Jogi írásbeliség, oklevéladás, törvénykezés

A Múltunk wikiből
1002
István király kiváltságlevelet ad a pannonhalmi apátság részére. Domonkos a magyarok érseke.
III. Ottó császár meghal; II. Henrik, István sógora követi a német trónon. Heribertnek, III. Ottó kancellárjának az írnoka, Heribert C. István udvarába kerül.
1002 körül
István király kibocsátja első törvényét.
1004 körül
A pannonhalmi alapítólevél utóirata.
Csaba a nádor, Sebestyén az esztergomi érsek.
1009
Azo ostiai püspök, a pápa legátusa Magyarországon tartózkodik; megállapítják a magyarországi püspökségek határát (a pécsi és a veszprémi püspökség oklevelet kap).
1009 körül
István király második törvényének kiadása.

Régebbi felfogás szerint a magyar társadalomban az írásbeliség István király államával vette kezdetét. A keleti nomád államok jobb megismerésével kiderült, hogy a nomád birodalmak kagánjai a régi kultúrnépekkel való érintkezés során elsajátították a betűvetés egyik-másik formáját, a szomszéd uralkodókkal való levelezés lebonyolítására udvaruk mellett tolmácsi irodát állítottak fel, olykor írásba foglalták a törvényeket, saját tetteiket kőbe vésték, sőt a távolsági kereskedelem központjaiban gazdasági feljegyzések is előkerültek.

A belső-ázsiai türkök az iráni szogdoktól sajátították el a végső fokon sémi-arameus eredetű rovásírást, amely számos feliratukat díszíti, emellett a nevezetes orchoni feliratból azt is megtudjuk, hogy egy Makaracs (=maharadzsa) nevű pecsétőr is tartozott az udvarhoz. A soknyelvű Kazárországról feljegyezték, hogy négyféle írás terjedt el: a türk eredetű rovásírás mellett az arab, héber és görög.[1] A belső-ázsiai türkök nyomába lépő ujguroknak számos nyelvemlékük került elő homokba temetett városaik kiásásakor; buddhista és manicheus vallási szövegek mellett kereskedelmi feljegyzések is, végül az első mongol kánok ujgur írnokai bevezették az ujgur betűs mongol írást, amelyen például törvényeiket és a Mongolok titkos történetének első változatait írták, de leveleztek perzsa nyelven is.[2]

A X. századi magyar társadalom uralkodó osztályában ismeretes volt a türk-kazár rovásírás; ír és betű szavunk türk eredetű.[3] Okunk van feltenni, hogy Géza nagyfejedelem idejéig az udvarban működő tolmácsok írnoki feladatokat láttak el, sőt több nyelven leveleztek.

Ha Hierotheosz görög misszióját váratlan háborús események meg nem zavarják, Magyarországon minden bizonnyal görög nagybetűkből álló írás honosodott volna meg.

A nyugati kereszténység Géza kori missziójával a latin írásbeliség vette kezdetét. Géza mellett püspöke, illetve Radla, a térítő barát látta el a latin nyelvű levelezést; Szent Adalbert Sarolthoz és Radlához írt levelének szövegét megőrizte Querfurti Brunó életírása. A rendszeres irodai gyakorlat azonban csak István király trónra lépésével vette kezdetét. III. Ottó 1002. január 23-án bekövetkezett halála után II. Henrik menesztette Heribert kancellárt irodájával együtt, és ekkor került át István király udvarába az a Heribert C. sziglával jelölt, ismeretlen nevű írnok, aki a pannonhalmi alapítólevelet fogalmazta.[4]

II. Henrik első kancellárja Egilbert lett, háromévi működés után azonban őt leváltották, és a kancellári székbe Henrik saját öccsét, Brunót ültette, aki ezt megelőzően Magyarországon, István és Gizella udvarában keresett menedéket haragvó bátyja elől. Egilbert írnokai többségét ugyanúgy menesztették, mint Heribertéit, és e személycseréből István ismét profitált, mert az 1009-ben fogalmazott két oklevélben olyan jellegzetességekre ismerünk, amelyekkel Egilbert kancellár írnokai éltek.

