Jókai Mór

A Múltunk wikiből

Ásvai Jókai Móric

Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.
regényíró, a „nagy magyar mesemondó”
Wikipédia
Mór Jókai - Project Gutenberg etext 17597.jpg
1853.
Jókai Mór: Egy magyar nábob című regénye.
1854.
Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán című regénye (1854–55).
1858. augusztus 21.
Megindul Jókai élclapja, az Üstökös.
1860.
Jókai Mór: Szegény gazdagok című regénye.
1862.
Jókai Mór: Az új földesúr című regénye.
1863. január 1.
Megindul Jókai napilapja, A Hon.
1869.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye.
1870.
Jókai Mór: Fekete gyémántok című regénye.
1872.
Megjelenik Jókai Mór: És mégis mozog a föld és Az aranyember, valamint Tolnai Lajos: Az urak című regénye.
1879.
Jókai Mór: Rab Ráby című regénye.
1893.
Jókai Mór: Sárga rózsa című regénye.

Bóna István

A hunok

Bárhonnan származik is, bárhogyan öröklődött is a néphit, hogy Attila valahol a Tisza-vidéken nyugszik, ez a hit megfelel a történelmi igazságnak. Nem felel meg viszont, hogy Attilát elterelt, majd medrébe újból visszaeresztett folyóvízbe, hármas, arany-, ezüst-, vaskoporsóba temették volna el – erről a múlt század közepéig senki sem tudott és senki sem írt hazánkban. Attila temetésének a ma történelmi igazságként számon tartott költői változata a múlt század közepén keletkezett. Mégpedig többszörösen félreértve és félreértelmezve az Attilát személyesen is ismerő Priscosnak a temetéssel közel egykorú tudósítását. Már az újkori legendát veszik át, s bonyolítják egyre művészibbé Attila temetését nagy íróink, Jókai és Gárdonyi.

Vörös Károly

A kisnemesi életmód: a parasztház

Ócska fedelű, hol kékre, hol sárgára meszelt, utoljára pedig iromba kövecsekkel kivert falusi házacskának rajzolta Jókai is Sonkolyi Gergely uram házát, mely berendezésében már mit sem tért el a jobb módú paraszt háza tájától.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

A dühödten vagy a jó mulatság egyfajta derűjével urakat kergető tömegben (Jókai Kis királyokjának egy ilyent ábrázoló leírását számtalan per konkrét adatai hitelesítik) már a pásztorok, a szőlőmunkás napszámosok, zsellérek, zsellérasszonyok veszik át a fő szerepet.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Jókai több regényében szeretettel írt a román népről, műveiben román népköltészeti témákat is feldolgozott. Különösen érdekelte a román betyárköltészet, amely nemcsak romantikus alakjai miatt állt közel hozzá, hanem a nemzeti függetlenségi küzdelem iránt érzett tisztelete miatt is.

Jókai vonzódott a magyar betyárvilág felé is, és egyforma elragadtatással nyilatkozott a magyar és a román betyárballadákról. Felismerte a román betyárballadák igazi értékét, jelentőségét; a betyárokban nemzeti hősöket látott.

Spira György

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Március 15-e első fejleménye az volt, hogy Petőfi összeült Vasvárival meg a Pilvax-kör két további tagjával, Jókai Mórral és Bulyovszki Gyulával s a tizenkét pont eddigi – petícióhoz illő – keretszövegét felcserélte egy új szerepének megfelelő, kiáltványt formázó szöveggel, anélkül azonban, hogy maguknak a tizenkét pontba foglalt követeléseknek a szövegét is radikalizálni próbálta volna (mert hogy Magyarországon netalán már megvolnának egy a polgárinál messzebb menő átalakulás keresztülvitelének a feltételei, olyasmivel természetesen a tanácskozásnak az a két résztvevője – Petőfi és Vasvári – sem áltatta magát, aki egyébként a kitűzendő végcélt ekkor már a polgári berendezkedést radikálisan meghaladó „szociális köztársaságban” látta). Majd, elkészülvén a kiáltvány kéziratának véglegesítésével, ez a négy főnyi együttes a Pilvaxba sietett, maga köré gyűjtötte a már ott várakozó többi radikális fiatalt is, s ezután sorra járta a pesti egyetem fakultásait, hogy a továbbiakban mindenekelőtt az egyetemi hallgatókat bírja csatlakozásra.

A baloldal és a békepárt párharca 1849 elején

Ennek megfelelően a békepárti politikusok – Kemény Zsigmond báró, az író, Kovács Lajos, a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium egyik osztályának vezetője, Kazinczy Gábor Zemplén megyei főszolgabíró és társaik – mind a képviselőház ülésein, mind magánmegbeszéléseken ezután is újra meg újra hangot adtak különvéleményüknek, februárban pedig a békepárt Esti Lapok címen megteremtette a maga sajtóorgánumát is az egykor baloldaliként feltűnt, de ekkorra már szintén békepártivá átvedlett Jókai szerkesztésében.

A forradalom radikálisainak minden okuk megvolt tehát arra, hogy nyugtalanul figyeljék a békepárt szervezkedését. S az Egyenlőségi Társaság vezetői január 15-összejövetelükön már el is határozták, hogy haladéktalanul általános támadást indítanak a békepárt ellen. A támadás terepéül pedig &ndsah; minthogy a két nappal korábban történtekből ők csak azt olvasták ki, hogy a képviselők többsége továbbra sem a békepárt, hanem a honvédelmi bizottmány mögött áll – a képviselőházat választották. De éppen ezért ügyelni kívántak arra, hogy a képviselőház összetétele a továbbiakban se módosuljon a békepárt javára, hanem – ha lehet – még baloldalibbá legyen. Január végén tehát arra hívták fel a házat, ítélje mandátumuk elvesztésére mindazon képviselőket, „kik a ház engedelme vagy a kormány kiküldetése nélkül lévén távol Debrecenből, jövő február hónap 10-éig itten meg nem jelennek”.[1] Majd az országgyűlés jobboldalának megfélemlítése céljából február elején beterjesztettek egy másik indítványt is, s ebben arra javasolták kötelezni a honvédelmi bizottmányt, hogy létesítsen politikai bíróságokat „azokra nézve, kik… honárulás vétkébe esnek”.[2] És az országgyűléssel el is tudták fogadtatni mindkét javaslatukat. A békepártnak azonban végül mindkettőt sikerült kiforgatnia a maga lényegéből. Ezt pedig a radikálisok a legnagyobb igyekezettel sem akadályozhatták meg. Mert akkora erővel, amekkorával a békepártot valóban maguk alá gyűrhették volna, ez idő tájt már távolról sem rendelkeztek.

