János Zsigmond

A Múltunk wikiből

Szapolyai János Zsigmond

Buda, 1540. július 7. – Gyulafehérvár, 1571. március 14.
1540-től választott magyar király, Erdély első fejedelme (1559–1571)
Wikipédia
János Zsigmond
1540
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
augusztus eleje Az erdélyi három nemzet Szászsebesen hűséget fogad János Zsigmondnak.
augusztus 29. Erdélyi országgyűlés Segesvárott. (Elhatározza, hogy azt fogadja el királynak, akit Magyarország megválaszt.)
augusztus 30. I. János több méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 13. A Szapolyai-párti országgyűlés a Rákos mezején királlyá választja János Zsigmondot. (Soha nem koronázzák meg.)
szeptember vége Majlád István és hívei kiűzik Erdélyből I. János volt tisztségviselőit.
október eleje I. Ferdinánd követe tájékoztatja a Portát az 1538. február 24-én kötött béke rendelkezéseiről.
október közepe I. Ferdinánd biztosokat küld a váradi béke végrehajtására Erdélybe.
október 20. I. Ferdinánd serege eredménytelenül ostromolja Budát (november 21-ig).
november 1. Erdélyi országgyűlés Nagysinken. (Hűséget esküszik I. Ferdinándnak.)
1541
január vége Eredménytelen béketárgyalások I. Ferdinánd és Izabella királyné követei között.
február 12. Megegyezés az erdélyi Szapolyai, illetve Habsburg-párt között.
május 4. I. Ferdinánd hadvezére, Wilhelm Roggendorff Budát kezdi ostromolni.
augusztus 26. A szultán Buda alá érkezik.
augusztus 29. A török csellel elfoglalja Budát, Török Bálintot elfogja.
augusztus 31. A szultán közli Izabellával, hogy az ország keleti részeinek kormányzását ruházza rá évi 10 ezer forint adó fejében. A királyné és kísérete elindul Lippa felé.
1542
január 26. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Elismeri János Zsigmond helytartóját, Fráter Györgyöt.)
március 29. Erdélyi országgyűlés Tordán. (A helytartó mellé tanácsot állít.)
június 11. Erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen. (Az erdélyi püspöki birtokokat Izabellának adja át.)
augusztus közepe A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (Megtagadja a kért török adót, ehelyett követeket küld I. Ferdinándhoz.)
november 8. A tiszántúli vármegyék részgyűlése Váradon. (A török elleni védekezésre adót szavaz meg.)
december 17. Izabella királyné megtagadja Erdély átadását I. Ferdinánd biztosainak.
december 20. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Megtagadja a gyalui szerződés végrehajtását, és megújítja a három nemzet unióját.)
1546
május Fráter György több főúrral együtt elhatározza az ország egyesítését János Zsigmond uralma alatt.
1551
március Szulejmán szultán követe Erdélyben János Zsigmond megkoronázását sürgeti.
július 21. Izabella Tordán átadja a Szent Koronát Ferdinánd biztosának.
augusztus 6. Izabella királyné János Zsigmonddal távozik Erdélyből. ( 1552 márciusában elhagyja Magyarországot.)
1553.
március 1. Szulejmán követe közli Erdélyben, hogy a Porta nem ellenzi János Zsigmond visszahívását.
1554
április 7. I. Szulejmán szultán Aleppóban fermánt állít ki János Zsigmond visszahelyezéséről Erdély trónjára.
1555
április 11. I. Szulejmán Konstantinápolyban Erdély és Magyarország uralkodójának ismeri el Szapolyai János Zsigmondot.
1556
június 1. Erdélyi országgyűlés Szamosújvárott. (Követséget rendel Izabella és János Zsigmond behívására.)
október 22. Izabella királyné és János Zsigmond bevonul Kolozsvárra.
november 25. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (A kormányzást János Zsigmond kiskorúsága idejére Izabellának adja. Iskolák szervezését rendeli. Árszabályozást hajt végre)
1559
június 12. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elrendeli a közszékelyek összeírását és adózásukat.)
július Az ország új megosztásáról kezdődik tárgyalás Izabella és I. Ferdinánd biztosai között. (A tárgyalás eredménytelenül végződik szeptemberben.)
szeptember 15. Izabella királyné halálával János Zsigmond választott király veszi át az uralmat Erdélyben.
december 2. János Zsigmond követeket küld I. Ferdinándhoz az ország új megosztásáról tárgyalni. (1560 áprilisában visszahívja őket.)
1562
május A közszékelyek felkelése. (A felkelést június közepén leverik.)
1565
január vége János Zsigmond a Balassa Menyhárt átállása miatt kitört hadakozásban török segítséget kér.
február I. Ferdinánd csapatai elfoglalják Tokajt, Szatmárt, Erdődöt és Nagybányát.
március 13. Megegyezés Szatmáron János Zsigmond és I. Ferdinánd biztosai között. (János Zsigmond lemond a királyságról és házasságot köt I. Miksa húgával.) Férfi utódai csak Erdélyt öröklik.
április 21. János Zsigmond futárt küld, hogy felmondja a szatmári megegyezést.
szeptember János Zsigmond török segítséggel visszaveszi Erdődöt, Nagybányát és Szatmárt.
1566
március 10. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Kitiltja a katolikus papokat Erdélyből.)
április 24–27. Gyulafehérvárott háromnapos hitvita zajlik a reformáció helvét és Szentháromság-tagadó irányzatának képviselői között.
május 1. I. Szulejmán szultán Konstantinápolyból magyarországi hadjáratra indul.
május 28. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Intézkedik a törökkel közös hadjárat előkészítésére.)
június 29. János Zsigmond Zimonynál tiszteleg a szultán előtt.
1567
szeptember 8. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Megesküszik, hogy a súlyosan beteg János Zsigmond halála esetén végrehajtja a fejedelem végrendeletét.)
Megjelenik Erdélyben az első román nyelvű protestáns prédikációgyűjtemény.
1568
január 6. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Rendkívül súlyos büntetést szab a „gonoszul élő emberekre”)
február 17. Béke Drinápolyban I. Miksa és II. Szelim között. (Évi 30 ezer magyar arany fejében Miksa birtokában maradnak a kezén levő területek.)
március 8. Hitvita tíz napon át a reformáció helvét, illetve antitrinitárius irányzatának képviselői között GyulafehérvárottJános Zsigmond az utóbbiak mellett foglal állást.
Gyulafehérvárott, Kolozsvárott és Váradon összesen 19 protestáns teológiai vitairat jelenik meg.
1570
augusztus 16. Megegyezés I. Miksa és János Zsigmond között Speyerben. (A Szapolyai család kihaltával a fejedelem uralma alatt álló területek I. Miksára, illetve utódaira szállnak.)
1571
január 6. Erdélyi országgyűlés Vásárhelyen. (Kézműves szakmákra vonatkozó árszabásokat ad ki.)
március 14. Gyulafehérváron meghal János Zsigmond fejedelem.
november 19. Erdélyi országgyűlés Kolozsvárott. (János Zsigmond és Izabella birtokadományait részben visszavonja, részben elrendeli felülvizsgálatukat. Az országgyűlési meghívó kötelező erejű. A lovakon kívül minden állattal és bőrrel szabadon lehet kereskedni.)

Sinkovics István

János király halála

  • A versengésben a királyfi trónutódlásáért dolgozó csoport bizonyult a leggyorsabbnak. Elsőnek Werbőczy és Eszéki követsége ért a Portára. Meg kellett ugyan várniuk, amíg a szultán Budára küldött külön csausza útján megbizonyosodott a gyermek létezéséről, de októberben már azt jelenthették haza, hogy a szultán Magyarországot János Zsigmondnak adta. A szultán döntésének hírére János király hívei Rákos mezején – nem szabályosan összehívott országgyűlésen – királlyá kiáltották ki fiát. Az ország kormányát Izabella királyné ra és három tanácsosra, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. Koronázásra azonban nem került sor, János Zsigmond a „Magyarország választott királya” címet viselte.
  • Ferdinánd portai követe, aki nem más volt, mint János király egykori szószólója, Hieronymus Łaski, csak azután érkezett Konstantinápolyba, amikor már János Zsigmond trónutódlása mellett döntöttek. A fegyveres akció miatt bosszús szu1tán Łaskit nem csak elutasította, de kilenc hónapi fogságra vetette.

Buda török kézen

Szulejmán szultán, amint a fősereggel megérkezett, tábort vert Óbudán, és a magyar tanácsosokat a csecsemő János Zsigmond királyfival együtt magához hívatta. Bejelentette, hogy – korábbi ígéretével ellentétben – Budát maga veszi birtokba. Ezen a napon, 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés tizenötödik évfordulóján, a török hadsereg megszállta a magyar királyok székvárosát.

1526-ban és 1529-ben a szultán már elfoglalta Budát, de nem vette birtokába. 1541-ben megtartása katonailag ugyanúgy kockázatos volt, mint korábban: távol esett az összefüggő török területektől, az odavezető utat sem lehetett biztosan kézben tartani. A szultán mégis elfoglalása mellett döntött, mert világosan látta, hogy a magyarok törökbarátságára még kevésbé építhet, mint János idejében, s ha meg nem előzi, előbb-utóbb Ferdinánd veszi be a várat.

Buda sorsát már a hadjárat megindítása előtt eldöntötték a Portán; a királyné, a királyfi és a tanácsosok jövőjéről most határoztak a szultán óbudai táborában. Szulejmán János Zsigmondnak adta az ország keleti felét, meghagyta a tanácsosok életét, és megengedte, hogy a királynéval a keleti országrészekre távozzanak. A számukra kijelölt terület határait bizonytalanul állapították meg, de megvolt a lehetőség az erdélyi állam megalakulására.

A gyalui egyezmény

Ferdinánd átadja Szepesvárat és összes tartozékát Izabella királynénak és János Zsigmondnak, Izabella viszont átengedi a Magyar Koronához tartozó összes várost és várat Magyarországon és Erdélyben, akár saját kezében vannak, akár pedig valamelyik híve birtokában.

Új védelmi vonal kialakítása

Az Izabellának és János Zsigmondnak adott keleti országrész a gyakorlatban nem számított egyenértékűnek János királyságával. Bár a középkori magyar állam hagyományait folytatta, hosszú időre szólóan messze került attól, hogy az egész ország egyesítésének igényét hordozza. Még az is kérdéses volt, hogy e keleti területek a szultán adófizetőjeként egységes állammá szervezhetők-e, tudják-e teljesíteni az állami feladatokat.