Az ő írnokaiból került ki az a gárda, amely István király uralkodásának első felében a hivatalos latin írásbeliséget meghonosította, míg István későbbi görög okleveleinek íróját a megadományozott görög monostor írástudói között kell keresnünk.

István király rendelkezéseit három vonatkozásban foglalták írásba. A magyar érsekség, a püspökségek és az apátságok alapítását és megadományozását a hézagosan reánk maradt emlékek szerint a király oklevelekben örökítette meg. Az oklevelek kiállításában az írnokok többnyire követték a német kancellária gyakorlatát. Mint az elveszett eredeti után rajzolt pannonhalmi okelvélből kiderül, az oklevél kezdetét a sorkezdő Krisztus-monogram után díszes, hosszított betűkkel írták: ez az Isten segítségül hívása (invocatio) mellett a király nevét és címét (intitulatio) tartalmazta. Az oklevél kisbetűvel írt szövege egy bölcselkedő bevezetés (arenga) után tért az intézkedés tárgyára. A szöveget a rendelkezés megsértőit fenyegető átok (anathema), a rájuk kiszabott büntetés (poena) és a megerősítő pecsételés formulája (corroboratio) zárta le. Alul, középen a király nevének betűiből összetett nagy monogramma foglalt helyet; ettől balra, hosszított írással megadva, a monogram értelme: „A hírneves István úr jele”, jobboldalt az oklevél ellenőrzőjnek feltüntetése, mely eredeti formájában így rekonstruálandó: „Kancellár helyett Domonkos érsek ellenőrizte.” Az ettől jobbra levő, üresen hagyott részre függesztették be a viaszpecsétet. Az oklevél alján kisbetűvel írták a dátumot és a király uralkodási évét. A pannonhalmi alapítólevél dátuma után néhány év elteltével pótlólag odaírták a felszenteléskor adott birtokok nevét. Fejlettebb viszonyok között erről külön oklevél készült volna.

István király nagyobb egyházi alapítványait figyelembe véve, legalább 20 oklevél kiállításával kell számolnunk, amelyből többé-kevésbé megromlott formában négynek a szövege maradt ránk.

Bár István király korában a szomszédos német területen, például a Bécsi-medencében, már magánbirtokosnak tett adományról is állítottak ki oklevelet, és egy Dráván túli birtokos a XIII. században emlegeti ősapjának Szent István által adott oklevelét, nem bizonyítható, hogy István király udvarában ilyen készült volna. Magánbirtok adományozása általában szóbeli intézkedéssel, tanúk előtt történt.

Komolyabb alappal gondolhatunk arra, hogy a király joga alá tartozó kétharmad részből a várak alá rendelt birtokokat összeírták. 1349-ben Nagy Lajos Székesfehérvárról Visegrádra vitette fel az a Legenda Sancti Stephani regis című kódexet, amelyben a várak egykori tartozékai, a szóban forgó esetben Karakó váréi, össze voltak írva. Noha tisztázatlan, hogy ezt az azóta elveszett jogi tartalmú kötetet miért nevezték „legendának”, és közvetlen bizonyíték nincs rá, hogy István király korában írták, a katonabirtokok összeírása ezt megelőzően gyakorlatban volt a bizánci birodalomban és Lombardiában, ami az István kori összeírást valószínűvé teszi. Az udvari szolgáló népeket I. Endre korában már név szerint is összeírták, amint erről Szent László törvénykönyve említést tesz.

A harmadik és legfontosabb forráscsoport István király két törvénykönyve, amely egy XII. századi admonti kódexben és három XV–XVI. századi kéziratban maradt ránk.[5] A két törvénykönyv eredetiségéhez kétség nem fér, de látva a nyugati törvényekkel való rokonságot, felmerült a kérdés, hogy mennyiben önállóak István király törvényei.