A baloldal meggyengülését mindenekelőtt saját sorainak megritkulása idézte elő. Persze nem az a ritkulás, amelyet a Nyáryk meg a Jókaik színeváltozása eredményezett – végtére is az ilyen elemek kiválása csak javára válhatott a baloldalnak –, hanem az, amelyet az önvédelmi harc okozott azáltal, hogy a baloldal híveit tucatjával szólította el a politikai élet középpontjából más frontszakaszokra. Hiszen a radikálisok közül – a tábornokká kinevezett Perczelhez vagy a Bem segédtisztjévé lett Petőfihez hasonlóan –, ekkor már igen sokan a honvédsereg soraiban szolgáltak, mások meg – mint Oroszhegyi vagy a januárban alföldi önkéntesekből toborzott Rákóczi szabadcsapat élén Erdélyben harcoló Vasvári – szabadcsapatparancsnoki szerepet vállaltak. De voltak olyan radikálisok is, akiket – mint például Telekit vagy az áprilisig mellette dolgozó Irinyit – a forradalom külföldön végzendő diplomáciai munkára vett igénybe.

Szabad György

A társadalomtudományok

Gyulai nagy felismerései (Katona Bánk bánjának és Vörösmarty irányt szabó szerepének értékelése) nagy tévedésekkel társultak. Így a romantika leegyszerűsítő megítélése, ami megmutatkozott Vörösmarty-elemzéseiben is és kiteljesedett a Jókai elleni támadásaiban, továbbá Vajda János és az 1860-es években jelentkező, kísérletező kedvű fiatal írónemzedék ledorongolása, mert eltértek az általa helyesnek tartott normáktól, különböztek az egyoldalúan eszményített Arany Jánostól.

A szépirodalom

A romantikus széppróza áradatából emelkedett ki Jókai Mór nemcsak tehetsége és közönségsikere révén, hanem azzal is, ahogyan a romantikát a realizmussal egybeszőve előre tudott lépni. A felszínesen megközelített történeti múltba (Erdély aranykora, 1851; Törökvilág Magyarországon, 1852–53), egzotikus körülmények közé (A janicsárok végnapjai, 1854) kalandozó regények után talált rá igazi témavilágára, a közelmúltra, amelyet saját tapasztalataiból, s a kortársak elbeszéléséből oly jól ismert (Egy magyar nábob, 1853–54; Kárpáthy Zoltán, 1854–55; Szegény gazdagok, 1860; Az új földesúr, 1862; Mire megvénülünk, 1865). Regényeiben a főhősök leegyszerűsítettsége vérbő mellékfiguráknak, színes életképeknek, a társadalmi és természeti környezetnek valósághű felidézésével párosult. Előadását nemcsak dúsan burjánzó mesevilága és a reformok útjára lépett nemesség iránti rajongása tette népszerűvé, hanem a realista megelevenítésnek ezek a tisztásai, és az a melengető bizonyosság is, hogy regényeiben a győzelem többnyire a jók osztályrésze, de az erkölcsi elégtétel mindenképpen kijut nekik. A reménytelenségtől iszonyodó Jókai a vereségért jóvátétellel, az igaz ügy végső diadalával, még a hódítók meghódításának lehetőségével is vigasztalta, biztatta olvasóit s önmagát, mégpedig az átélésnek azzal az erejével, amit az őszinteség kölcsönzött legjobb írásainak.

Kemény Zsigmond a Jókaiétól nagyon is különböző világba vezette olvasóit. A lelki válságoktól gyötrött jellemek, a szenvedélyek által teremtett s a végzettől beárnyékolt tragédiák világába. Kemény tételesen is kifejtett tragikum-koncepciójának megfelelően, a bukást felidéző „vétség” természetes emberi tulajdonság, vagy éppenséggel erény túlhajtásaként jelent meg regényeiben. Sokkal nagyobb író volt azonban annál, semhogy tételének puszta illusztrálásával megelégedett volna. Regényeiben a hiteles lélekrajz a pontos, még a polgári erkölcs követelményeitől viszolygó arisztokrata bírálatát sem mellőző társadalomrajzzal (Férj és nő, 1852), s a tragédiákat termő 16–17. századi viszonyokat hűen felidéző történetiséggel társult (Özvegy és leánya, 1855–57; A rajongók, 1859; Zord idő, 1862). Jókaival ellentétben kerülte a történetietlen visszavetítéseket, s a letűnt korok olyan tényleges problémáit kereste, hőseinek olyan, a történeti valóságból táplálkozó vívódásait idézte fel, amelyek nem olcsó párhuzamot, hanem az átélés kivételes lehetőségeit kínálták a konfliktusokkal nagyon is terhes világban alkotó író és olvasója számára. Kemény művei ugyanakkor agitatív jellegűek voltak. Tragikus vétséget elkövető figurái azokkal a tulajdonságokkal, szenvedélyességgel és könnyelműséggel bírtak, amelyekkel publicisztikájában nyíltan és még sokkal inkább célzások formájában annyi leegyszerűsítéssel Kossuthék tevékenységét jellemezte. Aggályos felelősségérzettől áthatott, számítóbb, erkölcsi következetesség tekintetében amazoktól olykor még el is maradó szereplőket állított szembe velük, akiket azonban „reálpolitikájuk” hasznosabbakká tesz. Mindez összhangban volt a Deákhoz csatlakozó centralisták önmegítélésével és azzal, ahogy saját politikájukat reálpolitikának minősítették. Kemény művei a végzetet, az elbukást elháríthatónak ítélve a politikai cselekvés értelmét hirdették. Ez nem volt lebecsülendő követelmény a passzivitás viszonyai között. Az 1862-ben megjelent Zord idő emlegeti egyedül elháríthatatlanként a külpolitikai „fátumot”, feltehetően annak jeleként is, hogy az önkényuralom válságának tapasztalai után Kemény már szükségesnek érezte a reálpolitika követelményrendszerébe foglalni Magyarország ”végzetes” nemzetközi elszigeteltségének, sőt kiszolgáltatottságának a számbavételét is.

Jókai romantikus regényeiben a realista részletek csak szigetekként bukkannak elő, Kemény szépprózája viszont alapjában realista, de romantikus elemekkel még jócskán átszövött.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Jókai Mór arra figyelmeztetett, hogy „Európa… várja tőlünk azt, hogy mint tudjuk Kelet-Európa érdekeit előrelátó ésszel, nemes előzékenységgel magunk körül consolidálni?” S szónoki kérdésére a helyes feleletet többek közt abban látta, hogy „amit saját nemzetiségemnek követelek, azt nem tagadom meg a másétól… Semmi nemzeti törekvés erőszakos elnyomására sem a hon határán belül, sem ezen kívül segédkezet nem nyújtok”.[3]

A „provizórium”

Jókai Mór 1862 szilveszterén még évődve írta, hogy a letelt esztendő „hírlapírójának legnagyobb érdeme az, amit nem tett, – legbölcsebb beszéde az, amit ki nem nyomtatott, – s a legjobb szerencséje az, ami meg nem történt rajta”,[4] de az új esztendőben indított lapja hamarosan őt is börtönbe juttatta. Szerencséjére, annak a perszonális uniót sürgető cikknek, amit A Hon hasábjain közölt, az ifjú Zichy Nándor gróf volt a szerzője, akit „bűntársával”, Jókaival együtt egy hónap múltán befolyásos családja ki tudott szabadítani fogságából. A következő évben újabb eljárást akasztottak Jókai nyakába, szerkesztői asztalát pedig még több mint két évig nélkülöznie kellett.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

Még ki sem bontakozhatott a Szilágyiék kezdeményezését követő hírlapi polémia, amelyben a határozatiak vezérkarának a megbízásából Jókaira várt a vezető szerep, s az a valóságos rágalomhadjárat, amivel Podmaniczkyék arra törekedtek, hogy Kossuthot elidegenítve a vele végre kapcsolatra találó „szélsőbaloldaliaktól”, az emigráció vezetőjének minden hazai politikai összeköttetését ismét kizárólag ellenőrzésük alá vonják, amikor közbelépett az elnyomó hatalom.

