Johann Joachim Becher

A Múltunk wikiből
6 May 1635 – October 1682
German physician, alchemist, precursor of chemistry, scholar and adventurer, best known for his development of the phlogiston theory of combustion, and his advancement of Austrian cameralism
angol Wikipédia
Jjbecher

R. Várkonyi Ágnes

Adó- és kereskedelempolitika

A korszak gazdaságpolitikai teoretikusai, a kameralisták – Becher (1665–1666, 1668), Hörnigk (1683) és Schröder (1686) – az államháztartás egyensúlyát merkantilista és protekcionista elvek alkalmazásával javasolták megteremteni.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

Az Orientalische Handels-Compagnie az 1665-ben megkötött Habsburg–török kereskedelmi szerződés alapján 1667-ben kezdte meg működését. 300 ezer forintos alaptőkéjét vállalkozók és udvari arisztokraták különböző állami tranzakciókkal biztosították, részvényese volt az Udvari Kamara elnöke, Sinzendorf is. A Triangl és Lelio di Luca igazgatása alatt működő társaság célját még szellemi atyja, Becher úgy fogalmazta meg, hogy Anglia, Hollandia, Velence vállalkozóival versenybe szállva, a világkereskedelem hasznát szerezze meg Lipót császár országai javára.

Heckenast Gusztáv

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

Az ausztriai kameralizmus alapvetése Johann Joachim Becher (1635–1682) nevéhez fűződik. A mainzi születésű orvos szerteágazó életművében irreális elképzelések keveredtek nagy jelentőségű közgazdasági felismerésekkel. Nyugtalan és nyugtalanító egyéniség lehetett; sokat utazott, már fiatalon éveket töltött Svédországban, Itáliában is járt, közgazdasági elméleti megállapításait pedig ismételt németalföldi tanulmányútjainak tapasztalataiból vonta le. Politischer Discours című, 1668-ban kiadott kereskedelempolitikai munkájában az államok gyarapodásának, illetve lehanyatlásának okaival foglalkozott. Kifejtette, hogy a népesség szaporodása és a lakosság jóléte az államkincstár érdeke. Produktív társadalmi osztályoknak a parasztokat, iparosokat és kereskedőket tekintette. Egyformán károsnak tartotta a vagyon kevesek kezében való felhalmozását (monopolium), a tőkeszegény kiskézművesek túlsúlyát (polypolium) és a verseny mesterséges korlátozását (propolium). Az iparfejlesztésre, manufaktúraalapításra szerinte nemcsak azért van szükség, hogy a pénz importárukért külföldre ne kerüljön, hanem a belföldi pénzforgalom növelése, a közjólét emelése érdekében is. A külkereskedelmet az állam által irányított kereskedőtársaságok kezébe kívánta adni. Tanításai néhány évtizeddel halála után a német és osztrák merkantilista gazdaságpolitika közkincsévé lettek.

Elméleti felismeréseit Becher megpróbálta a gyakorlatban is érvényesíteni. 1666-tól 1676-ig működött Bécsben, jelentősen befolyásolva az udvar gazdaságpolitikáját. Az ő ösztönzésére került sor 1666-ban az Udvari Kamara keretei között a kereskedelem és az ipar fejlesztésére hivatott kormányszerv, a Commerz-Collegium életre hívására, amely azután megszakításokkal 1678-ig működött; személyes alkotása az első osztrák selyemmanufaktúra Sinzendorf kamaraelnök Sankt Pölten melletti walpersdorfi birtokán, amely 1666-tól 1682-ig állt fenn, majd egy manufaktúra-mintaüzem a Bécs melletti Taborban (1675), ugyancsak Sinzendorf-birtokon, ahol olvasztó- és üveghuta, gyógyszerészeti kémiai laboratórium, majolikaedény-, posztó- és selyemgyártó részleg működött, s egyaránt lett volna termelőüzem és szakmunkásképző intézet. A szükségszerűen jelentkező kezdeti nehézségekkel, az Udvari Kamara bizalmatlan. maradiságával, Sinzendorf kamaraelnök rosszindulatával és a Tabor konkurenciájától tartó bécsi céhek ellenállásával végül is Becher – bár I. Lipót kedvelte alkimista kísérleteiért – nem tudott megküzdeni; 1676 végén elhagyta Ausztriát.

