Isztambul

A Múltunk wikiből

régiesen Bizánc vagy gyakrabban Konstantinápoly, ma már inkább Isztambul, törökül Istambul, görögül Κωνσταντινούπολ, angolul Constantinopolis, oroszul Konsztantinije, bolgárul Carigrad

a Római, a Bizánci és az Oszmán Birodalom fővárosa, a szultánnak, a legfőbb török hatóságoknak, a sejk-ül-iszlamnak, görög, örmény és örmény-katolikus patriárkának, római katolikus érseknek és nagy rabbinusnak székhelye volt
Wikipédia – Konstantinápoly
Isztambul zaszlo.gif
Chalcedon (/kælˈsiːdən/ or /ˈkælsɨdɒn/;[1] Greek: Χαλκηδών, sometimes transliterated as Chalkedon) was an ancient maritime town of Bithynia, in Asia Minor. It was located almost directly opposite Byzantium, south of Scutari (modern Üsküdar) and it is now a district of the city of Istanbul named Kadıköy. angol Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Nosztalgiavillamos a Bahariye sugárúton
Galata was a neighbourhood opposite Constantinople (today's Istanbul), located at the northern shore of the Golden Horn, the inlet which separates it from the historic peninsula of old Constantinople. angol Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A view of Galata (modern Karaköy) with the Galata Tower (1348) at the apex of the medieval Genoese citadel walls, which were largely demolished in the 19th century to enable northward urban growth.
Yeniköy (Turkish: Yeniköy, "New Village"), sometimes also referred to as Yeni Kioi, is a neighbourhood in the Sarıyer district of Istanbul. angol Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Yeniköy, Bosphorus shores.

'Hunkjar-iszkalesz a szultáni palotához tartozó móló.

Yeşilköy; prior to 1926, San Stefano or Santo Stefano from the Greek: Άγιος Στέφανος, rendered in Turkish as Ayastefanos, Bulgarian: Сан Стефано is a neighbourhood (Turkish: mahalle) in the district of Bakırköy, Istanbul, Turkey, on the Marmara Sea about 11 kilometres (7 miles) west of Istanbul's historic city centre. angol Wikipédia
The Treaty of San Stefano was signed in this house of the Simeonoglou family. Note the nazar, or eye-like charm, on the upper balcony.
447
A konstantinápolyi földrengés hírére a hun seregek Attila vezetésével egészen a Thermopülai-szorosig nyomulnak előre.
557–558 tele
A Kandik vezette avar követség I. Jusztinianosszal tárgyal Konstantinápolyban.
626
július-augusztus Az avar haderő perzsa szövetségben sikertelenül ostromolja Konstantinápolyt, vereségük magával vonja, hogy a bizánciak megvonják az évi segélyt.
934
Magyar sereg a besenyőkkel szövetségben Bulgárián át Konstantinápolyig nyomul; a bizánci császár a foglyokat kiváltatja, és évi adó fejében kilencéves békét köt a magyarokkal.
958
Magyar sereg Apor vezér vezetésével Bizánc kapuja előtt megjelenik az adót követelve. Botond párviadala. A sereg Trákián át pusztítva hazajön.
1054
július 16. Konstantinápolyban létrejön az egyházszakadás (schizma). IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális a Hagia Sophia-templomban kiközösíti Michael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárkát.
1087
tavasz: Salamon király a Cselgü (Kutesk) vezette besenyő sereggel Konstantinápoly ellen vonul; Drinápoly (Edirne) környékén a bizánci seregtől vereséget szenvednek, menekülés közben Salamon király fegyverrel a kezében elesik.
1166
eleje: Béla–Alexiosz Lukács pátriárkával és I. Mánuel császárral együtt elnököl a konstantinápolyi zsinaton.
1530
október 17. I. Ferdinánd követei megjelennek Konstantinápolyban.
1532
április 25. I. Szulejmán Konstantinápolyból hadjáratra indul I. Ferdinánd ellen.
1533
május 25. Konstantinápolyban Ibrahim nagyvezír visszautasítja I. Ferdinándnak az ország megosztásán alapuló béketervezetét.
1540
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
október eleje I. Ferdinánd követe tájékoztatja a Portát az 1538. február 24-én kötött béke rendelkezéseiről.
1541
június 19. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
szeptember 22. I. Szulejmán szultán, őrség hátrahagyásával, visszaindul Konstantinápolyba.
1543
április 23. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
1551
március Szulejmán szultán követe Erdélyben János Zsigmond megkoronázását sürgeti.
április 27. Erdély 50 ezer forint adót küld Konstantinápolyba.
május 25. Izabella levélben segítséget kér a Portától.
1552
október 21. Erdély követeket küld Konstantinápolyba, s visszatér a Porta hűségére.
1555
április 11. I. Szulejmán Konstantinápolyban Erdély és Magyarország uralkodójának ismeri el Szapolyai János Zsigmondot.
1562
augusztus 2. I. Ferdinánd és I. Szulejmán biztosai nyolc évre békét kötnek Konstantinápolyban.
1566
május 1. I. Szulejmán szultán Konstantinápolyból magyarországi hadjáratra indul.
szeptember 30. II. Szelim szultán lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1574-ig.)
1574
december 22. III. Murad szultán lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1595-ig.)
1595
január 27. III. Mehmed lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1603-ig.)
1603
december 23. I. Ahmed szultán trónra lép Konstantinápolyban. (Uralkodik 1617-ig).
1617
november 22. I. Musztafa szultán trónra lép Konstantinápolyban. (Először 1618-ig uralkodik.)
1618
február 26. II. Oszmán szultán lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1622-ig.)
1620
november Konstantinápolyban szerződés jön létre a magyar–cseh szövetségi rendszer és II. Oszmán szultán között. (Megerősíti az 1606. évi zsitvatoroki békét. A szultán viszontkövetséget küld ajándékokkal a magyar és a cseh királyhoz. Ötévenként követeket és ajándékot cserélnek. Erdély megtartja szabad fejedelemválasztási jogát, adóját a szultán nem emeli.)
1622
május 19. I. Musztafa szultánt a janicsárok újra trónra ültetik Konstantinápolyban. (Uralkodik 1623-ig.)
1623
szeptember 10. IV. Murad szultán lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1640-ig.)
1628
június Mihály orosz cár Konstantinápolyon keresztül megbízottat küld Gyulafehérvárra egy Lengyelország ellen irányuló szövetség létrehozása ügyében.
1629
július Bethlen szövetség kötésére Konstantinápolyon keresztül követet küld Mihály cárhoz.
1640
február 9. I. Ibrahim szultán lép trónra Konstantinápolyban. (Uralkodik 1648-ig.)
1648
agusztus 8. IV. Mehmed szultán lép trónra Konstantinápolyban (uralkodik 1687-ig.)
1650
február 25. IV. Mehmed szultán és III. Ferdinánd király megbízottai Konstantinápolyban újabb huszonkét évre meghosszabbítják az 1606. évi zsitvatoroki, illetve az 1627. évi szőnyi békét.
1658
május 3. Köprülü Mehmed török nagyvezír megindul seregével Konstantinápolyból Erdély ellen.
1661
november 1. Konstantinápolyban Köprülü Mehmed fia, Ahmed kap nagyvezíri kinevezést (1676-ig).
1682
január 9. A kurucok követei Konstantinápolyban kérik a nagyvezírtől, hogy nyilvánítsa Thökölyt Magyarország fejedelmévé.
1686
május eleje Szulejmán nagyvezír Konstantinápolyból magyarországi hadjáratra indul.
1697. június 17.
II. Musztafa szultán megindul hadaival Isztambulból, hogy Magyarországot visszafoglalja.
1719. július 16.
A Porta Rákóczi Ferencet és társait a kis-ázsiai Jenikőibe telepíti.
1738. január 25.
Mehmed nagyvezír Rákóczi József hercegnek Isztambulban átadja az erdélyi fejedelemségbe őt beiktató athnámét.
1788. február 9.
II. József követe átadja a hadüzenetet Isztambulban a török Portának.
1833. július 8.
A hunkjar-iszkaleszi szerződésben Oroszország a Porta protektorává nyilvánítja magát.
1878. március 3.
San Stefano-i béke Oroszország és Törökország között.
1885. november 5.
A konstantinápolyi nagyköveti konferencia megnyitása.

Tartalomjegyzék

Mócsy András

A severusi virágkor

Az „illyricumiak” csoportosulásának súlypontja Pannonia volt, mégpedig egyre nyilvánvalóbban Sirmium környéke. A szerémségi Duna-szakasz volt az illyricumi limes középső szakasza, és ez volt az a pont is, ahol az Észak-Itáliát kelettel összekötő szárazföldi út a Dunát érintette. Itáliának a Száva völgyében volt az egyetlen vízi összeköttetése a Dunával, de a Balkánt átszelő, minden korban elsőrendű fontosságú Belgrád–Bizánc útvonal is innen indult ki. Ez magyarázza azt a véletlennek látszó jelenséget, hogy minden pannoniai származású császár szerémségi születésű volt. Sirmiumban székelt az a junta, amely a vezetést csakhamar magához ragadta.

Bóna István

A hunok

A 408–410. évi hun támadás fontos esemény a keletrómai birodalom életében. Az az évben trónra kerülő II. Theodosius (408–450) elrendelte, hogy a főváros köré új védőfalat kell húzni. Ez a theodosiusi vagy – consuli rangú kivitelezője után – anthemiusi fal oltalmazta Konstantinápolyt több mint egy évezreden át.


Még Ruga elküldte követét, Eslast Konstantinápolyba, s tiltakozott az ellen, hogy a keletrómai kormányzat szövetségesei közé fogadta a hunok ellenségeit, néz szerint az amilzur, itimar, tonozur és boisk nevű törzseket.


Két évvel egyeduralomra jutása után Attila, félredobva az anatoliusi békét, megtámadta a keletrómai birodalmat. A támadásra nyilvánvalóan a 447. január 27-i borzalmas földrengés adott alkalmat. A theodosiusi falak leomlottak, Konstantinápoly 57 tornya romokban hevert. A földrengés zónájában súlyos károkat szenvedtek a keletrómai városok. Attila rázúdította a birodalomra a szövetséges germán törzseket is.

A hun hadak a moesiai Utus folyónál (a bulgáriai Vid folyó) kerültek szembe az Arnigusculus vezette keletrómai dunai hadsereggel. Attila súlyos, véres küzdelemben, nagy veszteségek árán győzelmet aratott ugyan, de a római sereget nem sikerült tönkretennie, zöme visszavonult. Attila előnyomulása emiatt lelassult, seregei dél felé fordulva a Haemus hegységet megkerülve zúdultak Thraciára. Időközben a keletrómai főváros népe önfeláldozó módon, három hónap alatt újjáépítette a városfalakat, sőt újabb, harmadik falat húzott eléje. Konstantinápoly ismét bevehetetlen volt.


Attila kedvenc fia, Ernak (Ernak), követőivel valahol keleten tűnt el, más hun csoportok a keletrómai birodalomban kerestek menedéket. Fiai közül egyedül Dengizik küzdött tovább kétségbeesetten a gótok és a rómaiak ellen, végül kíséretével együtt elvérzett a reménytelen harcban – fejét 469-ben közszemlére teszik ki Konstantinápolyban.

Nedao után

Marcianus utóda, I. Leó keletrómai császár (457–474) alán származású hadmestere, Aspar tanácsára felmondta a gótokkal a szövetséget, és beszüntette az évi segély folyósítását. A döntésen Valamer követeinek kérésére sem változtatott. A gót szövetséges a hunoktól tanult módszerhez folyamodott; fegyvereseik rabolva–pusztítva Dyrrachiumig (Durrës, Albániában) törtek előre. Leó erre „érzelmeit megváltoztatva visszatért a régi barátsághoz”. A 461-ben kötött új foedus továbbra is elismeri Pannoniát a gótok lakhelyéül, s visszamenőleg is folyósítja az évi 300 fontra emelt aranysegélyt. A béke zálogául Valamer fiát kérik, aki – gyermeke nem lévén – nyolcadik életévében levő unokaöccsét, Theoderiket küldi Konstantinápolyba, aki ott Valamer fiaként szerepel.

A langobard–gepida háború

A fősereg vereségének hírére az Usdibad dux vezette sirmiumi gepida haderő megadta magát a bizánciaknak. Reptila trónörökös magához vette a gepida királyi kincseket, és Thrasarik ariánus püspök kíséretében Konstantinápolyba vitte.

Az avarok

Az ismeretlen körülmények között gyorsan összeolvadt menekülők 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe, ahonnan követeket küldtek Konstantinápolyba. Justinianus számára kapóra jött az új keleti nép megjelenése, a birodalom dunai tartományait pusztító s egyben a birodalmi kasszát szipolyozó különböző dél-oroszországi nomád törzsek ellen. Szövetségesei közé fogadta az avarok népét, s évjáradékot állapított meg számukra.

Az avar–bizánci háborúk

Egyiptom elvesztése után Hérakleiosz császár (610–641) kénytelen volt személyesen a perzsák ellen vonulni (622). A perzsa seregek egy része azonban ügyesen elkerülte a bizánci hadakat, 626 júliusában váratlanul feltűnt a Boszporusz partján, és elfoglalta a fővárossal szemben fekvő Khalkédónt. A szövetséges avar hadak a perzsákkal csaknem egy időben értek Konstantinápoly alá. A kagán alaposan felkészült az ostromra, lovasseregét a gyalogos és vízi harcban edzett segédnépek harcosainak ezrei kísérték (szlávok, gepidák). A nyári hőségben indított rohamok azonban sorra megtörtek a theodosiusi falakon, a szlávok csónakos hadát könnyedén szórta szét a bizánci flotta. Hiába hajtotta korbáccsal maga a kagán rohamra a csapatokat, augusztus 10-re összeomlik a támadás. Vele omlott össze az avarok harci tekintélye, mind alattvalóik, mind Bizánc szemében.

A mindörökre elmaradt bizánci aranyjövedelmet egykori szövetségesük, a langobardok megsarcolásával kísérelték meg pótolni. Az egykorú források tanúsága szerint a több mint egy évtizeddel Agilulf halála utánra, 628-ra keltezhető hadjárat mély nyomokat hagyott Itália történetében. A Konstantinápoly falai alatt csúfos kudarcot vallott kagán vezette avar sereg elfoglalta Langobardia gyöngyét, Forum Iuliit (Cividale), s ezrével hajtotta el a foglyokat.

A korai avar hatalom összeomlása

A Konstantinápoly falai alatt elszenvedett vereség következményei nem maradtak el. 631 után az avar birodalom keleti területén élő bolgárok a maguk számára követelték a kagáni hatalmat, és fellázadtak.

A korai avar társadalom

Hihetőbb, hogy Konstantinápoly ostrománál a hadsereg avar magja 30 000 lovasból állott.

Bartha Antal

A Kazár Kaganátus és a keleti szlávok szomszédságában

Az arab seregek 716–717-ben Konstantinápoly alatt voltak.

A magyar–török kapcsolatok

A VII. század első felében, az első török kaganátus hanyatlásának éveiben, az Alsó-Don mentén megállapodott török onogur törzseket [[Kovrat onogur fejedelem|Kovrat fejedelem] egyesítette. Kovrat Bizáncban nevelkedett, Hérakleiosz császár (610–641) és II. Konstans császár (641–668) barátja és szövetségese volt.

Az ősmagyarok Levediában és Etelközben

A 948–952-es években a konstantinápolyi császári udvarban megfordult magyar követek és vezérek tájékoztatásából is merítő Bíborbanszületett Konstantin a magyarokat leggyakrabban türköknek nevezi, mivel környezetük hatására küllemük török volt.

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

A Kubán menti onogur nép fejedelme, Gordasz 527–528-ban Konstantinápolyban felvette a kereszténységet, keresztapja Jusztinianosz császár volt. A VII. százaz első éveiben a meotiszi onogur előkelőségek népes küldöttsége, Organasz fejedelemmel, a nevezetes Kovrat nagybátyjával az élen Konstantinápolyban felvette a kereszténységet. Kovrat, onogur fejedelemfi Bizáncban nevelkedett.


Az V. század elején alapított, a VIII. században a dorusi (Majkop) érsekség alá beosztott krími gót püspökség jelentős missziós tevékenységet folytatott a sztyeppi népek körében. A VIII. században hét missziós püspököt, köztük az onogurok és a hunok püspökeit szentelték fel. Phanagoria és Boszporusz kazár kézre jutása miatt átszervezések történtek; a gót püspökség metropolita rangot kapott, és a konstantinápolyi pátriárka rábízta a missziós tevékenység irányítását, mivel a kazár fennhatóság alá került püspökségek Konstantinápolyból történő irányítása körülményessé vált, bár a szálak nem szakadtak meg.


A VI. századtól az alánok körében is terjedt a kereszténység. A szomszédságukban élő Zikhi nép (az adigek elődei) püspöke jelen volt az 518. és 536. évi konstantinápolyi zsinaton.


A konstantinápolyi követek házának faláról 1553-ban másoltak le magyar rovásírásos feliratot.

Györffy György

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

933-ban volt a Merseburgi vereség, és 934-ben már nagy magyar had indult Konstantinápoly megsarcolására.


S valóban, a 934. évi nagy hadjárat a besenyőkkel szövetségben indult el. A magyarok középhadának élén kabarok harcoltak – mint Maszúdi közli: kazár (káliz) és alán mohamedánok voltak közöttük –, a besenyők pedig a szárnyakon helyezkedtek el. Az első ütközet egy ‘lándor’, azaz bolgár város falai alatt zajlott, ahová Romanosz Lakapenosz bizánci császár olyan sereget küldött, melynek előcsapata kikeresztelkedett ázsiai mohamedánokból állt. A soraik elé menő magyarországi „böszörmények” megpróbálták őket visszatéríteni a harctól, de ez nem sikerült. A nagy taktikai ügyességgel felépített nomád támadás megtörte a bizánci sereg erejét. A megfutamodókat a „türkök” teljesen szétverték. Ezzel szabaddá vált az út Konstantinápolyig. A magyar sereg rengeteg foglyot ejtett Trákiában, és így szállott a császárváros falai alá. A császár Theophánesz patríciust, császári főkincstárnokot, a szenátus elnökét küldte ki tárgyalásra, melynek eredményeképpen a görögök a foglyokat drága szövetek ellenében kiváltották, és létrejött a béke. A Bizáncban 949-ben követként megfordult Liudprand szerint a görögök és a bolgárok hosszabb ideje évi adót fizetnek a magyaroknak. Ennek 934. évi kezdetére mutat, hogy a magyarok ezt követően kilenc évig megkímélték Bizáncot.

A konstantinápolyi hadjárat a magyar kalandozások korának egyik legjobban kitervelt és végrehajtott akciója volt, amellyel Szabolcs vezér megmentette azt, amit Merseburgnál elvesztett: az évi adókkal sikerült rendszeres bevételét és ezen keresztül katonai hatalmát, tekintélyét biztosítania.

Az erőviszonyok átrendeződése

Apor nevét és vezérségét az igen archaikus Botond-monda tartotta fenn. Eszerint Apor volt a vezére annak a hadseregnek, amelyben Botond vitézkedett Konstantinápoly kapujánál 958-ban, Aport pedig a magyarok „közakaratból” tették meg „kapitánnyá”.

A külpolitika átfordulása

Taksony és hadvezére, Apor meg akarta mutatni, hogy tévesek azok a híresztelések, amelyek a magyar katonai erő megtöréséről elterjedtek, ezért 958 húsvétján Apor vezér hatalmas sereggel jelent meg Konstantinápoly falai alatt. Ez az a kalandozás, amelynek emlékét a görög kútfők mellett a magyar ősgestában feljegyzett Botond-monda is fenntartotta.

