József főherceg

A Múltunk wikiből

Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg, Erzherzog Joseph August Viktor Klemens Maria von Österreich

Alcsút, 1872. augusztus 9. – Rain bei Straubing, NSZK, 1962. július 6.
osztrák főherceg, honvéd tábornagy, felsőházi tag
Wikipédia
Joseph August Austria 1872 1962 in1916.jpg

Galántai József

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

A kormányzati politika némi liberalizálását és a közvéleményben annyira gyűlölt Tisza távozását az uralkodó is szívesen látta volna. Már 1917 januárjában tervezte kicserélését. „Tisza nekem nem igen tetszik már, nem felel meg nekem. …elejtettem és ezért keresek egy másikat”[1] – mondotta József főhercegnek január 21-én.

Katonabarátkozások a keleti fronton

József főherceg, a keleti fronton álló 1. és 7. hadseregnek a 112. számú, 1917. január 18-i hadparancsában a frontbarátkozással kapcsolatban a következő utasítást adta ki: „Egészen különös hangsúllyal óva intek a hadi erélynek lanyhulása ellen, amely az ellenséggel való barátságos közeledés megkezdésében rejlik; ez olyan jelenség, mely a hosszú egymással szembenállással jár. Megtiltok minden olyan közlekedést, amely nem tartozik a hadicselekményekhez; minden társalgás, érintkezés vagy tárgyalás csapat és csapat között szigorúan tilos. Ennek a parancsomnak legkisebb áthágását minden elnézés nélkül hadi törvényszékileg kell megbüntetni és nekem be kell jelenteni. József főherceg vezérezredes.”[2]

Andrássy különbékekérése

Amikor híre ment, hogy az uralkodó nem nevezte ki Károlyit miniszterelnöknek, október 28-án hatalmas tömegtüntetés követelte a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulását. A forradalmi tömeg a Várba akart vonulni, hogy követeléseit József főherceg tudomására hozza. A Bécsbe visszatért király ugyanis a főherceget, akit néhány nappal előbb tábornaggyá léptetett elő, küldte Budapestre, hogy nevében „homo regiusként” folytassa a kormányalakítási tárgyalásokat. Lukachich katonasága nem teljesítette az altábornagy parancsát és utat nyitott a Vár felé nyomuló tüntető tömeg előtt. A rendőrség azonban a Lánchídon belelőtt a felvonulókba és lovasrohamot intézett a sűrű sorok ellen. Mintegy 70 sebesültje és 3 halottja volt az összecsapásnak. A „lánchídi csata” a forradalom előjátéka volt.

Másnap, október 29-én József főherceg a király megbízásából Hadikot nevezte ki miniszterelnöknek.

Forradalom Magyarországon

A „Nemzeti Tanácsnak emberfölötti munkájába került az is, hogy a matrózokat, akik monitoraikról mindenáron lőni akarták a főherceg palotáját és a minisztériumokat, valahogy leszerelje”.[3]

Siklós András

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

De a király, Andrássy és mások tiltakozására, a kinevezés ürügyével Bécsbe hívott Károlyit végül mégsem nevezte ki miniszterelnökké, ehelyett október 27-én József főherceget küldte Budapestre, hogy a válság megoldásáról homo regiusként (a király képviselőjeként) tovább tárgyaljon.

A kormányzati válság kirobbanása és elhúzódása lökést adott a kibontakozó tömegmozgalomnak.

Október 24-én néhány száz főiskolai hallgató, köztük szép számban tanulmányi szabadságon levő tartalékos tisztek, a Károlyi-palota elé vonultak, ahol Károlyi buzdító szavakat intézett hozzájuk, és zászlót ajándékozott a tüntetőknek.

Másnap, 25-én a diákok a Múzeum-kertben tartottak gyűlést, és onnan zárt sorokban a királyi Várba igyekeztek, hogy kívánságaikat a király vagy a minisztertanács elé terjesszék. A Lánchídnál a rendőrkordon, a Várban a katonaság átengedte a tüntetőket, a várudvarban azonban a lovas rendőrök közéjük vágtattak; sokan megsebesültek.

Az esti órákban az Országház téren, majd a Gizella téren levő Károlyi-pártkör előtt a kezdeményezés újra a baloldal kezében volt. Az Országház téri gyűlés után a Galilei-kör vezetői lelkes tömeg kíséretében az Anker közbe vonultak, és birtokukba vették a kör lezárt helyiségeit. (A Galilei-kör központját a rendőrség még 1918 januárjában, a sztrájk idején pecsételte le.)

