Josip Frank

A Múltunk wikiből
16 April 1844 – 17 December 1911
Croatian lawyer and politician,
a noted representative of the Party of Rights in the Croatian Parliament, and
a vocal advocate of  Croatian national independence in Austria-Hungary
angol Wikipédia
Josip Frank.jpg

Katus László

A Khuen-Héderváry-éra Horvátországban

A Jogpártban 1887 után egyre inkább a polgárság tehetősebb rétegei kezébe került a vezetés. Az új vezetők – elsősorban F. Folnegović és J. Frank – a Monarchia keretei között kerestek lehetőséget a párt államjogi programjának megvalósítására, közeledtek a trialista platform felé, sőt alkalomadtán készségesen tárgyalásokba bocsátkoztak a magyar kormánnyal is.

A Khuen-Héderváry rezsim és a közjogi ellenzék hanyatlása

Hasonlóképpen változott a Jogpárt politikai magatartása is. A párt vezetői – Fran Folnegović, majd 1890-től Josip Frank – egyre inkább eltávolodtak az öreg Ante Starčević eredeti eszméitől, vagyis az önálló, a Monarchiához legfeljebb a közös Habsburg uralkodó személyén keresztül kapcsolódó nagyhorvát államtól, s egyre hajlamosabbnak mutatkoztak az osztrák vagy a magyar kormányzattal való kompromisszumra. Az 1890-es évektől kezdve a Jogpárt valamennyi frakciója a Monarchia keretei között kereste a horvát kérdés megoldását. A Jogpárt 1892. évi felirati javaslata az 1867-es koronázási diplomára alapozta a horvát nemzeti kívánságokat, s ezzel közvetve elismerte a dualizmust.

1894-ben dolgozták ki a Jogpárt új programját, amely 1918-ig a mérsékelt közjogi ellenzék közös programját alkotta. Eszerint a párt „minden törvényes eszközzel arra fog törekedni, hogy a horvát nép, amely Horvátországban, Szlavóniában, Dalmáciában, Fiumében és kerületében, a Muraközben, Boszniában és Hercegovinában, Isztriában lakik, egy önálló államtestben egyesüljön a Habsburg-monarchia keretén belül, és minden erővel segíteni fogja. a szlovén testvérnépet abban a törekvésében, hogy a szlovén területet is ehhez az államtesthez kapcsolják… Azokat az ügyeket, amelyek az egész birodalomra nézve közösek, a horvát királyság a magyar királysággal egyenjogúan intézi el őfelsége többi országaival.”[1] A program tehát középúton állt a trializmus és a dualizmus között s úgy volt formulázva, hogy mindkét irányban lehetett értelmezni.

A Jogpártban kiéleződő frakcióharcok 1895-ben teljes szakadáshoz vezettek. A Jogpárt nevet megtartó csoportot lapjáról, a Hrvatska Domovináról (Horvát haza) „domovinašinak” nevezték. Ez elsősorban a horvát ellenzéki burzsoázia és a papság befolyásosabb részének politikai szervezete volt, amelyben egyre erősebben érvényesültek a klerikális tendenciák. 1897-ben választási koalícióra lépett az Obzor-párttal, majd 1902 elején egybeolvadt vele. A Frank vezetése alatt álló Tiszta Jogpártban az ellenzéki kispolgárság és az alsópapság tömörült. Bár formálisan Frank tekintette magát Starčević eszméi valódi örökösének, valójában egyre inkább elfordult azoktól. Ez a párt vitte tovább az egykori Jogpárt szerbellenes vonalát: mindvégig tagadta a szerbek nemzeti létét a Monarchia horvát országaiban. 1905-től kezdve ez a párt alkotta a trónörökös és az osztrák keresztényszociálisok „nagyosztrák” politikájának horvátországi bázisát.

A horvát nemzeti mozgalom „új kurzusa”

A horvát politikai csoportosulások közül nem írta alá a fiumei rezolúciót a Nemzeti Párt (kormánypárt), a Tiszta Jogpárt (Frank-párt), a klerikális csoport és a parasztpárt. A rezolúciót elfogadó pártok – a Horvát Jogpárt, a Haladó Párt, a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt és a Szerb Radikális Párt – választási koalíciót hoztak létre, amelyhez a Horvátországi Szociáldemokrata Párt is csatlakozott. A horvá&ndsah;szerb koalíció 1905 decemberében közzétett választási felhívása körvonalazta a horvát–szerb burzsoázia új nemzeti programját. A fiumei rezolúcióban kifejezett nemzeti kívánságokon kívül a programban nagy hangsúlyt kaptak a polgári demokratikus követelések és a parasztság, a kispolgárság és az ipari munkásság érdekeit védő szociális törvényhozás.

