Jászi Oszkár

A Múltunk wikiből

született Jakubovits

Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13.
társadalomtudós, szerkesztő, politikus,
a Magyar Nemzeti Tanács tagja,
a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd
emigráns politikus, egyetemi professzor
Wikipédia
JásziOszkár
1903.
Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete.
1904.
Jászi Oszkár: Művészet és erkölcs.
1912.
Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása.

Tartalomjegyzék

Mucsi Ferenc

A polgári radikalizmus kezdetei. A Társadalomtudományi Társaság.

1900 januárjában új folyóirat indult meg: a Huszadik Század. Jászi Oszkár beköszöntője tudományos publicisztikát ígért. „A javítás lehetősége, az élet boldogságának fokozása abban a mértékben állott be, amely mértékben az emberek a társadalmi ügyekben uralkodó törvényszerűségeket felismerte” – írta és előrebocsátotta, hogy – a folyóirat „a társadalom életének alaptörvényeiből kiindulva azok szempontjából mérlegeli és bírálja a jövő fejlődését, a haladás terveit és eljárásait, nem pedig a pártvezéri elhatározások, a clubintrikák vagy jogi construktiók perspektívájából.” A folyóirat minden tudományos nézetnek helyet kívánt biztosítani, kivéve a reakciós felfogás nyílt vagy leplezett megnyilatkozásait. „És ezzel nem tagadjuk meg kifejtett elveinket, mert a reakció publicisztikája nem lehet tudományos publicisztika.”[1]

Új hangzású volt ez a nyitány Magyarországon. Szemléletében az elköszönő század racionális evolucionizmusához kötődött, és ennek az új század Magyarországán még volt haladó funkciója: elismerte és kutatni kívánta a kor társadalmi feszültségét, viharos mozgalmait irányító törvényszerűségeket. Úgy tűnik, éppen ezek a feszültségek: egyrészt a modern munkásmozgalom kialakulása, a szocializmus „kihívása”, másrészt az antiliberális gazdaság- és társadalompolitikai irányzatok térhódítása, az agráriusok növekvő kormányzati és közéleti befolyása késztette a liberális gazdaságpolitika képviselőit érdekvédelmi szervezkedésre, a liberális evolucionizmus elméleti érdeklődésű híveit pedig eszméik tudományos publicisztikai kifejtésére. Ez utóbbi cél, az eszmei harc, a tudományos gondolkodás védelme vezette a Huszadik Század szerkesztő és írógárdáját, amikor a következő évben, 1901 januárjában megalapította a Társadalomtudományi Társaságot. Az első elnök Pulszky Ágost, a pozitivista jogbölcselet kiváló művelője lett, utána Andrássy Gyula, majd Pikler Gyula jogfilozófus és szociológus következett. A tisztikarhoz tartozott még Hegedüs Lóránt alelnök, közgazdász, hamarosan a GYOSZ vezető funkcionáriusa; Somló Bódog és Gratz Gusztáv titkárok; és a választmány tagjai: Concha Győző, Rákosi Jenő, Kristóffy József, Vészi József, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem, Ignotus, Jászi Oszkár. A vezetőség tehát kormánypárti képviselőktől, régi vágású liberálisoktól a szocializmussal rokonszenvező radikálisokig terjedt, utóbb néhány szociáldemokrata is megjelent körükben. A társaság szervező ereje és motorja egy fiatal, radikális beállítottságú szociológus csoport volt, amely a „tiszta” tudomány magaslati megfigyelőállásából próbálta áttekinteni a társadalmi és közéletet.

A csoport mögött részben az elmagyarosodott polgárság öntudatos, politikai-szellemi tekintetben is emancipálódni kívánó rétegei, részben a magyar polgári és kisebb mértékben nemesi származású értelmiség állott. A radikális szerveződési centrum tehát egyrészt egy emelkedő, jómódú, művelt polgári rétegből, annak nonkonformista, baloldali értelmiségéből, másrészt a hanyatló vagy már lesüllyedt nemzeti rétegek balra radikalizálódó elemeiből kristályosodott ki. A vegyes összetételű, világnézetileg is különböző Társadalomtudományi Társaságot néhány évig a politikamentes „tiszta” tudomány művelése, a liberális hagyomány ápolása, nem kis mértékben a soviniszta és klerikális reakció durva támadásai, és velük szemben a felvilágosodás örökségét vállaló pozitivista evolucionizmus ideológiája tartotta össze. Az alapító szociológus csoport elmevilágosító élménye a pozitivista szociológia volt: a természettudományi törvénynek, mint rendező elvnek a társadalom vizsgálatára való alkalmazása. E felismerés időszerűségét mutatja, hogy Magyarországon az elméleti szociológia éppúgy, mint a leíró szociográfia valóságfeltáró és valóságformáló politikai missziót töltött be. A gondolat megkésettségét jelzi Viszont, hogy a társadalmi törvényszerűség tanát Herbert Spencer jócskán megkopott és meghaladott teóriájából merítették, akinek nagy érdeméül tudták. be, hogy „a szervetlen, a szerves és szellemi világ fejlődését az anyag és a mozgás ugyanazon mechanikai törvényei szerint fejezte ki és magyarázta”, kimutatta a lelki élet jelenségeinek biológiai meghatározottságát és „szilárd rendszerbe tömörítette azt a tudományt, mely ma minden társadalomtudomány legbiztosabb fundamentuma: a fiziológiai pszichológiát”.[2]

Az új irányzat elméleti arculatának kiformálásában különösen három fiatal tudós-politikus, Pikler Gyula, Somló Bódog és Jászi Oszkár – valamennyien Pulszky Ágost tanítványai – játszott vezető szerepet. Pikler, a budapesti jogi kar tanára, Spencer szociológiájából fejlesztette ki saját belátásos jogelméletét. Eszerint a cselekedetek mozgatója az embernek saját szükségletére vonatkoztatott belátása, s ez teljesen független mindenféle absztrakt vagy abszolút erkölcstől, igazságtól vagy hittől. Pikler pozitivista jogelmélete idealista eszmei töltésű volt, de a társadalmi folyamatok objektív törvényszerűségeinek elismerésével, kutatásával új utat nyitott a hazai jogelméletben, és kivívta maga ellen a konzervatív tábor heves támadásait.

A századforduló idején az egyetemi ifjúság soraiban erősödött a nacionalizmus és a különböző újkonzervatív áramlatok hatása. Éppen az „úri középosztályból” származó – vagy oda törekvő – diákok egyesületei, az „egyetemi nemzeti párt”, a néppárti befolyás alatt álló Szent Imre Kör voltak az antiszemita antiliberalizmus és a sovinizmus összekapcsolódásának, az újkonzervativizmus jobboldali radikális irányzatának melegágyai, utánpótlást nevelő és szervező központjai. A jobboldali egyetemi körök 1900-ban mozgalmat indítottak az egyetemek „keresztény jellegének megvédéséért”, ennek jelképeként a kereszt minden tanteremben való kifüggesztéséért. Amikor követelésüket az egyetemi tanács nem fogadta el, uszító kampányba kezdtek a liberális szellem ellen. 1901 márciusában önhatalmúlag feltették a keresztet számos tanteremben. Egy hónapra rá tüntetéseket kezdtek Pikler ellen, a haladó professzor eltávolítását követelték. Hogy akciójuk nem spontán diákmegmozdulás volt, mutatja, hogy egyidejűleg a néppártiak a képviselőházban tiltakoztak Pikler erkölcsromboló tanári működése ellen. A „keresztkampány” és a „Pikler-hecc” az újkonzervativizmus szociális jelszavai mögött meghúzódó, romboló indulatokat villantotta és kavarta fel. „Gyűlölködők és elfogultak. Kis agráriusok és dzsentriskedők” – írta a tüntetőkről Ady. – „Szent ég, milyen küzdelmet kell most is folytatni a világosság és tudás ellenségeivel. Mi lesz, ha e nemzetiekből alakul ki Magyarország jövő társadalma?”[3]

A „Pikler-hecc” ugyanakkor az egyetemeken és a haladó értelmiség soraiban erősítette a radikális irányzatot is. A Társadalomtudományi Társaság a századelőn sikeresen fejlődött. A szellemi hatásokra nyitott szociológus csoport ekkortájt ismerkedett meg a francia szociológia iskoláival, Durkheimmel, Le Bonnal és a történelmi materializmussal. Spencert meghaladták, szemléletükbe korszerűbb polgári elméleteket és a marxizmus elemeit építették be. Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia ugyancsak erősen támadott tanára, indulásakor még Spencer hatása alatt úgy látta, hogy a társadalmi változások „az egységes természeti törvényeknek” vannak alárendelve. Az egyetemes evolúció gondolata azonban fokozatosan közelítette a társadalom belső mozgatóerőinek kutatásához. A társadalmi fejlődés az egyéni szükségletek mind tökéletesebb kielégítésének irányában halad. Ez az út pedig – a tőkés rendszer ellentmondásainak fokozatos kiküszöbölésével – egyfajta szocialista-kollektivista társadalom kialakulása felé vezet. Ez az álláspont közel hozta Somlót a szocialista mozgalom vulgármaterialista alapon álló, ekkoriban kibontakozó revizionista szárnyához, amely az anyagi javak bőségét megteremtő szocialista társadalom fokozatos kiépítésének programját hirdette.

A szociológus csoport szervezőjévé és hamarosan szellemi vezetőjévé Jászi Oszkár lépett elő. Miként társai, ő is a spenceri szociológiából indult ki. Első munkáiban – A történelmi materializmus állambölcselete, Művészet és erkölcs – erről az alapról bírálta a marxizmust. Csakhamar túljutott a kezdeti fokon, maga bírálta Spencer organikus társadalomszemléletét és Pikler belátásos elméletét. Ebben már a marxizmus hatása is érvényesült, amely jórészt Szabó Ervin közvetítésével jutott el hozzá. A marxizmus vezette a szocializmus társadalomtörténeti jelentőségének felismerésére. Jászi nem vált marxistává, de a magyarországi tőkés fejlődés legszabadabb útjának megnyitásában a marxizmustól várt ideológiai, s a szervezett munkásságtól politikai támogatást. Az 1903–1904-ben írt cikkei, levelei azt mutatják, hogy ekkortájt alakult ki ideológiai szempontból eklektikus koncepciója, amely egyesítette magában a radikális polgári értelmiség antifeudális ideológiáját és a marxista társadalomszemlélet elemeit. Ilyenképpen egyaránt alkalmasnak látszott a tőkés fejlődés útjának megtisztítására és a munkásmozgalomhoz való hozzákapcsolódására is.

Jászit ekkortájt még az a terv is foglalkoztatta, hogy a szociáldemokrata párton belül kísérli meg érvényesíteni a magyar társadalom reformálására vonatkozó, még meglehetősen kiforratlan elképzeléseit. 1904 őszén kidolgozta egy megreformált szociáldemokrata párt: a Magyar Szocialista Párt tervezetét. A szociáldemokrácia hatékonyságának, tömegbefolyásának növelése érdekében úgy vélte, meg kell nyerni a demokratikus magyar értelmiséget, mindenekelőtt azáltal, hogy a párt pozitív választ ad a nemzeti kérdésre, vezetése pedig a radikális nemzeti értelmiség kezébe kerül. A pártprogram tervezetében Jászi szakítani kívánt „a proletárnak nincs hazája” jelszóval, de a dualizmus ellen nem lépett fel. A nemzetiségi kérdésben ekkor fogalmazta meg azt az álláspontját, hogy elegendő lenne az 1868. évi nemzetiségi törvény végrehajtásáért küzdeni. A tervezet nem érintette az agrárkérdést és összességében nem ment túl a szociáldemokrata párt minimális, demokratikus programján. Miután a tervezet Szabó Ervin határozott ellenzésébe ütközött, Jászi nem kísérelte meg új programját a nyilvánosság elé bocsátani.

További változásokat idézett elő politikai gondolkodásában az 1904 végén – 1905 elején tett franciaországi tanulmányútja. A francia szindikalizmus bizonyos fokú értelmiségellenes magatartása arra a következtetésre juttatta, hogy a szocialista értelmiségnek nem a szorosan vett munkásmozgalom irányítása a feladata, hanem inkább az értelmiség különböző rétegeit kell megnyernie a szocializmus ügyének. Jászi ideológiai-politikai fejlődésében ennek a felismerésének nagy jelentősége volt: ez vált polgári radikalizmusának egyik kiindulópontjává. Ebben Szabó Ervin jelentős szerepet játszott. Levelezésük tanúsága szerint meggyőzte Jászit arról, hogy a szocializmus valódi képviselője a szindikalizmus, s ezzel nem egyeztethető össze a demokratikus reformokért folytatott, Jászi által is követelt küzdelem. A szocialista végcélban egyetértve, ezen az alapon mintegy elhatárolták egymás munkaterületét: Jászi képviseli a demokrácia megteremtésének minimális programját, Szabó Ervin pedig az ennek nyomán kibontakozó szocialista (valójában: szindikalista) maximális célt. Annyira különböző politikai felfogásuk ellenére is mindvégig megőrzött bensőséges barátságuk megértéséhez ez a „munkamegosztás” adhat kulcsot.

1904-ben kezdtek kirajzolódni a Társadalomtudományi Társaságban a választóvonalak az egyes ideológiai-politikai csoportok között. A Jászi vezette csoport ekkor a polgári radikalizmus irányába kanyarodott.