Erdély helytartója

A Tiszántúl ragaszkodott Ferdinándhoz, a szultáni döntés viszont Erdély mellé rendelte. A török terület és Erdély közé zárva érthetően az utóbbihoz közeledett: a tiszántúli vármegyék 1543. évi debreceni gyűlésén erdélyi követek jelentek meg, az ő követeik pedig az 1544. augusztus 1-én megnyílt tordai országgyűlésen vettek részt, és ezzel elismerték János Zsigmond fennhatóságát.

A gyulafehérvári egyezmény

Az 1543-1545. évi török hódítások, majd a fegyverszünet és a békekötés, ezt követően pedig a Habsburgok aggodalmas óvakodása, hogy ne adjanak alkalmat a töröknek a fegyvernyugvás felmondására, már-már holtpontra juttatta Erdély átadásának ügyét. Innét mozdította ki Izabella és Fráter György 1548-ban. Ebben az évben meghalt Zsigmond lengyel király, aki eddig lánya érdekeinek legfőbb védelmezője volt, s a királyné a pápát és a váradi béke előkészítésében érdemeket szerzett Johann Wese érseket kérte fel közvetítésre, akihez György barát is levelet küldött. Wese azonban időközben meghalt, a közbenjáró szerepét Frigyes pfalzi választó vette át. Biztatására Izabella is, Fráter György is követséget küldött Ferdinándhoz. A királyné János Zsigmond apai örökségének kiadását szorgalmazta; a Barát az elmúlt években felgyűlt sérelmek, kölcsönös kártételek kivizsgálását és orvoslását kérte, egyúttal felmentését az ellene felhozott rágalmak alól. Velük egy időben a tiszántúli vármegyékkel Erdély is követeket küldött Ferdinándhoz, a megegyezést és az ország egyesítését sürgetve.


A tárgyalások mégis nehézkesen indultak meg, maga a találkozó is csak hosszú huzavona után jött létre György barát és Ferdinánd Niklas von Salm vezette követei között. Végre, 1549 szeptemberében Nyírbátorban megszületett a megállapodás: Erdély átadása ellenében János Zsigmond megkapja atyai örökségét, Izabellának kártérítést adnak hozományáért, Fráter György pedig megtartja a váradi püspökséget és egyéb birtokait.


Izabella királyné pártjának következő próbálkozása az volt, hogy kérték a Portán: koronázzák meg János Zsigmondot. Ennek feltételei adottak voltak: János Zsigmond választott magyar király volt, és a koronát Erdélyben őrizték. Az elgondolás megfelelt a szultán céljainak: 1551 márciusában követe parancsot hozott a koronázásra, aminek teljesítése visszahozta volna a két koronás magyar király oly sok bajt okozó s a töröknek kedvező viszálykodását.


A királyné előbb Gyulafehérvárra, ezután Enyedre hívott össze országgyűlést, és védelmére minden nemzettől ezer-ezer fegyverest kért. A gyűlés helyét és idejét úgy tűzte ki, hogy a Váradon tartózkodó György barát a tavaszi áradások miatt ne tudjon megjelenni. A Barát azonban fegyvereseket gyűjtött, és nekivágott a veszedelmes útnak. Kíséretével kis híján a megáradt, jeges vizű Körösbe veszett, de végül is időben megérkezett, és az országgyűlést, amely a királyné befolyására ellene készült határozatokat hozni, sikerült megnyernie, a maga pártjára állítania. A szultán lecsendesítésére megszavaztatta az az évi törökadót, s ezzel a csauszt is hazatérésre bírta anélkül, hogy akár a János Zsigmond megkoronázására, akár a Becse átadására szóló parancsot teljesítette volna.


A Barát sürgetésére 1551. március végén Ferdinánd Nádasdy Tamást, Báthori Andrást és Sigmund von Herberateint, az Alsó-Ausztriai Kamara elnökét indította megbízottaiként Erdélybe, hogy végre rendezzék az átadás még mindig vitás kérdéseit. A biztosok a királyfi és a királyné kártalanítására több megoldási javaslatot hoztak magukkal, hogy a megállapodás mihamarabbi megkötése érdekében a helyszínen lehessen közülük választani. János Zsigmondnak az atyai birtokok helyett három sziléziai hercegséget, Izabellának hozománya és jegyajándéka megtérítésére pénzt ajánlottak fel. Döntésére bízták, hogy viaszatér-e Lengyelországba, fiához megy, vagy pedig külön birtokon él Sziléziában, s kívánsága szerint a király hercegi férjet szerez neki. A királyfi neveltetési helyéül sziléziai hercegségét vagy a királyi udvart választhatták.


Az egyezményben János Zsigmond elismerte Ferdinánd és utódai jogát Magyarországra. A felek megállapodtak, hogy ha Ferdinánd fiai elhalnának, s így örökös nélkül fejezné be életét, és V. Károly császárnak sem lenne jogutóda, az ország visszaszáll János Zsigmondra, s ha neki sem lennének fiú utódai, a magyar nemzet visszanyeri királyválasztási jogát. Izabella és fia átadta a magyar koronát és összes magyarországi és erdélyi birtokait, a családiakat és az uralkodó jogán bírtakat egyaránt. János Zsigmond a sziléziai Oppeln hercegséget kapta összes birtokaival, az eredetileg ígért 12–15 ezer magyar forint helyett 25 ezer forint évi jövedelemmel, amit a király akkor is köteles biztosítani, ha a hercegségből nem folyik be annyi. Mivel Oppeln 1551 karácsonyáig zálogban volt, kiváltásáig János Zsigmond ideiglenes tartózkodási helyéül Kassát jelölték meg. Pénzbeli kárpótlást ígértek neki a hercegség az évi jövedelmeiért és az erdélyi tizedekért. Ferdinánd némi húzódozás után teljesítette Izabella kérését, hogy egyik leányát a királyfival jegyezze el. Külön kártérítést biztosítottak a királynénak, akinek jegyajándékára János király annak idején 140 ezer forint értékben magyarországi és erdélyi várak sorát kötötte le. Ferdinánd a kártérítés összegét szerette volna ennél alacsonyabbra szabni, de a biztosok meghajoltak Izabella igénye előtt. 40 ezer forint fejében a sziléziai Münsterberget vagy Frankensteint ajánlották fel, a maradék 100 ezer forint felét karácsonyig, másik felét évi 5%-os kamattal hároméves határidőre ígérték. Izabella úgy döntött, hogy követi fiát Kassára, majd Oppelnbe. A megegyezés azt is kimondta, hogy a királyné és János Zsigmond kártalanítása akkor is esedékes, ha a török beavatkozás miatt Ferdinánd netán elesik Erdély birtokától. Fráter Györgynek bántatlanságot biztosítottak, meghagyták összes egyházi és világi birtokait, és nem kívántak tőle elszámolást az ország jövedelmeiről, melyeket kincstartóként kezelt. Petrovics Péter magára maradva feladta a harcot, és Temes vidéki várai helyett Munkács várát kapta.

1551. július végén a kolozsvári országgyűlés tudomásul vette a megállapodást. A rendek, miután Izabella felmentette őket hűségesküjük alól, felesküdtek Ferdinándra. Castaldo átvette a koronát, és Bécsbe küldte. János Zsigmondot ünnepélyesen eljegyezték Ferdinánd Johanna nevű leányával. Ezután Izabella és János Zsigmond tanácsosaikkal és Petrovics Péterrel elindultak Kassára. Erdély határáig Fráter György is elkísérte őket, a királyfitól könnyezve búcsúzott.

Amiért Buda elvesztése óta dolgozott, beteljesedett: Erdély és a Tiszántúl Ferdinánd uralma alá jutott, a királyi Magyarországgal együtt harapófogóba zárták a török területet. A siker ára a Szapolyai család trónigényének feláldozása volt. Nem teljesült János király végakarata, hogy fia kövesse a királyságban; Buda tragédiája után a Barát belátta, hogy a török veszély elhárítása az ország elsődleges érdeke. János Zsigmondnak arról is le kellett mondania, hogy visszakapja családi birtokait, és anyjával együtt Erdélyben maradhasson. Izabella jelenléte, kiszámíthatatlan lépései és török kapcsolatai ugyanis állandóan azzal fenyegettek, hogy a szultán előbb-utóbb megszállja a megbízhatatlanná váló országot. A királyi család Kassára költözése pillanatnyilag jó megoldásnak látszott, mert elszigetelődtek Erdélytől, ugyanakkor a szultán előtt azzal lehetett érvelni, hogy János Zsigmond nem hagyta el országrészét, hiszen Kassa akkor a neki juttatott területhez tartozott.

Török támadás Erdély ellen

A törökről érkező riasztó híreket hamarosan a szultán levelei is megerősítették. Figyelmeztette a Barátot, hogy nem engedi meg a királyné és fia távozását, egyúttal utasította, hogy a németek kiűzésében működjék együtt az Erdély megtisztításával megbízott Szokoli Mehmed ruméliai beglerbéggel és a budai pasával. Az erdélyieknek is félreérthetetlen parancsot küldött, hogy maradjanak meg János Zsigmond hűségén.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

A Porta nem tekintette lezártnak Erdély ügyét, és továbbra is vissza akarta állítani János Zsigmond hatalmát.

