Jagelló Izabella

A Múltunk wikiből
(Izabella királyné szócikkből átirányítva)
Krakkó, 1519. január 18. – Gyulafehérvár, 1559. szeptember 15.
magyar királyné, 1556 és 1559 között Erdély kormányzója
Wikipédia
Cranach the Younger Isabella Jagiellon
1538
június eleje I. János titokban megkéri Izabellának, I. Zsigmond lengyel király lányának kezét.
1539
március 2. I. János és Izabella lengyel főhercegnő házassága Székesfehérvárott.
1540
január Eredménytelen tárgyalások I. Ferdinánd és I. János megbízottai között a határ megvonásáról.
március 3. után I. János Erdélybe indul Majlád Istvánék összeesküvésének leverésére.
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
augusztus eleje Az erdélyi három nemzet Szászsebesen hűséget fogad János Zsigmondnak.
augusztus 29. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Elhatározza, hogy azt fogadja el királynak, akit Magyarország megválaszt.)
augusztus 30. I. János több méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 13. A Szapolyai-párti országgyűlés a Rákos mezején királlyá választja János Zsigmondot. (Soha nem koronázzák meg.)
szeptember vége Majlád István és hívei kiűzik Erdélyből I. János volt tisztségviselőit.
október eleje I. Ferdinánd követe tájékoztatja a Portát az 1538. február 24-én kötött béke rendelkezéseiről.
október közepe I. Ferdinánd biztosokat küld a váradi béke végrehajtására Erdélybe.
1541
január vége Eredménytelen béketárgyalások I. Ferdinánd és Izabella királyné követei között.
február 12. Megegyezés az erdélyi Szapolyai, illetve Habsburg-párt között.
február Péter vajda hazatér Moldvába.
május 4. I. Ferdinánd hadvezére, Wilhelm Roggendorff Budát kezdi ostromolni.
június I. Ferdinánd-párti magyar követek Regensburgban V. Károly császár segítségét kérik a török ellen. Elutasító választ kapnak.
június 19. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
augusztus 26. A szultán Buda alá érkezik.
augusztus 29. A török csellel elfoglalja Budát, Török Bálintot elfogja.
augusztus 31. A szultán közli Izabellával, hogy az ország keleti részeinek kormányzását ruházza rá évi 10 ezer forint adó fejében. A királyné és kísérete elindul Lippa felé.
szeptember 2. I. Szulejmán ünnepélyesen bevonul Budára. A Nagyboldogasszony-templomban mohamedán istentiszteletet tartanak.
szeptember 13. A felső-magyarországi vármegyék részgyűlése Tokajban. I. János több volt méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 22. I. Szulejmán szultán, őrség hátrahagyásával, visszaindul Konstantinápolyba.
szeptember vége I. Ferdinánd követei útján egész Magyarországot kéri a szultántól. Elutasító választ kap.
szeptember Megkezdődik a budai török vilájet szervezése az ország középső részén.
december 5. Prágában az ausztriai és a csehországi rendek közös gyűlése nagy összegű adót szavaz meg a török elleni hadjáratra.
december 21. Újabb részgyűlés Miskolcon. Intézkedéseket hoz a garázdálkodó katonák ügyében.
december 29. I. Ferdinánd és Izabella biztosai Gyalun megállapodnak a váradi béke végrehajtásáról.
1542
január 26. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Elismeri János Zsigmond helytartóját, Fráter Györgyöt.)
március 29. Erdélyi országgyűlés Tordán. (A helytartó mellé tanácsot állít.)
június 11. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Az erdélyi püspöki birtokokat Izabellának adja át.)
augusztus közepe A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (Megtagadja a kért török adót, ehelyett követeket küld I. Ferdinándhoz.)
november 8. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (A török elleni védekezésre adót szavaz meg.)
december 17. Izabella királyné megtagadja Erdély átadását I. Ferdinánd biztosainak.
december 20. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Megtagadja a gyalui szerződés végrehajtását, és megújítja a három nemzet unióját.)
1548
október 13. Izabella királyné követeket küld I. Ferdinándhoz, hogy Erdély átadásáról tárgyaljanak.
1550
február 2. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. Izabella és hívei nem jelennek meg.
július Izabella királyné a Portán bejelenti a nyírbátori megegyezést.
augusztus vége Portai követ parancsot hoz Fráter György elmozdításáról.
szeptember vége A portai követ Petrovics Péterre ruházza Fráter György helytartói hivatalát.
október 12. Fráter György megegyezésre kényszeríti Izabella királynét.
november 2. A moldvai és a havasalföldi vajda török parancs szerint Erdélyre támad. (Vereséget szenvednek, s november közepén elhagyják Erdélyt.)
1551
január 20. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Nagyváradon. (Fráter György bejelenti, hogy sem ő, sem Izabella nem tudja megvédeni az országot a töröktől.)
február 3. Fráter György tárgyalni kezd I. Ferdinánd megbízottjával Erdély átadásáról.
február 22. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Hűséget esküszik Izabellának, és rábízza a törökkel való tárgyalást.)
március Szulejmán szultán követe Erdélyben János Zsigmond megkoronázását sürgeti.
április 27. Erdély 50 ezer forint adót küld Konstantinápolyba.
május eleje I. Ferdinánd Erdély védelmére indított hadai egyesülnek Debrecennél.
május 23. Fráter György ostromolni kezdi Gyulafehérvárt, melyet Izabella katonái védenek.
május 25. Izabella levélben segítséget kér a Portától.
június l. I. Ferdinánd biztosai bevonulnak Kolozsvárra.
július 21. Izabella Tordán átadja a Szent Koronát Ferdinánd biztosának.
augusztus 6. Izabella királyné János Zsigmonddal távozik Erdélyből. ( 1552 márciusában elhagyja Magyarországot.)
1554
április Lugost és Karánsebest a Porta átadja Izabellának.
1556
június 1. Erdélyi országgyűlés Szamosújvárott. (Követséget rendel Izabella és János Zsigmond behívására.)
október 22. Izabella királyné és János Zsigmond bevonul Kolozsvárra.
november 25. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (A kormányzást János Zsigmond kiskorúsága idejére Izabellának adja. Iskolák szervezését rendeli. Árszabályozást hajt végre)
1558
március 15. Kolozsvár Izabella királynétól árumegállító jogot kap.
március 27. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Fizetést rendel a fejedelmi tanács tagjainak; eltiltja a helvét irányzatú reformáció hirdetését.)
augusztus 31. Izabella királyné Gyulafehérvárott megöleti a rendi ellenzék vezéreit, Bebek Ferencet és a két Kendy fivért.
1559
június 12. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elrendeli a közszékelyek összeírását és adózásukat.)
július Az ország új megosztásáról kezdődik tárgyalás Izabella és I. Ferdinánd biztosai között. (A tárgyalás eredménytelenül végződik szeptemberben.)
szeptember 15. Izabella királyné halálával János Zsigmond választott király veszi át az uralmat Erdélyben.
1571
november 19. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (János Zsigmond és Izabella birtokadományait részben visszavonja, részben elrendeli felülvizsgálatukat. Az országgyűlési meghívó kötelező erejű. A lovakon kívül minden állattal és bőrrel szabadon lehet kereskedni.)

Sinkovics István

A váradi béke

  • A békekötésre több körülmény szorította a két királyt. Ferdinándot bátyja következetesen a megegyezésre ösztönözte, s erre az útra terelték a töröktől elszenvedett sorozatos diplomáciai és katonai vereségek is. Attól is tartott, hogy ha elzárkózik a béke elől, reménytelen helyzetében ellenfele átadja az országot a töröknek. János személyi okokból is érdekelt volt a megegyezésben, mert Izabella lengyel királyleány kezét csak királysága elismertetése után nyerhette el.
  • Ez a fordulat azonban még nem tántorította el Szapolyait a váradi béke vonalától. 1539 márciusában feleségül vette Izabellát, s a béke érvényességét kifejezetten elismerte.

