Josip Jellačić

A Múltunk wikiből

Josip Jelačić Bužimski, németül Joseph Jelačić von Bužim, magyarul Jelasics vagy Jellacsics József

Pétervárad, 1801. október 16. – Zágráb, 1859. május 20.
horvát származású császári-királyi táborszernagy
horvát bán
Wikipédia
Josip Jelačić arcképe, Ivan Zasche festménye
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
A Szász Egyetem a Királyföld Ausztriához csatolását kéri az uralkodótól.
1848. október 3.
A honvédelmi bizottmány kibővítése.
A honvédelmi bizottmány határozata a népfelkelésnek a Dunántúlra korlátozásáról.
1848. október 4.
Az uralkodó Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójává nevezi ki, az országgyűlést feloszlatja és az eddig nem szentesített törvények érvényteleneknek minősíti.
Az aradi várőrség fellázad.
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
Šupljikac tábornok átveszi a szerb felkelők vezérletét.
1848. október 7.
A képviselőház érvényteleneknek nyilvánítja a király október 4-i rendeleteit.
Roth hadteste Ozoránál leteszi a fegyvert.
1848. október 7–14.
A második karlócai szerb nemzeti gyűlés.
1848. október 8.
A képviselőház a honvédelmi bizottmányt az ország teljhatalmú kormányának nyilvánítja.
A menekülő Jellačić átlépi az osztrák–magyar határt.
1848. október 10.
A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya felhívja a magyar sereget, hogy osztrák területen is folytassa Jellačić üldözését. A magyar képviselőház hasonló határozatot hoz.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.

Tartalomjegyzék

Spira György

A kormány és az ellenforradalmi erők

Az udvari körök e téren mindenekfölött a horvát báni tisztség betöltetlenségéből fakadó lehetőségeket igyekeztek kiaknázni, s ezért már a magyar forradalom kitörését közvetlenül követő napokban elhatározták valamelyik rendíthetetlen horvát nemzetiségű hívüknek bánná való haladéktalan kinevezését, hogy azután az illető, magát a horvát nemzeti érdekek képviselőjének tüntetve fel, Horvátországot az ellenforradalom szilárd támaszpontjává építhesse ki. És az uralkodó március 23-án Batthyány tudta és beleegyezése nélkül már valóban ki is nevezte bánná meg – amire korábban sohasem akadt példa – egyszersmind horvátországi főhadparancsnokká is (s ezzel egyidejűleg ezredesből soron kívül tábornokká, majd további két hét múlva már altábornaggyá is előléptette) az első báni határőr gyalogezred parancsnokát, Josip Jellačić bárót. Jellačić pedig késedelem nélkül kinyilvánítván, hogy a Batthyány-kormány elhatározott ellensége mind az uralkodóháznak, mind a horvát népnek, nemcsak maga tagadta meg már áprilisban a kormány iránti engedelmességet, hanem ugyanerre utasította az alája rendelt horvátországi hatóságokat is, s azután hozzákezdett a Horvátország területéről Magyarország ellen indítandó majdani fegyveres támadás előkészítéséhez.

A kormány és a baloldal

A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[1]

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Ezeknek a követeléseknek a jelentőségét pedig már csak azért sem lehetett elvitatni, mivel a petíció kidolgozásában nem csupán a Horvát Nemzeti Párt udvarhű többségének a képviselői vettek részt, hanem a párt liberális kisebbségének a hangadói is, s a két csoportnak a petíció tartalmát illetően – kölcsönös engedmények révén – sikerült egyetértésre jutnia: az udvarhű többség képviselői nemcsak ahhoz járultak hozzá, hogy a petíció a belső polgári átalakulásnak minden lényeges követelményét szóba hozza, de annak a kívánságnak a petícióba való beleillesztéséhez is, hogy a megalakítandó horvát kormány tagjai „az újabb szabadsági és haladási irányt pártoló férfiak legyenek”, a horvát liberálisok viszont beleegyeztek abba, hogy a petíció is állást foglaljon Jellačić báni kinevezése mellett, holott nyilván nem Gaj volt az egyedüli, aki már ekkor is tudta, hogy Jellačić nem annyira a horvát nemzeti, mint inkább a közbirodalmi és dinasztikus érdekek védelmezője.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Jellačić pedig, aki április 18-a óta már zágrábi hivatalhelyén tevékenykedett, még ennél is messzebb ment. Ő ugyanis – bármennyire kötötte is magát ahhoz az állásponthoz, hogy a pozsonyi törvények hatálya Horvátországra nem terjed ki – igen gyorsan megértette, hogy a horvátországi jobbágyfelszabadítást mégsem halogathatja addig, amíg a szábor maga is törvénybe nem iktatja újólag, mert törekvései ebben az esetben a paraszti tömegek elégedetlenségén könnyen zátonyra futhatnának. Egy április 25-én kibocsátott báni nyilatkozatában tehát váratlanul és mintegy a maga nevében bejelentette, hogy többé a horvátországi és a szlavóniai jobbágyok sem tartoznak úrbéres szolgáltatásokat teljesíteni vagy papi tizedet adni, s tette ezt abban a nyilvánvaló – és jogos – reményben, hogy ezek után viszont a helyzet éppen ellenkezőképpen fog alakulni, hogy ezek után a horvátországi parasztok várva várt felszabadítójukat éppen benne fogják látni.

Ha pedig a paraszti tömegek megnyeréséért folyó versenyben a magyar kormány esélyeire most eszerint még a nemzetiségi mozgalmak soraiban tevékenykedő ellenforradalmárok is súlyos csapásokat mérhettek, még inkább megtehették ezt az olyan nemzetiségi politikusok, akik nem kényszerültek megbirkózni a Jellačićok belső fenntartásaival, minthogy – a magyar liberálisokhoz hasonlóan – maguk is meggyőződéses hívei voltak a polgári átalakulásnak, de nem ütköztek bele a magyar liberálisok belső fenntartásaiba sem, minthogy – emezektől eltérően – egyáltalán nem kötődtek földesúri érdekekhez. És az elégedetlenkedő nem magyar parasztok hamarosan tapasztalhatták is, hogy – ellentétben a magyar hatóságokkal – a nemzetiségi politikusok jobbjai megértéssel és együttérzéssel fordulnak feléjük.

Tapasztalhatták ezt kivált az erdélyi román parasztok, hiszen sem a marosvásárhelyi román jurátusok, sem a Buteanu körül csoportosuló kolozsvári román értelmiségiek nem érték be azzal, hogy pusztán a maguk nevében követeljék az erdélyi jobbágyok haladéktalan felszabadítását, hanem – a balázsfalvi papnövelde radikális hallgatóival egyetértésben – már március végén tervbe vették, hogy követeléseik nagyobb nyomatékául április 30-án, Tamás vasárnapján minél több paraszt mozgósításával tömeggyűlést is fognak tartani Balázsfalván, ennek előkészítése céljából pedig április elején már egy sor kisebb gyűlést is szerveztek – elsősorban Iancu szülőföldjén, az Erdélyi Érchegység falvaiban –, s ezeken a törvényes jobbágyfelszabadító intézkedések türelmes bevárására intették ugyan hallgatóikat, azt azonban így is Világosan kifejezésre juttatták, hogy a jobbágyfelszabadítást mindennél fontosabb és mindennél sürgetőbb tennivalónak tekintik.

De a radikális nemzetiségi politikusok jóindulatáról megbizonyosodhattak az alsópribeli szlovák parasztok is – akik a Hont megyei hatóságok megdöbbenésére már március második felében legelő- és erdőfoglalásokat követtek el, s ezzel egyidejűleg a majorsági jobbágyok felszabadítását, valamint a szőlődézsma eltörlését is követelni kezdték –, hiszen vezetésüket habozás nélkül magára vállalta a megyeházán már 1848 előtt is parasztlázítóként nyilvántartott helybeli néptanító, Ján Rotarides, s megmozdulásukról értesülvén, támogatásuk céljából azonnal a helyszínre sietett a kiváló fiatal szlovák költő, Janko Kráľ is. Amint a határőrsorban élő sok-sok horvát és szerb paraszt szintén könnyen meggyőződhetett a nemzetiségi politikusok jóakaratáról, hiszen az udvar a márciusi vívmányok kodifikálásakor már abba is csak elkeseredett viták után egyezett bele, hogy az eljövendő népképviseleti országgyűlésre a határőr-ezredek is elküldhessék majd egy-egy képviselőjüket, s ezért a magyar kormány jó ideig semmi jelét nem adta annak, hogy bolygatni szándékozik a határőrvidék belső rendjét, a horvát nemzeti mozgalom hangadói viszont – tudjuk – már március 25-i zágrábi összejövetelükön követelték, hogy a határőrök feudális kötelmeit is mielőbb számolják fel, két nappal később pedig – ez sem újság már számunkra – ugyanezzel a követeléssel léptek fel a szerb nemzeti mozgalom Újvidéken egybegyűlt hívei is.

A nem magyar parasztok soraiban tehát fokról fokra mindinkább gyökeret verhetett az a nézet, hogy végre az ország legelesettebbjei is találhatnak pártfogókat, de kizárólag a nemzetiségi politikusok között. S e nézet meggyökeresedésének rövidesen látható jelei is adódtak – mindenekfölött a Tamás-vasárnapi balázsfalvi gyűlésen, amelyen az erdélyi főkormányszék tilalma és a Balázsfalván székelő fogarasi görög katolikus püspök, a mindenben a főkormányszékhez igazodó Ioan Lemény tiltakozása ellenére legalább kétezer paraszt sereglett egybe. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások pedig immár azokat a nemzetiségi politikusokat is gondolkodóba ejtették, akik eredetileg teljesen szükségtelennek ítélték, hogy külön is szót emeljenek a parasztság követelései mellett, mert a nemzeti jogegyenlőségben olyan egyedülálló csodaszert láttak, amely – ha egyszer sikerül birtokába jutni – mintegy magától meg fog oldani minden más problémát is.

Hurban például, aki április 26-án a nem túlságosan népes miavai gyűlésen még megfeddte a szlovák parasztokat amiatt, hogy a jobbágyfelszabadítást többre tartják a nemzeti egyenjogúság kivívásánál, két nap múlva, mikor Brezován nemcsak jóval nagyobb – több mint 3 ezer főnyi – hallgatósághoz szólhatott, de azt is tapasztalhatta, mennyire nehezményezik a megjelent parasztok, hogy a helybeli uraság, az Erdődy grófi család elvette tőlük a korábban általuk használt erdő- és legelőrészeket, a panaszkodókat már jónak látta arra biztatni, hogy a szóban forgó földdarabokat akár erőszakkal is foglalják vissza. S ettől kezdve azután ő immár minden más lehetséges alkalommal is szóba hozta, hogy az úrbéres földekhez hasonlóan feudális terhektől mentes területekké kellene átalakítani az egyéb parasztbirtokokat is, kivált az általa legközelebbről ismert vidéken, Nyitra megye északnyugati szélein különösen sok paraszt sorsát meghatározó irtásföldeket.

De ugyanilyen fordulat ment végbe ekkortájt az április 30-i balázsfalvi gyűlés hatására Bărnuțban is. A gyűlésre eljött parasztok ugyanis semmi egyebet nem követeltek, mint a jobbágyviszonyok késedelem nélküli felszámolását, s a tanácskozás három fő szónokát, Papiu-Ilariant, Iancut és Buteanut nagy lelkesedéssel fogadták ugyan, de láthatóan csak azért, mert noha ők most megint sürgették a román nép nemzetként való elismerését, a jobbágyfelszabadításról ez alkalommal is mint elsőrendű s amazzal legalábbis egyenrangú teendőről emlékeztek meg. Mire tehát a gyűlés vége felé szóhoz jutott, Bărnuț is megérthette s meg is értette, hogy eredeti programja bővítést igényel, s ennek megfelelően felszólalásában ekkor már ő sem csak a nemzeti egyenjogúság szükségét hangoztatta, hanem azt is, hogy „elérkezett a jobbágyság eltörlésének az ideje”.[2] Amivel mellesleg nemcsak azt érte el, hogy a jelenlevő parasztok őt is megajándékozzák bizalmukkal, hanem egy csapásra meghódította magának a gyűlés megrendezését annak idején nélküle kezdeményező radikális fiatalokat is, ez pedig egyben azt is lehetővé tette számára, hogy – érvényesítve az életkorából fakadó helyzeti előnyöket – mindjárt az erdélyi román nemzeti mozgalom legfőbb és egyedül hivatott irányadójának a szerepét is egyszer s mindenkorra kisajátítsa.

Hiába nélkülözték tehát a magyarországi nemzetiségi mozgalmak a paraszti tömegek támogatását egészen a forradalom kitöréséig: a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben a nemzetiségi mozgalmak iránti érdeklődés és rokonszenv egyszerre kezdett beleplántálódni a nem magyar parasztság soraiba, s a nemzetiségi mozgalmak felé forduló parasztok megnyerésére most nem is csak a nemzetiségi politikusok jobbjainak nyílott lehetőségük, hanem a nemzeti eszme Hurbanhoz vagy Bărnuțhoz hasonló megszállottjainak, sőt a Jellačić-típusú ellenforradalmároknak is. Igaz, az összes nem magyar parasztot a nemzetiségi mozgalmak továbbra sem sorakoztathatták fel maguk mögött – kivált azokat nem, akiknek a körülményeit már a márciusi fordulat Is ugrásszerűen megjavította. De ha eszerint a szűkebb értelemben vett Magyarországon élő szlovák, ukrán és román parasztok zömét a nemzetiségi mozgalmaknak a márciusi fordulat után sem sikerült a maguk oldalára vonniuk, annál nagyobb hódításokat tehettek most már a nemzeti jelszavak azoknak a parasztoknak a körében, akiknek a pozsonyi jobbágyfelszabadításból sem származott vagy legfeljebb elenyésző mérvben származott közvetlen előnyük. Márpedig a feudális rend felszámolását még csupán váró s egyre türelmetlenebbül váró erdélyi román jobbágyok éppúgy ebbe a csoportba tartoztak, akár a szerb és a horvát határőrök, meg a felszabadulásukat Jellačić javára író horvát úrbéresek, s ebbe a csoportba tartozott persze sok olyan szlovák paraszt is, aki úrbériséggel 1848 előtt egyáltalán nem vagy csak nagyon elégtelenül volt ellátva.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Mert az igaz ugyan, hogy az udvari körök a március 25-i zágrábi petíciónak a belső polgári átalakulást sürgető pontjaival éppoly kevéssé tudtak rokonszenvezni, mint a magyar forradalom hasonló törekvéseivel, a magyar forradalommal való nyílt szembefordulást pedig egyelőre elodázni igyekeztek, s ezért a petícióval Bécsbe siető horvát küldöttség az uralkodótól március 30-án kitérő választ kapott előterjesztéseire, csakhogy az elutasítás legfeljebb az udvarral szemben kelthetett elégedetlenséget – s azt is csupán a horvát nemzeti mozgalom liberális kisebbségében –, a magyar forradalomhoz való közeledésre viszont a horvát nemzeti mozgalom hívei közül ez még senkit sem ösztönzött. Gyakorlati következményekkel pedig a horvát liberálisoknak az udvarral szembeni mostani elégedetlensége sem járt, mert Jellačić jól tudta, mit tegyen, hogy őmögötte e liberálisok is éppoly lelkesen sorakozzanak fel, akár udvarhű társaik, s így azután – ha közvetlenül nem is – közvetve, mint az ő támogatóit, ezeket is csak be lehessen majd fogni az udvar ellenforradalmi törekvéseinek a szekerébe.

