Jean Louis Rabutin de Bussy

A Múltunk wikiből
Lotaringia, 1642. november 16. – Bécs, 1717. november 16.

francia származású arisztokrata, német-római császári hadvezér, Rákóczi-szabadságharc idején lovassági tábornoki rangban az erdélyi császári haderő parancsnoka

Wikipédia

Jean Louis Rabutin de Bussy.jpg
1696. április 29.
I. Lipót gróf Rabutin de Bussy tábornokot nevezi ki Erdély katonai főparancsnokává.
1703. október eleje
Az erdélyi országgyűlés Rabutin tábornagyra bízza a kurucok elleni katonai védelem megszervezését.
1704. június 19.
Rabutin Szebenben felségsértés vádjával elfogatja Bethlen Miklós kancellárt.
1705. augusztus 28.
Herbeville tábornagy seregével Rabutin megsegítésére Erdélybe indul.
1705. szeptember 17.
Az országgyűlés rendi konföderációvá alakul és Rákóczi Ferencet a szövetkezett rendek vezérlő fejedelmévé választja.
1705. szeptember 25.
Az országgyűlés huszonnégy tagú senatust állít a vezérlő fejedelem mellé.
1705. október 8.
Rákóczi Szécsényből Erdélybe indul, hogy megakadályozza Herbeville és Rabutin seregeinek egyesülését, s beiktattassa magát a fejedelmi székbe.
1705. október 27.
Újabb béketárgyalás kezdődik angol és holland közvetítéssel I. József és Rákóczi megbízottai közt.
1705. november 11.
Rákóczi a zsibói szorosban vereséget szenved Herbevillé-től. Az erdélyi kuruc uralom összeomlik.
1705. december 15.
Az erdélyi rendek a segesvári országgyűlésen hűséget esküsznek I. Józsefnek.
1706. december vége
Rabutin tábornagy erdélyi serege Debrecenből megindul Budára.
1707. október 3.
Rabutin tábornagy császári sereggel Aradra érkezik, a következő hetekben ismét birtokába veszi Erdélyt.

Wellmann Imre

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

Jean Louis Rabutin de Bussy gróf, erdélyi parancsnok meghagyta, hogy ahol a nép nem fizeti meg a kivetett súlyos termény- és pénzadót, „még az asszonyokat és gyermekeket is ott levágják minden remissio [kímélet] nélkül”,[1] máskor meg olyan nyílt parancsot rendelt kiadatni, hogy annak nem teljesítése esetén „az anyák hasából is kihasogattatja a gyermekeket”.[2]

Költözők és költöztetettek

Bármennyire húzódoztak is tőle, hasonló sorstól nem menekedhettek a Duna–Tisza közi „három városnak” lakói sem, kik addig annyi veszedelem között kitartottak helyükön. 1705-ben Ludwig Herbeville báró serege elől a kecskemétiek még vonakodtak elvonulni, s a nagykőrösiek is vissza-visszaszálltak. Egy esztendő múltán azonban, midőn Rabutin hadinépe közeledett, nem volt kibúvó többé.

R. Várkonyi Ágnes

Erdély: Diploma Leopoldinum

Bethlen Miklós véleménye szerint az 1690-es évek elején „egész Rabutin üdejéig a felséges udvar igen kegyelmesen és csendesen bánt Erdéllyel és az új diplomát igyekezte megtartani praxissal is”.[3]

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

Az Erdélyi Fejedelemségben gazdaságilag és katonailag a század utolsó éveiben szervezte meg hatalmát a Habsburg-kormányzat. Az 1696-ban Erdély katonai főparancsnokává kinevezett Rabutin de Bussy gróf, generális 8–9 ezer főnyi hadsereg élén teljhatalmat gyakorolt. A gubernium és az országgyűlés parancsvégrehajtó árnyékhatalommá vált.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