János király halála

Halálának hírére Ferdinánd, mintha a váradi megegyezés eddig megvalósult volna, János országrészének átadását kívánta. Budára Izabellához, Erdélybe a rendekhez, Konstantinápolyba a szultánhoz küldött követeket, az utóbbinak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel az egész országra kiterjedő királysága elismerése fejében. Közben hadsereget állított készenlétbe arra az esetre, ha Budát fegyverrel kellene bevennie.


A szultán döntésének hírére János király hívei Rákos mezején – nem szabályosan összehívott országgyűlésen - királlyá kiáltották ki fiát. Az ország kormányát Izabella királynéra és három tanácsosra, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. Koronázásra azonban nem került sor, János Zsigmond a „Magyarország választott királya” címet viselte. Ferdinánd kísérletei az ország birtokbavételére, katonai és diplomáciai eszközökkel, nem jártak eredménnyel. Fegyveres ereje, Leonhard von Vels vezetésével, nem is kísérelte meg Buda ostromát, megelégedett Pest és Visegrád elfoglalásával. Ferdinánd portai követe, aki nem más volt, mintJános király egykori szószólója, Hieronymus Łaski, csak azután érkezett Konstantinápolyba, amikor már János Zsigmond trónutódlása mellett döntöttek. A fegyveres akció miatt bosszús szultán Łaskit nem csak elutasította, de kilenc hónapi fogságra vetette. Az Erdélybe küldött Nádasdy Tamás sem ért el többet, csak azt tudta jelenteni Ferdinándnak, hogy nagy széthúzást talált az erdélyi urak között. Elsősorban a szászok megnyerését tartották fontosnak, de még ők is az erdélyi három nemzet gyűlése utánra halasztották döntésüket.

Ferdinánd a sorozatos kudarcok ellenére is tovább dolgozott, hogy az országot birtokába vegye. A királyné megnyerésére törekedett; arra az ellentétre próbált építeni, ami egyre mélyült Izabella és János tanácsosai között. A királyné idegen volt, nem ismerte a magyarországi helyzetet. Azt tette, amit atyja tanácsolt: először fia trónutódlását igyekezett biztosítani, utóbb Ferdinándhoz húzott; titokban tárgyalásokat kezdett vele Buda átadásáról, állítólag már a kárpótlásról is megegyeztek. Ingadozó volt és szeszélyes; félt a töröktől, de félt Ferdinánd ostromától is; uralkodásra vágyott, és egyre nagyobb ellenszenvet érzett Fráter György iránt, aki magához ragadta a vezetést, és vaskövetkezetességgel kitartott a törökbarát politika mellett, nem bízván abban, hogy Ferdinánd meg tudja védeni az országot.

Buda török kézen

1541. május elején az egy évtizeddel korábban kudarcot vallott Wilhelm von Roggendorf vezetésével 20-25 ezer főnyi hadsereg kezdte meg Buda ostromát, és további erősítések voltak útban. A várnak, melyet János király éveken át egy itáliai építész tervei szerint erősített, mintegy 2500 védője lehetett. A védelmet Fráter György vezette, s erélyesen meghiúsította Izabella királyné, majd a városi tanács megadási kísérletét.

A gyalui egyezmény

János király egész udvarának is, elsősorban Fráter Györgynek, szembe kellett néznie a tragédiával. A Barát, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott, Buda eleste után szakított korábbi politikai vonalával. A vádnak, hogy szántszándékkal juttatta török kézre az ország fővárosát, nem volt ugyan alapja, a felelősség terhe alól mégsem tudott szabadulni. Lelkiismeretével viaskodva jutott el odáig, hogy Serédy Gáspár, felső-magyarországi kapitány útján kapcsolatot teremtett Izabella udvara és Ferdinánd között. Ferdinánd november 22-én Serédyt küldte ki biztosaként. Izabella királynét Statileo János erdélyi püspök, Fráter György váradi püspök, kincstartó és Petrovics Péter temesi főispán, Magyarország alsó részeinek kapitánya képviselte. Megbeszélésük december 29-én Gyaluban, az erdélyi püspökség várában megegyezésre vezetett.

Az egyezmény lényegében a váradi béke alapján állott: az egész ország Ferdinándot illeti, János családja pedig megfelelő kárpótlást kap. Ferdinánd átadja Szepesvárat és összes tartozékát Izabella királynénak és János Zsigmondnak, Izabella viszont átengedi a Magyar Koronához tartozó összes várost és várat Magyarországon és Erdélyben, akár saját kezében vannak, akár pedig valamelyik híve birtokában. A magyar koronát megőrzésre Ferdinánd veszi át. Amíg a megállapodás tényleges végrehajtására sor kerülhet, Ferdinánd évi 12 ezer forintot fizet János özvegyének. A még rendezésre váró kérdésekben két éven belül megegyeznek, és ha ez nem sikerül, V. Károly császár és Zsigmond lengyel király döntésének vetik alá magukat. Az egyezmény megkötésévei egyidejűleg Fráter Györgyöt és a többi tanácsost Ferdinánd nevében Serédy Gáspár kegyelmébe fogadta, és büntetlenséget biztosított számukra. Ők viszont hűséget fogadtak Ferdinándnak.

A gyalui egyezmény létrejöttekor a politikai helyzet egy ponton egyszerűbb volt, mint a váradi béke megkötése idején: a két vetélytárs király közül már csak az egyik élt. Egy sor nehézség viszont megmaradt. Szepesvár és uradalma nem volt Ferdinánd kezében, így nem rendelkezhetett velük. Ha a váradi béke létrehozói tartottak a közös ellenségtől, ez a veszedelem most megsokszorozódott: a török megszállta fegyvereseivel az ország fővárosát. A megállapodás csak úgy léphetett életbe, ha a törököt kiszorítják az országból.

Ferdinánd 1542 áprilisában, Izabella júliusban hagyta jóvá a megállapodást. Ekkor már javában folytak a török elleni hadjárat előkészületei, melynek elsődleges célja Buda visszafoglalása volt, még mielőtt az ellenség végleg berendezkedik benne. Szinte ugyanabban az időben ült össze az országgyűlés Besztercebányán, a német birodalmi gyűlés pedig Speyerben. Ferdinánd biztosokkal képviseltette magát a magyarországi rendek ülésén, maga pedig Speyerbe ment.

A besztercebányai országgyűlés igen népes volt, mintegy kifejezte, hogy az ország sorsára messze kiható kérdésekben kell dönteni. Megjelent 6 főpap, 27 főúr, továbbá 32 vármegye, 18 királyi és bányaváros küldötte, s ott voltak távoli vidékek – Zala, Tolna, Somogy vármegye – meg a török torkában fekvő Székesfehérvár és Esztergom küldöttei is. Nem képviseltette magát a még bizonytalan sorsú Erdély, és a Tiszántúl jelentős része, sem az ismétlődő török támadásoknak kitett Szlavónia és Horvátország.

Az országgyűlés legfontosabb feladata a török hadjárathoz szükséges pénz és katonaság biztosítása volt. Minden jobbágyportára 1 forintos hadiadót róttak, mentességet senkinek sem adtak, a fizetésbe a zselléreket is arányosan bevonták. A nemeseket hatvanadadóra fogták (ez telkenként 40 forint egyhatvanad része volt, kisebb terhet jelentett, mint a jobbágyokra kivetett 1 forint), a városi polgárokat ingó és ingatlan vagyonukhoz igazodó adófizetésre kötelezték, még az idegen kereskedőket is megterhelték értékeik egynegyvened részének levonásával. Kimondták, hogy ha a király személyesen vesz részt a hadjáratban, a főrendek és közrendek fejenként kötelesek hadba vonulni, egyúttal minden 20 jobbágy után 1 lovast felfegyverezni. A védelemhez szükséges intézkedések meghozatala után az összegyűlt nemesek – mint már annyiszor – újra törvényt hoztak a Lajos király halála óta jogtalanul elfoglalt vagy eladományozott elzálogosított birtokok visszaszármaztatásáról. Végül felkérték Izabellát és tanácsosait, hogy a végzéseket fogadják el és hajtsák végre.

