Josip Rajačić

A Múltunk wikiből
(Josif Rajačić szócikkből átirányítva)

Јосиф Рајачић

Lučani, Horvátország, 1785. július 30. – Karlóca, 1861. december 13.
horvátországi születésű szerb pátriárka,
a magyarországi szerb nemzeti mozgalom vezetője
Wikipédia
Rajačić püspök Josef Kriehuber litográfiáján.
1848. augusztus 2.
A nádor Josip Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
A szebeni főhadparancsnokság elrendeli az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok lefegyverzését.
1848. október 16.
Az uralkodó Windisch-Grätzet a császári hadsereg főparancsnokává nevezi ki.
A temesvári várőrség fellázad.
1848. október 17.
A szebeni főhadparancsnokság a románokat fegyverbe szólítja a magyar forradalom ellen.
1848. október 18.
Puchner erdélyi főhadparancsnok bejelenti, hogy fegyvereit a rebellisek ellen fordítja.
1848. október 20.
Királyi kiáltvány a jobbágyfelszabadítás tiszteletben tartásáról.
1848. október 22.
Simunich betör az országba.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.
1848. november 1.
Görgei átveszi a feldunai hadtest parancsnokságát.
1848. november 4.
Rajačić elnökletével megalakul az új szerb főodbor.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
Rajačić és a szerb főodbor üdvözlő feliratot intéz a császárhoz.

Arató Endre

A magyar–szerb viszony lassú éleződése

A szerb mozgalomban nagyobb élénkséget az 1842. évi karlócai, szerb nemzeti (ám valójában az egyházi kiváltságok alapján működő) kongresszus váltott ki. Ekkor választották meg a szerb mozgalom reakciós szárnyának későbbi vezetőjét, Josip Rajačićot metropolitává. Jovan Hadžić jogász, tanár pedig felségfolyamodványt szerkesztett, amelyben a kongresszus 53 résztvevőjével együtt egy újabb szábor (vagyis az egész magyarországi szerbséget immár nemcsak mint vallási közösséget, hanem mint nemzetet képviselő, az 1790–1791. évihez hasonló nemzetgyűlés) összehívását kérte. A kormány a magyar kancellária kívánsága ellenére engedélyezte a szábor összehívását, de egy bizottságra bízta a kongresszus napirendjének, a tanácskozás idejének és helyének eldöntését. Így azután a valóságban a kancellária álláspontja kerekedett felül, s a bizottsági tárgyalások állandó elhalasztásával sikerült a szábor összehívását megakadályozni. A nemzeti kongresszus napirendjére vonatkozó javaslat csak 1847 augusztusában készült el, s így a szábor már 1848 előtt nem ült össze.

A száboron kívül a magyar országgyűlés volt az a fórum, amelyen a szerb mozgalom hallathatta hangját. A felsőtáblán, miként a kongresszusokon, a szerb nemzeti célok szorosan egybefonódtak a görögkeleti egyház törekvéseivel, s ez esetben az egyház főpapjai voltak a szerb követelések szószólói. A főpapi megfogalmazás természetesen rányomta bélyegét e követelésekre, amelyek a szerb nép csak egy szűk rétegének, elsősorban az egyházi és a világi értelmiségnek az érdekeit tartották szem előtt. Annak ellenére, hogy a szerb főpapok a vallásszabadság polgári céljáért harcoltak, fellépésük nem volt mentes feudális vonásoktól.

Különösen az 1843–1844. évi országgyűlésen, a vallási törvény tárgyalásakor, fejtettek ki jelentős tevékenységet a szerb főpapok Rajačić vezetésével. Elsősorban a vallási kérdésekben foglaltak állást (reverzálisok, vegyes házasságok, más egyházba való áttérés stb.). Emellett többször szóba került a görögkeletiek (szerbek) hivatalviselésének, a szerb iskoláknak az ügye és a pánszlávizmussal kapcsolatos vádak, tehát olyan kérdések, amelyek a szerb nemzeti mozgalmat foglalkoztatták. Rajačić az országgyűlés főrendi tábláján, 1843 szeptemberében az 1791–1792. évi országgyűlés azon határozatára hivatkozva, amely a görögkeletiek számára többek között biztosította a birtokszerzés és a hivatalviselés jogát, kifogásolta, hogy görögkeleti (szerb) főtisztviselő nincs az országban.