Hanák Péter

A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt

1905. augusztus végén megalakították az Általános Titkos Választójog Ligáját, amelyben a koalíció néhány liberális szellemű politikusa is részt vett. A liga megalakulását hírül adó felhívást Jászi fogalmazta. „Az általános titkos választói jog az a cél, amelynek megvalósításáért fegyvert kell ragadnia mindazoknak, akik folytatni akarják a Kossuthok, Széchenyiek s Eötvösök nemzet-egybeolvasztó és nemzeterősítő politikáját, akik azt kívánják, hogy kifejezésre juthasson és megvalósulhasson minden érzés és gondolat, mely a nép jóléte és szellemi megerősítése szent ügyét szolgálja… Egyaránt távol állunk minden párttól – hangsúlyozta a felhívás. – Annál inkább az imparlamentáris kormánytól. Az általános titkos választói jog nem pártkérdés. Az egész haladó magyar közvélemény ezen egyhangú követelésének nem szabad a pártok versengésén elbuknia!”[4]

A baloldal taktikájának ellentmondásai

A párt, igaz, 1905 nyarán nem láthatta előre a következő év fejleményeit, amint nem látta Ady sem, Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Bolgár Elek és azok a radikálisok sem, akik a Fejérváry-kormány mellé álltak és aktív hivatali szolgálatot is vállaltak. A radikális értelmiség jó részének „darabontsága” azonban különböző fokú és motivációjú volt.Jászi és néhány barátja komoly fenntartásokkal támogatta a kormány reformpolitikáját, és nem fordult szembe a nemzeti mozgalom progresszív elemeivel. Jászit korábban erősen foglalkoztatta a szocializmusnak a nemzeti eszmével való „korrigálása”. A nemzeti eszme jelentőségének érzékelése visszatartotta a kormánnyal való szoros együttműködéstől. 1905 szeptemberének forró napjaiban olyan népgyűléseket javasolt, „melyeken össze kellene forrasztani a nemzeti követeléseket és az A. T. V. J.—ot” (általános titkos választójogot).[5]Jászi és hívei távol tartották magukat Kristóffy pártszervezkedésétől, és voltaképpen a konzervatív álhazafiak leleplezésében álltak vele közös platformon.

Dolmányos István

A Wekerle-kormány megalakulása

A választójogi reform és Wekerle személye először Jászi Oszkárt is várakozással látszott eltölteni.

Mucsi Ferenc

A Társadalomtudományi Társaság megtisztítása a konzervatív-liberális elemektől

Farkas PálPikler és Jászi külföldi tartózkodása idején – nyílt levélben fordult a társaság tagjaihoz azzal a felszólítással, hogy fosszák meg tisztségüktől a radikális csoport tagjait. A Társadalomtudományi Társaság megszerzésére irányuló terv azonban sikertelen maradt. Jászi és Pikler váratlanul hazaérkezett, s az 1906. augusztus 7-én megtartott rendkívüli közgyűlés a puccs kitervelőit kizárta a társaság soraiból. Minthogy Gratz és elvbarátai terveikben Andrássyra támaszkodtak, kizárásuk után Andrássy kénytelen volt lemondani elnöki tisztségéről. Ezt követően többen – összesen 37-en – kiléptek a társaságból. Gratz, Hegedüs, Farkas, Apáthy vezetésével új társaságot hoztak létre, a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet; külön folyóirattal, a Magyar Társadalomtudományi Szemlével.

A jobboldali támadás visszaverése után 1906. október 21-én Pikler Gyulát választották elnökké, Somló Bódog és Méray-Horváth Károly lett az alelnök, Jászi Oszkárt főtitkárrá, Harkányi Edét, a feminizmus kérdéseivel foglalkozó fiatal szociológust titkárrá választották. A kilépett 37 tag helyébe néhány hét alatt 207 új tag jelentkezett, s a társaság taglétszáma a 2000 fölé emelkedett. Az újjáalakult, s a konzervatív liberalizmus képviselőitől megtisztított Társadalomtudományi Társaság határozottan és egyértelműen a haladás mellé állt. Az 1901. évi alakuló ülés „politikamentességével„ vagy éppen politikaellenességével szemben Pikler a társaság programját így fogalmazta meg: „Nekünk, úgy mint eddig, ezentúl sem szabad működésünkkel a hatalmasok kegyeiért pályáznunk, a tudományt a hatalmasok cselédjévé, és ezzel áltudománnyá lealáznunk… Szociális politikánk kell hogy legyen ezentúl is: az elnyomottak és a kitagadottak felemelése, egy megelégedett, jólétben élő magyar nép megteremtése a tudomány, a műveltség és a felvilágosodás segítségével.”[6]

A koalíció lapjai éleshangú támadásokat indítottak az újjáalakult Társadalomtudományi Társaság ellen, a Népszava viszont örömmel üdvözölte az eseményt. „A polgári radikalizmus született meg ma a Társadalomtudományi Társaságban. Szenvedélyes, harcos és tüzes volt első fellépése. Ezzel a polgársággal a közvetlen jövő feladatainak megvalósításában szívesen harcol együtt – önállóságának, osztályjellegének féltékeny megóvása mellett – a magyarországi öntudatos munkásság.”[7]

A polgári radikalizmus azonban nem vált a polgárság által támogatott erős, nagy tömegerővel rendelkező mozgalommá. A társaságból kilépettek nagyobbrészt a koalíciós kormány hívei voltak, akik társadalmi-politikai céljaikban távolabb álltak a polgárság közvetlen érdekeinek képviseletétől. A magyar nagy- és középburzsoázia nem ragadta meg az 1906–1907 folyamán kínálkozó alkalmat arra, hogy önálló politikai érdekképviselete, esetleg politikai pártja legyen a Társadalomtudományi Társaságot irányító radikális szociológus csoport révén, bármennyire kézenfekvőnek látszott volna is a társaság felhasználása egy polgári érdekeket képviselő radikális párt létrehozására. 1906 második felében, 1907 tavaszán voltak kísérletek radikális polgári párt alakítására. Ezekben kezdetben részt vett Jászi és csoportja is, de 1907 májusában – a pártalakítás előkészítetlenségére hivatkozva – visszaléptek az új párt megszervezésétől. Jászi a koalíció hatalomra jutása után borúlátóan ítélte meg egy radikális párt sikeres működésének társadalmi és szociális feltételeit és kilátásait.

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Ha az 1906 előtti éveket az ideológiai-politikai tájékozódás és ennek eredményeként a nézetek és módszerek tisztázódása jellemezte, akkor az egyértelműen baloldalivá vált Társadalomtudományi Társaság tevékenységének ekkor kibontakozó új szakaszában mindenekelőtt „tudományos politika” kidolgozását tekintette feladatának. Tapasztalataik arra a felismerésre vezették őket, hogy – amint Jászi megfogalmazta – „ma még itt Magyarországon nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is más erők dolgoznak, mint Nyugaton”.[8] Fel kell adni tehát azt a korábbi, leegyszerűsítő nézetüket, hogy az ország felzárkózása a nyugateurópai eszményképhez az ott megtett útnak megfelelően egy-két évtized kemény harcával elérhető. Ellenkezőleg, mielőtt megindítanák küzdelmüket, meg kell ismerniük, valósággal föl kell fedezniük az országot.

Ezt a felismerést s a belőle adódó tennivalókat fogalmazta meg Jászi OszkárAz új Magyarország felé” című cikkében 1907 tavaszán. Jászi abból indult ki, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének szükségszerű következő lépcsőfoka a polgári demokrácia lesz. Ennek a politikai feltétele, hogy radikális polgári párt jöjjön létre, amely – a tőkével szemben meg nem alkuvó küzdelmet folytató forradalmi munkáspártra támaszkodva – harcot indít ennek megteremtéséért. A polgári radikális párt feladatai között Jászi első helyen a demagóg, klerikális töltésű nacionalizmus elvetését s a függetlenségi gondolat és a demokratizmus egybekapcsolásának szükségességét jelölte meg. Ennek alátámasztását az önálló vámterület megteremtésében, a nagybirtok felosztásában és kisbirtokrendszeren alapuló szövetkezeti hálózat létrehozásában, helyi demokratikus önkormányzat kiépítésében, az egyházi birtokok szekularizációjára épülő széles körű közoktatási reformban, a progresszív adózás bevezetésében, az egészségügy és az igazságügy államosításában jelölte meg. A munkásosztály küzdelmének támogatására széles körű munkásbiztosítást; gondolat-, sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot; az „izgatás” és a sztrájk szabadságát tartotta elengedhetetlennek. A nemzetiségi politikában Eötvös és Deák útját, az 1868. évi LXVIII. tc. tényleges megvalósítását jelölte meg feladatként. Végül a politikai válság éveiben annyira a középpontba került katonai kérdések megoldására modern néphadsereg létrehozását sürgette.

A magyarországi polgári radikalizmusnak ezt az első, vázlatos programját – írta Jászi – részleteiben is ki kell dolgozni. Nyilvánvaló – fűzte hozzá –, hogy ez csak kollektív erőfeszítések eredménye lehet. A koalíció kormányzása egyelőre kizár minden tényleges beavatkozást a politikai életbe. De éppen ezért kell felhasználni az időt arra, hogy „tisztába jöjjünk feladatainkkal”, s ha itt lesz az ideje, hogy „ki lehet bontani a vitorlákat: a hajónk pontos iránytű nélkül ne maradjon”.[9]

A nagyszabású munka: a régi Magyarország feltérképezése és az új Magyarország tervének kidolgozása, az addigi eredményekre támaszkodva szinte valamennyi irányban megindult. A Huszadik Században s önálló füzetekben is megjelenő tanulmányok, a Társadalomtudományi Társaságban rendezett viták hatalmas energiákról, széles látókörről, tudományos elmélyültségről tanúskodnak. Rácz Gyula kiterjedt statisztikai anyagra támaszkodó munkában tárta fel a magyar társadalomban végbemenő osztályképződés gazdasági alapjait. Nagy eredmények születtek a munkásság és a parasztság helyzetének, életmódjának újszerű feltárása révén is. Ebben a munkában új kutatási módszer, új műfaj született; a szociográfia, amely kisebb társadalmi egységek életének, munkájának, kereseti és lakásviszoyainak, életmódjának, szokásainak és kultúrájának pontos feltérképezésével éles képet rajzolt a magyar társadalomról. Braun Róbert – a szociográfia hazai úttörője – a marosvásárhelyi munkásság életviszonyairól, a falu lélektanáról; Fényes Samu a balmazújvárosi földmunkásság kulturális helyzetéről; Bosnyák Béla a budapesti diáknyomorról készített felmérést. Tanulmányok születtek az egyke problémájáról, a budapesti munkásság lakásviszonyairól (Alpári Gyula), általában a fővárosi lakáshelyzet súlyos társadalmi és egészségügyi következményeiről. Ehhez csatlakozott Kende Zsigmond és Berend Miklós egészségügyi-szociográfiai, továbbá Heim Pál, az európai hírű gyermekgyógyász gyakorlati tevékenysége; Bolgár Elek a kivándorlás kérdéseit, Csécsy Imre az értelmiség helyzetét, Harkányi Ede a női emancipáció kérdéseit tanulmányozta.

A kutatások kiterjedtek a hazai oktatásügy kérdéseire, átfogták a magyar kulturális élet fontos területeit is. Méray-Horváth Károly és Pikler Gyula előadásai alapján több mint 30 résztvevővel vitatták meg a középiskolák helyzetét, a szükséges reformokat; Kunfi Zsigmond, Zigány Zoltán, Balassa József az iskolarendszer s az egész magyar közoktatás válságát és fejlődésének perspektíváit, „a jövő iskolája” kiépítésének lehetőségeit és feladatait tárták fel. Két hónapon át tartó, nagy visszhangot keltő vita zajlott le Ignotus bevezető előadása nyomán az irodalom és a társadalom kapcsolatáról. A vitát – amelyben többek között részt vett Diner-Dénes József, Schöpflin Aladár, Jászi Oszkár, Babits Mihály, Osvát Ernő és Pogány JózsefSzende Pál zárta le, hitet téve – a résztvevők többségének álláspontjával összhangban – a magas művészi színvonalú és a társadalmi haladásnak elkötelezett irodalom mellett. Hasonló gondolatokat fejtett ki a művész társadalmi szerepéről a Huszadik Század hasábjain Kernstok Károly is.