„A napisajtó proklamálta a sajtószabadságot, a diákság proklamálta a gyülekezési szabadságot, a galileisták pedig most az egyesülési szabadságot proklamálják”[4] – jelentették és hirdették az erkélyen szónokló fiatalok a lent szorongó tömeg tapsától kísérve.

A késő esti órákban diák- és katonatanács alakult a diákok és a katonák megnyerése és megszervezése céljából. A Katonatanácsot olyan, a délelőtti tüntetésen is részt vett tartalékos tisztek hozták létre, akik közül többen nemrég tértek haza az oroszországi hadifogságból. A Nemzeti Tanács támogatására alakult két szervezet közül ez utóbbinak, a Katonatanácsnak a megalakulása jelentős esemény volt, mert az itt tömörülő tisztek hamarosan befolyásuk alá. vonták a Budapesten állomásozó katonai alakulatok jelentős részét.

További fontos mozzanat volt, hogy a Katonatanács Szántó Béla révén, aki ekkoriban tartalékos hadnagyként a honvédelmi minisztériumban teljesített szolgálatot, kapcsolatba került a szociáldemokrata baloldallal, a forradalmi szocialistákkal és az üzemekben dolgozó ellenzéki bizalmiakkal. A későbbiekben az így kialakuló laza szervezet a maga módján tudatosan készült a forradalomra, és a Nemzeti Tanács húzódozása ellenére tervet dolgozott ki a fegyveres felkelésre.

Október 27-én, vasárnap, a Nemzeti Tanács nagygyűlést tartott az Országház téren. A gyűlésen, amelyre közel százezren vonultak fel, a szónokok a Nemzeti Tanács követeléseit ismertették, és a köztársaságot éltető tömeget rendre, nyugalomra intették.

Arra a bejelentésre, hogy Károlyi Mihály az esti vonattal érkezik Bécsből, a gyűlés után óriási tömeg szállta meg a Nyugati pályaudvar környékét. Míg Károlyit óriási üdvrivalgás fogadta, József főherceget, aki ugyanazzal a vonattal érkezett, a rendőrök csak nehezen tudták egy mellékkijáraton át a pályaudvarról kiszöktetni.

A peronra lépő Károlyit a fogadó bizottság élén Lovászy Márton köszöntötte a következő szavakkal: „Ha nem lettél miniszterelnök a király bizalmából, majd azzá teszünk a nép akaratából.”[5] A lelkes tömegben alig lehetett utat törni. Amikor Károlyi végül is kocsiba szállt, a tüntetők kifogták a lovakat, és úgy vitték a Nemzeti Tanács elnökét végig a Teréz körúton.

Október 28-án a délutáni órákban arra a hírre, hogy a Nemzeti Tanács képviselői fontos bejelentést tesznek, hatalmas tömeg gyülekezett a Károlyi-párt Gizella téri központja előtt. A tömeget a szónokok eleinte szóval tartották, később azonban, látva a türelmetlenséget, elhangzott az állítólag Friedrich Istvántól eredő javaslat: Menjünk Budára! Erre a Károlyi-párt jelen levő vezetői, Friedrich István, Buza Barna, Vass János, valamint Fényes László a menet élére álltak, és a tömeg elindult, hogy Budára menjen József főherceghez, Károlyi miniszterelnöki kinevezését követelni. A Lánchíd felé vezető utcák torkolatában felállított katonaság a tüntetőket átengedte, a Lánchíd előtt összevont karhatalom azonban ellenállt. A lovas rendőrök nekiugrattak a tömegnek, a hídfőnél levő csendőrök sortüzet adtak. A lövöldözés és kardlapozás eredménye: 3 halott és számtalan sebesült.

Az úgynevezett lánchídi csata elleni tiltakozásul a munkások 29-én félórás munkaszünetet tartottak, megindult a csatlakozások áradata a Nemzeti Tanácshoz.

Különösen két esemény jelezte ezen a napon, hogy a régi rend végóráit éli. Az egyik az a Soroksári úti fegyvergyárból érkező hír volt, hogy a munkások a tiltakozó sztrájk ideje alatt megrohanták az üzem fegyvertárát, és az ott talált puskákat, pisztolyokat, lőszert birtokukba vették.

