Jászberény

A Múltunk wikiből
város az északalföldi régióban, Jász-Nagykun-Szolnok megyében; a jászberényi kistérség központja
Wikipédia
Coat of arms – Jászberény

Sinkovics István

Új védelmi vonal kialakítása

A király a rendektől, a rendek a királytól várták a megfelelő intézkedéseket: emiatt lemondtak a javasolt Garam menti vár felépítéséről, Vác visszafoglalásáról és Jászberény megerősítéséről.

Zimányi Vera

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A hatvani szandzsák 1550. évi összeírása szerint a Heves vármegyei Gyöngyösön 837, Jászberényben 463, Pásztón 401 egy kenyéren élő családot vettek számba. Így e települések lakosságának minden kiegészítés nélkül is meg kellett haladnia az 5 ezer, 2800, illetve 2400 főt.

Jövedelmek, adóztatás

Jászberényt az adószedők arra kényszerítették, hogy építsen házat számukra; mivel pedig az adószedők gyakran változtak, ez súlyos teherként nehezedett a lakosságra. Előfordult, hogy a faluban az adót egyenként is beszedték a lakosoktól, és azt is megkövetelték, hogy a helység átalányösszeget fizessen.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

A reformáció hatásának tudhatók be viszont egyes szerzetesek, valamint apácák családalapításáról tanúskodó tények és azok az esetek, amikor egy-egy városból testületi döntéssel űzik el a szerzeteseket vagy esetleg csak némely rendek tagjait. Az is gyakori, hogy a reformáció mellé állt földesurak tiltják ki őket birtokaikról. A népharag elemi kitöréseiről azonban feltűnően kevés adat maradt. Mert a szervezett kiűzés az esetek többségében súlyos atrocitásokkal jár ugyan, de spontán támadások a kolostorok ellen – minden jel szerint – ritkán fordulnak elő.

E sajátos magyarországi jelenségnek két magyarázata is kínálkozik. Az egyik az, hogy jelenlétük – lévén Magyarországon viszonylag kevés szerzetes – nem jelent szubjektív terhet. A másutt gyakran hangoztatott dühös érvelés semmittevésükről nálunk nem merül fel. Menekülésük pedig – előbb Ausztriába, majd Pozsonyba és Nagyszombatba – nagyon is szervezett. Egyes rendházak mintegy kötelékben távoznak. A másik magyarázat: sokan maguk is a reformáció terjesztőivé válnak.

Az utóbbi elsősorban a ferencesekre vonatkozik, akikről már a középkori társadalmi mozgalmakban, különösen pedig a Dózsa-felkelésben kiderült, hogy a nagybirtokossá vált hagyományos rendekkel szemben, eredeti, térítő feladatukat megőrizve, rendkívül érzékenyen reagálnak környezetük problémáira. A katolikus egyház belső megújulási tünetei is náluk voltak a legélénkebbek. Most pedig a reformáció megjelenése sokszor személy szerint hozzájuk kötődik. Az 1520-as években végrehajtott vizsgálatok során derül ki, hogy nem egy helyen ferences szerzetes prédikált először lutheri szellemben, s a számon tartott, név szerint ismert reformátorok egy része is a ferences rendből kerül ki.

Mindez azonban nem azt jelenti, mintha a rend testületileg a reformáció mellé állt volna. Mert a 16. század során végig megmaradt kolostorok többsége is az övék: az ország minden vidékén, Nagyszombatban és a Szatmár vármegyei Nagybányán, Erdélyben több helyen is, a hódoltsági Budán, Gyöngyösön, Szegeden egyaránt megtalálhatók; Jászberényből a török űzi el őket 1583-ban.

