Johann Gottfried Herder

A Múltunk wikiből

1802-től Johann Gottfried von Herder

Mohrungen, Kelet-Poroszország, 1744. augusztus 25. – Weimar, 1803. december 18.
német költő, műfordító, teológus, filozófus
Wikipédia
Herder by Kügelgen.jpg

Arató Endre

A protestáns nemzeti ideológia

A protestáns értelmiség cseh nyelvhez való ragaszkodása alapjában meghatározta nemzeti ideológiáját. Náluk a történeti múltból merített különböző konstrukciók, amelyek a feudális indítású, sok tekintetben területi kiváltságokat voltak hivatva pótolni, a katolikus intelligenciétól eltérően, nem játszottak szerepet. Az ő felfogásukra – hisz német egyetemeken tanultak – elsősorban a herderi nézetek hatottak. Persze, Bernolákék koncepciója is etnikai jellegű volt már – s e tekintetben a rokon vonást s mindkettőnél a polgári jelleget aligha lehet figyelmen kívül hagyni –, a különbség mégis a nemzet kétféle felfogásából adódott: a katolikusoknál jobban érvényesült, és polgári tartalommal töltődött meg a történetiségre épülő területi s a protestánsoknál a herderi etnikai nemzetfelfogás.

A cseh nemzeti ébredéssel való szoros kapcsolat, a cseh mozgalommal közös ideológiai forrásokból való táplálkozás, s a katolikus értelmiség eszmevilágán megfigyelhető cseh hatás ugyancsak fontos mozzanat.

A szláv gondolat és a cseh nyelvművelés terén František Martin Pelcl, Josef Dobrovský és később Josef Jungmann hatása volt jelentős. A szláv gondolatot illetően ez esetben is megvolt a szlovák katolikusokkal a rokonság, a szlavisztikától kölcsönzött, s már említett eszmét vették át, ami a szláv összefogás alapkoncepcióját alkotta. Eszerint a szláv nemzet törzsekre, az egységes szláv nyelv pedig dialektusokra oszlik, s ezek tulajdonképpen az egységes szláv népek nyelvei. A szlavista tudósok ezen az egységes szláv nyelven belül több nyelvjárást (értsd: nyelvet) különböztettek meg. A viszonylag kisszámú dialektus megkülönböztetése azt jelentette, hogy a szlávságon belül több nagyobb szláv integrált egységre gondoltak. E felfogás szerint a csehek és a szlovákok egy törzset, illetve ennek megfelelően egy nyelvjárást alkottak. A protestáns értelmiség tudatában tehát a szlovák nemzet még nem vált el a szlávtól, illetve a csehtől. Így számos közös tradíciót vallottak magukénak.

A modern protestáns koncepció legjelentősebb képviselője, Juraj Palkovič, a pozsonyi evangélikus líceum cseh-szlovák tanszékének későbbi tanára volt. Jénai diákévei alatt, 1794-ben írta meg a szlovákokról és főképpen nyelvükről szóló értekezését (Pojednání o Slovácych a zvláště jejich řeči). E tanulmány újságjában, a Hetilapban (Týdenník), csak jóval később jelent meg. Értekezése, amely mindenekelőtt szenvedélyes apológia a cseh nyelv védelmében, nemzetkoncepcióját is tartalmazta. Cikke megírásához a közvetlen indítékot a jénai Allgemeine Literatur-Zeitung egy megnyilatkozása adta, amely végső konklúzióként leszögezte, hogy a cseh nyelv elkerülhetetlen sorsa a paraszti nyelv színvonalára való süllyedés lesz. Palkovič Herder szlávokról kialakított felfogására támaszkodva optimizmussal utasította vissza ezt a jóslatot. Herderrel együtt vallotta, hogy a nyelv mint évszázados fejlődés produktuma társadalmi jelenség, és az egész nemzet gondolkodásának, magának létének is az alapja: „Az a nemzet, amelynek nyelve pusztul, annak eltűnik dicsősége, emlékezete, kollektivitása, majd nemzetisége, és kitörlik őt az önálló földi nemzetek sorából.”[1] Beszélt a nemzeti büszkeség hiányáról, ami a német nyelv használata mellett ugyancsak akadályozza a hazai nyelv kiművelését, fejlődését, elterjesztését. Nemzeti öntudatra és büszkeségre ébresztő szavai, pedig közvetlenül szálltak szembe az Allgemeine Literatur-Zeitung írójának asszimilációra buzdító felhívásával.