A másik döntő jelentőségű hír a rendőrség csatlakozásáról tudósított. A rosszul fizetett és rosszul ellátott rendőrlegénység kimerülve az állandó készültségtől, az éjjel-nappal tartó szolgálattól, már 27-én fellázadt a Mosonyi utcai rendőrlaktanyában. Az Országház téri gyűlésről bevonuló rendőrök megtagadták a további parancsok teljesítését, és helyzetük javítását követelték. Ezt az incidenst, amely nem tisztán gazdasági jellegű megmozdulás volt, ahogy az esetről kiadott hivatalos közlemény állította, még sikerült elsimítani. A „lánchídi csata” után azonban már a tisztviselői kar és a detektívtestület állt az elégedetlenek élére. A lánchídi sortűz következményeitől félve, a rendőrök elleni fenyegető hangulattól megriadva, a tisztek többsége a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozás mellett foglalt állást, és a főkapitányt is e javaslat elfogadására próbálta rábírni. Amikor ez nem sikerült, az esti órákban nélküle ment küldöttségük az Astoria Szállodába, hogy csatlakozásukat bejelentse.

József főherceg közben másfél napos tárgyalás után Hadik Jánost nevezte ki miniszterelnökké.

Az új kormány programjáról kiadott tájékoztató minden jót ígért: gyors fegyverszünetet és békekötést, a magyar csapatok hazahozatalát, Magyarország teljes függetlenségét, általános titkos választójogot, radikális birtokreformot, megegyezést a nemzetiségekkel. Egy jól értesült helyről származó közlés ezen túlmenően azt is bejelentette, hogy az önálló magyar hadsereg parancsnoka József főherceg lesz, akit a rövidesen összeülő országgyűlés nádorrá fog választani.

A forradalom győzelme

József főherceg miniszterelnöke, Hadik János az esti órákban nagy nehezen összehozta az új kormányt, melyben a miniszteri tárcákon és az államtitkári állásokon a mérsékelt ellenzék tagjai osztozkodtak.

Hadik a parlamentben többséggel rendelkezett, ennek az adott helyzetben azonban aligha volt jelentősége, mert az új kormány a tömegekre, a nép rokonszenvére nem számíthatott.

A tényleges erő, amire a kormány támaszkodni kívánt, a Budapesten összevont katonaság és a karhatalom volt. A Budapesten levő katonai alakulatok létszámát egyes források 18 ezerre, mások ennél jóval többre becsülik. A rend fenntartására, esetleges megmozdulások elfojtására 81, e célra külön kiképzett karhatalmi század és 37 géppuskás szakasz állt rendelkezésre. A karhatalomhoz igen megbízhatónak vélt egységek is tartoztak: így a leendő altisztekből összeállított honvéd tanezred és a feltétlen engedelmesség szellemében nevelt bosnyák zászlóaljak.

Ennyi katona, ilyen nagy létszámú karhatalom békeidőben bőven elegendő lett volna bármiféle forradalmi megmozdulás elfojtására. Egy négyéves háború után azonban, amikor a Monarchia már minden eresztékében recsegett és ropogott, a helyzet másképpen állt. A vég nélküli nélkülözésekbe beleunt katonák (elhelyezésük rossz, élelmezésük elégtelen, ruházatuk hiányos volt) fogékonnyá váltak a forradalmi eszmék iránt, annál is inkább, mivel a sűrű kirendelések következtében újra és újra kapcsolatba kerültek a lakossággal, méghozzá annak legelégedetlenebb és egyben legaktívabb részével. Hasonló, a Nemzeti Tanáccsal rokonszenvező hangulat alakult ki a tartalékos tisztek körében, akiket nagy számmal osztottak be a karhatalmi alakulatokhoz is. Az aktív tisztek többsége és a felsőbb vezetés kész volt a tömegmozgalmak elleni fellépésre. A felsőbb vezetés jó része azonban idegen nemzetiségű parancsnokokból állt. Más viszonyok között a hatalmon levők számára a magyarul még csak beszélni sem tudó tisztek jelenléte előnyt jelentett volna. A városparancsnokságnál és más katonai parancsnokságoknál levő német, cseh és délszláv törzstisztek azonban 1918 októberében már nem azon gondolkodtak, mit tehetnének a magyarországi forradalom megelőzése, illetve elfojtása érdekében, hanem inkább azon, hogyan kerülhetnének vissza szűkebb hazájukba, hogyan menthetnék át magukat a jövő számára.

