hívőkben kétségeket ébreszthettek.

Ha a XI. század végén készült Magyar Krónikában felnégyelt Koppányról és az ezzel egykorú kislegendában felakasztott és megvakított bűnösökről olvasunk, ez azt jelenti, hogy az idealizálás folyamatában igen korán törés következett be. Ezt a törést pedig az utódlásban bekövetkezett törés okozta; az, hogy István fia halála után Árpád-házi unokaöccsét, Vazult mellőzve, olasz unokaöccsét, Pétert jelölte utódnak, az ellene támadt Vazult pedig megvakították. 1046-ban azonban Vazul fiai kerültek uralomra, akik számára István gyűlölt, kegyetlen uralkodó volt, ugyanakkor az ő koronája örököseinek tekintették magukat. Amikor tehát az első magyar krónikát, tulajdonképpen a Vazul-ág történetét megírták, ebben Istvánról viszonylag kevés szó esik, amelyben a szentség és kegyetlenség vonásai váltakoznak. A még korábban, 1080 körül írt nagyobbik Szent István-legenda látszólag idealizált képet ad, illetve abbahagyja az életrajzot azon a ponton, ahol az a Vazul-fiak szempontjából kényes kezd lenni: Péter trónörökössé tételénél, körülbelül 1031-nál, viszont az 1100 körül kiegészítésül szánt kislegenda már nem annyira a Vazul-ág érzelmeinek ad hangot, hanem Könyves Kálmán kemény uralkodásához keres igazolást, amikor István keménységét legendába nem illő módon hangsúlyozza.[6] A térítésről így ír: „a gonoszok minden erkölcstelenségét teljesen kiirtotta”; Koppányról: „a győztes király övéivel ellenségeit legyőzve, részben levágva, részben elfogva és megbilincselve győzelme jeleivel tért meg”; a rabló vitézekről: „az ítélet kimondása után kivezették őket s az ország széltében az útfélen kettesével felakasztották ... a föld népe hallá az ítéletet, melyet a király tett és megrémült”; a merénylőkről: „szemeiket kitolatá, bűnös kezeiket levágatá”,[jegyzet 4], ahol is a kislegenda írója természetesen elhallgatja, hogy a merény értelmi szerzője a dinasztia őse, Vazul volt.

István képe a megvakított Vazul-fiak történetírásában olyanféle változást szenvedett, mint száz és múlva Könyves Kálmán képe a megvakított Béla ágának történetírásában. De vajon ez a módosulás, amely az idealizálás folyamatával szemben hatott, nem azt eredményezte-e, hogy Istvánról igazabb, emberibb kép maradt fenn az utókor számára? Avagy sikerült a Vazul-fiak ellenérzésének máig kiható torzulást ejteni Szent István képén? Az István-ábrázolás kettőssége részben ezzel magyarázható, részben azzal, hogy István egyéniségében Imre herceg halála után törés következett be. A király testileg, lelkileg megtört beteg emberré vált, aki ettől kezdve a földieket elhanyagolta, és teljesen Isten ügyeinek szentelte életét. Az imádkozásba és jótékonykodásba merült, túlvilági életre készülő uralkodó csak azért nem vonult kolostorba – a krónika szerint ezt tervezte –, mert a trónutódlás megoldatlan volt, és mellette állt erős felesége. Erre az öregkori vallásos Istvánra emlékeztek vissza öreg kortársai a nagylegenda írásakor,[7] 1080 táján, ez az idős uralkodó szorgalmazta a vallásos társalkodást idegen egyházfőkkel, például Odilóval és a szentföldi zarándokokkal, s így a kortársak tanúságai a vallásosságba merült szent emberről igaznak fogadhatók el, de csak István öregkorára nézve.

István férfikorában is a kor keresztény királyának ideáltípusát jelenítette meg, azt, amit a kortársak a christiannissimus jelzővel illettek. Ezt a férfit azonban nem bénította tehetetlenségre a túlvilág felé való forduás. Az Intelmek szerint szinte egész életét hadjáratok fáradalmai között töltötte: Thietmár a lengyel támadás sikeres elhárítása kapcsán szól István nagylelkűségéről ellenségével szemben; Leodvin a bolgár háborúról szólván emeli ki azt, hogy István nem követte a görögöket a fosztogatásban, hanem csak szentek ereklyéit hozta el, hogy majd a székesfehérvári bazilikában helyezze le.[8] Ha a külföldi, ráadásul a Vazul-fi Endre mellett működő püspök így ír Istvánról, akkor lelepleződik a jó emberöltővel később írt Vazul-ági krónika István-ellenes tendenciája,amely Istvánnak a bolgár hadjáratban való magatartását azzal jellemzi, hogy István Keánt megölte, kincseit elrabolta. De lelepleződik a kislegenda főhősének kegyetlen ítélkezése is a Bulgáriából beköltöző besenyők kirablóinak felakasztása tárgyában. Bulgáriába besenyők először 1048-ban költöztek, a tolvaj rablót sújtó akasztás büntetése pedig Szent László törvénykezését jellemzi; István törvényei ezt mással büntették. A kislegenda írója előtt István ábrázolásakor nemcsak Könyves Kálmán célzata, hanem Szent László kíméletlen törvényhozásának emléke is lebegett.