A protestánsok is törekedtek országos szervezet, illetve intézmény létrehozására, amely az ő koncepciójuk alapján szolgálta volna a nemzet belső tömörülését. Csupán lépések történtek egy protestáns tudós társaság megalapítására. Ezek az össz-szlovák törekvések – miként a katolikusok esetében – a másik irány megnyerését is célul tűzték ki: a türelem, a kiegyenlítés és a kapcsolatok kiépítése is helyet kapott a nemzeti ideológiában. Palkovič, hasonló módon mint Bernolákék, szerette volna, ha a katolikusok társaságukkal együtt csatlakoznak a tervbe vett cseh nyelvet ápoló egyesülethez, s 1800-ban javasolta, hogy erre szólítsák is fel Bernolákot és híveit.

Természetesen állandóan és kölcsönösen figyelemmel kísérték egymás irodalmi, tudományos termését. A Prešpurské noviny például érdeklődéssel követte a szlovák norma útját, figyelmet szentelt Bajza egy művének, és rokonszenvvel emlékezett meg Bernolák alapvető disszertációjáról.

Mindezek a belső nemzeti integrációt egyengették. A nemzetté alakulás szempontjából oly döntő folyamatot azonban nemcsak a türelem, a kiegyenlítés és az együttműködés, a kapcsolatok kiépítése jellemezte, hanem az egymással alapvetően szemben álló két irányzat közötti harc is. Az ellentétek részben feudális indítású vallási viszályból eredtek, amelyek a 18. század végén és a 19. század elején a katolikus klérus tevékenysége következményeképpen tovább mélyültek. S miután a nemzeti mozgalom és az egységesülés dolga a gazdasági-társadalmi téren elmaradt szlovák viszonyok között mindkét egyház alsó papságának vállain nyugodott, a különböző, a protestánsok ellen kiadott újabb intézkedések és intrikák hátráltatták a nemzeti integrációt.

Mindezzel szemben nagy jelentősége volt a szlovák mozgalomban tevékenykedő katolikus papok említett, s a nemzeti ideológiából fakadó toleranciájának. Kölcsönösen kisebb volt azonban a türelem – ha láttuk ennek is jelét – a nyelvkérdésben, s ez nem utolsósorban konfesszionális okokból is mélyítette a szakadékot. S az e területen kibontakozott ellentét jelezte azt a már modern platformon megindult küzdelmet, amely a kiegyenlítés mellett nem kevésbé volt fontos eszköze a nemzeti integráció megteremtésének.

A két szemben álló fél a maga igazát igyekezett bizonyítani: a protestánsok az új normát „műveletlen, pallérozatlan” nyelvnek tekintették, Bernolákék pedig azt hangsúlyozták. hogy a cseh nem érthető a szlovák nép számára. A támadást, már a nyugat-szlovák nyelvjárás irodalmi szintre emelésének kezdetén, a protestánsok indították meg.

Eddig a protestánsok ideológiájának nemzeti mozzanataival foglalkoztunk. Az ehhez szervesen kapcsolódó társadalmi gondolat – miként Bernoláknál és hiveinél – körükben is megfigyelhető. Palkovičra mély hatást tettek a francia felvilágosodás, mindenekelőtt Rousseau, illetve a francia forradalom gondolatai. A franciaországi társadalmi változásban a boldogság megvalósulását látta, és az a gondolat érlelődött meg benne, hogy mindenáron el kell jutnia Franciaországba, ott kell letelepednie. A felvilágosodás eszmevilágának megfelelően meg volt győződve arról, hogy a magasabb műveltségi színvonal kiemeli a népet a nyomorból, az országot a krízisből. A társadalom műveltségének szintje Palkovič szerint nem a kiemelkedő nagy személyiségek számában, hanem a nép kulturális fejlettségében jut kifejezésre. Nemzetfogalmában a felvilágosodás ösztönözte műveltségterjesztés a nép körében szoros egységbe fonódott a nemzeti gondolattal.