Kezdte pedig Jellačić azzal, hogy Zágrábba érkezte után egy ünnepélyes szózatban kinyilatkoztatta: „Az én vágyam és az én fő célom a nemzet és a haza boldogulása.” Majd ehhez mindjárt hozzáfűzte azt is, hogy amíg Horvátország és Magyarország viszonyát merőben új, az önállóság és az egyenlőség szellemének tökéletesen megfelelő alapokra nem helyezik, addig ő a magyar kormánnyal semmiféle érintkezésbe nem fog lépni. S minthogy a szózatban nemcsak azt hangsúlyozta, hogy maga is rendkívül fontosnak tartja a horvát szábor mielőbbi összehívását, hanem azt is, hogy a szábornak „rendi különbség nélkül” létrehozandó testületnek kell lennie:[3] a horvát liberálisokat már ezzel a bemutatkozó nyilatkozattal is nagymértékben a maga javára hangolhatta.

Tovább öregbíthette azután a horvát liberálisok Jellačić iránti rokonszenvét a jobbágyfelszabadításról intézkedő április 25-i báni nyilatkozat, meg a szábor előkészítése céljából május 8-ával kezdődően megrendezett báni értekezlet is. Mert Jellačić ügyelt arra, hogy a Horvát Nemzeti Párttal szemben álló, magyarbarát politikusok közül senki se lehessen jelen az értekezleten, a Horvát Nemzeti Párt liberális kisebbségének a hangadói viszont kellő számban részt vehessenek rajta. S mert ugyanő az értekezlettel olyan választójogi szabályzatot fogadtatott el azután, amely lehetővé tette ugyan, hogy a horvát főrendek és közjogi méltóságok továbbra is helyet foglaljanak a száborban, a törvényhatóságok képviselőinek a megválasztásába azonban (igaz, csak közvetve, elektorok révén) végre valóban beleszólást biztosított a nem nemeseknek is.

Mire tehát ismeretessé lett Zágrábban, hogy a május elején Bécsben járt Batthyány követelésére az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat a magyar kormány iránti engedelmességre utasította, s ilyen értelmű utasítást küldött Jellačićnak is: a talaj már kellőképpen elő volt készítve ahhoz, hogy a horvát nemzeti mozgalomnak a báni értekezleten éppen együtt ülő vezetői – a liberálisok is – mind kötelességüknek érezzék azonnali óvást emelni ez ellen a lépés ellen. S május 11-re meg is született a báni értekezletnek az uralkodóhoz intézett felirata, amely egyfelől hosszan méltatta Jellačić érdemeit, másfelől meg immár az értekezlet résztvevőinek a nevében is kinyilvánította, hogy a horvátok nem vethetik alá magukat a magyar kormánynak, s nem pusztán azért nem, mert ez sértené a horvát nemzeti érdekeket, de azért sem, mert a magyarok Ausztriától teljesen független magyar állam létrehozásán fáradoznak, és így súlyosan veszélyeztetik az uralkodóház nagyságát és „az osztrák államkötelék épségé”-t. A báni értekezlet liberális résztvevői pedig nemcsak ennek a szempontnak a kiemelésébe egyeztek bele, hanem abba is, hogy a felirat végezetül még a horvát nemzet „rendíthetlen jobbágyi hűség”-ből fakadó segítségét is felajánlja „a trón megszilárdításá”-ra és a birodalmi egység megvédelmezésére.

S ha a horvát liberálisok még ebbe is belementek, azt – meglehet – csupán azért tették, mert a felirat nem egyszerűen a régi rend helyreállításában való közreműködésre, hanem egy új berendezkedésű, „szabad” és „szervesen tagolt” (értsd: az egyes tartományoknak – így Horvátországnak is – nagyfokú autonómiát biztosító) birodalomért vívandó harcra kötelezte el aláíróit,[4] s mert Jellačić liberális színezetű intézkedései meg az április 25-én nyilvánosságra hozott ideiglenes osztrák alkotmány szép szavai ekkorra már valóban, szívük mélyén is elültették bennük azt a – ténylegesen persze hiú – reményt, hogy a Habsburgok az ő szövetségesi szolgálataikat készek is lesznek a birodalom ilyesféle újjászervezésével viszonozni. Bármennyire kétségtelennek látszik is azonban, hogy a horvát liberálisokat májusban sem holmi ellenforradalmi törekvések diadalra segítésének, hanem egyedül a horvát nemzeti érdekek érvényesítésének a vágya vezérelte: ez sem változtat azon, hogy ha az udvarnak most ők is felkínálták a maguk segítségét, akkor ezzel ténylegesen most ők is az ellenforradalom szolgálatába szegődtek.

Amint az ellenforradalom esélyeit növelte a május 13–15-én Karlócán lebonyolított szerb nemzeti gyűlés is. Mert ennek a gyűlésnek a résztvevői között akadtak ugyan, akik – mint például Teodor Pavlović, a Pesten kiadott liberális szellemű Sveobite Jugoslavenske i Serbske Narodne Novine szerkesztője meg Jakov Ignjatović, a fiatal szentendrei író vagy Jovan Hadžić újvidéki városi tanácsnok – sejtették, hogy ha a szerbek most frontot nyitnak a magyarok ellen, akkor ebből mindkét népnek csak kára lehet, s akik ezért még mindig, a magyar részről mutatott eddigi hajthatatlanság ellenére is a magyarokkal kötendő megegyezés útját szerették volna egyengetni, ezeknek a férfiaknak a hangja azonban a szó szoros értelmében elveszett a Karlócát ellepő – nagyrészt a határőrvidék falvaiból kikerült, s a gyűlés vége felé már 6–8 ezres létszámúvá terebélyesedett – sokaság szenvedélyes zúgásában. Annál nagyobb tábora volt viszont Karlócán Stratimirovićnak, aki a Habsburgokra – Hadžićékhoz hasonlóan – maga is illúziók nélkül tekintett ugyan, de Pozsonyból hazatérte óta abban a meggyőződésben volt, hogy kellő engedményekre a magyarok csupán határozott fellépéssel lesznek rábírhatóak, s ezért többé a fegyveres magyarellenes felkelés gondolatától sem idegenkedett. A gyűlés résztvevőinek a zöme pedig – így a nagy számban megjelent papok és határőrtisztek, sőt ekkor már az egyszerű falusiak legtöbbje is – a forradalmi mozgalmak iránti gyűlöletben felülmúlhatatlan Rajačić mögött állott.

S igaz, RajačićJellačićtól eltérően – elsősorban nem azért igyekezett saját népét harcba vinni a magyar forradalom ellen, hogy ezzel a Habsburgokat hozzásegítse márciusban megingott birodalmi rendszerük újólagos megszilárdításához, hanem hogy kiverekedje az autonóm vajdaságot, s a vajdaság élén azután a maga egyházfői hatalmához olyasféle politikai hatalmat is társítson, aminőre nagy elődje, Arsenije Čarjojević pátriárka meg a Crna Gora-i püspökfejedelmek tettek szert valaha; más utat azonban ennek a célnak az elérésére nem látott, mint a magyar forradalom ellen a Habsburgok oldalán megvívandó harcot, mert ő is abban a hitben élt, hogy ilyetén szolgálattétellel a Habsburgokat képes is lesz rákényszeríteni megfelelő viszontszolgálatokra.

A kenyértörés

Az uralkodó tehát azokat a küldöttségeket, amelyek a következő hetekben az erdélyi szászok, a délvidéki szerbek és az erdélyi románok kívánságait tolmácsolták előtte, a külszín megőrzése végett éppúgy elutasító válaszban részesítette, akár a horvátok küldöttségét március végén, Jellačićot pedig most ugyane célból eltiltotta a horvát szábor egybehívásától. Az összeülő erdélyi országgyűlés tárgysorozatát meghatározó királyi propositiók közé viszont az udvari körök jó előre beiktattak egy pontot, amely uralkodói óhajnak jelentette ki, hogy az országgyűlésen az „Erdélynek nagy részét lakó oláhok állapota – mind polgári, mind vallási jogok tekintetében – hozandó törvény által biztosíttassék”,[5] Šupljikac ezredest pedig – ha az ő vajdává Választatását hivatalosan egyelőre nem hagyhatták is jóvá, s ezért egyelőre az olasz hadszíntérről való hazatérését sem engedélyezték – legalább tábornokká siettek előléptetni már május 22-én. Majd június 3-án azt is kimondatták az uralkodóval, hogy – függetlenül a négy héttel korábbi királyi kéziratoktól, amelyek a magyarországi főhadparancsnokokat minden tekintetben (így a működési területükön fekvő határőrezredek vonatkozásában is) a magyar kormány alárendeltjeinek ismerték el – a határőrvidék legfelső irányítása továbbra is az osztrák hadügyminiszter feladata lesz.

S mindezenközben változatlanul megtették a magukét az erdélyi hatóságok is, kivált ahhoz a módszerhez ragaszkodva továbbra is, hogy a parasztmegmozdulások elfojtására román lakosságú falvakba lehetőleg minden esetben székely határőröket vagy magyar nemzetőröket küldjenek. Ez pedig hovatovább el is hitette sok román paraszttal, hogy a román népnek nemcsak a magyar földesurak, hanem a magyarok általában is ellenségei – főleg, miután június 2-án az Alsó-Fehér megyei Mihálcfalván (ahol a román jobbágyok megtagadták úrbéres szolgáltatásaik teljesítését s visszafoglalták az uraság, az Esterházy grófi család által tőlük annak idején elrabolt földeket) a kivezényelt székely katonák tüzet is nyitottak az őket vasvillákkal és kiegyenesített kaszákkal fogadó falusiakra, s közülök tizenkettőt halálra sebeztek.

Az ellenforradalom szervezőinek tehát, ha egyelőre tartózkodniuk kellett is a nyílt színvallástól, némely előkészítő lépéseket már ez idő tájt is módjuk nyílott tenni a nemzetiségi mozgalmak megnyergelésére. Ilyen körülmények között pedig a magyar forradalom vezérkarának rendkívül határozottan és rendkívül megfontoltan kellett eljárnia. S határozottságban nem is volt hiány. A karlócai szerb nemzeti gyűlés végzéseit például a magyar kormány, mihelyt értesült róluk, nyomban érvényteleneknek nyilvánította, s Rajačićot a szerb főodbor feloszlatására utasította, majd – bebizonyosodván, hogy őt az ilyesféle utasítások legkevésbé sem érdeklik – augusztus 2-án érseki székéből is felfüggesztette. Közben pedig a kormány – mint még közelebbről is fogjuk látni – hozzákezdett a szerbek várható fegyveres felkelésének leküzdésére szolgáló haderő megszervezéséhez is, s nem késett hasonló intézkedéseket foganatosítani a Jellačić részéről fenyegető veszély elhárítására sem.

Amilyen kifogástalanul megértették azonban a magyar kormány tagjai, hogy egy Zágrábból vagy Karlócáról kiinduló esetleges fegyveres támadás csak visszavethetné Magyarország polgári átalakulásának a folyamatát, s ezért olyan fogadtatásban részesítendő, aminőben bármely forradalomnak bármely ellenforradalmi támadást részesítenie kell: olyan kevéssé értették meg (vagy akarták megérteni) ugyanők még ekkor is, hogy az ellenforradalom oldalára sokakat még a most már csakugyan fegyveres fellépésre készülő nemzetiségi politikusok közül is csupán az a szűkkeblűség taszított, amelyet a magyar forradalom eddig a nemzetiségi törekvések iránt tanúsított. S mivel a kormány tagjai ezzel a felismeréssel önmaguk adósai maradtak, önmaguk adósai maradtak az ebből meríthető tanulságok leszűrésével is. Amire különösen jó példa a kormánynak a szlovák nemzeti mozgalommal szemben alkalmazott bánásmódja, az tudniillik, hegy bár a szlovák vezetők a magyar forradalommal kötendő megegyezés gondolatát Liptószentmiklóson sem ejtették el végképp, Batthyányék nékik még a kormányhoz címzett petíciójuk benyújtására sem engedtek időt, hanem a Liptószentmiklóson történtek hírének vétele után, mindenféle komolytalan vádat használva ürügyül, egyszerűen elfogató parancsokat adtak ki ellenük, s ezzel arra kényszerítették őket, hogy – most már csakugyan letévén a hamari megegyezés reményéről: más kiút híján Csehországba meneküljenek.

És ez még nem is minden, hiszen a kormány tagjai azoknak a nemzetiségi oldalról felhangzó javaslatoknak a meghallgatására sem éreztek indíttatást, amelyek olyan emberektől eredtek, akik a magyar forradalommal szakítani semmiképpen sem szándékoztak (mert világosan látták, hogy a magyar forradalom sikeréhez saját népüknek is mindenek fölött való érdeke fűződik). Amikor tehát a liptószentmiklósi gyűlés hírével egyidejűleg Pestre érkezett a breznóbányai szlovákok petíciója, amely – Hodža március Végi kívánságait ismételve – ekkor is csak annyit kért, hogy a szlovák lakosságú megyékben a közigazgatás s a szlovák lakosságú városok és falvak iskoláiban az oktatás nyelve a szlovák legyen: ezt a beadványt egyszerűen elsüllyesztették a belügyminisztérium irattárában. S hasonlóképpen válasz nélkül hagyták azt a petíciót is, amelyet az ortodox hiten levő magyarországi románok képviselői intéztek a kormányhoz május 21-én, – annak ellenére (vagy talán éppen annak következtében), hogy kidolgozói benne nemcsak nemzeti követeléseiket adták elő, hanem hűségükről és odaadásukról is biztosították a magyar forradalmat és kormányát. Amikor pedig Murgu június 27-én – épp a kormány megbízásából – nagy népgyűlést tartott Lugoson, hogy a Temesköz román lakóit a szerb szeparatisták ellenében fegyverfogásra hívja fel, s a gyűlésen tömegével megjelent románok lelkesen fel is ajánlották életüket és vérüket, azzal a kikötéssel azonban, hogy kapitányuk tulajdon soraikból származó ember – személy szerint éppen Murgu – legyen, a Temesközből pedig szervezzenek román hivatalos nyelvű autonóm tartományt: a kormány ezeket a kívánságokat habozás nélkül holmi magyarellenes szeparatizmus megnyilvánulásainak bélyegezte, s engedni nékik még részben sem óhajtván, inkább azonnal lemondott a temesközi románok mozgósításáról.

De a nemzetiségi kérdéssel változatlanul nem tudott megbirkózni a magyar forradalom baloldala sem. Mert hogy a nemzetiségi mozgalmak hívei közül korántsem mondható mindenki a forradalom megátalkodott ellenségének, azt a magyar radikálisok a liberálisoknál egy fokkal világosabban látták – legalábbis a horvát, s kivált a román nemzeti mozgalom vonatkozásában. Ám hogy tárgyaljanak is a nemzetiségi mozgalmak baloldali irányzatainak a képviselőivel, arra ez idő tájt már radikális részről is mindössze egy kísérlet történt: amikor a márciusi fiataloknak egy június első felében Erdélybe látogató kisebb csoportja Vasvárival az élén felkereste az ekkor újból szülőföldjén időző Iancut. Eredményre pedig ez a megbeszélés sem vezetett; egyébbel ugyanis Vasvári sem tudta kecsegtetni Iancut, mint hogy a románok sérelmeit az unió megvalósulása után egészen bizonyosan orvosolni fogja a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés, Iancu viszont most már maga is hajthatatlanul kitartott amellett, hogy a román kérdés rendezése nem lehet az unió előzetes életbelépésének a függvénye. Ennek az imígyen a tárgyalófelek egymás iránti kölcsönös rokonszenve ellenére is kudarcba fulladt eszmecserének a lezajlása után pedig immár a magyar radikálisok is arra szorítkoztak, hogy sajtójukban ismételten felhívják a figyelmet a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyre – s még hangsúlyozottabban is, mint ahogy ezt azok a liberálisok tehették, akik egyelőre nem értették meg, hogy a legfőbb ellenforradalmi központ nem Zágráb, Karlóca vagy Szeben, hanem Bécs, illetve Innsbruck.

