Jövedelmek, adóztatás

A Múltunk wikiből
1603
Egykorú felmérés szerint 1598 óta Szabolcs vármegyében 3998 adóköteles házból 161 maradt; Szatmárban 1037-ből 599; Zemplénben 10 293-ból 3304; Borsodban 2997-ből 337; Nyitrában 17 909-ből 3692; Pozsonyban 11 860-ból 3542.

Az előretörő hadsereg nyomában érkező adóösszeírók számba vették az új területen várható jövedelmeket. Helységenként, három év eredményei alapján számították ki a különféle adók és egyéb szolgáltatások átlagos összegét, és török ezüstpénzben, akcséban fejezték ki (a 16. század közepén 50 akcse 1 gurust, 1 magyar forintot ért). A jövedelmek pontos felmérése után jelölték ki a kincstári kezelésben tartott hász-birtokokat, illetve a javadalmul átengedett hász-, ziámet- és tímár-birtokokat. Ha a haszonélvezők újabb haditettekkel nagyobb jövedelmű birtokokra váltak érdemessé, vagy meghaltak, a változásokat figyelembe kellett venni. 6 ezer akcsénél kisebb jövedelmű birtokok szétosztása a beglerbég hatáskörébe tartozott; ennél nagyobb jövedelmű birtokra a beglerbég csak biztosító írást (tezkere) adott, a haszonélvezetet kimondó „adományt” (berát) a Portán állították ki. Ez a rendszer erős mozgást idézett elő a birtokosok körében, esetleg nem is csak egy tartományon, hanem magán a birodalmon belül.[1]

Még a szultáni birtokok is változtak. Ha valahol észrevehetően növekedtek a jövedelmek, azokat a helységeket szultáni hász-birtokká tették. Nagykőrös 1546-ban lett hász-birtok, 1559-ben két tímár-birtokos és a szolnoki szandzsákbég kapta, de rövidesen újból szultáni hász-birtokká változtatták. Nem egészen 50 év alatt jövedelme 14 ezer akcséről közel 100 ezerre emelkedett. Cegléd és Kecskemét 1570-ben lett hász-birtok. A szultáni hász-birtokok aránya területenként is változott. A század közepén a határhoz közel eső nógrádi szandzsákban 19%-ot tettek ki, a viszonylag kevésbé veszélyeztetett budai szandzsákban 59%-ot, a szegediben 64%-ot.

A hász-birtokok változása a kincstár helyzetével is összefüggött. Előfordult, hogy a várak őrségét csak úgy tudták fizetni, ha a szultáni hászok jó részét átminősítették szolgálati birtokká. A birtokok jövedelmeinek alakulását nem mindig tudták pontosan követni, előfordult, hogy korábbi összeírás adatait használták fel, és a szétosztás torzítva tükrözte a tényleges helyzetet, vagy a tímár-birtokosok a valóságban kevesebbet kaptak, mint amekkora jövedelemmel a birtok az összeírásban szerepelt. Általában azonban gondosan vezették a birtokok nyilvántartását.

A mohamedán egyházjog megengedte egyházi birtokalapítványok létesítését (vakuf). Az alapítványtevő kiköthette, hogy élete végéig birtokolhassa a birtokot, sőt még utódai is élvezhessék a jövedelem meghatározott hányadát. De ez a lehetőség csak kismértékben ütött rést a birtokrendszeren. A konstantinápolyi pénzügyi hivatal több kincstári jövedelem együttes behajtását vállalkozóknak engedte át, rendszerint három évre. Egy-egy ilyen jövedelemcsoport neve mukáta volt. A budai és pesti mukáta 14 jövedelemágat fogott egybe, főleg vámokat, kikötőpénzt, bírságpénzeket stb. A jövedelmek beszedésére bárki vállalkozhatott: tímárbirtokosok, zsoldoskatonák, rácok, zsidók stb. A vállalkozók (emin, ámil) nem bérlők voltak, hanem a vállalkozás idejére a kincstár alkalmazottai, akik munkájukért napidíjat kaptak. A beszedett összeget meghatározott időközökben, például havonta át kellett adniok, az egyes tételeket részletező jegyzékkel együtt. Évente arról is számadást kellett benyújtaniok, hogy a háromévi összegből mennyit fizettek be, és mennyi még a hátralék. Elszámolásukat a kádi felülvizsgálta, és a végleges jegyzéket hitelesítette.[2]

A magyarországi mukátákból évenként változó nagyságú összeg folyt be. A budai kincstár alá tartozó 19 mukáta együttes jövedelme az ötvenes-hatvanas évek fordulóján évi 3,5-4,5 millió akcsét (70-90 ezer forint) tett ki. A mukátát a három év letelte előtt vissza lehetett venni és másnak adni, aki vállalta magasabb összeg befizetését a hátralevő időszakban. Úgy látszik, hogy a vállalkozóknak még nagyobb összeg befizetése esetén is megérte a jövedelem beszedése. Egyes tételeket nem vettek be a jegyzékekbe, vagy a vámon átmenő kereskedők rovására is növelték hasznukat. Igaz, a defterháne akkor is elvette és másnak adta a mukátát, ha a vállalkozó zsarolásai mértéktelenné váltak, vagy ha nem tudta befizetni az esedékes részletet.