S ha ily módon nem nyúlt is le a feudalizmus megváltoztatásának gyökeréig, mégis regisztrálta az osztrák birodalmon kívül a gazdasági elnyomás, az erőszak elleni küzdelem legkülönbözőbb formáit, és fellépett az emberi jogok védelméért. Publicisztikai tevékenységével segítette a nép szociális tudatának és politikai gondolkodásának kezdeti lépéseit. Mindent elkövetett, hogy a nép konzervatív gondolkodását megtörje, és a kor tudományos színvonalán álló ismereteket (beleértve a természettudományok eredményeit is) terjesszen el körükben.

Áttekintve a katolikus és protestáns irányzatokat, amelyek egyben két irodalmi nyelvet és két nemzetkoncepciót jelentettek, megállapíthatjuk, hogy a szlovák nemzeti ideológia a polgári fejlődés küszöbén, tehát megszületése pillanatában hallatlanul nagy nehézségek előtt állott. A két egymással párhuzamosan futó modern ideológia ugyanakkor, amikor az egész nemzetet átfogó cél érdekében jött létre, akadályozta is a belső nemzeti integráció létrehozását. Persze vitathatatlan, hogy mindegyik külön-külön számottevő burzsoá jellegzetességet mondhatott magáénak.

Mindkettőben – láttuk – modern és rokon az etnikai nézőpont előtérbe kerülése: ez a katolikusoknál a szlovák nemzeti elhatárolódásban, az önálló irodalmi nyelv megteremtésében tükröződött, a protestánsoknál pedig a herderi gondolatok erőteljes hatásában jutott kifejezésre.

A szlovák és a csehszlovák koncepció különbsége és annak ellenére, hogy a katolikusoknál nem volt kimutatható a herderi gondolatok közvetlen hatása, közös volt bennük, hogy a nyelvet a nemzet legfőbb ismérvének tekintették, és ezért a nyelvművelést tartották egyik legfontosabb feladatuknak.

Gergely András

A magyar liberalizmus kialakulása

A magyar nacionalizmus elméletének középpontjában is az újfajta, nem kiváltságokra alapozott közösség, a nemzet megteremtése állott. A nemzeti lét alapját – Herder nyomán – a közös nyelvben találták meg.

Arató Endre

Az 1841–1843. évi erdélyi országgyűlés és a magyar–szász nyelvharc

Schreiber tehát az 1837–1838. évi országgyűléshez képest nagy lépést tett előre: a magyarosítási törekvésekkel szemben a német nyelv egyenjogúságát követelte, s Herder gondolatait átvéve érvelt: az anyanyelv a nemzetiség döntő ismérve, s a nemzet fejlődése elválaszthatatlanul egybe van kötve a nyelv megtartásával és kiművelésével.

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

Murgu megállapította, hogy Tököly koncepciójának célja – s e fejtegetés is jól mutatta a román ortodoxok harcát a szerb klérussal – a román nemzetiség és az anyanyelv felszámolása, a kulturális fejlődés akadályozása. Éppen ezért hívta segítségül a herderi gondolatvilágot. Szerzőnk mindenekelőtt Tökölynek azzal az állításával fordult szembe, hogy ha egy román műveltségre tesz szert, elhagyja nemzetiségét, mert szégyelli román származását. Murgu szerint a nemzetiséget el lehet hallgatni, de felszámolni nem. Tagadhatatlan, hogy a nemzetiség ismérvei között előtérben áll a származás, valamint a minden nemzetre jellemző nemzeti szellem. Ez a sajátosság mint bizonyos örökség töretlenül fejlődik. Mindez nem függ az egyén akaratától vagy más nemzetek elismerésétől. E sajátosságot, amellyel minden nemzet rendelkezik, talán nemzeti karakternek vagy nemzeti szellemnek lehet nevezni. Ez az elszakíthatatlan örökség, amely a neki megfelelő nemzeti jegyekkel a nemzetiséget alkotja, hajthatatlan isteni védelem alatt áll, amely megakadályozza a nemzetváltást. A maguk nemzetiségének elhallgatói kiváltképpen a nyelvcserével egy külsőleges, talán megtévesztő látszatot tudnak kelteni, de semmiképpen sem tudják kifejezni az újonnan felvett nemzet igazi jellegzetességeit.