Egy másik beszédében a szerb egyházfő többek között érintette az iskolák és a papnevelés kérdését. Beszámolt arról, hogy a görögkeletiek (szerbek) két gimnáziummal, két tanítóképzővel (ezek közül az egyik az aradi román képző volt) és négy teológiai intézettel rendelkeznek, más főiskoláik nincsenek. Közölte azt is, hogy egy görögkeleti szerb szemináriumot kívánnak létesíteni. 1844 júniusában pedig újabb sérelmet terjesztett elő, amely nemcsak az egyház, hanem a szerb nemzeti mozgalom sérelme is volt, csak vallási köntösben jelentkezett: a pravoszlávoknak nincs szószólójuk, képviseletük „városoknál, vármegyéknél, külön törvényszékeknél, mind politikai, mind gazdasági kormányszékeknél és a királyi udvarnál”.[1]

Az egykorú nemzet—haza fogalom, a nemzet felébresztése

A szerbeknél a hungarus ideológia csak kivételképpen és főként a mai Magyarország területén, a Duna menti szerblakta városokban, illetve hosszú évszázadok óta az országban lakó nemesség körében élt: példái Tököly Szávánál figyelhetők meg. Az a tény, hogy a szerbek betelepedése Dél-Magyarországra viszonylag nem régen, a 17. század végén történt (a szlovákok, ruszinok, horvátok és szászok hungarus tudata mélyen a középkorban gyökerezett), és hogy az egyházi-nemzeti kiváltságokat (amelyeket éppen a magyar rendek akartak eltörölni) az udvar adta, megérteti velünk a hungarus eszme hiányát. Sajátos módon a kivételek között találjuk a konzervatív klérus képviselőjét, Rajačićot, aki az ortodox egyház egyenjogúsításáért folytatott harcban a Magyarország javáért szerzett szerb érdemeket – miként a szlovákok – érvként hangoztatta. A hungarus tudat tehát ez esetben is mint az emancipáció egyik fő indoka jelent meg.

Spira György

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

A magyarországi szerbek egyházi vezetője, Josif Rajačić karlócai metropolita viszont – aki a polgári átalakulás ügyének szintén esküdt ellensége volt, az egyházi birtokok megnyirbálását meg végképp nem óhajtotta tétlenül nézni, de egy autonóm szerb vajdaság létrejövetelét maga is szívesen vette volna – az érsekség falvaiban felkelt szerb parasztok megfékezésére habozás nélkül felhasználta a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány segítségét, s kiáltványok révén másutt is béketűrésre igyekezett bírni a földesuraik ellen fordult szerb parasztokat, arra a kérdésre azonban, hogy ha béketűréssel lesznek, akkor kitől várhatják majd sérelmeik orvoslását, híveinek már azt válaszolta, hogy egyedül az összeülendő szerb nemzeti gyűléstől.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

A gyűlés résztvevőinek a zöme pedig – így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is – a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajačić mögött állott.

S igaz, RajačićJellačićtól eltérően – elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Čarjojević pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyetén szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra. Minek folytán Rajačić a karlócai gyűlést megnyitó beszédének a középpontjába is azt a gondolatot állította, hogy a szerbeknek nemzeti jogaikért most késedelem nélkül harcba kell szállniok a magyarok ellen, s hogy habozniuk már csak azért sem szabad, mert törekvéseiknek végre a külső körülmények is kedveznek, hiszen az uralkodó április 25-i alkotmányiratában már meg is ígérte népeinek a teljes nemzeti egyenjogúságot.