Semmit sem javított a helyzeten, hogy október 26-án Lukachich Géza személyében fiatal, erőskezűnek vélt tábornokot neveztek ki budapesti katonai parancsnokká, akinek nevét a katonaszökevényekre kirótt halálos ítéletek tették gyűlöltté és rettegetté. Az új parancsnok olyan beosztásba került, amellyel az események felgyorsulása következtében alaposabban már nem tudott megismerkedni.

Tovább rontotta a megalakuló kormány kilátásait a rendőrség már ismertetett magatartása, többségének csatlakozása a Nemzeti Tanácshoz. A rendőrség átállása azért volt döntő jelentőségű, mert egy esetleges kormányellenes megmozdulás elfojtására a rendőrség lett volna elsősorban hivatott.

A hatalmon levők egyre rosszabbra forduló helyzete, az új kormány elszigetelődése egyben a Nemzeti Tanács növekvő erejét és az itt tömörülő forradalmi erők előretörését is jelezte. Október 30-án már a lakosság nagy többsége a Nemzeti Tanács mögött sorakozott fel. A Nemzeti Tanácsot támogatta a szervezett munkásság, melynek egy része fegyveresen várt a jeladásra. (A fegyverrel rendelkező munkások számát az egykorú források 30 ezerre becsülik.) Itt tömörültek a szökött katonák, akik számára a rendszerváltozás élet vagy halál kérdése volt. (Sándor László főkapitánynak későbbi, a Tisza-perben tett vallomása szerint a szökött katonák száma 40–50 ezer körül mozgott.) A több tízezres létszámból fakadt, hogy a szökött katonák a végén már nemcsak szervezetlenül avatkoztak be az események menetébe, hanem a Katonatanács irányításával szervezetten is.

A forradalomra készülő erők táborában fontos szerepet töltöttek be a tengerészek. A részben szabadságon, részben szökésben levő vagy megbízhatatlanként Budapestre hozott matrózokat a szerb nemzetiségű Horváth (Horvatsanovics) Sándor szervezte, aki ezt megelőzően a cattarói és a pécsi felkelésekben vett részt.

Október 30-án a Nemzeti Tanács felhívására a telefonkezelőnők is bejelentették csatlakozásukat. A telefonos kisasszonyok csatlakozása (a telefonközpontokban már két éve folyt a szervezkedés) azt jelentette, hogy a Nemzeti Tanács a telefonbeszélgetések lehallgatása révén egyrészt előre értesülhetett a kormány és a katonai parancsnokságok terveiről, másrészt a döntő pillanatban megbéníthatta e szervek egymás közti érintkezését.

A helyőrségből és a katonai alakulatokból az egykorú források szerint 80–90 század állt október 30-án a Katonatanács rendelkezésére. Egyes történészek ezeket az adatokat túlzottaknak tartják, de a lényeg az, hogy a vázolt helyzetben, az adott hangulat mellett (figyelembe véve a munkásság várható megmozdulását, a nyíltan még nem csatlakozott katonaság jóindulatú semlegességét, a rendőrség átállását stb.), e századok töredéke is kétségkívül elegendő volt ahhoz, hogy sikerrel robbantson ki fegyveres felkelést.

Október 30-án a délelőtti órákban a budapesti utca képe látszólag nyugodt volt. A gyárakban megindult a munka, csupán a déli ebédszünetben került sor rögtönzött gyűlésekre. E gyűléseken a szociáldemokrata párt szónokai a „Wekerle&ndsah;Tisza maffia” ellen foglaltak állást, és munkástanács megalakítását javasolták.

A munkástanács felállítására vonatkozó javaslat a pártvezetőség részéről a baloldalnak tett engedményt jelentett, hisz az október 13-i pártkongresszuson még az volt a hivatalos nézet, hogy egy ilyen szerv tulajdonképpen felesleges, mert a párt bizalmi testülete alapjában véve azonos a munkástanáccsal. Arra nézve, hogy a mindezek után mégiscsak felállításra kerülő új szervnek mi is lesz a feladata, a határozati javaslat és a hozzá fűzött kommentár egyelőre csak annyit közölt, hogy a munkástanács az eddigi szervezetek kiegészítésére és összefogására fog szolgálni, „a harcban álló munkásságnak belső szervező kapcsolata lesz, és mint ilyen a Nemzeti Tanács mellett fog működni”.[6] Az előre elkészített határozati javaslat a gyár bizalmi testületét utasította a munkástanács tagjainak megválasztására.