Új védelmi vonal kialakítása

Az Izabellának és János Zsigmondnak adott keleti országrész a gyakorlatban nem számított egyenértékűnek János királyságával. Bár a középkori magyar állam hagyományait folytatta, hosszú időre szólóan messze került attól, hogy az egész ország egyesítésének igényét hordozza. Még az is kérdéses volt, hogy e keleti területek a szultán adófizetőjeként egységes állammá szervezhetők-e, tudják-e teljesíteni az állami feladatokat.

Erdély helytartója

  • György barát elérte, hogy a vonakodó erdélyiek elfogadják helytartóságát, Izabellát és az udvart Gyulafehérvárra hívják, biztosítva nekik a nemrég meghalt erdélyi püspök palotáját és jövedelmeit.
  • Izabella először elfogadta a gyalui egyezményt, azután nem annyira a hazai események, mint inkább a lengyel udvar befolyására nem akart lemondani hatalmáról.
  • Bécs elképzelése, hogy Izabella fiával együtt távozik, és Ferdinánd emberei birtokukba veszik Erdélyt – György barát megítélése szerint – kivihetetlen volt; éppen ezért azon dolgozott, hogy biztosítsa az átadás szükséges feltételeit. Nem bízott Ferdinánd katonai erejében, egyenesen a császárhoz fordult. Nem csupán Magyarország és Erdély számára kért tőle segítséget, hanem az ország sorsát egész Európa biztonságával kapcsolva össze azt ajánlotta, hogy a császár – négyéves állandó háborúval – szorítsa vissza az ellenséget Ázsiába. Ferdinándnak írt leveleiben egyúttal következetesen sürgette János király családjának kártalanítását, a királyné és fia biztonságba helyezését. Vele egy időben Izabella is követtel kereste fel a királyt, aki általánosságban megígérte, hogy gondoskodni fog róla és fiáról.

A gyulafehérvári egyezmény

Az 1543–1545. évi török hódítások, majd a fegyverszünet és a békekötés, ezt követően pedig a Habsburgok aggodalmas óvakodása, hogy ne adjanak alkalmat a töröknek a fegyvernyugvás felmondására, már-már holtpontra juttatta Erdély átadásának ügyét. Innét mozdította ki Izabella és Fráter György 1548-ban. Ebben az évben meghalt Zsigmond lengyel király, aki eddig lánya érdekeinek legfőbb védelmezője volt, s a királyné a pápát és a váradi béke előkészítésében érdemeket szerzett Johann Wese érseket kérte fel közvetítésre, akihez György barát is levelet küldött. Wese azonban időközben meghalt, a közbenjáró szerepét Frigyes pfalzi választó vette át. Biztatására Izabella is, Fráter György is követséget küldött Ferdinándhoz. A királyné János Zsigmond apai örökségének kiadását szorgalmazta; a Barát az elmúlt években felgyűlt sérelmek, kölcsönös kártételek kivizsgálását és orvoslását kérte, egyúttal felmentését az ellene felhozott rágalmak alól. Velük egy időben a tiszántúli vármegyékkel Erdély is követeket küldött Ferdinándhoz, a megegyezést és az ország egyesítését sürgetve.

Ferdinánd mindhárom követségnek kedvező választ adott, az összes kérdésben kész volt tárgyalásokat kezdeni. Készségét nemcsak a három követség erősítette, hanem a kedvezőbbre fordult külső helyzet is. 1548-ban ugyanis a szultán valóban megkezdte a háborút a perzsák ellen, s így abban lehetett reménykedni, hogy nem tud majd Erdély és a Tiszántúl átadásának megakadályozására Ferdinánd ellen is hadsereget küldeni.

A tárgyalások mégis nehézkesen indultak meg, maga a találkozó is csak hosszú huzavona után jött létre György barát és Ferdinánd Niklas von Salm vezette követei között. Végre, 1549 szeptemberében Nyírbátorban megszületett a megállapodás: Erdély átadása ellenében János Zsigmond megkapja atyai örökségét, Izabellának kártérítést adnak hozományáért, Fráter György pedig megtartja a váradi püspökséget és egyéb birtokait.

A végrehajtás útjában azonban súlyos akadályok állottak. Az első ellenlépést Izabella tette. Ellentéte a Baráttal, mint tudjuk, régi keletű volt, a török is éberen figyelte ezt, s igyekezett a maga hasznára fordítani. A királyné hol helyeselte, hol ellenezte a megegyezést Ferdinánddal, csak egyben volt következetes: féltékenyen figyelte Fráter György hatalmának növekedését. Most a királyné és Petrovics Péter, János király rokona, váratlan húzással kísérelték meg félreállítani a Barátot: a Portán beárulták a nyírbátori megegyezést. A szultán válasza gyors volt és határozott. Csausza útján a hatalmat a királyfira és Petrovicsra ruházta, elrendelte György barát elfogását, és Erdély ellen küldte Moldva és Havasalföld vajdáját, továbbá a budai pasát. Izabella és Petrovics sereget gyűjtött, és várakat kezdett foglalni. György barát azonban nem adta fel a harcot. Szerepe tisztázására követet küldött a szultánhoz, összehívta az erdélyi országgyűlést, és elébe tárta, hogy Izabella királyné pártja török csapatokat hozott az országba. Ferdinándot felkérte, hogy azonnal vegye birtokába Erdélyt, és küldjön csapatokat védelmére, az átadás ellenében pedig teljesítse a Nyírbátorban megállapított feltételeket. A király mindent megígért, de katonai segítség helyett ő állt elő követeléssel: Kassa azonnali átadását kívánta. A Barát ekkor azt kérte, hogy ha a király nem küld is csapatokat, legalább a tiszántúli nemesek fogjanak mellette fegyvert. De végül is magára maradt.

A súlyos helyzetben azonnal kellett cselekednie. Ostrom alá fogta Gyulafehérvárt, ahová a királyné és Petrovics mintegy 2 ezer fegyveressel bezárkózott. Izabella megadta magát, és vállalta, hogy visszatérésre bírja a törököt. Ez azonban nem történt meg, s ekkor György barát mint helytartó fegyverbe szólította az erdélyieket. A körülhordozott véres kard drámai jeladására rövid idő alatt 50 ezer fős hadsereg gyűlt össze, részben jobbágyokból. Ezeknek az erőknek sikerült leverniök a benyomult havasalföldi vajdát és a török előhadakat. A határra érkezett budai pasa is visszahúzódott, a moldvai vajda pedig a Székelyföld végigpusztítása után kimenekült az országból.

Fráter György pillanatnyilag úrrá lett a helyzeten, de a veszély nem múlt el. Izabella és Petrovics csak látszólag vonult vissza. A múltból pedig intő példa, Buda tragédiája idézte fel azt a rémképet, hogy a török ráteszi kezét a számára bizonytalanná vált Erdélyre is. Izabella királyné pártjának következő próbálkozása az volt, hogy kérték a Portán: koronázzák meg János Zsigmondot. Ennek feltételei adottak voltak: János Zsigmond választott magyar király volt, és a koronát Erdélyben őrizték. Az elgondolás megfelelt a szultán céljainak: 1551 márciusában követe parancsot hozott a koronázásra, aminek teljesítése visszahozta volna a két koronás magyar király oly sok bajt okozó s a töröknek kedvező viszálykodását. A szultán ugyanekkor 10 ezer forintról 50 ezer forintra emelte Erdély adóját, s annak jeléül, hogy igényt tart a keleti országrészekre, megújította négy évvel korábbi követelését a Tisza-parti átkelőhelynek, Becse várának átadására.

