István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

A Múltunk wikiből
1003–1018
Német–lengyel háborúk Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért.
1008
A görög császárral szövetkezett Ajtony és a fekete magyarok leverése. István király a győztes had vezérét, unokaöccsét, Csanádot] Ajtony helyére, Marosvárra nevezi ki; a mellőzött másik hadvezér, Gyula–(Prokuj) I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelemhez szökik.
1009
István király húgát Orseolo Ottó veszi feleségül. Magyar–velencei szövetség, amit követ a bolgár–magyar jó viszony felbomlása és a bizánci–magyar szövetség.
1015
I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelem a Dunáig nyomul; elfoglalja a Morva-völgyi magyar határvárakat, valamint a Felső-Vágig terjedő területet, és Ausztriát pusztítja.
1015–1017
Besenyő betörés Erdélybe; István király gyulafehérvári seregvezére visszaűzi a besenyőket.
1017
Henrik osztrák őrgróf visszaveri a Dunáig nyomuló lengyeleket, István király pedig visszafoglalja a határvárakat.
1018
II. Henrik és I. (Bátor) Boleszló lengyel fejedelem a bautzeni békével helyreállítja a régi állapotot; Veszprém herceg visszatér Lengyelországba, és Boleszlót 500 magyar lovas kíséri kijevi hadjáratán.
István király II. Baszileiosz bizánci császárral szövetségben részt vesz a bolgár cárság megdöntésében; a bolgár trónt bitorló Vladiszlav Jánost egy híve megöli.
1018 körül
Elkészülnek István király fiához intézett intelmei, az Institutiones morum. Imre herceg házasságot köt egy bizánci hercegnővel.

István király a szomszéd országokkal szemben ugyanazt a békepolitikát folytatta, amit apja elkezdett. Ha békére való törekvése nem is járt mindig sikerrel, ez nem rajta múlott.

Nyugattal való kapcsolatát sokáig biztosította, hogy Magyarország nyugat felől Bajorországgal, illetve keleti őrgrófságaival volt határos, felesége pedig bajor hercegnő volt, és sógora, II. Henrik 1002-ben német király, majd 1013-ban német-római császár lett.

A Henrikkel való szövetség kihatott az amúgy is barátságtalan lengyel–magyar viszony kiéleződésére.[1] 986–987 táján Bátor Boleszló magyar feleségét újszülött fiával, Veszprémmel együtt elűzte; az asszony hazatérve, valószínűleg a fejedelemnő veszprémi udvarába került. Veszprém herceg két helységnek adott nevet. Mindenekelőtt róla nevezték el Veszprém várát. Minthogy a Szent István kori megyeközpontokat általában első ispánjukról nevezték el, és a Bezprim nevet egyedül ő viselte,[2] csaknem bizonyos, hogy már fiatalkorában a királynéi vár ispánja lett, sőt azzal is számolhatunk, hogy olyanféle, több megyére kiterjedő tartományúri méltóságot kapott, mint Csanád, Győr és Orci. A másik Veszprém nevű hely Zalavár]] és Dióskál közelében tűnik fel Árpád-kori oklevélben, s fekvése szerint a mai Zalaszentmártonnal azonos. Valószínű, hogy a herceg itt kapott szálláshelyet, és bizonyára egy ideig a zalavári udvar jövedelmét is élvezte.

A Szent István kori lengyel–magyar kapcsolatok történetét illetően éles ellentét van a XI. századi, hitelt érdemlő forrásokra támaszkodó magyar és a XIII. századi kompilációk képtelen állításait alapul vevő lengyel történetírók között, akik szerint Bátor Boleszló elfoglalta és uralma alatt tartotta egész Felső-Magyarországot, egészen Esztergomig, Egerrel és a sárosi Sóvárral együtt. Ha e kérdésben tisztán akarunk látni, csak az egykorú források vallomásaiból indulhatunk ki, szem előtt tartva a német–lengyel viszony alakulását, amelyhez képest a magyar–lengyel viszony alakulása csak mellérendelt jelentőségű volt.