Viszonylagos nyugalom után az utca a délutáni órákban megélénkül, tüntető csoportokat látni, röpcédulákat osztogatnak. Az egyik röpcédula, mely a laktanyákba már a kora reggeli órákban eljutott, a Katonatanács üzenetét tartalmazza: „Katonák! … a Nemzeti Tanács és a Katonatanács fölold benneteket a régi eskü alól. Ezentúl a Katonatanács parancsainak tartoztok engedelmeskedni. … A Katonatanács azt parancsolja, gyertek!”[7] Más röpcédulákon (ezek a Népszava nyomdájában készültek) magyarul és német fordításban Várnai Zseni Katonafiamnak című, gyújtó hatású verse olvasható. Lelkes tisztek sorra járják a kávéházakat és a vendéglőket, mindenkit csatlakozásra szólítanak. Az Astoria Szálloda elől szerény tüntető menet indul a Rákóczi út irányába; mire a körúton és az Andrássy úton át a Gizella térre ér, mindent elsöprő áradattá nő. Itt, a Károlyi-párt központja előtt katonák, tisztek, matrózok gyülekeznek, ember ember hátán szorong. Ide tartanak a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott postások és zárt menetben, négyes sorokban a rendőrök is. A Gizella térről a tömeg 9 óra után a Körúton és az Andrássy úton át újra az Astoriához vonul piros-fehér-zöld és vörös zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve.

A Múzeum körúton ekkor már leáll a közlekedés, a kocsik és a villamosok az egyre sűrűbbé váló sokezres tömegbe szorulnak. A Nemzeti Tanács vezetői a Gizella téren és az Astoria-szálló előtt az egyre izgatottabbá váló, tetteket követelő tömeg megnyugtatására törekednek. A szónokok arról beszélnek, hogy nincs szükség erőszakra, felesleges vérontásra, a hatalom egy-két napon belül enélkül is a Nemzeti Tanács kezében lesz Amikor híre jön, hogy a tömeg a letartóztatott katonák kiszabadítására indul, azonnal bejelentik: a foglyokat a hadosztálybíróság Conti utcai fogházából már szabadon engedték. A tiszteket, akik csákójukról már eltávolították a sapkarózsákat, újra és újra felesketik. A tömeg tapsol, éljenez, de ismételt felszólítás ellenére sem oszlik fel. A kocsik tetejéről vagy lámpaoszlopokra kapaszkodva alkalmi szónokok beszélnek. Egyszerű katonák, munkások ösztönöznek cselekvésre, leszámolásra, és nagyobb sikert aratnak, mint az erkélyen megjelenő hivatásos szónokok.

Az Astoria ezen az éjszakán a forradalom központja. Nemcsak azért, mert itt, a szálló első emeletén találhatók a Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának és Irodájának zsúfolásig telt helyiségei, hanem azért is, mert az esti órákban ide teszik át főhadiszállásukat a Katonatanács és a forradalmi baloldal képviselői.

A Nemzeti Tanácsnak és a Katonatanácsnak már korábban jelentették, hogy a katonai parancsnokság utasítást adott egyes megbízhatatlan alakulatok Budapestről való elszállítására. Szántó, aki ezen az éjszakán „a forradalom vezérkari főnökeként” magához ragadja a felkelés irányítását, a szálloda erkélyéről rövid beszéd kíséretében arra hívja fel a tüntetőket: induljanak a pályaudvarra, akadályozzák meg a menetszázadok elszállítását. Vagy 10 ezer ember indul el erre a Rákóczi úton, Korvin Ottónak és a Katonatanács néhány tisztjének vezetésével. A pályaudvar csekély létszámú őrsége kísérletet sem tesz az ellenállásra. A lezárt kapukat benyomják, a pályaudvaron levő katonák csatlakoznak, a tömeg feltöri a fegyvert és muníciót szállító vagonokat. A felkeléshez csatlakozó katonák, fegyveres civilektől kísérve, ezután visszafelé indulnak. A Nemzeti Színháznál egy részük a Körútra kanyarodik, hogy az Üllői úti laktanyában levő katonákat csatlakozásra bírja, és az ott fogva tartottakat kiszabadítsa.