Kétségtelen, hogy minden nagy egyéniség, aki egy eszme megszállottja, és új társadalmat épít, szükségszerűen beleütközik az emberi sorsokba. Aki ültet, az gyomlálni, aki ítéletet mond, az sújtani kényszerül. Egy bíró egyéniségének megítélésben pedig nem a sújtott fél panaszai a döntők, hanem az, hogy ítélkezése megfelelt-e az adott időben normának elismert törvényeknek. S ez Istvánt felmenti a kegyetlenség vádja alól, ugyanakkor hozzásegít arcéle határozottabb megformálásához.

István olyan apa és anya gyermeke volt, akiket akaratuk végrehajtásában, indulatuk kiélésében gátlások nem korlátoztak. Hiányozott belőlük az az intellektuális gátlás, amit a keresztény hit adhatott, és hiányzott az a természettől való adottság, amely a hívő lelkiállapotra alkalmassá tett. István e tekintetben nem szüleire ütött, hanem anyai nagybátyjára, a Konstantin császár által Sztephanosznak keresztelt gyulára, akiről feljegyezték, hogy igaz keresztény hittel telt el, és sok Istennek tetsző cselekedetet művelt.[jegyzet 5] Az öröklött adottsághoz hozzájárult a nevelés.

István kereszténynek született. Gyermekkori neveltetéséről közelebbit nem tudunk – Szent Adalbert befolyása nem lehetett tartós –, de ifjúkorában hatása alá került Radlának, Adalbert nevelő barátjának. Nem ok nélkül mondja a hagyomány egyedül e szerény és jóságos szerzetesről, hogy Istváncsodálatos módon megszerette”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Szent Wolfgang által nevelt és apácának szánt Gizella lett a felesége, olyan egynemű intellektuális környezeti hatás alá került, amely egész életén át fogva tartotta. Isten rabja lett, és tudatosan arra törekedett, hogy mint Krisztus bajnoka harcoljon a pogányság ellen. S ebben a harcban nem tett engedményeket, nem ismert tréfát. Ez adja meg arcélének kemény vonását. Ez magyarázza a könnyelmű természetű Vazul mellőzését, a szent ügy ellen fellépők megsemmisítését, de megmagyarázza a kíméletet is, amelyet keresztény ellenfeleivel szemben gyakorolt.

A hit, a béke szeretete és a jó ügy buzgó szolgálata azonban önmagában nem elegendő egy társadalom átformálására. Ehhez államférfiúi, sőt szükség esetén katonai képességek is kellenek. István mint államférfi egy évezredre szólót alkotott, mint hadvezér pedig minden háborút megnyert. Képességei legjobban tetteiből ítélhetők meg.

Lábjegyzetek

  1. Gombos III. 2203.
  2. Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára I. 459.
  3. SRH II. 623.
  4. SRH II. 395–399.
  5. Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. I. 400

Irodalom

  1. a kalocsai királyfejre Gerevich, Magyarország művészeti emlékei 187–188. tábla.
  2. István ábrázolására a koronázó paláston lásd III. Béla Emlékkönyv 8–9;
  3. István egykorú jellemzéseit lásd Thietmár; (Gombos III. 2203;
  4. Boleszlav utólagos idealizálására lásd Monographie Anonima TZW. Galla kronika czyli dzieje ksiazat i wladcow polskich = Galli Anonymi cronicae et gesta ducum sive principum polonorum. Editor K. Maleczyński (Kraków, 1946). 16–39.
  5. Odilo: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján I. 459;
  6. a kislegenda: 393–400, melyben Kálmán hatására utal Horváth J. Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái 144;
  7. a nagylegenda: SRH II. 377–392;
  8. Leodvin: Gombos II. 969;


István király államszervezése
Koppány lázadása Tartalomjegyzék A keresztény királyság megalapítása