A radikálisoknak a „Magyarország felfedezéséhez” fogható kultúrtörténeti érdeme volt Ady „felfedezése”. Bizonyos, hogy az „Új versekkel” berobbanó Ady bennük találta meg első értőit és híveit. Jászi Ady zsenialitásának egyik első felismerője és propagálója volt. A későbbiekben is szilárdan mellette állt, megvédte a szociáldemokrata írók egy csoportjának 1908. évi támadásával szemben. Világosan látta Ady jelentőségét az 1910-es évek nagy harcaiban. „Nincs ma az országban senki, akinek neve a legjobb fiatalság s a legnemesebb modernség oly nagy tömegeinek szeretetét volna képes magában egyesíteni, mint az övé… Ő ma az Új-Magyarország lelkének legmélyebb és legtisztább költői beteljesedése.”[10]

A radikálisok tudományos és tudománypolitikai sikereit nagymértékben az a lankadatlan szakmai frisseség, tanulnivágyás, a szociológia nemzetközi eredményeinek az a szüntelen figyelemmel kísérése és átvétele magyarázza, amely a Társadalomtudományi Társaság tagjainak jellemző tulajdonsága volt. A társadalmi törvényszerűségek megismerésére irányuló kezdeti útkeresést lassanként a megállapodás, az elért eredmények gyakorlati-szakmai hasznosítása váltotta fel. Nagyobb vitát csupán Somló Bódognak a 20. század szociológiájáról írt összefoglalása váltott ki, amelyben az „objektív szociológiai rendszereket” mint tudományos irányokat szembeállította a „szubjektív”, a pszichológiai-szociológiai felfogásokkal. A Huszadik Század hasábjain, majd a Társadalomtudományi Társaság vitaülésén heves, de rendkívül terméketlen vita bontakozott ki Somló és Pikler között: ebbe később – Piklerrel szemben – bekapcsolódott Méray-Horváth Károly is, aki a maga „organikus”, pontosabban szólva biológiai-fiziológiai szociológiáját „objektív” rendszerként igyekezett feltüntetni. Tovább hatottak egyes szociáldarwinista irányok, mint az eugenetika (fajnemesítés) akkoriban divatos elmélete. Jászi Darwin születésének 100. évfordulójára írt cikkében, 1909-ben, maga is elismeréssel szólt a különféle szociáldarwinista iskolákról, mert ez az irányzat a történelmi materializmus mellett a „legjobban ébrentartja a kauzális törvényszerűség gondolatát”.[11]

A polgári radikalizmus és az agrárkérdés

A teljes cikk.

A polgári radikalizmus és a nemzetiségi kérdés

A teljes cikk.

A polgári radikalizmus és a szociáldemokrácia

Szende Pál és Jászi Oszkár, Rácz Gyula, sőt Somló Bódog és Pikler Gyula is nemcsak elfogadták, hanem mint bekövetkező és kívánatos fejleményt fogták fel a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülését, a dolgozó osztályok politikai hatalmának létrehozását. Meggyőződéssel hirdették, a társadalmi fejlődés vizsgálata meggyőzte őket arról, hogy a jövő a szocializmusé. Somló Bódog egyértelműen a társadalmi fejlődés szocialista tendenciáját fejtette ki az államfejlődésről írt munkájában. Jászi Oszkár az individualizmus és szocializmus kérdéseiről rendezett vitát úgy összegezte, mint az előbbi vereségét, mint a kollektivizmus győzelmét. Az „Új Magyarország felé” című könyvében pedig egyenesen így fogalmazott Jászi: „Bár paradoxonnak hangzik, ki merem mondani: Magyarország vagy szocialista lesz, vagy nem lesz.”[12]

Jászi és társai ugyanakkor úgy látták, hogy a szocializmushoz még hosszú út vezet: előbb a polgári demokrácia megteremtése a feladat. Ha egy-egy villanásnyira felötlött is bennük, mint Adyban és Jásziban, hogy – miként az első orosz forradalomban – a polgári demokratikus átalakulás összekapcsolódhat a szocialista társadalomért folytatott küzdelemmel, ezt sem úgy értelmezték, mint a proletariátus hatalomra törő, a kispolgári rétegekkel, mindenekelőtt a parasztsággal szövetségben folytatott harcát. Nézeteiket itt erőteljesen befolyásolta a bernsteini reformizmus, amely a polgári demokrácia megteremtése után lehetségesnek, sőt egyedül lehetségesnek tartotta a szocializmusba való békés belenövést, az osztályharc fokozatos háttérbe szorulását. Nézeteikre hatással volt az a szélsőbaloldalon álló szocialisták körében szintén közkeletű felfogás is, amely szerint Európa keletén a társadalom fejlődése ugyanazt az utat fogja megjárni, mint amelyet Nyugaton is megtett. Tehát a szocializmus megteremtésének Magyarországon is az a feltétele, hogy előbb kialakuljon a modern polgári demokrácia, vagy ahogyan főleg Jászi fogalmazásában gyakran előfordult: a „nyugat-európai Magyarország”. „Modern szocializmus modern gyáripari kapitalizmus és az ezen alapuló polgári demokrácia nélkül el sem képzelhető – írta ezzel összefüggésben. – És ezen a ponton jutunk megoldhatatlan ellentétbe az agrárfeudalizmussal, és valószínű szövetségbe az ipari tőkével, jóllehet meggyőződésben és érzelmekben csaknem egyforma távol állunk úgy az egyiktől, mint a másiktól.”[13] De a magyar polgárság nagy többsége, sem az ipari, sem a kereskedő burzsoázia nem támogatta a radikálisok politikai célkitűzéseit; a koalíció kormányzása idején félrehúzódott, várakozó álláspontra helyezkedett, azt követően pedig – Tisza István vezetésével – a nagybirtok s a militarizmus képviselőivel szövetkezve, határozottan szembefordult a demokratizálási törekvésekkel. Ennek folytán kézenfekvővé vált, hogy szinte egyedül a szocialista munkásságra lehet számítani a „nyugateurópai Magyarországért” folytatott harcban. Ezen a ponton, mindenekelőtt a választójogi harcban való együttműködés területén szoros kapcsolatok épültek ki a szociáldemokrata párt vezetői és a radikálisok között.

Magyarország megújhodásának tervében, a városiasodásban, a demokratizálásban és a megvalósítás módszerében Ady – amint mondtuk – egyetértett és együttműködött radikális barátaival, velük és a szocialista mozgalommal kölcsönhatásban fejlődött. Minden bizonnyal sokat tanult az új eszmékre éppoly fogékony, de nála módszeresebben gondolkodó tudós barátaitól, ő azonban világosabban látta és következetesebben vallotta, hogy a forradalmi megújulás kikerülhetetlen, szükségszerű és kívánatos, csak ez hozhat megváltást Magyarországnak. Szellemi értékekben és erkölcsi erőben gazdag tábor gyülekezik most a haladás és a kultúra lobogója alatt – írta 1907-ben –, „…a szellemi fegyverekkel vívott harcban már az övék a győzelem. Eljön az idő, amikor a politikai harcban is az övék lesz. Az az idő lesz Magyarország újjászületése.”[14] Az 1905–1906. évi tapasztalatok alapján megerősödött az a meggyőződése, hogy a radikális értelmiség szellemi forrongása csak a népre, elsősorban a szervezett munkásságra támaszkodva, vele szövetségben szélesedhet politikai forradalommá. Ady a mozgalmi aktivista értelmében nem azonosult a szocializmussal és a programszerű végcélt is távolinak, utópikusnak érezte. A szocialista eszmétől, a magasabb rendű humanista értékrendtől és etikából azonban megújhodást várt és nyert, és hordozóiban, a szocialista munkásokban látta a jövő zálogát.

1906–1907-től kezdve Ady a magyar progresszió táborában központi helyet foglalt el, katalizátor szerepet töltött be, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – sohasem volt politikai vezér. Nemcsak csapongó hangulatai, nem fékezett indulatai, nemcsak szertelen életmódja tették alkalmatlanná erre, hanem amiből mindez fakadt: az alkata. A stratéga módszeres végiggondoló képessége és előrelátása, a taktikus manőverező hajlékonysága nem volt a kenyere. Mondhatnánk persze: költő volt, de ezzel még a legszebb díszítőjelzőkkel ellátva is lefokoznánk. Mert ha politikai vezér, programalkotó és stratéga nem volt is, a forradalmakat megvívó nemzedék politikai gondolkodásának és új értékrendjének kialakításában meghatározó szerepet játszott. Ady nemcsak a modern magyar líra, hanem a demokratikus politikai gondolkodás számára is egy ágban volt a nemesi értékrendet hagyományozó népies-nemzeti irodalom forradalmi antitézise és a plebejus népi örökség nemzeti szintézise.

Az 1905-ben megragadott „magyar ugar” motívum önmagában még nem haladta meg a nagyváradi antifeudális publicista radikalizmusát, amint Újpest, Angyalföld, „az utca” beemelése a népbe, a társadalom alkotó és megújító erői közé sem mondott többet a szocialista szemlélet alaptételénél. Táncsics megidézése, majd a Dózsa-motívum megjelenése 1907. második felétől azonban már új: ebben a néppel tartó bocskoros nemes, Dózsa kaszás népe és Csák Máté földjének proletárjai együtt küzdenek a nagyurak ellen. A politikai gondolkodás megújításában ez a mozzanat a nemzet nemesi-liberális koncepciójával a nemzet demokratikus-népi felfogását, az Etelközhöz és Pusztaszerhez viszonyuló, nemesség-centrikus és dinasztiahű történelemszemlélettel a Dózsától Vajda Jánosig terjedő plebejus népi hagyományt állította szembe. Esze Tamás és a bujdosó kuruc motívum megjelenésével 1909 közepétől aztán nemcsak a koalíciós „kuruckodás” népi antitézise kap hangot, hanem a kisemmizettek és elárulták szociális radikalizmusának és hazafiságának forradalmi szintézise is. Az olyan valóságos vagy látszólagos antinómiákat, mint a szociális és a nemzeti, a népi és a nemzeti, a paraszti népi és a proletár szocialista ellentéte, mint a magyarság és európaiság viszonyának zavarai, Ady oldotta fel a magyar progresszió politikai gondolkodásában, még akkor is, ha a baloldal, a radikális és a szociáldemokrata vezető gárda egyes csoportjai lassabban, nehezebben értették is meg a szintézis jelentőségét.

Ady és a baloldal viszonyában – részben az ő indulatoskodásai, részben barátai, írótársai vagy egyes szociáldemokrata írók értetlensége miatt – voltak zavarok, törések, amint politikai öntudatosodása és radikalizálódása sem fogható fel lineáris folyamatnak. Ingadozásai, kétkedései egyrészt éppen a baloldal gyengeségével, gyakori megtorpanásaival, megalkuvásaival függtek össze. A forradalmi meggyőződést, a megmegújuló hiteket – másrészt – végig nyomon követte a magyarság sorsa miatti aggodalom, a progresszió győzelmének reális lehetősége és a netáni győzelem üdve iránti kétkedés. 1907 márciusában írta a „Fölszállott a páva” befejező soraiban:

„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra
Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek
Vagy marad régiben, a bús, magyar élet.”[15]

Ezekben a riasztó sarkításokban a mindent újító győzelem és a mindent pusztító vereség alternatívájának előérzete sejlett fel. A

„Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért”[16] 

strófa úgyszintén egyszerre fejezte ki a forradalom vállalását az üdvében való kétkedést. Adynak ez az ekkortájt formálódó „kettős meggyőződése” nem alkati sajátosság, hanem a valóság kifejezése. A valóság volt itt egymással ütköző és nem békülő igazságoktól ellentmondásos. Ady tudatosan megértette és alapélményként újból és újból átélte nemzedéke, nemzete – és talán az egész régió – ellentmondásos valóságát. Ennek megállapításával a legkisebb mértékben sem vonjuk kétségbe, hogy Ady az első világháború előtti évtizedben szilárdan a progresszió táborához tartozott, annak is a balszárnyán foglalt helyet, kereste, sürgette a szociáldemokráciával való fegyverbarátságot, egész költői és politikai tevékenységével a forradalmi alternatívát választotta és erősítette.

A szociáldemokrata párt vezetőinek zöme tisztelte Adyt, kiállt mellette az 1909. évi Népszava-vitában, nevét és verseit gyakran lobogóként használta. Politikai kérdésekben viszont Jászival és csoportjával működtek együtt. A koalíciós kormány uralma idején vált körükben általánossá az a nézet, hogy a „feudális Magyarországot” előbb polgári demokratikus országgá kell alakítani, csak azután indulhat meg a küzdelem a szocialista célokért. A párt elfogadta, sőt kívánatosnak tartotta a radikális polgári erők részvételét a „feudalizmus” elleni közös harcban, minthogy – egyébként reálisan – jól látta, hogy a polgárság túlnyomó része alkalmatlan arra, hegy harcba induljon saját politikai hatalmának megszervezéséért. A polgári radikális vezetők a maguk részéről igényt tartottak arra, hogy a szervezett munkássággal karöltve részt vegyenek a harcban, mindenekelőtt a választójogi reformért. Jászi, főként kezdetben, még nagyobb ambíciókat is táplált; úgy látta, hogy a polgári radikalizmus egymagában is annyira megerősödik, hogy a munkásság részvétele a demokráciáért folytatott küzdelemben a segéderő szerepére lesz redukálható. 1907-ben egyenesen óvta a pártot attól, hogy a választójogi harcban való túlzott részvétele folytán elveszítse proletár és szocialista jellegét, s a polgári radikalizmus szélső balszárnyává váljon. Ezzel összefüggésben – egyébként helyesen – állapította meg, hogy „a viszonyok kényszere máris a Népszavát igen közel hozta a radikális burzsoázia ideológiájához… az általános választójogért való küzdelem máris túlságosan abszorbeálja a munkások energiáit a parlamenti politika irányában”.[17]

A Társadalomtudományi Társaságban való szoros együttműködésen túl jelentékeny volt az együttműködés a politikai, mindenekelőtt a választójogi küzdelemben. A Huszadik Századnak 1908-ban két különszámát is kiadták: az egyik magyar és francia nyelven összefoglaló tanulmányokat tartalmazott az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi és kulturális helyzetéről; a másik több mint 50 neves külföldi politikus és tudós véleményét – elítélő véleményét – tette közzé Andrássy tervezett plurális választójogi törvényjavaslatáról. Szoros kapcsolat alakult ki a polgári radikálisok és a szociáldemokrácia között a radikálisok munkástanfolyamain, illetve a Társadalomtudományi Társaság 1906 őszén alakult szabadiskolájában is. A munkástanfolyamokat a Huszadik Század szerkesztősége és a Társadalomtudományi Társaság 1902 októberében indította meg először Budapesten, majd Nagyváradon s fokozatosan több más vidéki városban is. Ekkor még az egyes szakszervezetek égisze alatt, majd 1903 júniusától hivatalosan a társaság rendezésében. Már az első esztendőben 12 különféle szakegyletben 19 tanfolyamot tartottak, összesen 2013 rendszeresen részt vevő hallgatóval.