Hegyi Klára

Törökök

A 16. században a török adminisztráció még létrehozott néhány olyan hivatalt, amely a helyi lakosság mindennapjait volt hivatva irányítani. A középszintű tartományi közigazgatás kulcsfiguráját, a kádit beültette a tiszta magyar lakosságú Kecskemétre, Jászberénybe (melynek közelében ugyan várat épített, és telerakta katonasággal, de ahol a város maga megmaradt magyarnak) és a hódoltsági magyar szellemi élet egyik központjába, Ráckevére. A töröktől közvetlenül meg nem szállt, magyarlakta helységek sokaságához képest ez a három, kádihivatallal ellátott város elenyésző arányt képviselt. Mégis, a török kormányzat erőtlen kísérletét kell látnunk bennük arra, hogy a meghódított helységek belső igazgatását a maga kezébe vegye.

A tizenöt éves háború viharaiban a védtelen Kecskemétről és Ráckevéről elmenekültek a kádik, s hivataluk később sem éledt fel. Valamikor az 1620-as években leégett a jászberényi palánkvár, s mivel Eger megszerzése után amúgy sem volt már különösebb védelmi szerepe, nem építették újjá. A várőrséggel együtt a kádi is távozott, s nem is jött többé vissza. E három hivatal eltűnése nem jelzett látványos fordulatot, csupán egy korábban is meglevő állapot általánossá válását jelentette.

A meghódítottak

Az ítéletvégrehajtók, helybeliek és alkalmanként a királyságból meghívottak, nemcsak a Duna—Tisza közén, hanem a többi nagyobb városban: Gyöngyösön, Jászberényben, a határszéli Miskolcon és Debrecenben is szorgalmasan dolgoztak. Vesszőzték, égették, akasztották a paráznákat, boszorkányokat, tolvajokat, útonállókat és gyilkosokat. E főbenjáró esetek fölötti ítélkezés joga egyben azt is jelentette, hogy velük együtt a kisebb ügyek is a magyar elöljáróság hatáskörébe kerültek. A század második felének megszaporodó forrásai egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar bírák és tanácsok teljes jogú urak lettek a bűnüldözésben és az ítélkezésben – de nem a pénzszedésben. Az aprótól a nagy ügyig mindent ők derítettek fel és vizsgáltak ki, majd ítéletet hoztak, azután a rengeteg kín, vétség után a város számára beszedték a néhány forintos, de inkább csak dénáros bírságokat, a nagyobb vétkek után megállapított zsírosabb büntetéspénzeket pedig félretették a törököknek.

A hódítók ítéletvégrehajtó és rendfenntartó emberei, a szubasik én a vojvodák évente néhány alkalommal megjelentek a városokban, s újra „ítélkeztek” a főbenjáró bűnösök felett. Csakis pénzbüntetést szabtak ki, s azt sem a bűn, hanem a bűnös anyagi helyzetéhez mérten. Jó talléron kívül nemigen fogadtak el más pénzt, s ha az elítélt nem tudott fizetni, a város lakosai közül kötelező kezeseket állítottak, és azokon hajtották be a pénzt. Általuk kiszabott testi büntetésről nem maradt adat, s arról is csak egy-két esetben, hogy a vétkest magukkal vitték. Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

A törökök ezzel a módszerrel, az egy-egy városra jutó évi tíz-húsz komolyabb vétek meg a halálbüntetések engedélyezése útján a többszörösét szedték be annak, amit a város magyar elöljárósága a sok-sok mezei kártevés, tilos bormérés, szitkozódás, kisebb verekedés, káromkodás és más kisebb ügyek után kivetett. A szubasiknak és a vojvodáknak ezt a szereplését jóindulattal sem lehet jogszolgáltatásnak nevezni. Szó sem volt itt mohamedán vallásjogról, szultáni törvényről vagy a helyi szokásjog gondosan mérlegelt alkalmazásáról. Adóztatás volt ez, a vétkek megadóztatása.