Ferdinánd lemond Erdélyről

  • János Zsigmond és anyja – az egyezséggel ellentétben – 1552-ben sem vették birtokukba sziléziai hercegségeiket, az Izabellának ígért pénzösszeg is elmaradt, csak némi kárpótlást és kamatokat kaptak. Ezért az év közepén Lengyelországba mentek, ahol Izabella bátyja ült a trónon. 1553-ban Petrovics Péter sikertelen kísérletet tett Erdély fegyveres visszaszerzésére; ezen a címen azután Ferdinánd minden további fizetést megtagadott. Helyette éveken át tárgyalásokat folytatott a királynéval, és azt kívánta tőle, hogy a Portán is mondjon le Erdélyről. Izabellában viszont egyre inkább érlelődött a visszatérés szándéka, amit a török és francia diplomácia is ösztönzött.
  • 1553-ban befejeződött a perzsa háború, s a szultán azonnal keményebb hangra váltott. Ferdinánd követeit házi fogságra vetette, s féléves fegyvernyugvást engedett: ezalatt a Habsburg király írásban mondjon le Erdélyről, és adja vissza János Zsigmondnak. Ferdinánd végül is 1556. június 14-én jelentette be levélben, hogy Erdélyt visszaadja, a cserében átengedett sziléziai hercegségeket visszaveszi, s szabad elvonulás biztosítása esetén kivonja katonáit az erdélyi várakból.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

Önálló cikk.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

1556 elején ismét az 1552-ben harciasnak megismert Hádim Ali lett a budai pasa, s egyenesen Szigetvárra támadt. A török hadvezetés meg akart szabadulni a dunántúli területeit zaklató és dunai szállítását akadályozó szigetvári őrségtől, de a támadásnak nyilván azt a szerepet is szánta, hogy Izabella és János Zsigmond visszatértéig lekösse Ferdinánd erőit.


Mielőtt azonban a csatározás itt komolyabbá vált volna, Konstantinápolyban nyolcéves időtartamra megszületett a béke. Megkötését ötéves alkudozás előzte meg, melynek során a szultán Szigetvár lerombolását, Ferdinánd Fülek és Tata visszaadását követelte. A belső portai erőviszonyok megváltozásának hatására mindkét fél követelését elejtették, és a pillanatnyi határokat fogadták el a béke tartamára. Ferdinánd évi 30 ezer forint fizetését vállalta magyarországi uralma elismeréséért. Az egyezmény a királyság és Erdély közötti vitás területi kérdések rendezését Ferdinánd és János Zsigmond külön tárgyalásaira utalta.


Báthori István váradi kapitány kihasználta, hogy Balassa Menyhárt a Hegyalja szőlőtermésének lefoglalására a szatmári őrség egy részével kivonult a várból, és meglepetésszerűen bevette Szatmárt, majd Nagybányát is elfoglalta. Erre már János Zsigmond is megindult az erdélyi hadakkal, a Szamos völgyében fontos várakat foglalt el, Ecsed és Kisvárda őrségével pedig megállapodott a közeli megadásról. A veszély elhárítását Miksa újonnan kinevezett fővezérére, Schwendi Lázárra bízta. Az ausztriai születésű, de mindeddig a nyugati harctereken működő Schwendit még Ferdinánd hívta Németalföldről Bécsbe 1564-ben, s a jószemű, had- és pénzügyi szervezés terén is járatos katona valóban haszonnal forgolódott uralkodója érdekében. Télvíz idején vonult Eperjesre 20–30 ezer fős seregével, majd 1565. február 4-én ostrom alá vette Tokaj várát, melyet rövidesen elfoglalt. Míg János Zsigmond Váradig hátrált, Balassa Menyhárt elfoglalta Szerencset, Erdődöt, sőt Nagybányát is. A Szatmár mellett táborozó Schwendi előtt szinte nyitva állt Erdély, midőn János Zsigmond – nagybátyja, Zsigmond lengyel király közvetítését is felhasználva – tárgyalni küldte hozzá Báthori Istvánt. 1565. március 13-án Szatmárban megkötötték a János Zsigmondra nézve súlyos feltételeket tartalmazó ideiglenes megállapodást. A fejedelem Bihar vármegye kivételével lemondott minden magyarországi területről, a választott királyi címről, a Habsburg főhercegnő kezéről, és fiú örökös nélküli halála esetére Erdélyt a Habsburgoknak engedte át. E feltételek végleges elfogadásától a fejedelmet a Porta újabb támadása mentette meg.

Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult. Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult. S bár a Porta máltai elfoglaltsága egyszeriben véget vetett az ellenségeskedéseknek, a két hatalom viszonya az év során tovább éleződött. Már Pankota elfoglalásának hírére fogságba vetették Bécsben Báthori István erdélyi követet és a szultán üzenetét hozó csauszt, s Miksa határozottan követelte a Portától, hogy János Zsigmonddal tartassa meg a szatmári megállapodást. Mindez mégsem jelentette egyértelműen azt, hogy Miksa élezni kívánta volna az erdélyi törekvések miatt feszült helyzetet. Erre a hadvezetés sem indította őt. Schwendi Lázár 1565–1566 telén készített tervezetében részletesen szólt a törökkel folyó háború esélyeiről. A hadvezér inkább javasolta az ellenféllel szembeni meghátrálást, s hangoztatta – miként már Fráter György is tette –, hogy a török seregek felmorzsolásában az erős váraknak jóval nagyobb a szerepük, mint az ütközeteknek. A tábornok jó érzékkel sürgette Gyula megerősítését, Eger, Győr és Komárom védműveinek fejlesztését. Tervezete sok megszívlelendő tanácsot adott a hadsereg utánpótlására, élelmezésére és fizetésére. Hadszervezeti reformokat is javasolt; a janicsárok ellenében spanyol gyalogosok hadrendbe állítását látná célszerűnek, s a máltai lovagok letelepítését is hasznosnak ítélte. A bécsi udvar lépései, akár a hadvezérek akarata ellenére, mégiscsak azt eredményezték, hogy a szultán a következő évre újabb magyarországi hadjáratot határozott el, a helyi hadműveletek pedig azonnal megindultak. A boszniai pasa betört Horvátországba, és elfoglalta a Zrínyiek Una menti várát, Kruppát, majd északabbra Novit. A temesvári pasa, János Zsigmonddal együtt, bevette Erdődöt, az erdélyi hadak Nagybányát vették vissza, melyet Sohwendi magára hagyott. A szultán fogságba vetette Miksa követét és konstantinápolyi megbízottját, 1566-ra pedig megüzente a háborút.


A másik sereggel maga Szulejmán szultán érkezett Zimonyba, ahol június 29-én „atyailag” fogadta János Zsigmondot, és ha régi ígérete szerint nem is Magyarországot, de a Tiszántúlt neki „engedte” át. Ugyanakkor a fejedelem rendelkezésére adta a krími tatár hadakat, hogy velük Schwendivel szemben Eger irányába törjön.


Széles körű összefogással létrehozott, birodalmi zsoldosokból, a Habsburg-tartományokban kiállított egységekből, francia, itáliai és végül magyar katonákból álló, mintegy 80 ezres sereg gyűlt össze Miksa vezetése alatt, aki augusztusban személyesen jött Magyarországra. Ebből az erőből – Károly főherceg vezetésével – vagy 20 ezer ember a Dráva és a Mura vonalát őrizte, Schwendi Lázár pedig mintegy fele ekkora erővel Kassa mellett tartotta szemmel a Gyulát ostromló törököket és a Tokajt támadó János Zsigmondot.


1567-ben Erdély miatt még voltak kisebb csatározások. A temesvári beglerbég János Zsigmond hívására a Tiszán innen bevette a nehezen megközelíthető Dédest, Eger háta mögött pedig Putnokot, Vadászt, Monokot és több kisebb várat.

A drinápolyi béke

  • A királyság és Erdély kapcsolatát illetően kimondták, hogy a Habsburg király nem támad Erdélyre, valamint Moldvára és Havasalföldre, s János Zsigmond is megmarad országa határain belül; a két uralkodónak a Tisza és Erdély közti területre támasztott birtokigényeit pedig lehetőleg területcserékkel fogják rendezni.
  • A béke megkötése még inkább megingatta a bizalmat a Habsburg-királyságban. Nagyratörő, romantikus tervek születtek az ország egyesítésére János Zsigmond uralma alatt, de e tervezetek minden reális alapot nélkülöztek.
  • A leszámolásra egy levél adott ürügyet, melyben Balassa János ajánlotta fel a Habsburg-uralommal elégedetlen birtokosok támogatását János Zsigmondnak. A levelet valójában egy szlavóniai származású nemes, a pénzért mindenre képes Kenderessy István hamisította (talán Miksa és Rueber János kassai főkapitány tudomásával), és ellátta Balassa hamis pecsétjével.
  • Miksa személyesen jelent meg az augusztusra halasztott pozsonyi országgyűlésen, s János Zsigmond és hívei készülő támadására, a háborús veszélyre hivatkozva újabb terhek vállalását kérte a rendektől. Két hónapig folyt a huzavona, az országgyűlés már a végéhez közeledett, amikor Miksa cselekedett. Balassa János és Dobó István már előzetesen igyekezett tisztázni magát a vádak alól, és az uralkodó megnyugtató válaszára mindkettő megjelent az országgyűlésen. Miksa a rendek szemére hányta, hogy közülük többen – János Zsigmonddal szövetkezve – nyílt lázadásra készülnek, s bejelentette, hogy három, bizonyítottan hűtlen főúron megtorolja a szervezkedést.

A speyeri egyezmény

Az északkeleti részek nemesi mozgolódása és Karácsony György parasztmozgalma a belső feszültség jelzései voltak; a drinápolyi béke megvalósítása azonban Miksa és János Zsigmond nem szűnő ellentétei miatt vált kétségessé. János Zsigmond tanácsosai ebben az időben e1sősorban Bekes Gáspár hatása alatt álltak. Bekes eleinte a fegyveres megoldásra gondolt, az elégedetlen északkelet-magyarországi nemesség megnyerésének hátterében is ő állt. Megjárta Konstantinápolyt is, hogy János Zsigmond vállalkozásához segítséget szerezzen; átfogóbb szövetségi rendszer kiépítése céljából a francia király nővérének kezét akarta megszerezni ura számára. Miután azonban meggyőződött arról, hogy a Porta semmiképpen sem engedi megzavarni a békét, a Habsburgokkal való megegyezést kereste. Az országgyűlés ellenében keresztülvitte, hogy vezetésével küldöttség menjen a császárhoz, és ebben az sem ingatta meg, hogy a Porta rosszallóan nézte a nélküle folyó tárgyalásokat.

Bekes tárgyalásai – előbb Bécsben, azután Speyerben – három hónap után eredményre vezettek. Az 1570. augusztus 16-án megkötött egyezményben János Zsigmond lemondott királyi címéről: Erdélynek és Magyarország részeinek (Partium) Isten kegyelméből való fejedelme lett. Ő is, fiági leszármazottai is elismerik a császárt Magyarország királyának, felettük állónak, Erdélyt és az uralma alatt álló magyarországi vármegyéket pedig a Magyar Királyság részének. János Zsigmond esküvel kötelezte magát és az erdélyi rendeket, hogy ha nem marad fiági örököse, Erdélyt – mint Magyarország „valóságos és elválaszthatatlan részét” – egyedül Miksa és utódai vehetik hatalmukba. Ennek ellenében Miksa kötelezettséget vállalt arra, hogy az erdélyiek összes kiváltságait, adomány- és zálogbirtokait, a János király és fia idejében hozott törvényeket és határozatokat érvényben tartja, és a fejedelem szabadon gyakorolhatja jogait.