Erdélyben Apor István kincstartó és Bethlen Miklós kancellár harcolt – polgárokból, parasztokból álló érdekcsoportok élén – egymással a tordai négykövű nagy malomért. Bethlen attól sem riadt vissza, hogy a malmot fegyveres hajdúival éjnek idején megrohamozza, és tulajdonosaitól erővel elvegye. Az ügy megjárta az országgyűlést és a császári íróasztalt, végül a Habsburg-állam és Rabutin generális, erdélyi katonai parancsnok fegyveres végrehajtása döntött, de nem Véglegesen, mert még Rákóczi állama is foglalkozott az üggyel.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Habsburg-kormányzat a vármegyékre, a rác határőrségre és a Rabutin tábornok parancsnoksága alatt Erdélyben állomásozó 8–10 ezer főnyi reguláris hadseregre támaszkodott, s azonnal megkezdte magyar hadsereg toborzását is. A védelmi vonal megszervezését a budai és a szegedi helyőrségre bízta. A Haditanács a török háborúk idejéből Magyarországot jól ismerő Schlick Lipót altábornagyot állította a védelem élére, aki sikerrel vetette be a váradolaszi rácokat Bóné serege és a bihari nép ellen. A vereség hírére Bercsényi vezetésével leküldött válogatott katonaság augusztus 6-án kiverte sáncaiból a váradolaszi őrséget, s Rákóczi augusztus 9-én újra csatlakozásra szólította a rácokat. Eközben a Kővár váráig előrenyomuló Rabutin visszafordult Szebennek, s Glöckelsberg tábornokot küldte az Erdély északnyugati határát védő Somló várába. Szőcs János ezereskapitány támadására azonban Glöskelsberg otthagyta Somlót, és bevonult a szatmári várba. Somló, Erdély kapuja, augusztus 9–10-én került Rákóczi birtokába. Majd meghódolt Károly, megnyitotta kapuit Nagybánya, a huszti vár s az öt máramarosi koronaváros. Bóné András, Majos István és Bozóky Pál kapitányok Bélfenyérnél győztes csatát vívtak a rácokkal, betörtek a Maros–Körös vidékére, elfoglalták Belényest és Brádot.

A tiszántúli hadjárattal Rákóczi hatalmába került a Tisza, a Kárpátok, az erdélyi hegyek és a Körösök határolta terület. A Felvidéken, a Dunántúlon, a Mátra aljában mindenütt seregtoborzó hadnagyok tűntek fel, Kőrösön, Kecskeméten előre beszervezett kurucok várták Rákóczi ezredeit, s Erdélyben elementáris erejű felkelések robbantak ki. Bercsényi megkezdte Tokaj ostromát, Rákóczi Szatmárt fogta ostromgyűrűbe, elfoglalta a várost, az őrséget beszorította a várba, és cselekvésképtelenné tette. Szolnok várát Szőcs János, Borbély Balázs és Deák Ferenc ezereskapitányok csapatai vették be. Kyba rác ezredes azonban a szegedi császári őrség egységeivel Kiskunhalasnál véres csatában szétverte Deák Ferenc ezredét. 1703 őszén Rákóczi újabb pátenssel szólította fegyverbe a szegedi határőrök támadásai miatt megfélemlített jászkunokat, és ismét megkísérelte, hogy megnyerje a Határőrvidék fegyveres népét.

Rákóczi haditervének megfelelően Ocskay László és Borbély Balázs lovasai, megszaporodva ónodi János Deák, Géczy Zsigmond és füleki Szűcs János ezredeivel, augusztus végén megkezdték előrenyomulásukat nyugat felé. Megnyitotta kapuját előttük Szendrő, Krasznahorka, Rimaszombat, Ajnácskő, Fülek és Losonc. Korpona elfoglalásával szabad lett az út a bányavárosok felé, meghódolt Selmecbánya, s Ocskay bevette Lévát. A felkelők kezébe került a Garam völgye, s október folyamán Szécsény, Hatvan, Garamszentbenedek, Kékkő, végül Gács, majd pedig Csábrág vára is megadta magát. Ezalatt Buday István tábornok megverte az Ónodról Kassára vonuló Montecuccoli-ezredet, és körülzárta Kassát és Eperjest.