Egyes jövedelmeknél nem alkalmazták a mukáta formát, beszedésüket külön megbízottakkal végeztették. Ilyen volt elsősorban a harácsadó. A beszedő megbízása egy évre szólott, de mivel az adót nem lehetett még abban az évben behajtani, több éven át tartott, amíg a végleges elszámolás elkészülhetett. A megbízottak többségükben igazgatási alkalmazottak, szpáhi-birtokosok vagy katonák voltak, de még szandzsákbégek is akadtak közöttük. A pénzügyi kormányzat a különféle jövedelmek nyilvántartását, bármennyire bonyolult volt is, jól kézben tudta tartani. A pénzügyigazgatásban külön írástípus terjedt el, a siyaqat, és az írásbeliség széles körűnek volt mondható.

A budai vilájet összes bevétele 1558-1559-ben 6 434 578, 1559-ban 8 833 839 akcsét tett ki. A legnagyobb jövedelem a mukátákból és a harács-adóból folyt be. A kiadások ugyanezekben az években 23 347 565, illetve 23 491 526 akcsére mentek fel. A legjelentősebb összegre a katonák zsoldja rúgott, a több mint 10 ezer főnyi őrség fizetése egymaga meghaladta a 23 millió akcsét, és az összes kiadás több mint 99%-át tette ki. Az egyéb hadiköltségek (várak javítása, ágyúszertár fenntartása) viszonylag jelentéktelen összegekkel szerepeltek. A nem hadi kiadások – a dzsámik költségei, a budai defterháne részére szükséges irodaszerek, könyvköttetés, szegények temetése stb. – 0,13%-ot tettek ki. Jelentéktelen volt a bécsi követek megvendégelésére fordított összeg is. A hiányt úgy pótolták, hogy Konstantinápolyból ezekben az években 17-18 millió akcsét szállítottak Budára. A török sereg katonái kevésbé tűrték a fizetetlenséget, zavargásokba kezdtek, és egy alkalommal az elmaradt zsold miatt megölték a budai defterdárt. A pénzhiányt úgy is megpróbálták áthidalni, hogy a katonáknak tímár-birtokot adtak. A budai vilájetet – főleg a nagy hadikiadások miatt – csak jelentős ráfizetéssel tudták fenntartani, a hiányzó összeget más tartományokból (főleg Egyiptomból) kellett pótolni.

Minden birtok után járt a kincstárnak a harács (haradu, dzsizje), összege a 16. század közepén 50 akcse (= 1 magyar forint) volt, ekkortól jilori-, flori- (forint-) adó néven is szerepelt. Mindenki fizette, akinek házán, szőlőjén és földjén kívül állatokban, borban, házi holmikban legalább 300 akcse értékű ingósága volt. Adóegységnek a ház (káne) számított, ami nagyjából egy családnak felelt meg. Ha együtt éltek a testvérek vagy a szülők felnőtt gyermekeikkel, és egyenként 300 akcse értékű ingósággal rendelkeztek, külön-külön kellett megfizetniük a harácsot. A 16. század utolsó negyedében szigorították a feltételeket: mindenkinek fizetnie kellett az adót, függetlenül ingó vagyona értékétől. Az állattartó pásztorok közül azok fizették a filori-adót, akiknek legalább 10 marhája vagy 500 birkája volt.

Akik harácsot fizettek a kincstárnak, azok kapuadóval tartoztak a szpáhiknak vagy egyéb birtokosoknak. Ez kapunként szintén 50 akcse volt és két egyforma részletben kellett beszolgáltatni, tavasszal és ősszel, Szent György, illetve Szent Demeter napján. A termés után tizedet szedtek, ugyancsak tized járt a sertések, juhok után is. A többi állat után többnyire egy összegben megállapított legelőhasználati díjat kellett fizetni. A földtulajdonhoz kapcsolódó haszonélvezeteket a kincstár még a szolgálatért átengedett birtokokon is többnyire magának követelte: a borkimérés jogát, a malomtartást, a büntetés- és bírságpénzeket,[3] a halászati jogot, a hídvámot, a heti- vagy országos vásárokon szedett pénzt s elvétve a templomok megadóztatását. Néhol még egyes szőlőket, réteket is megtartottak a kincstár számára.