A munkástanfolyamok tanrendje igen változatos volt. A természettudományi tárgyak nagy bősége mellett széles körű társadalomtudományi ismereteket is átadtak. Az előadók ismert tudósok, művészek, jól felkészült szakemberek voltak (Zigány Zoltán, Réti Lóránd, Somló Bódog, Lyka Károly, Harrer Ferenc, Pfeifer Ignác, Madzsar József, Wildner Ödön stb.). A társaság nem tudta díjazni az előadókat, a kultúra terjesztőinek lelkes önfeláldozása, a munkáshallgatók bizalomteljes ragaszkodása azonban jó egy évtizeden át nemcsak fenn tudta tartani, hanem – egészen a háború idején történt betiltásáig – folytonosan terjeszteni, javítani s újabb és újabb előadókkal bővíteni is tudta a munkásoktatást.

1906 tavaszán Kristóffy engedélyével a munkástanfolyamok önálló intézménnyé bővültek: megalakult a Társadalomtudományok Szabad Iskolája. Elnöke Somló Bódog, igazgatója Jászi Oszkár lett, választmányában elsősorban az iskola oktatói kaptak helyet, a már említetteken kívül Bárczi István, Diner-Dénes József, Rácz Gyula, Szabó Ervin, Veigelsberg Hugó (Ignotus) stb. Megnyitója 1906. október 14-én volt. Jászi ekkor tartott beszédében azt hangsúlyozta, hogy az iskola célja a tudományos ismeretek terjesztése mellett abban van, hogy a düledező vallási vagy metafizikai erkölcs helyébe új morált dolgozzon ki, amelynek alapja: „a tudomány és az emberi szolidaritás”. Az ide vezető út Jászi szerint csak a szabad kutatás útja lehet, mely „nem ismer se dogmákat, se pártigazságokat. Természetesen szocialista pártigazságokat sem.”[18] A program az iskola céljairól többek között azt mondotta, hogy a szociológiai ismeretek terjesztését tekinti feladatának, továbbá azt, hogy a munkásoktatásban addig szerzett tapasztalatokat rendszeres intézmény keretében fejlessze tovább.

Polgári radikalizmus és szabadkőművesség

Az a hallgatólagos munkamegosztás, amely a szocialisták és a polgári radikálisok között az évek során kialakult, arra késztette Jászit és csoportját, hogy mindenekelőtt a haladó szellemű polgárság és értelmiség megnyerésével szélesítse ki a progresszió bázisát. Efelé szorította őket a Társadalomtudományi Társaságban bekövetkezett szakadás is. Kézenfekvő volt, hogy a haladó szellemű polgárságot mindenekelőtt legátfogóbb szervezeteiben: a szabadkőműves páholyokban keressék és nyerjék meg a demokratikus célkitűzéseik támogatására. A szabadkőművesség Magyarországon a 18. század második felében terjedt el mint a felvilágosodás eszméivel rokonszenvező nemesség és értelmiség titkos szervezete. A francia forradalom kitörése után a páholyok működését betiltották, s munkájuk csak a kiegyezést követően indulhatott meg ismét. 1886-ban alakult meg Pulszky Ferenc vezetésével a magyarorsági Szimbolikus Nagypáholy, amely összefogta a kiegyezés után országszerte létrejött páholyokat.

A páholyok elsősorban a liberális nemesség, a polgárság és az értelmiség képviselőit tömörítették „filozofikus, filantropikus és progresszív” tevékenységük irányítására. A szabadkőművesség liberális, antiklerikális tradícióihoz híven a magyarországi szabadkőművesség főként az 1890-es években, az egyházpolitikai törvények körüli harcokban pozitív szerepet játszott. Emellett figyelemre méltó karitatív jellegű tevékenységet is folytatott: számos segélyező egyesületet tartott fenn. Tagjainak egy része rokonszenvezett a liberális polgári értelmiség század eleji zászlóbontásával: a Társadalomtudományi Társasággal; támogatta az antiklerikális propagandát, helyt adott soraiban a magyarországi szabadgondolkodóknak és anyagilag is segélyezte lapjukat, a Világosságot, majd a Szabadgondolatot. Szabadkőműves támogatással alakult meg 1905 májusában a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesülete a polgári radikális Fényes Samu vezetésével. Harcos ateista–antiklerikális tevékenységében kimagasló szerepet játszott Vészi József, Apáthy István s a szocialista Diner-Dénes József is.

A szabadkőműves páholyok tevékenysége a koalíciós kormány időszakában ismét felélénkült, különösen Apponyi iskolapolitikájával szemben az antiklerikalizmus, amely főként az egyház és az iskola szétválasztásának követelésében öltött testet. A szabadkőműves páholyok nagy része azonban főleg emberbaráti tevékenységgel foglalkozott s határozottan elzárkózott a politikai küzdelmekben való részvétel elől. Az Eötvös-, a Reform-, a Comenius-, a Galilei-, a Demokrácia-, az Archimedesz-páholy s vidéken a nagyváradi László-király páholy tartoztak a politikai tekintetben aktívabb páholyok közé. Jászi és csoportja elsősorban ezekkel a páholyokkal kereste a kapcsolatot, és 1906 márciusában – a Demokrácia-páholy főmesterével való megállapodás után – felvételüket kérték a páholyba. Arra számítottak, hogy a szabadkőműves páholyok politikai propagandisztikus tevékenységükhöz szervezeti keretet nyújthatnak, és emellett anyagi támogatást is reméltek a választójogi propaganda és a szabadiskola számára.

A Demokrácia-páholy révén Jászinak hamarosan sikerült elérnie, hogy más páholyok is anyagi segítséget nyújtsanak a szabadiskola megindításához, majd folyamatos fenntartásához. A szociológus csoport további terveivel, a választójogi propaganda s az antiklerikális küzdelem fokozásával azonban a páholy konzervatív elemei nem értettek egyet; Jászi hét radikális társával együtt 1908. május 27-én távozott a páholyból és létrehozta saját radikális szabadkőműves páholyát: a Martinovics-páholyt. Ebben Jászi mellett részt vett Szende Pál, Harkányi Ede, Rácz Gyula, Zigány Zoltán. A Martinovics-páholynak lett tagja 1912-ben Ady Endre, Bányai Elemér (Zuboly), Nagy Endre, Bölöni György; a szocialisták közül pedig Kunfi Zsigmond, Ormos Ede, Rónai Zoltán, Beck Salamon, Diner-Dénes József, Czóber Ernő, Pogány József, Varga Jenő és Varjas Sándor. A páholy vezetői között jelentős szerepet játszott Polányi Károly és Zigány Zoltán is. Főmestere, tehát a páholy tényleges vezetője 1911 elejétől Jászi Oszkár lett. A Martinovics-páholy megalakulását a szabadkőműves szövetségtanács csak kis szótöbbséggel hagyta ugyan jóvá, de jóváhagyta, s a páholy megkezdhette működését.

Jászi a Martinovics-páholy célját abban jelölte meg, hogy fóruma, műhelye legyen a radikális polgári program kidolgozásának, elősegítse a munkásosztály és a haladó polgárság közös antifeudális harcát, tervszerű együttműködését. A páholy programja, amelyet a belépni szándékozók röplap formájában kézhez kaptak, röviden összegezte JásziAz új Magyarország felé” tanulmányának főbb programpontjait:

  1. általános titkos választójog,
  2. teljes gyülekezési, egyesülési, sajtó- és vallásszabadság,
  3. az állam és az egyház teljes szétválasztása,
  4. a hitbizományok eltörlése, a szekularizácíó,
  5. a munkásosztály öntudatra ébresztése,
  6. a fogyasztási adók visszafejlesztése s a progresszív adózás bevezetése,
  7. a nemzetiségi kérdés demokratikus gazdasági, kulturális és politikai megoldása,
  8. általános ingyenes világi közoktatás s a kultúra társadalmi úton való terjesztésének szabadsága.

A páholyban és a páholy által rendezett viták, ankétok céltudatosan irányították a figyelmet a társadalmi haladás olyan fontos kérdéseire, mint a politikai demokrácia, az agrárkérdés vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdés. Nem keveset foglalkozott a páholy a klerikalizmus problémáival, keresve az összefüggést a társadalmi küzdelmek egyéb vonatkozásaival, területeivel. Jászi Oszkár, Szende Pál és Dalmady Zoltán kimutatták, hogy a klérus elleni küzdelem Magyarországon szorosan összefügg egy sor más szociális kérdéssel, mindenekelőtt az antifeudális küzdelemmel, s így szerves része a demokratikus Magyarország megteremtéséért indított küzdelemnek.

A Galilei Kör

Kezdettől sok megértéssel támogatta őket a magyar királyi ügyészi karban fehér holló számba menő szabadgondolkodó demokrata, Székely Aladár; sok ösztönzést kaptak Jászitól, Szendétől, Madzsar Józseftől. Ezek az elismert tudósok tartották a kör megalakulása előtti nyáron rendezett első diáktanfolyam előadásait is. Mindazonáltal a Galilei Kör nem tekinthető egyszerűen a radikális szociológusok szellemi gyermekének, puszta fiókszervezetnek. Az ifjabb nemzedék már induláskor, a középiskolákban is erősebb természettudományos, materialista alapozást kapott. Az alapító csoport és a törzsgárda zöme sem bölcsészekből, tanárokból, hanem orvosokból és mérnökökből tevődött össze. 1912-ben a közel 1000 főnyi tagság 40%-a volt orvostanhallgató (beleértve a gyógyszerészeket is), 30%-a joghallgató, 16%-a mérnökhallgató és mindössze 6–7%-a bölcsészhallgató (művészhallgató). A baloldal különböző irányzatait tömörítő diákszervezetben kezdettől jelentős és az évek során növekvő befolyást gyakoroltak a szocialista diákok. Már a háború előtt kiformálódott a körben egy radikális baloldali, forradalmi csoport.

Az alakuláskor, 1908 novemberében kiadott programnyilatkozat szerint a kör a szabad tudomány és a szabad gondolat otthona kívánt lenni. Bár hangsúlyozta, hogy nem akar politizálni, azt is félreérthetetlenül leszögezte: azért törekszik a magyar diákság szellemi erejének gyarapítására, hogy „majdan az életben kemény, öntudatos és vértezett harcosa legyen Magyarország társadalmi felszabadulásának”.[19]

A Galilei Kör nemcsak előadásokat, vitákat rendezett, amelyeken a magyar és az európai szellemi élet kiválóságai is megnyilatkoztak, hanem társadalomtudományi ismeretterjesztő füzeteket, a modern természettudomány legújabb eredményeit Összefoglaló kiadványsorozatokat is megjelentetett. A kör tagjaira nagy hatással volt Jászi Oszkár; előadói között előkelő helyet foglalt el Kunfi Zsigmond és Szabó Ervin is. Maradandó, érzelmileg is megragadó ifjúkori élményük az Adyval aló találkozás volt. Igaz rajongással írták neki, hogy Petőfi óta a magyar ifjúság nem szeretett így senkit. Ady a Galilei Kör fiataljaiban a jövő, a demokratikus Magyarország megteremtésének zálogát üdvözölte, s több versében köszöntötte őket. 1912-be a Galilei Körnek küldte „Új tavaszi sereg-szemle” című költeményét:

„Robogj föl, Láznak ifjú serege,
Villogj, tekintet, világbíró kardunk,
Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz
S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk
…
Tűz, vér, láz, újság, boldog változás,
Csupa teremtés lángol a szemekben,
Örök tavasz, örök forradalom
Óh, ékeskedjél, mindig ékesebben.”[20]

A kört kezdetben több szabadkőműves páholy is támogatta; a Comenius- és az Archimedesz-páholy egy ideig rendszeres anyagi támogatásban részesítette. A körnek saját helyiségei ennek ellenére sem voltak, rendezvényeihez a Társadalomtudományi Társaság helyiségeit vette igénybe. Jászi már 1912–1913—ban részvétlenséggel vádolta a szabadkőműves páholyokat, mivel csaknem teljesen elapadt az a korábban sem jelentős anyagi segítség, amelyben a Galilei Kört részesítették.

Dolmányos István

Egyéb radikális irányzatok

Az Országos Radikális Párt a gyors kezdeti sikerek ellenére, 1908-ban fokozatosan elhalt a kifejlődő függetlenségi ellenzék és a Jászi vezette radikális mozgalom kettős konkurrenciája következtében.