Murgu nemcsak a modern nemzeti gondolatnak volt egyik kiemelkedő megfogalmazója, akinél a dákoromán gondolat herderi nézetekkel fonódott össze, hanem a nép nemzetbe fogadásának plebejus felfogását is vallotta.

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

Schlözer és Herder felfogása az államok egész sorára széttöredezett németség egységtörekvéseit fejezte ki. E nemzetfogalom termékeny talajra hullott a nemzetiségi mozgalmakban, mindenekelőtt azokban, amelyek nem rendelkeztek az államiság kisebb-nagyobb csíráit, létét jelentő privilégiumokkal. Ezenkívül vonzódtak e nemzeti ideológia felé azok a mozgalmak is – a kétféle forrásból táplálkozó nemzetfogalomról alább még szólunk –, amelyek a feudális előjogokat is felhasználták.

Schlözer igen fontosnak tartotta egy nép múltjának a megismerését, és különbséget tett a nép és az állam története között. Erre a különbségtételre amely Herdernél még határozottabban jutott kifejezésre – az ideológusok természetesen érzékenyen rezonáltak, különösen a szlávok. Schlözer egyébként a szlávot hatalmas ősi népnek tartotta, történetét, nyelvét nagy rokonszenvvel vizsgálta. „A szláv történet – írta – roppant kiterjedésű: már az 5. században kezdődik és megszakítás nélkül napjainkig tart, az európai és ázsiai történet nagy részével érintkezik, és a mai államrendszerünk szerint az északi történet egyik legérdekesebb részét alkotja.”[2] És Schlözer nemcsak lelkesedett a szlávokért, hanem sokat tett, az erdélyi szászon kívül, e népek történet- és nyelvtudományának fejlesztéséért is. Többek között kidolgozta a szláv nyelvek rendszerét, amely ugyan sok vonatkozásban hibás, de mégis tudományos értékű,s hatása is nagy volt a szláv nyelvtudományra.

Herder hatása még nagyobb, de nem annyira a tudományra, mint inkább a nyelvi-kulturális mozgalom érzelmi és nemzeti összetevőire. Herder rajongott a szlávokért, s ha lehet mondani, rokonszenvével még inkább a szlávok mellett állt, mint Schlözer. Herder felhívást tett közzé a szláv népek dalainak gyűjtésére, s kifejtette, hogy e dalokban fedezhető fel a nemzet lelke. Ő maga egy híressé vált népdalgyűjteményt is adott ki, amely nagy visszhangot váltott ki a magyarországi népek körében (Kelet-Európában is jórészt e könyv hatására indult meg a népdalgyűjtés). Egy másik művében (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit) nagy rokonszenvvel s együttérzéssel írt a szlávokról. A szlávokra szerinte nagy jövő vár, mert kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek. A szlávoknak nagy érdemük volt – írta –, hogy más népektől elhagyott területeket műveltek meg és tettek lakhatóvá. A szlávok szorgalmasak, békeszeretők, humánusak, s ez szerencsetlenséget is hozott rájuk; nyugaton a németek, keleten pedig a mongolok igázták le őket. Herder kifejezte azt a reményét is, hogy a szlávokban is fel fog támadni a harci szellem, s ki fogják vívni szabadságukat.

Nem csoda tehát, ha a valóságnak nem mindig s nem mindenben megfelelő, de rokonszenves kép nagy hatást váltott ki a szlávok körében, s erősítette nemzeti öntudatukat, nemzeti büszkeségüket. Lelkesedéssel vették át a szlávok, a románok és természetesen a szászok Herder egy másik jelentős gondolatát. Eszerint az állam mesterséges szervezet, az emberiség nemzetekben szervezkedik, s ez, és nem az állam a természetes társadalmi forma. Herder tehát a nemzeti kötelékeket természeteseknek, az államiakat pedig mesterségeseknek tekintette.

A történelemből vett példákkal igyekezett bizonyítani, hogy a mesterséges állami szervezetek szét fognak hullani, s a nemzeti államokban fog testet ölteni a humanitás eszméje. Nyilvánvaló, hogy e soknemzetiségű államok ellen irányuló megjegyzések, illetőleg a hódítás elítélése megnyerte az elnyomott népek tetszését.