A jogtörténeti kutatás megállapította, hogy az I. törvénykönyv 1–5. cikkelyétől eltekintve, mely szó szerinti átvétel a 847. évi mainzi zsinat határozataiból és az ekkortájt hamisított Pseudo-Isidorus féle törvénygyűjteményből, Szent István két törvénykönyve legnagyobbrészt önálló törvényalkotás. A magyar törvényhozó ugyan szem előtt tartotta a nyugati törvényeket és zsinati határozatokat, amelyekkel rokon gondolatok több törvénycikkben is felmerülnek, s kivált a bajor népjogot, amelyből két cikkelyt át is vett, mindamellett a törvények a magyar társadalom XI. század elején aktuális megoldandó problémáival foglalkoznak, a hazai igazgatási és társadalmi viszonyokra lettek szabva, sőt az intézkedések mögött nemegyszer visszacseng a régi szokásjog, akár átvétel, akár tagadás formájában.

A bevezetésből és 35 cikkből álló első törvénykönyv tárgya szerint a következőképpen oszlik meg:

  • 1–5., 18. § Az egyház és a papság helyzetére vonatkozó általános rendelkezések.
  • 6–7. § Az új birtokrend biztosítása.
  • 8–13., 19. § A keresztény vallásgyakorlás biztosítása.
  • 14–16., 32., 35. § Az erőszakos cselekmények megakadályozása.
  • 17. § Az esküszegés büntetése.
  • 20–25. § A földesúr jogának biztosítása népei felett.
  • 26–31. § Az özvegyek és árvák jogainak védelme.
  • 33–34. § A boszorkányok és varázslók büntetése.

Az I. törvénykönyv cikkelyei háromnegyed részben megszabják a törvénycikk megszegőinek büntetését is, az egész tehát jellegét tekintve büntetőtörvénynek tekinthető.

A II. törvénykönyv az elsőhöz képest kiegészítő jellegű, a korábbi törvényeket módosító vagy pontosító „novellák” gyűjteménye. Ebből következik, hogy még kevésbé ismerhető fel benne a rokon intézkedések csoportos rendje. Bár ez is egyházi intézkedéssel kezdődik:

  • az 1. § a templomépítésről, és birtokjogi rendelkezésekkel folytatódik;
  • a 2. § az öröklésről, de a továbbiakban más rendet követ, és mindinkább rendszertelenné válik, ami az utólagos hozzátoldás lehetőségét sem zárja ki;
  • a 3–8., 10–11., 21. § a tulajdonjog megsértéséről,
  • a 12–15. § az erőszakos cselekményekről,
  • a 9, 16. § a törvény előtti rendről,
  • a 17. § az összeesküvésről,
  • a 18. § a dézsmafizetésről, végül
  • a 19–20. § a cselszövésekről

tartalmaz büntető szankciókat.

Ami a két törvénykönyv keletkezési idejét illeti, elterjedt nézet, hogy az I. törvény István uralkodásának elején készült, a II. pedig Vazul összeesküvése, 1031–1032 után, a „király és a királyság” elleni összeesküvésről szóló két törvényt (II. 2., 17. §) ugyanis ezzel hozták kapcsolatba. Amíg az első törvény datálása megnyugtató, a másodikkal szemben kétely merül fel. Vazul ugyan a király ellen lázadt, de nem a királyság ellen, melynek jogos örökösének tekintette magát; a királyság ellen Koppány, Gyula és Ajtony fordult. Ami pedig azt a rendelkezést illeti, hogy a jószágát vesztett támadó javait gyermekei örököljék (2. §), nehezen vonatkoztatható Vazul fiaira; őket ugyanis nem közönséges örökbirtok illette meg, hanem részesedés a hercegi javakból, de – mivel külföldre szöktek – ez egyáltalán nem jöhetett szóba. Ugyanakkor az összeesküvő és külfölddel cimboráló Ajtony kiskorú fiait érintette a törvény adta kegyelem, ők tényleg megtartották apjuk szállásbirtokait. Végül az egyházi tized törvénybe iktatása 1031–1032 után túl késői időpont, ha figyelembe vesszük, hogy a pannonhalmi alapítólevél már 1002-ben tizedfizetésről intézkedett. A tizedfizetés elrendelése utoljára Ajtony leverése után, 1009-ben indokolt, amikor egy olyan terület kapcsolódott be az egyházszervezetbe, ahol a görög papok nem szedtek tizedet.