A vitás tiszántúli területeket pontosan elhatárolták. János Zsigmondé lett Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok és Máramaros vármegye, Miksáé Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs. Rendelkeztek az új megosztás után egymás területére eső birtokok és a két vármegyében fekvő uradalmak átadásáról, illetve megosztásáról is. A János Zsigmondnak átengedett területet a fejedelem címéből vett megjelöléssel Partiumnak nevezték. Megállapodtak abban is, hogy az átpártolókat egyik fél sem fogja befogadni. Az egyezség biztosabb megalapozása érdekében Miksa vállalta, hogy bajor vagy jülichi hercegi feleséget szerez János Zsigmondnak.

A megegyezés nyilvánvalóan sértette a Porta érdekeit. Ezért a szerződő felek megállapodtak: titokban tartják a megegyezést; a drinápolyi béke ellen egyikük sem cselekszik; ha a török mégis támadna, kölcsönösen segítik egymást, és Miksa a birodalmi segélyt is felhasználja Erdély megmentésére. Ha pedig János Zsigmond a török ellenében mégis elvesztené Erdélyt, Miksa a már egyszer neki ígért Oppelnnel, továbbá Ratiborral kárpótolja. A múlt rossz emlékei miatt a császár kötelezettséget vállalt arra, hogy Erdélybe küldendő hadai kímélni fogják az országot.

A speyeri egyezmény jelentős és keserves állomása Magyarország történetének: a drinápolyi békével befejezett tényként fogadta el és rögzítette az ország három részre szakadását. A szerződésnek lényeges mozzanata, hogy első ízben ismerte el Habsburg uralkodó Erdély önállóságát. Meghatározták államformáját is – fejedelemség –, és a Királyság és a Fejedelemség közti határok megvonásával véget vetettek az e körül folyt másfél évtizedes harcoknak. A szerződés ugyanakkor a Habsburgok öröklési jogának kimondásával magában foglalta azt a lehetőséget, hogy a dinasztia a jövőben ismét kísérletet tesz az ország egyesítésére a maga uralma alatt. János Zsigmond 1570. december 1-én, Miksa a következő év január 31-én hagyta jóvá az egyezményt. Röviddel utóbb, 1571. március 14-én meghalt Erdély első fejedelme.

A felső bíráskodás

Hűtlenségi perekben, amelyek közé a felségsértést is számították, a felsorolt bíróságok nem voltak illetékesek. Ilyenkor a vádlottat a király az országgyűlés elé idéztette, hogy tisztázza magát. Így kapott idézést az 1556. évi országgyűlésre Bebek Ferenc és György, akik ellen az volt a vád, hogy János Zsigmondhoz pártoltak.

A fejedelemség területi kialakulása

Buda elfoglalása után a szultán az uralma alá vont országrésztől keletre eső területeket átengedte János Zsigmondnak. Ide számították az erdélyi vajdaságot, a Tiszántúlt, Kassa vidékét és az ország északkeleti részét, a pontos határok kijelölése nélkül. A megosztottságot a kortársak átmeneti megoldásnak tekintették. Az Erdélyi Fejedelemség mint a királyi Magyarország melletti, önálló államalakulat a hatalmi erőviszonyok következtében jött létre. A keresztény Európa és az oszmán világ erejének hatósugara – amint erre a régebbi és az újabb történetírás rámutatott – nagyjából az Erdélyi Fejedelemség területén ért véget. Erdély fejedelme támaszkodhatott ugyan a törökre, de a szultán védnöksége kétélű fegyver volt. Erdélynek védekeznie kellett, hogy a Porta ne emelje az adót, és hogy megőrizze határait és belső szuverenitását a török hatalommal szemben.

Az új állam egyébként is nehéz körülmények között alakult ki. Vezetői nem rendelkeztek kormányzati hagyományokkal és tapasztalatokkal, csak annyival, amennyit a budai udvarból hoztak magukkal. Mégis meg tudtak birkózni az előttük álló legfőbb feladatokkal. Megvédték az új állam területét a külső veszedelmek ellen, és biztosították a belső rendet.

János Zsigmond országrészei korábban nem alkottak összetartozó egységet. E területeket keletről és délről a Kárpátok határolta el Lengyelországtól, Moldvától és Havasalföldtől; a két román fejedelemség szorosan a török fennhatósága alá tartozott. Folytatólag a Duna alkotta a déli határt, a túlsó oldalon ugyancsak a szultán uralkodott. Nyugat felől János Zsigmond hatalma a budai vilájethez tartozó területekig ért, de a Tiszántúl középső szakaszán az erdélyi vajdaság és a török hódoltság közé jórészt Ferdinánd uralma alá tartozó részek ékelődtek. János Zsigmond területei között a leginkább összetartozó egységet az erdélyi vajdaság alkotta, amelyet a Szilágyság hegyei, a Bihar hegység és az Erdélyi-érchegység választott el a Tiszántúltól. Az összeköttetést a Szamos, a Körösök és a Maros biztosították. A folyóvölgyek alkották a kapukat Erdély és Magyarország között, de az év bizonyos szakaszában az áradások miatt e bejáratok szinte használhatatlannak bizonyultak, más módon viszont nem lehetett Erdélyt megközelíteni. Erdély számára földrajzi helyzete már 1541 előtt is bizonyos fokú különállást biztosított.

Az ország központjától való távolsága és az ellenséges támadások fenyegetése miatt, mint a peremvidékeken általában, itt is külön megbízott képviselte a királyi hatalmat; az előző századokban az erdélyi vajda széles körű katonai, igazgatási és birói hatalommal rendelkezett.

A 16. századi humanista írók kiemelték Erdély tájainak sokféleségét, mezőgazdasági termékeit és ásványkincseit, elsősorban az aranyat és a sót, továbbá hangsúlyozták, hogy többféle nép lakja: magyarok, akik között külön társadalmi egységet alkotnak a zárt területi elkülönülésben élő székelyek, továbbá a szászok és a románok. Az éveken át Erdélyben élő kortárs, Verancsics Antal szerint itt a különféle népek között amúgy is ritka az ellentét, s a külső ellenség támadásakor valamennyien közös erővel védekeznek.

A magyarok ugyanolyan osztályokra tagolt feudális társadalomban és vármegyerendszerben éltek, mint az ország más vidékein. Hét vármegye alakult itt ki, melyek közvetlen irányítása az erdélyi vajdára tartozott; az Erdélyi Fejedelemségben ez a tisztség megszűnt, feladatkörét az uralkodó maga vette át. A székelyek a hunoktól származtatták magukat, ez erősítette különállásukat és öntudatukat. Megmaradt körükben a régi nemzetségi rend, de már lényeges átalakulás jelei mutatkoztak. A Székelyföld társadalmi zártságán már a 15. században rést tört az, hogy a király másoknak is adományozhatott itt birtokot, és ez az irányzat erősödött az 1562. évi székely felkelés után. Katonai szervezetük, hadi szolgálatuk, a múlt hagyományai és nem utolsósorban a székely szabadságért vívott kitartó harcuk folytán itt a feudális rendszer sajátos formája alakult ki. A katonáskodó közszékelyek sokáig megőrizték személyes szabadságukat. Erdély védelme szempontjából külön jelentősége volt annak, hogy a székelyek 30 ezer katonát tudtak fegyverbe állítani. Sajátos harcmodoruk még a hadviselés változásával is értéket jelentett.

A székelyek földjét hét székre: közigazgatási-bíráskodási kerületre osztották fel; a székeken belül néhol önálló fiúszékek is keletkeztek. Az egész székelység fölött a székelyek ispánja állott, ezt a tisztséget a 15. századtól kezdve az erdélyi vajda látta el. Az önálló fejedelemség kialakulásával a székely ispánság megszűnt.

A szászok nem alkottak olyan zárt tömböt, mint a székelyek, de összekapcsolta őket, hogy szász jog szerint éltek. Kiváltságaik lehetővé tették, hogy társadalmukban minden szász személyi szabadságot élvezzen. A szászok földje szintén székekre tagolódott; az egész szászság: a „szászok egyeteme” (Universitas Saxonum) fölött eredetileg a király által kinevezett szász gróf állott, a 15. századtól helyébe Szeben város polgármestere került ezzel a hatalommal. E téren a fejedelemség megalakulása sem hozott változást.

A románok nem foglaltak el zárt területet, hanem szétszórtan, kisebb településeken éltek, főleg a hegyekben és erdőkben, ritkábban a sík vidéken is. Letelepedésüket kenézek, vajdák irányították; ahol földesúri függésbe kerültek, jobbágysors várt reájuk. Verancsics megfigyelése szerint a románság a másik három néppel egyenlő számú, csak abban különbözik, hogy nincsen szabadsága, nemessége, tulajdonjoga. Kivételt alkotnak a hátszegi kerületben, Hunyad vármegye területén lakók, akikről úgy tudták, hogy Hunyadi János idejében, a török elleni harcukért szereztek nemességet. A románok nem alkottak területi-igazgatási egységet, hanem a vármegyék hatalma alá tartoztak. Számuk nemcsak természetes szaporodással, de a román fejedelemségekből történő bevándorlással is növekedett.

Erdélyben kialakultak bizonyos alapok, amelyekre a külön állam kormányzatát építeni lehetett. Ilyen volt a vajda által Torda mellett tartott bíráskodási gyűlés (közgyűlés); ezen eredetileg a székelyek, a szászok és a vlach jogú népek is részt vettek, utóbb a hét magyar vármegye gyűlése lett, de egész Erdélyre érvényes jogszabályokat is alkotott. Az erdélyi állam előzményei közé számítható a vajda kancelláriája, melynek működésében szétvált az igazgatás és az igazságszolgáltatás, s a feladatokat nem a vajda familiárisai látták el, hanem a vajdaváltozáskor is helyükön maradó állandó tisztviselők.