Holott a kenyértörés még ekkor sem volt teljesen elkerülhetetlen minden egyes magyarellenes irányba tolódott nemzetiségi mozgalommal, s ezt akár a Prágában június 2-án megnyílt szláv kongresszus vitái is világossá tehették. A kongresszust ugyanis a cseh nemzeti mozgalom liberális irányzatának a vezetői – Kukuljević és Štúr kezdeményezésére – annak előmozdítása végett hívták egybe, hogy a továbbiakban a Habsburg-birodalom valamennyi szláv nemzeti mozgalma szorosan összetartva járjon majd el. A kongresszuson azonban éppen az bizonyosodott be, hogy az együttműködés megteremtésének legfőbb feltétele: a nézetek és törekvések rokonsága még nagymértékben hiányzik. Hiszen a cseh liberálisok azt vallották, hogy a birodalmat – merőben békés eszközök igénybevételével és a Habsburg-ház felségjogainak a csorbítása nélkül, mi több: épp az uralkodóház körül tömörülve – át kellene alakítani egy olyan föderációvá, amely négy egyenjogú tartományból tevődnek össze, s e tartományok közül az egyiket a német, a másikat a magyar, a harmadikat az északi szláv (azaz a cseh. a szlovák. a lengyel és az ukrán), a negyediket pedig a déli szláv (azaz a szerb, a horvát és a szlovén) lakosságú területekből kellene megszervezni. A kongresszus horvát és szerb küldöttei viszont ebből a programból csupán a birodalom föderalizálásának és a Habsburgokra való támaszkodásnak a gondolatát helyeselték, azt ellenben, hogy még a magyarokkal szemben is pusztán békés eszközökhöz folyamodjanak, ekkor már teljességgel elképzelhetetlennek tartották. A cseh nemzeti mozgalom radikális szárnyának a képviselői pedig a föderáció kivívásához nem is csak a magyarok elleni fegyverfogást ítélték elengedhetetlennek, hanem az ausztriai németek, sőt az uralkodóház ellenit is.

Ezzel szemben a kongresszusra (részint Galíciából, részint – hívatlanul – Porosz-Lengyelországból) érkezett lengyelek – mivel legfőbb céljukat Lengyelország helyreállításában, ennek legfőbb akadályát pedig az európai hatalmi rendszerben látták – mindenkitől elhatárolták magukat, aki a Habsburg-birodalomnak csupán belső újjászervezését irányozta elő, a birodalom kereteit viszont érintetlenül hagyta volna. Azt tehát a lengyelek is szükségesnek nyilvánították, hogy a magyarok tegyenek eleget a magyarországi szlávok jogos kívánságainak, de nyomatékosan hangoztatták, hogy erre a magyarokat erőszak helyett továbbra is tárgyalások útján kell rábírni, mert a szlávoknak elszámolnivalójuk elsősorban nem a magyarokkal, hanem a Habsburgokkal és a többi reakciós hatalmassággal van, ezek elleni harcukat pedig épp a magyarokkal összefogva kellene megvívniok. S ezt az álláspontot határozottan támogatta a kongresszus egyetlen orosz résztvevője, az ugyancsak hívatlanul betoppant Mihail Alekszandrovics Bakunyin is, aki – vérbeli forradalmár lévén – szintén azon a véleményen volt, hogy a cárizmus és szövetségesei elleni harchoz Európa forradalmi népeinek mindennél nagyobb közös érdekük fűződik.

De a cseh liberálisok föderációs elképzeléseit nem helyeselték a kongresszusra eljött szlovének sem, akik nyilvánvalóan attól féltek, hogy ezek megvalósulása esetén az ő népük horvát–szerb alávetettségbe kerülne. A Habsburg-uralom lerázására azonban a szlovének gyengeségüknél fogva gondolni sem mertek, s ezért amellett kardoskodtak, hogy a birodalom szlovénlakta területeiből létesítsenek különálló, de változatlanul a Habsburgok jogara alatt maradó koronatartományt. Annál határozottabbak voltak viszont a kongresszuson megjelent szlovák vezetők, s ebben nem csekély része lehetett annak, hogy ők a csehekkel szemben ugyanolyan aggodalmakat tápláltak, amilyeneket a szlovének a horvátokkal meg a szerbekkel szemben. Azzal a gondolattal tehát, hogy a birodalom szláv népeinek a Habsburgokra kell támaszkodniuk, Štúr és Hurban mereven szembehelyezkedett, s mindketten leszögezték, hogy a szlovákok problémáikat nem Magyarországtól elszakadva és a csehekkel egyesülve, hanem a jövőben is a magyar államkötelék keretei között szándékoznak megoldani.

Arra azonban Štúrék nem tudtak hasonló határozottsággal válaszolni, hogy a szlovák kérdést Magyarország határain belül mégis hogyan képzelik dűlőre vinni: először kijelentették, hogy ha a magyarok továbbra sem hajolnak meg követeléseik előtt, akkor – a horvátokkal és szerbekkel együttműködve – ők is fegyverre fognak kelni, de azután azt is siettek megjegyezni, hogy ez a tervük jelenleg csak elvi elhatározásnak tekintendő, a gyakorlatban ugyanis a végső eszközök igénybevételét lehetőleg még mindig kerülni szeretnék (egyrészt mert mögöttük nem áll olyan fegyveres erő, amilyen a horvát és a szerb nemzeti mozgalom mögött, másrészt mert nékik egyelőre saját népük fegyvertelen tömegeit sem sikerült kellőképpen megnyerniök, úgy hogy „ha kimutatnók magyarellenes gondolkodásmódunkat, ezrével fordulnának ellenünk” szlovákok is[6]). Ha tehát az eleddig olyannyira hajthatatlan magyarok a továbbiakban mégis jobb belátásra térnek és „megadják nékünk azt, ami megillet bennünket, akkor – ahogyan a leginkább magyarellenes Hurban is hangsúlyozta – nem… ránthatunk ellenük kardot”, amint a szerbek sem fognak ilyet tenni, „ha megadják a szerbeknek, amit ők kívánnak”.[7]

A prágai szláv kongresszuson tehát akkora nézetkülönbségek törtek felszínre, amekkorákat elsimítani még hosszadalmas viták során sem igen sikerülhetett volna. A kongresszusnak pedig munkájával ráadásul már a viták kellős közepén fel is kellett hagynia. A császári hadsereg csehországi főhadparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg altábornagy ugyanis (aki maga is felfigyelt a nézetkülönbségekre, s ezek továbbélezésével szeretett volna teljes szakadást előidézni a cseh nemzeti mozgalom Habsburg-barát liberális és Habsburg-ellenes radikális szárnya között) kiprovokálta, hogy a radikálisok a prágai utca mozgósításával június 12-én fegyveres Habsburg-ellenes felkelést indítsanak. Ez pedig a kongresszus azonnali felbomlását eredményezte; a kongresszus küldötteinek többsége, a torlaszharcok kirobbanásától megrettenve, lóhalálában elutazott Prágából, más küldöttek meg – így Štúr és Hurban is – a felkelőkhöz csatlakoztak, s azután vélük együtt verekedtek, míg a felkelés öt napig tartó ellenállás után el nem bukott, s maguk is menekülésre nem kényszerültek.

A magyar forradalomnak azonban haszna sem a prágai kongresszus vitáiból, sem a prágai felkelésből nem származott – s nem is származhatott, mivel a magyar vezető körök még pontos értesüléseket sem igyekeztek szerezni a kongresszus lefolyásáról, s így a viták során megmutatkozó Véleményeltérésekről sem kaphattak képet. Pesten tehát a prágai kongresszuson megjelenteket kivétel nélkül holmi ellenforradalmi célzatú pánszláv összeesküvés részeseinek könyvelték el, s ennek megfelelően mind a kongresszus szétszéledését, mind a prágai felkelés bukását a legnagyobb elégedettséggel fogadták, tanulságokat pedig végképp nem szűrtek le a Prágában történtekből. És így – hiába fogott fegyvert Prágában a szlovák vezetők egy része is a magyar forradalom legfőbb ellenségei, a Habsburgok ellen, s hiába jelentette ki Štúr és Hurban az előző napokban (Hodža pedig még egy hónap múlva is), hogy feledve a méltatlan bánásmódot, továbbra is készek alkura lépni a magyarokkal – Magyarországról ezek az emberek változatlanul nem kaptak semmiféle biztatást. Miért is, mikor a talaj Prágában forró lett a lábuk alatt, Hodža jobb híján Bécsbe ment, Štúr és Hurban meg Zágrábba, hogy – más választásuk immár nem maradván – mégiscsak megkezdjék egy majdani fegyveres felkelés előkészületeit, s vállalkozásukat a Windisch-Grätznél semmivel sem jobb Jellačićnak ajánlják pártfogásába.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

A teljes cikk.

A horvát szábor

A teljes cikk.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Ezzel szemben két nap múlva, mikor ismeretessé lett, hogy Jellačić felröppentette egy magyar részről Horvátország ellen indítani tervezett fegyveres támadás álhírét, s erre hivatkozva az olasz hadszíntéren harcoló horvát határőrök hazarendelésével fenyegetőzik, Batthyány azzal a javaslattal fordult minisztertársaihoz, hogy – bár negyed éve még mereven elutasították az udvarnak az olasz földön tevékenykedő császári csapatok megerősítésére irányuló segélykérését – most önként kínálják fel az elsőül kiállítandó 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését. A kormány pedig ezt a javaslatot is elfogadta; még Kossuth is csak annyi megszorítással élt, hogy az olasz segély tényleges foganatosítását kössék Jellačić előzetes megfékezésének a feltételéhez.

Az országgyűlés megnyitása után teendő lépéseiket azonban nemcsak a kormány tagjai igyekeztek már előre összehangolni, hanem a radikálisok is, akikkel a választásokon történtek igen gyorsan megérttették, hogy számszerű gyengeségük soraiknak minél szorosabbra zárását követeli tőlük. Petőfi és Vasvári tehát már július 2-án új klubot alakított Demokrata Klub néven, s ennek a klubnak egy időre sikerült is helyreállítania a márciusi fiatalok április-május folyamán megbomlott egységét. Majd július 16-án Madarász László vezetésével megalakult az Egyenlőségi Társulat is, amelynek a keretei között meg elsőkül a radikális nemesi politikusok és Táncsics követői fogtak össze egymással. S július második felében azután a márciusi fiatalok zöme is átlépett az Egyenlőségi Társulatba, úgyhogy a társulat hamarosan a baloldal egészének több mint ezer fős pártszerű szervezetévé nőtte ki magát. A különféle baloldali csoportok egységesülését pedig nyomon követte a baloldali sajtó egységesülése is: a Madarász-fivérek július elején megindult lapja, a Nép-Elem néhány héten belül magába olvasztotta a kisebb olvasóközönséggel bíró s ezért anyagilag sem eléggé kifizetődő radikális lapokat, továbbra is megőrizte viszont különállását a Marczius Tizenötödike, a Munkások Ujsága meg a Die Opposition, s így megteremtődtek a feltételei annak, hogy a nemesi, az értelmiségi, a paraszti és a német ajkú olvasók ezután is más-más, testükre szabott lapból ismerjék meg a radikálisok nézeteit, ezekről a nézetekről azonban az olvasóközönség egyes csoportjai egyöntetű tájékoztatást kapjanak.

Közben pedig a radikálisok lépéseket tettek korábbi politikai irányvonaluk helyesbítésének, elsősorban parasztpolitikájuk magasabb színvonalra emelésének az érdekében is – habár ezek a lépések továbbra sem voltak teljesen egyöntetűek. Hiszen Táncsics lapjának július 9-i számában már a parasztkérdés rendezésének részletes tervét is kifejtette, követelve, „a) hogy a bordézma éppen úgy, mint a többi dézma és robot, teljesen eltöröltessék; b) hogy mindennemű regalék vagy úri haszonvételek megszűnjenek…; c) hogy minden censualis, contractualis egyezkedések, mik jobbágyi viszonyt tanúsítanak, megszűnjenek: méltányos kárpótlást az ország adjon; de… d) hogy csak ollyanoknak járjon kárpótlás, kiknek jövedelme csupán a megszűnt dézmából és robotbúl állott: ellenben, a kiknek például legalább 3000 forintnyi évi jövedelmük különben is van, semmi kárpótlást ne kapjanak; … e) hogy azon legelők és szántóföldek, mellyeket… a volt földesurak… a községektűl erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak; s… f) hogy bárhol és bármikor a haza ellen föltámadt pártütők földei magyar zsölléreknek és önkéntes vitéz katonáknak adassanak…”[8]

A többi radikális viszont ilyen messzire még ekkor sem ment el. Mindazonáltal most már a többiek is parasztpolitikájuk számottevő módosítására szánták el magukat: a baloldali képviselők július 6. és 12. között Madarász László indítványára konferencián vitatták meg a parasztkérdést, s úgy határoztak, hogy – megújítva az április közepén feloszlott Pest megyei forradalmi választmány egykori kezdeményezését – követelni fogják a szőlődézsma állami kármentesítéssel történő eltörlését és a majorsági jobbágyok ugyancsak állami kármentesítéssel eszközlendő felszabadítását, majd ezeket a követeléseket a konferencia megbízásából Nyáry Pál törvényjavaslatba is foglalta és az országgyűlés elé terjesztette.

S alig hogy elkészült ez a törvényjavaslat, a képviselőház máris liberálisok és radikálisok szenvedélyes összecsapásainak a színterévé lett. Mert a ház július 11-én közfelkiáltással elfogadta ugyan a kormánynak a 200 ezer újonc és a 42 milliós hitel megajánlására vonatkozó indítványát, amelyet – mint a kormány állandó képviselőházi szószólója – Kossuth terjesztett elő, s ezzel az indítvánnyal a baloldali képviselőik sem helyezkedtek szembe, sőt, éppen ők kezdeményezték közfelkiáltással történő elfogadását. Amikor azonban néhány nap múlva a képviselőház elé került a trónbeszédre adandó válaszfelirat tervezete s benne az olasz segélyt Bécsnek felkínáló szövegrész is, akkor már a radikálisok egy pillanatig sem késtek feltárni ellenvéleményüket, s Teleki László, Irinyi József, Halász Boldizsár, Nyáry Pál, Aloisiu Vlad és Perczel Mór (aki eddig a belügyminísztérium rendőri osztályát vezette s elsősorban éppen a radikálisok szemmel tartásával foglalatoskodott, most viszont leköszönt állásáról és a baloldalhoz csatlakozott) meg a többi baloldali felszólaló érvek egész sorát szögezte szembe a kormány álláspontjával, így egyebek mellett azt, hogy az udvart az olasz segély felajánlása sem fogja rábírni Jellačić megfékezésére, a külföld haladó köreinek rokonszenvétől viszont ez a lépés menthetetlenül meg fogja fosztani Magyarországot.

A radikálisok figyelmeztetései azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le a honatyák kormánytámogató többségéről. A képviselőház tehát végül is 233 szavazattal 36 ellenében áldását adta a kormány válaszfelirati javaslatára, s ezzel Magyarországot az európai forradalmi mozgalommal azonosulni nem kívánó országként mutatta be a világnak. Ámbár az is igaz, hogy a képviselőház döntése csupán erkölcsi kárt okozott a magyar forradalomnak, gyakorlati következményekkel viszont nem járt. Az udvart ugyanis Jellačić elejtésére valóban nem bírhatta rá még a szóban forgó fegyveres segítség ígérete sem – annál kevésbé, mivel a hadiszerencse Lombardiában ekkorra már különben is, ilyetén erősítések igénybevétele nélkül is a császári csapatok javára fordult –, s így a segély tényleges foganatosítására sohasem került sor.