A magyar koalíció örömmel üdvözölte a fiumei határozatokat, vezetői ismételten megígérték, hogy méltányolni fogják a horvát kívánságokat. Az együttműködés megvalósítását célzó tárgyalásokra azonban a magyar országgyűlés feloszlatása, majd pedig a koalíció kormányra kerülése miatt nem kerülhetett sor. A magyar koalíciós kormány biztosította Horvátországban a szabad választásokat, amelyeken 1906 májusában a horvát–szerb koalíció pártjai szerezték meg a többséget a száborban. Pejačević bán a helyén maradt, a horvát autonóm kormány vezető pozícióit azonban a koalíció tagjaival töltötték be.

A horvát–szerb koalíció tehát kormányra jutott, de akkor, amidőn a magyar koalíciónak már nem volt rá szüksége Béccsel szemben. Ilyen körülmények között sem nemzeti-közjogi programjából, sem demokratikus és szociális reformterveiből nem valósított meg semmit. A szerb radikálisok és a szociáldemokraták hamarosan kiléptek a koalícióból. A Horvátországi Szociáldemokrata Párt 1905. decemberi kongresszusán a baloldal élesen bírálta a pártvezetést a polgári pártokkal való együttműködés és a nemzeti mozgalomban való aktív részvétel miatt. Az 1906. évi pártkongresszus pedig határozatot hozott a polgári pártokkal való politikai együttműködés megszüntetéséről.

A száborban a koalíciónak minimális többsége volt, így az ellenzékbe került Nemzeti Párt és főleg a koalíció elleni támadásban élen járó Frank-párt obstrukciója lehetetlenné tett minden érdemleges törvényhozó munkát. A trónörökös Belvedere-körében kialakult „nagyosztrák” irányzat minden áron meg akarta semmisíteni a délszláv politika „új kurzusát”, s támogatta Frankék koalícióellenes akcióit.

A trialista törekvések erősödése és kudarca

Rauch legfontosabb feladata az annexió előkészítése volt. Ennek érdekében mindenekelőtt a horvát–szerb koalíciót kellett szétzúznia. Frankék támogatásával nagyszabású sajtóhadjáratot indított a koalíció, főleg annak szerb tagjai ellen, s a külügyminiszter megbízásából adatokat gyűjtött a koalíció vezetőinek szerbiai kapcsolataira vonatkozóan. A külügyminiszter ugyanis egy Monarchia-ellenes nagyszerb összeesküvés leleplezésével kívánta igazolni az annexió szükségességét.

1908 nyarán felségárulás és Monarchia-ellenes nagyszerb szervezkedés vádjával letartóztatták a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt 53 tagját. Az 1909-ben lezajlott zágrábi felségárulási perben bebizonyosodott, hogy az alapjául szolgáló dokumentumok egy része hamisítvány. Ugyanez derült ki azokról a belgrádi követség által gyűjtött adatokról is, amelyek alapján Heinrich Friedjung osztrák történész 1909 tavaszán a Neue Freie Presse hasábjain megjelent cikksorozatában azzal vádolta a horvát–szerb koalíció vezetőit, elsősorban Supilot, hogy kapcsolatokat tartottak fenn a szerbiai hadügyminisztériummal. Időközben a boszniai válság megoldódott, s mind a zágrábi per, mind a koalíció vezetői által Friedjung ellen indított rágalmazási per igen kényelmetlenné vált az osztrák–magyar diplomácia számára. A zágrábi per vádlottait súlyos börtönbüntetésre ítélték, de két év múlva kegyelmet kaptak; a Friedjung-per pedig kompromisszummal zárult.

Bosznia annexiója után előtérbe került a délszláv kérdés megoldásának trialista útja, vagyis a Monarchia délszláv országainak egy államtestben való egyesítése és a Monarchia átalakítása háromközpontú állammá. Ezzel a birodalmon belüli délszláv politika súlypontja a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártokra és jogpárti csoportokra helyeződött át. Horvátországban az annexió idején három jogpárt tevékenykedett: Frank Tiszta Jogpártja, s a belőle 1908-ban kiszakadt Starčević-féle jogpárt – amely vissza kívánt térni Starčević eredeti eszméihez, s amelyhez a koalícióból kivált pap-politikusok is csatlakoztak – és végül a Horvát Keresztényszociális Jogpárt. A jogpártok Bécs felé orientálódtak, minthogy a trializmust valamennyi magyar politikai irányzat mereven elutasította. A bécsi konzervatív vezető körök magatartása és nyilatkozatai azt a reményt keltették a jogpárti horvátokban és szlovénekben, hogy támogatásukkal kivívható lesz a Monarchia trialista átszervezése.