Az események most már Ferdinándot is gyorsabb cselekvésre ösztönözték. Bátyja hozzájárulásával a birodalmi gyűlés elé terjesztette Erdély megsegítésének ügyét, biztosai pedig már februárban újból találkoztak Fráter Györggyel. Megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat nem engedik megfenekleni olyan megoldhatatlan kérdésen, mint a Szapolyai birtokok visszaadása, és Ferdinándra bízták, hogyan kíván gondoskodni a királyfi és a királyné kártalanításáról. Kimondták annak feltétlen szükségességét, hogy a király haderővel biztosítsa erdélyi uralmát.

Ferdinánd megbízottai az erdélyi pártharcok láttán ugyanarra a következtetésre jutottak, mint másfél évvel korábban Niklas von Salm: ha György barátnak, az országegyesítés egyetlen következetes hívének valami baja esik, Erdély menthetetlenül elvész Ferdinánd számára. Izabella és hívei még nem adták fel a harcot. A királyné előbb Gyulafehérvárra, ezután Enyedre hívott össze országgyűlést, és védelmére minden nemzettől ezer-ezer fegyverest kért. A gyűlés helyét és idejét úgy tűzte ki, hogy a Váradon tartózkodó György barát a tavaszi áradások miatt ne tudjon megjelenni. A Barát azonban fegyvereseket gyűjtött, és nekivágott a veszedelmes útnak. Kíséretével kis híján a megáradt, jeges vizű Körösbe veszett, de végül is időben megérkezett, és az országgyűlést, amely a királyné befolyására ellene készült határozatokat hozni, sikerült megnyernie, a maga pártjára állítania. A szultán lecsendesítésére megszavaztatta az az évi törökadót, s ezzel a csauszt is hazatérésre bírta anélkül, hogy akár a János Zsigmond megkoronázására, akár a Becse átadására szóló parancsot teljesítette volna.

A zűrzavaros belső helyzet miatt Ferdinánd közbelépése immár nem tűrt további halasztást. A Barát sürgetésére 1551. március végén Ferdinánd Nádasdy Tamást, Báthori Andrást és Sigmund von Herberateint, az Alsó-Ausztriai Kamara elnökét indította megbízottaiként Erdélybe, hogy végre rendezzék az átadás még mindig vitás kérdéseit. A biztosok a királyfi és a királyné kártalanítására több megoldási javaslatot hoztak magukkal, hogy a megállapodás mihamarabbi megkötése érdekében a helyszínen lehessen közülük választani. János Zsigmondnak az atyai birtokok helyett három sziléziai hercegséget, Izabellának hozománya és jegyajándéka megtérítésére pénzt ajánlottak fel. Döntésére bízták, hogy viaszatér-e Lengyelországba, fiához megy, vagy pedig külön birtokon él Sziléziában, s kívánsága szerint a király hercegi férjet szerez neki. A királyfi neveltetési helyéül sziléziai hercegségét vagy a királyi udvart választhatták. Petrovics Pétertől a korona kiszolgáltatását kívánták, de tőle tették függővé, hogy mint Ferdinánd híve megmarad-e Temes vidéki birtokain, vagy helyettük másutt kér magának várat. György barát személyére érvényben tartották a korábbi megállapodásokat, és felajánlották neki, hogy Báthori Andrással közösen vállalja el a helyreállítandó erdélyi vajdai méltóságot. A biztosok ígéretet hoztak a királytól, hogy megtartja az erdélyi rendek szabadságait és kiváltságait. Ferdinánd végül készségét fejezte ki, hogy Erdély védelmére kellő katonaságot fog küldeni. Ebből 3 ezer könnyűfegyverzetű lovast és gyalogost máris a Tiszántúlra rendelt, s számított még a magyarországi és erdélyi hadakra, többi országa, a Német Birodalom és más európai hatalmak segítségére; arra például, hogy a birodalmi gyűlés Erdély elleni török támadás esetén is rendelkezésre bocsátja a töröksegélyt.

A májusban megérkező királyi megbízottak Erdélyben ellenséges légkört és kibékíthetetlen belső ellentéteket találtak. Izabella, akit a lengyel· udvar felbiztatott, nem fogadta el a feltételeket. Hívei, Petrovics és Patócsy Ferenc fegyveres ellenállásra készültek, Balassa Menyhárt, aki büntetés elől menekült Magyarországról Erdélybe, Fráter György megölésére esküdött fel. Az erdélyiek többsége a Baráthoz húzott ugyan, de állhatatosságukban nem lehetett bízni. Fráter György nem talált más kivezető utat: sürgette Ferdinánd hadainak mielőbbi bejövetelét. Báthori András már előzetesen is küldött katonákat, s a király most még ezer könnyű fegyverzetű lovast és 600 gyalogost rendelt a végvárakból Báthorihoz. Őket 3 ezer spanyol gyalogos és mintegy 2400 főre tehető, hat zászlóaljnyi német zsoldos követte. Az esetleges várostromokra Ferdinánd faltörő ágyúkat is küldött. Valamennyi egység parancsnoka a spanyol származású Gianbattista Castaldo őrgróf lett, aki korábban V. Károly seregében szolgált, majd Bécsbe került, s Ferdinánd megbízta, hogy fiának, a Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia és Alsó-Ausztria katonai ügyeinek igazgatására kinevezett Miksa főhercegnek legyen helyettese Magyarország területén.

1551 júniusában Castaldo bevonult Erdélybe. Az országrész megszállása nem ütközött komoly ellenállásba, a rendek meghódoltak Ferdinándnak. A királyné parancsára Gyulafehérvár ellenállt, az udvar pedig Szászsebesre menekült. Petrovics a Maros völgyében próbálta megszállni a stratégiai pontokat, de elkésett. György barát, hogy ne az idegen csapatok ostromolják, maga ágyúztatta Gyulafehérvárt, egyben őrségének szabad elvonulást ígért; erre a főváros megadta magát. Izabella személyesen találkozott György baráttal, aki leborulva kérte a hálátlanságát szemére lobbantó királyné bocsánatát. A magára maradt Izabella tárgyalásokra kényszerült, már csupán előnyösebb feltételekért küzdhetett. A megállapodást Izabella 1551. július 19-én Gyulafehérváron megerősítette.

Az egyezményben János Zsigmond elismerte Ferdinánd és utódai jogát Magyarországra. A felek megállapodtak, hogy ha Ferdinánd fiai elhalnának, s így örökös nélkül fejezné be életét, és V. Károly császárnak sem lenne jogutóda, az ország visszaszáll János Zsigmondra, s ha neki sem lennének fiú utódai, a magyar nemzet visszanyeri királyválasztási jogát. Izabella és fia átadta a magyar koronát és összes magyarországi és erdélyi birtokait, a családiakat és az uralkodó jogán bírtakat egyaránt. János Zsigmond a sziléziai Oppeln hercegséget kapta összes birtokaival, az eredetileg ígért 12–15 ezer magyar forint helyett 25 ezer forint évi jövedelemmel, amit a király akkor is köteles biztosítani, ha a hercegségből nem folyik be annyi. Mivel Oppeln 1551 karácsonyáig zálogban volt, kiváltásáig János Zsigmond ideiglenes tartózkodási helyéül Kassát jelölték meg. Pénzbeli kárpótlást ígértek neki a hercegség az évi jövedelmeiért és az erdélyi tizedekért. Ferdinánd némi húzódozás után teljesítette Izabella kérését, hogy egyik leányát a királyfival jegyezze el.

Külön kártérítést biztosítottak a királynénak, akinek jegyajándékára János király annak idején 140 ezer forint értékben magyarországi és erdélyi várak sorát kötötte le. Ferdinánd a kártérítés összegét szerette volna ennél alacsonyabbra szabni, de a biztosok meghajoltak Izabella igénye előtt. 40 ezer forint fejében a sziléziai Münsterberget vagy Frankensteint ajánlották fel, a maradék 100 ezer forint felét karácsonyig, másik felét évi 5%-os kamattal hároméves határidőre ígérték. Izabella úgy döntött, hogy követi fiát Kassára, majd Oppelnbe. A megegyezés azt is kimondta, hogy a királyné és János Zsigmond kártalanítása akkor is esedékes, ha a török beavatkozás miatt Ferdinánd netán elesik Erdély birtokától. Fráter Györgynek bántatlanságot biztosítottak, meghagyták összes egyházi és világi birtokait, és nem kívántak tőle elszámolást az ország jövedelmeiről, melyeket kincstartóként kezelt. Petrovics Péter magára maradva feladta a harcot, és Temes vidéki várai helyett Munkács várát kapta.