Augusztus havának fejleményei

Mészáros azonban a vita során kereken elutasította a radikálisoknak azt az indítványát, hogy az újoncokat kizárólag újabb honvédzászlóaljak alakítására használják fel, s Mészáros álláspontját határozottan támogatta Batthyány is: Holott éppen Batthyány ekkor már nemcsak Jellačić és az osztrák kormány szerepének ellenforradalmi mivoltával volt tisztában, hanem minden jel szerint azt is kezdte felismerni, hogy Jellačićnak és az osztrák kormánynak magában az udvarban is van hátvédje, sőt, hogy Jellačić és az osztrák kormány valójában nem is több, mint eszköz ennek a mögötte megbúvó udvari kamarillának a kezében. Hiszen egy augusztus 3-án kelt hírlapi cikkében például – amelyet nézetei radikalizálódásának bizonyságaként nem a hivatalos Közlöny-ben vagy a kormány félhivatalosának számító Pesti Hírlapban, hanem Kossuth július elején megindított szócsövében, a Kossuth Hírlapjában tett közzé – maga is azt fejtegette, hogy Ausztriában távolról sem az osztrák kormány az úr, minthogy BécsbenMetternich politicájának nehány összeszedett reminiscentiája titkos kormányzást gyakorol, melly a felelős ministerium fölött áll”.[9] 15-én pedig egyik kiáltványában arra is felhívta a figyelmet, hogy a bécsi kulisszák mögött mindinkább felemeli a fejét „egy alávaló párt, melly Jellachichot vak eszközeül használja”.[10]

Az udvar közvetlen felkészülése a Magyarország elleni támadásra

A teljes cikk.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az augusztus 31-i királyi leiratnak, meg az osztrák kormány hozzá mellékelt 27-i emlékiratának a kézhezvétele István főherceget szintén lázas tevékenységre ösztönözte. Ezekből az irományokból ugyanis ő is azt olvasta ki, hogy az udvar immár elszánta magát a magyar forradalommal való azonnali kenyértörésre. S mert bizonyosra vette, hogy a két irat megismerése Batthyányék előtt is egyszeriben világossá fogja tenni a békés kiegyenlítés lehetőségének feltételezésén alapuló eddigi politikájuk elhibázott voltát, arra következtetett, hogy a Batthyány-kormány most már napokon belül le fog mondani, s azután olyasféle parlamenti kormányzás fog kezdődni Magyarországon, amilyet a francia konvent folytatott 1793–94-ben – hacsak a hatalmat néki magának nem sikerül megragadnia egy gyors ellenforradalmi puccs segítségével már Jellačić csapatainak Pestre érkezése előtt.

Most tehát, miután augusztus utolsó hetében már lépéseket tett annak érdekében, hogy Komáromból, Pozsonyból és Bécsből megbízható csapatokat vezényeljenek Budára az itteni helyőrség megerősítése végett, első feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar liberálisokat is megnyerje az erőösszpontosítás ügyének, s ezért sietve hangoztatni kezdte, hogy egy várható baloldali puccskísérlet esetén a budai helyőrség még saját személyes biztonságának a megóvására is elégtelen volna. De tervet dolgozott ki – az egykori magyar kamara utolsó másodalelnökének, a tavaszi hónapok óta Kossuth minisztériumában álladalmi altitkárként szolgáló Duschek Ferencnek a közreműködésével – a pesti Károly-laktanya falai között működő bankjegynyomda kellő pillanatban történendő lefoglalására, s gondolt arra is, hogy bizalmas embereivel idejekorán megszövegeztessen egy, az államcsíny alkalmával nevében az ország népéhez intézendő kiáltványt, amely az ő hatalomátvételét lett volna hivatva megindokolni olyatén magyarázattal, hogy a hatalmat máskülönben a radikálisok ragadnak magukhoz. Végezetül pedig ez a sokak által még ekkor is a magyar nép őszinte jóakarójanak hitt ember a szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszakán magához kérette a kormány Pesten tartózkodó tagjait, hogy most már őket is tájékoztassa a 31-én Bécsből hozzá küldött iratokról, s ezzel kikényszerítse haladéktalan lemondásukat ami azután – úgy vélte – számára meglepetésszerű cselekvést tenne lehetővé, s egyszersmind törvényes ürügyet is szolgáltatna a hatalomátvételhez.

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó Öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől; a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből. István főherceg tehát mar csak emiatt sem láthatott hozza máris hatalomátvételi elképzeléseinek megvalósításához. De terveinek elnapolására kényszerült a nádor egyéb okokból is: mert az általa kezdeményezett csapatösszevonás szintén jócskán elhúzódott, s mert Jellačić sem volt képes az ő céljainak megfelelő gyorsasággal kelni át a Dráván.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

A teljes cikk.

Jellačić betörése

A teljes cikk.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

Az egyik ilyen határozat kezdeményezője Batthyány volt, aki – ekkor szerezvén tudomást Teleki Ádám árulásáról – azzal az indítvánnyal fordult a házhoz, kérje fel a nádort, hogy most mint az ország főkapitánya, személyesen vegye át a dunántúli sereg vezérletét. Batthyány ugyanis azt gondolta, hogy a sereg tisztikarának Telekivel egy húron pendülő zömét bizonyára vissza fogja terelni az engedelmesség ösvényére, ha parancsait ezentúl az uralkodóház tagjainak egyikétől kapja majd, s talán Jellačić is vissza fog riadni attól, hogy megtámadjon egy Habsburg-főherceg parancsnoksága alatt álló sereget. A képviselőház pedig magáévá is tette az indítványt, kivált miután Kossuth is egyetértőleg nyilatkozott róla. Mert abban, hogy Jellačićot meghátrálásra bírná István főherceg vezérkedése, Kossuth egyáltalán nem bízott ugyan, számított viszont arra, hogy a főherceget azonnali nyílt színvallásra fogja kényszeríteni az indítvány elfogadása.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

Elsősorban azért, mert István főhercegnek a dunántúli táborban való megjelenése nem csekély akadályokat gördített az ellenforradalom útjába. Miért is Bécsből a főhercegnek sietve utána küldtek egy királyi kéziratot, s ebben kereken megtiltották néki, hogy harcba bocsátkozzék Jellačićcsal. Ez pedig világossá tette előtte, hogy ha továbbra is ragaszkodnék az ország javát mindenek fölé helyező nádor szerepéhez, akkor tevékenységéből az ellenforradalomnak már nem annyira haszna, mint inkább kára származnék. 22-én tehát alattomban visszatért Budára, s másnap egy Batthyányhoz intézett levélben bejelentette, hogy lemond nádori méltóságáról, majd – azon a címen, hogy a Magyarországot fenyegető veszedelem elhárítására még egy kísérletet akar tenni az udvarnál – Bécsbe szökött. Ez pedig az udvar kezéből egyszeriben kitépte a legfontosabb eszközt, amellyel eddig olyan látszatot kelthetett, hogy becsületesen tartja magát a magyar törvényekhez.

Az udvari körök azonban ezt maguk is átlátták, s ezért most oda lyukadtak ki, hogy a továbbiakban már nem is igen érdemes törniük magukat ennek a látszatnak a megőrzéséért, hanem legegyszerűbb lesz, ha a nádori szék megürülése után Jellačićot nevezik ki Magyarország polgári és katonai kormányzójává, a magyar országgyűlést pedig azonnali hatállyal feloszlatják. Ám István főherceg Bécsbe érkezése után kevésbé kiábrándító intézkedések foganatosítása mellett szállt síkra: azt javasolta, hogy az ország királyi helytartójává a rangban a nádor után következő zászlósurat, Mailáth György országbírót, a Magyarország területén állomásozó csapatok főparancsnokává pedig Lamberg Ferenc gróf altábornagyot, a magyar politikai körökben ugyan udvarhűnek, de máskülönben becsületes embernek ismert pozsonyi hadosztályparancsnokot nevezzék ki, s – mivel az országgyűlés még nem fejezte be a költségvetési vitát, az évi költségvetés letárgyalása előtt pedig az 1848:IV. törvénycikk értelmében nem oszlatható fel – egyelőre az országgyűlést se oszlassák fel, csupán napolják el december 1-éig. S ezeknek a javaslatoknak az udvari körök végül helyt is adtak. Lamberget tehát Bécsbe rendelték, majd útnak indították Budára, s rábízták a Mailáth kinevezéséről meg az országgyűlés elnapolásáról intézkedő két királyi rendeletet is (hogy azután ezeket közzétételük előtt jegyeztesse ellen Batthyányval). Az ő kinevezéséről szóló rendeletet pedig 25-én miniszteri ellenjegyzés nélkül nyilvánosságra hozták, s egyidejűleg közhírré tették, hogy az uralkodó nem járul hozzá Batthyány tervezett második kormányának megalakításához, mert teljesíthetetlennek ítéli az ő Jellačić visszarendelésére vonatkozó követelését.

A néptömegek fegyverfogása

De a pestiekéhez hasonló vállalkozó szellemet mutattak a Kossuth által felkeresett Duna–Tisza közi települések lakói is: Ceglédről, Nagykőrösről, Kecskemétről, Abonyból és Szolnokról szeptember 25. és 27. között együttvéve 12 ezer ember indult Jellačić fogadására, szeptember 29. és október 6. között pedig, amikor Kossuth immár Csongrád megye területén folytatta toborzókörútját, a lelkesedés – ha lehet – még fokozódott is, úgy hogy ő újának végestével már kereken 50 ezer önkéntes jelentkezéséről számolhatott be a képviselőháznak. Ami kiváltképpen kellemesen lephette meg a parasztság elégedetlenségének jeleivel előzőleg lépten-nyomon találkozó liberálisokat.

A paraszti tömegek talpraállása azonban, ha sokakat meglephetett is, egyáltalán nem volt véletlen. Már csak azért sem, mert a Dunántúlról érkező hírek a Duna–Tisza közének a lakóit is a fenyegetettség érzetével töltötték el, s mert az a körülmény, hogy Jellačić horvát nemzetiségű katonák élén lépte át a Drávát, most ráadásul a magyar nemesség soraiban kitermelődött nacionalizmusnak a magyar parasztság körében történő térhódítása előtt is egyszerre utat nyitott.

Voltak azonban további mozgósító tényezők is. Az 1848 tavaszán felszabadult volt úrbéresekre – még a legszegényebbekre és legelégedetlenebbekre is – nagy hatást gyakoroltak például a toborzást folytató Kossuth figyelmeztetései is; Kossuth ugyanis elsősorban azzal érvelt, hogy az ellenforradalom a márciusi vívmányok maradéktalan visszavételére készül, s ezért az ellenforradalom győzelme esetén a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok is veszendőbe mennének, a föld népe pedig ismét „a régi szolgaságba, régi járomba, régi nyomorúságba” kényszerülne vissza.[11]

Akikre pedig sem a dunántúli hírek, sem a nacionalista jelszavak nem hatottak, sőt Kossuth érvelése sem tudott hatni, mert nyomorúságukat a márciusi jobbágyfelszabadítás csupán jelentéktelen mértékben vagy éppen egyáltalán nem enyhítette, azokat maga Bécs ejthette most gondolkodóba egy, a magyar birtokos osztálynak az ellenforradalom javára hangolása végett szeptember 22-én kibocsátott királyi kiáltvánnyal. Ebből ugyanis az érdekelt falusiak megtudhatták, hogy az uralkodót, akit többségük eddig a nép legfőbb, sőt egyedüli pártfogójának hitt, „némely községek és egyének… mások birtokát és jogát megtámadó bitorlásai” „azoknak komoly kárhoztatására” késztették.[12] És a magyar nemességhez való közeledéshez ez önmagában természetszerűleg még nem bírhatta volna rá őket, hiszen a forradalom első fél esztendejében a magyar nemesség sem adta semmi kézzelfogható jelét a márciusi jobbágyfelszabadítás kiszélesítésére irányuló hajlandóságának, ha pedig ők maguk próbáltak igazságot szolgáltatni maguknak, akkor a magyar nemesurak is mindig mint bitorlókkal bántak vélük. Csakhogy éppen most a szőlődézsma eltörléséről is értesülhettek, ez az értesülés pedig immár alkalmas volt arra ösztönözni őket, hogy uraikra mostantól fogva az eddiginél némileg jobb szemmel kezdjenek nézni.

Igaz, a szőlődézsma eltörlése csupán egy volt a paraszti tömegek teljes kielégítéséhez szükséges intézkedések közül. Ahhoz azonban, hogy most még a legszegényebbek tömegeit is kimozdítsa eddigi részvétlenségükből – úgy látszik –, ennyi is elegendő volt, hiszen most valóban megmozdultak a legszegényebbek is, sőt legnagyobb arányban éppen a legszegényebbek csatlakoztak a népfelkeléshez. Nem mintha többi követelésükről emezek egyszeriben megfeledkeztek volna. Hanem mert a szőlődézsma eltörlésében az első lépést látták s feltételezték, hogy ezt – ha előbb nem is – az ellenség visszaverése után további lépések is fogják követni. Hiszen Jellačić betörése óta közrebocsátott felhívásaiban Táncsics is arra biztatta őket, hogy szálljanak szembe az ellenséggel, s amíg az országot meg nem tisztítják tőle, addig hagyjanak fel „minden részletes követelésekkel” – ”mert ha most magunk közt viszálkodunk, a volt földesurak és volt jobbágyok: ez közös ellenségünknek igen jó víz lenne malmára” –, ehhez azonban Táncsics azt sem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy azért is így kell cselekedniök, mert „mindent egyszerre nem lehet, de egymásután majd igen”.[13]

A pákozdi győzelem és következményei

A teljes cikk.

A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása

A teljes cikk.

Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A márciusi bécsi forradalom burzsoá vezető rétege tehát a nyár folyamán nemcsak a birodalom alávetett tartományainak forradalmi mozgalmaival került szembe, hanem a márciusban még mögötte felsorakozott bécsi tömegekkel is. Ezekben a tömegekben viszont már emiatt is mindinkább elmélyült a birodalom alávetett tartományainak forradalmi mozgalmaival való sorsközösség érzete. S ezt jól láthatóvá is tette szeptemberben Jellačić dunántúli hadjáratának megindulása, hiszen a betörés hírét az utca népe Bécsben az első perctől fogva mélységes ellenszenvvel fogadta. Amikor pedig október elején ismeretessé lett a Jellačiot Magyarország teljhatalmú diktátorává nyilvánító királyi rendelet s a bécsi demokratikus egyletek néhány napja létrejött középponti Választmányának elnöke, Karl Tausenau azt is leleplezte, hogy Latour Bécsből erősítéseket készül küldeni Jellačićnak, a forradalmi tömegek felháborodása immár minden gátat elsöpört: október 6-án, mikor a bécsi helyőrség egyik gránátos zászlóalját csakugyan a táborba vezényelték, bécsi munkások és diákok elállták a zászlóalj útját, s a katonákat rávették az engedelmesség megtagadására, majd – minthogy Latour a történtek hallatára nyomban több ezrednyi erőt mozgósított ellenük – városszerte torlaszokat emeltek, s a támadókat mindenütt visszaverték, végezetül pedig benyomultak a hadügyminisztérium épületébe, s magát Latourt is felkoncolták.

A forradalom és az ellenforradalom táborának október 6-i bécsi erőpróbája tehát a forradalom táborának felülkerekedésével zárult, s ez Jellačiot egyszeriben elütötte attól, a lehetőségtől, hogy ismét támadásba menjen át Magyarország ellen, a felkelőket pedig pillanatnyilag Bécs korlátlan uraivá tette. A felkelés sikere ugyanis a bécsi főhadparancsnokot, Karl Auersperg gróf altábornagyot arra kényszerítette, hogy a helyőrségnek a felkelők oldalára át nem állott 13 ezer főnyi maradékát sietve kivonja a császárvárosból, az udvart pedig arra, hogy most, nem egészen két hónap múltán újból elmeneküljön ősi székhelyéről – ezúttal a morvaországi Olmützbe, s ez alkalommal csatlakoztatva magához az osztrák kormányt is. De hogy a bécsiek milyen reményekkel nézhetnek a jövőbe, az október 6-án egyelőre ennek ellenére is nyitott kérdés maradt. Hiszen Bécs falait Auersperg nem a visszatérés szándéka nélkül hagyta maga mögött, S a felkelők száma igen nagy volt ugyan: 38 ezer körül mozgott, a felkelők tömegének azonban csak a kisebbik fele rendelkezett lőfegyverrel, katonai képzettséggel meg ennek a kisebbségnek is csupán egy töredéke. És Bécset már a kezdet kezdetén sem egyedül a közvetlen szomszédságában letáborozó Auersperg fenyegette, hanem a Magyarországról éppen errefelé vonuló Jellačić is. Márpedig ő Győrből 8 ezer emberét hazaküldte ugyan Horvátország védelmére, de az osztrák–magyar határt ennek ellenére is csaknem 20 ezer ember élén lépte át. S így az ellenség, ha ostrom alá akarta venni Bécset, Auersperg és Jellačić egyesülése után nagyobb erőket vethetett harcba, mint amekkorákat a város védői sorakoztathattak fel véle szemben.