A szervezett ellenállás felszámolása

Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[5]

A kiegyezési törekvések megerősödése

Jókai már 1862-ben így jellemezte a birodalmi központosítást szolgáló publicisztika nemzetiségpolitikai vonatkozású „kelepce-kérdéseit”: „»Akarjátok-e a követelő nemzetiségek kívánatait teljesíteni?« – Ha azt mondjuk: igen – bevádolnak bennünket a magyar nemzet előtt, hogy az ország felosztásába egyezünk. – Ha azt mondjuk »Magyarország épségét meg akarjuk őrizni«, akkor azzal vádolnak bennünket, hogy uralkodni akarunk a nemzetiségek felett. – Ha azt feleljük, hogy kedvezményeket adunk azoknak, akik kívánják, akkor azzal támadnak meg bennünket, hogy miért nem adunk hasonlókat azoknak, akik nem követelnek… Ha azt mondjuk: egyenlő mértékkel akarunk igazságot adni minden nemzetiségnek, insinuálnak bennünket a szerbek, horvátok előtt, hogy szabadalmaikat akarjuk… megcsorbítani”. Majd hozzátette: „mikor aztán az alkotmányos vitába fogott magyar ember köröskörül meg van hajtva, a látja, hogy sehogy sem lehet kitörni a hajtásból, végre kifárad, megunja, megcsömörli az eredménytelen küzdést, s azt mondja, hogy »inkább a vadásznak adom meg magam. mint a hajtóknak«. Azzal aztán csendes lesz minden.”[6] Jókai kitűnően érzékeltette mind a bécsi taktikát, mind ennek a magyar politikai vezető rétegre súlyosodó hatását, elhárítva azonban Szilágyi Virgilék – s közvetve Kossuth – kibontakozási terveit, amelyek nem utolsósorban a magyar politikai erők elszigetelődési érzését és az abból netán fakadó dacreakriót akarták megelőzni, ellenszerként vajmi keveset ajánlott. A magyarságot önuralomra biztatta, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségiek fel fogják ismerni, mennyire „közös érdek” az ország önrendelkezésének a visszavívása, hiszen az minden polgárnak a gazdasági, a társadalmi és a kulturális fejlődés ragyogó távlatait kínálja. Mivel azt tisztázatlanul hagyta, hogy a nemzetiségiek szerinte legalábbis milyen „óhajtásaik teljesítését” remélhetik a magyar országgyűléstől, mindez kevés volt az együttélő népek összefogásának előmozdítására és Schmerling kitűnően felismert taktikájának tényleges ellensúlyozására.

A magyar politikai vezető réteg elszigetelődési érzését az 1863 nyarára Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlés fejleményei tovább fokozták. A választójogot ugyan kiterjesztő, mindenekelőtt azonban a birodalmi centralizáció érdekeit érvényesítő oktrojált választási szabályzat és az uralkodó felelevenített joga, hogy „regalistákat” hívhasson meg, a szászoknak páratlan befolyást biztosított. A szászok az országgyűlésen a lélekszámuk háromszorosát megközelítő arányú képviselethez jutottak. A lélekszám szerintinél némileg magasabb volt a magyarok, viszont jóval alacsonyabb a románok képviseleti aránya. A kialakult erőviszonyok lehetővé tették, hogy a szászok a románokkal a kölcsönös támogatás jegyében többségi blokkot alkossanak. Négy „regalista” kivételével a kisebbségbe szorult magyar képviselők távol maradtak az országgyűlésről, amely előbb megszavazta a román nemzet, a görög katolikus és a görögkeleti felekezet teljes egyenjogúságát, majd „törvénybe” iktatta mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst, és küldötteket választott a birodalmi tanácsba. A magyar politikai vezető réteg irányadó köreiben érlelődő fordulatot mindinkább az jellemezte, hogy egyre nagyobb hányaduk cserélte fel annak fontolgatását, hogy mint lehetne az önkényuralommal szemben kialakított ellenállás közös frontjára vonni a nemzetiségieket, azzal, hogyan lehetne sikeresen versenyre kelni velük a Béccsel való alkudozásban. Schmerling taktikája – „a magyarok” passzív ellenállásának a megtörésére használni fel a manővert – jónak bizonyult, ha a saját centralizációs törekvései szempontjából végül nem is járt az általa remélt eredménnyel.

A nemzetiségi törekvéseket panaszló hangok mind több antidemokratikus felhanggal társultak. Az erdélyi választásokkal kapcsolatos sajtóközlemények szívesen hivatkoztak a tömegek fanatizálásának, az úri birtokok „felosztására” folytatott agitációnak a példáira, sőt olyan megnyilatkozások is napvilágot láttak, amelyek a jogsérelmeken és a szászoknak nyújtott kivételes kedvezményeken kívül a választójog kiszélesítését is kifogásolták. Az országszerte újraerősödő paraszti nyugtalanság is ernyesztően hatott a magyar politikai vezető rétegnek mindenekelőtt a birtokrendezés kimenetelében leginkább érdekelt nagybirtokos és középbirtokos elemeire. 1861-et követően jutott döntő szakaszába az úrbéri birtokrendezési perek többsége. Az összeütközések napirenden voltak, az ítéletek végrehajtásához mind gyakrabban vették igénybe a Ferenc Józsefi katonaságot. Rossz termések sora és az 1863. évi páratlan mérvű alföldi aszály felélesztette a szegényparasztság tömegeinek nyugtalanságát, s munkabeszüntetésekkel is alátámasztott bérkövetelésekhez, az ínséges területeken pedig valóságos éhséglázadásokhoz vezetett. A legelőfeltörésekkel egyenes arányban szaporodó betyárbandák garázdálkodása a népi támogatás híján a közbiztonság helyreállítására képtelen önkényuralmi erőszakszervezetek iszonyatos brutalizmusa ellenére is megerősödött. Az egyletei megújításával ismételten kísérletező ipari munkásság és a városi előproletariátus, a napszámosok, vándormunkások növekvő seregének időről időre jelentkező nyugtalansága is sok aggodalmat okozott. Féltek a szervezkedésétől, annál is inkább, hiszen számon tartották a Nemzetközi Munkásszövetség megalakulását 1864 őszén, de aggódtak amiatt is, nehogy szervezetlen tömegei a politikai bizonytalanság viszonyai között a vezető réteg törekvéseivel ellentétes hazai politikai akciókhoz csapódjanak.