Erdély különállását készítette elő végül a magyar nemesek, a székely és a szász előkelők, a „három nemzet” szervezett összefogása, amelyet annak idején a magyar és a román parasztok felkelése váltott ki. A magyar nemesek 1437 szeptemberében, a Fehér vármegyei Kápolna helységben tartott gyűlésükön kötöttek szövetséget a székelyek és a szászok előkelőivel („Unio trium nationum”). A szövetkezett három nemzet összejövetelei időközben egyre inkább a tartományi gyűlés szerepét vették fel. 1542 decemberében Tordán megújították az uniót, minden külső és belső ellenség ellen.

Az erdélyi vajdaságon kívül János Zsigmondnak jutott területek nem alkottak egységet, és helyzetük a török veszély miatt rendkívül bizonytalan lett. A tiszántúli vármegyék létérdeke lett az 1543. évi török hadjárat után, hogy elszigeteltségükben Erdélyhez közeledjenek. A Tiszántúl helyzetét különösen veszélyeztette, hogy a török is átlépte a Tiszát: 1551-ben, 1552-ben, majd 1566-ban jelentős várait és területeit vette birtokba; Szolnoktól lefelé a Tisza-mente egészen a török fennhatósága alá került. A Tiszán túli területeken is kialakult a hódoltsági sáv, amelyre a török és a Habsburg uralkodó is igényt tartott. Szolnoktól északra a Tiszántúlért 1557-től több mint egy évtizeden át folyt a harc Erdély és a Habsburgok között, és ebbe a török is beavatkozott az előbbi oldalán.

1570-ben a speyeri egyezmény nagyjából eldöntötte a vitás területek hovatartozását. Nem terjedt ki az egyezmény az Erdély felé eső hódoltsági sávra, de ennek hallgatólagosan Erdélyhez kellett tartoznia. Így került Erdélyhez Zaránd és Arad vármegye egy része, továbbá a lugosi és karánsebesi kerület. A Habsburgok a tényleges helyzetnek megfelelően lemondottak ezekről a területekről, és a megállapodásnak volt olyan pontja is, hogy ha János Zsigmond vagy utódai valamit visszaszereznek a Tiszán túl, az őket fogja illetni.

Bár a Tiszántúlnak csak kisebbik fele kerülhetett a fejedelem uralma alá, a Partium mégis az erdélyi állam jelentős erősödését szolgálta. Fejlett volt mezőgazdasága, főleg bort és élő állatot vittek piacra, Máramarosban sót bányásztak, a Bihar hegységben nemesfémeket. A Partium 10 ezernél több adózó portájával jelentős tétel volt az erdélyi állam jövedelemforrásai között.

Míg a speyeri egyezmény János Zsigmond és a Habsburg-ház kapcsolatát rendezte, Erdély viszonyát a törökhöz voltaképpen már 1541-ben „rendezték”. A szultán védnökséget vállalt fölötte, de ezért évi 10 ezer aranytallért kötött ki, és arra törekedett, hogy mindenáron megakadályozza Erdély és a királyi Magyarország egyesítését közös uralkodó alatt. A drinápolyi béke után a Habsburgokkal való megegyezést ugyan nem ellenezte, de a speyeri szerződésben voltak pontok, amelyek miatt a megállapodást nem lehetett a Porta tudomására hozni. A törökhöz írt leveleiben János Zsigmond továbbra is mint választott király szerepelt, bár az elővigyázat feleslegesnek bizonyult, mert Isztambulban eleve mindenről tudtak.

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

János Zsigmondot 1541-től Erdélyben a kormányhatalom mint választott királyt illette. 1551-ig a gyermek uralkodó helyett Fráter György helytartó vitte az államügyeket. Ezután a Habsburg-uralom fél évtizede következett, mialatt Izabella királyné és János Zsigmond Erdélyen kívül tartózkodott. A visszatérésüket elősegítő Petrovics Péter rövid helytartósága után, fia nagykorúságáig Izabella „mint Magyarország törvényesen megkoronázott királynéja” gyakorolta a hatalmat. A kiadványok kettejük nevében keltek, az adomány- és kiváltságleveleket mindketten aláírták, de csak a királyné pecsétjével látták el. 1559 szeptemberétől kezdve János Zsigmond uralkodott, élete végéig. A többszöri változás miatt csak a sokat betegeskedő János Zsigmond uralkodása vége felé került sor a trónutódlás kérdésének rendezésére. 1566-ban a szultán írásban biztosította az erdélyieknek a szabad választás jogát János Zsigmond halála után.

Visszatérését követően Izabella kihasználta a kedvező lélektani pillanatot, igyekezett a hatalmat a maga számára biztosítani. 1556 őszén az országgyűléssel elfogadtatta, hogy fiával együtt szabadon rendelkezhet a kincstári várakkal, bárkivel, bármilyen nemzetiségűvel betöltheti bármelyik tisztséget. Így akart szabad kezet nyerni, hogy lengyel kegyenceit udvarában tartsa. Birtokokat megkötés nélkül adományozhatott. A kincstartói állást nem engedte betölteni, és az összes jövedelmekkel maga rendelkezhetett. Korlátlan hatalmat csikart ki a rendektől, viszont magatartásával az addig hozzá hű erdélyieket is maga ellen fordította. Lengyel udvari emberei befolyásának erősödése általános elégedetlenséget keltett. Bebek Ferenc, magyarországi birtokos, aki megtagadta Ferdinándot, és Szapolyai családjának visszatérésekor Erdélybe ment, az ellenzék egyik vezetője lett: a vajdaságot magának kívánta, birtokokat akart, és János Zsigmondot szerette volna kivonni a királyné befolyása alól. Amikor visszautasításra talált, a törökhöz fordult és elérte, hogy a Porta kormányzónak nevezte ki. Izabellának azonban sikerült a törököt Bebek ellen hangolnia, és a támaszát vesztett „kormányzó” kénytelen-kelletlen fejet hajtott előtte. Az ellenzék ereje azonban ezzel nem tört meg, sőt az országgyűlésen is érvényesült. A lengyelek befolyásának gyengítésére a tanácsosok számát tizenkettőre akarták kiegészíteni, és azt kívánták, hogy rendszeres fizetés ellenében valamennyien (vagy legalább egy részük) az udvarban tartózkodjanak. A kísérlet azonban nem vált be, és az ellentéteket az sem csökkentette, hogy a királyné egy idő múlva hozzájárult kincstartó kinevezéséhez, évi számadási kötelezettséggel.

Az országgyűlés már közvetlenül a királyné visszatérése után azt kérte, hogy küldjenek ünnepélyes követséget a szultánhoz, Franciaország királyához és a többi keresztény fejedelemhez az „ország megtartása érdekében”. A királyné kikötötte, hogy egyedül ő küldhet megbízottakat külföldre. A francia udvar kedvezően fogadta közeledését, viszonzásként követet menesztettek Erdélybe. Hajlandóságot is mutattak a közbenjárásra, hogy a Porta adja vissza a tiszántúli várakat; a király egyik unokahúgát János Zsigmondnak ígérték feleségül, és öt évre hadisegélyt is kilátásba helyeztek a Habsburgok ellen. Izabella ugyanakkor Béccsel is tárgyalásokat kezdett, de ezekről Bebek Ferenc és társai hírt adtak a Portának; a királyné azonban a török révén erről is tudomást szerzett. Kormányzási módszereire jellemző, hogy – amint már volt róla szó – Bebeket, Kendy Ferencet és Antalt Gyulafehérvárra hívatta, és éjjel, lakomázás közben Balassa Menyhárt katonáival levágatta (1558). A törvényes vizsgálat és ítélet nélkül végrehajtott gyilkosságért a királyné azzal mentegette magát, hogy a három főúr az élete ellen tört. A megfélemlített rendek hozzájárultak, hogy hűtlenség címén utólag mindhármukat fej- és jószágvesztésben marasztalják el. A három tanácsos kiesésével a nemrégen újjászervezett Királyi Tanács elveszítette súlyát, és a kincstartó sem fejthette ki működését.

Izabellát elszigeteltsége és elhatalmasodó betegsége arra késztette, hogy gondoskodjék fia jövőjéről. Az eredménytelennek bizonyuló francia kapcsolat helyett Ferdinándhoz fordult, hogy vessenek véget az ellenségeskedésnek. A lengyel udvar közvetítésével sikerült ismételten fegyverszünetet kötnie, és a tárgyalások a végleges rendezés irányában megindultak, de mielőtt eredményt hoztak volna, a királyné korai halála miatt a terv meghiúsult.

Amint a tizennyolc éves János Zsigmond az ország élére került, azonnal kiderült: az erdélyiek jogosan aggódtak amiatt, hogy eddig teljesen Izabella és környezete befolyása alatt állott. Hiába követelték azonban; hogy leendő uralkodóhoz illő nevelést kapjon. János Zsigmondban a „választott király” cím ébren tartotta ugyan az egységes Magyar Királyság megszerzésének igényét, de valóra váltására nem volt sem lehetősége, sem ereje. Fiatalon súlyos betegségek támadták meg, nem volt harmincegy éves, amikor meghalt.

János Zsigmond uralkodását az egykorúak homlokegyenest eltérően ítélték meg. Voltak, akik az utolsó nemzeti királyt látták benne, az antitrinitáriusok pedig – akikhez csatlakozott – szerepét különösen nagyra értékelték. Mások viszont, éppen vallási felfogása miatt, eltúlzott képet rajzoltak tényleges emberi gyengeségéről, önállótlanságáról. Ennek ellenére uralkodása alatt szilárdult Erdély belső kormányzata és nemzetközi helyzete, a vallási türelem dolgában pedig túlmutatott korán.

Az uralkodó elé került ügyeket a Királyi, majd Fejedelmi Tanácsban tárgyalták meg, és a döntések végrehajtásáról a Kancellária intézkedett. A tanács tagjainak számát az országgyűlés szabályozta; az többször változott, a három nemzeten kívül tiszántúli vármegyék is képviseltették magukat benne.

1542-től 1571-ig több mint félszáz tanácsos neve ismeretes. Társadalmi helyzetük szerint főleg az erdélyi és a tiszántúli főrendűek köréből kerültek ki. A székelységet tisztségviselőik (királybíró, generális), a szászságot is székek vezetői (királybíró, bíró, polgármester) képviselték. Hivatali, katonai vagy egyházi pályán felemelkedő közrendűek is bejuthattak a tanácstagok közé. Végül nagy szerepet játszottak egyes idegenek (Nysoczky, Blandrata), akikről nem lehet megállapítani, hogy forma szerint is tagjai voltak-e a Királyi Tanácsnak.