Kevesebb mint fél esztendő alatt Rákóczinak sikerült elfoglalnia vagy ellenőrzése alá vonnia Magyarország gazdasági kulcshelyeit és a fontos hadászati támaszpontokat.

Haderejét Rákóczi úgy teremtette meg, hogy a fegyverfogó jobbágyoknak és a különböző jobbágyi sorba visszaszorított volt katonacsoportoknak felszabadítást ígért a földesúri kötelékekből és mindennemű úrbéri szolgálat alól. A fegyverre kelő jobbágyok szabadságának feltételeit közlő pátensek közül kettő ismeretes: az 1704. január 10-én kelt, Sopron vármegyének, és az 1704. április 2-án kelt, Bars vármegyének küldött írás. „… városok faluk, helységek vagy köz emberek … ha föl támadnak, fegyvert fognak, mind maghok, mind jövendő maradíkok minden adózasok terhek s földes urak hatalmaból örökössen föl szabadíttatnak és szabadsággal meghajándíkoztatnak,, s hogy ha valamely hellységhek egészben fölkelnek és hadakozni szabadulássokért készek lesznek, helységekkel együtt örögh szabadsághot nyernek …”[4]

A hadsereg kötelékeibe kerülő jobbágyok társadalmi szabadságát Rákóczi – tekintet nélkül vallási és etnikai hovatartozásukra – kétféle formában ígérte meg: vagy egyénenként, vagy pedig helységükkel együtt, a közösségi szabadságot elnyerve lesznek szabad emberek. Az 1703. augusztus 9-én kibocsátott fejedelmi pátens a rácoknak nyújtott örökös szabadságot, adómentességet és hajdúvárosi státust. Az erdélyi jobbágyok elementáris erejű mozgalmát Seeau, a Cameratica Commissio elnöke azzal magyarázta, hogy Rákóczi szabadságot ígér a földesúri hatalom alól. A fejedelmi elhatározásban benne foglaltatik, hogy mindazok, akik nem harcolnak, továbbra is jobbágyok maradnak. Tehát a feudális rend alapjaiban változatlan. Ugyanakkor azonban a fejedelmi döntés megszorítja a földesúri jogokat, sérti a nemesi kiváltságokat. A katonaság kötelékeibe lépőket mindennemű úrbéri függésből kiemelő szuverén fejedelmi elhatározás már 1703 nyarán az erős központi hatalom programját hordta magában.

A társadalmi szabadság lehetősége a különböző területek paraszti lakosságát nem mozgósította egyenlő erővel. Az viszont már az egyes helységek közösségi szokásrendszerén is múlott, hogy az egész falu vagy csak a lakosság egy része állt a zászlók alá. Általában kevés helység lakossága fogott közösen fegyvert, s noha Rákóczi szigorúan tiltotta az erőszakos toborzást, paraszthadnagyok vagy fegyvert fogók erővel, nemegyszer a közösségi kényszer módszereivel állították volna helységük minden tagját zászlók alá. Nehezítette a hadseregszervező munkát, hogy a fegyvert fogó parasztság nemcsak a Habsburg-államhatalom megtestesítőit támadta meg, hanem a vármegyét, a kormányzatot kiszolgáló nemeseket s a földesurakat is tűz alá vette. Sokan voltak, akik néhány heti hadiszolgálat után, a felszabadító pátens adta jogokra hivatkozva, már élni akartak a szabadsággal, s hazatértek falujukba.

A főurak és a köznemesek többségét Rákóczi támadása váratlanul érte, a jobbágyezredekben a parasztfelkelés rémét látta, nem bízott a breznai pátens országos ígéreteiben, s 1703 nyarán városokban és várakban keresett menedéket. Erdély főurait Rabutin családostul Szebenbe rendelte.