Ámbár az is igaz, hogy az erőviszonyok mérlege csupán addig kedvezett a császáriaknak, amíg a mérleg másik serpenyőjéből hiányzott a Jellačiot követő magyar sereg. Ennek a seregnek a színre lépése esetén viszont a pillanatnyi erőviszonyok már a forradalmi tényezők javára billentek volna. S ezzel a bécsiek is tisztában voltak. A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya ezért 10-én, mikor Móga végre a Lajtához érkezett, nyomban felhívta a magyar sereget arra, hogy ne érje be Magyarország felségterületének felszabadításával, hanem szünet nélkül folytatva Jellačić üldözését Ausztria földjén is, keljen most Bécs segítségére, s ezzel viszonozza azt a támogatást, amelyet 6-án a magyar forradalom kapott a bécsi néptől. Ami nemcsak erkölcsileg és bécsi szemszögből nézve volt indokolt kívánság – nemcsak azért tehát, mert a bécsiek 6-án valóban a magyar forradalom megsegítésének szándékától vezettetve álltak talpra s éppen a magyar sereg pákozdi győzelmének folyományaként kényszerültek most farkasszemet nézni Auerspergen kívül Jellačićcsal is –, de katonai és politikai tekintetben s magyar szemszögből nézve szintén, a bécsi felkelés bukása és az ellenforradalom Bécs fölötti uralmának megújulása viszont csak kárára lehetett a magyar forradalomnak.

Mógát és a magyar sereg hozzá hasonlóan gondolkodó tisztjeit azonban mindez vajmi kevéssé érdekelte. Hiába sürgették hát őket a bécsiek, s hiába rendelte el – ugyancsak 10-én – Kossuth javaslatára a magyar képviselőház is, hogy Jellačić üldözését a sereg az osztrák–magyar határ elérése után se hagyja félbe: ők, ameddig csak lehetett, halogatták a Lajtán való átkelést, arra hivatkozva, hogy ellenkező esetben letérnének a törvényesség talajáról, mivel segítséget a seregtől nem az osztrák birodalmi gyűlés, csupán a bécsi nép kért, s hogy a siker reményében egyébként sem folytathatnák az előrenyomulást, mivel az ellenség jóval erősebb.

Ami fölöttébb erőszakolt érvelés volt. Hiszen az osztrák birodalmi gyűlés, amelynek a sorain belül elsöprő többséggel bírtak a – részint az ausztriai német burzsoáziát, részint az ausztriai szlávokat képviselő – magyarellenes elemek, csakugyan nem sietett Ausztriába hívni a magyar sereget. De hát a bőrét október 6-án sem a birodalmi gyűlés, hanem a bécsi nép vitte vásárra a magyar forradalom érdekében. A törvényesség talajáról pedig a magyar sereg – az udvar szemszögéből nézve – nem a határ átlépésekor tért volna le, hanem letért már szeptember 29-én, amikor a királyi rendelettel időközben elnapolt magyar országgyűlés képviselőházának az utasítására harcba merészelt bocsátkozni a Magyarországra fekete–sárga zászlók alatt bevonult Jellačićcsal. Ami meg az ellenség erőfölényét illeti: erre Mógáék csak akkor hivatkozhattak, ha számításon kívül hagyták a bécsi felkelők tömegeit, s figyelmen kívül hagyták, hogy a harci szellemet mind Jellačić, mind Auersperg katonáiban mennyire megingathatták az előző napokban elszenvedett kudarcaik.

Újabb parasztmozgalmak 1848 végén

Mert a paraszti tömegek, amelyek Jellačić betörésekor osztályköveteléseiket csupán időlegesen, csupán az ellenség fölötti győzelem kivívásáig terjedő érvénnyel függesztették fel, Jellačić megfutamítása után nem mérlegelték, hogy a forradalom ezzel még csak átmeneti sikert aratott, hanem sokfelé azonnal újrakezdték a harcot követeléseik érvényre juttatásáért.

A legnagyobb méretű parasztmozgalom október–november folyamán Békés megye területén bontakozott ki, ahol is ekkor falvak és mezővárosok egész sorának a lakói álltak talpra, hogy visszafoglalják a földesuraik által korábban tőlük elvett legelőket és egyéb földeket vagy hogy kiharcolják irtásföldjeiknek a feudális szolgáltatásoktól való mentesítését. De földfoglalásokra került sor ezzel egyidejűleg több Csanád és Pest megyei birtokon, sőt azokon a dunántúli tájakon is, amelyek néhány hete még a Jellačić ellen fegyvert fogó falusiak harcainak a színterei voltak. És a parasztmozgalmak résztvevői sok esetben kerek perec ki is mondották, hogy követeléseik meghallgatására most már annál inkább számot tartanak, mert amikor harcba hívták őket Jellačić ellen, ők is hallgattak a hívó szóra, s hogy ha most teljesülnek végre reményeik, akkor a jövőben is „készek leszünk minden kitelhető módokkal, eszközökkel és életünkkel is e mostan vészben sínlődő szegény Hazánk megvédésére”[14] ha viszont a föld népe megint hoppon marad, akkor a nemesség többé ne is próbálkozzék paraszti tömegek mozgósításával, hanem „menjen a kutyabőrös katonának, védelmezze földeit” egymaga.[15]

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Ráadásul a magyar forradalom fegyveres mérkőzést ezekben a hónapokban Magyarország nem magyar lakói közül már korántsem csupán szerbekkel és kívülök nem is csak a Jellačić seregében harcoló horvátokkal kényszerült vívni, hanem szlovákokkal és románokkal is. Amiért nem utolsósorban önmagát okolhatta. Mert a Batthyány-kormány, szabadulni kívánva a nemzetiségi kérdés rendezetlenségének tehertételétől, augusztusban – tudjuk – végre elszánta magát egy számottevő előrelépésre: arra, hogy Horvátországnak nagyfokú autonómiát biztosítson, sőt, hogy szükség esetén akár a Magyarországtól való teljes különválást is felajánlja számára. Horvátország önállóságának elismerésénél pedig – ha Jellačićot ez sem elégíthette is ki – a horvát liberálisok többet igazán nem követelhettek már. A Batthyány-kormány augusztus 27-i elhatározásai azonban végül is nem kerültek nyilvánosságra, s egyébként is: mire a kormány tagjai belátták, hogy gyökeresen meg kell változtatniuk horvát politikájukat, addigra Horvátországban a liberálisok már teljességgel háttérbe szorultak, s réges-rég Jellačić kezébe került minden hatalom.

Ha pedig a kormány a horvátokat ilyeténképpen a legnagyobb jószándékkal sem békíthette meg már, még kevésbé békíthette meg a többi magyarországi nemzetiséget. Arra ugyanis, hogy a többi nemzetiségnek is lényeges engedményeket tegyen, ekkor sem gondolt – s nem gondolt erre még az erdélyi románok vonatkozásában sem. Holott az erdélyi rendszerváltozással, Erdély kormányzatának az unió életbelépése után történt átvételével korlátlan lehetőséget nyert arra, hogy a Királyhágón túl – ha úgy akarja – akár teljesen új, a főkormányszék által addig érvényesítettől gyökeresen eltérő nemzetiségi politikát vezessen be. De hiába: a főkormányszék a kormánytól és az általa júniusban Erdélybe küldött teljhatalmú országos biztostól, a különben is meglehetősen szerencsétlenül kiválasztott – konzervatív pártállású – Vay Miklós bárótól semminemű felszólítást nem kapott nemzetiségi politikájának megmásítására, sőt éppen ennek a politikának a továbbvitelére kapott ismételt biztatásokat. Mint például, amikor augusztus elején ismeretessé lett Pesten, hogy a főkormányszék már két hónapja elrendelte a Román Nemzeti Bizottmány feloszlatását, foganatot azonban azóta sem tudott szerezni rendelkezésének, s ennek hallatára Szemere a főkormányszéket még erélyesebb eljárásra utasította. Mire azután az most még Bărnuțék elfogatására is kísérletet tett. Amely kísérlet, sikerrel nem járván, a bizottmány tagjai által folytatott magyarellenes szervezkedésnek persze egyáltalán nem vethette végét, a magyarellenes szenvedélyeket viszont rendkívül alkalmas volt még magasabbra szítani.

Mindazonáltal, ha a kormány korábbi nemzetiségi politikáját alapjaiban a nyári hónapok folyamán sem változtatta meg, egyes pontokon ekkor már törekedett javítani rajta. Üdvös eredményekre azonban ezek a próbálkozásai sem vezettek, mert – ha más nem – az országgyűlés ellenállása bizonyosan meghiúsította még a legszerényebb előrelépéseket is.

Így történt ez például augusztus elején is, amikor a képviselőház Eötvös oktatásügyi törvényjavaslatával foglalkozott. Ez a javaslat ugyanis azt irányozta elő, hogy ezentúl az elemi iskolák tanítási nyelve mindenütt a helybeli lakosság többségének az anyanyelve legyen, s elfogadása esetén eszerint eleget tett volna a magyarországi nemzetiségi mozgalmak egyik legfőbb egybehangzó követelésének. Csakhogy a képviselők többsége (bár a javaslat azt is előirányozta, hogy ahol a tanítási nyelv a törvény értelmében nem a magyar lesz, ott a magyar nyelvet is rendes tárgyként tanítsák majd) az előterjesztést a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen sérelmesnek találta, s ezért úgy határozott, hogy az anyanyelven való tanulás lehetőségét a javaslatban foglaltaktól eltérően csakis olyan nem magyarok számára kell biztosítani, „kik a magyar nyelvet nem értik”.[16] S ez a határozat törvényerőre nem emelkedett ugyan (mivel a felsőház a törvényjavaslatot végül – mint tudjuk – levette a napirendről), a történteket azonban jóvá már ez sem tette, hiszen a képviselőház többségi állásfoglalása önmagában is képes volt ékesen bizonyítani, hogy az ország nem magyar lakói az országgyűléstől még annyi méltányosságot sem várhatnak, amennyit a kormánytól, s így önmagában is képes volt súlyos csapást mérni a valóságos magyar nemzeti érdekek legfőbbjére (s egyben persze a Magyarországon élő nem magyarok nemzeti érdekeinek legfőbbikére is): a forradalom hadállásainak megerősítéséhez fűződő országos érdekre.

És nemzetiségi politikájukat a magyar honatyák a szeptemberi válság kirobbanása után sem tudták a körülmények színvonalára emelni. A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról, amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra. A képviselőház azonban a Deák-féle javaslatot a jelek szerint ekkor már túlhaladottnak ítélte, s ezért két nap múlva egy választmányt messzebb menő javaslatok kidolgozásával bízott meg. A választmány pedig ki is dolgozta határozati javaslatát, s ebben – a horvát népet következetesen „horvát-szlavón nemzet”-ként emlegetve – a sorok között elismerte, hogy Szlavóniát Horvátországhoz kell csatolni. Horvátország esetleges teljes különválásának a lehetőségéről azonban a választmány előterjesztése már hallgatott, sőt ehelyett éppen azt szögezte le, hogy a magyar országgyűlés kész ugyan a horvátok ”jogainak és szabadságainak teljes biztosítására”, de csak annyiban, amennyiben ez nem sérti Magyarhon épségét.[17] Vagyis ez a szerkezet kevesebbet tartalmazott, mint a kormány augusztus 27-i döntése. A képviselőház plénuma pedig végül ezt a határozati javaslatot sem tűzte napirendjére.

S hasonló sorsra jutottak annak a bizottmánynak az előterjesztései is, amelyet még az erdélyi országgyűlés küldött ki olyan utasítással, hogy a népképviseleti országgyűlésnek tegyen majd javaslatokat az unió keresztülvitelével kapcsolatban még tisztázást igénylő kérdések törvényes szabályozására. Mert a bizottmány augusztus végéig már tető alá hozott ugyan húsz törvényjavaslatot, s közülök nyolcat szeptember folyamán az országgyűlés is elfogadott, a másik tizenkettőnek a tárgyalását azonban a képviselőház későbbre halasztotta, s ezzel örökre eltemette. Holott az utóbbiak között volt az a javaslat is, amely az erdélyi szászokat tervezte biztosítani afelől, hogy a Szász Egyetem továbbra is fenn fog maradni, s a közigazgatás nyelve a Királyföldön ezután is a német lesz. Az erdélyi románok megnyugtatására hivatott javaslat pedig egyelőre sem a törvényerőre emelt, sem a napirendről levett tervezetek között nem szerepelt; a románokkal foglalkozó javaslatot ugyanis az unióbizottmány csak pótlólag, szeptember utolsó hetében dolgozta ki. S a késedelemért éppenséggel kárpótlást nyújthatott, hogy ez a tervezet (amelynek a világrahozatalában a harminc főből álló bizottmány három román tagján kívül a kormány által meghívott további öt román politikus – köztük Cipariu – is közreműködött) szép számban tartalmazott olyan pontokat, amelyek elfogadásuk esetén csakugyan utat nyithattak az erdélyi románok megnyugtatása felé, hiszen az előterjesztés kimondani javasolta, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatik”, leszögeztetni kívánta továbbá, hogy anyanyelvüket a románok teljes szabadsággal használhatják majd iskoláikban és egyházi ügyeik intézése során, s – bár olyan indítványt nem tett, hogy a nagyobbrészt román lakosságú törvényhatóságok hivatalos nyelve ezentúl a román legyen – annyit mindenesetre megengedni javasolt, hogy a kérdéses törvényhatóságok gyűlésein a résztvevők tetszésük szerint románul is felszólalhassanak.[18] Csakhogy az országgyűlés ennek a szerkezetnek a megvitatására úgyszintén képtelen volt magának időt szakítani.

Magyar részről tehát a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban sem sok biztatást kaptak nemzeti követeléseik méltánylását illetőleg. Annál inkább megsokasodtak viszont ekkor az ellenforradalmi körök oldaláról fülükbe jutó szirénhangok. S mi sem természetesebb, mint hogy a szerb meg a horvát példa ilyen körülmények között most már viharos gyorsasággal megtalálta a maga szlovák és román követőit is.

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken. Szeptember közepén pedig Hurban elnökletével már a felkelés irányítására hivatott Szlovák Nemzeti Tanács is megalakult.

Más kérdés, hogy a szlovák felkelés megszervezése Hurbanék igyekezete dacára sem ment simán. Mindenekelőtt a légió iránti érdeklődés elégtelenségéből kifolyólag; emiatt ugyanis a csapatnak Bécsből csak szeptember 17-én sikerült felkerekednie, s szlovák nemzetiségű a nagy üggyel-bajjal összeverbuvált háromszáznyi legionárius között még ekkor is legfeljebb ha ötven akadt, úgy hogy a csapat végül ténylegesen nem is annyira szlovák, mint inkább cseh légióvá lett. Hurbannak, Štúrnak és Hodžának pedig ebből következőleg (meg kellő hadvezetési tapasztalatokkal bíró szlovákok nemlétében) a hattagú nemzeti tanácsba maga mellett három katonaviselt cseh férfiút is be kellett fogadnia. S mivel a három cseh tanácstag közül egyedül Bernard Janeček tartozott a radikálisok táborához, a másik kettő – Bedřich Bloudek és František Aleksander Zach – viszont az osztrák hadvezetőség és Jellačić bizalmi embere volt, Hurbanék a szlovák népet most egy olyan kiáltványban kényszerültek fegyverbe szólítani, amely a felkelés rendeltetését nem jelölhette meg pusztán a nemzeti egyenjogúság kivívásában, hanem a magyarok által megbontott birodalmi egység helyreállítását szintén a szlovák mozgalom céljává kellett hogy nyilvánítsa, s amely így önmagában is és eleve kérdésessé tette, hogy a légió kedvező fogadtatásra lelhet-e majd a szlovák tömegek körében.