Az antidemokratikus hangulatkeltésben azok jártak az élen, akik a tömegektől való tényleges félelmeik miatt is szorgalmazták az arisztokrácia vezető szerepének elismerését és a Habsburg-hatalommal kötendő megegyezést. Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte. 1862-ben azt fejtegette, hogy „miért ne volna gyakran a reactiónak igaza a forradalom lázbeteg követelményei ellenében”, 1863-ban pedig – igaz, a jelek szerint egy úrbéri perben való megegyezést elősegítendő – kijelentette: „a haza veszve van, ha a lelki hatalom vezetése az aristocratia kezéből kisiklik”.[7] A Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszum érdekében antidemokratikus érveléssel küzdő Vida Károly már 1862-ben azon sajnálkozott, hogy 1848-ban nem „a parasztra” rótták a megváltás terhét, és szembefordult minden további engedménnyel: „Hiába szórják… a népnek hűbéri jogainknak még megmaradt rongyait… a nép tengere… elnyeli az apró adományokat, de azért még csak falánkabb lesz.” Nem az uralkodó tól kell félteni „a nemzet fáját”, hanem attól, hogy „mi magunk irányozzuk az irtó fejszét” rá utat engedve a nemzetiségi törekvéseknek, az ellenükben „a fejedelemmel” kötendő megegyezés helyett.[8] Kovács Lajos 1862-ben megjelent röpiratában mindenekelőtt azzal indokolta kiegyezési javaslatát, hogy „egykoron török-tatár áradat ellen kelle védenünk Európa Nyugatát, most a Keletet kell védenünk – az újkori eszmék ellen”.[9] 1863-ban pedig azt fájlalta, hogy 1848-ban, amikor „kiváltságainkat eldobtuk, a birtokot mobilizáltuk, a képességet mindenre kiterjesztettük, a jogegyenlőséget uralomra emeltük… az új vendégnek, mely magát korszellemnek, az új világ boldogító nemtőjének mutatá be, a mely távol nyugatról jöve hozzánk, öröm és tombolás közt nyitottuk me országunkat”.[10] Kovács Lajosnak és társainak a konkrét kiegyezési javaslatai elutasításra találtak ugyan a határozatiak és a feliratiak sajtójában egyaránt, retrográd érvelésük azonban korántsem bizonyult hatástalannak.

Ellentétben velük Vajda Jánost éppen az antidemokratizmusnak és a nemzeti szűkkeblűségnek az önkényuralom válsága idején a politikai vezető réteg körében észlelt megnyilvánulásai indították arra, hogy az 1862-ben kiadott Önbírálat és Polgárosodás című röpirataiban kompromisszum keresésére biztasson. Vajda „a hazafiság tártuffe-jeire” méltán zúdított kemény bírálatát azzal az egyértelmű intéssel társította: „nyugot-európai értelemben democratává kell lennünk, hogy – magyarok maradhassunk.”[11] A demokratikus átalakulás követelésének egybekapcsolása a kiegyezés melletti érveléssel kíméletlen vesszőfutásra kényszerítette Vajdát. Míg az antidemokratikus hangvételű Kovács Lajos, Zichy Antal és mások kiegyezési javaslataival csak polémizáltak a tudatformálás monopolizálására törekvők, Vajdát igyekeztek kiközösíteni. A legfájdalmasabb ütéseket Gyulai Pál mérte rá. Gyulai 1857 óta ellenérzéssel figyelte Vajdát, mert az dicsérni merte Jókai Dózsáról írt drámáját, noha a tragédia idealizálta a népvezért, aki szerinte „nem képviselt egyebet az elnyomott nép rossz szenvedélyeinél”.[12] Gyulai cikksorozatában Vajdát a nagy történelmi tekintéllyel visszaélő „széchenyieskedőnek” minősítette, szükségesnek mondva – a nemzeti érdek és a vezető rétegek együttes védelmében – „kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszautasítani rágalmait”.[13] Figyelmet érdemel, hogy Gyulai támadását az a Jövő utasította vissza, amely Vajdának a demokratizmus fokozására irányuló igényét teljes joggal érezhette a magáéhoz közelállónak, ha kiegyezési javaslataival nyilvánvalóan nem értett is egyet A kiközösített Vajdát – saját szavai szerint – „a formális éhenhalás veszedelme” űzte az udvari kancellária bécsi irodáiba. Bécsben alkalma volt kigyógyulni illúzióiból. Amint maga írta Jókainak: noha ”itt”, Bécsben ”kapnék kalácsot is… érzületem napról napra jobban fellázad helyzetem ellen”, s „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak”,[14] értve ezen a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés sürgetését. Valóban, hazatérve a polgári demokratikus kibontakozást célzó Kossuth kiegyezésellenes küzdelmének támogatására fogott tollat. A demokratikus elkötelezettségű Vajda János útja így vezetett éppen ellentétes irányba azzal, amit a politikai cselekvésben a legnagyobb súllyal bíró rétegek többsége járt meg.

Vélt és valóságos gazdaági érdekek is a kompromisszum szükségességének érveit erősítették a birtokosság körében. Termését a birodalmi belső piacon és a Bécsen át, illetve a Triesztbe vezető vasutak közvetítésével Nyugaton is viszonylag könnyen, s általában jó áron értékesíthette. Tudatában a korszak nagy részén át tartó agrárkonjunktúra, sőt a feudalizmus felszámolásán alapuló kapitalista fejlődés mozzanatai is szorosan összefonódtak az Ausztriával való egybekapcsoltság tényével. Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodó i kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével. Mindehhez járult éppen az 1860-as évek derekán jelentkező részleges és átmeneti dekonjunktúra idején az a korántsem célzatosság nélküli bécsi hírverés, hogy politikai stabilizáció esetén folytatódik, sőt minden korábbit meghaladó mértékűvé válik a fellendülés.

A pénzügyi és gazdaságpolitikai kérdések vitatása nemcsak a sajtóban, hanem a színfalak mögött is jellegzetes fordulatot vett. Az adóprés fokozódásával, az államkötvények árhanyatlásával, a vasútépítés ütemének lassúbbodásával, irányának és építési módjának a megszabásával, a magyarországi iparfejlődés és agrártermelés követelményeit kevéssé érvényesítő kereskedelem- és vámpolitikájával kapcsolatos elégedetlenség mind gyakrabban találta szembe magát azzal a felelettel, hogy a nehézségek orvoslása csak kiegyezés esetén remélhető. A gazdasági fellendülés biztosítékait és az egyenjogúsítási ígéretek mielőbbi realizálását remélte a politikai konszolidációtól a zsidó polgárság zöme, amelyet aggodalommal töltött el a társadalmi és politikai feszültség újrahalmozódása. Hozzájárult mindehhez, hogy hitéletüknek az önkényuralom válsága idején választott és az ellenállási szervezkedéssel is kapcsolatba került értelmiségi vezetőit a provizórium idején a hatóságok eltávolították tisztségeikből, s azok túlnyomó részben ismét a gazdasági egybekapcsoltságban közvetlenül érdekelt nagy polgárok kezére jutottak. Sokan vetették reményüket a kompromisszum ígérte lehetőségekbe a birtokaikból már kikopott nemesek és azok közül is, akik az önkényuralom szervezetében sem helyet, sem biztos jövedelmet nem találtak, s míg a passzív ellenállással azonosultak, nem is kerestek. Megegyezés esetén azonban az új állami és megyei hivatalokban, sőt a hadseregben is tisztséget és jó fizetést reméltek maguknak, s az önkényuralom böjtös viszonyaival mindinkább elégedetlen fiaiknak. Mert a politikai vezető réteg felnövő új nemzedékének egyre nagyobb hányada akart mindenképpen szakítani a passzív ellenállás puritánoskodásával. A magán- és közélet 1860–61-es „félalkotmányos” periódusában színesebbé vált világa kísértette, sőt a lázas kiútkeresés egyik végletéből a másikba lendítette őket. Azt kívánták, hogyha az önkényuralom felszámolása nem kecsegtet sikerrel egy hamarosan sorra kerülő felszabadító küzdelem útján, akkor vessenek véget a tűrhetetlennek érzett helyzetnek megegyezés révén. Mindinkább azt minősítették „reálpolitikának”, ha nem olyan „merev” feltételekhez kötik a megegyezést, amelyek talán egy emberöltő múltán sikert hozhatnak, de nem változtatnak saját, önsajnálattal szemlélt sorsukon.