Erdély

Erdély sokáig mellékes területnek számított a fejedelem haditerveiben. 1703 őszén a helyi felkelések Orosz Pál és Bóné András magyarországi ezredei segítségével jelentős katonai sikereket értek el, kivívták a brádi, a szentbenedeki, a boncidai győzelmeket. Rabutin mintegy 8–10 ezer főnyi haderejével Szebenbe vonult vissza, és elszigetelődött a magyarországi hadszíntértől. Ellentámadását úgy szervezte meg, hogy Szebenből a főurakat küldte ki Erdély megcsendesitésére. A felkelők azonban, akiket a beszivárgó egykori Thököly-tisztek szerveztek meg, áthúzták a kegyetlenkedéseiről hírhedt Rabutin számításait. Thoroczkay István aranyosszéki főkapitányt Kolozsvár mellett fogták el saját katonái, Pekry Lőrinc Fehér megyei főispánt – más főurakkal együtt – Balázsfalvánál Guti István ejtette fogságba, Mikes Mihály háromszéki főkapitányt székely felkelők fegyverezték le, és küldték ki Rákóczihoz.

Rákóczi először 1703. november 29-én adott ki egész Erdélyországnak szóló pátenst, de ez a szász nációnak és az oláh nemzetnek kiadott pátensekkel együtt csupán ösztönzésül szolgált. Az erdélyi hadak directiójára Orosz Pált küldte be, az ország politikai megszervezésére egyelőre nem gondolt.

A helyi felkelőcsapatokat császári ellentámadás számolta fel. Karl Tige ezredes, miután szétszórta a Gyulafehérvár felszabadítására készülő kurucokat, végigbüntette a Maros völgyének falvait, és 1704. január 28-án a Székelyföldön, Holdvilág mellett leverte a székely ezredeket.

Rákóczi erdélyi politikájában 1704 elején figyelhető meg szembetűnő változás. Nemcsak az erdélyi felkelők elvérzéséről és a császári csapatok kegyetlenkedéséről érkező riasztó hírek hatottak rá. Amint kiderült, hogy a francia csapatokkal tervezett gyors egyesülés hiú elképzelés, az új magyar állam nemzetközi elismertetése előtt pedig súlyos akadályok tornyosulnak, Erdély katonai jelentősége nyilvánvalóan megnövekedett, s be kellett látnia, hogy a fejedelmi méltóságot elnyerve, mint a szerződésekkel és békekötésekkel nemzetközileg önállónak elismert állam feje, inkább számíthat diplomáciai elismerésre.

1704 elején indult Erdélybe utasításaival két, már korábban hozzáállt főúr, az erdélyi csapatok főparancsnokává kinevezett Thoroczkay István és Teleki Mihály mint gazdasági főfelügyelő és főharmincados. Rákóczi tervei azonban súlyos nehézségekbe ütköztek. Erdély választott, elismert fejedelme a Bécsbe internált II. Apafi Mihály volt. Ugyanakkor jelentős erdélyi párt Thökölyt tekintette a fejedelemség jogos örökösének.

1704 tavaszán a Porta úgy nyilatkozott, hogy a bujdosó fejedelem, ha kikérik, hazatérhet, s Orlay Miklós, Thököly ezredese, hogy választott fejedelmének útját előkészítse, bejött Erdélybe, és bevonult Gyulafehérvárra. Közben a székely felkelők Henter Mihály vezetésével körülvették Brassót. Március 14-én kelt barcasági kiáltványukat átfogó politikai program jellemzi: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is ez hazában lakó akármely nemzetbül álló igaz haza fiait, … velünk együtt fegyvert fogni és szegény hazánkat végső pusztulástól megoltalmazni ne késsenek.”[5]