S a légió magyarországi fogadtatása azután valóban nem is igazolta a nemzeti tanács tagjainak a várakozásait; hiába lépték át Hurbanék az országhatárt szeptember 19-én épp Miavánál: annyit elértek ugyan, hogy a következő napokban a környező területek irtásföldjein élő kielégítetlen parasztok nagy számban csatlakozzanak hozzájuk, a szlovák lakosság zöme azonban még ezen, a Hurban által korábban kiváltképp megdolgozott vidéken sem támogatta őket. (Amiben persze már nemcsak az játszott közre, hogy különösebb lelkesedést a magyar fennhatóság osztrák fennhatósággal történő felcserélésének az eshetősége vajmi kevés szlovákban keltett, de – s talán még inkább – közrejátszott ebben az, hogy a szlovákok tekintélyes hányada itt is a magyar forradalom jobbágyfelszabadító vívmányainak a haszonélvezője volt, sőt hozzájárult ehhez még az is, hogy a szlovákok vallási tekintetben megoszlottak az evangélikus meg a katolikus egyház között, a hadjárat vezetői viszont mind evangélikusok voltak, s emiatt a szlovák lakosság katolikus része eredendő gyanakvással szemlélte vállalkozásukat.) A hadjárat megindulása után tehát a Felvidék szlovák lakói közül sokkal többen fogtak fegyvert a „szlovák” légió ellen, mint ahányan mellette, s ennek is része lett abban, hogy Hurbanék szeptember 29-én már kénytelenek voltak kitakarodni az országból, a csalódott Hodža és Janeček pedig hamarosan meghasonlott társaival és kivált a Szlovák Nemzeti Tanácsból.

Amivel a magyar forradalom mindjárt a szlovák kérdés méregfogának kihúzására is újabb kedvező alkalmat nyert. Hodža és Janeček ugyanis az elszenvedett kudarcból első megrendülésében azt a tanulságot szűrte le, hogy a magyarokat lehetőleg mégsem fegyverrel, hanem tárgyalások révén kellene rábírni a szlovák nemzeti követelések kielégítésére. A Hodžáékkal való esetleges kapcsolatteremtésre azonban Pesten továbbra sem gondolt senki, amint változatlanul nem gondolt senki azoknak a forradalom oldalán állhatatosan kitartó szlovákoknak a meghallgatására sem, akik akár korábban Breznóbányán, úgy most Turócban, Árvában, Liptóban és Gömörben is rendre kinyilvánították, hogy a jövőben is hívek lesznek a forradalomhoz, csupán azt kérik, hogy a szlováklakta területek megyegyűlésein ezentúl szlovákul is szabad legyen felszólalni. Mintha a magyar forradalom vezérkara a maga eddigi szűkmarkú nemzetiségi politikáját tökéletesen igazolva látta volna azáltal, hogy szeptemberben a Hurbanék megrohanta országrész szlovák lakóinak a többsége efféle engedmények tétele nélkül is a magyar forradalom mellett foglalt állást…

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Hodža és Janeček mégis ugyanúgy újrakezdte a fegyveres szervezkedést, akár Hurban meg Štúr, s ha emezekhez hasonlóan most ők is arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem szabad teljesen önálló vállalkozásba fogniuk, hanem következő hadjáratukat már a császári hadsereg keretei között kell majd megindítaniok. És valóban: december elején Hodža és Janeček mintegy 100 főnyi különítményt alkotó legionáriusai immár Simunich csapatainak a kötelékében (s magukat immár fekete-sárga kokárdákkal felékesítve) léptek ismét Magyarország területére, mint ahogy a megcsonkult nemzeti tanács 170 főnyi légiója egyidejűleg Götz előhadának a részeként, Karl Frischeisen császári alezredes parancsnoksága alatt tört be az országba. Minek folytán a behatolók ezúttal jóval biztonságosabban közlekedhettek is a Felvidéken, mint szeptemberben, de ez alkalommal már akkora szlovák tömegek rokonszenvét sem nyerhették el, amekkorákét három hónappal korábban, úgy hogy a nemzeti tanács légiójának végül is mindössze 1700, Janečekének meg alig 800 főnyire sikerült növelnie létszámát, miközben a magyar honvédseregbe ennél sokszorta, de sokszorta többen állottak be önként jelentkező szlovákok.

Annál tömegesebbé lett viszont ez idő tájt a Királyhágón túl októberben fellángolt román népfelkelés. Már csak azért is, mert a fegyveres harc szervezését a román vezetők nem idegenben kényszerültek megkezdeni, hanem magán a tett helyén végezhették, s mert szerb és horvát fegyvertársaikhoz hasonlóan ők sem voltak kénytelenek pusztán kiképzetlen felkelőkre hagyatkozni, hanem – igaz, lényegesen kisebb mérvben – kész, begyakorolt fegyveres erőre, a két erdélyi román határőr-gyalogezredre is támaszkodhattak. Kivált, miután e két határőrezred legénysége szeptember első felében – nem utolsósorban császári tisztjeinek a biztatására – kinyilatkoztatta, hogy szembehelyezkedik a magyar kormánnyal s mindenben a májusi balázsfalvi gyűlés határozataihoz és a Román Nemzeti Bizottmány utasításaihoz kívánja tartani magát.

De a román mozgalom vezetőinek a dolgát megkönnyítette az is, hogy az erdélyi román parasztok zömét: a szlovákokétól eltérően – az időközben végbement jobbágyfelszabadításnak sem sikerült a forradalom mellé állítania. Hiszen a jobbágyfelszabadítás Erdélyben jóval később valósult meg, mint Magyarországon, s mire végül megvalósult, addigra a parasztság tömegeiben már gyökeret vert a késedelem keltette gyanakvás. És az erdélyi parasztok már ebből a késlekedésből is, de ezer egyéb jelből is kiolvashatták, hogy földesuraik többsége még júniusban sem áldozatkészségből, hanem kizárólag a kényszerítő körülmények hatására egyezett bele az úrbéri viszonyok felszámolásába. A júniusra azután nagy nehezen mégiscsak megszületett jobbágyfelszabadító törvények pedig távolról sem tartalmaztak annyi engedményt, mint amennyinek a becikkelyezésére a parasztok előzőleg – különösen a sokkal többet követelő májusi balázsfalvi gyűlés lezajlása óta – igényt emeltek. Holott arra, hogy az úrbéres szolgáltatások puszta eltörlésénél messzebb menő engedményeket követeljenek, az erdélyi parasztoknak kiváltképpen nyomós okaik voltak, hiszen Erdélyben az úrbéres népességnek nem hat-, hanem közel héttizede élt zsellérsorban, s itt az átlagos telkesjobbágy is jóval kisebb szántó- és rétterülettel rendelkezett, mint amekkorával Magyarországon.

S amennyire alkalmatlan volt eszerint az erdélyi román parasztok tömegeit a magyar forradalom oldalára vonni még a jobbágyfelszabadítás is, annyira alkalmas volt viszont ezeket a tömegeket a forradalom ellen hangolni az, hogy a hatóságok szeptember elején Erdélyben is megkezdték az újoncozást, mégpedig annak a magyar országgyűlés által augusztusban elfogadott katonaállítási törvényjavaslatnak az alapján, amelyről a Román Nemzeti Bizottmánynak a falvakat járó küldötteitől közben mindenfelé csak azt lehetett hallani, hogy teljességgel érvénytelen, hiszen nélkülözi az uralkodói szentesítést. Amikor pedig a katonáskodni vonakodó, s az újoncozásnak ezért tömegével ellene szegülő parasztok megtörésére a hatóságok most is karhatalmat kezdtek vezényelni a falvakba – s egy helyütt, a Torda megyei Aranyoslónán a katonák szeptember 12-én megint bele is lőttek a fogadtatásukra összeverődött sokaságba (ez alkalommal tizenhárom embernek okozva halálát) –, akkor a hangulat egyik napról a másikra végképp elmérgesedett, és az erdélyi román parasztoknak egyszeriben közmeggyőződésükké lett, hogy már csak egyetlen választási lehetőségük marad: hogy a fegyveres erőszakra most már nékik is fegyveres erőszakkal kell válaszolniuk.

A román nemzeti mozgalom vezetői pedig természetszerűleg kapva kaptak a dolgok ilyetén alakulására. Szeptember 16-ára tehát újabb nemzeti gyűlést hirdettek Balázsfalvára, s ezen a 28-áig ülésező tanácskozáson, amelyen ismét tízezrével jelentek meg parasztok is (részben már felfegyverkezetten), kimondották, hogy az uniót és a magyar kormány fennhatóságát továbbra sem ismerik el, ezzel szemben követelik egy olyan erdélyi országgyűlés egybehívását és olyan különálló erdélyi kormány alakítását, amelyben a románok népességszámuk arányában képviseltethessék magukat, majd az ilyen nemzeti jellegű követeléseket megint sietve megtoldották a föld népét közvetlenül érintő követelésekkel is, így azzal, hogy ne csak az úrbéres robot, hanem „a robot minden neme és fajtája szűnjék meg”, valamint azzal, hogy a parasztok és a földesurak között támadt viták rendezését tegyék egy Erdély valamennyi nemzetének és néposztályának képviselőiből arányosan szervezendő döntőbizottság feladatává. S hogy e határozatok Bécsben az előző nemzeti gyűlés határozatainál is nagyobb tetszést arassanak, most folytatólag azt is kinyilatkoztatták, hogy az Ausztria számára április 25-én kibocsátott császári alkotmányirat érvényét Erdélyre is kiterjesztetni kérik, s Erdélyt mindenben az osztrák kormánynak kívánják alárendeltetni, addig pedig, amíg ez meg nem történik, felsőbbségüknek egyedül az erdélyi főhadparancsnokságot hajlandóak elfogadni,[19] majd ehhez még hozzáfűzték hogy az összes 17 és 50 éves kor közötti erdélyi román férfi mozgósításával létre fogják hozni a maguk külön nemzetőrségét, s e sereg felfegyverzését a főhadparancsnokságtól igénylik. Végezetül pedig határozataikat egy, az uralkodónak szóló petícióba foglalták, s a petíció továbbítására ugyancsak a főhadparancsnokságot kérték fel.

S ezeknek a határozatoknak a megszületése a józanabbul gondolkodó románok körében persze mélységes megdöbbenést keltett. A török csapatok által éppen ezekben a napokban levert havaselvei forradalom vezetői közül például többen is elítélték a császáriaknak való felkínálkozást, s oda nyilatkoztak, hogy ennek eredményeképpen most „Örök válaszfal emelkedett a havaselvei és az erdélyi románok közé”[20] ”akik a nemzetiség kedvéért hajlandóak… megalkudni a zsarnoksággal”[21] De magának a szeptemberi balázsfalvi gyűlésnek a résztvevői között is akadt egy kisebbség, amely képtelen volt helyeselni a többség álláspontját. E kisebbségi csoport – magukat meg nem nevező – képviselői ezért már a gyűlés megnyitásának a napján beadványt intéztek Batthyányhoz, s ebben szigorúan elítélték az erdélyi románokkal szemben magyar részről alkalmazott elnyomó intézkedéseket és követelték a románok nemzetiségének és egyenjogúságának a biztosítását, de egyben azt is hangsúlyozták, hogy ha a magyarok változtatnak végre nemzetiségi politikájukon, akkor Erdélyben „a belbéke biztosítva” s „a kölcsönös szeretet megalapítva” lesz, egy hónapon belül pedig kényszerítetlenül is legalább húszezer román fog felcsapni honvédnek.[22]

Az erdélyi román nemzeti mozgalom ellenforradalmi mozgalommá fajulását azonban ezek a megnyilatkozások már nem tartóztathatták fel. A havaselvei románok intései ugyanis egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolhattak azokra az erdélyi románokra, akik a Habsburgokat mind ez ideig jóval megértőbbeknek látták, mint a magyarokat; az újabb balázsfalvi gyűlés résztvevőinek a magyarokkal még mindig tárgyalni próbáló kisebbségére pedig valósággal megsemmisítő csapást mért az a fogadtatás, amelyre kezdeményezése Pesten talált. Mert a szóban forgó csoport beadványát Batthyány haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztette ugyan, a képviselőház pedig szeptember 26-án napirendjére is tűzte, a honatyák azonban ekkor úgy határoztak, hogy a beadványban foglalt követelések érdemi vitájába csupán később, annak az erdélyi románokról szóló törvényjavaslatnak a tárgyalásakor fognak belebocsátkozni, amelyet az unióbizottmánytól várnak – s ilyeténképpen ezt az ügyet is örökre eltemették. Ezek után pedig a beadvány szerzőinek is arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a magyarokkal – bármint igyekeztek is – mégsem lehet tárgyalni. S ennek a tanulságnak a leszűrése a jelek szerint azután közülök még a Habsburgok iránt legbizalmatlanabbakat is arra indította, hogy most már teljességgel leszámoljanak eddigi fenntartásaikkal és társaik többségéhez hasonlóan most már maguk is beálljanak a Bărnuț vezette sorba.

Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a román mozgalom hangadói Balázsfalváról távoztuk előtt újjáalakították (majd néhány nap múlva még ki is bővítették) a Román Nemzeti Bizottmányt, mégpedig úgy, hogy egyfelől most már formálisan is Bărnuțot tették meg elnökévé, másfelől viszont a korábban mellőzött román vezetők közül most már bevették a bizottmányba Lauriant is, Barițot is, sőt azt a Cipariut is, aki a jelenlegi nemzeti gyűlés megnyitásakor az unióbizottmány meghívottjaként még azon fáradozott Pesten, hogy segítsen tető alá hozni a román kérdés rendezése végett a magyar országgyűléssel elfogadtatandó törvényjavaslatot. Márpedig ezeket a Habsburg-ellenes politikusokat nyilván ekkor sem ítélték volna meg kedvezőbben, ha szeptember végén nem tapasztalnak náluk gyökeres fordulatot.

Ennek a fordulatnak a jelentőségét pedig az erdélyi román nemzeti mozgalom megnyergelésére törekvő császáriak is nyomban felismerték. Október 10-én tehát már napvilágot látott az erdélyi főhadparancsnokság körrendelete, amely – ürügyképpen azt állítva, hogy a magyarok a románok és a szászok kiirtására készülnek – meghagyta az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok haladéktalan lefegyverzését. Egy héttel később pedig a főhadparancsnokság közzétett egy Erdély román lakóihoz intézett felhívást is, s ebben a címzetteket a legújabb balázsfalvi döntésekkel egybevágóan arra szólította fel, hogy ők viszont most tömegesen fogjanak fegyvert, és a császári csapatokkal együttműködve szálljanak szembe a megsemmisítésükre törekvőkkel. Ámbár erre az erdélyi román tömegeket ez idő tájt már nem is igen kellett buzdítani. Hiszen ekkorra az Erdély népét különösen sújtó nyomor meg a román nacionalizmus – ebből következően is – különösen gyors térhódítása már efféle felhívások nélkül is megtette a magáét. Az október 17-i felhívás tehát a hegyek között már egybegyűlve találta a felkelésre készülő románok tízezreit, úgy hogy a felkelőcsapatok néhány nap múlva már meg is indíthatták irtóhadjáratukat a hegyek lábánál fekvő városok ellen, e városok magukra maradt magyar lakóinak a soraiban akkora pusztításokat téve azután, hogy ezeket még az ellenforradalom némely szász hívei is csak a mongolok 15. számá! dúlásaival tudták párhuzamba állítani.