A belső rendfenntartást és bűnüldözést a törökök nemcsak átengedték, de egyenesen feladatává tették a magyar városvezetésnek. Büntettek, ha hírét vették, hogy egy cégéres vétkes elmenekült a bírák kezéből. A rendfenntartást nemcsak a tisztán magyar lakosságú helységek bíráitól várták el, hanem az általuk megszállt városok magyar negyedeinek elöljáróitól is.

R. Várkonyi Ágnes

Parasztkereskedelem, parasztipar

Az alföldi mezővárosok pénzjövedelme főként marhakereskedelemből származik. A tenyésztési viszonyok nehézségeit az 1660–1670-es években úgy igyekeznek áthidalni, hogy az átmenő forgalomba is bekapcsolódnak. Emellett nagy hasznuk van a gabona- és boreladásból. A város szükségleteit messze meghaladó mennyiségű bort és gabonát a kisebb alföldi helységek gazdáitól veszik, amint azt az 1650–1660-as években 1–3 ezer forint értékű földvári, jászberényi, zsámbéki, csongrádi vásárlásaik igazolják. Sőt előfordul később is, hogy Baranyába, a Tiszántúlra küldik embereiket „búzakeresni”.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

A magyarság önvédelme

1620-ban Jászberény kapta meg a budai pasától a jogot, hogy odaszökött jobbágyokat nem kell kiadnia, 1647-ben pedig Miskolcnak engedte meg a török hatóság jövevények szabad befogadását.

Spira György

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Amikor tehát Kossuth március 30-án a honvédcsapatok egri főhadiszállására érkezett s haditanácsba hívta a sereg hadtestparancsnokait, Klapka azt javasolta, hogy az 1-én megindítandó támadást a sereg – a Vetter-féle haditerv némi módosításával – megint két részre oszolva bonyolítsa le: a Pest felé vezető országúton arcban csak a VII. hadtest támadjon, s miközben ez a hadtest így magára vonja az ellenséges erők zömét, aközben a másik három hadtest, Jászárokszállás, Jászberény, Nagykáta, Isaszeg és Kerepes vonalán nyomulva előre, kerüljön balról az ellenség oldalába és hátába, ennek a bekerítő hadmozdulatnak a végbemenetele után pedig 7-én Gödöllőnél immár mind a négy hadtest mérjen egyszerre megsemmisítő csapást az ellenség két körülzárt hadtestére.

Hajdu Tibor

A kormányzótanács lemondása

Az I. hadtest sikeresen végrehajtotta a támadási parancsot, visszafoglalta Szolnokot, de a román lovasság elérte a BudapestMiskolc vasútvonalat, és bevonult Jászberénybe.

Irodalom

Jászberényre és a többi visszaélésekre a török kánunok tiltó rendelkezései világítanak rá. Magyarországi vonatkozásúakat is közzétett: Ö. Barkan, XV ve XVI mci Asirlarda Osmanh Ímperatorlugunde Ziraí Ekonominin Hukukí ve Mali Esaslari. I. Kanunlar (Ístanbul, 1943. — A magyar fordítást Káldy-Nagy Gyulának köszönhetem).

Török hivatalok végzései Debrecenben, Miskolcon, Gyöngyösön, Jászberényben, Gyöngyöspatán, Rimaszombaton, Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden és Szegeden maradtak nagyobb számban.

A kecskeméti, ráckevei és jászberényi kádihivatalok megszűnésére: Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Pest megye műemlékei. Budapest, 1958); Schwáb Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban (Budapest, 1939); Jászberény török iratai 1–23 (Szolnok megyei Levéltár).

A helységek önállósodó bűnüldözésére és joggyakorlatára: Schwáb Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. (Budapest, 1939); a folyamat állomásai a jászberényi török iratokból rajzolódnak ki (Szolnok megyei Levéltár, Jászberény török iratai 33, 34, 35, 36, 130, 38, 41, 50, 55, 81, 68, 80, 85, 148, 107, 111, 149, 119).

Kiadvány

Fekete Lajos, A hatvani szandzsák 1550, évi adóösszeírása (Jászberény, 1968)