A Fejedelmi Tanács állást foglalt a külügyi és belügyi kormányzat valamennyi kérdésében, a fellebbezett perek intézésében. Mivel állandóan az uralkodó mellett kellett lennie, áttekintéssel rendelkezett és véleményt nyilvánított az uralkodói jogkört érintő összes kérdésben, lényegében a kormányzatot vezette.

A döntések végrehajtását az uralkodó a kancelláriákon keresztül rendelte el. Az igazgatási és a bírósági ügyek különválásával – mint az európai országokban általában – két kancellária alakult: az előbbi feladatokra a nagykancellária, az utóbbiakra a kiskancellária. A nagykancellária – a régi Királyi Kancellária folytatásaként – Izabella uralkodása idején alakult ki Erdélyben. Ez foglalta írásba a királyné és Fráter György rendelkezéseit. Izabella idegen bizalmasainak ellensúlyozására 1550-ben a kolozsvári országgyűlés a magyar nyelvet, az ország jogát és a rendek kiváltságait ismerő kancellár kinevezését kívánta. De kinevezésére csak a Habsburg-uralom fél évtizede után, 1556-ban került sor, Csáky Mihály személyében.

A nagykancellária 1556-tól kezdve teljesen kialakult formában működött. A Budáról jött tisztviselők már eltűntek. Az új titkárok, deákok főleg a kisbirtokos nemességből valók voltak, de székelyek és szászok is szerepeltek köztük. Viszonylag sokan jöttek Magyarországról, és az átköltöző értelmiségiek számára kedvező lehetőségként kínálkozott a hivatali pálya. A városokból és mezővárosokból származók képviselték a polgári elemet. A kancelláriai állásokra megfelelő alapképzettségűeket neveztek ki. A Kancelláriából kiadott rendeleteket a posta továbbította. A 16. század végétől fejedelmi postamester állott a szervezet élén.

A gazdasági ügyek intézésére külön szervezet épült ki kincstartó vezetésével. Előfordult, hogy a kincstartói állást nem töltötték be, de a hivatal akkor is szabályosan működött. Az adók központi összegyűjtésére adószedőt állítottak, aki mintegy kapcsolatot teremtett a vármegyék, székek és a kincstár között. Külön központi tisztségviselő volt a tizedfőárendátor, feladatkörét a természetben beszolgáltatott egyházi tized beszedése, továbbá az árendaösszegek összegyűjtése és elszámolása alkotta. (Erdélyben többnyire a birtokosok bérelték a tizedet, a kincstárnak fizetett árenda fejében.) A kincstári birtokok igazgatása az elöljáró (prefektus) hatáskörébe tartozott. A középkori királyi udvarban megjelenő és a Habsburg király mellett is megmaradt udvari méltóságok – a főudvarmester, főlovászmester, főétekfogó, főpohárnok stb. –, akik régebben tényleges feladatokat láttak el, korszakunkban többnyire már csak puszta címmel rendelkeztek.

A felső bíráskodást a Tábla tartotta kézben. Mintául a budai királyi udvar szolgálhatott, ahol az udvari bíróságokat összefogó testület, a Királyi Tábla működött. Az 1554-ben Erdélyben alakult Tábla élén az elnök állott, aki egyúttal az országgyűlés elnöke is volt; többnyire főrangú családok köréből az uralkodó nevezte ki. A Táblához két ítélőmester tartozott, egyikük erdélyi, másikuk magyarországi ügyekkel foglalkozott. Rajtuk kívül ülnökök működtek, számuk olykor meghaladta a tízet. Az írásbeli tennivalókat a kiskancellária vezetője és tisztviselői, a másolási feladatokat a kiskancellária íródeákjai látták el. A kiskancellária nem a régi erdélyi vajdai kancelláriából fejlődött ki. Ennek hivatalnokai az udvar Erdélybe költözésekor nagyrészt már kihaltak. A hagyományok azonban tovább éltek a kiskancelláriában. 1570-ig több mint száz deák működött, akik a nemesség alsó rétegéből, a polgárságból és a parasztságból kerültek ki. Jogászi alapképzettségük révén hosszabb-rövidebb hivatalnokoskodás után magasabb állásokba emelkedhettek az udvarban vagy a helyi igazgatásban.

A Tábla meghatározott nyolcadokon ítélkezett, más-más időszakban az erdélyi vármegyék, a magyarországi területek, illetve a székelyek részére. (A szász föld nem vitte ügyeit a Tábla elé.) Egy – egy törvénykezési szakasz 40-50 napon át tartott. A kincstár érdekeit a kincstári jogügyigazgató és a kincstári ügyészek védelmezték.

Fellebbezni a fejedelemhez lehetett, aki a hozzá került ügyekben a Tanáccsal ítélkezett. Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is az országgyűlés ítéletére bocsátották a felségsértést, az árulást, továbbá a súlyosabb bűnpereket. Az eljárást a gyűlés tartama alatt le kellett folytatni. Országgyűlés idején a Tábla általában rendkívüli ülést tartott. Az ítéletek meghozatalában a szokásjogon és a törvényeken kívül Werbőczy Hármaskönyvére támaszkodtak. Ennek a 16. században három kiadása jelent meg Erdélyben, közülük kettő Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában, egyikük magyar nyelven.

Péter Katalin

Magyarország siralma

A Magyarország siralma című ének magyarázza meg nagyon világosan e meghökkentő szemlélet értelmét. A 10 gyűjteményben előforduló legnépszerűbb énekek közé tartozik.[1] Végig többes szám első személyben beszél; hivatalosan a közösségi líra alkotásai közé kell besorolni. Ismeretlen szerzője azonban rendkívüli tudatossággal tájékozódik, s nemcsak a külvilág jelenségeit illetően, hanem a saját érzéseiben is. Mert a közösségi mondanivaló tárgyilagossága mögött gyötrő egyéni kínt szólaltat meg: a szabadulást ugyanattól, Istentől kell várnia, aki őt elhagyta. Döbbenten kérdezi: „Miért hagytál minket ilyen igen megromlanunk? Miért távozál, Úristen, ily messze mitőlünk?” A büntetés jogosságát mégsem vitatja. Tudja: „az bálványimádás tőled ezt érdemli”. „De mégis nincs mit tennünk, csak tehozzád kell folyamodnunk.” A gyötrelmes szituációban nem adja meg magát. A büntetéssel nem vitatkozott, de figyelmeztet, hogy rajtunk kívül álló erők, részben maga a Teremtő tett minket esendőkké:

Emlékezzél meg rólunk, hogy mi földből teremtettünk,
Ördög miá bűn alá vettettünk,
Mint az árnyék elmúlik mi gyarló életünk.

Végül visszazökken a konvenciókba, és a megszokott fordulatokkal segítséget kér.

A személyes líra mélységeiben járó ének a Teremtő és a teremtmény konfliktusát is áthidaló hitet fejez ki, mégsem vallásos fogantatású. A jelen gyötrelmeit így írja le:

Azért kell már tisztelnünk pogánokat, gyilkosokat,
Paráznákot, bálványimádókat,
Kiknek el kell viselnünk kemény igájokat.

Elvövéd mitőlünk országunkat, királyunkat,
Földhöz veréd a mi koronánkat,
Színyed elől elvetéd mi áldozatunkat.

Megszünék sok helyeken szent nevednek dicséreti,
Szép ifjaknak ékes éneklési,
Mert az bálványimádás tőled ezt érdemli.

Utalásai világosak: az ország megromlott ügyében tájékozódik, arra keres megoldást, pontosan meghatározott történelmi pillanatban. A kényszerből tisztelt pogány nyilvánvalóan a török. A gyilkos – költőien: gyilkosok – I. Ferdinánd, aki 1551 decemberében megölette Fráter Györgyöt. Előzőleg, az év tavaszán, Izabella királyné fia nevében lemondott – „elvövéd mitőlünk királyunkat”. Ugyanakkor átadta a Szent Koronát Ferdinánd biztosainak – koronánkat „földhöz veréd”. 1552 tavaszán a királyné a gyermek János Zsigmonddal külföldre távozott, s velük ment Petrovics Péter, aki temesi birtokairól lemondott. Ezért szűnt meg „sok helyeken” Isten nevének dicsérete. Petrovics ugyanis a hitújítás leghatározottabb támogatói közé tartozott; távoztával a reformáció temesi központjai átmenetileg valóban nehéz helyzetbe kerültek.

A 16. század egyik legnépszerűbb, legtöbbször kiadott, tehát leggyakrabban használt gyülekezeti éneke a konkrét mondanivalót tekintve ezek szerint Habsburg- és törökellenes publicisztikai írás, illetve János Zsigmond-párti agitáció. Politikai utalásait ma már kicsit nehézkes kibontani, a kortársak viszont nyilván pontosan értették. Később pedig, amikor közvetlen aktualitását elvesztette – Izabelláék hamarosan visszajöttek, a gyilkosságról folyó pápai vizsgálat pedig felmentéssel végződött –, és csak a török pusztítás panasza maradt élő, talán éppen a homályosság vált előnyére. Mert az allúziók pontos felismerése nélkül is világosan kifejezi: az ország sorsán kíván Isten segítségével változtatni.

A humanizmus történelemszemlélete

Forgách Ferenc egyházi tisztségei mellett sokat foglalkoztatott diplomata. Pártállást is változtat, 1568-ban a király hűségéről János Zsigmondhoz áll. Közben kétévi előkészítés után, öt esztendő alatt írja meg a Buda elfoglalása óta eltelt idők eseményeiről fogalmazott kommentárjait.


Verancsics Antal János Zsigmond uralkodásában bízik:

János maradéka ...
...
Hozza nekünk egykor majd vissza a tünde aranykort,
visszaszerezve hazánk hajdani híre-nevét.[2]

A történetírás véleménye utólag általában az, hogy a 16. századi viszonyok között az országegység helyreállításának nem voltak reális esélyei. Sem János Zsigmond, sem Báthori István nem rendelkezett a helyzet gyökeres megváltoztatásához elégséges eszközökkel.

