Janko Kráľ

A Múltunk wikiből
(Janko Král' szócikkből átirányítva)

Král János

Liptószentmiklós, 1822. április 24. – Aranyosmarót, 1876. május 23.
szlovák költő,
a szlovák forradalmi költészet megalkotója
Wikipédia
Janko Kral.jpg

Arató Endre

Kulturális és politikai kapcsolatok a magyar és nem magyar polgári-nemzeti mozgalmak között

Sajátos területe a kulturális kapcsolatoknak az irodalmi párhuzamok, a hasonló motívumok, az analóg jelenségek előfordulása. Ezek – persze a számottevő különbségek mellett – átfogták az egész irodalmi életet: műfajokban, egyes költői alkotásokban, írói egyéniségekben, tematikai rokonságban, stilisztikai, verstani hasonlóságokban egyaránt kifejezésre jutottak. Hogy az összehasonlító irodalomtudomány legismertebb eredményeire hivatkozzunk: Vörösmarty és Holly eposzai; Musicki, Virág Benedek és Baróti Szabó; Vörösmarty és Kollár, vagy Petőfi és Janko Král' rokonsága szembetűnő.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Gyakori és kedvelt témája irodalomtörténeti és históriai kutatásoknak Petőfi és Král' kapcsolata. A személyes ismeretséget – eltérően |Ignjatović esetétől – eddig sem sikerült bebizonyítani, noha egy időben mindketten Pesten tevékenykedtek, s azt tudjuk is, hogy Král' megfordult a Pilvax körben.

A két plebejus szellemű költőt napjaink jó szándékú kutatói nagy örömmel hozták volna össze, elválasztotta azonban őket a nemzetiségi kérdés, szükségszerű nemzeti türelmetlenségük. Mindketten kiemelkedő egyéniségek voltak, sajátos költői vonásokkal, így kétségtelen költészetük közeli rokonsága is. Közelségüket egyrészt forradalmiságuk, rokon plebejus gondolataik magyarázzák, másrészt a szlovák költő több verse nyilvánvalóan bizonyítja, hogy figyelemmel kísérte Petőfi költészetét, amely hatással volt rá. Az is kétségtelen, hogy Král' jól érezte magát Pest pezsgő szellemi légkörében. Benyomásairól írt levelében (1845) a tettekre sarkalló, problémáktól izzó atmoszférát dicsérte a Liptó megyei „dermedt, tétlen” világgal szemben. Leveléből arra is lehet következtetni, hogy kapcsolatban állt. magyar írói körökkel, ahol elismeréssel hallgatták meg egynéhány magyar nyelvű költeményét.

A politikai kapcsolatok

Král' szlovák költő a jobbágyság és a polgári átalakulás kérdésében Štúrnál radikálisabb nézeteket vallott. Már utaltunk költészetének Petőfivel rokon vonásaira, s magyar kapcsolataira. Egyik szlovák barátjának írta 1845-ben: „…a magyaroktól való elszakadás esztelen dolog, mikor… velük együtt kell harcolni, s velük együtt kell dolgozni a feltáruló szépségekért [ez alatt a demokratikus jogokat kell érteni – A. E.]. S ezen keresztül nekünk szlovákoknak, ki kell vívnunk az országban való elismerést.”[1] A magyar demokratikus mozgalom iránti ilyen mély szimpátiával Král' egyedül állt a szlovák mozgalomban.

A szlovák nemzeti mozgalom differenciálódása a forradalom előtti években

E polgári kívánságok jól megfértek utópista szocialista gondolatokkal, amelyek a Štúr-irányzat egyes képviselőinek nem napvilágot látott műveiben, hanem kézirataiban és levelezésében körvonalazódtak. Megállapítható, hogy ismerték a francia utópisták eszméit. E gondolatrendszer Štúron kívül a tőle balrább álló Ján Francisci és Janko Král' megnyilatkozásaiban tapintható ki a legjobban. Štúr már 1845-ben észlelte a nyugati tőkés társadalom ellentéteinek kiéleződését, a két pólust: egyrészt a mindenben dúskáló tőkéseket, a felhalmozódott vagyont, másrészt a nagy és növekvő proletárnyomort. Štúr a harmincas évek végén ismerkedett meg Lamennais tanaival. A legtöbb Lamennais hatás 1841-ben írt röpiratában (A szlovákok régi és új korszakaStarý i nový vek Slováků) – amellyel populáris formában a néphez kívánt szólni – mutatható ki. Természetesen Štúr e nézetei eltörpültek ideológiájának nemzeti gondolatai mellett.