A magyar nemzeti önrendelkezés biztosítása szempontjából ismét sötétnek mutatkozott a nemzetközi látóhatár. Mind többen ítélték meg úgy a helyzetet, hogy Olaszországot a belső átalakulás és a római kérdés kapcsán Franciaországgal megromlott viszonya hosszú időre tehetetlenné teszi. A dunai fejedelemségekkel a nemzetiségi kérdés miatt érezték mind reménytelenebbnek az együttműködést. Baljós jeleket olvastak ki a magyar önkéntesek tömegét is magával ragadó új lengyel szabadságküzdelem tragikus sorsából, látva a cári hatalom kérlelhetetlenségét és az európai közvélemény felháborodásának hatástalanságát. Felfigyeltek a francia–osztrák viszonyban bekövetkezett enyhülésre, és számon tartották, hogy az angol diplomácia továbbra is az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen elemeként kezeli a Habsburg-birodalmat. Növekvő érdeklődéssel latolgatták a német kérdés alakulásának eshetőségeit. Nem volt ismeretlen előttük a porosz–osztrák hatalmi vetélkedés kiéleződése Bismarck élre jutását követően. De a magyar önrendelkezés számos hívének azt a reményét, hogy meginganak a Habsburg-hatalom német pozíciói, beárnyékolta a poroszországi fordulat konzervatív jellege és Berlin készsége a Szentpétervárral való lengyelellenes összefogásra. Ugyanakkor széles körben újultak fel Eötvös Józsefnek azok a lajtántúli meghallgatásra is szánt érvei, amelyek szerint csak a birodalom alkotmányos átszervezése, s a magyar kérdés egyidejű rendezése teszi lehetővé a Habsburg-hatalom vezető szerepének a biztosítását a német egység megteremtésében. A reménykeltés, hogy Bécsben előbb-utóbb sor kerül ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére, szerephez jutott a kiegyezési törekvések realizálási lehetőségei iránti bizalom élesztésében.

A kiegyezési törekvések erősödtek, de a politikai élet fő erői még várakoztak. A határozatiak vezetői ha valamikor, akkor a titkos szervezetet felszámoló, 1864. tavaszi letartóztatási hullámot követően óvakodtak minden politikai kezdeményezéstől, hiszen tudták, hogy a hatalom a fogságba vetettek vallomásai alapján bármikor lecsaphat rájuk is. Tisza 1864 őszén azt fejtegette ugyan Jókaihoz intézett nyílt levelében, hogy elítéli a politikai tétlenséget, de iránymutatása általánosságokra korlátozódott. Legfőképpen arra ösztökélte a vezetésre hivatottnak ítélt magyar politikai erőket, mindenekelőtt a középbirtokosokat, hogy biztosítsák a „szellemi fensőséget, a vagyont – főleg a hazai földnek birtokát – és a társadalom különböző rétegeinek összesimulását” mint a megmaradás és továbbjutás „sarkföltételeit”.[15]

S. Vincze Edit

A szocialista munkásmozgalom kibontakozása

Csekély volt azoknak a társadalmi kérdések iránt fogékony, haladó gondolkodású politikusoknak, publicistáknak a száma, akik pártfogolták egy, Schulze-Delitzsch eszméin alapuló munkásszervezet megalapítását. E kevesek között volt Jókai Mór, a balközép híve, meg a szélsőbal néhány képviselője, Simonyi Ernő és Vidats János.

Szász Zoltán

Bosznia megszállása

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban.

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

Mint Jókai lapja, A Hon korábban írta: ez a tőke, „ha célszerű módon mozgósíttatnék, rövid időre legalább segíthetne a birtokososztályon”.[16]

A véderővita

A széthúzó Szabadelvű Pártot Tisza azzal kényszerítette engedelmességre, hogy lemondását helyezte kilátásba, ha a javaslatokat nem sikerül elfogadtatni. De még így is több tekintélyes 67-es politikus emelte fel szavát a törvény ellen, közöttük Andrássy Gyula, Jókai Mór és Horvát Boldizsár.

Katus László

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

A nemzetiségi kérdésben egyébként békülékeny és liberális szellemű Jókai Mór azt írta, hogy elvben ugyan helyes az általános választójog, de nálunk a gyakorlatban úgy vetődik fel a kérdés: „Legyen-e egyáltalán egy magyar állam Európában, felelet rá: kilenc millió nem magyar hat millió magyar ellen, általános választójoggal.” Ez „elveti annak még a lehetőségét is, hogy Magyarország, mint egységes állam alkotmányos képviselet alapján létezzék valaha … Elveti államalkotásunk alapját … s utat nyit a szétbomlasztó szenvedélynek.”[17]

Vörös Károly

Az irodalom és a művészet változásai

De ugyanezt a törést tapasztalhatjuk a prózaírásban is: (az egy Jókait kivéve) a még 48 előtt indult nagy prózaíró nemzedék: Jósika, Eötvös és Kemény a kiegyezés éveire elnémul, oeuvre-jük lezárul anélkül, hogy a kor megváltozott valóságát a prózában hosszú időre bárki, akár történeti mezben is, képes lenne az ő színvonalukon ábrázolni.