A reformáció befogadása

  • Közvetlenül 1526 után kerülnek a hitújítással kapcsolatba további főurak, Perényi Péter erdélyi vajda, Nádasdy Tamás, a későbbi nádor, Petrovics Péter, János Zsigmond gyámja.
  • A legelső világi hatalmasság, az uralkodó határozott ellenségessége azonban – egy kivételes egyéniséget, János Zsigmondot kivéve – személyes indulatoktól függetlenül az egész korszakon végig fennáll, de különbözőképpen érvényesül.

A szerveződés időszaka

1564-ben szervezi meg János Zsigmond a helvét hitvallású erdélyi püspökséget. Két évvel később pedig a reformált románok anyanyelvű püspökségét hozatja létre; első elöljárójuk Szentgyörgyi György lesz.

A protestantizmus sorsa a három országrészben

Erdélyben az egyházi viszonyok igencsak másként alakultak, mint a Magyar Királyságban, de azoktól a viszonyoktól is eltérnek, amelyek Nyugat protestáns többségű országait jellemzik. Erdélyben a legfeltűnőbb jelenség először is az, hogy az uralkodók felveszik a protestáns egyházak világi elöljáróinak szerepét. Ez a tény annál is inkább figyelemre méltó, mivel – mintegy kilenc évet leszámítva – a 16. században valamennyien katolikusok.

A kilenc év János Zsigmond uralkodása alatt jelenti az 1562 és a halála között eltelt időt. Ő, akit nagyon tudatosan katolikusnak neveltek, 1562-ben elhagyta a régi egyházat, és a helvét hitvallásúakhoz csatlakozott. Melius Juhász Péter debreceni prédikátor, a szerveződési időszak legnagyobb hatású protestáns egyházi személyisége a maga befolyásának tulajdonítja az áttérést. Az irodalom János Zsigmond hányatott ifjúságával magyarázza szellemi nyíltságát, és azt, hogy a katolicizmustól a kálvinizmuson át hamarosan a Szentháromság-tagadásig is eljut. A fiatal uralkodó személyes hajlamai valóban szerepet játszhatnak ezekben a vallásváltoztatásokban, mint ahogyan Melius Juhász Péter hatása sem igen elhanyagolható, éppen úgy, ahogyan a kálvinizmustól való belső elfordulásában egy másik nagy személyiség, az udvari prédikátor Dávid Ferenc befolyása érvényesült.

Mégsem lehet közömbös János Zsigmond vallásváltoztatásainál az erdélyi reformáció helyzete sem. Itt, ahol az 1540-es évek végére kialakult a rendek protestáns többsége, az egyházi birtokok 1556 tavaszán történt szekularizációja pedig abszolút fölényükre utal, János Zsigmond első áttérése politikai szempontból igen logikus lépés. Ő, akinek hatalma belső építésén kívül a Ferdinándéhoz hasonló nagyhatalmi szempontjai nem lehetnek, megteszi a Habsburg királynál hiányzó gesztust: a vallás kötelékével vonja maga mellé az uralkodó osztályt. Nyilván nem is véletlenül kerül sor a fordulatra éppen 1562-ben, amikor János Zsigmond uralmát a megsemmisülés fenyegeti. Balassa Menyhárt nagy veszteségekkel járó botrányos átállása Ferdinándhoz, a belső összeesküvés, a székelyek felkelése, a Portán János Zsigmondra nézve előnytelen tárgyalások a Habsburg király és a szultán között – néhány hónap alatt csapások sorozatát szenvedi az uralkodói hatalom Erdélyben. Ilyen körülmények között, a külső és belső háború árnyékában, a közvélemény érthetően igen nagy súlyt kap; az uralkodó népszerűsítése égető feladat. A katolikus János Zsigmond popularizálásához pedig a protestáns többségű országban az áttérésnél nehéz hatásosabb eszközt elképzelni.

A következő vallásváltoztatás körülményei viszont egyelőre sokkal homályosabbak. Nem tudjuk ugyanis, hogy 1569-ben, amikor – előzőleg már bizonyosan létező – antitrinitárius meggyőződését János Zsigmond a váradi zsinaton, igen látványos módon nyilvánosságra hozza, kik és mennyien vallják magukénak ezt a szellemi irányzatot. Így az sem világos, kikhez csatlakozik, vagy kiket akar megnyerni.

Tény mindenesetre, hogy az áttérésre kiszemelt hitvitán János Zsigmond szokatlanul nagy hallgatóságról gondoskodik. A kálvinista prédikátorokat Pekry Gábor váradi kapitány útján paranccsal rendeli ki, tehát gyakorlatilag kényszeríti a megjelenésre. Végül pedig – a vita leírásából az egyértelműen kiderül – ország-világ előtt kegyetlenül megalázza őket. Személy szerint kellemetlen helyzetbe hozza Melius Juhász Pétert is, aki pedig köztudottan a szellemi mentora volt. Értelemszerűen szenvednek vereséget a prédikátorokkal együtt mindazok a világiak, akik az ő meggyőződésükön vannak. Ugyanígy diadalmaskodnak viszont az antitrinitárius szellemi vezér, Dávid Ferenc mögött álló hívek, akik most a legfelső világi hatalom helyeslése mellett foglalhatják össze hittételeiket. A Váradon elfogadott tanok válnak az erdélyi unitárius egyház hivatalos tételeivé.

A váradi hitvita köré szervezett események világosan arra utalnak, János Zsigmond tüntetően áll a Szentháromság-tagadók mellé, jóllehet egyelőre nem tudjuk, milyen társadalmi csoportra kíván így hatni, az országgyűlésen, tehát az uralkodó osztály körében bizonyosan nagy az antitrinitarizmussal rokonszenvezők köre. Az ő közreműködésükkel tudhatta János Zsigmond már előzőleg, az 1568. évi diétán törvénybe iktatni, a patrónusi jog sérelmével, a gyülekezetek szabadságát felekezeti hovatartozásuk meghatározásában. Az álláspontnak azonban nem volt többsége. A gyülekezetek szabadságát az országgyűlés korlátozta: „nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért”.[3] Ha nem állíthatnak az esetleges változtatás értelmében új prédikátort, a szabadság nehezen gyakorolható.

Antitrinitárius többség ezek szerint nincs az áttérés idején az erdélyi uralkodó osztályban, mint ahogyan ilyen később sem alakul ki. Ellentét feszül viszont, ahogyan az 1568. évi vallásügyi törvénycikk mutatja, részben az uralkodó és a rendek, részben maguk a rendek között, és ilyen feszültségekről más esetek is árulkodnak. Úgy tűnik, körülbelül 1567 tavaszától hatalmi válság van a keleti országrészben. Valószínűleg ezen kíván úrrá lenni János Zsigmond, illetve támogatókat szerez, amikor nagy hírveréssel a Szentháromság-tagadókhoz csatlakozik.

Akármekkora is azonban egyelőre a homály János Zsigmond vallásváltoztatásai, különösen a második körül, minden ma ismert tény arra utal, hogy nyomós politikai meggondolásokkal vannak kapcsolatban. Éppen úgy uralkodói tudatosságról vallanak, mint az egyházakkal szemben gyakorolt magatartása általában. János Zsigmond a protestáns egyházak fő világi elöljárójának tisztét már katolikus korában felveszi. Ezzel azonban nem indul új, mert az uralkodó minden felekezettel szemben élő kötelességét elvszerűen Izabella királyné fogalmazta meg, és ő teljesítette először. Az 1557. júniusi országgyűlés diplomája szerint védelmébe és oltalmába fogadta a vallás dolgában a szászokkal egyetértő magyar egyházakat, mert „királynői tisztünk és méltóságunk szerint minden egyházat védeni tartozunk”.[4] Ugyanakkor hozott rendeletet az új vallás papjainak tovább fizetendő tizedről, korábban pedig, még 1543-ban, megerősítette a szász lutheránusok hitvallását. Ilyen és hasonló tettekkel tehát tulajdonképpen Izabella a protestánsok első katolikus királyi kegyura.

János Zsigmond mégis azért érdemel különös figyelmet, mert sokkal több ügyben kénytelen dönteni, hiszen az új egyházak szerveződési időszaka jórészt az ő uralkodására esik, s így a protestáns egyházak legfőbb világi kegyurának vagy elöljárójának modellje Erdélyben vele alakul ki.

Az utána következő katolikus fejedelmek János Zsigmond gyakorlatát folytatják. A protestáns prédikátorok által választott püspököket Erdélyben az uralkodók erősítik meg, a zsinatokat ők hívják össze vagy engedélyezik megtartásukat, az egyházi tanítások ügyében ők döntenek személyesen vagy megbízottaik útján. Ezek a jogaik vagy kötelességeik azonban általános érvénnyel nem kerülnek törvénybe; csak egy-egy esetre születnek országgyűlési rendelkezések. A protestáns egyházak és az uralkodók viszonyának lényege ugyanis nem az, hogy az utóbbiak a kegyúri jogot mintegy természetesen gyakorolják, hanem az egyházak készséges együttműködése. Minden felekezet elöljárósága a fejedelmeknél keres támogatást.

A hazai protestantizmus sajátos képe

  • Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[5] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik. Azok fel is figyelnek, a reformátornak a gyulafehérvári püspök előtt kell tisztáznia magát. És leírja: nem akarta sem „a szent királyi felség, Izabella királynő iránti köteles engedelmességét, sem a magyar birodalom igen tisztelt és tiszteletreméltó urait megsérteni”.[6] Érvelése azonban felettébb meghökkentő; a hosszú oldalakon át folyó mentegetődzésben egyszer sem kerül a tollára a lutheri tanításokból oly logikusan következő meggondolás, miszerint nem sértette meg a hatalmasságot, mert mindenekfelett engedelmességgel tartozik. Ehelyett arról van szó, hogy nem fordult szembe, mivel „bizonyosan tudjuk, hogy a szent királyi felség, legkegyelmesebb királynőnk, magának és az övéinek a legmagasságosabb Isten iránti tiszteletéből kifolyóan sem Isten igéje ellen nem szólt, sem Jézus Krisztus rendelését vagy előírásait nem akadályozta”.[7] Isten akaratának betöltői között Izabella mellett az „övéi” is felsorakoznak, a néhai János király, János Zsigmond, a magyar urak, talán – a homályos szöveg miatt van bizonytalanság – maga Fráter György is.
  • Az ellenállási jog tehát eltűnt, és ez a tény éppen úgy politikai összefüggésben érthető, mint a megfogalmazásé. Debrecen, a Partiummal együtt, 1565-ben erdélyi fennhatóság alá került, János Zsigmond pedig már előzőleg elhagyta a katolikus egyházat. A debrecenieknek nincs többé okuk a lelkiismereti szabadság hangoztatására.

