Ivan Fjodorovics Paszkevics

A Múltunk wikiből

Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij, oroszul Иван Фёдорович Паскевич, граф Эриванский

Poltava, 1782. május 20. – Varsó, 1856. február 18.
orosz tábornagy, varsói helytartó
az 1848–49-es szabadságharc ellen fellépő cári hadsereg főparancsnoka
Wikipédia
Georges Dawe: Ivan Paszkevics
Georges Dawe: Ivan Paszkevics

Kovács Endre

Az 1848-49. évi polgári forradalmak

Számos tényező járult hozzá tehát Világos bekövetkeztéhez, de a döntő szót I. Miklós cár, Paszkevics és a cári hadak megjelenése mondotta ki.

Spira György

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

A budai vár magyar kézre kerülésének a napján, május 21-én tehát Ferenc József Varsóban már az orosz beavatkozás módozatait is rögzíthette, június közepén pedig az – együttvéve 204 ezer főnyi – orosz intervenciós sereg Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg tábornagy vezérletével már át is lépte a magyar határt.

És a beavatkozástól a cárt az sem tartotta vissza-, hogy a nyugati országok közvéleménye – kivált az angol közvélemény – mélységes felháborodással fogadta ezt a lépést. Már csak azért sem, mert ugyanezen országok kormánykörei távolról sem azonosítottak magukat a közvéleménnyel. A szóban forgó kormánykörök ugyanis, az európai hatalmi rend épségének megóvásában mindennél szentebb ügyet látván, Magyarországot független országnak – Kossuth várakozásaira rácáfolva – az április 14-én történtek után sem voltak hajlandóak elismerni, hanem továbbra is csak egy törvényes uralkodója ellen fellázadt osztrák koronatartománynak minősítették. Ha tehát ezek a kormánykörök a közvéleménynek tettek is annyi engedményt, hogy nyíltan nem üdvözölték a beavatkozást, arra, hogy a Magyarország elleni orosz támadást kifejezetten el is ítéljék, már semmiképpen sem vállalkoztak, a kulisszák mögött pedig képviselőik egyenesen helyeslésükről siettek biztosítani az orosz diplomatákat.

Így hát a Habsburgoknak végül is háborítatlanul sikerült igénybe venniök Miklós cár segítségét. A magyar forradalomnak viszont az európai forradalom táborán belül továbbra sem adódtak érdemleges segítőtársai. Holott az európai forradalom lángja még ekkor sem aludt ki teljesen. Olasz földön például Toscana egészen május végéig, Róma július elejéig, Velence pedig egyenesen augusztus végéig állta a harcot az intervenciósokkal. De folyt még a harc az Alpok másik oldalán is, ahol az egyes német államok fejedelmei a Hohenzollernek és a Habsburgok kezdeményezésére egymás után megtagadták a jóváhagyást a frankfurti parlament által az egységes Németország számára idő közben kidolgozott liberális alkotmánytervezettől, s ahol emiatt május folyamán újabb fegyveres forradalmi felkelésekre került sor Szászország, a Rajna-vidék, Baden és Pfalz fontosabb városaiban. Amint újabb fegyveres felkelésre készültek ez idő tájt a cseh radikálisok is, Lengyelországban pedig a mozdulatlan felszín alatt éppen ekkor szintén mindinkább érlelődni kezdett a forradalmi elégedetlenség. És a magyar forradalom iránti rokonszenv sem egyedül Bécsben vagy Angliában növekedett napról napra, hanem a német felkelők soraiban, sőt a korábban kérlelhetetlenül magyarellenes, a Ferenc József-i alkotmányoktroj által azonban végül mégiscsak jobb belátásra ébresztett cseh radikálisok körében is, nem beszélve Lengyelországról, ahol sokan már csak arra vártak, hogy Dembinski, akit Kossuth április 19-én a Felvidék keleti részének védelmére újonnan szervezett IX. honvédhadtest parancsnokává nevezett ki, csapatainak élén végre lengyel földre lépjen.

Csakhogy a rokonszenv-megnyilatkozásokat a magyar forradalomnak tevékeny együttműködéssé fejlesztenie most sem sikerült. Már csak azért sem, mivel az együttműködés kibontakoztatására eléggé még mindig nem törekedett maga sem. És erről nem csupán a Bécs elleni támadás elmaradása tanúskodott, hanem például az is, hogy a valóban galíciai betörésre készülő Dembinskit a Szemere-kormány már megalakulásának a hetében eltiltotta a támadástól – bármennyire hátráltathatta is volna ez (kivált ha egy galíciai tömegfelkeléssel is párosul) az orosz csapatok Magyarország elleni felvonulását –, mert a kormány attól tartott, hogy a cárnak éppen egy ilyen lépés szolgáltatna ürügyet a magyarországi beavatkozásra…

A legfőbb ok azonban, amely miatt a magyar forradalom továbbra sem volt képes biztosítani a maga számára a külföld forradalmi mozgalmainak tevékeny támogatását, mégsem saját mulasztásaiban gyökerezett, hanem abban, hogy ezek a forradalmi mozgalmak ekkor már a magyar forradaloménál is reménytelenebb helyzetben voltak, s legtöbbjük most már hamarosan össze is omlott. A Drezdában május 4-én kitört felkelést például a porosz csapatoknak alig négy nap leforgása alatt sikerült vérbe fojtaniuk, a cseh radikálisok május közepére tervezett prágai felkelése pedig már csírájában elvetélt, mert a hatóságok még a felkelés tényleges kirobbanása előtt leleplezték és felszámolták a szervezkedést. Mire tehát Paszkevics csapatai átlépték a magyar határt, az európai forradalom zászlaja Magyarországon kívül már csak az ostromgyűrűbe zárt Róma és Velence fölött meg az ötszörös túlerővel küzdő kicsiny badeni felkelősereg harcosainak a kezében lobogott.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

A teljes cikk.