A kultúra új jelenségei

Az irodalomban, mely legérzékenyebben, legnagyobb hatással, és így a legteljesebben és legdifferenciáltabban képes bemutatni a változásokat, még az 1880-es években is a kultúrán belül szinte egyedülálló szívóssággal tartja fenn magát a nemzeti romantika – igaz, hovatovább már csupán Jókai által képviselve. Persze Jókainál is érződik a változás: a kiegyezés korának még eleven és közvetlen politikai és társadalmi töltést hordozó nagy művei – a 48 napjait, vagy egy még reálisnak látszó nemzeti kapitalista utópia hőseit egyforma lelkesedéssel élesztgető A kőszívű ember fiai, a Fekete gyémántok, A jövő század regénye – az 1870-es évek közepétől már nála is helyt adnak az egyre inkább pikareszk elemeket alkalmazó és a Thaly-féle nemesi kuruc szemléletet tükröző történeti regénynek vagy – saját korába visszatérve – a bűnügyi kalandregénynek; 1890-re a Gazdag szegényekben a nagyvárosi proletár-kispolgári élet (igaz, részben itt is idillben feloldódó) ábrázolásáig is eljut. De életútjának ilyen fejlődése ellenére is, a hőseit mozgató indulatok és a jellemek azonossága mégis csak áthidalja a korszakváltást és azt a zökkenőt, mely a nemzeti múlt nagy témáinak egyre inkább kulisszává üresedéséből áll elő, egyrészt megnyugtatóan szuggerálva az olvasónak a fejlődés állandóságát, megszakítatlanságát, másrészt benne az ember, és általa végül is a társadalom stabilitását: a jelen kapcsolódását a múlt legjobb hagyományaihoz. Nehéz feladat mindennek elhitetése, ám Jókai – vonzóerejének és hatásának máig talán legbiztosabb zálogaként – nem cinikus alkat: ő valóban ilyennek látja és hiszi is azt, amit leír, még akkor is, ha magával az ábrázolás megváltozott módjával akaratlanul érzékelteti is a változást. Szuggesztív művészetével azonban – ha öntudatlanul is – így válhat egyik leghatásosabb eszközévé a kiegyezés utáni korban a régi eszményeknek éppen beteljesülését láttatni kívánó, s a nagy múlt és a jelen között legfeljebb mennyiségi különbséget elismerő hivatalos felfogásnak. Jókai ilyen hatásának ereje a társadalomban elszigeteli még az olyan, nála nem kisebb tehetségű kortársnak, mint a társadalmi-politikai fejlődés 1867 körüli vízválasztóját magánéletében is érző (vagy az általános életérzés sodrában, lírai alkatának megfelelően ide is áthelyező) Vajda Jánosnak kritikus keserűségbe és dezilluzíonáltságba fulladt hangját is.

Bár Jókai nemcsak kivételes tehetségű író, de történetileg ennél több: egy, csak közvetett és közvetlen olvasótáborával együtt értékelhető, komplex történeti jelenség is volt (ilyenként. a század első feléből is csak Kazinczyhoz és Petőfihez mérhetően), mindez persze nem jelenti azt, hogy a kor irodalmának – elsősorban a prózában – most már egyre inkább az új valóságtól formált új jelenségeit képes lett volna teljesen elnyomni, háttérbe szorítani. Mert a társadalomban végbement változások e jelenségek formálásában egyszerre három vonatkozásban is éreztetni kezdték hatásukat.

Legkézenfekvőbb ezek között a tematika változása volt. A birtokos nemesség hanyatlása a korszakra már egyre inkább befejezett tény, ha egyelőre még túl közeli, és véglegesen még le nem zajlott folyamat is ahhoz, hogy művészileg stilizált vagy absztrahált formában jelentkezzék: bemutatásában így még él a réteg anyagi összeomlásának nosztalgikus ábrázolása is, keveredve a társadalmi fennmaradásáért vívott kétségbeesett, s egyre kevésbé tiszta küzdelmének nyers, nem egyszer kíméletlen, sőt torzító leírásával. Az utóbbi szemlélet erősödését és az ábrázolás növekvő kíméletlenségét fokozza az, hogy a folyamat többnyire már nem belülről, a birtokos nemesség szemével, hanem egyre inkább kívülről van ábrázolva, mint – s legjellegzetesebben – Tolnai Lajos oeuvre-jében, mely a régi osztály hanyatlását éppúgy, mint az új emelkedését a kísérőjelenségek sokszínű ábrázolásával, ám az őket mozgató társadalmi-gazdasági folyamat mélyebb észlelése és megértése nélkül, csupán moralizálva és a külsőségek szintjén, nemegyszer egyfajta intellektualizált (nyomokban Arany Lászlónál is felbukkanó) plebejus idegengyűlölet szemüvegén át látva mutatja be.

Ezzel párhuzamosan, a változás második elemeként, az új írói generációban egyre nagyobb számban jelennek meg a modernül differenciálódó társadalom szélesebb intellektuális rétegeiből érkező írók. Ők már nemcsak új tematikát hoznak magukkal, hanem beépítik az irodalomba az őket kibocsátó társadalmi rétegeknek újfajta problémalátását és érzékenységét is. Hogy közülük csak a legjellegzetesebbeket említsük: Mikszáth Kálmánnal az elszegényedő megyei nemesi kishivatalnok szintjéig felemelkedő jómódú kispolgárosodott paraszt; Bródy Sándorral a szegény vidéki zsidó kispolgár-proletár kisiparos; Petelei Istvánnal az erdélyi örmény–magyar kisvárosi polgárság világa, élményanyaga és értékrendje emelődik be az irodalomba. De nem véletlen, hogy az 1880-as évek végéig még egyikük sem tud teljesen érvényesülni: a tematika új elemei és a bennük rejlő újszerű társadalmi problematika lehetőségei majd csak a századvégre fognak teljesen kibontakozni. Valóban még korunkban kiteljesedett (és nem csak az író korai halála által lezárt) életműnek talán csupán Iványi Ödöné tekinthető, csúcspontján egy, a kor új valóságát szélesen ábrázoló regénnyel, A püspök atyafiságával.

Az átalakulással jelentkező új egyéni és társadalmi viszonylatok reális bemutatása a változás harmadik tüneteként, új ábrázolási módszerek alkalmazását is megköveteli. Így lép előtérbe az alakuló új irodalomban az önmagát túlélt romantikával szemben a realizmus igénye, illetve például Bródynál már a naturalizmus is (felhasználva a kor filozófiai gondolkodását olyannyira befolyásoló darwinizmust is). A romantika, mely (másodrendű írói is hamar kihalván) már csak Jókai munkásságában kíséri végig a kort, sajátos módon Iványi Ödönnél kezd visszatérni, ám már nem a régi, Jókai által folytatott vonalat követve tovább, hanem új, modern érzelmek felé mutató, szinte már stilizált formájában.

A megváltozott társadalmi feltételek azonban a kultúrától – és elsősorban az irodalomtól – nem csupán a valóság új elemeinek érzékelését és ezek reális, vagy éppen már naturális ábrázolását követelték meg: mindezekből szükségszerűen következett annak igénye is, hogy az író foglaljon állást e változásokkal szemben: olyan igény, mely az író perspektíváit is alkalmas volt érzékeltetni. Az irodalom válasza erre az igényre a birtokos nemesség hanyatlásának és átmentési kísérleteinek felismerésén és többé-kevésbé éles bírálatán túl már nem egységes: például a Rákosi Jenő és a köréje csoportosult, jórészt a polgári átalakulással szóhoz és szerephez jutott polgári és kispolgári írócsoport, magától Rákosi Jenőtől kezdve a Borsszem Jankót szerkesztő Ágai Adolfig, már az új, polgáriasodó viszonyoknak a deáki liberalizmus jegyében álló minél teljesebb stabilizálásában látja a fejlődés követendő irányát. Ennek keretében egyaránt tudomásul veszi a birtokos nemesség hanyatlását és kísérleteit megrendült gazdasági pozíciójának erőteljes politikai pozíciókkal való felcserélésére, – majd a korszak vége felé elutasítja a kialakult struktúra, s benne saját helyzetének akár a nemzetiségek, akár a választójog kibővítése révén a szélesebb tömegek javára való bármely módosítását. Más, politikailag elsősorban a Függetlenségi Párt felé orientálódó csoportok, de például a Tisza mellett némi cinizmussal kitartó Mikszáth is, a viszonyok további határozott demokratizálásának szükségességét sugalmazzák, ha ők sem mindig következetesen. A konfliktusok azonban ezen a síkon korszakunkban még csak érlelődnek: nyílt kirobbanásuk, jórészt ugyanezen személyek és csoportok munkásságában és irányai körül, csak a századfordulóra fog bekövetkezni. Ekkorra azonban e konfliktust már a munkásmozgalom irodalmi vetületének első termékei is befolyásolni fogják.