A német–lengyel háború, amely megszakításokkal 1003-tól 1018-ig tartott, lényegében a mai Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért zajlott. Az itt lakó szláv törzsekre a németek a IX. század óta terjesztették ki hatalmukat; az Elba és Odera között lakókra rákényszerítették a német mark-szervezetet, a többieket pedig igyekeztek hűbéri függésben tartani.[3]

Sajátos helyzete volt e népek sorában a morváknak. Morvaország, amely 896 után elveszítette hódítmányait, 902-ben magyar uralom alá került. Felső részére – Olmütz (Olomouc) központtal – 955 és 965 között a csehek terjesztették ki uralmukat, a Bécsi-medence felé eső része pedig – ahol régi központjai voltak – magyar uralom alatt maradt 996-ig, amikor is Géza a Morva folyótól nyugatra eső részéről lemondott a bajor mark számára.

A cseh, bajor és magyar uralmat egyaránt gyűlölő morvák tüstént Bátor Boleszlóhoz csatlakoztak; amint – III. Ottó halála után – uralmát a nyugati szláv törzsekre ki akarta terjeszteni.[4] A német–lengyel harcok a cseh belviszályokból robbantak ki. A rémuralmat gyakorló III. Boleszlav ellen 1002-ben felkelés tört ki, miután egyik öccsét, Jaromirt kiheréltette, a másikat, Ulrikot, halálra szánta, s mindketten Bajorországban kerestek menedéket. A csehek által behívott trónkövetelőkkel szemben III. Boleszlav a lengyel fejedelem segítségét kérte. Bátor Boleszló 1003-ban vissza is helyezte cseh védencét, majd néhány hónap múlva megvakíttatta őt, és trónját Prágában maga foglalta el. Henrik 1004. évi hadjáratával kiszorította Csehországból a lengyel fejedelmet, és a Psemiszlida Jaromirt ültette vissza trónjára, majd 1005-ben Poznanban Bátor Boleszlót békére és hódítmányai feladására kényszerítette.

A legcsekélyebb nyom sincs arra, hogy a német–lengyel harcok itt vázolt első menetében Magyarország érintett fél lett volna; Boleszlónak nem volt érdeke, hogy ellenfelei számát a magyarokkal növelje, István pedig nem adott segítségek II. Henriknek, amiben békés politikája mellett az is szerepet játszott, hogy 1003-ban Gyula ellen vezetett hadat, és az Ajtonnyal való leszámolás előtt állt.

II. Henrik 1007-ben indított másodszor hadat a cseh és elbai szláv ügyekbe beavatkozó Boleszló ellen, de Szászország felől támadó serege vereséget szenvedett, és Boleszló elfoglalta az Elbán túli gaukat, tartományokat. Ezért Henrik még ez év végén Istvánhoz küldte követségbe öccsét, Brunó augsburgi püspököt, valószínűleg a lengyelek elleni háborúba való bevonás végett. Bár István 1008-ban még az Ajtony elleni háborúval volt elfoglalva, éppen e háború következményeként sodródott a lengyelellenes táborba. Prokuj–Gyula ugyanis a hadjárat után – Csanád hadvezér előnyben részesítése miatt vérig sértve – átszökött Boleszlóhoz.

Gyula átállásának ideje 1008-ra vagy a következő évre tehető. 1009 azonban még a béke éve volt Magyarországon, mert ekkor történt meg Azo pápai legátus jelenlétében a magyar egyházmegyék, köztük Esztergom és Eger határainak megállapítása.

1010 tavaszán indított II. Henrik újabb erőfitogtató hadjáratot Szászországból Sziléziába. Ezt követően a lengyel fejedelem távolról avatkozott be a cseh hercegek trónviszályába. Amikor 1013-ban Boleszló hírt kapott Vlagyimir kijevi fejedelem ellene való készülődéséről, békét kért Henriktől, és a hűségesküt megújította.

A harmadik német–lengyel háborút (1015–1018) az robbantotta ki, hogy Boleszló fia, Meskó révén beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéresévé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, és az 1018-as bautzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszló lemondott Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényéről. Ez a háború magyar szempontból azért érdemel figyelmet, mert ekkor értesülünk először Morva-völgyi harcokról. 1015-ben Boleszló harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszló „morva vitézei” egy bajor sereget megleptek, és Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomultak, és a Dunáig pusztítottak.

Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva-völgyi magyar határvárak.[5] Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár, alighanem Holics-Újvár mellett, és Borona, valószínűleg Uherské Hradište. Így a harmadik német–lengyel hadjáratnak előzménye lehetett Boleszló támadása a magyar határvárak ellen, amelyről Thietmár is 1018. évi események kapcsán szól.[6] Elmondja, hogy István nemcsak azt a határszéli várat foglalta el, amibe Boleszló Prokuj–Gyulát ültette, hanem más várakat is. Azt, hogy melyik az az urbsnak címzett nagy vár, illetve város, ahol Gyula székelt – felmerült Teschen –, nem tudjuk eldönteni. Lényeges körülmény, hogy a Morva-völgy 1015. évi lerohanásakor az ott levő magyar határvárak estek lengyel kézre, s ezeket István 1018 előtt visszafoglalta. Amikor száz év múlva a Boleszló dicsőségét megéneklő gall névtelen azt írta, hogy hőse a magyarok területét a Dunáig elfoglalta, ez csak a Morva völgyére talál.[7][8]

Az 1018. évi bautzeni békeszerződés lengyel–magyar vonatkozásban is békét teremtett, ami abból is kitetszik, hogy Bátor Boleszlót a béke után indított kijevi hadjáratán már 500 magyar lovas is kísérte. E segélycsapat magyarázatául az szolgálhat, hogy István udvarából ez idő tájt tért vissza Lengyelországba Boleszló elűzött fia, Veszprém. Hazatérését egy sajátos körülmény valószínűsíti 1018-ra. Veszprémnek Zalavár mellett volt szállása, amiből nagy valószínűséggel következtethető, hogy ő birtokolta az itteni udvarházat, építette újjá templomait. István király pedig éppen 1019-ben, a lengyel háború befejezése után adományozta a megürült udvarházat az újonnan alapított zalavári apátságnak.

Alighanem a lengyel–magyar ellentétek idejére kell tennünk a besenyők zsákmányoló betörését Erdélybe. 1015–1017 között, a lengyel–magyar háború éveiben Bátor Boleszló veje, az orosz Szvjatopolk kijevi részfejedelem minden megmozdulásában besenyő segítségre támaszkodott, akkor, amikor István a Szvjatopolkkal ellentétes oldalon állt,[9] időszerű volt egy besenyő becsapás Magyarországra. Mint a kalandozó magyarok és a szomszédos pusztai népek történetében megfigyelhető, a nomád támadókat csaknem mindig egy szomszédos hatalom bérelte fel.

Ami István bolgár–görög politikáját illeti, kezdetben a nagyapja és apja által kialakított vonalat követte.[10] A Bizánccal való katonai szembenállás 972-ben ideológiai síkra terelődött át, hiszen a görög és latin egyház ellentéte már ekkor is kiélezett volt, és István római vonalat képviselő papi környezete a görög rítust eltévelyedésnek tekintette. Ugyanakkor a dinasztikus házasságokkal erősített bolgár szövetség megfelelt a szomszéd népekkel tartott béke kívánalmainak, és a klérus sem ellenezhette, mert a latin egyházban újra és újra felmerült a remény arra, hogy Bulgáriát egyházilag leválasszák Bizáncról, és Róma alá kapcsolják, ahová átmenetileg (866–870) tartozott. Amíg a görög császárnak a Bulgária háta mögött való szövetségkeresésben Ajtonyt sikerült megnyerni, addig Bulgária István király szövetségét igyekezett megszerezni, és valószínű, hogy az 1001-ben elindított nagy bizánci offenzíva éveiben került sor arra, hogy Sámuel cár fia, Gábriel Radomir trónörökös] számára feleségül kérje István egyik húgát.

Gábriel Radomirnak volt ugyan egy görög ágyasa, aki 985-ben Larisszában került rabságba, s akitől több gyermeke született, ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhatta a dinasztikus házasságot, hiszen a rabnő vagyontárgy volt, birtoklása a tulajdonjog körébe vágott, a dinasztikus házasság viszont politikai aktus, és számos példa hozható fel a két viszony egyidejű meglétére.