A szlovák ifjúság egy része Lőcsén Ján Franciscival az élen, nem utolsósorban a lengyel emigráció balszárnyának a hatására, nem volt megelégedve a Štúr által képviselt liberális programmal, a Szlovák Nemzeti Újság irányával, s még határozottabb, demokratikusabb program megvalósítását akarta. Ennek az elégedetlenségnek adott hangot Francisci, Samo Bohdan Hroboň evangélikus paphoz és magához Štúrhoz 1847-ben írt leveleiben. Francisci elégedetlensége Štúrral szemben sok vonatkozásban személyes okokból fakadt. Kifogásolta, hogy Štúr a szerkesztőségben nem osztja szét a munkát, minden apró ügybe beleavatkozik: lényegében Štúr diktatórikus hajlamait tette kritika tárgyává. Sokkal jelentősebb azonban az, amit Francisci magáról a szlovák lapról s a nemzeti mozgalomról mondott: a lap radikálisabb orientációját kívánta.

Ezt a felfogást, a lőcsei szlovák diákok a nemzeti gondolattal szorosan összefonódó plebejus eszmevilágát szemlélteti Francisci Tükör a szlovák nép számára (Zrkadlo pre ľud slovenský, 1847) című, a lengyel demokraták ösztönzésére készített kézirata, amelyet a rendőrség már megjelenése előtt elkobzott. A szerző művében egy elképzelt országról, Blahoslaviáról (Boldogszlávországról) írt, ahol az emberek nagy elégedettségben élnek. Ebben az országban nincs jobbágyság, a földesúri elnyomásról Blahoslavia lakói még csak nem is hallottak. Ezt a súlyos elnyomást azonban – mint Francisci írta – „ti nyögitek, mert bolondok vagytok, mondom, bolondok, mert nem kellene szenvednetek. Azok mind szabadok voltak, ti pedig mind rabszolgák; nekik volt saját földjük, ti pedig még talpalatnyi földeteket sem mondhatjátok magatokénak…” Blahoslavia lakói vol'norád (szabadságszerető) nemzethez tartoztak (ezek alatt szerző a szlovákokat értette). A vol'norád nemzetet azonban Isten, mert szerette, nehéz helyzetbe hozta, próbára tette. Blahoslavia határán ugyanis „egy kis és fekete” nemzet élt, akit a vol'norádok „kutyafejűeknek” neveztek. (A szerző ez alkalommal a magyarokra gondolt.) Az urak (értsd: a szlovák nemesség) a nép nyelvét elfelejtették, s csak „kutyafejű nyelven” beszélnek, és az egész területet el akarják „kutyafejűsíteni” (magyarosítani); azt hirdetik, hogy aki nem beszél „kutyafejű nyelven”, az semmirekellő.[2]

”Ebben a munkában az utópista szocializmus számos gondolatát is felfedezhetjük (az országban nagy az elégedettség, nincsenek urak és jobbágyok; nincs hadsereg, mindenki magát Védi; egyenlőség van s mindenki hivatalt vállalhat stb.). Franciscinál is megfigyelhető – Král'hoz hasonlóan – a lengyel indítású vallási motívum (Isten próbára tette a szlovákokat).