István törvényhozásának idejét a hozzávetőleg 1010–1013-tól jól informált Szent István-nagylegenda, amely 1080–1083 körül készült, szintén a király koronázását követő időszakra teszi. Ez tudat arról is, hogy István a törvényeket „Magyarország püspökeivel és főuraival együtt” hozta, ami összhangban áll azzal, hogy a II. törvénykönyv két ízben a szenátus döntésére vagy a szenátus kérésére hivatkozik (II. 2., 34. §). Szenátuson a „püspökök és főurak” gyülekezetét, a királyi tanácsot kell értenünk, s a király az ezzel való tanácskozás után hozta meg törvényeit.

A törvényeket egy udvari káplán foglalta írásba, az I. törvénykönyv stíluskészletét tekintve egy olyan írnok, aki valaha a német császári kancellárián dolgozott. A II. törvénykönyvet – stiláris elemeiből ítélve – nem az I. törvénykönyv írója fogalmazta, és más István kori írásműhöz sem tudjuk kapcsolni.

Könyves Kálmán törvénye (I. 34. §) hivatkozik Szent István olyan törvényére – a vásári árusokra kivetett vámról –, amit a két reánk maradt törvénykönyv nem tartalmaz. Ez a körülmény azzal magyarázható, hogy a király minden dekrétuma nem maradt ránk. A ma ismeretes törvénykönyvekből elsősorban a gazdasági életre: pénzverésre, kereskedelemre, vásártartásra vonatkozó cikkeket hiányoljuk, hiányzik például a vasárnapi vásározás elrendelése, s így feltehető, hogy voltak ilyen irányú rendelkezései is; ezeket talán azért nem őrizte meg az utókor, mert gazdaságilag meghaladottakká váltak – Szent László már tilalmazta a vasárnapi vásártartást –, és erkölcsi tartalmuk nem volt.

István király törvényhozása nem terjedt ki számos olyan bűnre, amit a keresztény erkölcsi felfogás annak tartott. Ezekben az esetekben a vezekelés kiszabását áthárította az egyházi bíráskodásra. A gyilkosságot például a törvénykönyv csak akkor büntette, ha az a magántulajdont sértette, így például a más szolgájának megölése esetében, amikor a gyilkos a szolga tulajdonosának kártérítéssel tartozott (II. 3–4. §), vagy a feleség megölése esetén, amikor a gyilkos férj az asszony családjának vérdíjat tartozott fizetni (I. 15. §). A gyilkosság és más erkölcsi bűnök megtorlása az egyházra hárult, amely a bűnöst a vezeklés különféle módozataival sújtotta. Az egyház börtönbüntetést is szabott ki, ami az akkori higiéniai viszonyok között könnyen halállal végződhetett. A keresztény vallás elleni bűnöket István király a püspök elé utalta azzal, hogy ha a bűnös az egyház által kirótt büntetést vonakodna elviselni, hétszeresen bűnhődjék, ha pedig továbbra is makacskodna, a bűnöst adják át a királyi bíróságnak (I. 13. §). A boszorkányságba harmadszor is visszaesőt is átutalták az egyháztól a világi bírák elé (I. 33. §). A király tehát hathatós segítséget nyújtott az egyházi büntetések végrehajtására.