A gyűlés pedig ezeket. a jelszavakat a legnagyobb lelkesedéssel tette magáéivá. Az egybegyűltek tehát a szerbek pátriárkájává kiáltották ki Rajačićot, majd a megszervezendő vajdaság fegyveres erőinek a vezérletére vajdát is választottak a 3. (ogulini) határőr-gyalogezred parancsnokának, a pillanatnyilag Észak-Itáliában szolgáló Stevan Šupljikac ezredesnek a személyében. S május 15-re azután formát öltöttek a gyűlés határozatai is, amelyek kimondották, hogy a szerbek magukat „politikailag szabad és független nemzetté” nyilvánítják, hogy a Bácskából, a Temesközből, a Szerémségből és Baranyából létre akarják hozni a maguk autonóm vajdaságát, hogy ez a vajdaság politikai szövetségre fog lépni a horvátok Háromegy Királyságával, s hogy a magyar kormánnyal nem óhajtanak tárgyalásokba bocsátkozni, az uralkodóhoz viszont küldöttséget fognak meneszteni a nemzeti gyűlés kívánságainak előterjesztése meg annak a „szeretetnek és ragaszkodásnak” a tolmácsolása végett, amellyel a szerb nép az uralkodóház iránt viseltetik.[2]

Ezek után pedig már csak a megindítandó fegyveres felkelés vezérkarának az életre hívása volt hátra. A gyűlés résztvevői tehát végezetül megalakították a szerb nemzeti főodbort, s ennek az elnökségét először szintén Rajačićra bízták, majd – mivel Rajačić túlságosan messzire menni nem akart, amíg az udvari körök bizonyságát nem adják annak, hogy csakugyan elégedettséggel fogadják az ő fegyvertársi felkínálkozását – ezt a tisztet néhány nap múlva Stratimirovićra ruházták át.

A nemzetiségi kérdés elmérgesedéséről tanúskodó tények sorjázása azonban ezeknek a határozatoknak a megszületésével még egyáltalán nem fejeződött be, hiszen hátra volt még az erdélyi románok nemzeti gyűlése is, amely épp a karlócai tanácskozás záróülésének a napján, május 15-én nyílt meg Balázsfalván, éspedig a Karlócáról eloszlónál is ötszörte nagyobb, 30–40 ezres tömeg részvételével. Ámbár ez a gyűlés – elsősorban éppen e hatalmas tömeg jelenléte miatt – némileg másként zajlott le, mint a karlócai. Az erdélyi román parasztok ugyanis jövőjüket ekkor még közel sem látták annyira megnyugtatóan eldőltnek, mint a vajdaság létrehozásától minden nehézségük végérvényes kiküszöbölését remélő szerb sorstársaik, s Balázsfalván ezért elsősorban a jobbágyfelszabadításról akartak hallani. Ez pedig már eleve lehetetlenné tette, hogy Șaguna a nemzeti mozgalomnak ehelyütt ugyanolyan kizárólagos irányítójává emelje magát, amilyenné Rajačić lett Karlócán.

A kenyértörés

A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit például a magyar kormány, mihelyt értesült róluk, nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajačićot a szerb főodbor feloszlatására utasította, majd – bebizonyosodván, hogy őt az ilyesféle utasítások legkevésbé sem érdeklik – augusztus 2-án érseki székéből is felfüggesztette.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[3] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe. És így a legrosszabbtól Rajačićnak ezúttal is sikerült megmenekülnie.