A monda szerint a városhoz vonult magyarok elé a kapuból kilépett egy óriás görög, aki az állította, hogy ha két magyar legyőzi őt, a császár megfizeti az adót. A hetvenkedő görög elé lépett egy kis magyar, aki így szólt: „Én vagyok Botond, igaz magyar, a legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik felfogja kilehelt lelkedet, a másik meg eltemessen, mert én bizony népem adófizetőjévé teszem a görög császárt!”[1] Erre Apor vezér utasította, hogy bárdjával vágja be a város érckapuját; Botond ütése nyomán gyermek által járható rés keletkezett. Az óráig tartó küzdelem nyomán Botond megölte a görögöt. A császár, aki feleségével a falról figyelte a küzdelmet, szégyenkezve elvonult, de az adófizetést továbbra is megtagadta.


Anonymus már nemcsak hogy kétségét fejezte ki a konstantinápolyi Arany-kaput bevágó Botond történetével szemben, hanem megtette Botond „vezért” az augsburgi csata hősévé.

A nyugati térítés kezdete

E potenciális veszélyek fenyegető veszedelem méretét 971–972-ben öltötték, amikor Tzimiszkesz János császár és Ottó császár szövetségre lépett, aminek zálogaként az ifjú II. Ottó társcsászárt Theophanu görög hercegnővel házasították össze. A hercegnő 972 kora tavaszán ért Konstantinápolyból Rómába, ahol április 14-én keltek egybe.

Kelet-nyugati hídverés és német terjeszkedési kísérlet

Egy 1030 és 1043 között, valószínűleg még István életében írt itinerárium pontosan elsorolja, hogy a Fischa menti magyar határtól Konstantinápolyig vezető úton az egyik vártól a másikig hány napi út van. Mint az egyik leírásból kiderül, Franciaországból Jeruzsálemig, és vissza, nyolc hónap alatt tették meg a nagy utat.

István, hogy a zarándokok útját külföldön is megkönnyítse, négy szállóházat alapított Magyarországon kívül: A „Szent Sírhoz” zarándoklóknak Konstantinápolyban és Jeruzsálemben, az „apostolok útján” járóknak pedig Ravennában és Rómában.

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

Fiát és utódát, Gábriel Radomirt 1015-ben unokaöccse, Vladiszlav János ölte meg, és maga lépett a trónra. Baszileiosz azonban lélegzetnyi időt sem hagyott neki; elfoglalta székhelyét, Ochridát, és midőn 1018-ban, Durazzo ostroma idején az utolsó cárt, Vladiszlav Jánost is meggyilkolta egy vitéze, Baszileiosz ünnepélyesen bevonult Ochridába, s a cári családot diadalmenetben vitte Bizáncba.

A német támadás és egy nomád invázió elhárítása

A III. Henrik által a pápai trónusra segített Eggisheim Brunó – aki nevét azzal írta be a történelembe, hogy 1054-ben a konstantinápolyi pátriárkát kiközösítette, és ezzel az egyházszakadást elindította – Endre felhatalmazásának birtokában tényleg túlzott, és a magyarok számára elfogadhatatlan ígéreteket tehetett.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A szerém-bácsi püspökség helyzete a magyar egyházszervezetben azért volt kritikus, mert 1054-ben létrejött az egyházszakadás (schizma) a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka között, és ilyenformán egy eretnek góc került Magyarországra. A szakadás bekövetkeztét a kortársak még nem ismerték fel akkor, amikor IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális 1054. július 16-án a konstantinápolyi Hagia Sophia-templom oltárára helyezte a Kerullariosz pátriárkát kiközösítő bullát.

Horvátország megszállása.

Végül, 1087 elején maga Cselgü kelt át az Al-Dunán hatalmas besenyő–úz sereggel, és vele ment Salamon egy kisebb magyar csapat élén. Konstantinápoly ellen vonultak, és már túljutottak Drinápolyon (Edirnén), amikor Komnénosz Elek vezérei megtámadták őket. Cselgü elesett, a besenyő sereg menekült az Al-Duna felé, Salamon és magyarjai azonban – nem bírván a nomád lovak iramát – lemaradtak, és egy elhagyott várromban húzták meg magukat.

A keresztes hadjárat

A rendezett keresztes hadak 1096 végén egyesültek Konstantinápolyban, ahol a császár átszállította őket a Boszporuszon.

László egyeduralmának biztosítása

Ha Álmos Bizáncban nevelkedett, akkor jobban érthetők a Szent Imre-legenda írójának eme szavai: „valaha Álmos herceg úrral Konstantinápolyban lakván (commorante)”[2], amit eddig nem egészen találóan Álmos 1107. évi jeruzsálemi zarándokútjával hoztak kapcsolatba. Mivel Kisázsia 1107-ben a zarándokok számára áthatolhatatlan volt, lehet, hogy ekkor Álmos Konstantinápolyt nem is érintette és a legegyszerűbb zárai tengeri utat választotta.

Kálmán külpolitikája

Ebben a helyzetben kapóra jött, hogy Komnénosz Elek császár 1103 táján követeket küldött Kálmánhoz, és megkérte fia, János számára Szent László leánya, Piroska kezét. A kivételes szépségű leányt, akinek mozaikképe a Hagia Sophia-templom (az Aja Szófia-mecset) falát máig díszíti, 1104-ben vitte az Eumathiosz Philokalész tábornagy vezette küldöttség Bizáncba.

Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása.

Ami a Szent Imre-legendát illeti, ennek klerikus szerzője elárulja magáról, hogy valaha Álmos herceggel együtt Konstantinápolyban időzött, amit általában Álmos 1107. évi jeruzsálemi zarándokútjával kapcsolnak össze, de inkább vonatkozhat Álmos gyermekkorára, amikor megözvegyült anyja 1078-ban hazatért Bizáncba, nyilván a csecsemő Álmossal együtt.

Kristó Gyula

Kereskedelem

A levantei kereskedelmi út egyik ága, amely Konstantinápolyból észak felé haladt, Magyarországon át vezetett. A magyar kereskedők kivették részüket a levantei közvetítő kereskedelemből. Tudelai Benjámin zsidó utazó az 1160-as években Konstantinápolyban magyar kereskedőkkel találkozott. A császárvárosból Magyarországra vezető útvonal melletti bizánci városokban, Philippopoliszban (Plovdiv) és Barancsban (Braničevo) a magyar kereskedőknek telephelyei voltak.

Idegen etnikumok

Jakut arab geográfus 1220 táján a közel-keleti Aleppóban találkozott tanulmányaikat ott folytató magyarországi muzulmánokkal. Azok elmondták neki, hogy hazájuk Konstantinápolyon túl a hungar nevű nép országában van, s bár ők az iszlám vallásának követői, a hungarok királyának engedelmeskednek.

Világi előkelők

Szerencsére ránk maradt 1156 tájáról II. Géza oklevele, s ebből kiderül, hogy Gottfried és Albrecht a magyar uralkodó hívására jöttek Magyarországra, s itt Sopron és Vas megyében összesen öt falut, illetve földet, valamint egy királyi erdőt kaptak adományul. Ezt a tényt megerősíti III. István király 1171. évi oklevele. Ebből szintén arról értesülünk, hogy a nemes Gottfried és Albrecht német hospesek II. Géza hívására érkeztek az országba. II. Géza halála után azonban Ivánka locsmándi comes három falut, illetve földet mint ispánságához tartozót a király előtt perrel kívánt a hospesektől elvenni. III. István a hospesek javára ítélt. Leszármazottaik főleg a XIII. század elején játszottak diplomáciai küldetésekben fontos szerepet a magyar király, II. Endre oldalán; egyikük az uralkodó leányát, Erzsébetet kísérte Türingiába férjéhez, másikuk pedig II. Endre feleségét, Jolántát hozta Konstantinápolyból Magyarországra.

II. Géza orosz és bizánci háborúi

Lehet, hogy Kinnamosz bizánci történetíró tudósítása igaz, hogy tudniillik Mánuel a Tara menti győzelem után visszatért Konstantinápolyba, s írásos hadüzenetet juttatott el a magyarokhoz, felsorolva Bizánc elleni „vétkeiket”, de lehet, hogy Nikétasznak kell hinnünk, aki szerint a császár azon melegében, izzadságtól ázottan, még a port sem törölve le az arcáról a magyarok ellen vonult.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

Ily módon tehát Béla herceg 1163 vége felé Konstantinápolyba került, tagja lett a bizánci egyháznak, felvette a görög Alexiosz nevet, a császárleány jegyese lett, s megkapta Mánueltől a deszpotész méltóságot, a közvetlenül a császár (baszileusz) utáni tisztséget, amelyet Mánuel a bizánci történelem során első ízben Béla számára kreált. A bizánci ‘úr’ jelentésű deszpotész szó pontos megfelelője a magyar úr és a latin dominus szavaknak, amelyek Bélát mint területi hatalommal rendelkező herceget Magyarországon megillették.

III. István harcai Bizánccal

Maga Mánuel is érezte katonai győzelmének fontosságát, Kontantinápolyban látványos diadalmenetet rendezett, s 1166 tavaszán uralkodói jelzői között feltűnt az Ungrikosz ‘magyar’ is, utalva arra, hogy Magyarország egy részének birtokosa lett.


Béla-Alexiosz, mint kijelölt bizánci trónörökös, közéleti szerephez jutott Bizáncban, így például 1166 tavaszán a konstantinápolyi egyházi zsinaton a császár és a pátriárka társaságában elnökölt.


A döntő ütközetre 1167. július 8-án a Szávához közel, szerémségi területen került sor. A babonás császárt számos kedvezőtlen jel riasztotta, így például a seregek gyülekezése idején a konstantinápolyi fórumon a bizánci nőnek nevezett bronzszobor ledőlt, a magyar nő szobra viszont sértetlenül a talapzatán maradt. A csillagok állásából Mánuel kedvezőtlen napnak nyílvánította a csata időpontját, s követe útján intézkedett is annak más napra történő áthelyezéséről, amit a bizánci hadvezér nem vett figyelembe. A magyar sereget bizánci forrásunk jobbára nehézfegyverzetű lovas seregnek ábrázolta: nemcsak a magyar harcosok viseltek lábig érő teljes fegyverzetet, hanem még a lovakon is honlokszíjak és szügykötők voltak, hogy védjenek a lövedékektől. A csatát a bizánci íjászok szapora nyilazása vezette be. Az egymásnak feszülő hadsorok előbb dárdákat hajigáltak egymásra, majd miután a dárdák összetörtek, hosszú kardokkal vívtak. Amint a kardok éle is kicsorbult, a bizánciak vasbuzogánya döntött, amellyel csépelték a magyarokat. Hiába sikerült a magyaroknak a rómaiak balszárnyát hátrálásra kényszeríteniük, Andronikosz középütt elhelyezkedő egysége és a bizánci jobbszárny megfutamította a magyarokat. A bizánciak nagy győzelmet arattak. Kezükbe került a magyarok hadi lobogója, Dénes lova és teljes fegyverzete, maga a magyar vezér csak nagy nehezen tudott elmenekülni. A bizánciak fogságába esett öt ispán és 800 katona, a magyarok embervesztesége több ezerre rúgott. A bizánciak kifosztották a magyarok elhagyott táborát, majd visszatértek a birodalom központi részeire. Mánuel a győzelem örömére Konstantinápolyban diadalmenetet rendezett.

III. Béla konszolidációja

Néhány magyar Konstantinápolyban is Béla körül tartózkodott, tudjuk ezt például Becséről és Gergelyről, akiknek neve feltehetően nem véletlenül cseng össze a XIII. században jelentős Becse–Gergely-nemzetség nevével. Ezek a száműzetésben élő magyarok ébren tarthatták Bélában a gondolatot, hogy őt illeti meg a Magyarország feletti uralom.

III. Béla hódító külpolitikája

Bizánc 1185-ben válságos helyzetbe került. Északról a Szófiáig nyomult magyarok, dél felől pedig a Thesszalonikét elfoglaló normannok jelentettek halálos veszedelmet az Andronikosz vezette birodalomra. Konstantinápolyban 1185 szeptemberében felkelés döntötte meg Andronikosz uralmát, s a császári trónra az Angeloszok dinasztiája, II. (Angelosz) Izsák (1185–1195) került.


1184 táján meghalt III. Béla felesége, Châtillon Anna. A magyar király először Bizánc felé tájékozódott új házassága megkötése érdekében, de a konstantinápolyi zsinat nem járult hozzá, hogy a Béla által kiszemelt Theodóra Komnéné, Mánuel császár rokona elhagyja a kolostort, s a világi életbe visszatérve a magyar király felesége legyen.


A Balkánon feszült volt a viszony a keresztesek és a bizánciak között. Izsák a trónját féltette a német uralkodótól. Mindennapossá váltak az összecsapások a Konstantinápoly felé tartó németek és az útba eső vidékek lakói között. Az élesedő helyzet hatására III. Béla visszavonta a kereszteseket kísérő magyar sereget. Ez nem nyerte el Frigyes tetszését, s 1189 karácsonyán a német császár követei Óbudán a bizánci uralkodó ellen akarták hangolni a magyar királyt. III. Bélának nem volt érdeke, hogy a veje, II. (Angelosz) Izsák által vezetett bizánci császárság mértéktelenül legyengülve német támadásnak essék áldozatul, ezért közvetítésre vállalkozott a két császár között. Része volt Bélának abban, hogy Frigyes és Izsák 1190 februárjában megkötötte a hadrianopoliszi (drinápolyi) békét, amely elhárította Bizánc feje fölül közvetlenül fenyegető német támadás veszélyét, ugyanakkor lehetővé tette a keresztesek zavartalan átkelését Kisázsiába.

Imre és III. László

Eközben a keresztesek, akik a Szentföld helyett a bizánci birodalom kuszált ügyeit tartották szem előtt, 1203-ban visszahelyezték trónjára Angelosz Izsákot, majd Izsák és fia, Elek halálával 1204-ben maguk a keresztesek vették birtokba Konstantinápolyt, megvetve a latin császárság alapjait.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

Az 1213 őszén meggyilkolt Gertrúd után a magyar király 1215-ben a latin császárság székhelyévé lett Bizáncból hozta új feleségét, Jolántát, aki előkelő család sarja volt.

Népi kultúra

Megint csak P. mester a tanúnk, hogy a XIII. század elején még népi énekmondók énekelhettek a magyar kalandozások Botonddal kapcsolatos epizódjáról, s az egészen Anonymusig nem talált lejegyzőre Magyarországon: „Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriák egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.”[jegyzet 1]

Hegyi Klára

Gazdaság, közigazgatás, jogrendszer

  • A Kínát, Indiát, Közép-Ázsiát, Perzsiát és a délarab országokat Európával összekötő szárazföldi és tengeri utak többsége Kisázsiában és a Közel-Keleten találkozott. Az itteni forgalmas kikötőkben és nagy szárazföldi lerakatokban (Baszra, Alexandria, Damaszkusz, Aleppó, Alexandrette, Trapezunt, Konstantinápoly) cserélték ki áruikat a Földközi-tengeren érkező, főleg nemes- és színesfémekkel megrakott európai hajók és a keletről selymeket, fűszereket, festékeket szállító karavánok. Az oszmán-törökök először Kisázsia nyugati felének meghódításával szóltak bele ebbe a forgalomba. Első fővárosuk, Brussza, hamarosan a nagy kereskedelmi központok közé emelkedett. A dél felől Aleppóba érkező áruk egy része ide vándorolt tovább, itt vásárolták fel őket európai kereskedők. A következő nagy állomás Konstantinápoly elfoglalása volt. A kelet-nyugat közötti kereskedelem legfőbb közvetítője és haszonélvezője, Velence (s mellette kisebb részesedéssel Genova), az elbukott Bizánc helyett a törökökkel volt kénytelen alkuba bocsátkozni.
  • A főváros lakossága a 16. század húszas éveiben, a kaszárnyák és a szultáni szeráj lakóit nem számítva, már 400 000 körül járt. Etetésükre nem volt elég az, amit a város köré telepített falvak gyűrűje termelt, ezt egyiptomi rizzsel és cukorral, a román fejedelemségekben termelt és a dobrudzsai magtárakban összegyűjtött gabonával, a Balkánon és Kisázsiában tenyésztett vágóállatokkal kellett kiegészíteni.
  • A törökök városai – ellentétben az európaiakkal – sem gazdasági, sem igazgatási autonó­miával nem rendelkeztek, s életük legapróbb mozzanatában is nyomasz­tóan érezték a központ vaskezű ellenőrzését: a rajtuk átmenő kereskedel­met odaküldött állami hivatalnokok tartották föntről meghatározott mederben, a belső gazdaságot központi előírások szabályozták, a városban működő hivatalok és kulturális intézmények élén kívülről kinevezett elöljárók álltak, de még az alacsonyabb rangú helyi alkalmazottak is csak Isztambul jóváhagyásával állhattak munkába – s mindezek fölött ott terpeszkedett a központi rendfenntartó hatalom, amelyet a nagyobb városokban az ott állomásozó katonaság is hathatósan támogatott.
  • A tartományi bírák, a kádik, az Isztambulban székelő hadseregbíróknak, a kádiaszkereknek voltak alárendelve, míg az elméleti­-jogi, vallási és szellemi élet irányítása a fővárosban a sejhüliszlámra, a tartományokban a helyi müftikre hárult.

A birodalom peremén: a vazallus államok változatai

  • A román vajdák Isztambulba rendelt fiai és unokái viszont az apák féken tartására visszatartott valódi túszok voltak. Még Moldva törökverő uralkodója, Nagy István is kénytelen volt fiát, majd unokáját kiszolgáltatni a szultánnak.
  • Vajdák sora kényszerült arra, hogy az adóval évente személyesen zarándokoljon el Isztambulba.
  • Már az előző században megkezdődött a Portától támogatott görögök beszivár­gása, s ez a 17. században megerősödött. Politikai befolyást azáltal szerez­tek, hogy ők voltak az uralkodó vajdák és a vajdaságra törekvők isztam­buli ágensei, gazdaságit azzal, hogy magukhoz ragadták a központi pénzügyeket, az adóztatást és a birodalomba irányuló kivitel közvetítését is.

A hódítás határai

A több tízezres ember-, állat- és szekérkígyó felvonulása kényszerűen a gyalogság sebességéhez igazodott, a fősereg a fővárosoktól (előbb Brusszából a kis­ázsiai, majd Edirnéből és Isztambulból az európai oldalon) egyaránt két – két és fél hónap alatt jutott el Belgrádig és Kisázsia keleti határáig, s a tényleges harcra két-négy hónapja maradt. 

Sinkovics István

Az európai segély megnyeréséért

A háborús előkészületek közben Ferdinánd a törökkel való megállapodásra is kísérletet tett. Már 1527 februárjában utasítást íratott a szultánhoz készülő követeinek, kérve, hogy ismerje el magyar királyságát, és ne segítse Szapolyait; a határszéli szandzsákokon keresztül pedig menlevelet kért Konstantinápolyba induló követsége részére.