A nemzetiségi pártoknál is különösen 1907–1908 tájától mutatható ki a radikalizmus erőteljesebb hatása. A radikális áramlatok kialakulásával megerősödtek a nemzetiségi pártok demokratikus tendenciái és fokozódott a nemzetiségi burzsoázia alkalmazkodása a szociáldemokrata párt által támasztott versenyhez. A nemzetiségi polgári radikalizmus irányításában a magyarhoz hasonlóan nagy szerepet játszottak az értelmiségiek, de tagjaik sorában sokkal szélesebb réteget alkotott a parasztság, a kézműves iparosság. Jásziék mozgalmához képest erősebb sugárban tört elő náluk a nacionalizmus.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[21]

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Néhány héttel a választójogi szövetség létrejötte előtt jelent meg a magyarországi szabadkőművesség lapja: a Világ. A Bálint Lajos, majd Purjesz Lajos szerkesztésében megjelenő napilap kiadása, amely valójában a baloldali szabadkőműves csoportok, mindenekelőtt a polgári radikálisok szócsöve és politikai nézeteinek propagálója volt, nagy jelentőségű lépés volt a polgári radikalizmus önálló politikai irányzattá válásának útján. A szerkesztőség tagja volt Jászi Oszkár is; a lap iránya elválaszthatatlan az ő nevétől. 1913-ban bekapcsolódott Bíró Lajos, aki harcos publicisztikájával nagy szolgálatokat tett a polgári radikalizmusnak. A Világ hamarosan a klerikális és a munkapárti lapok támadásainak kereszttüzébe került.

Az 1910. júniusi választásokon a szociáldemokrata párt azokat a jelölteket támogatta, akik hitet tettek az általános választójog mellett. Ez a gyakorlatban főleg Justhék támogatását jelentette, a Függetlenségi és 48-as Párt ugyanis már február 27-i manifesztumában elkötelezte magát az általános választójog mellett. A szociáldemokrata választási agitáció a korábbi pártgyűléseken elhangzott bírálatokat figyelembe véve ezúttal nagyobb gondot fordított a paraszti szavazókra. Az idevágó kongresszusi határozat megállapította: „A választási küzdelem kiterjesztendő a falusi kerületekre is, amelyekben a földnélküli mezőgazdasági proletárok és kisgazdák figyelmét arra kell felhívni, hogy a demokratikus választójog a leghatározottabb eszköz arra, hogy a papi javak és a világi latifundiumok a dolgozó népmilliók kezébe jussanak.”[22]

A választások ismét csalódást okoztak. Nem azért, mert a párt ezúttal sem szerzett mandátumot – erre komolyan nem is számított –, hanem azért, mert a Justh-párt előretöréséhez fűzött remények nem valósultak meg. Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását. Ennek ellenére, kezdetben nagy reményeket fűztek hozzá; Jászi egyenesen arról írt, hogy a klub megalakulásával a polgári Magyarország történelmének első lépését tette meg. A klub szervezői – mint a választójogi szövetség esetében is – a Jászi körül csoportosuló radikális szociológusok voltak, de támogatta tevékenységüket a szabadkőművesség balszárnya, továbbá a szociáldemokrata párt vezetősége is, amely így kívánta szélesíteni a választójogi harcot vállaló szövetségeseinek körét.

Pölöskei Ferenc

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

Jászi jellemzése szerint „Justh Gyula a progresszív magyarság, az egész magyar demokrácia illusztris vezére”.[23]

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Jászi a május 23-i nagy tüntetést a „vérkeresztség napjának”, „a választójog forradalmának” nevezte, s a munkásokról mint a demokratikus Magyarországért harcoló hősökről emlékezett meg.

Erényi Tibor

Az elhalasztott általános sztrájk

Jászi már 1913. január elején kijelentette: „a Lukács-féle javaslat még csak nem is egy osztálynak választójogi javaslata, hanem egy maffiának a választójoga”.[24]

A munkásmozgalom 1913-ban

November 2-án mintegy négyezren tiltakoztak a sajtóról, valamint az esküdtbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslatok ellen. A gyűlésen többek között Károlyi, Kunfi, Jászi, Vázsonyi és a galileista Polányi Károly szólalt fel.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Ignotus cikkének sok felismerését osztotta Jászi és Szende is, ők azonban más következtetésre jutottak. Nem fogadták el, hogy a „nem történelmi ellenzékiség” teljesen talajvesztett, minden társadalmi bázis híján való lenne. A szervezett munkásság mellett ilyen potenciális bázist mindenekelőtt a parasztságban láttak, s éppen ezekben a hónapokban fogalmazták meg többször is – mint az 1912–1913-ban elszenvedett vereség legfőbb tanulságát –, hogy Magyarországon a demokrácia erőtlen mindaddig, amíg csak a városi dolgozó osztályokra támaszkodik. Arra van szükség, hogy csatasorba álljon az ország több milliós földmunkás- és paraszti tömege. Azt ők is elfogadták, hogy a történelmi ellenzék – beleértve a Justh-párt jelentős részét is – alkalmatlan arra, hogy ennek az új toborzásnak a vezető politikai testülete legyen. Radikális parasztpárt híján s a szociáldemokrata párt „dogmatikus kötöttségei” folytán csak egyetlen megoldás lehetséges: ha a radikális polgárság önálló politikai párttá szerveződve maga tesz kísérletet a falusi és városi kispolgári tömegek megnyerésére.

A pártalakulás terve nagy vitákat váltott ki a progresszív szabadkőművesség körében. A Martinovics-páholyban 1913 őszétől kezdve viták sorozatában próbálták tisztázni az új párt politikai és szervezeti kérdéseit, s egyáltalán: a pártalakulás aktualitását. Kunfi a Martinovics-páholyban kifejtette, hogy az új pártalakítás sikerét csak akkor látná biztosítottnak, ha sikerülne megnyernie a parasztságot s a polgári rétegeket; ezt azonban felette problematikusnak tartotta. Ha a munkásság nem tudott a falvakba kimenni – mondotta Kunfi –, akkor a polgárság sem fog tudni kimenni. Emellett – Pogány Józseffel egyetértésben – azt hangoztatta, hogy az új párt megnehezíti majd a szociáldemokrata párt helyzetét, amennyiben az értelmiség egy részét elvonja tőle. Rónai Zoltán ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az új párt olyan rétegekhez is el tud jutni, amelyek a szocializmus számára egyébként elérhetetlenek. A vitákat Jászi 1913. október végén a Martinovics-páholyban tartott nagy előadása váltotta ki. Ebben Jászi azt fejtegette, hogy egy radikális pártra mindenekelőtt taktikai szempontból van szükség, mivel ez a párt az ellenzéket is bal felé tolná; a radikális agrárpolitikai propaganda pedig a nagy tömegeket, köztük nemzetiségi Parasztrétegeket is a párt mögé sorakoztatná. Olyan parasztpolitika alakulhatna ki, amely a feudalizmussal szemben nem az elmaradott falut, hanem a polgárosodó parasztvárost sorakoztatná fel.

A vita 1914 tavaszán folytatódott. Májusban a megalakítandó párt lehetőségeit és esélyeit egy bizalmasan összehívott szűkebb kör tárgyalta meg. A megbeszélés eredményeit Jászi Oszkár foglalta össze, aki a polgárság megszervezésének szükségességét hangsúlyozta s igyekezett eloszlatni az ellenzéki pártok és a szociáldemokraták részéről felvetődő aggodalmakat. Az Ady Endre, Balassa József, Bíró Lajos, Bölöni György, Dániel Arnold, Jászi Oszkár, Kadosa Marcell, Kernstok Károly, Lengyel Géza, Madzsar József, Nagy Endre, Purjesz Lajos, Rácz Gyula, Szende Pál és mások által május 29-én közzétett szervező bizottsági felhívás a polgári radikalizmus táborába szólította „a polgári munka embereit” a feudalizmus, a klerikalizmus, az uzsoratőke és az imperializmus ellen; nyilvánvalóvá téve, hogy az önálló polgári radikális párt létrehozásának hívei végül is felülkerekedtek a vitában.

Az Országos Polgári Radikális Párt ünnepélyes megalakulására 1914. június 6-án került sor a régi országházban. Kernstok Károly megnyitója után Vámbéry Rusztem a polgári radikalizmus jelentőségéről, Szende Pál a szervezés eredményeiről szólt, majd Jászi Oszkár ismertette a párt programját. A program politikai szabadságjogokat, mindenekelőtt a választójog bevezetését, a közigazgatás és a bíráskodás demokratizálását követelte. A gazdaságpolitikai követelések között első helyen gyökeres földreform megvalósítása szerepelt, mindenekelőtt a hitbizományok megszüntetésének s az egyházi javak szekularizálásának formájában. Ennek kiegészítéseként a kisbirtokot sújtó előnytelen adópolitika megváltoztatását, a mezőgazdasági munkástörvények alapos revízióját s a mezőgazdasági hitel- és szövetkezeti ügy demokratizálását tűzte célul. A kis- és középpolgárság megnyerését célozták a programnak azok a követelései, amelyek az iparfejlesztés felülvizsgálását, a kartellek megrendszabályozását, a kereskedelem, a közlekedéspolitika, az adórendszer gyökeres reformját irányozták elő. Itt kapott helyet az önálló vámterület, az ország gazdasági függetlenségének követelése is.

Szabó Miklós

A polgári radikalizmus ideológiájának elméleti kérdései

A Huszadik Század köréből kikerült munkák szemlélet- és tárgyalásmódja mindenkor beágyazta a szociológiai tárgyat a történeti előzményekbe, a históriai fejlődés perspektívájába. Legnagyobb hatást elért írásaik, amelyeket mind maguk, mind a kortársak jellegzetes szociológiai írásoknak tekintettek, vagy kifejezetten történeti munkák voltak, mint Ágoston Péter könyve a magyar világi nagybirtokról, vagy részben történeti munkának tekinthetők, mint Szende Pál nevezetes tanulmánya a magyar adórendszer igazságtalanságairól és Jászi dolgozata a magyar kulturális elmaradottságról, valamint könyve a nemzetiségi kérdésről.

Marxizmus és polgári radikalizmus

Amint korábban maga a marxizmus is polémiákban nyerte el kifejlett alakját, a századforduló progresszista irányzatai számára a szocialista ideológiával való gyürkőzés és párbeszéd tulajdonképpen a saját gondolattisztázás és a gondolati konzisztencia elnyerésének szükségszerű lépcsőfoka volt. Így a neoliberalizmus irányába tendáló polgári radikális írások első nagyobb szabású szintézistörekvésében – Somló BódogÁllami beavatkozás és individualizmus” című, 1902-ben megjelent könyvében – fontos helyet foglal el a marxizmussal szembeni állásfoglalás. Jászi Oszkár, egy évvel Somló után könyvet szentelt a marxizmus problémájának: „A történelmi materializmus állambölcselete” címen. Ez a két írás, elsősorban Jászi könyve tekinthető a polgári radikalizmus neoliberális szárnya marxizmussal kapcsolatos reprezentatív állásfoglalásának. Mindkét írásban érezhető, Jásziéban egyenesen dominál a törekvés, hogy a marxi elemző módszert hasznosítsák a kialakuló polgári radikális szociológia számára. Kritikájuk célja is elsősorban a határ megvonása, amelyen belül a történelmi materializmust mint társadalomtudományos módszert alkalmazhatónak tartják. Jászi a határt így vonja meg: ”Röviden kifejezve, Marx elméletének örök érdeme az a módszertani elv, mely így volna formulázható: A társadalmi jelenségek magyarázatánál csak az esetben szabad eszmei rugók (vallás, erkölcs, bölcselet) hatását segítségül hívni, ha a gazdasági erők önmagukban az illető jelenség megértésére nem elégségesek,”[25] Azaz Jászi a társadalom értelmezésében a gazdaság primátusát alapjában véve hajlandó elfogadni, de óvakodik e magyarázó elv túlfeszítésétől, érvényének kiterjesztésétől. Mindkét szerző kritikájának magva ilyen abszolutizálási törekvés tulajdonítása a marxizmusnak. Mindketten a szellemi tényezők, a társadalom tudati tényezője autonómiáját igyekeznek megóvni a vulgarizáló ökonomizmus, a közvetlenül a gazdaságból való magyarázás veszélyétől. Somló a szellemi tényezőket közvetlenül kívánja visszavezetni eredendően biológiailag feltételezett emberi szükségletekre s általában óvakodik egy monokauzális magyarázó elv elfogadásától, Jászi a tudatos cselekvés, az erkölcsi faktor szerepének alábecsülését látja a túl determinisztikusnak vélt marxista elméletben. Jászi nem csupán a Kautsky által reprezentált ”ortodox” marxizmust utasítja el, kritikája nem kíméli Bernstein újkantiánizmusát sem, mely mélyen idegen a pozitivizmus metafizika-horrorjában felnőtt Spencer-követőtől.

A polgári radikalizmus neoliberalizmus felé haladó vezető szellemei láthatóan a vulgármarxista ökonomizmusnak azoktól a visszásságaitól óvakodtak, amelyek a II. Internacionálé időszakának marxizmusában valóban jelentkeztek. Az alkotó marxista gondolatnak azok a koncepciói, amelyek ezeket a hibákat elkerülték s a tudati-szellemi tényezőknek megmutatták valódi helyüket a társadalmi fejlődésben, csak jóval később, már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, elsősorban a kommunista mozgalomhoz kapcsolódó elméleti aktivitás körében jelentkeztek. Somló és Jászi Marx-kritikája nem a kapitalizmus apológiája és nem is a marxista pozícióból való kiábrándulást tükrözi, mint a kor revizionista koncepciói, hanem a marxizmushoz való közeledést, egy kialakuló útitársviszony körvonalait, amelyet a szerzők tudatosan vállaltak. Az együttműködés a marxista munkásmozgalommal a neoliberális szárny részéről sem esetleges és pillanatnyi körülmények által teremtett taktika volt, hanem szerves helyet kapott világnézetükben.