Král', a plebejus költő is – Franciscihez hasonlóan – elégedetlen volt Štúr politikájával. A költő még korábban, 1845-ben, nem sokkal a Szlovák Nemzeti Újság megjelenése után – amint erről Štúr ugyancsak Hroboňhoz írt levelében számolt be – már goromba hangú levélben kritizálta a lap vezércikkeinek határozatlan irányvonalát. S valóban, Francisci és Král' is – a szlovák mozgalom 1845 utáni határozott balrafordulása ellenére – joggal bírálhatta a szlovák lapot, illetve annak egyes cikkeit. Meg kell azonban vizsgálnunk, hogy az adott viszonyok között az az óvatos politika, amelyet Štúr az elégedetlenkedőktől eltérően követett„ nem volt-e indokolt, s Francisci és Král', amikor kritizálta a szlovák politikai lapot, valóban demokratikusabb irányzatot képviselt-e, mint Štúr?

A Szlovák Nemzeti Újság helyzete igen nehéz volt. Hosszú, kemény harcok után kapta meg Štúr az engedélyt, és igen nagy nyomás nehezedett a szlovák mozgalomra. Nem lehetett felelőtlenül kihívni a nemesség és a kormány haragját, s a cenzúra is igen súlyos akadályokat jelentett: Štúrék sokszor nem fejthették ki azt, amit akartak. S ha az óvatosság sok vonatkozásban helyénvaló is volt, mégis Francisci és Král' kritikája több ponton helytálló. Nehéz megállapítanunk, hogy Štúr esetében csak óvatosságról volt-e szó, vagy lojalitása jutott kifejezésre a lap irányvonalában is. Mindenesetre ő és az általa vezetett mozgalom 1848 tavaszán lényegesen előbbre jutott a demokratizmus irányában annál, amit 1848 előtt képviselt. Mindezt – tehát korábbi lojalitását és későbbi balratolódását – figyelembe véve, ebben az időben (1845 és 1848 között) minden bizonnyal keveredett nála az óvatosság, amely természetesen nem tükrözte igazi álláspontját, a lojalitással. Egyoldalúságba esnénk tehát, ha maradéktalanul elfogadnánk Štúr kifogását vagy teljesen magunkévá tennénk Francisci és Král' kritikáját.

Az elmondottakkal kapcsolatban joggal felvetődik az a kérdés, hogy Francisci és Král' kritikája és demokratikus nézetei a szlovák mozgalom további differenciálódását, egy harmadik és egyben demokratikus csoport kialakulását jelentette-e? Francisci és Král', s a velük azonos nézetet valló szlovák fiatalok a Štúr-csoporthoz tartoztak. Felfogásuk, módszereik nagyjában-egészében megegyeztek a szlovák balszárny felfogásával, módszereivel. Az összetartozást jól tükrözi Francisci ismertetett radikális szellemű kézirata is, amely a parasztság ügyében kétségtelenül plebejus nézeteket képviselt, s ezzel túllépett Štúr lapjának agrárprogramján. Számottevő eltérést jelez a Habsburg-ellenesség is. Az antifeudalizmussal egybekapcsolódó nemzeti gondolat nagy súlya azonban azonosságra mutat csakúgy, mint az utópista-szocialista eszmetöredékek, valamint azok összefonódása a nemzeti üggyel.

Nézeteik rokonságát jelzi a „renegát” szlovák ajkú nemesség éles kritikája is. Liberális nacionalista nézetekre utal František Palacký cseh története alapvető gondolatának átvétele, amely a szlávokat szabadságszerető, a németeket, magyarokat durva, harcos és más népeket leigázó nemzeteknek tartotta.

Nem beszélhetünk külön irányzatról azért sem, mert Francisci és Král' a politikai porondon nem lépett fel Štúrék ellen, harc nem volt közöttük, nem úgy, mint a Štúr és a Kollár vezette csoport között. Ennek ellenére bizonyos kérdésekben kétségtelenül más álláspontot foglaltak el, mint Štúr és köre; ez nem jelentette azonban azt, hogy külön csoportot alkottak volna. Az azonos csoportosuláshoz tartozók között is lehetnek nézeteltérések. Végül azért sem lehet külön irányzat zászlóbontásának felfogni Francisci és Král' fellépését (amely – ne felejtsük el – csak néhány magánlevélben történt), mert kritikájuk csupán a szabadságharc előtti néhány esztendő politikájára vonatkozott, sem korábban, sem később hasonló fellépésre nem került sor.