A kameralista szempontok képviseletét és egyben a tabori mintaüzem vezetését Wilhelm von Schröder (1640–1688) vette át. A gothai kancellár fia ugyancsak színes és ellentmondásos egyéniség volt. 1673 óta állt I. Lipót szolgálatában, éveket töltött Angliában, ahol a textilipart tanulmányozta. Tudományos érdeklődése a nagy angol fizikus, Robert Boyle barátságát, alkimista próbálkozása Lipót császár rokonszenvét biztosította számára. Mint elméleti közgazdász az angol merkantilista Thomas Mun (1571–1641) műveiből tanult, Fürstliche Schatz- und Rent-Kammer (1686) című munkájában a felvilágosult abszolutizmus előfutáraként az abszolút uralkodó és a nép valódi érdekeinek egybeesését akarta kimutatni. Felismerte az iparstatisztika (a Mária Terézia idejében megvalósított manufaktúratabellák) gazdaságpolitikai fontosságát és a bankhitel szerepét az ipar finanszírozásában. Gyakorlati gazdasági tevékenységét viszont nem kísérte siker. Miután a tábori mintaüzem Angliából telepített szakmunkásait 1679-ben elragadta a pestis, a vállalkozás 1681-ben végleg elbukott, Bécs 1683-i török ostroma idején az épületek is elpusztultak. Schröder terveit Tabor feltámasztására az Udvari Kamara nem támogatta; a tönkrejutott vállalkozó félreállítva, a magyarországi Szepesi Kamara tanácsosaként halt meg. Ötletekben oly gazdag életének utolsó javaslatát, a bombagyártás meghonosítását Magyarországon névrokona, Sréter János brigadéros valósította meg a Rákóczi-szabadságharc alatt.

Elméleti jelentőségben nem ért fel Becherhez, még Schröderhez sem, de tömeghatásával messze felülmúlta őket a harmadik osztrák kameralista, Philipp Wilhelm von Hörnigk (1640–1714), Becher sógora és tanítványa, Becher pártfogójának, Royas y Spinola császári diplomatának közel húsz éven át titkára. Becher – egyébként meg nem valósult – adóreform-javaslatának előkészítése során Hörnigk 1673-ban hivatalos megbízásból beutazta Ausztriát, Cseh-Morvaországot és Sziléziát. 92 várost és 16 mezővárost látogatott meg, hogy felmérje az iparosok számát és az ipari termelőerők állapotát. Fennmaradt útijelentésében Hörnigk hely- színi vizsgálódás és becslések alapján mintegy 82 ezerre tette az adófizetésre képes mesterek és legények számát; a főváros, Bécs iparosainak száma ugyanekkor megközelítette a 6 ezret. A Habsburg Birodalom messze legvirágzóbb tartománya a jelentés szerint Szilézia; különösen kiemelkedik gyapjú-, szövet- és vászonipara. Az osztrák tartományokban ezzel szemben a kézművesség hanyatlik, a szabaddá váló munkaerő pedig a vasiparba áramlik. A Becher környezetében töltött évek – Hörnigk tisztázta le 1672-ben a nyomda számára a Politische Discours] bővített, új kiadásának kéziratát – és az 1673. évi utazás készítették fel Hörnigket Oesterreich über alles, wann es nur will (1684) című munkájának megírására, amely száz év alatt tizenhat kiadást ért meg, és a 18. századi osztrák gazdaságpolitika legfontosabb alapvetése és kézikönyve lett.

„A munkám címében megnevezett Ausztrián én nem csupán a világszerte dicsért, a Duna-folyam két partján elterülő ilyen nevű főhercegséget értem; hanem emellett a német osztrák uralkodóház minden és valamennyi örökös királyságát és országát a Római Birodalmon belül és kívül, tehát Magyarországot is beleértve.”[1] Becherrel és Schröderrel ellentétben Hörnigk személyesen nem vett részt az osztrák gazdasági élet fejlesztésében, de ő ismerte fel, hogy a Habsburg-monarchia gazdasági egységet alkot, hogy a Habsburg uralkodó különböző országai gazdaságilag egymásra vannak utalva és kiegészítik egymást, és hogy ez országok együttesen lényegében képesek az autarkiára. Ausztria tehát – Hörnigk szerint – riválisai fölé emelkedhetik, ha akar, vagyis ha kifejleszti iparát. A teendőket kilenc pontba foglalva adja elő:

  1. minden művelhető földet meg kell művelni, minden arany- és ezüstbányát fel kell tárni;
  2. minden feldolgozható nyersanyagot itthon kell feldolgozni;
  3. ezek megvalósításához dolgozó emberekről kell gondoskodni;
  4. az aranyat és ezüstöt nem szabad felhalmozni, hanem forgalomba kell hozni;
  5. a lakosságnak be kell érnie belföldi termékekkel;
  6. a szükséges külföldi árukat cserekereskedelem útján kell megszerezni, nem pénzért;
  7. nyersanyagot kell importálni, azt belföldön kell feldolgozni, és a munkabért belföldön kell kifizetni;
  8. nem a nyersanyag, hanem a készárukivitel növelésére kell törekedni, az árut aranyért és ezüstért kell exportálni; végül
  9. ami belföldön előállítható, azt nem szabad importálni, mert jobb két tallért fizetni belföldi áruért, mint egy tallért külföldiért.

Számba véve ezek után a Habsburg-országok termékeit, behozatali tilalmat javasol minden posztó-, vászon- és selyemárura, továbbá a francia fényűzési cikkekre, mert másként a belföldi ipar nem születik meg. Konkrét javaslatokat tesz arra, hogy milyen ipart és mely tartományban érdemes fejleszteni, s e javaslatok megtételénél kitűnően hasznosítja 1673. évi utazása során szerzett helyismeretét.

Az osztrák kameralisták működését a magyar történeti irodalom eddig eléggé negatívan értékelte. Nem vettük figyelembe jelentőségüket a közgazdasági elmélet fejlesztésében; terveikben az olnagyoltságot, gyakorlati kezdeményezéseikben a kudarcokat hangsúlyoztuk, pedig az újkori iparfejlődés kezdetén máshol is többnyire elnagyolt terveket, kudarcba fulladt kezdeményezéseket találunk. Szemükre szokás vetni ”magyarellenességüket” is, alaptalanul, hiszen ők saját koruk gazdasági valóságából indultak ki, a magyar rendiségre nem voltak, a magyar nemzetállam 19. századi eszméjére nem is lehettek tekintettel. Szinte minden, e korral foglalkozó magyar történeti munka idézi Hörnigk szavait arról, hogy „Magyarország valóságos kenyér-, zsír- és húsbánya”,[2] de nem szokás idézni Magyarország bányakincseinek, az aranynak, ezüstnek, sónak a számbavételét. Hörnigk valóban nem ír arról, hogy Magyarországon manufaktúrákat kellene létesíteni, csupán a dohány- és selyemtermesztés fejlesztését, az északi országokba irányuló magyar borkivitel előmozdítását ajánlja, de egyrészt ő a Habsburg-monarchia gazdasági egységéből indul ki, másrészt Magyarországról nem voltak személyes benyomásokon alapuló helyi ismeretei. Mivel az iparfejlesztést lehetőleg mindenütt a meglévő kézművességhez kívánta kapcsolni, munkájából értelemszerűen a magyarországi bányászat és kohászat fejlesztése következett, s ezt a Hörnigken nevelkedett későbbi osztrák gazdaságpolitikusok nem is hanyagolták el. A kameralisták érdeme, hogy felismerték az egész Habsburg Birodalom gazdasági fejlesztésének szükségességét, és ehhez koruk elméleti színvonalán álló javaslatokat tettek; Becher és Schröder pedig javaslataik gyakorlati megvalósításával is megpróbálkoztak.