Arad felé

Amikor ugyanis Görgei július 15-én Vácott orosz csapatokba ütközött s emiatt azután elkanyarodott Losonc felé, Haynau főerőinek a zöme már Komárom és Buda, Paszkevics főerőinek a zöme pedig Mezőkövesd és Gödöllő között helyezkedett el. Magyar részről viszont e Duna–Tisza közén át Szeged felé vivő utakat ekkor mindössze a Felvidékről visszavonult IX. hadtest egy része, valamint a közelmúltban Cegléd környékén újoncokból szervezett s egy hete Perczel parancsnoksága alá helyezett – nagyrészt még felfegyverzetlen – X. hadtest próbálta elállni. S hogy az ellenség előrenyomulását lassítsa, ez a kicsiny sereg július 20-án Turánál vakmerő támadást intézett ugyan Paszkevics egyik hadosztálya ellen, mikor azonban az ellenség erősítéseket is harcba vetett, mégiscsak meghátrálásra kényszerült, majd a következő napokban – bár a táborban tartózkodó Mészáros tiltakozott ellene s azután főparancsnoki tisztségéről is leköszönt miatta – Perczel parancsára egészen Szegedig vonult vissza. Ezzel pedig Perczel – jóllehet a visszavonulást a június 29-én előírt haderőösszpontosítás lehetővé tétele végett rendelte el – egyenesen megkönnyítette az ellenség dolgát. A teljes haderőösszpontosítást ugyanis a honvédsereg ténylegesen az ő Szegedre vonulása ellenére sem valósíthatta meg addig, amíg Görgei valahol Paszkevics hátában folytatta hadmozdulatait; Perczel visszavonulása tehát az adott körülmények közepette csupán arra volt jó, hogy Haynau előtt szabaddá tegye a Szeged felé vezető utat. S Haynau nem is késett kapni az alkalmon, úgy hogy Perczel Szegedre érkezésének a napján, július 29-én – noha számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni Komárom alatt és Pesten – 46 ezer emberével már ő is Szeged határában táborozott.

Közben pedig a helyzet a Királyhágón túl is válságosra fordult. Mert Bem a tőle megszokott mozgékonysággal csapást csapás után mért ugyan az Erdélybe több irányból betört ellenség egymástól különváltan támadó csoportjaira, s így megakadályozta, hogy az a Maros mentén rendeltetésének megfelelően eljusson az Alföldre és egyesüljön Paszkevics főerőivel, mivel azonban Ligyersz, akihez az annak idején Havaselvére menekült császári csapatok is csatlakoztak, együttvéve kétszer akkora erőkkel rendelkezett, mint ő, serege a szünet nélküli harcokban mindinkább megfogyatkozott, mígnem július utolsó napján elkövetkezett a véres segesvári ütközet, amelyben Petőfi is életét vesztette, majd augusztus 6-án a nagycsűri vereség is, s ez immár az erdélyi hadsereg teljes felbomlására vezetett.

És a nehézségek nem csak a harctereken lettek egyre nyomasztóbbak, hanem a politikai élet középpontjában is. Szemere például, hogy a küszöbön álló összeomlásért ne néki kelljen majd viselnie a felelősséget, július 24-én benyújtotta lemondását. S Kossuthnak, aki tudta. hogy a kormány feloszlása a pillanatnyi körülmények között általános fejetlenséget idézne elő, nagy nehezen sikerült elérnie, hogy Szemere végül mégis visszavonja a lemondást, ekkor azonban újból megmozdult a békepárt. A békepártiak ugyanis – abban a meggyőződésben, hogy az utóbbi hetek kudarcai végre kellőképpen aláaknázták Kossuth állásait – most már eljöttnek látták az időt Görgei hatalomátvételére. A képviselőház július 27-én Szegeden tartott zárt ülésén ezért – első lépésként – azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros utódjául ismét Görgeit nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. S indítványukat elfogadtatniuk nem sikerült ugyan – mert Szemere (aki Görgeire éppoly féltékeny volt, akár Kossuthra) nagy üggyel-bajjal keresztülvitte, hogy a ház egyelőre eltekintsen a határozathozataltól –, egyikük, Szunyogh Rudolf szabolcsi képviselő azonban az ülés végeztével ennek ellenére is nyomban kocsiba szállt, hogy immár közvetlenül Görgeihez forduljon, s magát a képviselőházi többség megbízottjának adva ki, felszólítsa őt a hatalom haladéktalan megragadására és a forradalom résztvevőinek legalább kegyelmet kieszközölni hivatott béketárgyalások azonnali megindítására.

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé. De mert az orosz sereg hovatovább már Debrecenhez közeledett, most sem a legrövidebb úton, hanem kelet felé, Nagyvárad irányába kitérve, folytatta hadmenetét. És így Szunyoghnak csupán Nagykállóban sikerült találkoznia véle július 31-én.

Temesvár

Mert nem vitás, hogy az erdélyi széleken Bem balsikerei dacára is több esély kínálkozott az ellenállás továbbfolytatására, mint Arad táján, ahol a sereget Haynau és Paszkevics immár könnyen két tűz közé foghatta volna.

Irodalom