Johann Wolfgang Goethe

A Múltunk wikiből

Johann Wolfgang von Goethe

Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.
német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus
Wikipédia


Johann Wolfgang von GoetheJoseph Karl Stieler festménye

H. Balázs Éva

A társuralkodó József császár

A római királlyá koronázás – emlékezzünk Johann Wolfgang Goethe szavaira a Költészet és valóságból – még a boldog szülők jelenlétében történt. A frankfurti előkészületek Európa, különösen Közép-Európa görcsös ragaszkodását jelzik a feudális rítusokhoz. A választófejedelmek pompázatos érkezésének hangulatát elhomályosította az aggodalom, hogy előjogaikon sérelem esik. „Még jobban résen voltak, mint máskor, mert tartottak Józseftől, heves vérmérsékletétől és feltehető terveitől.”[1] A magas méltóságok és a messziről is odatóduló nép eljátszotta a régi királyválasztások hagyományos színjátékát. Így az uralkodók a várostól távol felvert sátorban fogadták a hivatalos tisztelgéseket. Volt ágyúdörgés, harangzúgás, pompás díszfelvonulás. Goethe ügyes, közvetlen közelből nézi Lotharingiai Ferencet és Józsefet, „akiknek öltözete egyforma… a császár igazgyönggyel, drágakővel ékes bíborselyem ornátusa, valamint a korona, a jogar és az országalma igen tetszetősen festett, mert minden új volt, de híven és ízlésesen utánozta a régit. Ferenc császár így kényelmesen mozoghatott öltözékében, és komoly, méltóságteljes arcáról megismerszett a császár és atya. A fiatal király ellenben úgy hurcolta magán Nagy Károly óriási ruhadarabjait és klenódiumait, mint egy álruhát, elannyira, hogy maga sem állta meg mosolygás nélkül, ha néha-néha atyjára pillantott. A koronát erősen ki kellett bélelni, s úgy állt el homlokától, mint holmi eresz. A dalmatika meg stóla nem illett hozzá, akármennyire is bevarrták és ráigazították is alakjára.”[2]

A birodalom átcsoportosítása

A chiosi tengeri győzelem (1770) óta, melyben az orosz flotta angol segítséggel megsemmisítette török ellenfelét a művelt világ örömünnepén[3] – ahogy Goethe a Költészet és valóságban Chiosról ír –, nem lehetett kétséges, Európa e zónájában az új világhatalommal együtt kell működni.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[4] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére. Összekötőjük, Hompesch báró azonban hiába kínálgatja a magyar koronát, a herceg minisztere, Goethe igen határozottan foglal állást az irreális terv ellen.

Kosáry Domokos

Színművek, színpadok

Az eszterházai kastély színházában 1769-től kezdve májustól októberig rendszerint ugyanaz a színtársulat játszott, mint amely télen a pozsonyi városi színházat bérelte, de olykor megfordult külföldön is. Egymás után hozta színre Voltaire, Gellert, Lessing, 1774-től kezdve pedig Goethe és Shakespeare darabjait.

Gergely András

Kossuth Lajos

Börtönévei alatt (1837–1840) ismerkedett meg behatóan az európai romantikával, olvasmányai jegyzékén Schiller, Goethe, Byron, Victor Hugo, Dumas művei szerepelnek.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Az érdeklődés maga azonban évtizedekkel megelőzte Karadžić népköltészeti gyűjteményének megjelenését (1814), például Kazinczy Goethe német szövegéből már 1789-ben lefordított egy szerb balladát.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

1803-ban Újracenzúráló Bizottságot (Rezensierungs Kommission) hívtak életre, mely visszamenőleg, a már korábban megjelent művekből 2500-at eltiltott, köztük Voltaire, Montesquieu és Rousseau munkáit, Goethe, Lessing és Schiller műveit.

Arató Endre

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Nagy világirodalmi visszhangja volt a szerb népköltészetnek. A feltárás a szerb irodalmi norma megteremtőjének, Karadžićnak a nevéhez fűződött. Ilyen irányú tevékenysége – láttuk – elválaszthatatlan volt a népnyelv irodalmi szintre emelésétől. Jakob Grimm és Goethe elismerése Karadžićot további és rendszeres munkára ösztönözte.

Vörös Károly

A kultúra új jelenségei

A költészetben a modern nyugati eredmények követése lassúbb: a német irodalomból Goethe és Heine uralkodik; a franciák esetén a romantikusok után csak a 1880-as évek végén jelennek meg a parnasszisták fordításai; 1886-ban ugyan már olvasható Baudelaire fordítása is, de az évtized végéig alig követi több; Verlaine-t majd csak a 90-es években kezdik fordítani.

Lábjegyzetek

  1. J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára, Budapest, 1982. 163.
  2. Ugyanott 180.
  3. Vesd össze J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára. Budapest, 1952, 637.
  4. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.

Műve

J. W. Goethe, Életemből. Költészet és valóság. Fordította Szöllősy Klára, Budapest, 1982.