A török védnökség

János király követe a lengyel Hieronymus Łaski volt, akit 1527 tavaszán fogadott szolgálatába. Łaski sokat forgott fejedelmi udvarokban; művelt humanista, moz­gékony, kalandor természetű ember volt, aki annak állt szolgálatába, aki jobban megfizette. János előbb Franciaországba küldte, majd a Portára. Arra már nem volt idő, hogy menlevelet kérjenek számára a töröktől, így Łaski kevés kísérő­vel, ajándékok nélkül indult el a bizonytalan útra. 1527. december 22-én érk­ezett meg Konstantinápolyba, és néhány napon belül megkezdte tárgyalásait a Por­ta vezető embereivel. Nagy segítségére volt Alvisio Gritti, gazdag kereskedő, a velencei doge természetes fia, aki a török udvarban erős befolyással rendelke­zett. Tárgyalásait Łaski naplóban örökítette meg, mely nem mentes a túlzásoktól és saját szerepe felnagyításától, de így is kétségtelenné teszi, hogy Szapolyai aligha bízhatta volna rátermettebb emberre a követség nehéz feladatát. Bár a tör­ökök jól ismerték Magyarország s benne Szapolyai pillanatnyi helyzetét, mégis elismerték királyságát, szövetségre léptek vele, és segítséget ígértek Ferdinánd ellen. Lemondtak a hűbéres adóról is, mert Łaski meggyőzte őket, hogy Szapolyai az adófizetés vállalásával elvesztené a francia király szövetségét, egyéb eu­rópai kapcsolatait, alattvalóinak ragaszkodását, és az egész keresztény világ megbélyegezné. Az adófizetés elhárítása azt a látszatot őrizhette, hogy Magyar­ország önállóságán nem esett csorba.

Persze Łaski érveinél is többet nyomott a latban az, hogy a Porta nem akarta, hogy a Habsburgok Magyarország megszerzésévei erősödjenek, s így a saját érdek­ében támogatta János királyságát. A tárgyalások során az is bebizonyosodott, hogy a török vezetés nem elégszik meg a Habsburgok befolyásának korlátozásával, hanem távolabbi tervei vannak Magyarországon. Amikor Łaski visszakérte a II. La­jos uralkodása alatt elfoglalt magyarországi, horvátországi és szlavóniai vár­akat, a törökök erről hallani sem akartak. A tárgyalások elsősorban a Szerémséget érintették. Ibrahim, a szultán nagyvezíre kijelentette, hogy a Szerémségben levő hadsereg a török kincstárnak évi 224 ezer (!) dukátjába kerül, de ha tízs­zer ennyit emésztene is fel, akkor sem adnák fel. Arra utaltak, hogy ha kivonul­nának, a területet Ferdinánd foglalná el. A valóságban azért ragaszkodtak hozzá, mert ez jelentette számukra Magyarország bejáratát.

A Porta kitartott amellett, hogy Magyarország szablyával szerzett ország, ahol a szultán is járt, tehát mindenképpen az övé, de átadja Jánosnak, és megsegíti Ferdinánd ellen. Łaski csapatokat, ágyúkat, lőport kért, továbbá azt, hogy a szultáni sereg álljon készenlétben. El akarta kerülni, hogy a szultán maga ve­zesse csapatait Magyarországra, de nem tudta megakadályozni, mert a Porta min­denben a maga érdekei szerint döntött. Török részről a szövetséget és barátságot hangoztatták, de János király adófizetés nélkül is kiszolgáltatott helyzetbe ke­rült. A szultán azt kívánta tőle, hogy tájékoztassa a keresztények minden dol­gáról.


Ferdinánd ekkor megpróbálta megzavarni Szapolyai és a Porta szövetségét. Köv­etséget menesztett Konstantinápolyba azzal a feladattal, hogy kíséreljenek meg elfogadható szomszédsági viszonyt kialakítani. A törökök ugyanis még 1527-ben elfoglalták a Ferdinánd által magára hagyott Jajcát, Bosznia fővárosát, 1528-ban továbbterjeszkedtek a Száva felé, s a portyázó csapatok ellenállás nélkül hatol­tak be az országba. Ferdinánd követei most visszakérték az újabban elfoglalt vár­akat és Szulejmán korábbi hódításait, egyúttal igyekeztek Szapolyait befeke­títeni. Eredményt azonban nem tudtak elérni: a törökök azt kívánták, hogy Ferdi­nánd vonuljon ki Magyarországról. Több mint fél év után azzal az üzenettel bo­csátották haza követeit, hogy a következő évben a szultán Magyarországra vezeti seregét.

Ferdinánd követségének ellensúlyozására János újra a Portára küldte Łaskit, aki itt megnyugodva tapasztalhatta, hogy a szultán kitart a szövetség mellett.

Bécs ostroma

A török sereg 1529. május 10-én indult el Konstantinápolyból.

Két kormány

  • Ferdinánd várható támadásának kivédésére János király mellett Budán török csapatokat hagyott, s ugyancsak Budán maradt Alvisio Gritti is. A Porta bizalmas embere már Łaski konstantinápolyi tárgyalásai óta Szapolyai rezidenseként működött a török udvarnál, majd Magyarországra jött.
  • János király politikáját ugyanúgy ellentmondások jellemezték, mint Ferdinánd lépéseit. Miközben fegyverrel védte hatalmát Ferdinánd seregeivel szemben, nem zárkózott el az elől, hogy a lengyel király közvetítésével tárgyalások kezdődjenek. Ugyanakkor a Portával is erősíteni igyekezett kapcsolatát, ezért Grittit Konstantinápolyba küldte.
  • János megrendülten és tehetetlenül nézte az eseményeket. Hite megingott a szultán szavában, és félelemmel gondolt a török pusztítás erkölcsi és politikai következményeire. Október elején kétségbeesett levelet írt Grittinek Konstantinápolyba: emlékeztesse a szultánt ígéretére, és járjon közbe a foglyok, közöttük mindenekelőtt hívei kiszabadítása érdekéében. Grittinek elpanaszolhatta kiszolgáltatottságát, de a világ előtt nem ismerhette be, hogy nem ura a helyzetnek. November 1-re országgyűlést hirdetett, és a meghívóban, mint intő példára, hivatkozott Mehmed bég támadására: hívei ne tűrjék meg maguk között a Ferdinánd-pártiakat, maguk keljenek fel ellenük, különben ők is áldozatául eshetnek a törökök Habsburg-ellenes büntető támadásainak. Gritti, aki október 20-án – anélkül, hogy János levele Konstantinápolyban érte volna – visszaérkezett Budára, maga is küldött ki országgyűlési meghívókat, megtoldotta a király baljós célzásait, s az ingadozókat és engedetleneket a török tavaszi büntető hadjáratával fenyegette meg.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Az új kormányzó hamarosan világosan kifejezte, hogy hatalmát senkitől sem engedi csorbítani. Amikor 1531 januárjában Konstantinápolyba ment, maga helyett Nádasdy Tamást tette meg alkormányzónak. Utasításában meghagyta, hogy ha a király vagy bárki más beleavatkoznék a kormányzó hatáskörébe, illetve a pénzügyek igazgatásába, Nádasdy azonnal keresse meg őt Konstantinápolyban vagy bárhol másutt; ha nem találja, húzódjon vissza házába, és várja meg visszatérését.

Szulejmán második hadjárata Bécs ellen. Kőszeg.

Végül is Ibrahim nagyvezír, aki Jurisicsot még konstantinápolyi követsége idején ismerte meg, követek útján tárgyalásokat kezdett.

Kormányválság János királyságában

Ferdinánd, miután nem remélte, hogy a török ellen fegyveres harc indul, 1532 októberében békeajánlattal küldte Záray Jeromost Konstantinápolyba. A Porta háborúra készült a perzsák ellen, és így kedvezően fogadta Ferdinánd követét. A közvetlen tárgyaló, Ibrahim nagyvezír a szultán tudomása nélkül állítólag olyan ígéretet is tett neki, hogy Magyarországot a két király között meg fogják osztani. Záray a megállapodás hírét eljuttatta Bécsbe, ahol az eredményt nagy sikerként ünnepelték, a magyarok is örömmel fogadták, de mélyen megdöbbentek az ország kettéosztásának hírére.

A megegyezés híre eljutott János királyhoz is, aki ismét Grittit küldte a Portára a Habsburg-diplomácia tevékenységének ellensúlyozására. Ez egyúttal arra is jó volt, hogy egy időre megszabaduljon Grittitől, akivel ellentétei egyre inkább kiéleződtek. Portán Ferdinánd követeit most már Grittihez utasították, aki Ibrahim állítólagos ígéreteit félreértésnek minősítette, egyúttal kijelentette, hogy a szultán Magyarországot Jánosnak adta, és döntésén nem is kíván változtatni. De hozzátette: Ferdinánd előtt nem zárult be minden lehetőség, mert a szultán őt küldi Magyarországra, hogy rendezze a két király közötti ellentétet. Ferdinánd és János viszályát Bécsben igyekeztek összekapcsolni császár és a szultán között a Földközi-tengeren folyó küzdelemmel, amely Európa-szerte megmozgatta a Habsburg-ellenes erőket. Gritti abban tetszelgett, hogy megbízása kiterjed a Porta és V. Károly megbékélésének intézésére is. A szultán ezt felháborodottan utasította el, és Gritti helyzete a Portán megrendült. Még bizonytalanabb lett a lába alatt a talaj, amikor fő támaszát, Ibrahim nagyvezírt 1533 őszén a szultán a perzsa háború előkészítésére küldte. Az 1534-ben megindult hadjárat első nagy sikere, Bagdad elfoglalása – a török flottának a Földközi-tengeren és a Vörös-tengeren aratott győzelmeivel együtt – alaposan megnövelte a Porta magabiztosságát; a császárral és Ferdinánddal való békekötésre egyre kevésbé volt hajlandó. Gritti azonban tovább hitegette a bécsi követeket, sőt kalandos terveibe az is belefért, hogy ki kell használni a török más irányú lekötöttségét, és saját országában kell megtámadni.

A vakmerő kalandor sokáig készült magyarországi útjára, és közben nem csinált titkot belőle, hogy a magyarokat megbízhatatlanságukért kíméletlenül akarja büntetni. De rosszul számított. Konstantinápolyból 1534 nyarán indult el, és mintegy 3-4 ezer főnyi sereggel jelent meg Erdélyben, ahová magához rendelte a nemeseket.

János király halála

  • Halálának hírére Ferdinánd, mintha a váradi megegyezés eddig megvalósult volna, János országrészének átadását kívánta. Budára Izabellához, Erdélybe a rendekhez, Konstantinápolyba a szultánhoz küldött követeket, az utóbbinak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel az egész országra kiterjedő királysága elismerése fejében.
  • Ferdinánd portai követe, aki nem más volt, mint János király egykori szószólója, Hieronymus Łaski, csak azután érkezett Konstantinápolyba, amikor már János Zsigmond trónutódlása mellett döntöttek. A fegyveres akció miatt bosszús szultán Łaskit nem csak elutasította, de kilenc hónapi fogságra vetette.

Buda török kézen

Majlád István, miután a töröknek is, Ferdinándnak is felajánlkozott, teljesen magára maradt. A moldvai vajda kicsalta Fogarasból, s fordulatokban bővelkedő élete maradék éveit Török Bálinttal együtt – akit Szulejmán szultán az óbudai táborába rendelt magyar urak közül egyedül vetett fogságba – a konstantinápolyi Héttorony börtönében élte le.

A gyalui egyezmény

Buda eleste ugyanolyan megdöbbenést váltott ki az európai közvéleményben, mint vagy kilenc évtizede Bizáncé.

Török támadás Erdély ellen

Ezúttal maga György barát sem remélte, hogy megtévesztő politikája sikerrel jár, de időt akart nyerni. Ferdinánd azonban még ezt is értelmetlennek ítélte, tiszta helyzetet akart teremteni, s ezért konstantinápolyi követe, Malvezzi útján teljes részletességgel a szultán elé tárta a történteket. Diplomáciai érzéke teljes csődöt mondott. A szultán Malvezzit börtönbe záratta, és parancsot adott Szokoli Mehmed beglerbégnek Erdély megtámadására. Ferdinánd hibás lépése miatt Fráter György végleg elvesztette hitelét a Portán.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

  • A budai pasa eközben Szatmárt támadta meg, a császári csapatok az északi Balaton-parti Hegyesd vára visszafoglalásával és lerombolásával válaszoltak. Mielőtt azonban a csatározás itt komolyabbá vált volna, Konstantinápolyban nyolcéves időtartamra megszületett a béke. Megkötését ötéves alkudozás előzte meg, melynek során a szultán Szigetvár lerombolását, Ferdinánd Fülek és Tata visszaadását követelte. A belső portai erőviszonyok megváltozásának hatására mindkét fél követelését elejtették, és a pillanatnyi határokat fogadták el a béke tartamára. Ferdinánd évi 30 ezer forint fizetését vállalta magyarországi uralma elismeréséért. Az egyezmény a királyság és Erdély közötti vitás területi kérdések rendezését Ferdinánd és János Zsigmond külön tárgyalásaira utalta.
  • A szultán fogságba vetette Miksa követét és konstantinápolyi megbízottját, 1566-ra pedig megüzente a háborút.
  • Pertev a királyi végvárvonal immár utolsó dél-alföldi pillérét jelentő Gyulát támadta meg, melyet Kerecsényi László nyolcheti ostrom után, erősen megrongálva, de még védhetően, a szabad elvonulás feltételévei átadott. A törökök megrohanták a kivonuló őrséget, Kerecsényit fogságba vetették, később Konstantinápolyban kivégezték.

A drinápolyi béke

Miksa követei, a Portát már jól ismerő Verancsics Antal egri püspök és Teuffenbach Kristóf királyi tanácsos hét hónapig tárgyaltak Konstantinápolyban, amíg a békeokmány megszövegezéséhez eljutottak. A szultán és főemberei indulatát az évi adó átnyújtásával és gazdag ajándékokkal (a háborús fizetőmester elszámolása szerint együttesen 97 232 forint 56 krajcár és 3 dénár értékben) igyekeztek szelídebbre hangolni. A kincseken kívül részletes utasításokat vittek magukkal, de a hosszúra nyúló alkudozások során így is több kérdésben ki kellett kérniük a bécsi udvar véleményét. Különösen két ponton volt nehéz a felek álláspontját közelíteni. Az egyik a legtöbb viszályt okozó várak lerombolásának igénye volt, melyet mindkét fél követelt, a másik a királyi és a török terület peremén élő, mindkét félnek adózó népesség felosztása, valamiféle pontosabb határ kijelölése volt. Az első kérdést végül elejtették, a másodikban halasztó döntés született.

A speyeri egyezmény

Bekes eleinte a fegyveres megoldásra gondolt, az elégedetlen északkelet-magyarországi nemesség megnyerésének hátterében is ő állt. Megjárta Konstantinápolyt is, hogy János Zsigmond vállalkozásához segítséget szerezzen; átfogóbb szövetségi rendszer kiépítése céljából a francia király nővérének kezét akarta megszerezni ura számára.

Zimányi Vera

Demográfiai feltételek

Dernschwam 1555 nyarán riasztó képet fest ugyan a látottakról: „ez a szép termékeny táj Lajos király halála óta pusztává és elvadulttá vált, a bozótok és erdők rablók-martalócok búvóhelyéül szolgálnak, sok-sok elpusztult falu nyomai láthatók, a jó termőföldet alig művelik, s a táj nap mint nap pusztább lesz”[3] – e leírás azonban csak egy adott területre és adott pillanatban érvényes; a pusztítás időszakait viszonylag békés évtizedek követték, amikor visszaszállingózás vagy regenerálódás következett be.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Valamennyi oppidum közül az „aranylábú” Debrecen volt a leggazdagabb. Határa a 15. századi állapotokhoz képest megkétszereződött, volt idő, amikor meghaladta a 120-130 ezer hektárt is. A város saját területén és bérbe vett pusztákon minden köz- és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt. A szántóföldeket az adófizetés arányában háromévenként újraosztották, a kaszálókon és legelőkön a szabadfoglalás rendje élt. A zálogos pusztákon legeltető gazdák némi fűbért fizettek a városnak, szántás-vetés után pedig tizedet adtak; a városok ebből fizették a zálogok kamatait. De a lakosságnak csak mintegy a negyedrésze folytatott gabonatermelést, a fő foglalkozás természetesen az állattenyésztés volt. A város vezető rétegét a lakosság 10-12%-át kitevő kereskedők alkották. Az 1580-as években az egyik legtekintélyesebb kereskedő az említett Tar István volt. A leggazdagabb kalmárok kompániákba állva elég tőkeerővel rendelkeztek ahhoz, hogy ne külföldi felvásárlóknak adják el állataikat, hanem saját vállalkozás keretében hajtsák a marhákat Bécsig, Nürnbergig. Kereskedelmi összeköttetéseik Konstantinápolytól Gdanskig, Brassótól Augsburgig fél Európára kiterjedtek.

Sinkovics István

A védelem költségei

Békeidőszakban, 1577-ben a magyarországi végvárak költségeit Bécsben 1 667 789 rénes forintra, a szlavóniai és horvátországi végekét 592 584 forintra, összesen 2 260 373 forintra számították. A katonák zsoldján kívül ebbe számították a határokra kiküldött bizottságok, a Konstantinápolyba menő futárok, a rendkívüli hírszerzés, a töröknek szánt ajándékok költségeit s egyebeket.

A fejedelemség területi kialakulása

Míg a speyeri egyezmény János Zsigmond és a Habsburg-ház kapcsolatát rendezte, Erdély viszonyát a törökhöz voltaképpen már 1541-ben „rendezték”. A szultán védnökséget vállalt fölötte, de ezért évi 10 ezer aranytallért kötött ki, és arra törekedett, hogy mindenáron megakadályozza Erdély és a királyi Magyarország egyesítését közös uralkodó alatt. A drinápolyi béke után a Habsburgokkal való megegyezést ugyan nem ellenezte, de a speyeri szerződésben voltak pontok, amelyek miatt a megállapodást nem lehetett a Porta tudomására hozni. A törökhöz írt leveleiben János Zsigmond továbbra is mint választott király szerepelt, bár az elővigyázat feleslegesnek bizonyult, mert Isztambulban eleve mindenről tudtak.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Erdély külpolitikailag magára hagyott és elszigetelt volt. Külpolitikáját az ország helyzete eleve meghatározta. A Porta a védnöksége alatt álló és évi adó fizetésére kötelezett ország minden mozdulatát szemmel tartotta. Az erdélyi követeknek az adót minden évben október végéig kellett bevinniök a Portára. Szebenből vagy Brassóból 3-4 hétig tartott az utazás Konstantinápolyba. Az adón kívül a szultánnak járó ajándékok, a vezírek megnyerésére vitt pénz és egyéb értékek, a követek és kísérőik költségei évről évre jelentős összegeket emésztettek fel. Rendkívüli esetekben, vagy amikor gyorsan kellett válaszlevelet vinni a Portára, rendkívüli követségek is útra keltek. 1560-tól kezdve pedig állandó követ (kapithia) is tartózkodott a szultán udvarában. A követek közül néhányan tagjai voltak a Tanácsnak, és kétszer-háromszor is megfordultak Konstantinápolyban. Közülük került ki az első állandó követ: Gyulai Mihály. A kezdeti időkben a három nemzet megbízottai is megjelentek a Portán.

A török közigazgatás

  • A pénzügyeket a vilájet-központokban működő pénzügyi hivatal (defterháne) igazgatta, élén a defterdárral; ez elszámolással felettes hatóságának, a konstantinápolyi defterhánénak tartozott.
  • A helyi igazgatás minden részletében érződött a központi kormányszervek ellenőrzése. A beglerbég hatáskörét erősen korlátozta az a tény, hogy a szandzsákbég, a defterdár, a kádi és más vezető tisztviselők is az udvarból nyerték kinevezésüket, és ott voltak felettes hatóságaik. Csak kisebb hatáskörű alkalmazottait nevezte ki a beglerbég, a helyettesi tisztséget pénzen lehetett vásárolni. A beglerbég felügyeleti joggal rendelkezett ugyan a vilájetben működő defterdár, kádi stb. fölött, de az érdemi irányítást és ellenőrzést konstantinápolyi felettesük gyakorolta.