A nép nemzetbe emelése

A plebejus felfogásra a szépirodalomban a szerb Radičević, a szlovák Král', és Francisci adott példát.

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ, akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

Spira György

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

De a radikális nemzetiségi politikusok jóindulatáról megbizonyosodhattak az alsópribeli szlovák parasztok is – akik a Hont megyei hatóságok megdöbbenésére már március második felében legelő- és erdőfoglalásokat követtek el, s ezzel egyidejűleg a majorsági jobbágyok felszabadítását, valamint a szőlődézsma eltörlését is követelni kezdték –, hiszen vezetésüket habozás nélkül magára vállalta a megyeházán már 1848 előtt is parasztlázítóként nyilvántartott helybeli néptanító, Ján Rotarides, s megmozdulásukról értesülvén, támogatásuk céljából azonnal a helyszínre sietett a kiváló fiatal szlovák költő, Janko Kráľ is. Amint a határőrsorban élő sok-sok horvát és szerb paraszt szintén könnyen meggyőződhetett a nemzetiségi politikusok jóakaratáról, hiszen az udvar a márciusi vívmányok kodifikálásakor már abba is csak elkeseredett viták után egyezett bele, hogy az eljövendő népképviseleti országgyűlésre a határőr-ezredek is elküldhessék majd egy-egy képviselőjüket, s ezért a magyar kormány jó ideig semmi jelét nem adta annak, hogy bolygatni szándékozik a határőrvidék belső rendjét, a horvát nemzeti mozgalom hangadói viszont – tudjuk – már március 25-i zágrábi összejövetelükön követelték, hogy a határőrök feudális kötelmeit is mielőbb számolják fel, két nappal később pedig – ez sem újság már számunkra – ugyanezzel a követeléssel léptek fel a szerb nemzeti mozgalom Újvidéken egybegyűlt hívei is.

A nem magyar parasztok soraiban tehát fokról fokra mindinkább gyökeret verhetett az a nézet, hogy végre az ország legelesettebbjei is találhatnak pártfogókat, de kizárólag a nemzetiségi politikusok között. S e nézet meggyökeresedésének rövidesen látható jelei is adódtak – mindenekfölött a Tamás-vasárnapi balázsfalvi gyűlésen, amelyen az erdélyi főkormányszék tilalma és a Balázsfalván székelő fogarasi görög katolikus püspök, a mindenben a főkormányszékhez igazodó Ioan Lemény tiltakozása ellenére legalább kétezer paraszt sereglett egybe. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások pedig immár azokat a nemzetiségi politikusokat is gondolkodóba ejtették, akik eredetileg teljesen szükségtelennek ítélték, hogy külön is szót emeljenek a parasztság követelései mellett, mert a nemzeti jogegyenlőségben olyan egyedülálló csodaszert láttak, amely – ha egyszer sikerül birtokába jutni – mintegy magától meg fog oldani minden más problémát is.

Hurban például, aki április 26-án a nem túlságosan népes miavai gyűlésen még megfeddte a szlovák parasztokat amiatt, hogy a jobbágyfelszabadítást többre tartják a nemzeti egyenjogúság kivívásánál, két nap múlva, mikor Brezován nemcsak jóval nagyobb – több mint 3 ezer főnyi – hallgatósághoz szólhatott, de azt is tapasztalhatta, mennyire nehezményezik a megjelent parasztok, hogy a helybeli uraság, az Erdődy grófi család elvette tőlük a korábban általuk használt erdő- és legelőrészeket, a panaszkodókat már jónak látta arra biztatni, hogy a szóban forgó földdarabokat akár erőszakkal is foglalják vissza. S ettől kezdve azután ő immár minden más lehetséges alkalommal is szóba hozta, hogy az úrbéres földekhez hasonlóan feudális terhektől mentes területekké kellene átalakítani az egyéb parasztbirtokokat is, kivált az általa legközelebbről ismert vidéken, Nyitra megye északnyugati szélein különösen sok paraszt sorsát meghatározó irtásföldeket.