Az új királyságban a bírói hatáskör tekintetében két egymást keresztező elv érvényesült: a függőség szerinti és a területi illetékességi. Ami az elsőt illeti, a király vagy az udvar bírája ítélkezett a jobbágyurak, illetve a nemesek felett, valamint az egyházak birtokügyeiben, a fő méltóságok pedig szolgáló népeik felett, mint ahogy a nádor volt az udvarnokok bírája. De 1002-től királyi egyházak is megkapták a bíráskodás jogát népeik felett. Ezzel szemben az ispán és a megyei bírák a saját területükön lakók felett ítélkeztek, s ezt a gyakorlatot szorgalmazta Szent László és Kálmán a század végén. Ez azonban nem jelenti, hogy a területi illetékesség új elv volt, mert az ispán saját népein kívül már István korában „rendőrbírói” hatáskörben lépett fel a területén lakókkal szemben, és feltehető, hogy a vármegyétől gyakorta távollevő ispán bíráskodásának helyettesítésére korán kialakul a királybírói intézmény, amit vármegyénként több bíró látott el.

Ha István király törvényhozását a jogrend fejlettségének szemszögéből vizsgáljuk, két síkon mutatkozik a párhuzamba állítás lehetősége: egyrészt a bíráskodás egyetemes fejlődése, másrészt a keresztény morál érvényre juttatása szempontjából. A jogrend fejlődésében – a kezdetlegestől a fejlett felé haladva – a következő rendszerek figyelhetők meg: nemzetségi bosszú, egyezkedés, végül állami büntetőjog.

Amíg a nemzetségi szervezetet sokáig őrző horvát társadalomban a vérbosszú intézménye a XV. századig a jogrend élő része volt, addig István törvényeiben a vérbosszúra még tilalmazás formájában sem akadunk. Van ugyan néhány törvényhely, amely a bosszú tilalmazásaként is magyarázható, de más értelmezés is lehetséges. Mindenekelőtt a tilalmazott kardrántás, gyújtogatás és házra törés (I. 16., 32., 35. §) olyan büntetendő cselekmény, amellyel fejlettebb viszonyok között, így a XIII–XIV. századi hatalmaskodások során gyakran találkozunk. A családi bosszúállás halovány visszfénye tükröződhet a varázslókat üldöző törvénycikkben (I. 34. §), mely szerint a kuruzslót a kuruzslásban pórul járt ember vagy családja kezére adják. Ez az intézkedés önmagában azonban nem elegendő a vérbosszú meglétének igazolására, mert a kuruzsló szolgaságba vetése anyagi elégtételként is felfogható, ami halált okozó kuruzslás esetén rokon a vérdíjjal.

Az a körülmény, hogy a nemzetségi vérbosszúnak XI. századi törvényeinkben sincs olyan emléke, mint a XV. századi szláv törvényekben, arra mutat, hogy a magyar társadalom ősi finnugor nemzetségi szervezete régen felbomlott, hogy majd az etelközi tartózkodás során a török típusú, mesterségesen kialakított törzsi és nemzetségi kereteknek adja át helyét, amelyben az úr–szolga viszony volt a meghatározó.[6]

A honfoglaló magyar társadalom jogi szemléletére inkább az egyezkedés volt jellemző. Ennek hagyománya tovább él Szent István törvényeiben, amikor a feleséggyilkost az asszony szüleivel való egyezkedésre utasítja (I. 15. §), és amikor a nőrablót tíz tinóval bünteti, még akkor is, ha utána a lány szüleivel kiegyezett (I. 27. §). A feleség díja feletti egyezkedés visszanyúlik az etelközi tartózkodás idejére. István király törvényhozása azonban túllép a pusztai viszonyok között kialakult egyezkedésen, és kifejezetten a büntetőtörvény mellett tör lándzsát, amikor a leányrabló vitézt akkor is 10 tinóra bünteti, ha a vitéz közben megegyezett a leány szüleivel. A leányrabló vitéz 10 tinóra, a közrendű 5 tinóra való büntetése, amely megegyezik a feleséggyilkos vitéz és közrendű vérdíjával, végső soron az asszony egyezkedésen alapuló vételára helyébe lépett.