1551. július végén a kolozsvári országgyűlés tudomásul vette a megállapodást. A rendek, miután Izabella felmentette őket hűségesküjük alól, felesküdtek Ferdinándra. Castaldo átvette a koronát, és Bécsbe küldte. János Zsigmondot ünnepélyesen eljegyezték Ferdinánd Johanna nevű leányával. Ezután Izabella és János Zsigmond tanácsosaikkal és Petrovics Péterrel elindultak Kassára. Erdély határáig Fráter György is elkísérte őket, a királyfitól könnyezve búcsúzott.

Amiért Buda elvesztése óta dolgozott, beteljesedett: Erdély és a Tiszántúl Ferdinánd uralma alá jutott, a királyi Magyarországgal együtt harapófogóba zárták a török területet. A siker ára a Szapolyai család trónigényének feláldozása volt. Nem teljesült János király végakarata, hogy fia kövesse a királyságban; Buda tragédiája után a Barát belátta, hogy a török veszély elhárítása az ország elsődleges érdeke. János Zsigmondnak arról is le kellett mondania, hogy visszakapja családi birtokait, és anyjával együtt Erdélyben maradhasson. Izabella jelenléte, kiszámíthatatlan lépései és török kapcsolatai ugyanis állandóan azzal fenyegettek, hogy a szultán előbb-utóbb megszállja a megbízhatatlanná váló országot. A királyi család Kassára költözése pillanatnyilag jó megoldásnak látszott, mert elszigetelődtek Erdélytől, ugyanakkor a szultán előtt azzal lehetett érvelni, hogy János Zsigmond nem hagyta el országrészét, hiszen Kassa akkor a neki juttatott területhez tartozott.

Török támadás Erdély ellen

Fráter Györgynek nem lehetett sok kétsége afelől, mi vár Erdélyre. Még folytak Izabellával a tárgyalások, amikor értesült róla, hogy a szultán 40 ezer német Erdélybe érkezésérő1 kapott hírt, és ehhez szabott erőket akar az ország ellen küldeni.

Fráter György meggyilkoltatása

Castaldo tehát széles cselekvési szabadsággal érkezett Erdélybe, s bár hatásköre eredetileg csak a katonai ügyekre terjedt ki, már a királynéval folyó tárgyalásokba is bekapcsolódott; Ferdinánd megbízottai között átvette az irányító szerepet.

Ferdinánd lemond Erdélyről

A király évekig a Portán tartotta követeit, s eközben legalább Izabellát próbálta rávenni, hogy ne kívánjon visszatérni Erdélybe, az erdélyiek számára pedig olyan helyzetet akart teremteni, hogy ne álljanak szemben a Habsburg-uralommal. Mindezzel közvetve a Porta döntését szerette volna befolyásolni. De Ferdinánd próbálkozásai kudarcba fulladtak.

János Zsigmond és anyja – az egyezséggel ellentétben – 1552-ben sem vették birtokukba sziléziai hercegségeiket, az Izabellának ígért pénzösszeg is elmaradt, csak némi kárpótlást és kamatokat kaptak. Ezért az év közepén Lengyelországba mentek, ahol Izabella bátyja ült a trónon. 1553-ban Petrovics Péter sikertelen kísérletet tett Erdély fegyveres visszaszerzésére; ezen a címen azután Ferdinánd minden további fizetést megtagadott. Helyette éveken át tárgyalásokat folytatott a királynéval, és azt kívánta tőle, hogy a Portán is mondjon le Erdélyről. Izabellában viszont egyre inkább érlelődött a visszatérés szándéka, amit a török és francia diplomácia is ösztönzött.

Közben Erdélyben tarthatatlanná vált Castaldo helyzete. Ferdinánd 1553 tavaszán Belgiumba rendelte, s a gyűlölt zsoldosvezér és katonái társzekerekre halmozott, összeharácsolt kincseikkel elhagyták Erdélyt. A betegeskedő s már korábban is húzódozó Báthori András is megvált a vajdaságtól, amit Fráter György meggyilkolása után vállalnia kellett. A király az Eger védelmében országosan ismertté lett Dobó Istvánt és az erdélyi Kendy Ferencet nevezte ki helyére, Bornemisza Pált pedig erdélyi püspöknek tette meg. A belső zavarok ismét úrrá lettek. Izabella híveinek első megmozdulását még sikerült elfojtani, de Dobó Ferdinándnak mindössze 2 ezer, jobbára fizetetlen katonájával rendelkezett, a legfontosabb várakból hiányzott a kellő számú őrség, s maguk a vajdák is nélkülöztek.

Erdély fegyveres megtartására nem volt erő, s Ferdinánd diplomáciája sem tudott eredményt felmutatni. 1553-ban befejeződött a perzsa háború, s a szultán azonnal keményebb hangra váltott. Ferdinánd követeit házi fogságra vetette, s féléves fegyvernyugvást engedett: ezalatt a Habsburg király írásban mondjon le Erdélyről, és adja vissza János Zsigmondnak. Ferdinánd végül is 1556. június 14-én jelentette be levélben, hogy Erdélyt visszaadja, a cserében átengedett sziléziai hercegségeket visszaveszi, s szabad elvonulás biztosítása esetén kivonja katonáit az erdélyi várakból. A levél végén reményét fejezte ki, hogy most már semmi akadálya nem lesz a béke megkötésének.

Így nemcsak az ország Habsburg-hatalom alatt történő egyesítésének kísérlete jutott katonailag és diplomáciailag csődbe, de az Izabellával folytatott tárgyalások is megakadtak, és Erdély belső nyugalma sem állott helyre.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

Az erdélyi országgyűlés már 1555 decemberében arra kérte Ferdinánd királyt, hogy mentse fel az országot a Habsburg-háznak tett esküje alól, és már a következő év elején elhatározták, hogy Izabellát visszahívják; júniusban követséget is küldtek érte. A szultán parancsára moldvai, havasalföldi és török hadak nyomultak Erdélybe. Dobó és Bornemisza, mivel nem kaptak Ferdinándtól felmentést, ellenálltak, de a püspök végül kénytelen volt feladni Gyulafehérvárt, Dobó pedig fogságba esett. Barátai szabadították ki, megbontották a börtön falát, és huszonnégy órás lovaglással vitték ki Erdélyből. A Ferdinánd hatalmában levő várak egymás után estek el. A királyné 1556. szeptember 24-én indult el Lengyelországból, és október 22-én érkezett meg Kolozsvárra. Erdélyben visszaállt az 1551 júliusa előtti állapot.

Izabella visszatérése után megindult a közel másfél évtizedes küzdelem a királyi Magyarország és Erdély között. 1556-ban Ferdinánd lemondott ugyan Erdélyről, de ezen csak az egykori vajdaságot értette, ragaszkodott viszont a Buda eleste után Erdélyhez csatlakozott magyarországi vármegyékhez. Igényét sem a Porta, sem Izabella nem ismerte el, és az érintett vármegyék is Erdélyhez húztak. Nemességük nagy része megjelent az Izabella visszatérte után tartott kolozsvári országgyűlésen, a Tiszántúl várai – Gyula, Világosvár és Jenő kivételével – behódoltak a királynénak.

Az ellentétek kirobbanására néhány magyarországi birtokos Erdélyhez állása adott közvetlen okot. Elsőnek Bebek Ferenc és fia, György álltak át János Zsigmond pártjára még Lengyelországból történt visszatérte előtt, s példájukat annak ellenére többen követték, hogy a magyar országgyűlés a két Bebeket hűtlenségben elmarasztalta. Északkeleten megrendült a Habsburg-uralom, Ferdinánd odaküldött csapatai sem értek el számottevő eredményt a Felső-Tisza és a Szamos közti várakért folyó harcban.