Jövedelmek, adóztatás

  • A konstantinápolyi pénzügyi hivatal több kincstári jövedelem együttes behajtását vállalkozóknak engedte át, rendszerint három évre. Egy-egy ilyen jövedelemcsoport neve mukáta volt.
  • A budai vilájet összes bevétele 1558-1559-ben 6 434 578, 1559-ban 8 833 839 akcsét tett ki. A legnagyobb jövedelem a mukátákból és a harács-adóból folyt be. A kiadások ugyanezekben az években 23 347 565, illetve 23 491 526 akcsére mentek fel. A legjelentősebb összegre a katonák zsoldja rúgott, a több mint 10 ezer főnyi őrség fizetése egymaga meghaladta a 23 millió akcsét, és az összes kiadás több mint 99%-át tette ki. Az egyéb hadiköltségek (várak javítása, ágyúszertár fenntartása) viszonylag jelentéktelen összegekkel szerepeltek. A nem hadi kiadások – a dzsámik költségei, a budai defterháne részére szükséges irodaszerek, könyvköttetés, szegények temetése stb. – 0,13%-ot tettek ki. Jelentéktelen volt a bécsi követek megvendégelésére fordított összeg is. A hiányt úgy pótolták, hogy Konstantinápolyból ezekben az években 17-18 millió akcsét szállítottak Budára.

Ipar és kereskedelem

A török Magyarországon nem vert pénzt, a török pénzek a konstantinápolyi és balkáni pénzverdékből kerültek ki. Mellettük azonban rendszeresen forgalomban voltak magyar és osztrák, továbbá német birodalmi, svájci és németalföldi pénzek is.

Péter Katalin

A protestantizmus sorsa a három országrészben

A görög ortodoxia legfőbb egyházi elöljárója a 16. század során is Konstantinápolyban székel.

Jobbágyi kultúra

A jobbágyok életmódjáról, a világról való elképzelésükről Szikszai Fabricius Balázs tanító és prédikátor Sárospatakon összeállított, először 1590-ben Debrecenben, majd utóbb többször is kiadott szótára tájékoztat. Azért látszik ez különösen alkalmasnak, mert a már meglevő szótárakon kívül elsősorban a népnyelvből merít; a tanítás során állította össze a szókészletét. Igen közel kell tehát állnia a tanulók mindennapjaihoz. A legfeltűnőbb, hogy a szavak tárgy szerinti csoportosításában legterjedelmesebb a betegségekre vonatkozó egység. A különböző váladékos, gennyes, kiütésekkel járó megbetegedések vezetnek. A szemmel nem láthatók közül pedig az erős emésztési zavarok a leggyakoribbak. A betegek helyzete azonban távolról sem reménytelen: a szótár húszféle gyógyító eljárást ismer. Nyilvánvalóan tisztában van az ok és okozati összefüggésekkel, mert legtöbbször a megelőzést, a mértékletességet tanácsolja. A táplálkozást illetően nem annyira az ételek sokasága, mint inkább sokféleségük meglepő. A szokványos táplálékok mellett aludttejet, tejfölt, akácmézet, sajtot, parmezán sajtot sorol fel; aztán az „ehető gyökerek” sok fajtáját, répát, retket, sárgarépát, tormát. A gyümölcsök igen nagy körét ismeri; tizennyolcféle alma, ötféle cseresznye, összesen 76 gyümölcsfajta szerepel a szótárban. A kenyérfajták száma összesen húsz. A lakáskörnyezetről nem sokat árul el, de a gyerekek – úgy látszik legalábbis – ismerik a magasabb igényeket. Szikszai Fabricius Balázs ilyen fogalmakat közöl velük: belluates tapes. Ez „oly szőnyeg, kin sok vadakat szőttenek”. A „könyvtárhoz tartozó” fogalmak pedig külön csoportot alkotnak a szókészletben.[4] A tágabb világot főleg Európa és némileg Ázsia, valamint Afrika jelenti. A velünk szomszédos országokon kívül Európából hat államról – Franciaország, Németország, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Oroszország – kellett hallaniuk a diákoknak. Ázsiából „Zsidó ország”, „Carman ország” és a „Szarmaták tartománya” tartozik az anyaghoz. Afrikát „Szerecsen ország" képviseli. A külföldi városok közül Velence, Bécs, Graz, Drinápoly, Konstantinápoly szerepel. Amerikáról Szikszai - úgy látszik – nem beszélt tanítványaival.

Sinkovics István

A háború nyitánya

A török ismételten megsértette a békét; ő volt a támadó, és veresége nem török területen történt. A Porta mégis megtorló intézkedéseket tett: a drinápolyi békeszerződésben foglalt és 1592-ben megújított megállapodás ellenére a Habsburg császár konstantinápolyi követét őrizetbe vette, két császári futárt megöletett, másokat vasra veretett. III. Murád szultán 1593 augusztusában hadat üzent Rudolf császárnak, és erős haddal indult Magyarország ellen. Amikor Prágában megtudták, hogy a török elfogatta a császári követet, és a nagyvezír serege megindult, Rudolf császár visszahívatta küldötteit, akik már Komáromnál jártak, útban Konstantinápoly felé, hogy a szultánt a sziszeki vereségért ajándékokkal megengeszteljék. Ezzel beállott a tényleges hadiállapot.

Makkai László

Szeben és Havasalföld elfoglalása

Az önvédelmi terv következő lépése ugyanis Radu Şerban elűzése volt, amit természetesen a Porta is jó szemmel nézett volna, ha Radu Şerban Habsburg-kapcsolatairól és Báthori szándékairól idejében felvilágosítják. Ezt Bethlen portai összeköttetései révén könnyűszerrel megtehette volna, de – úgy látszik – Báthori türelmetlen volt, és a gyors cselekvés előnyeit többre becsülte a biztonságnál. Újévkor már Havasalföldön volt hadaival. Radu Şerban meg sem kísérelte az ellenállást, hanem Lengyelországba menekült. Mire azonban Báthori Havasalföldről küldött követei Konstantinápolyba érkeztek, a Porta már mozgósította a magyarországi pasákat, hogy támadják meg a Havasalföldön harcoló hajdúk védtelenül maradt tiszántúli településeit.

Báthori Gábor bukása

Báthorinak eszébe se jutott Konstantinápolyban ellenőriztetni Ghyczyt, aki így akadálytalanul tárgyalhatott, ígérgethetett, állítólagos megbízói, az erdélyi rendek nevében. A császári követet Weiss jó előre értesítette az intrikáról, aki összeköttetéseit így felhasználhatta Báthori ellen.

A Portán már régóta nehezteltek a fejedelemre, mert a havasalföldi hadjárat sikertelensége miatt duzzogva elhanyagolta török kapcsolatait, s az adót sem küldte be pontosan. Báthori – minthogy Ghyczy árulásáról nem tudott – nem is igazolhatta magát, s így Ghyczy könnyű sikert ért el, melynek azonban nagy ára volt. Kinevezéséért cserében oda kellett ígérnie Lippa és Jenő várait, melyek visszaszolgáltatására még Bocskait kötelezték, de átadásukat a fejedelmek sikerrel halogatták. Ezenkívül felemelt adót és segélycsapatokat ígért a török hadjáratokra. Ezek a feltételek, teljesülésük esetén, Erdélyt a két román vajdaság alárendelt helyzetébe juttatták volna. Ghyczy mint fejedelem vonult be Brassóba, s Weiss sietett a diplomáciai eredményt katonailag is kihasználni.


Ám Báthori sem tudott élni győzelmével, annak ellenére, hogy Konstantinápolyban Ghyczyt elejtették.

Rendteremtő belpolitika

Bethlen kétségtelen s ezért megtagadhatatlan feudális uralkodói jogot gyakorolt, amikor elrendelte az elzálogosítások és adományok 1588-ig visszaható felülvizsgálását, az „érdemtelenül” elidegenített jószágok azonnali visszavételét, a többinek, ha adományról volt szó, záloggá alakítását és a zálogösszeg kifizetését. Lévén az „érdem” gyakorlatilag nem az eredeti birtokszerző , hanem a jelenlegi birtokló hűsége, fejedelem az elkobzás fenyegetésével engedelmességben tarthatta erdélyi urakat, akik a fiskális jószágokból szerzett birtokok nélkül középbirtokosi színvonalra süllyedtek volna sok kézen megoszló családi örökségeiken. Ha pénz híján nem is tudta a fiskális javakat mind visszaváltani és saját kezelésbe venni, mindenesetre pénzt szerzett a zálogösszegek behajtásával, híveket a kiváltás elhalasztásával. Uralma tehát részben a feudális birtok centralizációjának rendszerére épült, s ebben sajátosan észak- és kelet-európai, svéd és orosz példákra emlékeztet.

Egyébként a személyi keret, amelyből kormányát összeválogathatta, adva volt. A legtekintélyesebb urakat – akik még Báthori Zsigmond ellenreformációja idején unitáriusból katolikusnak áttért családokból származtak, és Báthori Gábor bosszúját átélték –, Kornis Zsigmondot, Haller Istvánt, Kendy Istvánt, Sarmasági Zsigmondot, Cserényi Farkast, Kamuthy Farkast és Balázst nem mellőzhette a fejedelmi tanácsból, már azért sem, mert ezzel maga támasztotta volna alá a Habsburg-udvar ellenpropagandáját. Uralmának megbízható támaszai voltak az akkor már egyre kisebb számban unitárius, nagyrészt kálvinista, törzsökös előkelő erdélyi családok, az Allia, Apafi, Béldi, Bethlen, Gyerőffy, Kapy, Keresztesi, Kemény, Mikola, Serédy, Szilvási, Toldalagi, Wesselényi famíliák tagjai, akik a tanácsosi, főispáni, kincstartói, ítélőtábla-bírói tisztségeket töltötték be. Bizalmas embereit azonban elsősorban Basta-kori bujdosó társai közül vette. Sógorára, Rhédey Ferencre bízta a váradi kapitányságot, kancellárrá a Báthori Gábor idején mellőzött Péchi Simont, főlovászmesterré Balassa Ferencet tette. Legközvetlenebb munkatársa a már ifjúkorában hozzája csatlakozott és mindvégig különös kegyének örvendő Mikó Ferenc főkomornyik, később kincstárnok volt. Az utóbbi három a törvényesen tiltott szombatos szektához tartozott. Péchi kivételével az egész garnitúra már Báthori Gábor alatt is vezető állásokat töltött be, és csak a feladatok megosztása, de nem a személyi összetétel változott. Még Báthori portai követét, a szintén szombatos Borsos Tamást sem ejtette végleg, 1613-ban ugyan visszahívta, és Toldalagi Mihállyal cserélte fel, de később újra Konstantinápolyba küldte.

Bethlen első hadjárata

Mikó Ferenc 1619 elején Konstantinápolyba ment, és az állandó követtel, Borsos Tamással együtt igyekezett rábeszélni a nagyvezírt, hogy adjon engedélyt, sőt katonai segítséget Bethlennek, hogy a Habsburgoktól elnyomott magyarországi rendek segítségére siessen. A nagyvezír aggályoskodott, hogy ez a Ferdinánddal nemrég megújított béke megszegése lenne, de a követek azzal érveltek, hogy a békét az országgal és nem egy személlyel kötötték; ha az ország eláll királyától, az utóbbival nem kell békét tartani. „Nem tagadom, mert az dolog az én fejemben nem jött”[5] – válaszolt elgondolkozva a nagyvezír, majd kijelentette: Bethlen lásson dolgához, és a segítségben nem fog megfogyatkozni.

A keleti szövetség terve

A svéd–török–orosz együttműködés befolyásos képviselőt nyert az első Romanov cár apjában, Filaret moszkvai pátriárkában, a tényleges uralkodóban, aki a hazai svéd- és törökellenes ellenzékkel szemben Cirill Lukarisz konstantinápolyi pátriárkában talált támaszra. Persze Svédországban is meg kellett győzni az orosz és török közeledés ellenzőit, s ebben a bonyolult helyzetben különös, de hatékony választóvíznek bizonyult az a versengés, mely Franciaországban a katolikus és hugenotta balkáni misszió között folyt. Nevers hercege Militia Christiana néven társaságot próbált szervezni a balkáni népek római egyházba tömörítésére és a török kiűzésére, míg Léger genfi kálvinista prédikátor és köre a balkáni görögkeletiek és a törökök együttes megtérítésével akart keleti bázist biztosítani a reformáció nyugaton szorongattatott ügyének. A fantasztikus tervezgetések középpontjába a protestantizmussal rokonszenvező Lukarisz pátriárka került, akitől Léger és franciaországi hugenotta hívei, de Bethlen is, a balkáni kereszténység reformációját remélték, s aki a Portán bírt jelentős befolyásosa miatt a Habsburgok és ellenségeik diplomatái számára is fontos személyiség volt. Az angol és hollandi követek őt használták közvetítőnek, hogy a Portát a Habsburgok elleni beavatkozásra, Bethlen segítésére hangolják, az osztrák követ viszont megbuktatásán munkálkodott, ami 1638-ban, a konzervatív görögkeleti klérus segítségével sikerült is. Addig azonban fontos láncszeme volt a diplomáciai kapcsolatoknak, s Richelieu fel is használta ezt a fonalat. Rousseau és Talleyrand, Léger két francia hugenotta munkatársa ajánlkozott a svéd–orosz–török szövetség közvetítésére. Minthogy a katolikus Franciaország ilyen akciót hivatalosan nem indíthatott, az ügynökök Bethlen követeiként kezdték meg 1629-ben Moszkva, Konstantinápoly és Stockholm közti utazgatásaikat. Ennek ugyan tervezett vallási missziójuk semmi hasznát nem látta, de a svéd–orosz politikai együttműködés létrejött, és Gusztáv Adolf a német fejedelemségek Habsburg-barát tömörülése ellen indulhatott.

Bethlen és a román fejedelemségek

A török vallási vezetők nem ismertek el hitetlen és hitetlen között különbséget, de a díván pasái közül a józanabbak nem akarták Erdély megalázásával s esetleges ellenállásának kihívásával növelni a birodalom amúgy is nagy nehézségeit. Gürdzsi Mehmed pasa 1619-ben meg is mondta Borsos Tamás erdélyi követnek, hogy ne forduljon fejedelme érdekében a müftihez, mert ,,ti nem tudjátok azt, hogy azok az papok a ti országtokat szinte olyan jobbágynak tartják, mint az galatai és sztambuli görögöket, de mit tudjuk, hogy nem olyanok vagytok, sőt csak olyanok sem vagytok, mint az két oláhország, hanem különbek".[6]

I. Rákóczi György és a román fejedelemségek

1630-ban Leon vajda és görög adóprése emigrációt idézett elő, Matei Brîncoveanu aga népes bojárcsapat élén jelent meg Gyulafehérváron I. Rákóczi Györgynél, segítséget kérve a nyúzó görögök ellen. A vajda tudta, hogy az erdélyi fejedelem beavatkozása trónjába fog kerülni, ezért megpróbálta diplomáciai úton kikérni a lázadókat, majd kérésre fogta a dolgot, mindent ígérve csábította őket vissza, sőt rendeletileg száműzte a görögöket Havasalföldről. A bojárok azonban bíztak Rákóczi segítségében, és fegyverrel válaszoltak. A fejedelem nem kockáztathatott nyílt fellépést, a hazai párt támadása súlyos vereséggel végződött; a foglyul esetteket, köztük Vitéz Mihály vejét is, Leon vajda halomra gyilkoltatta. Matei aga újra Erdélybe menekült, s Rákóczi most már elszánta magát, hogy kiáll mellettük. Levelet írt Abaza szilisztrai pasának, melyben élénk színekkel lefestette Havasalföld szenvedéseit a görög kalandorok rémuralma alatt, hivatkozott a szultán érdekeire, s kérte, hogy támogassa Mateit a vajdaság elnyerésében. A legnyomósabb érv természetesen a levélhez mellékelt tekintélyes pénzösszeg volt.

A Porta azonban most is szokott politikáját követte, leváltotta ugyan a bevádolt vajdát, de óvakodott a bojárok jelöltjét helyébe ültetni: az egyik Konstantinápolyban lebzselő, elgörögösödött vajdafit küldte Havasalföldre. Matei, aki felvette a régi vajdadinasztia Basarab nevét, Rákóczi és Abaza biztatására ellenállt, szétverte az új vajdát hozó török csapatot, s aztán vakmerően a Portára utazott, hogy elismertesse uralmát. Ha nem Rákóczi Erdélye áll mögötte, vállalkozása fejébe került volna. A fejedelem azonban ezalatt levelekkel és ajándékokkal ostromolta a konstantinápolyi befolyásos köröket Matei érdekében. A nagyvezírhez írt soraiban két évszázadra fogalmazta meg a hazafias bojárság politikai programját s egyúttal az erdélyi érdeket: „ne változódnék annyiszor az vajdaság, hanem lenne hazafi az vajda.”[7] A török érdek pontosan ezeknek a kívánságoknak az ellenkezője volt, a kész helyzet előtt azonban – a további bonyodalmak elkerülése végett – a Porta meghátrált, s Matei Basarab megkapta a kinevezést (1633). Az erdélyi fejedelem és a havasalföldi bojárok összefogása most másodízben győzedelmeskedett, ezúttal azonban tartósabban, mint 1595-ben.

A havasalföldiek sikere felbátorította a moldvaiakat is. Iaşiban lázadás tört ki a vajda és görögjei ellen, nemcsak a bojárok, hanem az utca népe is a kegyencek kiadatását követelte, akiket aztán darabokra téptek. A menekülő vajda nyomában küldöttség indult, hogy Miron hazai bojár számára szerezze meg a trónt. A lengyel támogatás azonban nem ért fel a Rákócziakéval; a szerencsétlen vajdajelöltet, aki megelőző rövid uralkodása alatt – mint láttuk – Bethlent annyira magára haragította a sánta lóval, a szultán kivégeztette. Utódjának néhány hónapi uralkodás után Lengyelországba kellett menekülnie, hogy Miron sorsát elkerülje, s helyére a Porta bizalmasa, az albán Vasile Lupu, egy levantinus jövevény bojár került, aki már előzőleg hűségesen jelentgette Konstantinápolyba a vajdák lengyelbarát mozgolódásait.

Hegyi Klára

Törökök

  • Gyakorlattá vált, hogy az Isztambulban megállapított adóösszeget a helyi illetékesek megtoldottak az adminisztráció költségeivel és egy sor helyi kiadással. Mire a kivetés eljutott az adózókhoz, a kívánt összeg nemegyszer az eredeti kétszeresére emelkedett.
  • Az alattvalók panaszai és kérései pedig egyre ritkábban jutottak el Isztambulig, megrekedtek Budán, különösen azután, hogy a pasák szultáni kézjeggyel ellátott rendeletek kibocsátására is felhatalmazást kaptak.

A kettős uralom kiteljesedése

A tizenöt éves háború lezárultával beköszöntő hivatalos béke – mint láttuk – csak azt jelentette, hogy mindkét fél óvakodott a nagy fegyveres akcióktól, de változatlanul előadódtak kisebb-nagyobb összecsapások. Az Isztambul és Bécs között ide-oda vándorló követek és a békeszerződés megújításait előkészítő diplomaták pedig békés eszközökkel, de nagyon is keményen folytatták a hatalmi harcot. Az alkudozásoknak két, örökké visszatérő, fő témája volt: a kölcsönös vádaskodás a felek békebontó katonai megmozdulásai miatt, valamint a befolyási szférák, konkrétabban a mindkét félnek adózó területek határainak rögzítése.