Annál is inkább, mivel a nemzeti mozgalom sorain belüli ellentétek végletekig élezésére Stratimirović sem törekedett s nem is törekedhetett, ha egyszer a szerb felkelők még mindig minden erejüket igénybevevő fegyveres harcot vívtak a honvédsereggel, s e harc vége még mindig homályba veszett. Hiszen a harcnak StratimirovićRajačićtól eltérően – éppenséggel ekkor is kapható lett volna békekötéssel vetni véget, de csak abban az esetben, ha a magyar fél valahára elszánja magát számottevő engedményekre. Kellő engedékenységet viszont a másik oldalon továbbra sem tapasztalhatott – annak ellenére sem, hogy a magyar forradalom vezérkara, amely az összes többi nemzetiségi mozgalommal szemben változatlan hajthatatlanságot tanúsított, a szerb mozgalommal szemben november folyamán végre valóban kezdett engedékenységet mutatni. Mert az előrelépés ebben a kivételes esetben is nagyrészt csak a kényszerhelyzetből fakadt: abból a félelemből, hogy Windisch-Grätz rövidesen Magyarországra is ki fogja terjeszteni hadműveleteit, s ennek bekövetkezte után a pillanatnyilag a Délvidéken harcoló magyar csapatok tetemes hányadát is a Dunántúlra kell majd vezényelni, ez pedig – ha a szerbeket nem sikerül gyorsan megbékíteni – a délvidéki magyarság végromlását fogja maga után vonni. És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi több: nemcsak az autonóm vajdaságról nem akart hallani továbbra sem, de még arról sem, hogy a magyarországi szerbek évente tartandó kongresszusaikon egyházi és iskolai ügyeken kívül politikai kérdésekről is tanácskozhassanak.

A honvédelmi bizottmány részéről felkínált engedmények eszerint – bármekkora előrelépésről tanúskodtak is önmagukban véve s bármennyire alkalmasak voltak is volna a szerbek kielégítésére áprilisban – most már Stratimirovićot sem elégíthették ki. Beöthy pedig békeajánlatával nem is Stratimirovićhoz, hanem Rajačićhoz fordult. S Rajačićnak természetesen eszébe sem jutott, hogy ezt az ajánlatot komolyabb figyelemre méltassa. A válasz tehát, amelyet Beöthy kapott, teljesen elutasító volt. A honvédelmi bizottmány pedig ebből nem azt a tanulságot szűrte le, hogy Rajačić helyett a következőkben inkább Stratimirovićcsal kellene érintkezésbe lépnie, s még kevésbé azt, hogy további engedményekre is ajánlatos volna elszánnia magát, hanem azt, hogy – a szerbekkel nem lehet tárgyalni.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

Rajačić és a szerb főodbor például január 13-án ünnepélyes feliratban tudatta Ferenc Józseffel, hogy a szerb nép, bízván a császári szóban, türelemmel fogja kivárni a béke helyreállítását és „nemzeti beligazgatásának” ez utánra ígért megszervezését, közben viszont a szerb felkelősereg hatalmába került területeken mindenfelé helyi és kerületi odborokat hozott létre, s az államigazgatási teendőket maradéktalanul ezeknek a testületeknek a hatáskörébe utalta; az udvari körök válasza pedig erre az volt, hogy Knićanin szerbiai önkénteseit (akikről különben is bajosan tételezhették fel Olmützben, hogy a birodalom épségének megóvásáért fogtak fegyvert) diplomáciai eszközök igénybevételével már februárban hazarendeltették a Szerb Fejedelemség kormánya által. Ámbár legrosszabbul mégis azok jártak, akik mind ez ideig teljesen a császári kegyre hagyatkoztak, s egyelőre meg sem kísérelték kiteregetni kívánságaikat, az ellenforradalomnak viszont kellő tömegtámogatás híján mindenki másénál kisebb szolgálatot tudtak csak tenni: a szlovák vezetők; Hodža például februárban már döbbenten vehette tudomásul, hogy mivel az általa toborzott legionáriusok a lakosság körében vajmi kevés rokonszenvre lelnek, csapatát a császáriak a szlováklakta területeken már megtűrni sem hajlandóak, s ezért az ostromlott Komárom alá vezényelték, a légió elkedvetlenedett parancsnoka, Janeček pedig erre, faképnél hagyva őt s a vezérletet egy fegyverforgatásban teljesen járatlan irodalmárra, Ján Franciscira bízva, örök búcsút mondott a katonaéletnek.