A neoliberalizmus

A liberalizmus megújításának programjával indult irányzatok közül a polgári radikalizmus volt az egyetlen, amely választ keresett és a maga módján adott a liberalizmus általános krízisének alapkérdésére, az imperializmus kialakulására, a monopolista tendenciák értelmezésére, s állást foglalt a szabadpiaci gazdálkodás és a monopolista kötött gazdálkodás felmerülő alternatíváival szemben. A polgári radikális tábor, illetve talán pontosabban a szellemi vezérkar, a Jászi Oszkár és Szende Pál körül tömörült vezetői mag ebben a kérdésben a klasszikus szabadpiaci forma fenntartása mellett foglalt állást. Ezzel a döntéssel tudatosan és tájékozottan csatlakozott ahhoz a szellemi erőkben igen jelentős táborhoz, amely szerte Európában és Amerikában a kialakuló imperializmus ellen a „tiszta piacviszonyok” megőrzése, visszaállítása, sőt tulajdonképpeni megteremtése követelményéből kiindulva vette fel a harcot. Ennek a neoliberalizmusnak nevezett áramlatnak egyik előfutára és anticipálója maga Herbert Spencer volt, ő dolgozta ki főműve egyik fejezetében a kereskedőtársadalom és a katonai társadalom tipológiáját, amelyben a kereskedőtársadalom a tiszta szabadpiaci rendszer ideális képe volt, a katonai társadalom karikatúraszerű képében pedig egységben szerepeltek a porosz típusú későfeudális monarchizmus és a modern imperializmus vonásai. A neoliberális kritika a monopolista tendenciákat, a gazdasági önállóság korlátozására irányuló törekvéseket a feudális gazdasági korlátozások reneszánszának tekintette, az imperializmus politikai jelenségeit: a militarizmust, a végrehajtó hatalom erősödését a törvényhozás rovására, a parancsuralmi tendenciákat a feudális abszolutizmus új kiadású jelentkezéseinek, az imperializmust afféle burzsoá feudalizmusnak.

A magyar polgári radikalizmus számára ez az irányzat olyan koncepciót kínált, amely szerves egységben szemlélte a monopolkapitalizmussal és a polgári társadalom feudális maradványaival kapcsolatos jelenségeket. Abban az országban, ahol a századfordulón az imperialista kor monopolgazdasági tendenciáit kifejező politikai törekvések az újkonzervativizmus ideológiájában, mint az iparszabadság idejét megelőző céhes idők patriarchális szervezeti formáinak modern újrafogalmazásai öltöttek politikai formát, a neoliberális imperializmus-kritika különösen meggyőzően hatott. Jászi és tábora ideológiai koncepciót nyert vele, segítségével a magyar elmaradottságot szerves egységben bírálhatta a modern imperializmussal.

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Velük összehasonlítva: a magyar polgári radikalizmus megalkuvás nélkül szakított a nemesi hagyománnyal és a romantizáló nacionalizmussal, a nemzeti hagyomány kontinuitását azonban nem tudta megteremteni. A kiformálódás időszakában, 1903–1904-ben, amikor a későbbi közjogi koalíció soraiban még demokratikus függetlenségi törekvések is helyet kaptak és ez a tábor nem zárkózott el a választási rendszer bizonyos demokratizálásától, a polgári radikálisok egy részének körében, elsősorban Jászi részéről mutatkozott törekvés a negyvennyolcas hagyomány integrálására a kialakuló polgári radikalizmus ideológiájába. Ezt a folyamatot az 1905–1906-os közjogi harc, majd a koalíciós kormány alatti helyzet megszakította. A negyvennyolcas hagyomány ekkor a polgári radikalizmus számára a nemesi nemzetfelfogás legretrográdabb változataként jelent meg, amellyel szemben csak az éles harcot érezték helyénvalónak. 1910 után, a függetlenségi párt Justh-szárnyának fellépésével – mint láttuk – ez a helyzet fokozatosan megváltozott; Jászi cikkeiben is mind határozottabban mutatkoztak a probléma újragondolásának jelei.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

Jászi Oszkár arra számított, hogy az államok közötti gazdasági integráció törvényszerűsége fog győzedelmeskedni, s az ennek érvényesülését keresztező militarista csoportok kezét a munkásság lefogja. A háborús válság napjaiban Jászi – mint a polgári radikálisok általában – felemelte szavát a készülő háború ellen: „Nem igaz, hogy a dolgozó vagy gondolkozó Magyarország soraiban a szerb háborúnak hívei volnának. A feudális vagy bankérdekeltségeken kívül – egy-két jóhiszemű különvéleményt leszámítva – az ország közvéleménye a béke pártján áll.”[26]

A magyar pártok nemzetiségi programja

1918 tavaszán, az oroszországi szocialista forradalom után, a breszt-litovszki béketárgyalások és a nyugati békekísérletek idején formálódott ki Jászi új terve: a Monarchia kibővítésével, de a dualizmus felszámolásával hozzák létre öt államegység – Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria (délszlávok) – föderációját, a Dunai Egyesült Államokat. Új föderációs elgondolást tartalmazó „A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című könyve csak 1918 októberében került kiadásra. A föderáció létrehozása – írta – a nyugati antantszövetség érdeke, mert ellensúlyozó szerepet töltene be mind Németország, mind Oroszország felé: „Nyugat-Európa érdeke, hogy a Duna és a Balkán hatalmas gazdasági és kulturális kincsek felett rendelkező népei ne lehessenek sem Oroszországnak, sem Németországnak vazallus államai. A dunai egyesült államok terve épp ezt a megoldást jelenti.”[27] Az antant felé tájékozódó föderációs terv nem állt összhangban az antantkormányok politikájával. A terv éppen azt a világpolitikai erőhátteret nélkülözte, amelyre szerzője építette, hozzászámítva azt is, hogy a dunai föderáció alakításánál tervbe vett nemzetek – csehek, lengyelek, horvátok, szerbek – már más úton haladtak. A terv tehát születésekor is irreális volt, még inkább a közönség elé kerülésekor. De mit mondott a magyarországi nemzetiségi kérdésben? Magyarország belső föderalizálását indokolatlannak tartotta. „Miért nem föderalizáljuk külön államokban a tulajdonképpeni Magyarországot? Nem föderalizáljuk azért, mert e rendszer reális előfeltételei: a földrajzi és gazdasági részekre tagoltság, ősi közjogi territoriális autonómiák folytatólagos továbbélése, több nemzet államalkotó öntudata Magyarországon nem forognak fenn.”[28] Ez a felfogás összhangban volt a polgári radikálisok 1918. márciusi új programjának nemzetiségi passzusával: „A nem magyar nyelvű polgártársaink jogos nyelvi és kulturális igényeinek kielégítése a Deák- és Eötvös-féle törvényhozás szellemében megalkotott nemzetiségi törvény értelmében.”[29] Károlyi is, Jászi is az integritás alapján állott. Ezért nem tudtak – demokratikus pozíciójuk és antantbarátságuk ellenére – a nemzetiségekkel komoly kapcsolatot kiépíteni.

A nemzetiségi program demokratizmusát tekintve 1918 októberében a szociáldemokrata párt jutott el legmesszebbre. Október 8-i kiáltványa a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának biztosítását kívánta, és ”az egyenjogú, szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” kialakítását.[30] A párt október 13-i rendkívüli kongresszusa tudomásul vette a kiáltvány Kunfi által adott értelmezését. Kunfi félreérthetetlenül megmondta, hogy az önrendelkezés jogába beleérti az elszakadás jogát is. „Mi a nemzetiségekkel szemben nyíltan és világosan elismerjük a nemzetek önrendelkező jogát, annak minden konzekvenciájával… A Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem most, sem a jövőben nem fog olyan politikát támogatni, amely a fegyverek erejével, kényszereszközökkel itt tart olyan népeket, amelyek itt maradni nem akarnak.”[31] A demokratikus átalakulás vonzerejétől várta Kunfi a föderalisztikus Magyarország megmaradását. Figyelemre méltó a nemzetiségi szociáldemokrata csoportok képviselőinek felszólalása. A magyarországi német ajkú munkások képviselője kijelentette, hogy vállvetve fognak küzdeni „Magyarországnak szabaddá, demokratikussá és föderalisztikussá tételéért”.[32] A többiek hangsúlyozták, hogy helyeslik az önrendelkezés jogának biztosítását, illetve a közös harcot ezért, de az államegység föderalizált formában való megtartásáról vagy elvetéséről nem nyilatkoztak. Azt is hangsúlyozták, hogy bizalmuk csakis a szociáldemokrata párt felé irányul, egyetlen magyar polgári pártban sem bíznak.

Ezekben a sorsdöntő napokban – nagyrészt a szociáldemokrata állásfoglalás hatására – Jászi is szakított a soknemzetiségű Magyarország belső föderációját tagadó felfogásával. Október 10-én elfogadta a szociáldemokrata párt nemzetiségi programját, s most már Magyarország kívánatos belső berendezkedésével kapcsolatosan beszélt a „keleti Svájc” ideájáról. Ezekben a napokban Károlyival együtt a területi autonómia alapján tárgyalt a nemzetiségek vezetőivel. Az elszakadás jogának elismerésében azonban nem követte szociáldemokrata fegyvertársait.

Andrássy különbékekérése

A király ingadozott. 27-én ismét fogadta Károlyit és az ő kérésére Jászit, Garamit és Kunfit. Akkor hajlott is Károlyi kinevezésére, mégis döntés nélkül utazott Bécsbe.

Siklós András

A polgári radikálisok

A radikálisoknak a század első éveiben induló szervezkedése 1914-ben, a. világháború kitörését közvetlenül megelőző hónapokban jutott el a pártalakulásig. Jászi Oszkár, a párt elnöke az alakuló gyűlésen a, földreformot, a nemzetiségi kérdés megoldását és az állami népoktatást jelölte meg a párt három legfontosabb követeléseként. A párt alakulásakor részletesen kidolgozott program (mely a szabadságjogok megerősítésére, a gazdasági erők fejlesztésére, a nemzetiségi kérdés megoldására, az ország függetlenségének biztosítására és a béke megőrzésére a javaslatok hosszú sorát terjesztette elő) a háború éveiben is érvényben maradt, és csak annyiban mutatott változást, hogy a háború végén közzétett 12 pontos programban az eredeti védvámos irányzattal szemben a „pacifista és szabadkereskedelmi külpolitika” melletti állásfoglalás jutott érvényre. A párt úgy vélte, hogy ez „a népek között levő gazdasági és politikai válaszfalak kiküszöbölésével, az európai kultúrához tartozó államok szövetségi rendszerének megteremtésével, általános lefegyverzés, valamint annexió és hadikárpótlás nélküli béke alapján”[33] lesz megvalósítható.

A polgári radikálisok körében kezdettől fogva három irányzat figyelhető meg, s a pártban ennek megfelelően három csoport alakult ki. Egy liberális, egy a marxizmushoz közel álló és egy magát szabad szocialistának nevező csoport, amely az előző kettő között foglalt helyet. A liberálisok hajlandóak voltak a „feudalizmus” (nagybirtok, egyház) ellen fellépni, de hallani sem akartak a mozgó tőke elleni harcról. A Szende Pál vezette „marxistákhoz” olyan entellektüelek tartoztak, akik a polgárság forradalmasítását tekintették feladatuknak, és a szociáldemokrata párthoz való csatlakozást erre hivatkozva taktikai okokból vetették el. A „szabad szocialisták”, élükön Jászi Oszkárral, a szociáldemokraták számos (demokratikus és szociálpolitikai) követelését magukévá tették, a marxizmus alapvető tételeit (így az osztályharc elméletét) azonban elutasították.

Az Országos Polgári Radikális Párt, amely a városi kispolgári, alkalmazotti, értelmiségi rétegeknek egy viszonylag szűk körét tömörítette, nem képviselt jelentős szervezeti erőt. A szervezeti gyengeség oka nem csak abban rejlett, hogy a pártalakulást követően meginduló háború a nagyobb arányú szervező munka elé kétségkívül akadályokat gördített. Szerepet játszott ebben a párt belső megosztottsága, továbbá az, hogy a vezetők inkább az íráshoz, a tanításhoz értettek, és tudatosan is a radikális eszmék propagálását tekintették alapvető feladatuknak.

A párt elnöke, Jászi Oszkár, a nemzetiségi kérdés szakértőjének számított, Amennyiben azt kívánjuk vizsgálni, hogyan vélekedett Jászi és a radikális párt a háború utolsó esztendejében a nemzeti kérdésről, és mit javasolt annak megoldására, úgy elsősorban Jászinak „A Monarchia jövője” című könyvét kell figyelembe vennünk.

A Monarchia jövője” 1918 elején keletkezett, de előnyére nem váló késéssel csak 1918 őszén jelent meg. A könyvben kifejtett elképzelések szerint a Monarchián belül 5 szövetséges (közös ügyekkel egybekapcsolt) nemzetállam alakulna: Ausztria, Magyarország, Csehország, Lengyelország és a Monarchia délszláv lakosait egyesítő Illyria. A még megmaradó nemzetiségi problémák az új államokon belül kulturális, közigazgatási autonómia keretében oldódnának meg, a nemzeti kisebbségek minden „ésszerű” igényének kielégítésével, a belső demokratizálódás folyamatában, amit Jászi az egész terv előfeltételének tekintett.

Jászi érvekkel bőségesen alátámasztott elgondolása kétségkívül kiemelkedett a századforduló óta egyre sűrűbben megjelenő hasonló tervezgetések sorából.