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

Ugyanekkor IV. Mehmed török szultán újabb huszonkét évre meghosszabbította a Habsburg császárral és magyar királlyal a zsitvatorokí és a szőnyi szerződést, hogy béke legyen, különösképpen Magyarországon. A végeken régi hadiszokás szerint hirdették ki az új megállapodást, és a konstantinápolyi követ gazdag ajándékkal együtt vitte meg Bécsbe a két uralkodó kölcsönös egyetértésének zálogát, az 1649. évi békeokmányt – mégis új háborúk korszaka kezdődött.

A kora újkori Európa érdekellentétei között

Konstantinápolyban megtanulták az európai hatalmi viszonyokkal ügyesen számoló diplomáciát, a Porta külpolitikája megkerülhetetlen nemzetközi tényező lett az európai dinasztikus és gazdasági konfliktusokban.

II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata

Közben Konstantinápolyban megszületett a döntés, nem utolsósorban a Habsburg császár portai követének közreműködésével. A nagyvezír szablyát, drágaköves handzsárt és Rákóczit megbüntető támadási parancsot küldött a tatár kánnak.

Erdély és a német-római császárválasztás

  • A Török Birodalomban Rákóczi lengyelországi hadjárata egybeesett Köprülü Mehmed új hódító vállalkozásával. A hetvenéves, de energikus nagyvezír úgy tervezte, hogy Kréta elhúzódó ostromát lezárja, és megtöri Velence hatalmát, ha a legjelentősebb tartományt, Dalmáciát elfoglalja. Erdély egyelőre mellékes fontosságú kérdés Konstantinápolyban. Annyira mégsem jelentéktelen, hogy meg ne zavarhatná a dalmáciai hadjáratot.
  • A Rajnai Szövetség elsők között Erdély ügyével foglalkozik: segítséget ajánlanak meg, és külön ülésen szándékoznak foglalkozni Rákóczi beválasztásával. Csakhogy már minden késő, I. Lipót a császárkoronázás több mint mint 3 milliót felemésztő ünnepségei után portai rezidense, Reniger Simon útján hivatalosan is közli a szultánnal: nem avatkozik Rákóczi dolgába, nem bontja meg a jó viszonyt. Konstantinápolyban tudomásul vették Lipót császár üzenetét, és azonnal hatalmas haderőt indítottak Rákóczi ellen.

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

Kemény János a távoli Erdélyben úgy látta, hogy a kereszténység összefog, küszöbön áll a Habsburg császár vezetésével induló általános törökellenes támadás. Az ország egyesítése érdekében mindent egyetlen lapra tesz fel. Elutasítja Ali pasa ajánlatát, lefogatja az erdélyi török párt vezetőit, Barcsayt és fivérét, majd kivégezteti őket. 1661. április 23-án a besztercei országgyűléssel kimondatja, hogy Erdély elszakad a Portától, és a magyar király hatalma alá helyezi magát. A Habsburg-udvarral történt előzetes tárgyalások megpecsételéseként a rendek követei az ország nevében kijelentik, hogy ha Lipót császár haddal segíti a fejedelmet, és konstantinápolyi követe útján elhárítja a szultán haragját, készséggel fogadnak császári őrséget több erdélyi várba.

A szultán azonban most sem tűr Erdélyben a királyi Magyarországgal egyesülni igyekvő fejedelmet: azonnal tatár csapatok zúdulnak a Székelyföldre, a temesvári pasa a szászok ellen készül, Bécsbe pedig megérkezik a tatár kán követe a negyvezír békeajánlatával: nem háborgatják a magyar király birodalmát, cserében Kemény fejét követelik, és azt kívánják, hogy a császár hagyja Váradot a szultán birodalmában.

A Habsburg-udvarban megoszlottak a vélemények. A dinasztia nemzetközi tekintélyére hivatkozva a háborús párt azzal érvelt, hogy Lipót császár a franciaországi viszonyok miatt most nyugodtan a török ellen fordulhatna. Meghalt Mazarin, Fouquet letartóztatása Párizs-szerte és a nemesség körében nagy nyugtalanságot keltett, XIV. Lajost belpolitikai bonyodalmak kötik le. Porcia és csoportja féltette a birodalom egységét, hiszen a német fejedelmek a törökadó megajánlását egyre súlyosabb feltételekhez kötötték, s a magyar politikusok terveit sem tekintették veszélytelennek a dinasztiára nézve. Végül a spanyol udvar utasítása döntött: Lipót császár csak akkor vonjon fegyvert a török ellen, ha Nyugat-Európában rendben állnak dolgai. A konstantinápolyi császári rezidens tehát sürgős utasítást kap a Habsburg–török béke megerősítése érdekében, és Bécsben elfogadják a tatár kánnal küldött szigorú nagyvezíri feltételeket. Lipót császár lemond Váradról, elejti Keményt, ezt a máris második Martinuzzinak emlegetett bajkeverőt, ha a szultán valóban hozzájárul, hogy új fejedelmet válasszanak Erdélyben a rendek. Ezt az 1661. május végén létrejött Habsburg-török megállapodást azonban a dinasztia európai tekintélye miatt egyelőre titokban kell tartani.

Benczédi László

Az új hatalmi központ kialakulása

A hazánk sorsának alakulására döntő befolyással bíró két külföldi fővárosban, Konstantinápolyban és Bécsben nagyjában egyszerre született meg a felismerés: magyarországi politikájukban a jövőben elsősorban Thökölyvel kell számolniok.

A török háború kiújulása

Miután a minden tekintetben dinamikusabb és nagyobb tehetségű Thököly a konstantinápolyi Portán 1682 elejére háttérbe szorította Apafiékat, az erdélyi politika egyfajta kényszeredett passzivitásba vonult vissza a török offenzív magyarországi fellépése idején.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

Ellenőrizhetetlenek a kortársi vélemények, de bizonyos, hogy a törökök évente százszámra fűznek rabszíjra békés embereket, s bár legtöbbször kivárják értük a váltságdíjat, előfordul, hogy lehajtják őket a konstantinápolyi rabszolgapiacokra.

A három állam

A császári udvar diplomáciája jól szervezett, differenciált, hatalmas apparátus. A kor fogalmai szerint célszerű és modern. Követek, megbízottak, titkos ügynökök sorát, jól képzett és pontos hivatalnokok százait foglalkoztatják. A futárszolgálat óriási hálózata időre kiszámítottan közvetíti Bécsbe a moszkvai, madridi, konstantinápolyi, londoni politika rezdüléseit s a magyar politikusok terveit.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

Mennyiben szorult a fejedelemség külső hitelekre? A tranzakciókra a Levant Company, továbbá a francia hatalmi politika és a lengyel kapcsolatok érdekköreinek vizsgálata adhat majd választ. Figyelmet érdemel az a tény, hogy Naláczy István 1678-ban Drinápolyban vett fel kölcsönt, 1687-ben pedig az erdélyi állam konstantinápolyi házát köti le a Maurocordatótól, a portai főtolmácstól felvett 2400 tallér kölcsön fejében.

Főurak és köznemesek

Batthyány Kristóf gondosan leírja a – politikatörténeti fejezetből jól ismert – Rajnai Liga elnökének kerti szökőkútjait működtető mechanikus víziszerkezeteket. Ilyesmivel nálunk Lippay György érsek pozsonyi kertjében próbálkoztak, és az esztergomi vár vízellátását oldották meg hasonló módon. Evlia Cselebi tájékoztatása szerint a vízoszlop Konstantinápoly legmagasabb mecsetjénél is magasabbra lövellt, s a szerkezetet megcsodáló Köprülü Ahmed nagyvezír kíséretére a fogaskerekeket kezelő apóka rákiáltott: „ne féljetek fiúk, ne féljetek!”[8]

Makkai László

Késő reneszánsz otthonok

Messze földön híres volt I. Rákóczi György Konstantinápolyból származó csempékkel díszített sárospataki „bokályos háza”.

R. Várkonyi Ágnes

A Szent Liga és Magyarország

1683–1684 fordulóján a Habsburg–lengyel szövetségi szálak meglazulása miatt a török háború kérdésében egyébként ellentétes véleményt valló diplomaták egyaránt lázasan dolgoztak. A támadó háború hívei ugyanúgy tisztában voltak vele, mint a konstantinápolyi fegyvercsörtetés miatt csupán a védelemre gondolók, hogy az oszmán hatalom ellen csakis nemzetközi szövetségben összefogva szállhatnak harcba Európa hatalmai. Több mint száz év tapasztalataival megerősített reálpolitikai alapigazság ez.

Hadseregek és haditervek

Sobieski János Ukrajna helyett először Moldván át Erdélybe, majd Északkelet-Magyarországra akart hadjáratot indítani. Úgy vélte, és valószínűleg joggal, hogy rövidebb arcvonalon nagyobb és gyorsabb eredményeket érhetnek el; de politikai meggondolások is vezették, mert még kapcsolatot tartott Thökölyvel. A Habsburg-udvar azonban mereven visszautasította ezt a tervet, s kijelentette, hogy egyedül a magyar királynak van joga Erdélybe és Magyarországra hadjáratot vezetni, s arra buzdította a lengyel uralkodót, hogy Moldván át törjön be Bulgáriába, mert így egészen Konstantinápolyig hatolhat.


Ezután, 1685. augusztus 19-én a szövetséges csapatok bevették Érsekújvárt: kiesett a török hatalom magyarországi védelmi rendszerének legfontosabb láncszeme.

Konstantinápolyban forrongott a nép, a janicsárok lázadással fenyegetőztek; a Porta szorult helyzetében mindent elkövetett, hogy békét kössön.

A balkáni hadjárat

Badeni Lajos kitűnő hadvezetésével a szövetséges csapatok szélesedő ék alakban hatoltak be a Balkán-félszigetre: 1689. augusztus 29–30-án Grabovác-Batocsinánál fényes győzelmet vívtak ki, elfoglalták Ništ, Vidint, Skopjét, Albániát, megszállták az Al-Duna vidékét, behatoltak Havasalföldére, eljutottak Nikápolyig. Veterani tábornok és mások terveikben Konstantinápolyra mutattak, és egyetlen csapással Ázsiába visszaszoríthatónak látták az oszmán hatalmat. Badeni Lajos viszont a nehézségeket hangsúlyozta, és azt ajánlotta, hogy inkább védelmi vonalat építsenek ki.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

Kollonich Lipót érsek ugyan, amint ez az Eimichtungswerkből kitűnik, felfigyelt rá, hogy Magyarországon – nyilvánvalóan török hatásra – igen nagy a szattyán és a karmazsin iránti kereslet, s hogy ezt a török kiűzése következtében már csak importtal lehet kielégíteni. Ezért a szattyánbőr- és karmazsingyártás meghonosítását javasolta az erre alkalmasnak tartott Buda és Székesfehérvár közötti területen, hangsúlyozva, hogy egyelőre még a helyszínen vannak a hozzáértő török mesteremberek. Az ésszerű javaslat nem valósult meg, s húsz év múlva II. Rákóczi Ferencnek Isztambulból kellett török tímárokat hozatnia, amikor Huszton karmazsinkészítő műhelyt állított fel; az itt gyártott csizmák silány minőségét sejteti a fejedelem Nemesi Testőrségének irataiban olvasható megjegyzés: „ha ugyan karmasinnak mondhatja az ember, vagyis meri mondani.”[9]

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható.

A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

Karlócán 1699. január végén a szövetséges hatalmak – I. Lipót császár, Velence és Lengyelország – képviselői Anglia és Hollandia mediációjával és garanciájával huszonöt évre fegyverszünetet kötöttek a Portával. (Az orosz–török békét külön kötötték meg 1700-ban Konstantinápolyban.)

Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)

1790 nyarán, amikor Rákóczi hazatért Felső-Magyarországra, elhatározta, hogy közli a magyar rendek felkelési szándékát a francia királlyal, és segítségét kéri. Óvatosságból nem a bécsi vagy a konstantinápolyi francia követen át kereste az összeköttetést, hanem egy liege-i vagy lotharingiai származású, a Badeni-ezredben szolgáló tiszt, Longueval százados felajánlott szolgálatát vette igénybe, aki Patak környéki állomásozása idején megnyerte bizalmát, s aki éppen szabadságra készült Franciaországba. Rákóczi 1700. november 1-jén, véletlenül éppen a spanyol király halála napján írta meg levelét XIV. Lajos királynak. Hangsúlyozta, hogy „a nemzet érdekeivel mindig végzetesen ellenkező vallási háborúságok és családi viszálykodások elsimultak vagy megszűntek, és a három rend, a három vallással együtt, semmi mást nem kíván, mint egy szívvel-lélekkel állani a közösség szolgálatára”,[10] s kérte a király jóindulatú támogatását. Longueval a levelet Bécsben bemutatta a császárnak, majd folytatta útját. Párizsban nem jutott a francia király elé, s csak Barbesieux hadügyi államtitkár üzenetével tért vissza: Rákóczi küldjön a magyar rendek nevében, a főméltóságok aláírásával meghatalmazást, hogy nem magánemberként kéri a király segítségét; ez esetben a király hajlandó a felkelés kirobbantása alkalmával egy összegben 2 millió livre-t, majd havonta 200 ezer tallér támogatást küldeni. A szervezkedők azonban az 1701 februárjában Bercsényi ungvári kastélyában tartott tanácskozásukon az írott kötelezettség kockázatát nem vállalták. A szövetséglevél kiállítását maga Bercsényi is időszerűtlennek találta. Ily módon Rákóczi csupán magánlevélben tudatta a királlyal: még korai lenne, hogy a magyar rendek és főurak szorosabban elkötelezzék neki magukat, s kérte további jóindulatát. A messzire nem jutott főúri-nemesi szervezkedés története ezzel le is zárult volna, ha a császári udvar nem tud róla. Így azonban Rákóczit 1701. április 18-ra virradóra letartóztatták, és a bécsújhelyi tömlöcbe hurcolták, hogy felségsértés vádjával külön törvényszék elé állítsák. A mozgalom számos résztvevőjét – az ellentmondó források szerint mintegy 60–70 személyt –, többek között Vay Ádámot és testvéreit, Mihályt és Lászlót, Sándor Gáspárt, Szirmay Istvánt ugyancsak elfogták. Bercsényi Szirmay Miklóssal idejében Lengyelországba menekült. A főúri-nemesi szervezkedés ügye tehát Bercsényire maradt, s 1701 feszült nemzetközi légkörében új irányt kapott.

II. Ágost lengyel király, bár a balti-tengeri kereskedelem biztosításáért az előző évben koalíciót kötött Dániával és Oroszországgal, s harcba szállt XII. Károly svéd király ellen, még folytathatónak vélte Sobieski délkeleti orientációját is, ha ehhez elnyeri Franciaország támogatását. A lengyelországi francia követ, Du Héron pedig számolt azzal, hogy Lipót császár támadására XIV. Lajos már fegyvert bontott az unokája, V. Fülöp által elfoglalt spanyol trón védelmében, de a Habsburg–angol–holland–porosz szövetségi tárgyalások még nem fejeződtek be. Így országa érdekében hasznosnak vélte, ha Lengyelország és Magyarország is bekapcsolódik az elodázhatatlanul kirobbanó háborúba.

Bercsényi két emlékiratban vázolta fel a megindítandó magyarországi háború tervét. Mindkettő eredetileg a lengyel király számára készült, másolataikat juttatta el Du Héron Franciaországba. Ezek e tervek a főúri-nemesi szervezkedés eredeti elképzeléseiből indultak ki, de a külpolitikai koncepciót két lényeges vonatkozásban módosították. Bercsényi Magyarország ügyét egészen szorosan Lengyelországgal kapcsolta össze. Javaslata szerint II. Ágost lengyel főnemesekkel, francia pénzen toborzott és felszerelt 6–8 ezreddel törne be Magyarországra, megnyerné Sziléziát, Morvaországot és a Thököly csapataival birtokba vett Erdély segítségét, a magyar főurak és a vármegyei nemesség pedig királyukká választanák őt. A Habsburg-hatalom kötelékéből ily módon kiszabadult országok szövetkeznek egymással, s ez Lengyelországra nézve előnyös kereskedelmi szerződéssel járna.

Bercsényi vészesen túlértékelte a francia politika lengyel bázisát és II. Ágost lehetőségeit. Emlékiratai bőven tartalmaztak hagyományos és a korabeli hasonló tervekre általában jellemző, téves helyzetfelismerésre valló elemeket, a magyarországi mozgalom nemesi-rendi vonásait hangsúlyozták, Magyarország ügyét a franciabarát lengyel főnemesség érdekeivel túlontúl szorosan egybeszövődöttnek vázolták. Ez a lengyelországi Viszonyok gyors változása miatt a magyar ügyre nézve is hátrányos következményekkel járt.

A magyarországi főúri-nemesi szervezkedést azonban a Habsburg-kormányzat nem tudta felgöngyölíteni. A résztvevők példásan összetartottak, Rákóczi pedig hazai és külföldi segítséggel megszökött a börtönből. 1701. november 24-én a varsói francia misszió lazarísta rendházában talált rá Bercsényire. Ekkor azonban a különben sem teherbíró lengyel nemesi konföderáció egyfelől a Habsburg, másfelől a svéd hatalmi törekvések súlya alatt már összeomlott; svéd csapatok hatoltak az országba, a lengyel nemesség pártokra szakadt, és a franciabarát főurak megfogyott tábora illegalitásba szorult. II. Ágost lengyel király Habsburg-szövetségbe kényszerült, 1702. július 19-én Kliszóvnál csatát vesztett, s a győztes svéd király, XII. Károly csapatai megszállták Varsót és Krakkót. A harcok dúlta Lengyelországban Rákóczi és Bercsényi a franciabarát főuraknál, először Mecinski minszki kastélyában, majd a magyar határhoz közelebb, Breznában, Sieniawski belzi palatinus biztonságos várában kapott menedéket. Sieniawski, a francia párt legtekintélyesebb tagja, közben a nagyhetmáni méltóságot is elnyerve átállt II. Ágost táborába, de felesége, Sieniawska Ilona Erzsébet mint titkos francia ágens változatlanul a lengyel királyi trónhoz vezető utat egyengette férje számára, a magyar főurakat nagy ügybuzgalommal, de a lengyel pártharcok érdekében segítette. Du Héron eközben elérte, hogy XIV. Lajos személyi jellegű segélyként összesen 20 ezer livre-t utalt ki a bujdosó főurak számára, és érdeklődött a rendelkezésükre álló eszközök, hazai kapcsolataik s szándékuk őszintesége felől.

Rákóczi a király kérdéseire adott válaszában és 1702. április 8-án kelt levelében már elhatárolta Magyarország ügyét a lengyel viszonyoktól. Hangsúlyozta, hogy egyedül Franciaországtól várnak segítséget, pénzt, tábornokot és egyes lengyel főuraknál lévő francia összegek átadására utasítást. Magyarországon számíthatnak az egész népre és az összes rendekre, de háborút csakis toborzott és rendesen fizetett csapatokkal kezdhetnek. A vállalkozás súlyát Rákóczi fejedelmi rangjával és családja egykori nemzetközi jelentőségével igyekezett érzékeltetni.

Közben Lipót császár 1702. május 15-i hadüzenetével nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyol örökségért Savoyai Eugén lombardiai győzelmeivel már 1701 tavaszán elkezdődött háború európai méretű küzdelem lesz, s ez a körülmény amennyire segítette, annyira nehezítette is Rákóczi szándékát. XIV. Lajos külügyi államtitkárai ugyan átlátták, hogy Magyarország helyzete független a lengyel főúri politikától, viszont Rákóczi igénye, hogy Magyarország ügyét foglalják majd bele az európai általános békébe, már diplomáciai következményekkel járó támogatást kívánt. Erre pedig Franciaország nem vállalhatott kötelezettséget.