Így hódított azután tért a magyarországi nemzetiségek körében is az állami önállóságot alapul vevő történeti joggal szemben a természetjog, amely a népet függetlenítette az államtól, s az állammal szemben a nemzetiséget, s annak is legfőbb ismérveként a nyelvet tartotta a legfontosabbnak.E nézet szerint tehát nem az állami önállóság indokolja a népek egyenjogúságát, hanem a nemzet léte maga.

A rendkívül nagy visszhangból hadd utaljunk a szlovák Kollárra, Štúrra, Hojčra, Suhajdára, az Ifjú Szlovákiára, a horvát és szász követekre, akik megnyilatkozásaiban Schlözer és Herder gondolatai következményeképpen is erősödött a nemzeti ideológia polgári tartalma.

Vörös Károly

A tudományok

A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában. Csakhamar megindul azonban ellenük a protestáns ortodoxia támadása, és amikor a tisztán filozófiai vitában a megtámadott hegeliánusok sikeresen védekeznek, mintegy politikailag denunciálják őket, ami (az 1830-as évek második felében) elhallgattatja szavukat. Esztétikai vonatkozásban azonban a hegeli gondolat tovább él és hat majd az 1840-es években is, Erdélyi János munkásságában. Pusztán a megjelent publikációk, vitacikkek alapján úgy tűnik, hogy a hazai filozófia erőteljesen kibontakozóban, fellendülőben van. Valójában azonban az összkép ennek ellenére is meglehetős elmaradottságot tükröz. A külföldi filozófiai irányok hazai képviselői számára a magyar valóság mintha nem nyújtott volna elég szilárd alapot e filozófiai kategóriák és gondolatok maradéktalan átértéséhez: ez kivált a Hegel körüli vitában vált érezhetővé. A hazai filozófusok ekkor még nem tudták kellően felhasználni a természettudományok eredményeit: a KantLaplace-féle keletkezéselméletet az elsősorban agrárszakember Pethe Ferenc fejtette ki, és filozófiai visszhangját nem lehetett észlelni. Jellemző, hogy az Akadémia is – helyesen érezve meg a problémát – egyik első pályatételeként a hazai filozófiai elmaradottság elemzését tűzte ki: a válasz az ország általános elmaradottságát, szegénységét; és a rossz iskolázást hangsúlyozta: reális okokat. Így ezután nem csodálható, hogy a kor hazai filozófiájának legnagyobb önálló teljesítménye, az 1880-as évek végén Hetényi János által kidolgozott és Szontágh Gusztáv által továbbfejlesztett „egyezményes” filozófia, megelégszik a filozófia, az ész és az élet összhangba hozatala szükségességének hangoztatásával; így töltheti be a filozófia célját: az élet széppé tételét a harmónia segítségével. Az egyezményes filozófia kantiánus alapokon áll, elutasítja a hegelianizmust: feladatának a gyakorlati tevékenység eligazítását tartja. Nem kevésbé jellemző azonban, hogy ennek kifejtése során csakhamar elapad a sajátos filozófiai véna: a különben is teljesen eklektikus rendszerében Leibnizet, Herdert vagy akár (német közvetítéssel) Bacont egyaránt összeegyeztetni kívánó elmélet beletorkollván a Széchenyi-féle politika filozófiai igazolásának kísérletébe, csekély kapacitása, világmagyarázatának szűk korlátozottsága hamar és végleg kiderül.

Arató Endre

A horvát kulturális élet fejlődése az illírizmus jegyében

Ez az integráció vitathatatlanul előre mutatott; ezt tükrözte az illír ideológiának a szerb pravoszlávok és a délszláv mohamedánok iránti türelme is. Herder hatására a nemzet döntő ismérvének az etnikumot, illetve a nyelvet tekintették.

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Herdernek a szerb irodalomra kifejtett hatása Karadžić munkásságán kívül leginkább Mušickinál figyelhető meg, aki a modern nemzeti ideológia egyik megalapozója volt.

Lábjegyzetek

  1. Týdenník VI. 1817. č 12. 190. Idézi: Mária Vyvíjalová, Juraj Palkovič (1769–1850). [Kapitoly k ideovému formovaniu osobnosti a posobniu v národnom hnutí.) Bratislava, 1968. 91.
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 108–109.