Sámuel cár azonban a dinasztikus házassággal a kívánt politikai célt nem érte el. István király ugyan 1003-ban hadjáratot indított Gyula ellen, akinek valószínűleg kapcsolata volt Bizánccal, majd néhány év múlva, 1008-ban megtámadta és leverte Ajtonyt, a görög császár nyílt szövetségesét, Bulgáriának azonban nem nyújtott segítséget, amiben reálpolitikai meggondolások mellett az is szerepet játszhatott, hogy István király Gyula Boleszlóhoz szökése után lengyel oldalról várt támadást. Csaknem bizonyos, hogy a katonai segítség megtagadása volt az oka, hogy Gábriel Radomir várandós állapotban levő magyar feleségét elűzte, s ezzel a magyar–bolgár viszony ellenségesre fordult.

A magyar hercegnő elűzése valószínűleg Ajtony legyőzése után történt, amikor a bolgároknak való közvetlen segítségnyújtás időszerűvé vált. Erre az időszakra mutat egy genealógiai meggondolás is. Az elűzött hercegnő Magyarországon egy fiúnak adott életet, akit Péternek kereszteltek; népi neve Delján volt. Ez a Péter herceg pedig 1040-ben egy bolgár felkelés élére állt. Tudva azt, hogy a középkorban az átlagos életkor 28 év körül volt, ennél sokkal idősebb aligha lehetett.

Van azonban egy döntő érv amellett, hogy a magyar–bolgár szövetség 1009-re felbomlott, mégpedig a házassággal megpecsételt magyar–velencei szövetség létrejötte 1009-ben. Velence II. (Orseolo) Péter doge alatt (991–1009) élte első aranykorát.[11] A kivételes képességű fejedelem bensőséges kapcsolatot tartott fenn III. Ottóval és II. Baszileiosszal egyaránt. Névleg elismerte fensőbbségüket, ugyanakkor kereskedelmileg a legkedvezőbb megállapodásokat kötötte velük. Péter doge az uralkodótársául fogadott János fia számára elnyerte feleségül II. Baszileiosz császár unokahúgát (1004–1005), s mikor mindketten járvány áldozatául estek, harmadik fiát, Ottót vette maga mellé uralkodótársnak. A kitűnő képességekkel rendelkező ifjú Ottó, aki már 1004–1005-ben bátyjával együtt Bizáncban járt, apja halálakor, 1009-ben trónra lépett, és feleségül vette Szent István húgát. Ismerve a Velencét Bizánchoz fűző rendkívül szoros viszonyt, e házasság létrejöttének előfeltétele kellett legyen a bolgár–magyar szövetség felbomlása, illetve a Bizánc és Magyarország közötti ellenségeskedés megszűnése.

Magyarországot a velencei házasság érdekeltté tette Horvátországban is. A középkori Horvátország nem ott terült el, ahol ma. Mint Konstantin császár 950 körüli részletes földrajzi leírásából kiderül, Horvátország 11 zsupája a Tengermelléken és a Karsztokban feküdt, míg Dalmácia a dalmát szigetekre és néhány latin városra – Spalato (Split), Trau (Trogir), Zára (Zadar) – terjedt ki. A horvát uralkodók többnyire a bizánci császárnak hódoltak, míg Dalmácia közvetlenül a Zárában székelő görög kormányzó fennhatósága alatt állt. A horvát uralkodóknak állandó törekvése volt, hogy a gazdag dalmát városokat uralmuk alá vessék vagy legalábbis adóztassák, Velence viszont magának vindikálta a tengeri útvonalán fekvő „latin” kikötőket, sőt olykor a hátországnak tekintett horvát földet is.[12]

Orseolo Péter 1000-ben hatalmas hajóhaddal elfoglalta Dalmáciát, Horvátországban pedig Szurinját segítette uralomra, s az ő fiához, Istvánhoz adta Hicela nevű leányát. Így 1009-ben a bizánci császár elérte, hogy Bulgária hátában három, házassággal összekapcsolt szövetségese uralkodjék.