1702 őszén II. Ágost kiutasította Du Héront Lengyelországból. Úgy tűnt, hogy Rákóczi és Bercsényi minden fáradozása kudarcba fulladt. A Franciaország elzárkózása miatt súlyos helyzetbe került két magyar főúr megkísérelte, hogy a Thököly-emigráció segítségével törjön ki a fenyegető elszigeteltségből.

A törökországi kapcsolatok hiányos adatai szerint Rákóczi és Bercsényi 1702 elejétől állt összeköttetésben Thökölyvel. Követük, Szentiványi Sándor utasításai és Ferriol márki, konstantinápolyi francia követ jelentései szerint a két főúr török közvetítéssel is a francia király segítségét akarta elnyerni.

Diplomácia és hadsereg

A Habsburg-udvar az erdélyi helyzetváltozásra fegyverszüneti ajánlattal felelt. Rákóczi azonnal megragadta az ország önálló államiságának rendezésére kínálkozó tárgyalási lehetőséget, és a tapogatódzásnak számító második gyöngyösi értekezlet után elküldte megbízottait a Selmecbányán 1704. október 7-én meginduló béketárgyalásokra. Egész Európában nagy visszhangot keltett, hogy Lord Stepney, Anglia, és Hamel-Bruyninx, Németalföld bécsi követei mint mediátorok közvetítettek a két fél között. A mediáció – mint az államhatalmi szintű tárgyalásokhoz vezető úton az első lépés – nemcsak a magyar konföderáció vagy az ellentéteket tárgyalásokkal megoldhatónak vélő angol és holland politika sikerét dicsérte. Azt bizonyította, hogy a Habsburg-kormányzaton belül megerősödött a fegyver erejével szemben a tárgyalásokat előnyben részesítő párt, amely számíthatott a magyar udvari arisztokrácia némely jelentős személyiségére is. A tárgyalások azonban, Stepney szerint Bécs hibájából, zátonyra futottak. Közben ugyanis a Habsburg-udvar Konstantinápolyban már az új fejedelem elleni török támadás érdekében tapogatódzott, megállapodást kötött II. Ágost lengyel királlyal a Szászországban állomásozó hadak magyarországi bevetéséről, és az előzetes fegyvernyugvás ellenére Heister támadásokat hajtott végre.

A magyar diplomácia a nemzetközi elszigetelődés ellen

Rákóczi, hogy a francia szerződést kierőszakolja, kész volt módosítani a konföderáció török politikáját is. Eddig következetesen szakított elődeinek török politikájával, reálisan mérve fel a nagy változást, ami a Porta uralmának visszaszorításával a királyi Magyarországon, Erdélyben és az európai hatalmi viszonyokban bekövetkezett. Politikáját azonban Franciaország tévesnek ítélte, mivel Konstantinápolyban Párizs még mindig a Habsburgok ellenségét, tehát a reménybeli szövetségest látta. Bírálta Rákóczi török politikáját az erdélyi rendek törökpárti szárnya is. 1707 tavaszán Rákóczi a francia diplomácia és néhány erdélyi főnemes követelésére, mint erdélyi fejedelem, Henter Mihály székely főnemest küldte a Portára, hogy a diplomáciai szokások szerint fejedelmi beiktatását bejelentse, és elnyerje a szultán hivatalos elismerését. A Porta azonban azt várta, melyik fél kerül fölénybe, Franciaország vagy a Habsburg Birodalom, és ki szilárdítja meg inkább hatalmát Magyarországon, Rákóczi vagy József császár. A tapasztalt és kiválóan működő Habsburg-diplomácia pedig már megerősítette délkelet-európai támaszpontjait. Így Henter hónapokon át hiába várakozott a konstantinápolyi erdélyi házban, hogy a szultán színe elé kerülhessen.

Művelődés és országegység

Nyilvánvaló, hogy nagy volt a különbség a rendszeresen Bécset, Krakkót, Boroszlót, Velencét, Konstantinápolyt megjárt kereskedő-patríciusok és a műhelyfalak között élő szegényebb kézművesek kulturális színvonala között.

Ember Győző

II. Rákóczi Ferenc sorsa

1718 májusában a nagyvezír megbukott, a török udvarban a békepárt kerekedett felül. Júniusban Pozsarevácon megkezdődtek a béketárgyalások, amelyeken III. Károly megbízottai Rákóczi és társai (Bercsényi Miklós, Forgách Simon és mások) kiadatását kívánták. Ezt ugyan nem tette meg a török, sem ekkor, sem később, de a magyar emigránsok számára a határtól távol, előbb Konstantinápoly környékén, majd 1720-ban a Márvány-tenger partján, Rodostóban jelölt ki tartózkodási helyet, amelyet nem hagyhattak el.

H. Balázs Éva

II. József

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Alkalomadtán a monarchia kiterjesztheti határait Sziléziában.

A legfontosabb, megújított terv, hogy a bajor uralkodónak felkínálja Belgium nagy részét, s a maradékot, nevezetesen Flandriából, Luxemburgból egy részt a franciáknak és a Geldern melletti területet a porosz királynak adja. Ezért cserében egész Bajorország és a Fels-Pfalz a monarchiának. Az orosz dolga ezúttal a poroszok fékentartása lesz.

Ha az oroszok szétzúzták az ottomán hatalmat, és Konstantinápolynál új birodalmat alapítanak, akkor a fentebb már tervbe vett hódításokon kívül meg kell szerezni Dalmáciát, Boszniát, Szerbiát, a Velence kezén levő dalmát szigeteket és Isztriát. Kárpótlásul Velence megkapja majd Moreát és néhány szigetet az Égei-tengeren; ugyanott más szigeteket kereskedelmi célokra a franciák és az angolok.

Vörös Károly

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

1821-ben ugyanis – egy időben a Havasalföldön kitört, de a törökök által csakhamar levert függetlenségi mozgalommal – kitört a görögök függetlenségi harca a török uralom ellen. Metternich, aki Ausztria gyengeségének tudatában a Balkán status quójának fenntartását ítélte a legfontosabbnak, kész volt sorsára hagyni a felkelést, melyet mint a szultán törvényes, legitim uralma elleni lázadást kezelt. Az angolok – akik különben 1825-ben elismerték a Spanyolországtól és ennek legitim uralkodójától (ráadásul republikánus alapokon) elszakadt dél-amerikai új államokat, és már ezzel is szembehelyezkedtek a kongresszus alapelveivel –, továbbá az oroszok észrevették, hogy Törökország felbomlásával kedvező lehetőség adódik érdekkörük kiterjesztésére. 1827-ben Franciaország is melléjük állt. Az angol–francia–orosz flotta 1827-ben tönkreverte a görögök ellen (a szultán támogatására) küldött egyiptomi flottát, az oroszok pedig 1828–1829-ben egyenesen hadba léptek Törökország ellen. Csapataik hamarosan Konstantinápolyt fenyegették.

Gergely András

A Szent Szövetség reorganizációja

Időközben azonban, ha a cári keleti politika végcélja (Konstantinápoly megszerzése) nem is változott, ennek nyílt megvalósításáról, angol–francia konfrontációtól tartva, le kellett mondania. Az orosz politika – látványos fordulattal – most a szultán védnökeként lépett fel, s kihasználva a nyugati hatalmak egymás közti ellentéteit, az 1833 elején belháborúba bonyolódott szultánnak egyedül kínált fegyveres segítséget. A Porta elfogadta az ajánlatot, s bár angol–francia nyomásra az orosz csapatoknak hamarosan távozniuk kellett, a diplomáciai győzelem mégis az oroszoké lett: az 1833. július 8-án aláírt hunkjar-iszkaleszi kölcsönös segítségnyújtási formát öltött szerződésben Oroszország a Porta egyedüli védnökének deklarálta magát. Törökország fennmaradása ettől kezdve a cár kegyétől függött. A Földközi-tenger keleti medencéjéből kitessékelt nyugati hatalmak Oroszország ellenfelei lettek. A cárnak európai szövetséges kellett; Metternich pedig a legitimitás elvéhez visszatérőként köszönthette a cárt, látszólag presztízsveszteség nélkül ismerhette el az új, forma szerint a legitimitáson alapuló védnökséget. Az 1833. szeptember 18-án aláírt orosz–osztrák münchengrätzi szerződés nyilvánosságra hozott szövege sem tartalmazott ennél többet: leszögezte, hogy a két hatalom a Török Birodalom integritásának fenntartása mellett áll. A titkos záradék is csak annyit mondott, hogy ha mégis felbomlik a Török Birodalom, akkor a szerződő felek együttesen járnak el. Valójában, a hunkjar-iszkaleszi szerződéssel egybevetve, a keleti kérdés tárgyában megkötött münchengrätzi szerződésben Ausztria elismerte Oroszország kizárólagos illetékességét a Török Birodalom sorsának meghatározása felett.

A keleti kérdés

1839 júniusában súlyos válságba jutott a Török Birodalom. Mohamed Ali egyiptomi kormányzó ismét fellázadt ura ellen és tönkreverte annak hadseregét. A flotta átállt a lázadókhoz, és Konstantinápolyban egy gyermek került a szultáni trónra.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

A nem magyar népek nagy érdeklődéssel fordultak Széchenyi István munkássága felé. Ez a figyelem különösképpen két fontos területre terjedt ki: Széchenyi gazdasági tevékenységi köréből a Duna hajózhatóvá tételére tett erőfeszítéseire, politikai működését illetően pedig türelmes nemzetiségi nézeteire. Ez az érdeklődés nyilvánvaló, hisz az e népek nemzeti egyenjogúságért, függetlenségért folytatott küzdelmét támogató s vezető polgárság (jórészt kereskedő polgárság) elsőrendű érdeke volt a kereskedelmi utak építése. Széchenyi terve is hajózhatóvá akarta tenni a Dunát és közvetlen vízi út létesítését határozta el a Fekete-tengeren át Konstantinápolyig.

Spira György

A magyar–román megegyezés

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán, akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását.

Szabad György

A természettudományok

A természettudósként említettek közül például a börtönviselt Kubinyi Ferenc, aki függetlenségi nézetei miatt a tudományos közélet irányítói által üldözöttnek tekintette magát, nemcsak őslénykutatással és geológiával, sőt régészkedéssel és tudománytörténettel foglalkozott, hanem részt vett a Konstantinápolyba hurcolt Corvinák felkutatásában és visszaszerzésében is.

Katus László

A szállítás forradalma

A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését.

Diószegi István

Az orosz–török háború és a Monarchia

Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, a közelkeleti brit érdekek sarkpontjait nagyobb veszély fenyegette, mint a krími háború idején. A brit kabinet, amely korábban minden osztrák–magyar közeledést elutasított, most riadtan kopogtatott a bécsi külügyminisztérium ajtaján. Disraeli miniszterelnök, aki a brit külpolitika oroszellenes irányzatát képviselte. diplomáciai, sőt katonai együttműködésre tett ajánlatot. Bécsben elégtétellel, de egyben nagy fenntartásokkal fogadták a londoni felajánlkozást. A katonai együttműködés kockázatos: ha Ausztria csapatmozdulatokat hajt végre, a felvonuló egész orosz hadsereg ellene fordulhat, az angol flotta pedig sem Erdély, sem Galícia határain nem segíthet. Az angol elszántságban különben sem nagyon hittek: attól tartottak, hogy a kritikus pillanatban a fogadkozó szövetséges majd ismét magatartást változtat. Disraeli ajánlata viszont lehetőséget adott Andrássynak, hogy miután a budapesti szerződésben Oroszországgal szemben biztosította a Monarchiát, most Angliánál víszontbiztosítsa magát. 1877 nyarán a Monarchia és Anglia szerződést kötött, amelyben körvonalazták az orosz hódítás megengedhető mértékét. Ha Oroszország nem állja szavát, a Monarchia kijátszhatja az angol ütőkártyát.

Időközben megindultak a hadműveletek. Az oroszok a régi hadi úton, Románián keresztül közeledtek Törökország felé. Júliusban már bolgár földön nyertek csatát az ellenük küldött első török sereg ellen. A győzelem után nem sokkal orosz kézbe került a Balkán-hegység uralkodó átjárója, a Sipka-szoros. Úgy látszott, hogy az oroszok első lendületből Konstantinápolyig fognak hatolni. A félsziget különböző részeiből összegyűjtött török csapatok azonban erősen befészkelték magukat Plevna várába és a támadó orosz alakulatokra súlyos vereséget mértek. Az orosz hadsereg a teljes felzárkózás után sem volt képes arra, hogy Plevnát rohammal bevegye. Kénytelenek voltak a vár módszeres ostromához kezdeni. A háború állóháborúvá változott, az ostrom, amely mindkét fél részéről óriási véráldozatokat követelt, alaposan elhúzódott. Végül 1877 december közepére sikerült – román csapatokat is bevonva – megtörni a törökök makacs ellenállását. Plevna eleste után az orosz csapatok lavinaként zúdultak le a Balkán hegyeiből. 1878 januárjában a balkáni törökök ellenállása teljesen megszűnt. Az oroszok előtt szabad volt az út Konstantinápoly felé.

A fényes katonai győzelmek után logikusan merült fel a gondolat Pétervárott, hogy a korábbi kötelezettségvállalással ne számoljanak, a sikereket a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák. Bécs még december közepén újabb orosz jegyzéket kapott, amely jelezte, hogy Oroszország az új helyzetnek megfelelően szándékozik eljárni. Törökország felbomlott, a Balkánon új nemzeti államok alakulnak és a jelenlevő orosz hadsereg tartós segítséget ad a balkáni népeknek – ez volt az orosz jegyzék lényege. A Ballhausplatzra nehéz napok következtek. Andrássy határozott jegyzékkel tiltakozott. Figyelmeztette szerződő társát, hogy a korábbi megállapodások értelmében nem állíthatja kész helyzet elé Európát. Egyidejűleg segélykiáltással fordult Berlinhez és Londonhoz és az európai orosz túlsúly riasztó kilátásaival fenyegetett. A német fővárosban nem hatódtak meg az osztrák–magyar aggodalmaktól, hanem most is azt tanácsolták, egyezzenek meg Oroszországgal. Londonban teljesen osztották Andrássy aggályait. A Pétervárnak küldött angol jegyzék komoly figyelmeztetést és fenyegetést tartalmazott Konstantinápoly megszállása esetére. Az együttes osztrák–angol nyomás némi eredményt hozott. Az orosz főparancsnok utasítást kapott, hogy szüntesse be a hadműveleteket, álljon meg a török főváros kapuinál. 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet. A békekötést illetően azonban Gorcsakov külügyminiszter sem volt hajlandó megnyugtató nyilatkozatot adni. A húr tovább feszült, már csak kevés kellett ahhoz, hogy elpattanjon. Angliában fontolóra vették az Oroszország elleni háborút. A földközi-tengeri brit flotta február 15-én parancsot kapott, hogy fusson be a Boszporuszba. Az angol hajóágyúk farkasszemet néztek a Márvány-tenger partján álló oroszokkal. Londonban már a tűzparancsot is elhatározták, csupán arra vártak, hogy Ausztria–Magyarország is színt valljon.

A kedvező feltételek hatására Bécsben a háborús barométer higanyszála rohamosan emelkedni kezdett. Andrássy február 24-én határozott háborús javaslattal lépett a közös minisztertanács elé. A fellépés közvetlen indoka az orosz szószegés volt – a cárizmus a budapesti szerződés mellőzésével akart berendezkedni a Balkánon –, de Andrássy elsősorban a nemzetközi helyzet kedvező fordulatát akarta kihasználni. Ilyen helyzet, mint a mostani – mondotta –, egy évszázadban csak egyszer áll elő. Megállapításait súlyos katonai és diplomáciai érvekkel támasztotta alá és figyelmeztetett, hogy ez az utolsó alkalom, amikor a Monarchia a szlávokkal való nézeteltérését Európa segítségével rendezheti. A közös minisztertanácson azonban csak egyetlen résztvevő támogatta Andrássy javaslatát: Tisza Kálmán. A magyar miniszterelnök a magyar közvélemény álláspontjának adott kifejezést, amely a keleti válság kezdete óta az oroszellenes fellépést sürgette. Andrássy azt állította, hogy az Oroszország elleni háború a Monarchia népei között népszerűségre számíthat. Pedig az oroszellenességben kifejezésre jutó magyar nemzeti politikát, a lengyeleket leszámítva, a birodalom egyetlen népe sem támogatta. A csehek és a délszlávok határozottan oroszbarátok voltak, az osztrák-németek pedig alapjában véve közömbösek. Az osztrák liberális pártnak a közös minisztertanácson jelen levő képviselője kétségét fejezte ki az osztrák–szláv összecsapás elkerülhetetlenségét illetően. Ilyen körülmények között a katonai érvekkel ugyancsak bőségesen rendelkező udvari körök álláspontja győzött, Andrássy háborús javaslatát elvetették. A külpolitikai célok egységének hiánya a nemzetközi helyzet kedvező fordulata ellenére is megbénította a soknemzetiségű Monarchiát. Hiába állt rendelkezésére az angol pénzügyi támogatás, osztrák–magyar mozgósításra nem került sor. Ausztria–Magyarország passzivitása következtében az angol hajóágyúk is némák maradtak.

Pétervárott persze nem tudhatták, mi történt a Hofburgban, a közös miniszteri értekezlet színhelyén. Az a körülmény azonban, hogy a Monarchia nem mozgósított, a pánszláv körök pozícióit erősítette. 1878. március 3–án San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, és ebben Oroszország kizárólag saját elképzeléseit juttatta érvényre. Törökországot alaposan megcsonkították. Oroszország a Kaukázus vidékén magához ragadta Batum és Karsz környékét, Kelet-Európában pedig annektálta a párizsi béke óta Romániához tartozó Dél-Besszarábiát. A balkáni államok közül Románia, Szerbia és Montenegró teljes függetlenséget nyert, a két utóbbi területileg is megerősödött. A Balkán keleti felén pedig 160 ezer négyzetkilométer területen, közel ötmillió lakossal megalakult az autonóm Bulgária, a „nagy délszláv állam”. A békeszerződés azt is kilátásba helyezte, hogy Bulgária két esztendeig orosz megszállás alatt marad.

A San Stefanó-i béke alapjában véget vetett a balkáni török uralomnak. A porta csupán Albánia és Bosznia-Hercegovina fölött őrizhette meg fennhatóságát, de a területi kapcsolat híján (az önálló Bulgária elvágta Törökországot a Nyugat-Balkántól) az amúgy is forrongó tartományok megőrzése reménytelennek látszott. Törökországnak az volt a szerencséje, hogy a Balkán orosz érdekek szerint történt átrendezése a nagyhatalmi érdekekkel is szögesen ellenkezett. A San Stefanó-i béke Londonban is, Bécsben is határozott elutasításba ütközött.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

Oroszország úgy kötötte meg a San Stefanó-i békét, hogy a budapesti szerződés előírásait figyelmen kívül hagyta. A Monarchia csaknem teljesen kiszorult legitimnek tartott érdekszférájából és a szláv nemzeti államalakulás idővel területi épségét is veszélyeztette. Még az udvar oroszbarát körei is képtelenségnek tartották ezek után, hogy a sérelmekre a szószegő partnernél keressenek orvoslást. 1878 elején az osztrák–magyar keleti politika új szakasza kezdődött, amelyben a balkáni érdekeket a három császár politikával szakítva kísérelték meg érvényre juttatni. Ez az oroszellenes politika részben törökbarát volt, amennyiben az orosz hódítások mértékét akarta korlátozni, de részben törökellenes is, mert a budapesti szerződésben kijelölt terület megszerzéséhez továbbra is ragaszkodott Ugyanakkor egyértelműen szlávellenes, mert az új balkáni államalakulás és a régi államok területnövekedése ellen egyszerre tiltakozott. A Monarchia nemzetközi jogi értelemben az 1856. évi párizsi szerződésre alapozta eljárását, amely a Törökországgal kapcsolatos kérdések rendezését a garantáló hatalmak hatáskörébe utalta. Andrássy 1373 áprilisában jegyzéket juttatott el az érdekelt hatalmakhoz és nemzetközi kongresszus összehívását indítványozta a San Stefanó-i béke felülvizsgálata céljából.