Az adózási követelmények már a 16. század folyamán is szigorodtak. A mohácsi körzetben a század közepéhez mérten egy emberöltő múlva új adófajtákat is kívántak a falvaktól. A tizedet új terményekre terjesztették ki (lencse és borsó, must, gyümölcs), továbbá adót vetettek ki a tűzifára, a kertre, a hordókra. Új volt a menyasszonyadó, amit leány férjhezmenetelekor 30 akcséban szabtak meg, özvegyasszony esetében az összeg felében. Az új adók 10–25%-kal magasabbak voltak.

A harácsot és a kincstár egyéb követeléseit pénzben szedték be, a tizedet természetben kellett beszolgáltatni, de meg is lehetett váltani. A szpáhi-birtokosnak az adománylevél megszabta, hogy meddig mehet el követeléseivel. A valóságban azonban a megszabott összeget túlléphette, és a helységek még az állami adószedők önkényének is ki voltak szolgáltatva. Ez csak abban az esetben derült ki, ha panaszuk eljutott a Portára. Az esztergomi szandzsákhoz tartozó Ágó falu elpanaszolta, hogy a harácsszedők 24 ház helyett 31 után követelik az adót. A szultán meghagyta a budai pasának és az esztergomi kádinak, hogy a helyszínen ellenőrizzék az adózók számát, és ha a panasz jogos, a visszaélésnek vessenek véget.[4] Jászberényt az adószedők arra kényszerítették, hogy építsen házat számukra; mivel pedig az adószedők gyakran változtak, ez súlyos teherként nehezedett a lakosságra.[5] Előfordult, hogy a faluban az adót egyenként is beszedték a lakosoktól, és azt is megkövetelték, hogy a helység átalányösszeget fizessen. A szpáhi-birtokosok és az adószedők visszaélései ellen az egyes helységek leginkább még úgy védekezhettek, hogy kieszközölték: egy összegben róhassák le az adót.

A török adóztatás sok vonása megegyezett a magyarországiéval. Az egyforma feltételek nagyjából egyforma megoldásokhoz vezethettek, külön átvétel és közvetlen hatás nélkül is. De a magyarországi kánunok külön is hivatkoztak a korábbi királyi rendelkezésekre. A magyarországi feudális adóztatás hatása ismerhető fel abban, hogy az adókötelezettség alsó határa a királyi Magyarország területein 6 forint értékű ingóság volt, a – török kánunokban ennek pontosan megfelel a 300 akcse. A magyarországi hadiadó és a harács összege is egyezik: 1 forint, illetve 50 akcse.[6] Az oszmán-törökben a magyarból átvett jövevényszóként tűnt fel szegin 'szegény' szó, ami a paupernek felel meg, és az adózási határ alá esőket értették rajta.

Irodalom

  1. A török birtokviszonyokra: Fekete Lajos, Török birtokrendszer a hódolt Magyarországon (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXV/10. Budapest, 1940); Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970).
  2. A török adórendszerre: Salamon Ferenc, Magyarország a török hódítás korában (Budapest, 18852); Fekete Lajos, Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása (Budapest, 1943) ; Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén (Budapest, 1976); Káldy-Nagy Gyula, Török adólajstrom Baranyából a XVI. századból (Szigetvári-emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára. Szerkesztette Ruzsás Lajos (Budapest, 1966)).
  3. a büntetéspénzek összegére: Fekete Lajos, Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása (Budapest, 1943).
  4. Ágó falu panaszára: Káldy-Nagy Gyula, Harácsszedők és ráják (Budapest, 1970); Fekete Lajos, Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása (Budapest, 1943).
  5. Jászberényre és a többi visszaélésekre a török kánunok tiltó rendelkezései világítanak rá. Magyarországi vonatkozásúakat is közzétett: Ö. Barkan, XV ve XVI mci Asirlarda Osmanh Ímperatorlugunde Ziraí Ekonominin Hukukí ve Mali Esaslari. I. Kanunlar (Ístanbul, 1943. — A magyar fordítást Káldy-Nagy Gyulának köszönhetem).
  6. A magyarországi feudális adózás hatására és a szabad birtokokra: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970); a szabad birtokokra ugyanaz,


A török berendezkedés Magyarországon
A török közigazgatás Tartalomjegyzék Ipar és kereskedelem