Bolgárölő Baszileiosz császár 1004-ben foglalta el Skoplje várát, majd lépésről lépésre vezetett támadásokkal szorította Sámuelt mind kisebb-kisebb területre. 1014-ben ugyan sikerült Sámuelnek a macedóniai Nagy-Valachia területén, a Kimba Longu (Cimpulung)-hágó közelében a szurdokba szorított bizánci sereget megfutamítania, majd a Sztrumica mellett egy másik szurdokban körülfogva, legurított sziklákkal, nyilakkal és hajítófegyverekkel megsemmisítenie, de rövidesen Baszileiosz kerekedett felül, és kegyetlen bosszút állt. A Sztruma vidékén bekerítette Sámuel seregét, és a 14 000 fogságba esett bolgárt megvakíttatta, csak minden századik embernek hagyva fél szemet, hogy 99 vak társát hazavezesse. Sámuel császár saját seregét meglátva szörnyethalt, és ezt birodalma nem sokkal élte túl. Fiát és utódát, Gábriel Radomirt 1015-ben unokaöccse, Vladiszlav János ölte meg, és maga lépett a trónra. Baszileiosz azonban lélegzetnyi időt sem hagyott neki; elfoglalta székhelyét, Ochridát, és midőn 1018-ban, Durazzo ostroma idején az utolsó cárt, Vladiszlav Jánost is meggyilkolta egy vitéze, Baszileiosz ünnepélyesen bevonult Ochridába, s a cári családot diadalmenetben vitte Bizáncba. A bolgárok utolsó erődjét, a Száva szigetén fekvő Szerém várát Konsztantinosz Diogenész bizánci hadvezér 1018-ban csellel kerítette hatalmába.[13]

A XI. század végi Magyar Krónika elbeszéli, hogy István király a bolgár-szláv Keán (kán, azaz cár) ellen fáradságos hadjáratot vezetett, a cárt megölte, és az ott nyert kincseket az általa épített székesfehérvári egyháznak adományozta.[14] Ennek a híradásnak a hitelét alátámasztja az 1050 és 1060 között Namurba látogató Leodvin bihari püspök közlése, aki két, a bolgár hadjáratból származó ereklyét vitt magával Namurba az ottani Szent Albán-egyház részére, és elbeszélte eredetüket. Eszerint Leodvin I. Endre koronázása után a koronázó helyen, azaz Fehérvárt őrzött királyi kincseket a származásukat feltüntető cédulákkal együtt darabról darabra átvette, és ezek között volt a „barbárok” elleni hadjáratban zsákmányolt Szent György- és Szmirnai Szent Miklós-ereklye. A hadjáratban való részvételre a konstantinápolyi uralkodó vette rá Istvánt, és együtt vették be a „császári”, azaz cári várost. István az ereklyéket az itteni Szent György-templomból hozta el, miközben a görögök a várost kifosztották.

István részvételét azon az alapon kapcsolhatjuk II. Baszileosz utolsó, 1014–1018. évi hadjáratához, hogy a Magyar Krónika Szent Istvánnak tulajdonítja a „Keán” megölését és a bolgár-szláv cárság végét. Mint az 1014 és 1018 között meghalt három cár halálának körülményeiből láttuk, István király egyiknek sem okozta halálát. Van azonban egy körülmény, amely határozottan arra mutat, hogy István a hadjáratba csak a legvégén, 1018-ban avatkozott be, amikor Vladiszlav János bitorolta a bolgár koronát. Istvánt 1014–1017-ig a lengyel hadszíntér kötötte le, s így ekkor hosszú balkáni hadjáratra nem vállalkozhatott.

István király és Baszileiosz császár szövetségét a kor szokása szerint házassággal pecsételték meg; a trónörökös Imre herceget egy bizánci hercegnővel házasították össze. Mint egy XIII. századi hagyomány fenntartotta, Imre felesége a görög császár rokona volt. Adott korban, amikor II. Ottó felesége, III. Ottó kiszemelt jegyese és Orseolo János neje görög hercegnő volt, a magyar udvar számára egy ilyen dinasztikus kapcsolat létrehozása a lehető legkívánatosabb volt.