Legfőbb gyengéje – megírásának, még inkább megjelenésének pillanatában – abban rejlett, hogy téves feltételezéseken alapult. A radikálisok túlbecsülték egyrészt a liberális, wilsonista erők súlyát és befolyását az Egyesült Államokban és az antant országaiban, túlbecsülték másrészt a Monarchia erejét, életképességét. (Jászi a demokratikus konföderációt a Habsburgok jogára alatt, alkotmányos királyság keretében vélte megvalósíthatónak.) Túlbecsülték mindebből következően a megértésen és a megegyezésen alapuló békének – vagyis az egész terv alapfeltételének – lehetőségét is. Jászi tévesen mérte fel az orosz forradalom győzelmének várható hatását, elsiklott az osztályharc éleződéséből eredő, az elkövetkező eseményeket alapvetően meghatározó problémák felett. Nyilván úgy vélte, hogy amennyiben könyvében a „dunai szövetséget” a „germán és orosz malomkő” ellensúlyaként ajánlja, tervét kívánatossá teszi a forradalomtól félő és a német hegemóniát elutasító polgárság számára, döntő érvvel támasztja alá az összetartás szükségességét.

Jászi, aki a burzsoázia belátására és támogatására számított, figyelmen kívül hagyta, hogy a háború elvesztését követő zűrzavar, a forradalom veszélye és az erőviszonyok megváltozása a nemzetiségi burzsoáziát, a születőben levő új államok vezető rétegét, vagyonának—hatalmának megóvása érdekében nem a korábbi uralkodó nemzetekkel való megegyezésre fogja ösztönözni, hanem inkább a nemzeti különbségek kiélezésére, a nacionalista vágyak és szenvedélyek felszítására, a könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnő lehetőség megragadására.

A területi elvhez, a történelmi határokhoz való ragaszkodás – a könyv egyik alapgondolata – a magyar nacionalizmusnak tett engedményt jelentett; egyengette az utat a Károlyi-féle 48—as függetlenségi párttal való együttműködés elmélyítéséhez. A területi integritáshoz való ragaszkodás ennyiben reálpolitikai elképzelésnek tűnhetett. Amennyiben azonban Jászi úgy vélte, hogy e megoldás a nemzetiségeket is kielégítheti, úgy nyilván tévesen ítélte meg a fennálló helyzetet.

Amikor „A Monarchia jövője” 1918 októberében megjelent, a párt lapja, a Világ azzal népszerűsítette Jászi elgondolását, hogy Magyarország területi integritását csakis így lehet megvédelmezni.

Ezzel az érveléssel, mely Jászi könyvéből kétségkívül nem a lényeget állította előtérbe, a radikálisok a forradalmat megelőző hetekben hozzájárultak eszmei befolyásuk növeléséhez, tömegbázisuk kiszélesítéséhez. E siker később, amikor az ígéretek és a hozzájuk tapadó illúziók a való élet tényeivel kerültek szembe, menthetetlenül visszájára fordult. De arra, hogy így lesz, 1918 októberében kevesen gondoltak. A radikálisok napja egyelőre felkelőben volt, erejük, befolyásuk növekedett, szervezeteikbe hosszú politikai aléltság után visszatért az élet. Az utcákon új, addig ismeretlen színfoltként megjelentek a párt felhívásai, plakátjai; a taglétszám emelkedett, új szervezetek alakultak.

Október 14-én a régi képviselőház zsúfolásig megtelt üléstermében megnyílt a radikálisok régen esedékes kongresszusa, melyen ismert vezetőik: Jászi Oszkár, Szende Pál, Bíró Lajos, Supka Géza, Benedek Marcell szerepeltek előadóként. A tanácskozás három határozati javaslatot fogadott el. Az első új kormányt követelt, a második külpolitikai programot adott, a harmadik a belpolitikai teendőket részletezte.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette. Az idő előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vázsonyi aligha versenyezhet Károlyi egyre növekvő népszerűségével. Vázsonyi korábbi, a baloldalt eltaposással fenyegető kirohanásai miatt a munkásság szemében kompromittált politikus volt. Nacionalista nézeteit sem lehetett az adott helyzetben összeegyeztetni a nemzetiségi kérdésben kialakuló szociáldemokrata állásfoglalással.

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A forradalom győzelme

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

A fegyverszünet bonyodalmai

A kiküldendő delegációt az eredeti tervek szerint miniszteri szinten kívánták megszervezni. Amikor azonban Linder beszámolt a budapesti német főkonzullal folytatott tárgyalásairól, és utalt a németekkel szembeni fellépésről kínálkozó előnyökre („mi adhatjuk meg a hatalmas lökést a német imperializmus teljes bukásához … megadásra kényszerítjük őket … amit a békekonferencia bizonyára honorálni fog”), valamint a létfontosságú szénszállítás körüli bonyodalmakra és ellentétekre, melyeket „csak Belgrád útján lehet kiegyenlíteni”, a vélemény megváltozott. A minisztertanács, „tekintettel a döntő fontosságú kérdésekre”,[34] úgy döntött, hogy Franchet-hez Károlyi és Jászi vezetésével magas szintű politikai delegációt küld.

A belgrádi katonai egyezmény

Miután Franchet d'Esperey kijelentette, hogy ő és nem az olaszországi főparancsnok jogosult a magyarországi fegyverszünetről tárgyalni, Károlyi felolvasta a delegáció Jászi által előre elkészített memorandumát, mely a kormány kül- és belpolitikai céljait ismertette, és a tábornok segítségét kérte a legfontosabb gazdasági és politikai problémák megoldásához.

Franchet a magyar küldöttséggel éreztetni kívánta, hogy nem egyenrangú felek tárgyalásáról van szó. Amikor Károlyi a memorandumot olvasva Magyarország semlegességét deklarálta, a semlegességre vonatkozó kitételt azonnal kijavította: „Magyarország nem semleges, hanem legyőzött ország.” Amikor Károlyi az „hongrois” kifejezést a történelmi Magyarország valamennyi lakójára értve használta, közbeszólt: „Dites le pays madjar” – ezzel figyelmeztetve arra, hogy csak a magyarok által lakott területek nevében beszélhet.

Wilson nevének említésekor nem tett megjegyzést, csak legyintett.

A memorandumra adott válasz újra leszögezte: Magyarország legyőzött ország; „ebben a háborúban a magyarok együtt mentek a németekkel, együtt fognak lakolni és fizetni”.[35]

E bemutatkozás után Franchet átnyújtotta Károlyinak és Jászinak az általa javasolt szerződés szövegét, mely 18 pontot tartalmazott.

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Az egyezmény további pontjai előírták a hadsereg leszerelését a rend fenntartására hivatott 6 gyalog- és 2 lovashadosztály kivételével, lehetővé tették bármely hadászati szempontból fontos pont megszállását, biztosították a szövetséges csapatok számára a Magyarországon való átvonulást és az ott-tartózkodást. A német csapatok az ország elhagyására 15 napi haladékot kaptak. Az egyezmény 17. pontja kikötötte, hogy amennyiben „Magyarország területén lázadások törnének ki, az antantnak jogában áll, hogy ezeket a területeket saját igazgatása alá vonja”.

A szerződést, mivel egyes pontjai túlmentek azon, amire a Diaz-féle fegyverszünet és az előzetes feltételek alapján számítani lehetett, Károlyi és Jászi elfogadhatatlannak minősítették. Hosszú vita után Franchet engedményeket tett: beleegyezett az erősen kifogásolt 17. pont, „a lázadási és zavargási klauzula” törlésébe; az első pont kiegészítéseként belevette a szövegbe, hogy a kiürített területeken „a polgári igazgatás a jelenlegi kormány kezében marad„[36], mérsékelte az átadandó szállítási eszközökre vonatkozó igényt, végül még abba is beleegyezett, hogy a küldöttség a területi integritás védelmében táviratot küldjön Párizsba. A Clemenceau-nak címzett táviratban az állt, hogy a kormány a szerződést csak akkor írja alá, ha „az antant a béketárgyalásokig biztosítja a magyar állani mai határait (Horvát-Szlavonországot nem értve bele)”.[37]

A tábornok engedékenységét látva, Károlyi és Jászi már-már hajlottak volna az aláírásra, de tekintettel a Párizsba küldött sürgönyre és a küldöttség egyes tagjainak véleményére, végül is úgy határoztak: megvárják a választ, és a végleges döntéshez kikérik a Nemzeti Tanács hozzájárulását.

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

Azzal, hogy más körülmények között, még 1918 elején fogant elgondolásainak megvalósításához a mai hatalmi viszonyok nem kedveznek, Jászi – a kormány nemzetiségi minisztere – maga is tisztában volt. Hogy egy ideig ennek ellenére a helyén maradt, azzal magyarázható, hogy még nem adta fel a reményt: elképzeléseiből talán mégiscsak megvalósítható valami. Amikor november elején tudósok, írók, művészek, a magyar értelmiség legjobbjai felhívást szövegeztek egy szabad államszövetség létrehozása érdekében, és a Nemzeti Tanácstól azt követelték, hogy lépjen érintkezésbe a szomszéd országok nemzeti tanácsaival a szövetség megalakítása végett, Jászi hozzájárult a manifesztum közzétételéhez. Úgy vélte, az a körülmény, hogy a vázolt elképzelések az adott helyzetben aligha lesznek megvalósíthatók, nem szolgálhat indokul a kiáltvány félretételére.

Szlovákia

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[38]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[39]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[40]

Erdély és a magyarországi románok

A Román Nemzeti Tanács egyik első ténykedése abban állt, hogy november 1-én a Magyar Nemzeti Tanáccsal és a szászok képviselőjével közös felhívást adott ki. A proklamáció, melyet a két nemzeti tanács és a szász országgyűlési képviselők megbízásából Teodor Mihali, Hock János és Wilhelm Melzer írt alá, a román, a magyar és a szász nemzet fiait együttes fellépésre, a belső rend, a „személy- és vagyonbiztonság” közös védelmére szólította fel. Jászi a megegyezést a minisztertanács november 2-i ülésén jelentős eseményként értékelte, és a minisztertanács hozzájárulásával azonnal felhívta a főispánokat, valamint az érdekelt törvényhatóságokat „e spontán társadalmi akció” támogatására.

November első napjaiban létre is jött a magyar és a román burzsoázia együttműködése a forradalmi mozgalmak ellen. A kolozsvári magyar nemzeti tanács elnökének visszaemlékezése szerint a magyar, a román és a szász nemzeti tanácsok tevékenységét november elején testvéries együttműködés jellemezte. A román nemzeti tanácsok tagjai és munkatársai, amennyiben korábban állami alkalmazottak voltak, illetményeiket továbbra is megkapták. A román nemzetőrségnek, mely – néhány kivételtől eltekintve– önállóan szervezkedett, de a magyar nemzetőrséggel egyetértésben gondoskodott a rend fenntartásáról, a katonai parancsnokságok a hadügyminisztérium tudtával és jóváhagyásával fegyvert és pénzt utaltak ki.

Az együttműködés reális alapja abban rejlett, hogy a forradalmi mozgalom tisztán román községekre is kiterjedt, a román földbirtokosokat, gazdákat, tisztviselőket, kereskedőket is fenyegette. A román parasztok megtámadták a Román Nemzeti Párt nagybirtokos vezetőinek birtokait, és a parasztság haragjának nemcsak a római katolikus egyház gyulafehérvári uradalma, hanem a balázsfalvi görög katolikus érseki és a nagyváradi görög katolikus püspöki birtokok is áldozatul estek.

A november elején kialakuló együttműködés nem jelentette egyben a román és a magyar burzsoázia közötti ellentét megszűnését. A román burzsoázia a forradalmi mozgalomnak nemzeti irányt kívánt adni, úgy vélte, hogy karhatalom és erőszak a rendet és a biztonságot önmagában véve helyre nem állítja. A nacionalizmus szítása eredményt ígért, hisz a népmozgalom főbb célpontjai: a háború idején különösképpen gyűlöletessé vált közigazgatás, az erőszakszervezet zömében magyar volt, és a földbirtok nagy része is magyar földesurak tulajdonát képezte.

A később Romániának ítélt területeken a 100 holdon felüli birtokok 60,1%-a, az 1000 holdon felüli birtokok 85,7%-a volt magyar földbirtokosok kezén. Az anyanyelv szerinti megoszlás ugyanezen a területen az 1910. évi népszámlálás szerint: 53,2% román, 32,4% magyar, 10,6 % német.

A központi és a helyi román nemzeti tanácsok, kedvezőnek ítélve a helyzetet, hatalmi igényekkel léptek fel. Törekvésük egyrészt – nem sikertelenül– a helyi közigazgatás átvételére irányult, másrészt messzebb menő célokat követett.

Az Aradon székelő központi nemzeti tanács november 9-én levelet küldött Budapestre (a Magyar Nemzeti Tanács kormányának), és ebben a közrend, a vagyon- és személybiztonság megóvása céljából a románok lakta vidékek felett „a teljes kormányzói hatalom” átadását követelte.[41]

A Román Nemzeti Tanács a román impériumot 23 vármegyére és 3 vármegye (Békés. Csanád, Ugocsa) egy részére kívánta kiterjeszteni, hozzáfűzve, hegy a esőben forgó területen élő más népekkel szemben tiszteletben fogja tartani a wilsoni elveket. Visszautasítás esetére a levél minden további együttműködés megszakítását jelentette be.