A társadalmi változás azonban sokszoros áttételeken át nemcsak a prózában, hanem a költészetben – főleg az Arany eposzai és balladái után a korszerű költői kifejezésben egyeduralomra jutó lírában – is megtalálja a maga kifejezését. A valóság képének fellazításával és ennek során az általános emberi érzelmek kifejezésére törekedve szinte természetszerűen a hangulatok rögzítése lép előtérbe elsősorban, s a korban legnagyobb hatással Reviczky Gyulánál, aki magával a „kozmopolita” költészetet bíráló Arany Jánossal száll vitába és a költészet nép-nemzeti formáival is tudatosan szembefordul; kortársánál, Komjáthy Jenőnél pedig a törekvés éppenséggel a miszticizmusban, filozofikus törekvésekben jelentkezik (bár ezektől nem teljesen függetlenül megszólal egy szocialisztikus hang is). A 80-as évek egyes kevéssé jelentős, de nem értéktelen költőinél (közülük még Endrődi Sándort emelhetjük ki) ezután már a preszimbolizmus is megjelenik. E folyamat kibontakozása során a költészet immár végleg eltávolodik attól, a kiegyezési éveket még annyira jellemző társadalmi pszichikumtól és az azt tükröző lírától, melyet a még hanyatlásában is magabiztos liberalizmus, illetve a nép-nemzeti irodalom normái határoztak meg, de egészében is csupán átmeneti mozzanataként egy olyan folyamatnak, mely teljességében már csak a 20. század első évtizedeiben fog megmutatkozni.

Irodalom és közönség a színpadon minden műfajnál szorosabb, közvetlenebb kapcsolatát ismerve, nem lehet meglepő, ha a társadalmi változás: az elakadt nemesi és paraszti polgárosodás legelevenebb, legkonkrétebb (ha nem is szükségképpen legszínvonalasabb, legmélyebb) ábrázolását a színpad fogja nyújtani. A népszínmű egyes, még e korban is nagy sikerű darabjai – Tóth Ede: A falu rossza (1875), Csepreghy Ferenc: A sárga csikó (1877), A piros bugyelláris (1878) – ellenére a valóságos népélettől már elszakadt: hiszen egyre inkább egy meg nem valósult paraszti kispolgárosodás életformájának és problémáinak nosztalgikus kulisszáit és zenei formáit alkalmazza, és a kispolgárosodás szerint lehetőségeit éppen hogy a falun kívül vagy legalábbis a paraszti sorból kilépve megtalált városi-mezővárosi nézőre, esetleg falusi kisiparosi közönségre számít. Ezzel párhuzamosan a 70–80-as években bontakozik ki a polgár új világát bemutató francia társalgási drámák mintájára szerkesztett magyar polgári színmű. Kezdetei már az 50–60-as évek elején megjelennek, elsősorban Szigeti Józsefnek egyes, már a népdráma lehetőségét is felvillantó darabjaival, a színpad uralkodó műfajává (kezdetben az újromantikának a változás ábrázolásától visszariadva egy félig történeti, félig mesevilágba és annak problémái közé húzódó intermezzójával is párhuzamosan) azonban a 70-es évek közepére gyakorlatilag egyetlen szerző, Csiky Gergely munkássága révén válik. Csikynél a reális változás lép a színpadra, valódi alakjaival, s abban is reálisan, hogy a polgári átalakulás problémái itt elsősorban a birtokos nemesi polgárosodás szintjén és viszonyai között jelennek meg: ennek részint komikus, részint ellenszenves, taszító vonásaival, ám minden együttérzés vagy részvét nélkül a végül is pórul járt vagy hoppon maradt hősök iránt. (Igaz, hogy eközben, a polgárosodás e szakaszában még nagyon is érthető módon, magát a polgári értékrendet és világot nem éri sérelem, sőt többnyire szemrehányás sem.) Csiky tehetséges és jó szemű ember, darabjait a Nemzeti Színház nagy gárdája adja elő a kor már realistának nevezett színpadán, annak díszleteivel, színészmozgatásával. Érthető tehát a darabok többnyire hatalmas, nem egy esetben máig is elérő és ma is ismétlődő sikere, de érthető az is, ha olvasásuk közben a kor átmeneti vonásai ütköznek szemünkbe mind a problémákban, mind a válaszban. A valódi polgárnak (és a polgár valódi konfliktusának is) megjelenése a színpadon így (az 1870-es évek elejének egyes, a klasszikus liberalizmus kritikáját tükröző, eszmeileg fontos, de dramaturgiailag még éretlen kezdeményeitől eltekintve) a következő korszakra, a századvégnek a valódi polgárosodás széles kibontakozását is meghozó évtizedeire fog várni.

A próza, a költészet és a drámai műfajok fejlődése (ennek során a változás egyre határozottabb ábrázolásával) azonban már nem teljesen spontán módon, vagy csupán az irodalom (s ezen belül a sajátlag magyar irodalom) valamely autonóm, nemzetileg is zárt fejlődésének szabályai szerint és kereteiben megy végbe. Útját egyrészt a nagy társadalmi változás sodrában a közönség összetételében is végbement változással együtt járó új olvasói igények, is az ezekre felelve fordításban megjelentetett egyre gazdagabb és sokoldalúbb külföldi irodalom hatása és versenye, másrészt a hazai irodalmi kritika (részben a fordítások kiválasztását is befolyásoló) egyre élesedő tekintete is kíséri.