Izabella és János Zsigmond visszatérése nem jelentette erdélyi uralmuk megszilárdulását. A királyné személye, uralkodási vágya, lengyel kegyenceinek pártfogolása nem egy erdélyit sodort ellenzékbe, és főleg az átállt magyarországi birtokosok között okozott csalódást. Bebek Ferenc a vajdaságra tört, György visszapártolt Ferdinándhoz. Az erdélyi nagyurak János Zsigmondot el akarták távolítani anyja környezetéből, hogy kivonják hatása alól. Nekik adott igazat II. Henrik francia király Erdélybe küldött követe is. Izabella viszont, hogy ellenzékét megfélemlítse, vizsgálat mellőzésével meggyilkoltatta Bebek Ferencet, Kendy Ferencet és Antalt.

A gyilkosság megviselte Izabellát, betegeskedni kezdett. Biztosítani akarta fia helyzetét, nyugalmat kívánt a királyi országrésszel határos területen. A lengyel udvar közbenjárt a megegyezés érdekében Bécsben, és a Porta sem tiltotta meg a tárgyalásokat, csak ahhoz ragaszkodott, hogy Erdélyből ne engedjenek át semmit Ferdinándnak. A tárgyalások idejére Izabella és Ferdinánd fegyverszünetet kötöttek, és ezt ismételten meghosszabbították. A területi kérdésben megegyeztek: Abaúj vármegye Kassával Ferdinándé lesz, János Zsigmond megtartja Erdélyt, a birtokában levő tiszántúli területeket és Máramaros vármegyét. Bereg és Ugocsa vármegye jövedelmét megosztják. Ferdinánd továbbra is János Zsigmondnak ígérte leányát, de azt követelte, hogy mondjon le a „Magyarország választott királya” címről. Emiatt a megbeszélések megakadtak, és újrafelvételük előtt, 1559. szeptember 15-én Izabella meghalt. Anyja halála után János Zsigmond maga kezdett újból tárgyalásokba, de teljesíthetetlen feltételeket támasztott: országa a Tiszáig ér; megtartja a királyi címet, sőt a Habsburg hercegnővel kötött házassága után megkoronázzák; ha Ferdinándnak nem lesz örököse, az ő utódai kapják a magyar koronát. Így az alkudozások ismét holtpontra jutottak. A lengyel diplomáciának is csak a fegyverszünet meghosszabbítását sikerült elérnie.

1561 végén fordulatot jelentett, hogy az 1549-ben Erdélybe menekült, ott kiterjedt birtokokat és befolyást nyert Balassa Menyhárt, Izabella egyik volt hadvezére, a Tiszántúl főkapitánya visszapártolt Ferdinándhoz, és kezére adta Szatmárt, Németit és Nagybányát. Ezzel a királyiak előtt megnyílt az út Erdélybe. A harc újból megindult, s az erdélyi csapatok Hadad közelében súlyos vereséget szenvedtek.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

1556 elején ismét az 1552-ben harciasnak megismert Hádim Ali lett a budai pasa, s egyenesen Szigetvárra támadt. A török hadvezetés meg akart szabadulni a dunántúli területeit zaklató és dunai szállítását akadályozó szigetvári őrségtől, de a támadásnak nyilván azt a szerepet is szánta, hogy Izabella és János Zsigmond visszatértéig lekösse Ferdinánd erőit.

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

János Zsigmondot 1541-től Erdélyben a kormányhatalom mint választott királyt illette. 1551-ig a gyermek uralkodó helyett Fráter György helytartó vitte az államügyeket. Ezután a Habsburg-uralom fél évtizede következett, mialatt Izabella királyné és János Zsigmond Erdélyen kívül tartózkodott. A visszatérésüket elősegítő Petrovics Péter rövid helytartósága után, fia nagykorúságáig Izabella „mint Magyarország törvényesen megkoronázott királynéja” gyakorolta a hatalmat. A kiadványok kettejük nevében keltek, az adomány- és kiváltságleveleket mindketten aláírták, de csak a királyné pecsétjével látták el. 1559 szeptemberétől kezdve János Zsigmond uralkodott, élete végéig. A többszöri változás miatt csak a sokat betegeskedő János Zsigmond uralkodása vége felé került sor a trónutódlás kérdésének rendezésére. 1566-ban a szultán írásban biztosította az erdélyieknek a szabad választás jogát János Zsigmond halála után. Visszatérését követően Izabella kihasználta a kedvező lélektani pillanatot, igyekezett a hatalmat a maga számára biztosítani. 1556 őszén az országgyűléssel elfogadtatta, hogy fiával együtt szabadon rendelkezhet a kincstári várakkal, bárkivel, bármilyen nemzetiségűvel betöltheti bármelyik tisztséget. Így akart szabad kezet nyerni, hogy lengyel kegyenceit udvarában tartsa. Birtokokat megkötés nélkül adományozhatott. A kincstartói állást nem engedte betölteni, és az összes jövedelmekkel maga rendelkezhetett. Korlátlan hatalmat csikart ki a rendektől, viszont magatartásával az addig hozzá hű erdélyieket is maga ellen fordította. Lengyel udvari emberei befolyásának erősödése általános elégedetlenséget keltett. Bebek Ferenc, magyarországi birtokos, aki megtagadta Ferdinándot, és Szapolyai családjának visszatérésekor Erdélybe ment, az ellenzék egyik vezetője lett: a vajdaságot magának kívánta, birtokokat akart, és János Zsigmondot szerette volna kivonni a királyné befolyása alól. Amikor visszautasításra talált, a törökhöz fordult és elérte, hogy a Porta kormányzónak nevezte ki. Izabellának azonban sikerült a törököt Bebek ellen hangolnia, és a támaszát vesztett „kormányzó” kénytelen-kelletlen fejet hajtott előtte. Az ellenzék ereje azonban ezzel nem tört meg, sőt az országgyűlésen is érvényesült. A lengyelek befolyásának gyengítésére a tanácsosok számát tizenkettőre akarták kiegészíteni, és azt kívánták, hogy rendszeres fizetés ellenében valamennyien (vagy legalább egy részük) az udvarban tartózkodjanak. A kísérlet azonban nem vált be, és az ellentéteket az sem csökkentette, hogy a királyné egy idő múlva hozzájárult kincstartó kinevezéséhez, évi számadási kötelezettséggel. Az országgyűlés már közvetlenül a királyné visszatérése után azt kérte, hogy küldjenek ünnepélyes követséget a szultánhoz, Franciaország királyához és a többi keresztény fejedelemhez az „ország megtartása érdekében”. A királyné kikötötte, hogy egyedül ő küldhet megbízottakat külföldre. A francia udvar kedvezően fogadta közeledését, viszonzásként követet menesztettek Erdélybe. Hajlandóságot is mutattak a közbenjárásra, hogy a Porta adja vissza a tiszántúli várakat; a király egyik unokahúgát János Zsigmondnak ígérték feleségül, és öt évre hadisegélyt is kilátásba helyeztek a Habsburgok ellen. Izabella ugyanakkor Béccsel is tárgyalásokat kezdett, de ezekről Bebek Ferenc és társai hírt adtak a Portának; a királyné azonban a török révén erről is tudomást szerzett. Kormányzási módszereire jellemző, hogy – amint már volt róla szó – Bebeket, Kendy Ferencet és Antalt Gyulafehérvárra hívatta, és éjjel, lakomázás közben Balassa Menyhárt katonáival levágatta (1558). A törvényes vizsgálat és ítélet nélkül végrehajtott gyilkosságért a királyné azzal mentegette magát, hogy a három főúr az élete ellen tört. A megfélemlített rendek hozzájárultak, hogy hűtlenség címén utólag mindhármukat fej- és jószágvesztésben marasztalják el. A három tanácsos kiesésével a nemrégen újjászervezett Királyi Tanács elveszítette súlyát, és a kincstartó sem fejthette ki működését. Izabellát elszigeteltsége és elhatalmasodó betegsége arra késztette, hogy gondoskodjék fia jövőjéről. Az eredménytelennek bizonyuló francia kapcsolat helyett Ferdinándhoz fordult, hogy vessenek véget az ellenségeskedésnek. A lengyel udvar közvetítésével sikerült ismételten fegyverszünetet kötnie, és a tárgyalások a végleges rendezés irányában megindultak, de mielőtt eredményt hoztak volna, a királyné korai halála miatt a terv meghiúsult. Amint a tizennyolc éves János Zsigmond az ország élére került, azonnal kiderült: az erdélyiek jogosan aggódtak amiatt, hogy eddig teljesen Izabella és környezete befolyása alatt állott. Hiába követelték azonban; hogy leendő uralkodóhoz illő nevelést kapjon. János Zsigmondban a „választott király” cím ébren tartotta ugyan az egységes Magyar Királyság megszerzésének igényét, de valóra váltására nem volt sem lehetősége, sem ereje. Fiatalon súlyos betegségek támadták meg, nem volt harmincegy éves, amikor meghalt.