A valóságban a horvát jogpártok trialista koncepciója lényegesen különbözött mind a Ferenc Ferdinánd féle „nagyosztrák” irányzat, mind az osztrák keresztényszociálisok terveitől. A horvátok a történeti államjog alapján, Ausztriával és Magyarországgal egyenrangú és egyenjogú harmadik szuverén államként kívánták megvalósítani a délszláv területek egyesítését a Monarchia keretei között; a bécsi politikusok viszont az egységes és centralizált „Gross-Österreichen” belül csak tartományi szintű önkormányzatot kívántak adni az egyesített délszláv közigazgatási egységnek. A trónörökös és a keresztényszociálisok azonban oly ügyesen taktikáztak a különféle – általánosságban és ködösen fogalmazott – trialista színezetű ígéretekkel és programokkal, hogy éveken keresztül irányító befolyást tudtak gyakorolni a horvát jogpártok és a szlovén keresztényszociálisok politikai magatartására. Mindenekelőtt igyekeztek elérni a sokféle horvát jogpárti csoport egyetlen politikai szervezetben való tömörítését. Ez sikerült is, elsősorban a jogpártokban egyre fontosabb szerepet játszó katolikus pap-politikusok segítségével. 1910-ben a Frank-párt és a Hrvatsvo klerikális csoportja Keresztényszociális Jogpárt néven egyesült, s később ehhez csatlakozott a Starčević-féle jogpárt is. 1911-ben létrejött a horvátországi, dalmáciai, isztriai és boszniai jogpártok blokkja, amelynek elnöke Mile Starčevićaz alapító unokaöccse – lett. A jogpárti blokk szoros kapcsolatot tartott fenn az ugyancsak trialista beállítottságú Szlovén Néppárttal, s 1912-ben közös horvát–szlovén politikai szervezetet is létesítettek. A Monarchia egyesült jogpártjainak gyűlése, amelyet az egykorú sajtó „trialista országgyűlésnek” nevezett, 1912 elején 55 képviselő aláírásával memorandumot intézett az uralkodóhoz és a trónörököshöz. A horvát államjogi tradíciókra és az 1861. évi februári pátensre hivatkozva azt kívánták, hogy az uralkodó hívja egybe a horvát országok: Horvátország, Dalmácia, Isztria és Bosznia-Hercegovina képviselőit Zágrábba. E nagyhorvát országgyűlés feladata az lett volna, hogy az uralkodóval egyetértésben szabályozza Horvátország belső viszonyait és a Monarchiához való kapcsolatát. Bécsben azonban a szuverén horvát államiság és függetlenség hangsúlyozását bizalmatlansággal fogadták. A kérdés az osztrák delegációban is felmerült, olyan formában, hogy a Monarchiát valóban trialista alapon kellene újjászervezni, de „ez a trializmus nem jelentheti a dualizmus megsokszorozását, hanem csak a föderalizmus és a centralizmus kompromisszumaként képzelhető el”.[2] Az 1912. október 20-i ljubljanai értekezlet, amely létrehozta a horvát jogpártok és a Szlovén Néppárt közös politikai szervezetét, szintén trialista programot fogadott el: hangsúlyozta a horvátok és a szlovének, valamint a Monarchia egymásrautaltságát, egymással szembeni kölcsönös kötelességeit, s azt, hogy az egységes horvát–szlovén nemzet jogait és szabad fejlődését a Monarchia keretei között kell biztosítani. A konferencia kifejezte rokonszenvét valamennyi elnyomott nép iránt, s nem volt kétséges, hogy ez a Balkán-háború előestéjén elsősorban a balkáni délszlávokra vonatkozott.

A ljubljanai konferencia előkészítése során a horvát jogpártok vezetői közül már többen szembefordultak a bécsi orientációval, hiszen egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy onnan nem várhatnak lényeges támogatást trialista programjuk megvalósításához. A jogpártok 1913. márciusi értekezlete kijelentette, hogy semmiféle külső támogatásra nem számíthatnak, s nem engedhetik, hogy a horvát népet bármiféle nemzetellenes politikai cél érdekében felhasználják. „Tovább haladunk előre eddigi államjogi és nemzeti programunk alapján, és nem bízunk másban, csak Istenben és a horvátokban.”[3]

A jogpártok és a bécsi politikai körök közötti politikai együttműködés fokozatosan gyengült. 1913 folyamán felbomlott a jogpártok egysége is. A feltétlen bécsi orientációjú Frank-párt egyre inkább elszigetelődött, előtérbe nyomultak az eredeti starčevići eszmékhez visszanyúló irányzatok, s erősödött a szerbekkel való politikai együttműködés óhaja is.

Lábjegyzetek

  1. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. 1892–1900. Budapest, 1956. 288,
  2. Friedrich Schwarzenberg herceg felszólalása az osztrák delegációban 1912 májusában. Stenographische Sitzungprotokolle der Delegation des Reichrates. 46. Session. Wien 1911/12 Wien. 1912. 155. Idézi: Mirjana Gross, Hrvatska politika velikoaustrijskog kruga oko prijestolonasljednika Franje Ferdinanada. (In: Časopis za suvremenu povijest. br. II.) Zagreb, 1970. 41.
  3. Hrvatska, 1913. március 31. Idézi: Gross Ugyanott, 58.