Az egyoldalú orosz eljárással elégedetlen Anglia teljes mellel támogatta a Monarchiát. Alig pár nappal San Stefano után Oroszország angol és osztrák–magyar jegyzéket kapott, amelyben felszólították, hogy a békeszerződést bocsássa a garantáló nagyhatalmak nemzetközi kongresszusa elé. Az iratokat kategorikus hangnemben fogalmazták: elutasítás esetén Oroszországnak a nagyhatalmak fegyveres fellépésével kellett számolnia.

A földközi-tengeri flotta tüntető jelenléte bizonyította, hogy a háborús szándék Angliában valóban fennáll. Pétervárott ingadozni kezdtek. Gorcsakov kijelentette: Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy a nyugati hatalmak ellen újabb háborút viselhessen. A döntés előtt azért megpróbálkoztak azzal, hogy Ausztria–Magyarországgal külön megállapodásra lépjenek. Bécsben a cár megbízottja ajánlatot tett a balkáni orosz és osztrák érdekszférák elhatárolására, természetesen a San Stefanó-i béke intézkedéseinek fenntartása alapján. A császárvárosban mereven elzárkóztak minden külön megállapodás elől. Az orosz kancellár ezek után hivatalosan közölte, hogy elfogadja a nagyhatalmak kongresszusra irányuló ajánlatát.

A cári diplomácia március folyamán kinyilvánította készségét a San Stefanó-i béke revíziójára, a nemzetközi kongresszus előkészítése azonban még hosszú időt vett igénybe. Az igazi diplomáciai küzdelem így a kongresszus előkészítése idején zajlott le. Andrássy továbbra is kezében tartotta a kezdeményezést, de vigyázott arra, hogy az Angliával való egyetértést megőrizze. A két hatalom ezért együttesen követelte Oroszországtól, járuljon hozzá a Bulgáriával kapcsolatos területi intézkedések megváltoztatásához. Anglia a kaukázusi orosz szerzemények megkurtításához is ragaszkodott. A Monarchia, jóllehet a területhez közvetlen érdekei nem fűződtek, ebben a kérdésben is Anglia oldalán állt. Az angol—osztrák–magyar nyomás ismét felborzolta az orosz kedélyeket, de a háborús kockázat elvetése után csak további engedékenység jöhetett szóba. Május végén, június elején kétoldali megállapodások rögzítették a végrehajtandó változtatásokat. Andrássy bizakodóan tekinthetett a jövőbe. Ígéretet kapott Angliától, hogy az összehívandó nemzetközi kongresszuson támogatni fogja Bosznia és Hercegovina annektálására irányuló törekvését.

A nagyhatalmak kongresszusa 1878. június 13-án ült össze Berlinben. Noha az alapkérdéseket már a korábbi megállapodások szabályozták, a tanácskozás nem volt mentes a vitáktól és a feszültségtől. Bulgária déli határainak meghúzásában Gorcsakov és Disraeli különböztek össze, hasonlóképpen angol–orosz vita keletkezett a cárizmus kaukázusi szerzeményeinek kérdésében. A törökök makacsul ellenálltak Bosznia–Hercegovina tervezett osztrák–magyar annektálásának, úgyhogy Disraeli közös megegyezés alapján csupán a két tartomány ideiglenes megszállását javasolta. Bulgária jövőjét illetően az angol—osztrák–magyar összhang is hiányzott. Nem utolsósorban a házigazda és az elnök tisztét betöltő Bismarck kitartó közvetítésének volt köszönhető, hogy az ellentétek végül is elsimultak. 1878. július 13-án hét hatalom (Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Törökország) képviselői aláírták a San Stefanó-i béke helyébe lépő berlini szerződést. Bulgáriát három részre osztották: Macedónia közvetlenül visszakerült Törökországhoz, Kelet-Rumélia (a török csapatok visszatérésének tilalmával) közigazgatási autonómiát kapott. Csupán az ilyenformán megcsonkított Bulgária válhatott autonóm fejedelemséggé. Bulgária orosz megszállásának időtartamát kilenc hónapra korlátozták. A szerződés elismerte Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét. A kongresszus jóváhagyta Oroszország területi szerzeményeit és felhatalmazást adott a Monarchiának Bosznia–Hercegovina, valamint a novibazári szandzsák megszállására. A három császár irányvonallal szakító osztrák–magyar külpolitika tehát jelentős sikereket könyvelhetett el.

Ezek a sikerek elsősorban a nemzetközi körülmények kedvező alakulásából következtek. Közrejátszott az is, hogy a Monarchia 1878 tavaszán nagyhatalomra valló határozottsággal lépett fel. Az erélynek persze megvoltak a belső korlátai, a Monarchia háborúhoz nem folyamodhatott, de az elérendő célok tekintetében mégiscsak létrejött a számottevő belső tényezők egysége. A három császár politika mögött annak idején csak az udvari körök aktív oroszbarátsága és a szláv lakosság egy részének passzív támogatása állott. Ellene volt az egész magyar közvélemény, rosszallotta az osztrák–német lakosság is. E politika csődjének megmutatásakor a magyar politikai vezető réteg gyökeres fordulatot, Oroszország elleni háborút követelt, de a szélsőséges program a Monarchián belül nem talált támogatásra. Abban a kérdésben azonban, hogy a San Stefanó-i békét revízió alá kell venni, az osztrákok, a magyarok. a lengyelek és a konzervatív udvari körök véleménye teljesen egybevágott.

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

Az osztrák konzervatív körök a Balkán nyugati része fölötti uralom megteremtésére törekedtek, és a viszonosság elve alapján készek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy Oroszország kiterjessze befolyását a félsziget keleti felére. E politika végső következménye abban állt, hogy a Monarchia bekebelezi Szerbiát, Oroszország pedig birtokba veszi Konstantinápolyt. A Balkán felosztásának és az érdekszférák politikája egyszerre irányult Törökország és a formálódó balkáni nemzeti államok ellen. Az osztrák külpolitika folyamatosságában a dinasztikus osztozkodás felújításáról volt itt szó, olyan külpolitikai irányvételről, amelyben a tényleges nemzeti érdekektől és hatalmi szükségletektől idegen, elavult dogmák érvényesültek. A hagyományos egyezkedő politika a keleti válság tapasztalatai folytán azonban némiképp módosult. Az osztrák konzervatív körök úgy akartak kapcsolatba lépni Oroszországgal, hogy közben a biztonságot nyújtó kettősszövetséget is fenntartották és nem zárkóztak el más oroszellenes megállapodások megkötése elől sem.

Az osztrák–magyar—orosz balkáni együttműködés felújítását megelőzte a német–orosz kapcsolatok helyreállítása. Bismarck továbbra is a három császár szövetségét tartotta a francia elszigetelés legcélravezetőbb eszközének. Ha a viszonyok kényszerítő ereje folytán elkanyarodott is eredeti koncepciójától, külpolitikáját korántsem szándékozott teljesen új alapokra fektetni. Még javában folytak az osztrák–magyar—német szövetségi tárgyalások, amikor megmutatkozott, hogy Bismarck az orosz fonalat nem szándékozik végképp kiengedni kezéből. Berlin és Bécs kapcsolatainak megszilárdítása ebben a tekintetben hasznára is volt: Pétervárott a kialakuló elszigeteltséget kényelmetlennek kezdték érezni. A német és az osztrák–magyar vezetők gyakori találkozásából megsejtették, mi is történhetett. A német kancellár még szaporította az orosz aggodalmakat azzal, hogy Londonhoz is kérdést intézett: milyen magatartást tanúsítana Anglia egy német–orosz konfliktus esetén? Megnyugtató, sőt biztató választ kapott. A diplomáciai manőverezés eredménnyel járt. Pétervárott felfogták, hogy Oroszország szempontjából veszélyes helyzet kezd kialakulni. Az angol–orosz ellentétek a berlini kongresszus után egy ideig nem veszítettek élességükből; Anglia, ha nem is akart aktív oroszellenes politikát folytatni, törökországi pozícióin féltékenyen őrködött. A pétervári kormányköröket különösen a tengerszorosokkal kapcsolatos magatartás aggasztotta: Londonban többször kifejezésre juttatták, hogy nem szándékoznak tiszteletben tartani a szorosok zártságáról szóló nemzetközi megállapodást. A Németországgal szembeni harag fenntartása ilyen körülmények között nem volt célszerű. Még fél év sem telt el az osztrák–magyar—német szerződés aláírása után, amikor az orosz diplomácia szövetségi ajánlattal jelentkezett a német fővárosban. A berlini orosz nagykövet 1880 februárjában átnyújtotta Bismarcknak egy garanciális és semlegességi egyezmény tervezetét. Oroszország a tengerszorosok zártságának szavatolásét kérte, aminek fejében hajlandónak mutatkozott nyugati német védelmi háború esetén semlegességének kinyilvánítására. Bismarck kész volt az egyezségre, de csak a régi hármas megállapodás formájában. Miután az orosz diplomácia ettől nem zárkózott el, a kancellár orosz egyetértéssel fordulhatott Bécshez.

A Monarchiában a liberális és nemzeti erők a berlini kongresszust követő bonyolult belső harcokban szétzilálódtak. Most, hogy a régimódi német és orosz egyezkedési szándék is megmutatkozott, végképp a konzervatívok javára billent a külpolitika mérlege. A liberális elveiben amúgy sem túlságosan szilárd Haymerle nem tudta sokáig fenntartani álláspontját, engedett a kívülről és belülről reá nehezedő nyomásnak. Az év végén a bécsi német nagykövettel folytatott beszélgetésében a hagyományos osztrák dinasztikus felfogást hangoztatta: ha Oroszország szabad kezet kap a Balkán keleti részén, a Monarchia a nyugati területeken saját elképzelései szerint rendezkedhet be. Haymerle úgy látta, hogy a Monarchia semmiképp sem tudja megakadályozni a két Bulgária oroszok által tervezett egyesítését, de ha megegyezésre lép a cárizmussal, legalább a megfelelő ellenszolgáltatást kieszközölheti.

A három császár egyezményének aláírására 1881. június 18-án került sor Berlinben. A szerződés az eredeti orosz javaslatra épült. Kölcsönös semlegességet írt elő egy negyedik hatalommal folytatandó háború esetére, ami elsősorban orosz passzivitást biztosított egy esetleges német–francia háborúban. A semlegesség az orosz–török háborúra is vonatkozott, de kikötötték, hogy a háború előtt Oroszországnak külön megállapodást kell kötnie szerződő társaival. A második cikkely a Monarchia pozícióit biztosította a Balkánon: kimondotta, hogy az európai Törökország helyzetén csak a Monarchiával való egyetértésben lehet változtatni. Végül a harmadik cikkely a tengerszorosok zártságának elvét biztosította az orosz kívánságoknak megfelelően és szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a szultán a tengerszorosokat bármely hatalom flottája előtt megnyitná. A három császár egyezménye azon túl, hogy Oroszország számára bizonyos megkötésekkel lehetővé tette a Törökország elleni háborút, külön balkáni intézkedéseket is tartalmazott. Oroszország hozzájárult, hogy a Monarchia megfelelő időpontban Bosznia–Hercegovina okkupációját formális annexióvá változtassa, Ausztria–Magyarország pedig előre tudomásul vette Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését abban az esetben, ha az a „dolgok ereje folytán” bekövetkezik. Törökország számára nem engedik meg a Bulgária elleni fellépést, úgyszintén ellenállnak Bulgária esetleges macedóniai vállalkozásának. Kötelezték magukat, hogy a Keleten működő diplomáciai megbízottjaikat egybehangzó instrukciókkal látják el.

A három császár szerződése a Balkánon az érdekszférákat szabályosan elhatárolta. Az osztrák–magyar és orosz dinasztikus érdek számított egyedül mértékadónak, a balkáni népek nemzeti igényeit a legkisebb figyelemre sem méltatták. A megállapodás mindkét szerződő fél számára lehetővé tette, hogy saját érdekszféráján belül úgy rendezkedjék be, ahogy az száz évvel korábban az akkor még szétforgácsolt Nyugat-Európában szokásos volt. Oroszország Bulgáriában kapott szabad kezet. Bulgária fejedelmét az orosz cár emelte trónra, a bolgár hadsereget orosz tisztek szervezték és vezényelték, az új fejedelemség minden tekintetben Oroszországhoz igazodott.

A Monarchia számára a szerződés elsősorban Bosznia-Hercegovinában biztosított teljes cselekvési szabadságot. Az 1878 nyara óta osztrák–magyar megszállás alatt levő területek bekebelezésének Oroszország oldaláról nem volt akadálya. A kedvező körülményeket mégsem lehetett kihasználni, mivel a Monarchia vezető nemzeti és politikai csoportjai a bekebelezés ügyében nem tudtak közös nevezőre jutni. A közjogi problémát: hová csatolják az új szerzeményt, végképp nem tudták megoldani. Az okkupált tartományokat végül mint „közös ügyeket” kezelték, és a bekebelezést a kedvezőbb belső helyzet kialakulásáig elnapolták. A három császár egyezményben Szerbiáról nem esett szó, de Bécsben és Pétervárott is magától értetődőnek tekintették, hogy ebben a kis balkáni országban a szomszédos Monarchia rendelkezzék nagyobb politikai befolyással. Az osztrák–magyar külpolitika irányítói régóta fontos szerepet tulajdonítottak Szerbiának. A berlini kongresszus után, az osztrák–magyar—orosz egyezkedés légkörében lehetőség nyílott arra, hogy a régi terveket legalább részben megvalósítsák. A Monarchia és Szerbia előbb kereskedelmi szerződést kötött, amely az osztrák–magyar tőke számára uralkodó pozíciókat biztosított Szerbiában. 1881 nyarán a politikai kapcsolatokat is az osztrák–magyar tervek szellemében rendezték. A megkötött szerződés értelmében a Monarchia kilátásba helyezte, hogy támogatja Szerbia déli irányú határkiegészítési törekvéseit és hozzásegíti fejedelmét a királyi cím elnyeréséhez. Szerbia ezzel szemben kötelezte magát, hogy a bécsi külügyminisztérium tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem köt szerződést más hatalommal. A szávai fejedelemség, a délszláv nemzeti egyesítés titkos aspiránsa teljesen hatalmas északi szomszédja függésébe került. A három császár egyezménye a Balkán nyugati felét teljesen a Monarchia befolyási övezetévé változtatta.

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette. A két Bulgária nem állhatott sokáig egymás mellett anélkül, hogy kezet ne nyújtson egymásnak. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az eseményekben sokan a cár kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt egészen alaptalan: az orosz külpolitika a balkáni ügyekben máskor is élt már a nemzeti mozgalmak támogatásának eszközével, a bolgár uniót meg éppenséggel nemzetközi megállapodások helyezték kilátásba. Hét évvel San Stefano után azonban már nem lehetett szó a bolgár nagyobbodást elősegítő orosz–bolgár együttműködésről. Oroszország a Balkán keleti felét háborúval szerzett érdekszférájának tekintette, az általa létrehozott bolgár államot pedig végleges lekötelezettjének, Bulgáriában a protektori nagyhatalom minőségében akart berendezkedni. Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre, határozottan elutasította az orosz gyámkodást. A fejlemények már a plovdivi felkelés előtt eljutottak a szakítás küszöbéig. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a történtekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. A bolgár unió létrejötte után Pétervárott a status quo helyreállításában fogalmazták meg a külpolitikai programot.

Hét évvel korábban Oroszország még a nagy délszláv állam létrehozásáért harcolt, a cárizmus tekintélye most a frissen egyesült Bulgária szétszakítását követelte meg. Oroszország nagyhatalmi partnereihez: Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz fordult segítségért. A német támogatás magától értetődő volt. Bismarck Bulgáriát orosz érdekszférának tekintette és a Balkán őt most is csak mint osztrák–magyar—orosz súrlódási felület érdekelte. Az osztrák–magyar támogatás már korántsem volt zökkenőmentes. A magyar liberális párt Andrássy bukása óta a külpolitikában ugyan erősen visszavonult, de a három császár szövetsége elleni vétóival tele volt a parlament és a delegáció. 1885 őszén maga Andrássy tiltakozott az uralkodónál az oroszbarát egyezkedő politika ellen. A közös külügyminiszter nem tudta a magyar nyomást elhárítani. A helyzetet csak bonyolította, hogy az unió létrehozása után Szerbia kompenzációs igényektől vezettetve, háborút indított Bulgária ellen, és miután vereséget szenvedett, a Monarchia diplomáciai beavatkozásra kényszerült mellette. Végül mégis csak fölülkerekedett a konzervatív szolidaritás. Amikor a bécsi orosz nagykövet Kálnoky előtt a „kelet-ruméliai forradalmi puccsot” nyílt szerződésszegésnek nevezte és a status quo visszaállítását jelölte meg egyetlen lehetséges kiútnak, az osztrák–magyar külügyminiszter teljes egyetértéséről biztosította. Az 1885 őszén összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferencián a három császár szövetsége egységesen fordult szembe a felforgató Bulgáriával. A Balkán fölött a Szent Szövetség kísértete lebegett.

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

A konstantinápolyi konferencia határozatának nem tudtak érvényt szerezni és angol javaslatra a szultán Battenberg Sándort nevezte ki a Bulgáriával egyesült Kelet-Rumélia kormányzójává.

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

Angliáról még kedvezőtlenebb tapasztalatokat szerezhettek. Az ismétlődő elutasítás az osztrák hármas szövetségi ajánlattal kapcsolatosan nem egyszerűen taktikai megfontolásból fakadt, hanem az angol keleti politika gyökeres – méghozzá osztrák–magyar szempontból kedvezőtlen – fordulatát vetítette előre. Igaz, a Monarchia szempontjából a szigetország soha sem számított egészen biztos partnernek. London a szövetségi ajánlatokat 1871 óta több ízben visszautasította. Ahhoz azonban, hogy Anglia a török birodalom épségén őrködik és Konstantinápolyt védi az orosz terjeszkedéssel szemben, nem férhetett kétség. A hatalmi politikában végbement változások az 1890-es évek közepére az angol külpolitika irányítóit arra késztették, hogy fokozatosan felhagyva a fényes elszigeteltséggel, az ellenfelek számát csökkentsék. Mivel a gyarmati arénában ekkor Franciaország tűnt a legveszedelmesebb vetélytársnak, szükségesnek látszott az Oroszországgal szemben évtizedek óta fennálló feszültség mérséklése. Ebben az összefüggésben a tengerszorosok és Konstantinápoly értéke erősen devalválódott; és a török integritás biztosításának száz éve követett politikája is elveszítette korábbi értelmét.