János Zsigmond uralkodását az egykorúak homlokegyenest eltérően ítélték meg. Voltak, akik az utolsó nemzeti királyt látták benne, az antitrinitáriusok pedig – akikhez csatlakozott – szerepét különösen nagyra értékelték. Mások viszont, éppen vallási felfogása miatt, eltúlzott képet rajzoltak tényleges emberi gyengeségéről, önállótlanságáról. Ennek ellenére uralkodása alatt szilárdult Erdély belső kormányzata és nemzetközi helyzete, a vallási türelem dolgában pedig túlmutatott korán. Az uralkodó elé került ügyeket a Királyi, majd Fejedelmi Tanácsban tárgyalták meg, és a döntések végrehajtásáról a Kancellária intézkedett. A tanács tagjainak számát az országgyűlés szabályozta; az többször változott, a három nemzeten kívül tiszántúli vármegyék is képviseltették magukat benne. 1542-től 1571-ig több mint félszáz tanácsos neve ismeretes. Társadalmi helyzetük szerint főleg az erdélyi és a tiszántúli főrendűek köréből kerültek ki. A székelységet tisztségviselőik (királybíró, generális), a szászságot is székek vezetői (királybíró, bíró, polgármester) képviselték. Hivatali, katonai vagy egyházi pályán felemelkedő közrendűek is bejuthattak a tanácstagok közé. Végül nagy szerepet játszottak egyes idegenek (Nysoczky, Blandrata), akikről nem lehet megállapítani, hogy forma szerint is tagjai voltak-e a Királyi Tanácsnak. A Fejedelmi Tanács állást foglalt a külügyi és belügyi kormányzat valamennyi kérdésében, a fellebbezett perek intézésében. Mivel állandóan az uralkodó mellett kellett lennie, áttekintéssel rendelkezett és véleményt nyilvánított az uralkodói jogkört érintő összes kérdésben, lényegében a kormányzatot vezette. A döntések végrehajtását az uralkodó a kancelláriákon keresztül rendelte el. Az igazgatási és a bírósági ügyek különválásával – mint az európai országokban általában – két kancellária alakult: az előbbi feladatokra a nagykancellária, az utóbbiakra a kiskancellária. A nagykancellária – a régi Királyi Kancellária folytatásaként – Izabella uralkodása idején alakult ki Erdélyben. Ez foglalta írásba a királyné és Fráter György rendelkezéseit. Izabella idegen bizalmasainak ellensúlyozására 1550-ben a kolozsvári országgyűlés a magyar nyelvet, az ország jogát és a rendek kiváltságait ismerő kancellár kinevezését kívánta. De kinevezésére csak a Habsburg-uralom fél évtizede után, 1556-ban került sor, Csáky Mihály személyében.


Izabella a Fráter György elleni küzdelemben nemegyszer maga mellé állította az országgyűlést, de a Barát hatalmát nem sikerült megrendítenie.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

1557 tavaszán a fehérvári országgyűlés 5 ezer forint adót szavazott meg, mindegyik nemzetre egyformán kötelezően. A székelyek küldöttei azt kérték, hogy erről előbb a közösséggel tárgyalhassanak. Izabella ezt elfogadta, de azzal, hogy az összeget határidőre meg kell fizetni, mert – szólt az indoklás – amit két nemzet elhatároz, ahhoz a harmadiknak is alkalmazkodnia kell. Csakugyan létezett ilyen régi szokás, de ezt most újonnan alkalmazták az anyagi megterhelésre, pedig a három nemzet feltételei nem voltak egyformák.

Péter Katalin

Magyarország siralma

A Magyarország siralma című ének magyarázza meg nagyon világosan e meghökkentő szemlélet értelmét. A 10 gyűjteményben előforduló legnépszerűbb énekek közé tartozik.[1] Végig többes szám első személyben beszél; hivatalosan a közösségi líra alkotásai közé kell besorolni. Ismeretlen szerzője azonban rendkívüli tudatossággal tájékozódik, s nemcsak a külvilág jelenségeit illetően, hanem a saját érzéseiben is. Mert a közösségi mondanivaló tárgyilagossága mögött gyötrő egyéni kínt szólaltat meg: a szabadulást ugyanattól, Istentől kell várnia, aki őt elhagyta. Döbbenten kérdezi: „Miért hagytál minket ilyen igen megromlanunk? Miért távozál, Úristen, ily messze mitőlünk?” A büntetés jogosságát mégsem vitatja. Tudja: „az bálványimádás tőled ezt érdemli”. „De mégis nincs mit tennünk, csak tehozzád kell folyamodnunk.” A gyötrelmes szituációban nem adja meg magát. A büntetéssel nem vitatkozott, de figyelmeztet, hogy rajtunk kívül álló erők, részben maga a Teremtő tett minket esendőkké:

Emlékezzél meg rólunk, hogy mi földből teremtettünk,
Ördög miá bűn alá vettettünk,
Mint az árnyék elmúlik mi gyarló életünk.

Végül visszazökken a konvenciókba, és a megszokott fordulatokkal segítséget kér.

A személyes líra mélységeiben járó ének a Teremtő és a teremtmény konfliktusát is áthidaló hitet fejez ki, mégsem vallásos fogantatású. A jelen gyötrelmeit így írja le:

Azért kell már tisztelnünk pogánokat, gyilkosokat,
Paráznákot, bálványimádókat,
Kiknek el kell viselnünk kemény igájokat. 
Elvövéd mitőlünk országunkat, királyunkat,
Földhöz veréd a mi koronánkat,
Színyed elől elvetéd mi áldozatunkat.
Megszünék sok helyeken szent nevednek dicséreti,
Szép ifjaknak ékes éneklési,
Mert az bálványimádás tőled ezt érdemli.

Utalásai világosak: az ország megromlott ügyében tájékozódik, arra keres megoldást, pontosan meghatározott történelmi pillanatban. A kényszerből tisztelt pogány nyilvánvalóan a török. A gyilkos – költőien: gyilkosok – I. Ferdinánd, aki 1551 decemberében megölette Fráter Györgyöt. Előzőleg, az év tavaszán, Izabella királyné fia nevében lemondott – „elvövéd mitőlünk királyunkat”. Ugyanakkor átadta a Szent Koronát Ferdinánd biztosainak – koronánkat „földhöz veréd”. 1552 tavaszán a királyné a gyermek János Zsigmonddal külföldre távozott, s velük ment Petrovics Péter, aki temesi birtokairól lemondott. Ezért szűnt meg „sok helyeken” Isten nevének dicsérete. Petrovics ugyanis a hitújítás leghatározottabb támogatói közé tartozott; távoztával a reformáció temesi központjai átmenetileg valóban nehéz helyzetbe kerültek.