Holott a január–február folyamán történtek még csupán apró tűszúrások voltak ahhoz a csapáshoz képest, amelyet azután a március 4-i alkotmányoktroj mért az ellenforradalom szekértolóivá lett nemzetiségi politikusokra. Elsősorban persze megint csak a szlovákokra, akik az oktrojált alkotmány elolvasása után elkeseredetten állapíthatták meg, hogy őket az udvar még olyan korlátozott területi autonómiához sem óhajtja juttatni, amilyet a horvátoknak, a szerbeknek meg az erdélyi románoknak szán. De az oktrojált alkotmányt a többiek is csak mélységes csalódással fogadhatták. A románok főleg azért, mert az alkotmány Erdélyt nem nyilvánította teljes egészében román tartománnyá s mert Magyarország román lakosságú megyéi közül mindössze a Részek-belieket rendelte Erdélyhez csatolni. A szerbek azért, mert az alkotmányirat a vajdaságról még mindig jövő időben beszélt, máris világossá tette viszont, hogy a szerb határőrezredek területe a távolabbi jövőben sem fog a vajdasághoz tartozni. A horvátok pedig legfőképpen szintén a határőrvidék különállásának fenntartását nehezményezhették. És az elégedetlenséget valamennyiük esetében tovább fokozhatta azután, hogy az alkotmány ”tartományi ügyeknek” csupán egészen jelentéktelen ügyeket minősített, a csak kicsit is jelentős ügyeket pedig mind-mind „birodalmi ügyekké” nyilvánította.

Teljesen érthető hát, ha az oktrojált alkotmány hivatalos közhírré tételét Jellačić is, Rajačić is jónak látta elmellőzni. A közvélemény felbolydulásának azonban ez sem állhatta útját. Zágrábban a liberális eszmék hívei széltében-hosszában hangoztatni kezdték, hogy most már örömmel vennék, ha a harcmezőkön a magyar honvédsereg aratna győzelmet, mert többé nem kétséges, hogy csak ez „tenné lehetővé az ő föderalisztikus törekvéseik érvényre juttatását”,[4] a Slavenski Jug pedig ezt a véleményt utóbb avval toldotta meg, hogy a horvátoknak az oktrojált alkotmány még annyi önállóságot sem biztosít, amennyivel a magyar uralom alatt rendelkeztek. S hasonló visszhangra lelt az új alkotmány a szerb sajtóban is.

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[5] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[6] És még a főodbor hivatalos lapjában, a Vjestnik-ben is azt lehetett olvasni, hogy „az osztrák kormány téved, ha úgy hiszi, hogy szemünket kiszúrta az oktrojált alkotmánnyal”, hiszen látni való; hogy ez az alkotmány a vajdaságot „egy francia département szintjére” süllyesztette.[7]

Mivel azonban a nemzetiségi mozgalmaknak valamiféle harmadik megoldás nemlétében továbbra sem volt más választásuk, mint hogy vagy a magyar forradalommal, vagy az ellenforradalommal tartsanak, a nemzetiségi politikusok között pedig továbbra is szép számban akadtak, akik a magyar forradalomhoz való közeledésről – ilyen vagy amolyan okból – hallani sem akartak: még mindig kerülköztek, akik abból, hogy az udvar pillanatnyilag rácáfolt reményeikre, csupán azt a következtetést vonták le, hogy az udvari köröket a jövőben az eddiginél is nagyobb ostrom alá kell venniük. Miért is a szlovák vezetők – éppen most lépve ki hallgatásukból – március 20-án azzal a kéréssel járultak Ferenc József elé, hogy pótlólag Magyarország szlováklakta területeiből is alakítsanak különálló koronatartományt, s ezt szintén ruházzák fel a többi koronatartományéhoz hasonló autonómiával; a szerb főodbor küldöttei egy április 25-én az osztrák kormánynak benyújtott újabb petícióban azt kérelmezték, hogy a vajdaságot mégis szervezzék meg haladéktalanul s a szerb határőrezredek területét mégis csatolják a vajdasághoz; a horvát báni tanács pedig május 6-án – úgyszintén küldöttség révén – azt a kérést intézte a császárhoz, hogy végre szentesítse a szábor által réges-rég elfogadott törvényjavaslatokat, a horvát végvidéket meg az oktrojált alkotmány utólagos módosításával mégiscsak nyilvánítsa a Háromegy Királyság szerves alkotórészévé.