Miután az erdélyi román burzsoázia gyengének érezte magát ahhoz, hogy a rendcsinálás és a hatalomátvétel kettős feladatát egyedül, saját erejéből valósítsa meg, egyidejűleg a román királyi hadsereg beavatkozását is sürgette.

November 10-én és az azt követő napokban több küldöttség indult Iașiba. A küldöttek beszámoltak az Erdélyben kialakult helyzetről, s a „bolsevista” veszélyre és a magyar reakció megtorló intézkedéseire hivatkozva a román hadsereg segítségét kérték.

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Jászi a Román Nemzeti Tanács képviselőinek két javaslatot terjesztett elő. Az első javaslat lényege az volt, hogy Erdélyben a mesterséges megyei keretek helyett összefüggő, lehetőleg egységes nemzeti tömböket kell kialakítani. Ezek a tömbök a svájci kantonok mintájára kulturális és közigazgatási autonómiával rendelkeznének és az országos központi kormányban is képviseletük lenne, a közös ügyek intézésére közös szerveket hoznának létre. A második javaslat átmeneti megoldásként „a közrend és a béke fenntartására” azt indítványozta, hogy mindazon járásokban és városokban, ahol a többség román, a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást, és megbízottja útján képviseltesse magát a magyar kormányban. E második javaslat ugyanakkor kikötötte, hogy a szóban forgó területeken a régi hivatalnoki kar – a főispánok és kormánybiztosok kivételével – megmarad, a Román Nemzeti Tanács garantálja a személy- és vagyonbiztonságot, nem veszi igénybe a román királyság katonai erejét.

A román vezetők mindkét ajánlatot elutasították. A nagy tekintélynek örvendő Maniu, aki 14-én érkezett Aradra, teljes szuverenitást követelt.

A kapcsolat a Román Nemzeti Tanáccsal az aradi tárgyalás után és annak eredménytelensége ellenére sem szakadt meg. A román vezetők, ellentétben a 9-i ultimátumban foglaltakkal („a hatóságokkal minden további együttműködést beszüntetünk”), továbbra is készek voltak közreműködni a „közrend, a személy- és vagyonbiztonság megóvásában”. A kormány erre való tekintettel továbbra sem gördített akadályt a román nemzeti tanácsok működése elé, és a román nemzeti gárdák további anyagi támogatása elől sem zárkózott el, bár a november 18-i minisztertanács a fegyverek kiszolgáltatását már megtagadta.

A Román Nemzeti Tanács november 20-án francia nyelvre is lefordított kiáltványt tett közzé. A világ népeihez intézett proklamáció félreérthetetlenül leszögezte az elszakadásra irányuló szándékot: „az erdélyi és magyarországi román nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít … Az eddigi elnyomók kormánya megtagadta hozzájárulását a román nemzet ezen elhatározásához”[42] – állapította meg a kiáltvány.

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[43]

A Román Nemzeti Tanács elutasító magatartását nem csak Jászi javaslatainak elégtelensége indokolta. Az elutasítás hátterét a nemzetközi helyzet határozta meg. A román vezetők ismerték az 1916. augusztusi bukaresti titkos egyezményt, és ismerték Lansing 1918. november 5-i, Iașiba küldött táviratát („Az Egyesült Államok kormánya hozzájárult a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz”);[44] tudták, hogy az antant Romániát újra szövetségesének tekinti. Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely– Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[45] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[46] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül. Míg egy november 15-én kiadott körlevélben csak választásokról volt szó, a 21-i hivatalos bejelentés a választott képviselők mellett „jogszerinti” (delegált) képviselők meghívását is előírta. A nemzetgyűlés 1228 tagja közül 628 jutott ez utóbbi módon mandátumhoz. Delegálási joggal bírtak az egyházak, a kultúregyesületek, a különböző egyletek, az iskolák, a kisiparosok. A szervezett munkások nevében a román szociáldemokrata párt 18 képviselőt küldhetett.

A nemzetgyűlés elé terjesztendő határozat kérdésében a vezetők közt nézeteltérés állt fenn. Az egyházi körök által is támogatott jobboldal (Teodor Mihali, Alexandru Vaida és a velük ebben egyetértő Maniu Iuliu) a feltétel nélküli egyesülés mellett volt, összhangban a román kormány nézetével. Egyes vezetők– így például Stefan Pop – félve a romániai burzsoázia konkurenciájától, autonómiát javasoltak. A szociáldemokraták feltételekhez, demokratikus reformokhoz, Románia demokratikus átalakulásához kívánták kötni az egyesülést. Az autonómia és a reformok érdekében a demokratikus irány képviselői is szót emeltek (Vasile Goldiș, Ivan Suciu, Emil Isac).

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Josif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak, Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését.

A földkérdés megoldatlansága

A 9 napon át zajló tanácskozás befejeződése után a földreform ügye december 8-án a minisztertanács elé került. Ez nem a készülő néptörvény tervezetével foglalkozott, hanem azzal a 28 kérdőponttal, melyet a földművelésügyi minisztérium állított össze, és a szakértői értekezlet már megtárgyalt. A vita során Buza Barna 1000 holdas birtokhatárt és a kisajátított földekért kártérítést javasolt. (Ellenérték az 1913. évi és az átvételt megelőző időpontban érvényben levő forgalmi érték átlaga.) Károlyi azt fejtegette, hogy helytelen lenne egyes intenzíven gazdálkodó, haltenyésztéssel, szeszgyártással, cukorrépa-termeléssel foglalkozó nagybirtokokat felosztani. Ezeket szövetkezetekké kell átalakítani, „a részvények egy részét bírja a birtok tulajdonosa, a másik részét az állam, harmadik részét a munkások”. Hozzáfűzte: ezt az elvet az iparvállalatokra és a bányákra is ki kell terjeszteni, mert különben az a mezőgazdaságnál sem fogadható el. Kunfi is állást foglalt a mindenáron való felosztás ellen. A földreformmal együtt intézkedéseket kell tenni – fejtegette –, hogy „a produktivitás szempontjából fontos nagybirtokok nagy részét más politikai szerkezetben munkások és földmívesek szövetkezeti alapon megtarthassák”. Jászi a kisajátítási határ megváltoztatását indítványozta, az 1000 holdat magasnak találta.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A kormányból ugyanakkor kimaradt Jászi Oszkár. Miután elgondolása: engedmények árán, de a területi integritás fenntartásával békésen megegyezni a román és a szlovák polgári pártokkal, a nemzetiségi burzsoáziával, hajótörést szenvedett, a nemzetiségi minisztérium január közepén beszüntette munkáját. Jászi kiválása a nacionalista befolyás erősödését jelezte. A békés megegyezés csődje új módszerek alkalmazásának, végső soron egy esetleges új háború vállalásának lehetőségét vetítette előre.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett.

Lábjegyzetek

  1. Jászi Oszkár, Tudományos publicisztika. Huszadik Század, 1900. I. 10–11.
  2. Jászi Oszkár, Herbert Spencer és jövő feladataink. Huszadik Század, 1904. I. 3–4.
  3. Nemzeti Párt. Szabadság, 1900. szeptember 1. (In: Ady Endre összes prózai művei. I. 1897–1901. Összeállította Földessy Gyula) Budapest, 1955. 321.
  4. Ugyanott, 75–76.
  5. Idézi: Szűcs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Századok, 1963. 6. szám 1232.
  6. A Társadalomtudományi Társaság. Huszadik Század, 1906. II. 420.
  7. Andrássyt kidobták. Népszava, 1906. augusztus 9.
  8. Jászi Oszkár, Tíz év. Huszadik Század, 1910. I. 8.
  9. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Ugyanott, 1907. I. 5.
  10. Jászi Oszkár, Egy verseskönyvről. Világ, 1914. február 15.
  11. Jászi Oszkár, Darwin és a szociológia. Huszadik Század, 1909. I. 281.
  12. Jászi Oszkár, Új Magyarország felé. Beszélgetések a szocializmusról. Budapest, 1907. 187.
  13. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  14. Ady Endre, Magyarország újjászületése. (In: Ady Endre összes prózai művei. IX. Sajtó alá rendezte Kispéter András és Varga József.) Budapest, 1973. 15.
  15. Ady Endre, Fölszállott a páva. (In: Ady Endre összes versei. I.) Budapest, 1955. 83–84.
  16. Ady Endre, [http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0502.htm#41 A fajok cirkuszában. Ugyanott, 375.
  17. Jászi Oszkár, Az új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. I. 5.
  18. Jászi Oszkár, A Társadalomtudományok Szabad Iskolája munkástanfolyamainak megnyitása. Ugyanott, 1906. II. 423.
  19. Kende Zsigmond, A Galilei Kör megalakulása. Budapest, 1974. 68.
  20. Ady Endre, Új tavaszi sereg-szemle (In: Ady Endre összes versei. II.) Budapest, 1955. 64.
  21. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  22. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1910. 65–66.
  23. A makói népgyűlés. Magyarország, 1911. szeptember 26.
  24. Budapest a jogfosztás ellen. Pesti Napló, 1913. január 4.
  25. Jászi Oszkár, A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, 1903. 7.
  26. Háború vagy béke. Világ, 1914. július 19.
  27. Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, 76–77
  28. Ugyanott, 52.
  29. Mérei Gyula, A magyar politikai pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 321.
  30. Magyarország népéhez! Népszava, 1918. október 8.; A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 244–245.
  31. A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/B. Budapest, 1969. 470–471.
  32. Ugyanott, 477–479.
  33. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) Röpiratgyűjtemény II. 13/13.
  34. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. november 4.
  35. Pesti Napló, 1918. november 9.; P. Azan, L'armistice avec la Hongrie.L'Illustration, 1921. novembre 5.
  36. Document concernant l'execution de l'armistice en Hongrie (novembre 1918 &ndsh; mars 1919). Budapest, 1919. 7–9.
  37. A belgrádi tárgyalások. Pesti Hírlap, 1918. november 9.
  38. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  39. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  40. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  41. Országos Levéltár K 40 1918-IX-240.
  42. A Román Nemzeti Tanács kiáltványa. Pesti Hírlap, 1918. november 21.
  43. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  44. Department of State: Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1918. Suppl. I., vol. I. 785.
  45. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  46. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.

Művei

Politikai megnyilatkozásaiban Jászi ismételten visszautalt a Dunai Szövetség történeti problematikájára. Lásd: Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok (Budapest, 1918); Jászi Oszkár, Üzenet… a dunai konföderációról (Huszadik Század, 1947). Vesd össze Irinyi Károly, Mitteleuropa-tervek… (Budapest, 1973) és J. Galántai, Oszkár Jászi's Conceptions of Federalism… (Budapest, 1975).

Irodalom

Fukász György tanulmányaiban: A polgári radikalizmus filozófiai-világnézeti alapjai (Magyar Filozófiai Szemle, 1958. 1–2. és 3–4) és A polgári radikalizmus és a munkásmozgalom viszonyának egyes kérdései Magyarországon 1900–1918 (Párttörténeti Közlemények, 1958. 1); valamint monográfiájában: A magyarországi polgári radikalizmus történetéhez 1900–1918. Jászi Oszkár ideológiájának bírálata (Budapest, 1960) ugyancsak a negatívumokat hangsúlyozza. Fukász állításait Varga József, Vita Jászi Oszkárról (Új írás, 1961. 7) című cikke vitatta, és álláspontját Kerékgyártó Elemér, Hagyomány és haladás (Új írás, 1961. 9) című cikkének érvelésével szemben is fenntartotta: Varga József, Még egyszer Jászi Oszkárról (Új írás, 1952. 6). A mozgalom törekvéseinek alapos, rokonszenvező elemzését nyújtotta Horváth Zoltán, Magyar századforduló. A második reformnemzedék története 1896–1914 (Budapest, 1961. 2. kiadás, Utószó: Nagy Péter. Budapest, 1974) című monográfiájában. Szücs László, A magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának történetéhez. Jászi Oszkár ideológiai fejlődése 1900–1906 között (Századok, 1963. 6) című tanulmányában szerepüket progresszív jellegűnek tartja a magyar társadalmi és politikai életben.

A szabadkőművesség hazai tevékenységére Fukász György, Szabadkőművesség, radikalizmus és szocializmus az 1918 előtti Magyarországon. A Martinovics Páholy történetéhez (Párttörténeti Közlemények, 1961. 2) és L. Nagy Zsuzsa, Szabadkőművesség a XX. században (Budapest, 1977) feldolgozását használtuk. Lásd továbbá Vargyai Gyula, Nemzetiségi kérdés és integráció. Adatok Jászi Oszkár nemzetiségi koncepciójának értékeléséhez (Studia iuridica auctoritate Universitatis Pécs publicata 68. Pécs, 1970); Csüry István, A „Huszadik Század” szociológiai pozitivizmusa. Fejezet a folyóirat történetéből (In: Könyv és könyvtár. IX. Debrecen, 1973); Veres András, Jászi Oszkár 1919 előtti munkásságának megítéléséhez. Születésének 100. évfordulójára (Irodalomtörténeti Közlemények, 1975. 5–6); Szabó Miklós, Középosztály és újkonzervativizmus. Harc a politikai katolicizmus jobbszárnya és a polgári radikalizmus között (Világosság, 1975. 6); valamint Hanthó Zsuzsanna, Jászi Oszkár és Szabó Ervin vitája a tudomány és a politika viszonyáról (In: Az MTA Dunántúli Tudományos Intézete. Közlemények 21. Pécs, 1976) című tanulmányát.