Holott a szász vezetők máskülönben egy pillanatra sem tágítottak magyarellenes politikájuktól, s ez akkor is így igaz, ha az unió életbelépése után átmenetileg a lojalitás kulisszája mögé húzódtak is (hogy minél háborítatlanabbul vészeljék át a nyílt ellenforradalmi fellépésig kiböjtölendő időt) s ha ezért a pesti népképviseleti országgyűlésre júliusban a szász székek is elküldték képviselőiket. Hiszen amikor ismeretessé lett, hogy szeptember 11-én Jellačić betört Magyarországra, az országgyűlés viszont határozatot hozott a királyi szentesítéssel még el nem látott katonaállítási törvény azonnali foganatosításáról, ezeket a képviselőket tüstént hazarendelték, s aki közülök – mint például a Brassó vidékét képviselő Elias Roth – nem engedelmeskedett, azt ünnepélyesen árulóvá kikiáltani sem átallották. A következő hetekben pedig a szász törvényhatóságok – az egyetlen Szászváros szék kivételével – egymás után kimondották, hogy többé nem ismerik el a magyar kormány főségét s magukat az osztrák kormány fennhatósága alá helyezik, majd a Szász Egyetem – még októberben – újabb küldöttséget is menesztett az uralkodóhoz azzal a kéréssel, hogy a Királyföldet nyilvánítsák az egységes Ausztria egyik – Magyarországtól teljesen független – tartományává.

Az a szakadék tehát, amely egyfelől a magyar forradalom, másfelől az erdélyi románok és szászok zöme, valamint a szlovák nemzeti mozgalom között keletkezett, 1848 őszén éppoly hatalmassá tágult, amilyen hatalmassá lett a horvát meg a szerb nemzeti mozgalmat a magyar forradalomtól elválasztó szakadék már az előző hónapokban. Ámbár éppen a horvát meg a szerb mozgalom táborán belül ekkor már némi erjedés jelei is kezdtek megmutatkozni. A horvát liberálisokra például fölöttébb kijózanítóan hatott Jellačić Magyarország elleni támadása, hiszen nem volt nehéz megérteniök, hogy Horvátországot magyar részről március óta gyakorlatilag semmiféle veszély nem fenyegeti, s hogy ezért ez a katonai kaland Horvátországnak aligha, legfeljebb az udvarnak és a birodalmi egység ügyének lehet javára. Márpedig ők elsőrendű szívügyüknek továbbra sem az uralkodóház és a birodalmi egység védelmét, hanem a horvát nemzeti érdekek minél nagyobb fokú érvényesítését tekintették.

A horvát liberálisok legfőbb szócsövének, a Dragojlo Kušljan báró által augusztus elején megindított Slavenski Jugnak a hasábjain ezért az olvasók tekintete szeptembertől kezdve egyre többször állapodhatott meg olyan mondatokon, amelyek Jellačić eljárásának burkolt bírálatát tartalmazták. December közepén pedig Kušljanék már bontakozóban levő ellenzéki nézetei nyílt feltárására is elszánták magukat. Amire közvetlen indítékok – meglehet – magától Ferenc Józseftől kaptak. Az új uralkodó ugyanis célirányosnak gondolta, ha a magyarországi nemzetiségek előtt – így a horvátok előtt is – mint kegyes pártfogójuk mutatkozik be, s ezért Kulmer bárót mindjárt trónra lépésének a napján kinevezte az osztrák kormány tárca nélküli miniszterévé, Jellačićot pedig – korábban elnyert tisztségeínek érintetlenül hagyásával – Dalmácia és a Magyar Tengermellék polgári és katonai kormányzójává is. A horvát liberálisokra azonban ezek a – látszólag a szábor júniusban előterjesztett követelésein alapuló – lépések a valóságban csupán a várttal homlokegyenest ellentétes hatást gyakorolhattak.

A szábor ugyanis júniusban nem azt kérte, hogy Kulmert az uralkodó az osztrák kormány tagjává nevezze ki, hanem hogy a Háromegy Királyság udvari képviselőjének ismerje el őt, s nem azt kérte, hogy Dalmácia kormányzatára Jellačić külön kapjon megbízatást, hanem hogy e tartomány kormányzatát az uralkodó nyilvánítsa a báni tisztség szerves alkotóelemévé s mint ilyet csatolja a mindenkori horvát bán feladatköréhez. Amikor tehát Ferenc József most látszólag eleget tett a szábor két kívánságának, akkor a horvát liberálisokat valójában éppen arról győzhette meg, hogy a szábor voltaképpeni követeléseinek nem hajlandó eleget tenni – mégpedig nyilvánvalóan azért nem, mivel e követelések teljesülése Horvátországot az udvari körök szerint túlságosan nagy önállósághoz juttatná –, s annál is inkább erről győzhette meg őket, mert arra viszont egyelőre célzást sem tett, hogy a szábor hónapok óta szentesítésre váró törvénytervezeteit valaha is kész lesz-e szentesíteni. Így pedig a horvát liberálisok a legújabban történtekből csupán egyféle következtetést vonhattak le. És egy a liberális irányzat vezetőinek közös véleményét tükröző hírlapi cikk (amelynek a kidolgozásában Kušljanon kívül többek között Kukuljević meg a neves költő, Mažuranić is részt vett, s amelyet szerzői a nagyobb nyomaték kedvéért nem is a Slavenski Jug-ban, hanem a félhivatalos színezetű Novine Dalmatinsko–Horvatsko&nash;Slavonské-ban hoztak nyilvánosságra) december 12-én már ki is mondotta, hogy a horvátoknak nem lett volna szabad fegyverrel támadniok a magyar forradalomra, s politikájukon már csak azért is változtatniuk kell, mert a magyar forradalom elfojtásában való közreműködésük jutalma „Bécs részéről csúf hálátlanság leszen”.[23]

Más kérdés, hogy a horvát liberálisok körében most végbemenő kijózanodás gyakorlati hasznot egyelőre nemigen hajthatott a forradalom ügyének. Egyrészt azért, mert az ő csoportjuk változatlanul kisebbségi helyzetben volt, s a sajtón kívül változatlanul nem rendelkezett semmiféle hatásos fegyverrel. Másrészt meg azért, mert ha az ellenforradalom táborától való elhatárolódás szükségét legjobbjaik most már felismerték is, a magyar forradalomhoz való közeledés szükségének felismeréséig most még őközülök sem jutott el senki.

Annál nagyobb gyakorlati jelentőséggel bírt viszont a szerb nemzeti mozgalom táborán belül ekkortájt ugyancsak kibontakozó erjedés, jóllehet a szerb liberálisok szintén kisebbségi helyzetben voltak. A szerb liberálisok ugyanis, amióta a főodbor elnöksége – s véle (Šupljikac távolléte miatt) a szerb felkelők irányítása – Stratimirovićra szállt, kisebbségi helyzetük ellenére számottevő hatalmi állásokkal is rendelkeztek, s ennek következtében az őket Rajačić híveitől elválasztó nézetkülönbségek felszínre törése esetén a kirobbanó nézetharcnak hatalmi harcba is nyomban át kellett mennie. Márpedig Jellačić Magyarország elleni támadásának a küszöbén az addig lappangó nézetkülönbségek már felszínre is törtek – kivált azért, mert Stratimirović egyetlen pillanatig sem titkolta, hogy sajnálná, ha Jellačićnak sikerülne elbánnia a magyar forradalommal, mivel ebben az esetben rögtön megszűnnék a Habsburgoknak a szerb felkelésre való rászorultsága.

Így azután a szerb nemzeti mozgalom sorain belül szeptemberre valóban fellángolt a hatalmi harc is – mindenekfölött a körül a kérdés körül, hogy a szerb felkelősereg parancsnoksága továbbra is Stratimirović kezében maradjon-e vagy se. S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Ám a harc ezzel még korántsem zárult le. Stratimirović ugyanis a nyár folyamán az ő vezetésével elért hadisikerek jóvoltából igen nagy népszerűségre tett szert a felkelők soraiban, s ennek tudatában kereken megtagadta, hogy alávesse magát a szeptember 18-i határozatoknak, a felkelők tekintélyes hányada pedig most nyíltan is állást foglalt mellette. Rajačić tehát, hogy elhárítsa a nemzeti mozgalmon belüli szakadás veszélyét, a vezérletet október 4-én egyelőre mégis visszaadta néki. Amit viszont már csak azért is megkockáztathatott, mivel Stratimirović felhatalmazása változatlanul csupán Šupljikac távollétének a tartamára szólt, Latour pedig néhány napja immár beleegyezett abba, hogy Šupljikac végre hazatérjen az itáliai hadszíntérről. S így azután a vezérlet kérdése végül is csak Šupljikac Karlócára érkeztének (és Latour halálának) a napján, október 6-án oldódott meg, ekkor viszont mégiscsak a Rajačić-párt felülkerekedésével, hiszen arra Stratimirović már nem gondolhatott, hogy a nemzeti gyűlés által megválasztott vajda iránt is engedetlenséget tanúsítson.

Rajačić pedig erre az október 7. és 14. között Karlócán lezajlott újabb nemzeti gyűléssel sietve elfogadtatott egy olyan határozatot, amely őt a főodbor tetszése szerinti teljes újjászervezésére is felhatalmazta, majd november 4-ére – saját elnökletével és szinte kizárólag a maga híveiből – már meg is alakította az új főodbort. S mivel ezt az új főodbort immár a végrehajtó hatalom egészének a gyakorlására feljogosította: ha intézkedéseire most még az udvar is áldását adja, akkor őszentsége ettől fogva akár korlátlan úrnak is tekinthette volna magát a magyarországi szerbek portáján.

Csakhogy az udvari körök, amelyek legfőbb célul éppen a birodalom egységét veszélyeztető törekvések leküzdését tűzték maguk elé, az autonóm vajdaság intézményesítésének ugyanúgy nem érezték sürgető szükségét, ahogyan a horvát autonómia kiterjesztésének sem. Ferenc József tehát december 15-én Šupljikacot megerősítette ugyan a májusi karlócai gyűléstől kapott vajdai méltóságában, s Rajačićot szintén elismerte pátriárkának, az utóbbi lépés megtételét azonban már nem a májusi nemzeti gyűlés erre vonatkozó akaratnyilvánításából, hanem teljességgel a maga elhatározásából eredeztette. Az autonómia kérdését pedig Ferenc József a december 15-i pátensben egyszerűen azzal intézte el, hogy a magyarországi szerbeknek „nemzeti beligazgatást” is biztosítani fog, de – csupán „a béke helyreállítása után”.”.[24] És ez magától értetődően még Rajačić híveit sem elégíthette ki.

Most tehát hirtelenében a nemrég újjászervezett főndbor is azzal a követeléssel állott elő, hogy haladéktalanul hívjanak össze egy harmadik – ezúttal már „alkotmányozó” – nemzeti gyűlést is, s ez azután a szerb nemzet nevében maga nyilvánítsa majd ki a vajdaság azonnali megalakítását. És – ami még sokatmondóbb volt – a főodbor most egyszerre annak is szükségét érezte, hogy meglepetésszerű fordulattal bizalomnyilvánításokat kezdjen intézni Stratimirovićhoz. Ezek után pedig – minthogy Šupljikac tábornok éppen ekkor, december 27-én váratlanul elhalálozott – szinte készpénznek lehetett venni, hogy az összeülő nemzeti gyűléstől Stratimirović nemcsak a felkelősereg vezérletét fogja simán visszakapni, hanem még a vajdai méltóságot is el fogja nyerni.

Rajačić azonban végül most is csak ki tudott keveredni szorult helyzetéből. Egyfelől ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy létesüljön egy bizottmány a vajdaság alkotmánytervezetének kidolgozására, s maga kezdeményezte, hogy e bizottmány elnöke Stratimirović legyen. Másfelől viszont határozottan elutasította az újabb nemzeti gyűlés sürgős összehívására vonatkozó indítványt – arra hivatkozva, hogy feladatának a nemzeti gyűlés semmiképpen sem felelhetne meg addig, amíg az alkotmánytervezetet készítő bizottmány végére nem ér munkájának. Közben pedig – hogy a majdani nemzeti gyűlést már kész helyzet elé állítsa – Šupljikac örökének átvételére percnyi késedelem nélkül felkérte Jellačić egyik szerb nemzetiségű, de rendíthetetlenül udvarhű alparancsnokát, Kuzman Todorović tábornok, károlyvárosi dandárparancsnokot, úgy hogy január 6-án Todorović már bele is telepedhetett a vezéri székbe.

A Dunántúl elvesztése

A feldunai hadtest élén ekkor már új parancsnok állott; Móga ugyanis a schwechati vereség után lemondott, s Kossuth az imígyen kínálkozó alkalmat arra használta, hogy a hadtest vezényletét (a tábornokká előléptetett) Görgeire bízza. Tette pedig ezt Kossuth azért, mert – miközben a császári hadsereg Magyarországon működő tábornokai közül egyre többekből kényszerült kiábrándulni – Görgei iránt nagy bizalmat keltett benne – mint másokban is – az ő sikeres ozorai szereplése meg az, a magyar forradalom történetében egyedülálló cselekedete, hogy szeptember végén, mikor fogságába esett a Jellačić számára futárszolgálatot teljesítő Zichy Ödön gróf, Fejér megye volt főispáni helytartója, az ellenforradalomnak ezt a buzgó hívét főúri rangjára való tekintet nélkül tüstént hadbíróság elé utalta, s a hadbíróság ítélete alapján azután könyörtelenül fel is köttette.

A főváros feladása

Annyi idő alatt tehát, amennyi Jellačićnak szeptemberben ahhoz kellett, hogy a határtól Pákozdig hatoljon, Windisch-Grätz egészen Buda közeléig tudott előretörni, s ezzel december végére már a magyar főváros is menthetetlen helyzetbe került.

Gerillaharcok a téli hónapokban

Az ilyen fényes fegyvertények ellenére is elmondható azonban, hogy a gerillaháború általánossá a téli hónapok folyamán sem vált, s még csak olyan tömegessé sem lett, amilyen ősszel, Jellačić támadásának idején volt. Hiszen sokakat már eleve is elbátortalanított Görgei menekülésszerű visszavonulása. Akiknek pedig ez sem szegte kedvüket, számosan azok közül is kénytelenek voltak tétlenül maradni, mert nem akadt, aki harci osztagokba szervezze őket. A megyei hatóságok élén álló nemesurak zöme ugyanis változatlanul húzódozott fegyvert adni olyan parasztok kezébe, akiknek egyelőre a földesurakkal is volt elszámolnivalójuk. A honvédelmi bizottmány pedig a központból a kelleténél jóval kevesebb népfelkelési biztost vezényelt a megyékbe, mert túlságosan sok ilyen munkára alkalmas emberrel nem is rendelkezett, akiket meg mégis kiküldhetett volna, azoknak az életét nem akarta könnyelműen kockára tenni. Így azután tucatjával kerülköztek olyan megyék, amelyekben a fegyveres ellenállás kibontakoztatására még kísérletet sem tett senki, sőt Pesten sem akadt egyetlen ember sem, aki hozzálátott volna a fegyveres ellenállás megszervezéséhez. Holott ha valahol, hát Pesten parázslott igazán a megszállók iránti gyűlölet, s ez némelykor nyílt utcai tüntetések formájában is kifejezésre jutott.

Mindazonáltal a rátermett szervezők számának elégtelensége is, Görgei meghátrálása is legfeljebb arra ad magyarázatot, miért nem érte el a téli hónapok gerillaháborúja a Kossuth kívánta méreteket, arra azonban már nem, miért nem érte el még az őszi népfelkelő-harcok méreteit sem. Végtére is a dunántúli magyar sereg szeptemberben Jellačić elől szintén puskalövés nélkül vonult vissza egészen Pákozdig, a népfelkelés dunántúli szervezőinek a száma pedig szeptemberben ugyancsak kisebb volt a szükségesnél. Csakhogy az előbb említett két tényezőhöz most még egy további gátló körülmény is járult: az, hogy a parasztság a jobbágyfelszabadítás jövőjét most már meglehetősen másmilyennek képzelte, mint amilyennek ősszel.