A székelyek ereje azonban elégtelennek bizonyult a különböző társadalmi és politikai csoportok összefogására. Thoroczkay pedig mintegy 5 ezer főnyi seregével leérvén Gyulafehérvárra, mivel Orlay meghalt, s a mérgezést rebesgető Thököly-ezredek szétszóródtak, gyengének érezvén erejét, kitért a császáriak elől. Tige serege megrohanta és felgyújtotta Nagyenyedet, lakosságát kardélre hányta, nem kegyelmezvén diákgyerekeknek és terhes asszonyoknak sem. A Brassó külvárosáig hatolt székely felkelőket pedig Graven ezredes a feketehalmi csatában 1704. április 13-án leverte, de a fejedelemség egészét Rabutin mégsem tudta katonai ellenőrzése alá vonni.

Az anarchikus viszonyok prédájává vált ország számára Bethlen Miklós kancellár Szebenben 1704 elején megírt Columba Noe (Olajágat vivő Noé galambja) című röpirata szerint azt ajánlotta, hogy az európai egyensúly egyik tényezőjének számító Erdély válasszon protestáns, de a Habsburgokkal megegyező fejedelmet. Bethlen utópisztikus tervéért drágán fizetett, Rabutin vasra verette, majd Szebenből Bécsbe vitette életfogytiglani rabságba.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Az ifjú uralkodó, I. József császár és magyar király, amint 1705 tavaszán trónját elfoglalta, kicserélte apja avítt garnitúráját. Új kormányzati módszerekkel, a régebbinél célratörőbb politikával igyekezett kihasználni a Habsburg-dinasztia terjeszkedésére alkalmas lehetőségeket. Az erők összefogására törekedett, a harcok súlypontját Itáliába helyezte át, s ebből is következően szerette volna Magyarországon mielőbb befejezni a háborút. Leváltotta a magyarországi császári hadsereg éléről Heister generálist, tárgyalásokat kezdett a királyság rendi főméltóságaival, teret nyitott az addig meglehetősen háttérbe szorított nádor politikájának, és kijelentette, kész minden rendi sérelmet orvosolni a megegyezés érdekében. A tengeri hatalmak sürgetésének engedve pedig maga is szorgalmazta, hogy béketárgyalásokat kezdjenek Rákóczi Magyarországával. Ugyanakkor friss katonai erőket küldött Magyarországra, és Herbeville marsall, az új főparancsnok, kinevezésével együtt ellentámadásra és Rabutin erdélyi főparancsnok megsegítésére kapott utasítást.

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát, Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát. Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

Rabutin vezetésével hadsereget küldtek Erdélybe, s elrendelték a magyarországi császári várak helyőrségeinek feltöltését. Ugyanakkor új diplomáciai akcióba kezdtek, hogy a magyar államot Európától elszigeteljék, a magyar társadalom különböző rétegeit pedig a császár oldalára állítsák. Hodermarszky, az új munkácsi püspök, széles körű szervezkedést indított a kárpátukrán jobbágyok között: ha Rákóczi ellen harcolnak, felszabadulnak a földesúri kötelékekből, és teljes tehermentességet nyernek. Mindez sokat ártott a magyar konföderációnak, de célt nem ért. A tervezett nyugat-magyarországi offenzívát szinte komikus eset zavarta meg: Bottyán generális strázsamestere, Bornemissza János portyát vezetett a császári harcvonal mögötti területre, és elfogta az új főparancsnokot.

Rabutin haderejét Esze Tamás ezredei a Kajáni-hágónál nem tudták feltartóztatni, és a császári sereg csaknem egész Erdélyt birtokba vette, csak a [[Görgény|görgényi] várat védte még közel fél évig a palotás ezreddel a székely katonaság, érzékeny veszteséget okozva Rabutin generálisnak. Az erdélyi Fejedelmi Tanács testületileg Magyarországra, a hadsereg Mikes Mihály vezetésével Moldvába húzódott. Rákóczi új erdélyi főparancsnoka, Károlyi Sándor az Érchegység vidékét kézben tartva tervezte a fejedelemség visszafoglalását.