A Nemzeti Tanács vezetői ekkor közbelépnek, az események menetének más irányt próbálnak adni, megkísérlik a kibontakozó felkelés leállítását. Arra a hírre, hogy a felkeléshez csatlakozó fegyveresek és az Üllői útnál felsorakozó karhatalom közt minden pillanatban várható az összecsapás, Károlyi-párti politikusok (Fényes László, Lovászy Márton, Ábrahám Dezső), továbbá Landler Jenő, Pogány József és a Katonatanács elnöke, Csernyák Imre a helyszínre sietnek. A laktanya ellen vonuló tömeget nagy nehezen rábeszélik a visszafordulásra. De az események árját már nem lehet feltartóztatni. Miközben a Körúton elejét veszik az összeütközésnek, az Astoriához érkező katonaság megtámadja és elfoglalja a közvetlen közelben levő városparancsnokságot. Az őrség nem áll ellen, az udvaron álló karhatalmi zászlóalj a felkelőkhöz csatlakozik. Várkonyi Albert tábornokot, a városparancsnokot elfogják, és az Astoriába kísérik. A térparancsnokság bevétele után Szántó Béla két szakasz katonának a telefonközpontok elfoglalására ad parancsot. Hajnali 1/2 3-kor a Nemzeti Tanácshoz csatlakozott rendőrtisztviselők birtokukba veszik a főkapitányságot. 4 órakor a tengerészek – eleget téve ígéretüknek – két monitorral a Lánchíd és az Erzsébet-híd között horgonyoznak. A Budapest felé haladó vonatok Landler utasítására leállnak, nehogy a katonai parancsnokság vidékről erősítéseket hozhasson. A Katonatanács a kora reggeli órákban egy karhatalmi zászlóalj beérkezése után csapatokat küld a hidak és a pályaudvarok biztosítására. Két szakasz megszállja az Osztrák–Magyar Bank épületét. A főposta őrsége maga kéri, hogy a Nemzeti Tanács küldjön megbízottat a hivatal átvételére.

Lukachich, Budapest katonai parancsnoka tehetetlenül áll a sikeresen kibontakozó fegyveres felkeléssel szemben.

Amikor éjjel 1/2 2-kor a városparancsnokság elfoglalását jelentik, Lukachich parancsot ad a készültségben álló bosnyák katonáknak, hogy két század azonnal induljon, és foglalja azt vissza. A kiküldött katonák azonban – látva, hogy ellenállásba ütköznek – megtagadják a parancs teljesítését, és felbomolva, kisebb csoportokban visszatérnek.

Miután Lukachich 2 órától már csak kiküldöttek és küldöncök útján tud intézkedni, 1/2 3-kor a parancsnokságon szolgálatot teljesítő Hodula Károly tábornoknak ad utasítást, hogy foglalja vissza a térparancsnokságot, valamint a józsefvárosi telefonközpontot.

A kiküldött tábornok a parancsot nem teljesíti, mert a kijelölt alakulatok nem engedelmeskednek, a feladat elvégzésére egyszerűen nem vállalkoznak.

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[8]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli. A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe.

Magyarország: népköztársaság

A november 16-án proklamált köztársaság, melyre a délutáni órákban József főherceg is felesküdött, polgári köztársaság volt.

Hajdu Tibor

A magyarországi proletárforradalom és a „világforradalom” perspektívája

Míg a Magyarország katonai megszállásában érdekelt szomszéd országok kormányai szerint a fordulat csupán a magyar arisztokrácia manővere, egyes „jól értesült” ügynökök és újságok szorgalmasan terjesztették a budapesti vérfürdőről, József főherceg, Wekerle és más politikusok kivégzéséről szóló álhíreket.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Miután kitűnt, hogy Franchet Párizs jóváhagyásával, de saját felelősségére szervezi az intervenciót, a jugoszláv politikusok távol maradtak tőle, annál inkább, mert attól is féltek, hogy a monarchista érzelmű Franchet esetleg hajlandó lenne Habsburg József főherceget állítani a megalakítandó budapesti ellenforradalmi kormány élére.

Masaryk és Beneš elvben készek voltak részt venni az intervencióban, de hadseregük gyenge, katonáik harci kedve csekély volt. A munkásság véleményével is számolniuk kellett, hiszen az egységes szociáldemokrata párt részt vett a kormányban. Masaryk április 3-án nyilvánosan biztosította a szociáldemokrata vezetőket: szó sem lehet az intervencióban való részvételről. Miközben a csehszlovák sajtó a magyar támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt, a prágai hadügyminisztérium antanttisztek irányításával titokban maga dolgozott a támadás előkészítésén.