Iskolák

Az iskolarendszer 16. századi átalakulása azonban minden értékes mozzanat ellenére sem változtat a hazai iskolázás régi, súlyos problémáján: egyetemi képzést nyújtó tanintézet nem jön létre, pedig nem egy kísérlet vagy legalábbis terv születik. Így a szászoknál már 1525-ben felmerül a szándék, hogy a szebeni iskolát egyetemi színvonalra emeljék. Ez a szász náció kezdeményezése lett volna. Az uralkodók közül János Zsigmondnak és I. Miksának vannak ilyen tervei. János Zsigmond magát Petrus Ramust, a korabeli tudományosság egyik legnagyobb alakját kívánta volna megnyerni.

A királyi udvar

Az erdélyi udvar kulturális kisugárzó hatása azonban csak János Zsigmondék 1556. évi végleges hazaköltözése után válik határozottá. A vallás, az irodalom, a tudományok iránt a fejedelem kezdettől a pártfogó magatartását tanúsítja. Öntudatos uralkodó, még ha a külpolitikában és a magyarországi nagypolitikában nem is tud látványos sikereket elemi, a belső építés munkáját siker koronázza. Erdélyben nyugodt körülmények között lehet a műveltség dolgaival foglalkozni. Igaza van Heltai Gáspárnak, amikor a fejedelemséget a béke szigeteként írja le.

Az erdélyi udvar virágzása végül is a János Zsigmond által lefektetett alapokon a Báthoriak uralkodása alatt következik be. A reneszánsz műveltség sajátos megjelenési formáját jelentő udvari kultúra Kelet-Magyarországon ott talál otthont.

Sinkovics István

A vajda „fejedelmi” hatalma

János Zsigmond halálával az erdélyi trónutódlás kérdése nemcsak magában az országban, de a török Portán és a bécsi udvarban is napirendre került. Az erdélyi rendek azon az alapon, hogy Szulejmán szultán megadta nekik a fejedelem választás jogát, májusra tűzték ki a választást. Április végén viszont a török követ meghozta a szultán piros zsákba varrt parancsát (fermán) a fejedelem kinevezéséről. Bécsben pedig azt kívánták, hogy a rendek ne fejedelmet, hanem vajdát válasszanak, és a király – megfelelő feltételek elfogadása esetén – a vajdát megerősítse.

Az utódlásra ketten voltak esélyesek. Az egyik: Bekes Gáspár, aki János Zsigmond uralkodása végén a fejedelem nevében intézkedett, és döntő része volt a speyeri egyezmény megkötésében. A másik: Báthori István, a nagybirtokos somlyai Báthori család tagja. 1533-ban született, megfordult Itáliában, és magas humanista műveltséget szerzett. Eleinte a Habsburgok híve volt, s egy ideig a bécsi udvarban is élt. Utóbb János Zsigmond váradi kapitánynak nevezte ki, és így szerepet játszott a Habsburgok és Erdély között éveken át folyó harcokban. A béketárgyalások során János Zsigmond követeként járt Bécsben, ahol azonban fogságba vetették, őt okolva azért, hogy a fejedelem megtagadta a nehéz katonai helyzetben kikényszerített feltételek elfogadását. Kétévi fogság után szabadult, a török követelésére. Amikor hazatérve János Zsigmond a történtekért a felelősséget reá hárította, visszavonult birtokaira. János Zsigmond halála után Miksa király levélben tájékozódott tőle az erdélyi helyzetről. Báthori a vajdaválasztás mellett nyilatkozott. A bécsi udvar igazi jelöltje azonban nem Báthori, hanem Bekes volt, olyan hírek terjedtek róla, hogy Miksa állítólag máris kinevezte vajdának. Az országgyűlésen a két jelölt hívei éles szópárbajt vívtak egymással; közben megmozdult a székelység, nemesi hadak gyülekeztek, a moldvai és havasalföldi vajda készen állott, hogy a tatárokkal együtt betörjön az országba.

Veszélyes helyzetben voltak, akik fel akarták nyitni a szultán fermánját: elfogadva a török jelöltjét, lemondanak a választásról. Báthori István nem avatkozott a vitába, hanem testvérével, Kristóffal és a család másik nagybirtokos ágának képviselőjével, Ecsedi Báthori Istvánnal együtt jelenve meg az országgyűlésen, személyes és családi tekintélyével lecsendesítette az izgatott hangulatot, és elejét vette a jóvátehetetlen lépésnek. Így 1571. május 25-én ellenvetés nélkül választották meg a régi hagyomány szerint vajdának és a székelyek ispánjának. Báthori a rendek előtt nyomban le is tette az esküt. Az országgyűlés megszavazta a töröknek járó 10 ezer forintos évi adót, Erdély viszonya tehát a törökhöz változatlan maradt. Báthori egyúttal a Fejedelmi Tanács tagjai és a „testamentumos urak” előtt (ezekre tartozott János Zsigmond végrendeletének végrehajtása) titokban esküt tett a magyar királyra is: engedelmes alattvalója lesz, a vajdai tisztséget és a reá bízott várakat, amikor az uralkodó kívánja, átadja neki, az erdélyi rendeket jogaikban megőrzi.

Bár a bécsi udvarban Báthori vajdaságát átmeneti megoldásnak tekintették, a fejedelmi várak közül Miksa rendeletére nyolcat július elején már kezére adtak, négynek az átadása pedig megkezdődött. A várnagyok a magyar királyra, a vajdára és ennek kijelölt utódjára, Báthori Kristófra is felesküdtek. Huszt várát uradalmával és sóbányáival továbbra is megtarthatta a három testamentumos úr: Bekes Gáspár, Csáky Mihály és Hagymásy Kristóf, mint akiknek János Zsigmond végrendeletileg hagyta 30 ezer forint értékben.

A központi hatalom és a rendek Erdélyben

  • Báthori Erdélyben nehéz körülmények között vette át a kormányzást. Megválasztásakor esküt kellett tennie, hogy János Zsigmond adományait, zálogosításait érvényben hagyja és megerősíti, amennyiben mások jogát nem sértik. De a kincstár helyzete megkívánta, hogy a korábbi uralkodói adományokat és az elzálogosított fiskális javakat felülvizsgálja. Az „uralkodó tetszéséig” szóló adományokat, akár ,János Zsigmondtól, akár Izabellától származtak, megszűntnek nyilvánította. Az ilyen címen mások kezében levő birtokokat és tizedeket a kincstár részére visszavette. Az örök jogon elidegenített jószágokra vonatkozó igényüket viszont a kincstár vagy magánosok törvényes úton érvényesíthetik. Ezt az országgyűléssel mondatta ki, és ily módon a rendi testületet a központi hatalom erősítésének szolgálatába állította.
  • Nehezebben érvényesíthette Báthori a központi hatalom érdekeit a székelységgel szemben. A székelyek a megtorlásból épített várak parancsnokainak követeléseit és visszaéléseit tartották sérelmesnek, továbbá a királyi jog érvényesítését, ami lehetővé tette, hogy külsők is kaphassanak birtokot a Székelyföldön. János Zsigmond halála után egyszeriben kitört az elégedetlenség, a főnépeket és lófőket a közszékelyekből falvanként három küldött kísérte az 1571. május 25-i gyulafehérvári országgyűlésre. Báthori a székely előkelők útján még a vajdaválasztás előtt visszatérésre bírta a tömeget. Amikor néhány hónap múlva – 1571 szeptemberében – a közszékelyek újból mozgolódtak, és Báthorinak már mint vajdának a figyelmeztetése sem használt, felszólította a székely előkelőket, hogy csendesítsék le a községet. Ezzel tisztázni kívánta azt is, hogy igazak-e a hírek az előkelők felbujtó szerepéről. Maga elővigyázatból csapatokat vont össze, de beavatkozásra nem volt szükség. A székely előkelők október 3-án leverték a megmozdulást. Az ezt követő kolozsvári országgyűlésen (1571. november 19 – december 1.) a székelyek azt hozták fel mentségük, hogy legnagyobb sérelmük okozóját, a királyi jog érvényesítését, János Zsigmond óta vezették be a Székelyföldre. A rendek a székelyeket kötelezték ennek bizonyítására. Ettől függetlenül úgy döntöttek – bármi lesz is az eredmény –, ha valakinek a birtoklása eléri a 32 évet, attól a birtokot elvenni nem lehet.

Állam és vallás

A Szentháromság-tagadóknak (antitrinitáriusok) Lengyelországban számottevő központjuk volt, s az irányzat mozgékony képviselői már János Zsigmond óta élénk személyes, szellemi kapcsolatban állottak erdélyi hitsorsosaikkal.

Makkai László

Abszolutizmus és ellenreformáció

Az ellenreformációt, már tekintélyelvűségénél fogva is, úgy szokták értékelni, hogy – mint Nyugat-Európában általában – Közép-Kelet-Európában is a központi hatalom megerősítésének, az abszolutizmusnak a szolgálatában állott. Nagyjában-egészében érvényes ez a 16. század második felére, amikor a régió uralkodó dinasztiái, a Habsburgok, Jagellók, Báthoriak és a lengyel Wasák – Szapolyai János Zsigmond uralmának rövid közjátékától eltekintve – a római egyház hívei voltak, s az ellenreformációt a részben vagy többségében protestánssá lett rendek megfékezésének eszközeként próbálták felhasználni.

Lábjegyzetek

  1. RMKT 16. század 6. kötet, 87–88.
  2. Verancsics Antal, János király Fiának, II. Jánosnak szerencsés születése. Ugyanott 340.
  3. EOE 11. 343.
  4. EOE 11. 78.
  5. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bd. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül, 24.
  6. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins 1543. Ugyanott 31.
  7. Ugyanott 32.

Irodalom

János Zsigmondról nincs életrajz.

Egyezmény János Zsigmond és Miksa között: R. Gooss, Österreichische Staatsvertäge. Fürstentum Siebenbürgen. 1526–1690. (Wien, 1911).