Wellmann Imre

Visszaeső agrártermelés

Rabutin vagy 80 ezer marhát hajtatott s roppant mennyiségű más élelemre valót hurcoltatott el Erdélyből 1706 őszi kivonulásakor, „nem hagyván mást az egész tartományban, csak puszta házakat”.[6]

A kimerülés felé

Rabutin már 1706-ban nem mert seregével aratás előtt Erdélyből kiindulni, mert attól tartott, hogy katonái éhen halnak a kiélt országban, mint ahogy aztán a nélkülözéseknek sokan áldozatul is estek. S ahol végigvonult, ott azt kellett kuruc részről megállapítani, hogy a Jászságtól le Szegedig „nincs élése a katonának”.[7]

R. Várkonyi Ágnes

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Erdélyben Teleki Mihály az egyetlen számottevő főúr, aki nem zárkózott Rabutin parancsára Szebenbe, hanem kővári főkapitányságából Rákóczi táborába ment, kikötve, hogy a család megkapja a kővári váruradalmat. Különben minden jelentősebb erdélyi család, a politikai testületek képviselői, a vármegyék főispánjai és a székely székek elöljárói – néhány Brassóba zárkózón kívül – házuk népével együtt Szebenben kerestek védelmet. Itt nézték végig 1703 novemberében a szászok vezetőjének, Hans von Harteneck királybírónak a kivégzését, hogy azután hosszú hónapokat, sokan éveket töltsenek a városi fogság mostoha körülményei között. Rabutin generális kényszerkölcsönökre kötelezte őket, sőt 10 ezer forintos megajánlásokat szedett be tőlük. Bánffy György gubernátor és Apor István kincstartó 30–30 ezer, Bethlen Miklós kancellár 20 ezer forintot volt köteles adni, részben ezüstkészletben, részben ékszerekben. Sokan az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság és megfélemlítés poklából életüket kockáztatva megszöktek. A katonai feladataik ellátására kiküldött és Rákóczi híveinek fogságába esett családfőket követték a fiak, testvérek, kisnemes szolgák. Előfordult, hogy tekintélyesebb urak, mint például Thoroczkay Mihály, álruhában vagy trágyásszekér aljában menekültek, hátrahagyva a család nőtagjait. Pekry Lőrinc csak évek múltán tudta kiváltani feleségét. Sokan kényszerű fogságban élték végig a háborús éveket, mint Brassóban Cserei Mihály vagy Szebenben a fecskék járását figyelve, elhagyott otthona után sóvárgó Wesselényi István. Voltak, akik nem tértek vissza otthonukba többet; Bánffy György Szebenben halt meg. Rabutin generális Bethlen Miklóst szűk cellában, éveken át tartotta fogva úgy, hogy ágya mellett két darabont állt éjjel-nappal.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

A nagyenyedi kollégium először 1704-ben lett a tűz martaléka. A Tige császári ezredes katonáival vívott védelmi harcban 2 tanár és 28 diák elesett. Könyvtárát 1707-ben Rabutin fosztogató katonái hányták szét.

Lábjegyzetek

  1. Rákóczi Tükör, I. 273.
  2. Ugyanott I. 42.
  3. Bethlen Miklós Önéletírása. 8. a. r. V Windisch Éva, Budapest, 1955. II. 13.
  4. Közli: R. Várkonyi Ágnes, Bercsényi Miklós pátense a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 tavaszán. Századok 1958. 224.
  5. Idézi: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben. Századok 1954, 64–65.
  6. Hornyik János, A ráczok ellenforradalm, 1703–1711. Századok, 1868. 697.
  7. AR: I. V. 311–312

Irodalom

Thaly Kálmán, Ki volt Csobáncz megvédője Rabutin ellen 1707-ben? (Századok 1881)