Becher és Schröder ausztriai tevékenységének kudarca csupán egyéni bukás volt. Elméleti munkásságuk, de gyakorlati vállalkozásaik is a társadalmi haladást mozdították elő, s a Habsburg-államérdeknek is megfeleltek. A francia áruk behozatalát tiltó, időnként megismételt császári rendeletek, bár elsődleges céljuk csak az volt, hogy akadályozzák a pénz kiáramlását az ellenséges Franciaországba, ösztönzően kellett hogy hassanak az osztrák manufaktúraalapításokra. A 17. század utolsó évtizedeiben egy sor textilmanufaktúra létesült állami támogatással az udvarhoz közel álló arisztokraták és az egyház birtokain, elsősorban az osztrák és cseh tartományokban. Úgy látszik, ebbe a korai sorozatba tartozott az első magyarországi textilmanufaktúra is, Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) alapítása a Pozsony megyei Gombán, amelyben az érsek juhainak gyapjából készített posztót az érseki kertben termelt amaránt-virággal festették bíborszínűre. Egyes létesítmények életképesnek is bizonyultak, mint a holland és angol áruk vámjának 20–30%-os felemelését követően 1672-ben polgári tőkével kezdeményezett felső-ausztriai (Linz) vagy az 1697-ben alapított csehországi kolostori posztómanufaktúra (Osek). A textiliparon kívül manufaktúraalapításokra került sor a fényűzési cikkeket előállító iparágakban, az üveg-, papír- és dohánygyártásban.

A manufaktúraalapításokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bár legtöbbjük császári-királyi manufaktúraként szerepel a forrásokban, valójában nem vagy csak részben tekinthetők állami vállalkozásoknak. Az Udvari Kamara – állandó pénzhiánnyal küzdve – nem szívesen invesztált kétes jövőjű ipari vállalkozásokba, legfeljebb néhány ezer forint támogatást nyújtott. Az állami protekcionizmus a szóban forgó vállalkozás privilegizálásában nyilvánult meg: bizonyos áruk előállítására húsz-harminc esztendőre szóló monopóliumot biztosított, eltiltotta a konkurens külföldi áru behozatalát, vámkedvezményt, esetleg adókedvezményt is engedélyezett. A privilégiummal ellátott manufaktúra császári-királyi vállalkozásnak nevezhette magát, bejárata fölé kitehette a császári sast, s ezzel mentesült a katonai beszállásolás, munkásai pedig a hadkötelezettség alól. A 17. század vége és a századforduló császári-királyi manufaktúrái mind ilyen privilegizált magánvállalkozások voltak. A privilágiumokban biztosított kedvezmények ellenére általában súlyos termelégi és értékesítési nehézségekkel, szakmunkáshiánnyal és főleg idült tőkeelégtelenséggel küzdöttek, aminek szembetűnő jele a tulajdonosok és a mögöttük álló tőkések gyakori változása volt.

A Habsburg Birodalom elmaradott ipari potenciáljának kifejlesztésében nagy szerep várt – ahogy ezt Hörnigk felismerte – az egyes országok hagyományosan fejlett kézműiparára, a sziléziai vászon- és a csehországi üveggyártásra, az észak-itáliai tartományokban meghonosított selyemtermesztés pedig lehetővé tette a 18. század elejétől kezdve a bécsi selyemipar kibontakozását. Az olasz vállalkozók kezdeményezésével 1697-ben létesült első bécsi selyemmanufaktúra számára a munkaerőt a bécsi szegényház lakói biztosították.

A manufaktúraípar megjelenése szükségessé tette a manufaktúra és a céhek viszonyának rendezését. A kameralisták a céhekben a termelés fokozásának és modernizálásának akadályozóit látták, ezért elvileg ellenük foglaltak állást; Schröder egyenesen eltörlésüket követelte. Az állami gazdaságpolitika beérte a céhek lassú korlátozásával: a különböző városi céhszabályzatokat igyekeztek tartományi szinten egységesíteni, a céhprivilégiumok kibocsátása pedig 1708-tól kezdve uralkodói előjog lett. A céhek fokozódó elzárkózásán azonban a még gyenge központi hatalom nem tudott úrrá lenni; Becher becslése szerint az osztrák tartományokban minden két céhes iparosra egy kontár esett, akit a céh nem volt hajlandó befogadni. A manufaktúrák vállalkozóira és munkásaira nem vonatkozott a céhkényszer, s mentesek voltak ez alól az udvar számára dolgozó, többnyíre külföldi származású és protestáns vallású kereskedők és kézművesek (Hofbefreite, Niederlagsverwandte) is. A céhes ipar mellett kezdett tehát kialakulni a céhen kívüli iparosok egyre erősödő, a céhmestereket szakmai tudásban és tőkeerőben egyaránt felülmúló rétege.