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Gołuchowski főleg Angliában bizakodott: egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Anglia végképp leveszi kezét Konstantinápolyról, és hátat fordít a Közel-Keletnek. Úgy gondolta, hogy a konzervatívok újbóli kormányra kerülése lehetővé teszi az 1887. évi keleti hármas szövetség felújítását. Gołuchowski 1896 februárjában előzetes informálódás után magabiztos utasítással fordult a londoni osztrák–magyar nagykövethez. Leszögezte, hogy véleménye szerint az érdekek azonossága, amely annak idején a szerződés megkötésére vezetett, még mindig fennáll. Kifejezte az osztrák–magyar készséget a további együttműködésre, sőt még feltételeket is szabott. Arról írt, hogy a tengerszorosok védelme elsősorban Anglia érdeke lévén, a Monarchia csak abban az esetben hajlandó újra elkötelezni magát, ha ebben a tekintetben az angol együttműködésre teljes bizonyossággal számíthat. A keleti kérdésben közömbössé váló szigetországgal azonban nem lehetett ilyen magas lóról beszélni. A londoni osztrák–magyar nagykövet néhány nap múlva jelentette, hogy a szerződés megújítására irányuló kísérletek céltalanok, mert az angol kormány semmi hajlandóságot sem mutat a megállapodásban lefektetett elvek további méltánylására. Ezek után Gołuchowskinak is be kellett látnia, hogy anglofil erőfeszítései hiábavalóak. Február közepén a római osztrák–magyar nagykövethez írt levelében már arról szól, hogy az adott körülmények között céltalan lenne a szerződés megújításán továbbra is fáradozni. A külpolitikai irányváltást nem lehetett tovább halogatni.

A mértékadó tényezők 1896 tavaszán egyetértésre jutottak abban a kérdésben, hogy az osztrák–magyar keleti politikát újra az Oroszországgal való együttműködésre kell építeni. Az egyezkedés tartalmi kérdéseit illetően azonban eltértek az álláspontok. A többség azt ajánlotta, hogy ott folytassák, ahol 1886-ban abbahagyták: határolják el ismét az érdekszférákat, és a kölcsönösség alapján terjeszkedjenek a balkáni államok, illetve Törökország rovására. A külügyminisztérium magas rangú hivatalnokai közül különösen a Kálnokyhoz közelálló Aehrenthal képviselte erőteljesen ezt az álláspontot. Aehrenthal 1895 júniusában, közvetlenül Kálnoky bukása után, történeti áttekintést készített az utóbbi húsz év osztrák–orosz kapcsolatainak alakulásáról, és arra a végeredményre jutott, hogy azokat az utóbbi időkig a balkáni érdekszférák elhatárolására irányuló törekvés jellemezte. 1895 őszén, miközben Gołuchowski még az osztrák–angol együttműködés felújításán fáradozott, az Oroszországgal való közvetlen megegyezést javasolta, méghozzá Kálnoky eredeti gondolataiból kiindulva, az osztozkodás alapján. A megegyezés negatív oldala Aehrenthal elgondolása szerint Bulgária és Románia semlegesítése lett volna, azaz a két nagyhatalom között két ütköző állam létrehozása. Pozitív oldala pedig Szerbia bekebelezése osztrák–magyar részről, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszállása orosz részről, vagyis olyan megoldás, amelyben mindkét fél területi engedménnyel fizeti meg partnere gyarapodását. A diplomáciai testület tagjai közül Calice, konstantinápolyi osztrák–magyar nagykövet fejtett ki, 1896 nyarán, hasonló nézeteket. A tengerszorosok státusát (az orosz hadihajók kifutási tilalmát) a volt szófiai követ, Burián István is tarthatatlannak vélte, de e státus megváltoztatását a bulgáriai osztrák befolyás kiszélesítésével akarta megfizettetni. Az Oroszországgal való megegyezés kérdéseiről 1897 tavaszán a vezérkar főnöke, Beck táborszernagy is véleményt nyilvánított. Emlékirata két lényeges vonatkozásban eltért a diplomaták által képviselt felfogástól. Először katonai szempontból kívánatosnak tartotta a status quo fenntartását, és a felosztásról szóló megállapodást csak a jövőre nézve kívánta, arra az esetre, ha az események természet szerinti fejlődése erősebbnek bizonyulna, mint a nagyhatalmak konzerváló tevékenysége. Másodszor, a török birodalom bekövetkezhető felbomlása esetén az erőket főként Olaszország adriai térnyerésének megakadályozására kívánta koncentrálni. Az Oroszországgal való megállapodásnak Beck értelmezése szerint – a hagyományos osztrák katonai felfogásnak megfelelően – egy harmadik hatalom, azaz Olaszország ellen kell irányulnia. Ami az Oroszországgal való paktum tartalmi kérdéseit illeti, abban Beck lényegében megegyezett a felosztás álláspontját képviselő diplomatákkal. Ő is nagyjából az Égei-tengerig meghosszabbított szerb–bolgár határt tekintette a meghúzandó osztrák–magyar érdekszféra határának, amely vonal mögött mindkét hatalom részére korlátlan mozgásszabadságot kívánt biztosítani. A vezérkari főnök emlékiratát megvitató tanácskozáson véleményt nyilvánított Kállay Benjámin, közös pénzügyminiszter. Felszólalásából érezhető, hogy a fenntartásai mögött komoly politikai erő áll. Kállay is szükségesnek mondta az Oroszországgal való megegyezést. A vezérkari főnök emlékiratát elveiben helyesnek, de gyakorlati módozatait tekintve, elsősorban a Monarchia belső viszonyai miatt kivihetetlennek nyilvánította. Véleménye szerint sem a Monarchia két kormánya, sem két parlamentje nem adná hozzájárulását az osztrák–magyar balkáni annexiókat és a terjeszkedés különböző módozatait magába foglaló akcióhoz. A közös pénzügyminiszter egyúttal a várható balkáni ellenállásra, a végrehajtás katonai és pénzügyi nehézségeire is utalt. Felszólalását azzal zárta, hogy az Oroszországgal való megegyezéshez valami más bázist kell keresni. Hogy milyent, azt nem mondta meg határozottan, de egyes utalásaiból kiérződött, hogy a fennálló viszonyok megőrzésére irányuló közös erőfeszítést tartja célravezetőnek.

Az osztrák–magyar külpolitika felelős irányítója, Agenor Gołuchowski is ezt az álláspontot vallotta. A külügyminiszter társadalmi helyzetét, felfogását, világnézetét tekintve nem sokban különbözött Kálnokytól. Ő is konzervatív elveket valló és buzgó katolikus arisztokrata volt, aki a diplomata pályát választotta. A dúsgazdag galíciai földbirtokos azonban a ballhausplatzi palotában is megőrzött valamit nemzeti karakteréből, és ez a körülmény külpolitikai felfogására is erősen kihatott. A született lengyel mélységesen bizalmatlan volt Oroszországgal szemben, és szinte reformkori magyar politikusok módjára rettegett a cári nagyhatalomtól. Ha csak rajta múlott volna, tárgyalóasztalhoz sem ült volna képviselőivel. A megegyezés szükségességének gondolata csak lassan, a külső körülmények és a belső tényezők nyomásának engedve érlelődött meg benne. Későbbi állásfoglalásaiból kiderül, hogy mindenekelőtt az Oroszországtól való félelem inspirálta. Az volt a véleménye, hogy ha Konstantinápolyt és a tengerszorosokat átengedik, a cárizmus ezáltal olyan vonzóerőt gyakorol majd a Balkánra, amellyel szemben nemcsak az ottani osztrák–magyar befolyás válik tarthatatlanná, hanem a birodalom belső organizmusa is súlyos károkat szenved. A Monarchia a pánortodoxizmussal való harcában mindenképpen alámerül, még mielőtt a hódítást túlméretező Oroszországban esetleg ugyancsak súlyos bajok keletkeznének. A másik indítéka a kétkedés volt a soknemzetiségű Monarchia terjeszkedési képességeit illetően. Gołuchowski tisztában volt azzal, hogy a tizenegy nemzetet magába foglaló államalakulat sérülékenyebb minden más európai államnál, ezért a Szaloniki és a Szerbia megszerzésével kapcsolatos terveket üres és felelőtlen ábrándozásnak nyilvánította. Az ilyen tervekért, véleménye szerint, egyetlen komoly államférfi sem vállalhat felelősséget.

Hogy az egyezkedés tartalmáról folytatott vitában végül az óvatos Gołuchowski kerekedett felül, az a partnerén, Oroszországon is múlott. A századvég Oroszországa külsőségekben továbbra is az az expanzív dinasztikus hatalom volt, mely birtokai minden irányú kiterjesztésére törekedett. Pétervárott a cári külpolitika hagyományos céljait: a tengerszorosokat, Közép-Ázsiát és a Távol-Keletet hivatalosan soha nem dezavuálták, és egyetlen alkalommal sem jelentették ki, hogy a hódító valahol is végérvényesen céljához érkezett. Oroszország mégsem volt már az a hatalom, mint a század első felében, amikor Európa csendőrének szerepkörét betölthette. A modern nagyipar hiánya, az anakronisztikus társadalmi és politikai berendezkedés, a soknemzetiségű struktúra erősen mérsékelte a hatalmas területből és lélekszámból adódó előnyöket. A vetélytársak viszonylagos megerősödése is rontotta az esélyeket: Európában a német–osztrák hatalmi csoportosulás, Közép-Ázsiában az angol befolyási szféra, Távol-Keleten pedig a japán hódítás akadályozta a korlátlan orosz terjeszkedést. A cári külpolitika irányítói, akik valamennyire tisztában voltak az erőviszonyok kedvezőtlen megváltozásával, felfogták, hogy az expanzió csak alternatív formában lehetséges, és hogy a fő cél kedvéért fel kell hagyni, vagy legalábbis szüneteltetni kell más területeken az aktivitást. Hogy hová helyezzék a súlypontot, arról nem is folyt különösebb vita. A cár, II. Miklós, valamint miniszterei, Lobanov-Rosztovszkij és Muravjov egy véleményen voltak abban, hogy a Távol-Kelet hozhat Oroszországnak újabb babérokat. A mandzsúriai és koreai orosz vállalkozások szempontjából legjobb, ha a Balkán – legalábbis átmenetileg – a mozdulatlanság állapotában marad.

II. Miklós orosz cár 1896 augusztusában Bécsbe látogatott, felújítva ezzel az uralkodók közötti érintkezést, amely már több mint tíz esztendeje szünetelt. A bécsi találkozón kiderült, hogy orosz részről megvan a hajlandóság a két hatalom viszonyának rendezésére, és a megállapodást nagyjából olyannak képzelik, amilyet az osztrák–magyar külügyminiszter szorgalmaz. 1897 áprilisában Ferenc József utazott Pétervárra, és az újabb találkozó tényleges egyezményt eredményezett. A megállapodásnak három lényeges pontja volt. Először közös egyetértésben leszögezték, hogy mindkét hatalom szükségesnek tartja a balkáni status quo fenntartását, és megállapították, hogy Ausztria–Magyarország és Oroszország között nincs elvi ellentét abban a tekintetben, hogy a közeli jövőben bekövetkező változások esetére a két ország között megegyezést kell létrehozni. Másodszor megállapították, hogy a status quo megváltozása esetén nem törekszenek területi szerzeményekre a Balkánon, és leszögezték, hogy más hatalmak részéről is hasonló magatartást tartanak kívánatosnak. Ugyanitt Konstantinápoly és a tengerszorosok kérdését nemzetközi ügynek nyilvánították, amely nem képezi osztrák–orosz külön megállapodás tárgyát.

Aehrenthal külpolitikája

1899-ben, amikor pétervári nagykövetté nevezték ki, a szokásostól eltérően ő készített feljegyzést a külügyminiszter számára az Oroszországgal folytatandó politika alapvonalairól. Az emlékiratban arról volt szó, hogy az 1897-ben létrehozott megegyezést tovább kell fejleszteni, és a balkáni status quo politika helyébe újra az érdekszférák elhatárolását kell léptetni. Aehrenthal figyelmeztetett, hogy ebben a külpolitikai rendszerben a Monarchiának nemcsak kapnia kell, hanem adnia is: a Balkán nyugati része fölötti osztrák–magyar uralom fejében tudomásul kell vennie a tengerszorosok és Konstantinápoly orosz birtokát.

A Monarchia és az első Balkán-háború

A balkáni török ellenállás egy hét alatt összeomlott, a Szandzsák, Albánia és Macedónia a győzők kezére került, Konstantinápolyt pedig a foglalás veszélye fenyegette.

Az osztrák és a magyar fővárosban lehangoltan fogadták a harcterekről érkező híreket, és noha nem estek pánikba, belátták, hogy a dolgok szabad folyása nem biztosítja többé a Monarchia számára kedvező alakulást. 1912. november elején úgy döntöttek, hogy a nagyhatalmak tudomására hozzák a balkáni átrendeződéssel kapcsolatos osztrák–magyar programot. A programpontok között első helyen Szerbia korlátozása állott: a szávai királyság területének megnövekedéséhez csak abban az esetben voltak hajlandók hozzájárulni, ha az szoros gazdasági kapcsolatokat épít ki a Monarchiával, és ezzel mintegy szavatolja jövendő lojalitását. Sarkalatos része volt a programnak az önálló Albánia létrehozása, amely egyszerre szolgált arra, hogy Szerbiát elzárja az Adriától és megakadályozza, hogy ott egy „idegen hatalom” – nyilvánvalóan Olaszország – megvesse a lábát. Egyéb gazdasági és politikai jellegű kikötések mellett még az a fontos követelés szerepelt, hogy Bulgária megnövekedése miatt területi kompenzációban kell részesíteni a Monarchia szövetségesét: Romániát. A követeléseket Berchtold öntötte formába, de a program nem volt egyéb, mint különféle balkánpolitikai elképzelések eklektikus összeválogatása.

A balkáni program meghirdetésével a Monarchia kilépett eddigi tartózkodó állásából, de céljai eléréséhez továbbra is csak diplomáciai eszközöket kívánt felhasználni. Ezek az eszközök a győztes és önbizalomtól duzzadó Szerbiával szemben nem sok eredményt ígértek. A szerb katonák az Adria partján állottak, a szerb külpolitika Albániával mint a jövendő nagy délszláv állam részével számolt. A bécsi követelésből és a belgrádi hajthatatlanságból éles osztrák–szerb konfliktus keletkezett. A Ballhausplatzon tudták, hogy a diplomácia csak akkor hoz eredményt, ha az osztrák–magyar nyomás az orosszal közösen nehezedik Belgrádra, ezért Pétervárhoz fordultak segítségért. Az orosz fővárosban méltányolták az osztrák–magyar balkáni érdekeket, készek voltak az albán önállóság elismerésére, de a viszonosság fejében azt kérték, hogy a Monarchia járuljon hozzá egy adriai kikötő szerb birtoklásához. Ezt az engedményt a Monarchia nem adhatta meg: a korridor gazdasági és egyben politikai függetlenséget biztosított volna Szerbiának, Oroszország viszont makacsul ragaszkodott hozzá, mert az albán önállóság elismerése miatt amúgy is kérdésessé vált szerbiai befolyása. Az orosz közvetítés nem vezetett eredményre, sőt a véleményeltérés miatt az osztrák–szerb ellentét osztrák–orosz konfliktussá bővült. 1912 novemberétől az osztrák–orosz viszony rohamosan romlott. A Monarchia Boszniában és Galíciában felemelte csapatainak létszámát, amire Oroszország a lengyel területeken próbamozgósítással felelt. December elején újra Conrad került az osztrák–magyar vezérkar élére, aki ezúttal is hangosan követelte, hogy ki kell emelkedni a diplomáciai letargiából. December közepén Londonban megnyílt ugyan a balkáni ügyek rendezésére hivatott nagyköveti konferencia, ezen azonban a Monarchia mérsékletet tanúsított. Berchtold tisztában volt azzal, hogy a Szerbia elleni fegyveres fellépés orosz háborút von maga után, és ilyen hatalmas mérkőzésre a nemzetközi helyzetet – a kardcsörtetőkkel ellentétben – kedvezőtlennek ítélte. Németország ismét érdektelenséget mutatott a balkáni ügyek iránt, és semmi hajlandóságot sem árult el az iránt, hogy megismételje az 1909. márciusi pétervári demarsot. Olaszországgal ugyan éppen 1912 decemberében sikerült meghosszabbítani a hármas szövetséget, de háború esetén legjobb esetben is csak a déli szomszéd semlegességével lehetett számolni.

A súlyos külpolitikai érvek előtt a decemberi koronatanácson a fegyveres fellépés hívei is meghajoltak, de a háborúról való lemondás önmagában még nem hozott megoldást. A kritikus helyzetben a konzervatív szolidaritás eszmeköréből keletkezett a mentő ötlet: az osztrák–orosz ellentéteket az uralkodók közötti közvetlen kapcsolat létrehozása útján kell elsimítani. Gottfried Hohenlohe, a volt pétervári katonai attasé 1913 januárjában megbízást kapott, hogy személyesen tolmácsolja a cárnak Ferenc József egyezkedési készségét. II. Miklósban mély benyomást keltett a dinasztikus kor atmoszféráját felelevenítő uralkodói gesztus. A cári udvarban is rádöbbentek, hogy a külkapcsolatokban mindennél előbbre való a monarchista szolidaritás. A Habsburgok és a Romanovok végtére is nem ránthatnak kardot egymás ellen a szerbek és az albánok nemzeti torzsalkodása miatt. A Hohenlohe-misszió eredményeként 1913 februárjában megállapodás jött létre Ausztria–Magyarország és Oroszország között. Szerbiát elzárták az Adriától és más albán területtel kompenzálták, a két nagyhatalom pedig visszaállította csapatainak békelétszámát. A háborús készültség 1913 márciusában feloldódott, és úgy látszott, hogy a konzervatív szolidaritás átsegít a nacionalizmus és a hatalmi vetélkedés zátonyain.

A diplomáciai háború az idegek háborúja, és az eredményesség legfőbb szubjektív feltétele az állhatatosság. Berchtold a reá nehezedő külső és belső nyomás ellenére fél éven át kitartott békés kibontakozást valló politikája mellett, de idegei éppen a siker küszöbén mondták fel a szolgálatot. Törökország és a Balkán-szövetség között még az év elején kiújult az ellenségeskedés. A bolgárok ismét Konstantinápoly felé közeledtek, a montenegróiak pedig ostrom alá vették Szkutarit.

Ormos Mária

A szovjetellenes intervenció

A lengyel hadjárattal egyidejűleg próbált szerencsét délen Gyenyikin utóda, Vrangel tábornok, akit azonban sikerült a Krímbe visszaűzni, majd a félszigeten összegyűlt mindenféle rendű és rangú ellenforradalmi erőket 1920 novemberében onnan is kiszorítani. Akik a harcokból megmenekültek, hajókon hagyták el Oroszországot, hogy Konstantinápoly és Marseille felé távozva megkezdjék a háború utáni orosz emigráció életét.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 87. — Magyar fordítása: Anonymus. Fordította Pais 115–116.

Irodalom

Az "avarisok chaganosa" utolsó követségéről Konstantinápolyban: Theophanes, Chronikon A. M. 6169. Editor C. De Boor. 355&ndash356.

a konstantinápolyira és jeruzsálemire lásd Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 3. 1953. 80—81; ezekre és a ravennaira lásd Györffy, István király emlékezete 302—305.

Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt.

  1. SRH I. 3X.
  2. SRH II. 456
  3. H. Derschwam, Tagebuch emer Reise nach Konstantinopel und Kleinasien 1553-1555. Hrsg. F. Babinger. München, 1923. 266-269.
  4. Szikszai Fabricius Balázs latin szójegyzéke 1590-ből. Kiad. Melich János. Bp. 1906. 35.
  5. Borsos Tamás, Marosvásárhelytől a Fényes Portáig. Kiadta Kocziány László, Bukarest, 1972. 301.
  6. ETA II. 106.
  7. Ugyanott.
  8. Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Fordította Karácson Imre. Budapest, 1904. 278.
  9. Hadtörténeti Közlemények 1938. 246.
  10. II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla. Budapest, 1958. 41

Kiadványok