A görög császárral való szövetség emellett sokkal nagyobb távlatokat is rejtett magában. A bolgár hadjárat befejezése azt jelentette, hogy Magyarország híd lett a Német-Római Császárság és Bizánc között. A népvándorlás óta Európa vérkeringéséből kikapcsolódott „Pannonia” nyugat és kelet között a fő szárazföldi ütőér lett, amelyen anyagi javak és eszmék áramoltak, hogy az eladdig félreeső Magyarországot Európa szerves részévé avassák.

Irodalom

  1. A német–magyar s az ezzel összefüggő német–lengyel kapcsolatra lásd S. HirschH. PabstH. Bresslau, Jahrbücher des deutschen Reichs unter Heinrich II. I–III. (Berlin, 1862–1875); Holtzmann, Geschichte der säschsischen Kaiserzeit 400–453; J. F. BöhmerTh. Graff, Regesta Imperii II/4. Die Regesten des Kaiserreiches unter Heinrich II. 1002–1024 (Wien etc., 1971). Veszprém hercegre lásd Thietmár IV. 37 (58): Gombos III. 2203; Annales Hildesheimenses 1031–1032: SRG Editor G. Watiz (1878). 36–37. vesd össze Melich, A honfoglaláskori Magyarország I. 398–401; Vajay Szabolcs, Székesfehérvár Évszázadai I. 85–86.
  2. A zalai Beszprém falut lásd Zala vármegye története. Oklevéltár. Szerkesztette Nagy ImreVéghelyi DezsőNagy Gyula. I. (Budapest 1886) 15.
  3. A német–lengyel viszonyra lásd még S. Zakrzewski, Boleslaw Chrobry Wielki (LwówWarszawaKraków, 1935); W. Kętrzyński, Polska X–XI. wieku (Warszawa, 1961); H. Ludat, An Elbe und Oder um das Jahr 1000 (Köln, 1971).
  4. A német–cseh harcok moráviai színterére lásd B. Bretholz, Geschichte Böhmens und Mährens. 1/2. (Brünn, 1895) 168–169.
  5. A lengyel–magyar háborúra egykorú adat: Thietmár VIII. 3. (IX. 4);
  6. E krónikahelyet tévesen mint Szlovákiának Lengyelországhoz való tartozását értékelte V. Chaloupecký, Staré Slovensko (Bratislava, 1923). 30. és P. Ratkoš, Studia Historica Slovaca 3. 1965. 26. kk.
  7. késői lengyel torzítások: SRH II. 310–311; Gombos I. 444, 476, 488, 667, 678; II. 1074; III. 2286. stb.
  8. A Lengyel–Magyar Krónika értéktelenségére lásd H. Zeissberg, [Sitzungsber. Akad. Wien 57. 1867. 322; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 382; Deér József, SRH II. 298.
  9. Az orosz–magyar szövetségre lásd Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 51. A besenyő támadásra lásd SRH I. 389, 397, 423.
  10. A bolgár–magyar viszonyra és Delján Péterre lásd Moravcsik, Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 182; Fehér Géza, Századok 61–62. 1927–1928. 7–11; V. Zlatarsky, Wer war Péter Delján? (Annales Academiae Scientiarum Fennicae 27. 1927. 354–363); Vajay Szabolcs, Székesfehérvár Évszázadai I. 65–66. 87; Györffy György, Somogy megye múltjából I. 1970. 28–29.
  11. Velence történetére lásd Kretschmayr, Geschichte von Venedig.
  12. Horvátországra lásd Šišić, GK 191. kk.
  13. II. Baszileiosz utolsó bolgár hadjáratára lásd Jireček, GB 193–200; Runciman, A history of the First Bulgarian Empire 240. kk.; Ostrogorsky, GBS2 248–249.
  14. István részvételére lásd SRH I. 172, 315–316; Gombos II. 969–970. vesd össze Marczali Henrik, A magyar nemzet története Szent Istvánig I. 295; Váczy Péter, Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulója ünnepére 505–506; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 3. 1953. 336–337; Zur Geschichte der Eroberung Ochrids durch Basileios II. Actes du XIIe Congrés International des Études Byzantines. II. (Beograd, 1964. 149–154).


István király államszervezése
Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés Tartalomjegyzék