De ugyanilyen fordulat ment végbe ekkortájt az április 30-i balázsfalvi gyűlés hatására Bărnuțban is. A gyűlésre eljött parasztok ugyanis semmi egyebet nem követeltek, mint a jobbágyviszonyok késedelem nélküli felszámolását, s a tanácskozás három fő szónokát, Papiu-Ilariant, Iancut és Buteanut nagy lelkesedéssel fogadták ugyan, de láthatóan csak azért, mert noha ők most megint sürgették a román nép nemzetként való elismerését, a jobbágyfelszabadításról ez alkalommal is mint elsőrendű s amazzal legalábbis egyenrangú teendőről emlékeztek meg. Mire tehát a gyűlés vége felé szóhoz jutott, Bărnuț is megérthette s meg is értette, hogy eredeti programja bővítést igényel, s ennek megfelelően felszólalásában ekkor már ő sem csak a nemzeti egyenjogúság szükségét hangoztatta, hanem azt is, hogy „elérkezett a jobbágyság eltörlésének az ideje”.[3] Amivel mellesleg nemcsak azt érte el, hogy a jelenlevő parasztok őt is megajándékozzák bizalmukkal, hanem egy csapásra meghódította magának a gyűlés megrendezését annak idején nélküle kezdeményező radikális fiatalokat is, ez pedig egyben azt is lehetővé tette számára, hogy – érvényesítve az életkorából fakadó helyzeti előnyöket – mindjárt az erdélyi román nemzeti mozgalom legfőbb és egyedül hivatott irányadójának a szerepét is egyszer s mindenkorra kisajátítsa.

Hiába nélkülözték tehát a magyarországi nemzetiségi mozgalmak a paraszti tömegek támogatását egészen a forradalom kitöréséig: a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben a nemzetiségi mozgalmak iránti érdeklődés és rokonszenv egyszerre kezdett beleplántálódni a nem magyar parasztság soraiba, s a nemzetiségi mozgalmak felé forduló parasztok megnyerésére most nem is csak a nemzetiségi politikusok jobbjainak nyílott lehetőségük, hanem a nemzeti eszme Hurbanhoz vagy Bărnuțhoz hasonló megszállottjainak, sőt a Jellačić-típusú ellenforradalmároknak is. Igaz, az összes nem magyar parasztot a nemzetiségi mozgalmak továbbra sem sorakoztathatták fel maguk mögött – kivált azokat nem, akiknek a körülményeit már a márciusi fordulat Is ugrásszerűen megjavította. De ha eszerint a szűkebb értelemben vett Magyarországon élő szlovák, ukrán és román parasztok zömét a nemzetiségi mozgalmaknak a márciusi fordulat után sem sikerült a maguk oldalára vonniuk, annál nagyobb hódításokat tehettek most már a nemzeti jelszavak azoknak a parasztoknak a körében, akiknek a pozsonyi jobbágyfelszabadításból sem származott vagy legfeljebb elenyésző mérvben származott közvetlen előnyük. Márpedig a feudális rend felszámolását még csupán váró s egyre türelmetlenebbül váró erdélyi román jobbágyok éppúgy ebbe a csoportba tartoztak, akár a szerb és a horvát határőrök, meg a felszabadulásukat Jellačić javára író horvát úrbéresek, s ebbe a csoportba tartozott persze sok olyan szlovák paraszt is, aki úrbériséggel 1848 előtt egyáltalán nem vagy csak nagyon elégtelenül volt ellátva.