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

A legújabb kutatások ugyan kimutatták, hogy Rákóczi és munkatársai éppen a legnagyobb horderejű pénzügyi és külkereskedelmi döntéseikben Becher, Hörnigk és Schröder tanácsai szerint jártak el, gazdaságpolitikájukat azonban ez nem tette hatékonyabbá.

Az önálló Magyarország gazdasági életének központi problémája az volt, hogy Rákóczi állama nem rendelkezett a szükséges arany- és ezüstpénzmennyiséggel. Kapóra jöhetett ebben a helyzetben Schröder ötlete a réz váltópénz bevezetéséről: „ha … van rézpénzem, mindent vehetek rajta, amint ez látható Svédországban, Hollandiában, Angliában és másutt, és ha nincs rézpénzem, akkor helyette ezüstpénzt kell kiadnom; így a rézpénz egyenlő jogot nyer az ezüsttel és arannyal.”[3] Ezért a meglevő nemesfém pénzt elsősorban külföldi vásárlásokra fordították, s a belföldi forgalom számára rézpénzt verettek, 20, 10, 4 és 1 polturás, valamint dénár váltópénzt, soha nem tallért vagy forintot. Rákóczi és munkatársai nem vették figyelembe, hogy egy ország teljes belföldi pénzforgalmát nem lehet váltópénzzel lebonyolítani, és ragaszkodtak a mérték nélkül szaporított rézpénz és a belföldi forgalomból szinte teljesen eltűnt ezüstpénz „egyenlő jogához”, azonos árfolyamához; a rézpénz inflációja által előidézett drágaságot és áruhiányt pedig a mindenféle rendű és rangú árutermelők és kereskedők hazafiatlanságának tulajdonították.

Ugyancsak a kameralista elmélet hatása mutatható ki a külkereskedelem megszervezésére irányuló kísérletekben. Az ország kereskedőinek 1705 júniusában Egerbe összehívott tanácskozásán Rákóczi Bechernek az állami irányítással működő kereskedőtársaságokról kifejtett nézetével egybehangzóan kívánta szabályozni a külkereskedelmet. Az ekkor kibocsátott fejedelmi rendelet szerint a külföldi áruk behozatalát meghatározott helyen, Besztercebánya és Lőcse városában, az ország részéről kijelölt, tehát állami ellenőrzés alatt álló kereskedőknek vagy állami támogatással működő kereskedőtársaságoknak kellett volna lebonyolítaniok; az importüzletekből mind a többi belföldi, mind a külföldi kereskedők ki lettek volna zárva.

Az iparfejlődés

A 18. század második felében végbement rohamos növekedést bizonyos fokig megalapozták a már csaknem száz évre, Becher és Schröder tevékenységéig visszanyúló ipartörténeti előzmények, de a fejlődés leghatékonyabb tényezőjének a kor gazdasági és társadalmi viszonyai következtében különös erővel érvényesülő kedvező földrajzi helyzet látszik.

Lábjegyzetek

  1. Ph. W. von Hörnigk, Oesterreich über alles, wann es nur will… I. fejezet
  2. Ugyanott X. fejezet
  3. Az eredeti német szöveg: „Wenn ich … dieses kupfergeld habe, so werde ich alles dafür kaufen können, wie ín Schweden, Holland, England und andern orten zu sehen, und wenn ioh dieses kupfergeld nicht habe, so muss ich silbergeld dafür brauchen; also bekommt das kupfergeld gleiches recht mit dem silber und gold”. W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer. 1686. XXXI. fejezet. Idézi: Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája. Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 192.

Irodalom

A Habsburg Birodalom gazdaságpolitikájára még a 18. század első felében is erősen hatottak az előző század kameralista íróinak a tanai. Becher, Schröder és Hörnigk könyvei újabb és újabb kiadásokban jelentek meg. III. Károly is hatásuk alatt állott: P. Radics, Kaiser Karl VI. als Staats- und Volkswirth (Innsbruck, 1886). L. Sommer, Die österreichischen Kameralisten in dogmengeschichtlicher Darstellung. I–II. (Wien, 1920–1925).