Smuts küldetése Lloyd George angol miniszterelnök műve volt, aki időközben visszavonult harcias konzervatív ellenzéke elől. A konzervatív lapok támadták Smutsot, angol hírszerzők pedig azt hangoztatták: a belső ellenforradalom intervenció nélkül eleve kudarcra van kárhoztatva, a katonai támadás viszont annál kevesebb akadályba ütközik, minél előbb indul meg. Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte – Orlandóhoz hasonlóan – a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz–jugoszláv viszály. Az intervenció hívei úgy érezték, hogy legalább Magyarországon szabad kezük van, s az újabb vitákat elkerülendő, terveiket nem is vitték a békekonferencia elé. Előre látták, hogy végrehajtásuk nem fog a más problémákkal lekötött konferencián ellenkezést kiváltani.

Miután pillanatnyilag más katonai erő nem volt bevethető, a román uralkodó és tanácsadói területi követeléseik maximális elérése érdekében vállalták a bizonytalan kimenetelű támadás átmeneti veszélyét, abban a reményben, hogy szükség esetén szövetségeseik segítségükre sietnek. A román koronatanács április 10-én elhatározta az intervenció megindítását.

A támadás bevallott célja csak a Vix-féle vonal megszállása lehetett, a csapatok azonban a Tisza elérésére kaptak parancsot. A négy nagyhatalom bukaresti követei április 13-án közös memorandumban kérték kormányukat a román támadás jóváhagyására, ezzel Párizs támogatása biztosítva volt. A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást. Részben ezért utasították Vissza Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, József főherceg és társaik sietős felkínálkozását, részben pedig azért, mert a „történelmi osztályok” vezetői területi és egyéb engedményekre tartottak volna számot.

Az intervenció megindulása

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt.

Május elseje: ünnep és krízis

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom kormányra kerülése

1919. augusztus 6-án este egy magát Fehér Háznak nevező kis ellenforradalmi csoport – miközben a miniszterelnökség épülete körül román katonaság helyezkedett el – lemondatta a Peidl-kormányt, és átvette a hatalmat. Habsburg József főherceg, mint kormányzó, Friedrich Istvánt nevezte ki miniszterelnöknek, aki első kormányát a puccs résztvevőiből, jelentéktelen politikusokból, hivatalnokokból állította össze.

A fővezérség szerepe

Horthyt, akit József főherceg erősített meg fővezéri posztján, nem sikerült a kormány alá rendelni.

A hadsereg rendfenntartó és ellenőrző tevékenysége a háború éveiben erősödött meg és szélesedett ki; a hadsereg-főparancsnokság és a polgári kormányzati szervek között már akkor jelentkezett bizonyos rivalizálás. A Horthy vezette fővezérség azonban nemcsak a régebbi funkciókat tartotta meg és terjesztette ki, nemcsak a terror funkcióját gyakorolta, hanem 1919–1920 folyamán közvetlenül is beavatkozott a kormány, valamint a közigazgatási hatóságok működésébe, irányító szerepet játszott a belpolitika egészében, diktált a kormánynak és a politikai pártoknak, s az új diktatórikus, fasiszta tendenciák képviselője volt.

Az ellenforradalom a proletárhatalom helyi szerveinek felszámolásával és az új államigazgatás kiépítésével a kormánybiztosokat bízta meg. A Friedrich-kormány az 1912:LXIII. tc. – a háborús kivételes hatalomról szóló törvény – alapján nevezett ki kormánybiztosokat a Dunántúlra.

Augusztus 12-től fokozatosan kiépült a kerületi kormánybiztosságok rendszere, majd felállították a dunántúli központi kormánybiztosságot. A kormánybiztosok zömmel a nagybirtokos arisztokrácia soraiból kerültek ki: Sigray Antal gróf, Pallavicini György őrgróf, Zichy István, Károlyi József, Ráday Gedeon grófok nevei fémjelzik e testületet. 1920. július végéig tulajdonképpen ők látták el a főispáni feladatokat. A sajátos viszonyok között a szervezet egészének működése az egyes személyek politikai beállítottságától és a „nemzeti hadsereghez” való viszonyától függött.