A 16. század egyik legnépszerűbb, legtöbbször kiadott, tehát leggyakrabban használt gyülekezeti éneke a konkrét mondanivalót tekintve ezek szerint Habsburg- és törökellenes publicisztikai írás, illetve János Zsigmond-párti agitáció. Politikai utalásait ma már kicsit nehézkes kibontani, a kortársak viszont nyilván pontosan értették. Később pedig, amikor közvetlen aktualitását elvesztette – Izabelláék hamarosan visszajöttek, a gyilkosságról folyó pápai vizsgálat pedig felmentéssel végződött –, és csak a török pusztítás panasza maradt élő, talán éppen a homályosság vált előnyére. Mert az allúziók pontos felismerése nélkül is világosan kifejezi: az ország sorsán kíván Isten segítségével változtatni.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

János Zsigmond a protestáns egyházak fő világi elöljárójának tisztét már katolikus korában felveszi. Ezzel azonban nem indul új, mert az uralkodó minden felekezettel szemben élő kötelességét elvszerűen Izabella királyné fogalmazta meg, és ő teljesítette először. Az 1557. júniusi országgyűlés diplomája szerint védelmébe és oltalmába fogadta a vallás dolgában a szászokkal egyetértő magyar egyházakat, mert „királynői tisztünk és méltóságunk szerint minden egyházat védeni tartozunk”.[2] Ugyanakkor hozott rendeletet az új vallás papjainak tovább fizetendő tizedről, korábban pedig, még 1543-ban, megerősítette a szász lutheránusok hitvallását. Ilyen és hasonló tettekkel tehát tulajdonképpen Izabella a protestánsok első katolikus királyi kegyura.

A hazai protestantizmus sajátos képe

Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[3] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik. Azok fel is figyelnek, a reformátornak a gyulafehérvári püspök előtt kell tisztáznia magát. És leírja: nem akarta sem „a szent királyi felség, Izabella királynő iránti köteles engedelmességét, sem a magyar birodalom igen tisztelt és tiszteletreméltó urait megsérteni”.[4] Érvelése azonban felettébb meghökkentő; a hosszú oldalakon át folyó mentegetődzésben egyszer sem kerül a tollára a lutheri tanításokból oly logikusan következő meggondolás, miszerint nem sértette meg a hatalmasságot, mert mindenekfelett engedelmességgel tartozik.

Ehelyett arról van szó, hogy nem fordult szembe, mivel „bizonyosan tudjuk, hogy a szent királyi felség, legkegyelmesebb királynőnk, magának és az övéinek a legmagasságosabb Isten iránti tiszteletéből kifolyóan sem Isten igéje ellen nem szólt, sem Jézus Krisztus rendelését vagy előírásait nem akadályozta”.[5] Isten akaratának betöltői között Izabella mellett az „övéi” is felsorakoznak, a néhai János király, János Zsigmond, a magyar urak, talán – a homályos szöveg miatt van bizonytalanság – maga Fráter György is. Honterus írása mégsem lehel meghunyászkodást. Következetesen a hatalmasság Isten iránti kötelességét hangsúlyozza. Így szinte fenyeget: addig vagyunk engedelmesek, míg az ellenkezőjére okot nem adtok. Végül le is írja, és bár a hatalmasság szót nem használja, a szövegösszefüggésből világos, hogy arról van szó. „Szent mártírok példájából és különböző bibliai helyek tanúságából tehát bizonyosan tudjuk, hogy az olyan embereknek is, akik Isten törvényeivel a vallás és a hit dolgában ellenkeznek és akadályozzák, örök kárhozat büntetése alatt nem szabad engedelmeskedni.”[6] A Luther által sokat hivatkozott bibliai helyet a „felsőbb hatalmasság”-ról egyszer sem irja le. Most Péter apostollal érvel: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embernek.”[7]

Majdnem két évtizeddel később, 1562-ben kerül aztán nagyon hasonló szöveg a másik protestáns felekezet egyik iratába: Nem kell engedelmeskedni a hatóságnak, ha valamit a természeti törvény, avagy az Isten dicsősége és törvénye ellen parancsol. „Mert inkább kell félni Istentől, mint az emberektől.”[8] Az irat Debrecenben készült, helvét irányzatú hittételek összefoglalása Melius fogalmazásában, zsinati határozat tartalmazza. A helyzet érdekessége pedig nemcsak az, hogy a helvét irányzat megismétli a lutheránus állásfoglalást. Nem kevésbé érdemes figyelemre, hogy az egymással összecsengő szövegek szerepe is hasonló. Honterus szövege a gyulafehérvári püspökhöz beadott iratból való, Meliusnak az ellenállási tant is megfogalmazó munkáját pedig az egri püspökhöz nyújtották be. Az egervölgyi „hadsereg, nemesek és lakosok” kérik el Debrecenből, és használják fel. Ők éppen úgy az engedetlenség vádja alá kerültek, mint Honterus. A különbség csak annyi, hogy a reformátornak Izabella királynő alatt kellett mentenie magát, az egervölgyiek ügye Ferdinánd király uralma alatt támadt. Végül gyakorlatilag az okok is azonosak. Honterus valóban elmarasztalta az ország irányítóit, és az egervölgyiek tényleg kijelentették, hogy lelkiismereti ügyekben a királynak nincsen beleszólása.

Könyvek, olvasók, értelmiség

Istvánfi Pál, előkelő nemesúr 1539-ben egy Petrarca által is átdolgozott Boccaccio-novella nyomán verses széphistóriát ír János király és Izabella lakodalmára.

Iskolák

Magyarországon az iskolaügy 1548-ban kerül először országgyűlési tárgyalásra Pozsonyban. A katolikus egyház megújításával összefüggésben szerepel a napirenden. A törvény szövegéből azonban egyértelműen kiderül, hogy a rendek felfogása szerint az iskolaügy támogatása nem egyesek önkéntes jóindulatától függ, hanem a világi és az egyházi hatóság kötelessége. Erdélyben később, az 1557. februári országgyűlés hoz hasonló döntést. A közvetlen cél ugyan a pozsonyinak éppen az ellenkezője: az erdélyiek a katolikus egyházzal szemben lépnek fel. A lényeg azonban azonos: az új iskolákról és fenntartásukról Izabella királynőnek kell gondoskodnia.

A királyi udvar

Izabella idejövetele pedig további kedvező következményekkel jár, mert sok értelmiségit hoz magával. Környezetében zenészek vannak, sőt ő maga is játszik hangszeren.

Sinkovics István

A központi hatalom és a rendek Erdélyben

Báthori Erdélyben nehéz körülmények között vette át a kormányzást. Megválasztásakor esküt kellett tennie, hogy János Zsigmond adományait, zálogosításait érvényben hagyja és megerősíti, amennyiben mások jogát nem sértik. De a kincstár helyzete megkívánta, hogy a korábbi uralkodói adományokat és az elzálogosított fiskális javakat felülvizsgálja. Az „uralkodó tetszéséig” szóló adományokat, akár ,János Zsigmondtól, akár Izabellától származtak, megszűntnek nyilvánította. Az ilyen címen mások kezében levő birtokokat és tizedeket a kincstár részére visszavette. Az örök jogon elidegenített jószágokra vonatkozó igényüket viszont a kincstár vagy magánosok törvényes úton érvényesíthetik. Ezt az országgyűléssel mondatta ki, és ily módon a rendi testületet a központi hatalom erősítésének szolgálatába állította.

Lábjegyzetek

  1. RMKT 16. század 6. kötet, 87–88.
  2. EOE 11. 78.
  3. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül 24.
  4. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins 1543. Ugyanott 31
  5. Ugyanott 32.
  6. Ugyanott 34.
  7. Ugyanott 34.
  8. Debreceni hitvallás, 1562. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881 176.

Irodalom

Buda elfoglalására Izabella szervitorának levele: Verancsics Antal összes munkái I. (Monumenta Hungariae Historica III. osztály II).