És a magyar hatóságok idővel megkísérelték ugyan feltartóztatni a nem magyar paraszti tömegek és a nemzetiségi mozgalmak egymáshoz való közeledését, azok az intézkedések azonban, amelyeket ennek érdekében foganatosítottak, részint megkéstek s egyébként is félrendszabályoknak bizonyultak, részint pedig a várttal éppen ellentétes hatást eredményeztek. Május 30-án például a Batthyány-kormány is jónak látta végre kimondani, hogy a három temesközi határőrezred meg a sajkás zászlóalj kötelékébe tartozó granicsárok a kincstár számára többé semmiféle robotmunkát nem lesznek kötelesek végezni, s ahol elegendő legeltetőhellyel nem rendelkeznek, ott állataik legeltetésére ezentúl a kincstári erdőket is igénybe vehetik (ha ez „az erdők kára nélkül megtörténhetik”), majd a kormány azt is kinyilatkoztatta, hogy a határőrök által sérelmezett terhes állami közmunkák és magas sóárak korlátozása tárgyában annak idején még további előrelépéseket is fog kérni a népképviseleti országgyűléstől.[4] Mire azonban megszülettek ezek a határozatok, addigra a szerb határőrök körében már rég közmeggyőződéssé lett, hogy helyzetük gyökeres megjavulását egyedül az autonóm szerb vajdaság létrehozásától várhatják; a határőrfalvak lakóit ugyanis időközben teljesen átitatta az a hit, hogy a vajdaság létrehozása után a végvidéken nemcsak a kincstári robot fog megszűnni, hanem többé egyáltalán „nem lesz földesúrként működő katonai kincstár”, s azzal együtt el fog enyészni minden regalejog, minden hídvám- és révpénzfizetési kötelezettség is, holmi erdei legeltetésre pedig a nép többé végképp nem fog rászorulni, hiszen „legelője annyi lesz, amennyit csak akar”.[5] És ha eszerint a kormány részéről megajánlott kedvezmények az érdekelteket most már nemigen hangolhatták a magyar forradalom javára, még kevésbé kelthetett bennük rokonszenvet a magyar hatóságoknak a megtorló és megfélemlítő intézkedések iránti vonzalma; példának okáért az, hogy Hont megye a pribeli parasztmozgalom miatti haragjában Rotaridest és Kráľt haladéktalanul elfogatta, s ezt az – igazolni mellesleg még bírói ítélettel sem próbált – eljárást azután a kormány is jóváhagyta.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

S a petíció pontjai közé – nem vitás – bekerültek olyanok is, amelyekről kidolgozóik eleve tudhatták, hogy magyar részről elfogadhatatlanoknak fogják minősíteni őket – hiszen ez a petíció már külön szlovák egyetem felállítását, a választójogi cenzus eltörlését, a sajtótörvényben előírt óvadékfizetési kötelezettség felszámolását meg Rotarides és Kráľ szabadonbocsátását is követelte, s követelte persze a szlovák népnek nemzetként való elismerését, sőt követelte, hogy az ország minden népe létrehozhassa a maga nemzeti törvényhozó testületét, az ország egészére kiterjedő hatáskörű országgyűlés pedig az egyes nemzetek képviselőiből tevődjék össze, és az ország valamennyi népének a nyelvét fogadja el tárgyalási nyelvéül, s ezekhez a pontokhoz a petíció még azt a követelést is hozzáfűzte, hogy a szlovák lakosságú területeken szervezzenek önálló szlovák nemzetőrséget –, nyilvánvaló azonban, hogy e követelések közül jó néhányat maguk a Liptószentmiklóson egybegyűltek is csak afféle diplomáciai többletkövetelésnek tekintettek.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 150.
  2. Ugyanott 278–279.
  3. A(lexandru) Papiu Ilarianu, Istori'a romaniloru din Daci'a Superiore. II. Viena, 1852. 145.
  4. Az 1848. május 30-i minisztertanács jegyzőkönyve. [Kossuth Lajos Összes Munkái] XII. 206–207.
  5. Jakov Ignjatović, Szerb rapszódia. Budapest, 1973. 109.

Műve

Janko Kráľ, Toborzó. Válogatott versek (Bratislava, 1965);

Irodalom