István király törvényhozása a korábbi fázist meghaladó büntetőtörvény, és e nemben az első ilyen alkotás a kelet- és észak-európai „újbarbár” népek jogfejlődésében.[7]

Jóllehet adott társadalmi viszonyok között minden törvény egy ideális vagy annak vélt jogrend elérése érdekében készül, a törvényhozónak mindig módjában áll egyéniségét, politikai törekvéseit és a kormányzásban követett gyakorlatát kifejezésre juttatni. Szent Istvánban e három vonást lényegében tudatosan vallott világnézete, a keresztényi ideálok felé való törekvése határozta meg. Törvényeit a korabeli törvényekkel összehasonlítva azt látjuk, hogy ezek általában a kor törvényhozásának szigorát tükrözik, mely – osztályszemléletéből fakadva – a rabszolgát jogtalan vagyontárgynak tekintette, mindamellett törvényei több vonatkozásban humánusabbak voltak a korabeli törvényeknél. A burgund törvény szerint például a tolvaj rabszolga halállal bűnhődik; István ezt úgy enyhítette, hogy csak a harmadszor visszaesőt sújtotta halálbüntetéssel (II. 6. §.). Még jellemzőbb, hogy István a böjt megszegőjét egyheti elzárásra és koplalásra ítélte (I. 10–XI. §.). Ugyanakkor kortársa, Boleszló lengyel fejedelem olyan törvényt hozott, hogy a böjt megszegőjének a fogait törjék ki.

Az a körülmény, hogy István király törvényhozása a szomszédos államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények megtartását a király országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Ha Magyarország gazdasági és kulturális fejlettség tekintetében nem is tudta felvenni a versenyt a nagy múltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élvonalba került Európában. Ez eredményezte, hogy Európa minden részéből megindult a bevándorlás Magyarországra, és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek, vallásúak és foglalkozásúak megtalálták boldogulásuk helyét.

Irodalom

  1. eredetére lásd Györffy György, Élet és Tudomány 19. 1964. 272–275;
  2. belső-ázsiai szerepére lásd Sz. Je. Malov, Pamjatnyiki drevnyetyurkszkoj piszmennosztyi (MoszkvaLeningrád, 1951).
  3. A régi magyar írásra lásd Németh Gyula, A magyar rovásírás (Budapest 1934);
  4. Latin jogi írásbeliségünk kezdeteire, Heribert C. szerepére és a pannonhalmi alapítólevélre lásd H. Bresslau, Archiv für Urkundenforschung 6. 1918. 43–74; Szentpétery Imre, Szent István király oklevelei (in: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján II. 133–202); Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 206. kk.; Székesfehérvár Évszázadai I. 22. kk.
  5. István törvényeinek legjobb kiadása: Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 141–156; fordítása Corpus Juris Hungarici. Szerkesztette Márkus Dezső. I. (Budapest 1899) 18–43; Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. 15–27. Újabb irodalmából kiemelendő Madzsar Imre, Szent István törvényei és a Lex Bajuvariorum (Történelmi Szemle 10. 1921. 48–75); J. Sawitzki, Zur Textkritik und Entstehungsgeschichte der Gesetze König Stephans des Heiligen (UJb 9. 1929. 395–425);
  6. A vérbosszú hiányára lásd Váczy, Die Erste Epoche des Ungarischen Königstums 25–27.
  7. a jogrendszerek fejlődésében elfoglalt helyére is Bónis György, Szent István törvényeinek önállósága (Századok 72. 1938. 433–487).


István király államszervezése
Uralkodó osztály és világi nagybirtok Tartalomjegyzék István lengyel, besenyő és bolgár háborúja