Bár a minisztertanács augusztus 28-i döntése megtiltotta, Horthy mégis kiépítette a kerületi katonai parancsnokságokat. Ezek, ugyancsak az 1912:LXIII. tc.-re hivatkozva, valamint élve tényleges hatalmukkal, utasították és ellenőrizték a kerületi polgári kormánybiztosokat, a közigazgatási hatóságoktól jelentéseket kértek, beavatkoztak az igazságszolgáltatásba, házkutatásokat tartottak, ellenőrizték a vasúton utazókat, a postán szállított könyveket és más sajtótermékeket. A kormány intenciói ellenére a fővezérség megtiltotta és megakadályozta a munkás- és a liberális polgári sajtó terjesztését.

A fővezérség, és nem a honvédelmi miniszter indított toborzást a Dunántúlon, kimondva, hogy „megbízhatatlan” munkásokat és földteleneket tilos bevonni a „nemzeti hadseregbe”. A fővezérség – a kormány jóváhagyása, a honvédelmi miniszter tudta nélkül – adóelőleg címén pénzt gyűjtött, lefoglalta a bankokban, a pénzintézetekben elhelyezett nagyobb összegeket, Ausztriában fegyvert és felszerelést vásárolt. A körletparancsnokságok katonai igazoló bizottságokat szerveztek, amelyek a honvédelmi minisztériumtól függetlenül folytattak le igazoló eljárásokat.

A kormány – tehetetlenségében – kénytelen volt tudomásul venni, utólag szentesíteni a fővezérség intézkedéseit. A kormány 2 belügyi, 1 csendőrségi és 1 külügyi küldötte révén tájékozódott a fővezérségen történtekről, viszont Horthy és vezérkari főnöke rendszeresen részt vettek a minisztertanács ülésein. A fővezérség, és nem a kormány szabályozta először – szeptember 14-én – a katonai és a polgári közigazgatási hatóságok viszonyát.

A Dunántúlon a hadsereg lett a hatalom tényleges birtokosa, ellátta a közigazgatás funkcióit is, noha ez ellen egyes közigazgatási vezetők politikai és presztízsokokból tiltakoztak. November derekától a hadsereg hatalma és befolyása a fővárosra, a Duna–Tisza közére is kiterjedt. De a fővezérség, a „nemzeti hadsereg” ezen túlmenően is aktívan politizált. Apparátusa társadalmi kapcsolatai segítségével is nyomást gyakorolt a kormány politikájára, követelte a statárium ismételt elrendelését a kommunisták és más baloldaliak ellen. Horthy körutazást tett a Dunántúlon, s ennek során a darutollasok tömeggyűléseken uszítottak minden baloldali vagy polgári demokratikus gondolat ellen, nyílt antiszemita propagandát folytattak. Horthy látványos felvonulása mellett Friedrich miniszterelnök ugyanekkor tett körútja csak szánalmas, a rákényszerített román felügyelettel nehezített zarándoklat volt. A szélsőjobboldal szócsöve, a Szózat című lap, találóan jellemezte a helyzetet: „A magyar polgárral szemben előtérbe nyomult a magyar katona. A politikussal szemben a katonai vezér… A hadseregnek… a magyar állam központi intézményévé kell emelkednie. Horthy Miklósra több vár, mint a nemzeti hadsereg vezérlete.”[9] Prónay Pál már 1919 augusztusában azt javasolta Horthynak, hogy a hadseregre támaszkodva Székesfehérvárott vagy Szombathelyen diktatórikusan vegye át az ország vezetését.[10]

Friedrich képtelen volt elhárítani az egyidejűleg kétfelől, az antant és a fővezérség oldaláról is rá nehezedő nyomást. 1919. augusztus 23-án József főherceg lemondott ugyan kormányzói tisztéről, majd a kormány is átalakult, de a változást az antant kevésnek tartotta; a fővezérség viszont sokallta a kormány legitimista irányú megerősödését.

Lábjegyzet

  1. József főherceg, A világháború, amilyennek én láttam (továbbiakban: József főherceg, A világháború…). IV. Budapest, 1934. 285–286.
  2. József főherceg, A világháború… IV. Budapest, 1934, 241–242.
  3. Ugyanott, 485.
  4. A Galilei Kör újból megnyílt. Pesti Napló, 1918. október 26.
  5. Károlyi Mihály gróf megérkezése. Magyarország, 1918. október 29.
  6. Megalakult a Munkástanács. Népszava, 1918. október 31.
  7. Sztanykovszky Tibor, A katonatanácsról. (Nagy idők tanúi emlékeznek (1918–1919) Budapest, 1958. 89).
  8. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.
  9. Hadsereg és politika. Szózat, 1919. november 18.
  10. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum). Prónay Pál naplója. II. 200.

Műve