E két tényező közül a fejlődés szempontjából kétségtelenül a fordítások mintegy csendes kihívása bizonyult a nagyobb jelentőségűnek. A magyar irodalomban (már reformkori kezdeményeket folytatva ugyan) ez a korszak kezdi meg betölteni a világirodalmi tájékozottság korábban nagy – bár a német anyanyelvű polgárság, s a németül értő jobb módú magyar nemesség, hivatalnokság és az értelmiség számára a német irodalom, illetve a németre történt fordítások révén még ekkor is valahogy áthidalt – hézagait. Most azonban a csak magyar nyelvű olvasóközönség számára is megnyílnak a világirodalom kapui. Először a klasszikusok felé, akiknek a Kisfaludy Társaság gondozásában immár egész életműve is napvilágot lát: Shakespeare (1864–1879), Arisztophanész (1871–1874), Moliere (1863–1882), Racine (1872–1875) művei most jelennek meg. A Kisfaludy Társaság kiadja a világirodalom nagy eposzait is, 1887-ben Csiky Gergely lefordítja Szophoklészt, 1872–73-ban megjelenik a Don Quijote teljes fordítása is. Ezeken a világirodalmi műveltséget mintegy megalapozó s folyamatosan fordított és publikált klasszikusokon kívül a korszak nagy változása a fordításirodalomban is megfigyelhető: a magyar irodalomban bekövetkező változásoknak okozata, de részben okaként is. Az 1860–70-es években, megfelelően az akkor alapjainak hanyatlása ellenére is még uralkodó klasszikus liberalizmus az irodalom nép-nemzeti normáival jól összeférő társadalmi és magatartási eszményeinek, a kor angol, francia és orosz romantikus realizmusának legjelesebb művei kerülnek fordításra: részint Dickens, Thackeray (és a modern angol irodalomról Taine), az esszéisták közül Macaulay; részint Puskin, Gogol, Turgenyev – utóbbinak a 70-es évektől már a kritikai realizmusba áthajolva, „felesleges” hőseivel a hanyatló magyar birtokos nemesség dilemmáját is felvető – munkái. Jellemzően, a legkövetkezetesebben polgári viszonyokat tükröző Balzactól alig kerül valami fordításra, ehelyett a francia fordítások között Dumas, Octave Feuillet uralkodik; a kortárs francia irodalom hatása elsősorban a – ha sokban felszínesen is – valóban polgári viszonyokat tükröző színpadi műveken (Scribe, Sardou darabjain) át érvényesül.

A változás 1860 után válik érezhetővé: a polgárosodás új szakaszával az új polgárság az irodalmat és a könyvkiadást fokozottan jövedelmező üzletté tevő s így azt a reális – ha nem is szükségképpen mindig a legmagasabbrendű – társadalmi igényekhez közelítő kibontakozásának új igényeivel A 1880-as években e változások és a nyomukban kibontakozó új érzékenység jegyében jelenik meg magyarul a modern kortársi francia irodalom is: Zola (Germinal, 1886), és novelláival Maupassant, Daudet; másrészt az orosz realizmus: Tolsztoj (Háború és béke, 1886; Anna Karenina, 1887; Kreutzer szonáta, 1890); és Dosztojevszkij (Bűn és bűnhődés, 1888; A Karamazovok, 1889). A költészetben a modern nyugati eredmények követése lassúbb: a német irodalomból Goethe és Heine uralkodik; a franciák esetén a romantikusok után csak a 1880-as évek végén jelennek meg a parnasszisták fordításai; 1886-ban ugyan már olvasható Baudelaire fordítása is, de az évtized végéig alig követi több; Verlaine-t majd csak a 90-es években kezdik fordítani.

A fordításoknak sokban a magyar irodalom útját is magyarázó sora mellett az irodalom fejlődését másik oldalról a szélesedő kritika igyekezett befolyásolni: immár nemcsak magukat az irodalmi jelenségeket értékelve, hanem érzékeltetve a mögöttük álló mélyebb politikai-társadalmi magatartásokat és konfliktusokat is. Az átmeneti korszakra jellemző polarizáltság azonban itt is megfigyelhető. Egyik oldalon Gyulai Pál áll, aki az 1860-as évek végére még az abszolutizmus élményének hatása alatt megszilárdult felfogásának megfelelően végig megmarad a deáki liberalizmus politikai és a népies-nemzeti irányzat – ennek csúcsát és normáját Aranyban látó – irodalmi-esztétikai alapján. Ezt képviseli az irodalompolitika mindazon nagy jelentőségű pozícióiban is, melyeket a 70–80-as évek folyamán már lassan mind a saját kezébe von össze az egyetemi katedrától, a BudapestiSzemle/ Budapesti Szemle szerkesztőségén, a Kisfaludy Társaság elnökségén át egészen sokrétű kiadói, akadémiai funkcióiig. Megrendíthetetlen következetességgel: a nép-nemzeti irodalom normáihoz mérve nemcsak Jókai ellen hadakozik haláláig, de szinte tudomásul sem veszi Vajda egyre elmélyültebb gondolati líráját, éppúgy, mint Tolnai munkásságát vagy Reviczky költészetét sem; Komjáthyt nem is ismeri.

Hanák Péter

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

A sír fölött Jókai Mór a dualizmust magasztalta mint a kossuthi eszmék és célok megvalósulását. Herman Ottó viszont „egy elkorcsosuló nemzedék hálátlanságát” bírálta: a távolmaradást és a hazug jelenlétet. Volt rá jó oka: nemcsak Jókai Mór, hanem a függetlenségi korifeusok és közírók zöme próbálta összebékíteni Kossuth emlékét az apostoli király iránti lojalitással.

A birtokos parasztság

A szabad parasztság – az öltözet néhány darabja kivételével – nem akarta átvenni a nemesség ízlését; s éppen a díszítő művészetekben és a zenében nem is nagyon lett volna mit, a paraszti ízléskultúrához adaptálhatót, átvennie. Talán Jókai lehetett volna a két kultúra találkozási pontja, ha a falusi népnek érkezése és képessége lett volna az olvasásra.

Szabó Miklós

Naturalizmus és impresszionizmus a szépirodalomban

A prózairodalomban elveszti kanonizált helyét a népi-nemzet irányzat regényformája, Jókai romantikus elbeszélő művészete.

A népi-nemzeti kultúra felbomlása és átalakulása

A patriarchális népszemlélettől való teljes szakadást Móricz hajtotta végre. Ő is MIkszáthtól és Jókaitól indult, de írásmodorát a francia naturalista irodalom szemléletmódja is meghatározta.

Lábjegyzetek

  1. Lásd: Madarász József Fejér megyei képviselő erre vonatkozó indítványát a képviselőház 1849. január 26-i ülésének naplójában. Közlöny, 1849. január 28. 13. szám 47.
  2. Lásd: Madarász László felszólalását a képviselőház 1849. február 3-i ülésén. Közlöny, 1849. február 6. 20. szám 71.
  3. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Összeállította Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 50–51.
  4. Magyar Sajtó, 1862. december 31.
  5. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  6. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Kiadta Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 119–121.
  7. Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL. – Kazinczy Gábor 1861. novemberi levele Görgey Artúrhoz, 1862. július 22-i levele Balássy Ferenchez és 1863. szeptember 29-i levele gróf Erdődy Istvánhoz. Egyetemi Könyvtár Kézirattára H. 89.
  8. (Vida Károly), Ausztriával-e vagy a nélkül? Második őszinte szó a magyar nemzethez. A „Restauratio vagy Revolutio” szerzőjétől. Pest, 1862. 53–55.
  9. (Kovács Lajos), A birodalom alkotmányos rendezése magyar felfogás szerint. Pest, 1862. 1.
  10. Kovács Lajos, Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására. Pest, 1863. 59–10.
  11. Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 18„ 51.
  12. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 418.
  13. Idézi: Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 388.
  14. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975.
  15. Idézi: Takáts Sándor, Jókai politikai pályafutása (In: Jókai Mór politikai beszédei. I.) Budapest, 1925. LXXXVII.
  16. A Hon, 1877. január 2.
  17. Idézi: M. Kondor Viktória, Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 130–131.

Művei

Irodalom