Eredményre azonban természetesen ezek a próbálkozások sem vezettek. S mivel ez az ellenzéki hangok további felerősödését vonta maga után, az udvari körök március–április táján már elodázhatatlannak találták a nemzetiségi mozgalmaknak minden korábbinál hathatósabb leckében részesítését. Ezért volt például, hogy Rajačićot április 2-án végre politikai tisztséghez juttatták, de korántsem a vajdaság valamiféle teljhatalmú kormányzójává tették meg, hanem mindössze császári biztossá nevezték ki a Délvidékre (s persze még annak is csupán a polgári közigazgatás alá tartozó területeire), ami a császári hadsereg-parancsnokság egyszerű függvényévé történt lefokozásával volt egyértelmű. S hogy a lecke még teljesebb legyen: a délvidéki megyékből meg a szerb végvidékből egyidejűleg megalakították a VII. magyarországi katonai kerületet, s ennek az élére április 8-án a néhány nappal korábban tábornokká előléptetett Mayerhofert állították, amivel ezt az eddig Rajačićnak alárendelt embert egyik napról a másikra Rajačić fölöttesévé kenték fel, sőt egyszeriben fölébe helyezték – a rangban pedig idősebb – Todorovićnak is.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Nagy elkeseredést keltett, hogy az 1848–49-ben létrehozott szerb hatalmi szervek tevékenységét betiltották, sőt a lojális Rajačić pátriárkát is fegyveres beavatkozással fenyegették meg arra az esetre, ha akadályozni merné a felszámolt szerb önkormányzat irattárának lefoglalását. Valójában Rajačić számára csak az a lehetőség maradt, hogy a szerb nemzeti törekvéseket a görögkeleti egyházi szervezet keretei közt éltesse tovább.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

A magyar országgyűléssel csaknem egyidejűleg megnyílt karlócai szerb kongresszuson Ristić, a fejedelem hivatalos megbízottjaként ugyanerre igyekezett rábírni a résztvevőket, ha a szerb egyházi, illetve az osztrák katonai és politikai körök nyomása folytán s egyértelmű hazai magyar állásfoglalás híján nem is a remélt sikerrel. A kongresszus új, önálló beligazgatással rendelkező szerb vajdaság szervezése mellett foglalt állást, elismerve a magyarországi központi kormányszervek felsőbbségét és képviseltetését ajánlva a pesti országgyűlésen. Rajačić pátriárka Filipović császári tábornoknak, a kongresszus „királyi biztosának” támogatásával elérte, hogy a kongresszus kívánságaival hivatalosan az udvarhoz forduljon.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 291.
  2. A karlócai gyűlés határozatai. s. .d (Karlóca, 1848. május 15.) Közli: Thim II. 206&ndahs;209.
  3. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.
  4. Erről Kulmer ír egyik Jellačićhoz intézett levelében. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  5. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  6. Idézve: ugyanott I. 346.
  7. Idézve: ugyanott I. 345.

Irodalom

Rajačić május 13-i karlócai beszédét közli Thim II.

A határőrvidéket az osztrák hadügyminiszternek alárendelő június 3-i legfelső elhatározás szövegét, Eötvösnek a karlócai határozatok érvénytelenítése tárgyában Rajačićhoz intézett ugyanaznapi leiratát, valamint a Rajačić felfüggesztéséről intézkedő augusztus 2-i nádori rendeletet közli Thim II.

A Jellačićhoz augusztus 26-án érkezett üzenetről tájékoztat az ő két nap múlva Rajačićnak írott levele; közli Deák Imre.