Ősszel ugyanis a parasztok zömét – tudjuk – még áthatotta egyfelől az a félelem, hogy az ellenforradalom felülkerekedése esetén veszendőbe mennének a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok, másfelől meg az a remény, hogyha kezükben fegyverrel fogadják és visszaverik a betörő ellenséget, akkor helytállásukért a forradalom a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok körének további tetemes kitágításával fogja jutalmazni őket. 1848 és 1849 fordulójára viszont már a parasztság ilyetén félelmei is, ilyetén reményei is jócskán szertefoszlottak. Félelmei azért, mert közben bebizonyosodott, hogy a márciusi jobbágyfelszabadítás művének lerombolására az ellenforradalom mégsem mer kísérletet tenni. Reményei pedig azért, mert Jellačić kiűzése után az országgyűlés többé semmi jelét nem adta a márciusi jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésére irányuló igyekezetnek, ahol meg maga a föld népe lépett a jobbágyfelszabadítás öntevékeny továbbvitelének az útjára, ott az igazukat keresők mindenütt szembetalálták magukat a forradalom nevében eljáró hatóságokkal.

A Honvédelmi Bizottmány és a parasztság

Mert a forradalom vezérkara számára intő jel lehetett, hogy a parasztmozgalmak áradata ez alkalommal nemcsak nem húzódott vissza annyira, amennyire Jellačić betörése után, hanem éppen hogy újabb meg újabb hódításokat tett.

A Tisza-völgy védelme

Windisch-Grätz viszont osztrák tábornagy volt. Ö tehát most – ahelyett, hogy csapatait Perczel ellen összpontosította volna – Jellačić hadtestét minden ok nélkül Kecskemét felé különítette ki, seregének egy másik részét pedig Schlik megerősítésére küldte, s Perczel üldözésére csupán egy kis létszámú dandárt rendelt Ottinger Ferenc tábornok vezetésével.

Dembiński kudarca Kápolnánál

Holott Dembiński önmagában véve igen ésszerű tervet dolgozott ki az ellenség felmorzsolására, számításait (intézkedéseiből kikövetkeztethetően) arra a feltevésre alapozva, hogy az ellenséges főerőket csak abban az esetben lesz képes megsemmisíteni, ha Windisch-Grätz január óta Pesten veszteglő csapatai Jellačić hadtestéhez hasonlóan maguk is kimozdulnak a főváros területéről, ez pedig csupán akkor fog megtörténni, ha Schlik Kassáról elvonult hadteste zavartalanul nyomulhat tovább délnyugat felé. Ha ugyanis Windisch-Grätz szeme előtt ennek jóvoltából megcsillan majd a Schlikkel történő egyesülés reménye, akkor ez őt arra fogja ösztönözni, hogy az egyesülés mielőbbi lebonyolítása érdekében e célra igénybe vehető csapataival elébe siessen Schliknek; ha viszont a honvédcsapatok, kihasználva Schlikkel szemben mutatkozó pillanatnyi helyi erőfölényüket, rá már Windisch-Grätz felkerekedése előtt megsemmisítő csapást mérnek, akkor ez az ellenséges fővezért – éppen megfordítva – arra fogja indítani, hogy még inkább bezárkózzék a főváros – számára viszonylagos biztonságot nyújtó – falai közé.

Dembiński tehát Schliket Windisch-Grätzcel való találkozásáig kímélni akarta, s rá is, Windisch-Grätzre is csupán kettejük egyesülése után – valahol Heves megye területén – szándékozott lesújtani. Ahhoz azonban, hogy akkor valóban egyszerre végezhessen majd mindkettejükkel, Dembińskinek az adott helyen az ő egyesült erőikkel szemben is erőfölényt kellett biztosítania a maga számára Éhhez pedig egyfelől gondoskodnia kellett arról, hogy Görgei és Klapka hadtestéhez csatlakozzék most a volt Perczel-hadtest január végén Szolnokkal átellenben hátrahagyott zöme is, másfelől el kellett érnie, hogy Jellačić hadteste Viszont továbbra is Szolnoktól délnyugatra elfoglalt állásaiban maradjon, azaz, hogy ez a hadtest már ne csatlakozzék a Windisch-Grätz személyes vezérlete alatt egyesülő császári főerőkhöz s persze azt a Debrecen elleni támadásra nyíló alkalmat se próbálja majd megragadni, amelyet az eddig közte és Debrecen között elhelyezkedett honvédcsapatok távozása fog teremteni. Miért is Dembiński úgy határozott, hogy mielőtt Egertől délre gyülekező főerőivel ő maga megkezdené a Windisch-Grätz seregzöme elleni támadást, elébb Vécseynek és Damjanichnak a Délvidékről elvont csapatai intézzenek Szolnoknál tüntető támadást Jellačić ellen.

A Hatvan és Isaszeg közötti harcok

Igaz viszont, hogy ez már nem volt elképzelhetetlen, mivel Windisch-Grätz, nem tudván, merről fog megindulni a következő magyar támadás, csapatait március végén megint rendkívül szétszórta: a Gyöngyösről Pest felé vezető országút ellenőrzésére egyedül Schlik (III. számú) hadtestét vonultatta fel Hatvan és Gödöllő között, Jellačić (I. számú) hadtestét továbbra is Cegléd környékén hagyta, a (parancsnokkal pillanatnyilag nem rendelkező) II. hadtest főfeladatává a Duna mentén fekvő fontosabb városok (így Pest és Vác, sőt Esztergom) őrizetét tette, Georg Ramberg altábornagy önálló hadosztályát pedig egyenesen Balassagyarmatra küldte a Duna bal partján Komárom felé vivő utak elzárására. S persze várható volt, hogy ha a magyar főerők kimozdulnak Gyöngyösről, akkor Jellačić Asbóth tüntetései ellenére sem fog Cegléd alatt maradni, hanem – valahol Gödöllő táján – egyesülni fog Schlikkel, de várható volt az is, hogy ha a magyar seregnek ezt a két hadtestet, nagy gyorsasággal mozogva, sikerül elvágnia Windisch-Grätz többi csapataitól, legalább ezeket módja lesz megsemmisítenie, hiszen a szóban forgó két császári hadtest létszáma együttvéve sem haladta meg a 30 ezer főt.

Amikor tehát Kossuth március 30-án a honvédcsapatok egri főhadiszállására érkezett s haditanácsba hívta a sereg hadtestparancsnokait, Klapka azt javasolta, hogy az 1-én megindítandó támadást a sereg – a Vetter-féle haditerv némi módosításával – megint két részre oszolva bonyolítsa le: a Pest felé vezető országúton arcban csak a VII. hadtest támadjon, s miközben ez a hadtest így magára vonja az ellenséges erők zömét, aközben a másik három hadtest, Jászárokszállás, Jászberény, Nagykáta, Isaszeg és Kerepes vonalán nyomulva előre, kerüljön balról az ellenség oldalába és hátába, ennek a bekerítő hadmozdulatnak a végbemenetele után pedig 7-én Gödöllőnél immár mind a négy hadtest mérjen egyszerre megsemmisítő csapást az ellenség két körülzárt hadtestére. S ez persze igen vakmerő terv volt – hiszen felidézte azt a kockázatot, hogy még mielőtt megvalósulna, éppenséggel az ellenség fog megsemmisítő csapást mérni az egy héten át különváltan tevékenykedő VII. hadtestre –, a haditanács azonban ennek ellenére is jóváhagyta a javaslatot, mert az ellenséges főerők megsemmisítésével egyedül ez a megoldás kecsegtetett.

Így hát április 1-én a VII. hadtest megindult délnyugat felé, Hort, a másik három hadtest pedig dél felé, Jászárokszállás irányába. De ugyanezen a napon megmozdult az ellenség is: Jellačić Ceglédről a várakozásnak megfelelően útnak eredt északnyugatra, Gödöllő felé, Schlik pedig északkelet felé nyomult előre, hogy erőszakos felderítés révén kipuhatolja a honvédsereg általa Gyöngyös körül feltételezett főerőinek a nagyságát. S másnap azután a Schlik-hadtest Hatvan és Hort között meg is ütközött a VII. hadtesttel (amelynek a parancsnokságát Görgei fővezéri kinevezése után az ő egyik leghívebb embere, Gáspár András ezredes vette át). Azt a célját azonban, hogy valós képet nyerjen a szemben álló honvédcsapatok erejéről, Schliknek mégsem sikerült elérnie. Az ütközet első szakaszában ugyanis a VII. hadtest megingott az ellenség rohamai alatt. De mikor a helyszínre érkeztek azok az erősítések, amelyeket Gáspár megsegítésére Józef Wysocki ezredesnek, a novemberben alakult magyarországi lengyel légió parancsnokának a vezetésével Damjanich rendelt ki Jászárokszálláson tanyázó hadtestéből, a honvédek ellentámadásba mentek át, s előbb Hatvan falai közé vetették vissza a császáriakat, majd (a januárban újonnan létesített országos főhadparancsnokság élén álló, de ekkor alkalmilag éppen a táborban tartózkodó) Kiss Ernő altábornagy vezetésével onnan is kiverték őket. Miért is Schlik ezen a napon csak megerősödhetett abban a hitében, hogy a gyöngyöspesti országút mentén a honvédsereg főerői törnek előre.

Ebben a hiedelemben pedig maradéktalanul osztozott Windisch-Grätz is. Ő tehát most úgy határozott, hogy 5-én Hatvannál újabb csapást fog mérni a magyar főerőkre, de ezúttal már nemcsak Schlik, hanem az addigra ide érő Jellačić hadtestét is harcba vetve. Amivel azután valósággal vesztébe rohant volna, hiszen ha így, összpontosított erőkkel csakugyan megindul Hatvan felé, akkor két hadtestet a magyar sereg akár már 5-én vagy 6-án is körülzárhatta és felmorzsolhatta volna. A tervezett második hatvani ütközet azonban végül mégis elmaradt, mert 4-én este Windisch-Grätz megkapta Jellačićnak az általa aznap megvívott tápióbicskei ütközetről szóló jelentését, a jelentésben foglaltak pedig egyszeriben megérttették vele, hogy a magyar sereg zöme mégsem Hatvannál, hanem a Tápió vonalán helyezkedik el, s nyilvánvalóan az ő jobbszárnyának az átkarolására készül.

Amikor ugyanis a balszárnyon előrenyomuló magyar seregzöm előhadául szolgáló I. hadtest 4-én reggel a még Egerben kidolgozott menettervnek megfelelően Tápióbicske alá érkezett, kiderült, hogy a Gödöllőnek tartó Jellačić Tápióbicskét már maga mögött hagyta, hadtestének utóvédje azonban még a falu házai között vesztegel. S jóllehet a magyar seregzömnek elemi érdekei fűződtek ahhoz, hogy a bekerítő hadmozdulat lebonyolítása közben szinte láthatatlanná tegye magát az ellenség előtt, Klapka – akinek ezt mindenkinél inkább kellett volna tudnia, hiszen a bekerítő hadmozdulat tervének értelmi szerzője éppen ő volt s nem utolsósorban ennek a tervnek köszönhette, hogy most már tábornoki rangban vezényelte hadtestét – ahelyett, hogy tüstént megálljt parancsolt volna csapatainak, rohamra indította őket. A császáriak pedig visszaverték ugyan a rohamot, Klapka baklövését azonban ekkor Görgei is tetézte azzal, hogy Klapka támogatására immár a III. hadtestet is harcba vetette. Mert Damjanich honvédeinek végül sikerült is megforditaniuk az ütközet kimenetelét, csakhogy ezzel – mint láttuk a – honvédsereg hadműveleti tervét is sikerült leleplezniök a császáriak előtt.

S ezek után Windisch-Grätz persze már semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy önként belesétáljon a támadó honvédcsapatok egérfogójába vagy hogy akár csak Gödöllőnél is tétlenül várja be körülkeríttetését. Schliket tehát arra utasította, hogy Gödöllőtől keletre vonuljon védelembe, Jellačićot pedig arra, hogy hátrálását ne folytassa egészen Gödöllőig, hanem állapodjék meg Isaszegnél s ott, harcba bocsátkozva, vágja útját a mögötte elsiklani igyekvő magyar seregzömnek. És így Damjanich és Klapka csapatai 6-án Isaszeg alatt már bele is ütköztek Jellačić hadtestébe.

Veszve azonban még ekkor sem volt minden. Mert Klapka hadteste ez alkalommal is megfutamodott ugyan, Damjaniché azonban kitartott, majd az öntevékeny Aulich jóvoltából az ő tartalékul szolgáló hadteste is rohamra indult a császáriak ellen, úgy hogy Jellačić helyzete hamarosan rendkívül szorongatottá lett. S ezt látván, Windisch-Grätz most elkövetett egy súlyos műhibát: a Gödöllő és Aszód között Gáspárral mindeddig mozdulatlanul szemező Schlik hadtestének a felét Jellačić megsegítésére szintén Isaszeg alá vezényelte.

Komárom felmentése és Pest visszafoglalása

Mert 19-ére végül a császáriaknak is felnyílott a szemük. Ezen a napon ugyanis Jellačić és Schlik támadást intézett Aulich ellen, s Aulichnak a nagy erőkülönbség miatt kényszerűen végrehajtott gyors visszavonulásából az ellenség egyszerre kiolvashatta, hogy Pest alatt a honvédseregnek a valóságban csak kis létszámú csapatai állanak. A nagysallai ütközet pedig ugyanezen a napon azt is kétségtelenné tette, hogy a honvédsereg főerői ténylegesen Komáromtól északkeletre helyezkednek el. Welden báró tehát, aki az isaszegi ütközet hírére elcsapott Windisch-Grätztől egy héttel korábban (immár táborszernagyi rangban) átvette a Magyarországon harcoló császári csapatok vezérletét, nyomban átlátta, hogy ha seregének zöme továbbra is Pesten marad, akkor ott könnyen egérfogóba kerülhet, s ezért most késedelem nélkül elrendelte a visszavonulást. És a II. meg a III. hadtest 23-án már útnak is indult nyugat felé, hogy egyesülve a Komárom alatt tanyázó ostromsereggel, Győrön át egészen Pozsony vidékéig hátráljon, majd másnap Jellačić is elvonult a Duna jobb partján Eszék felé, hogy legalább Szlavóniát biztosítsa a honvédcsapatokkal szemben, amelyek idő közben a Bácska legnagyobb részét is újból hatalmukba kerítették. S minthogy így a főváros területén ellenséges katonaság csupán a most Heinrich Hentzi tábornok parancsnoksága alá helyezett budai várban maradt, Pest 24-ére ismét szabaddá lett, az ellenséges főerőknek viszont megint csak sikerült kibújniok az egérfogóból.

Mire ugyanis Görgei seregének zöme 26-án hajnalban átkelt a Duna jobb partjára, Welden nyugat felé visszavonuló csapatai már egyesültek a Komárom alatt állókkal, sőt egy részük immár Győr felé közeledett. S Görgeinek éppenséggel még ekkor is volt lehetősége arra, hogy megsemmisítő csapást mérjen az ellenséges főerőkre, hiszen Welden seregét Jellačić különválása számottevően meggyengítette, a magyar sereget viszont a komáromi várőrséggel történt egyesülés jócskán megerősítette.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

Teljesen érthető hát, ha az oktrojált alkotmány hivatalos közhírré tételét Jellačić is, Rajačić is jónak látta elmellőzni. A közvélemény felbolydulásának azonban ez sem állhatta útját. Zágrábban a liberális eszmék hívei széltében-hosszában hangoztatni kezdték, hogy most már örömmel vennék, ha a harcmezőkön a magyar honvédsereg aratna győzelmet, mert többé nem kétséges, hogy csak ez „tenné lehetővé az ő föderalisztikus törekvéseik érvényre juttatását”,[25] a Slavenski Jug pedig ezt a véleményt utóbb avval toldotta meg, hogy a horvátoknak az oktrojált alkotmány még annyi önállóságot sem biztosít, amennyivel a magyar uralom alatt rendelkeztek. S hasonló visszhangra lelt az új alkotmány a szerb sajtóban is.

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[26] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[27] És még a főodbor hivatalos lapjában, a Vjestnik-ben is azt lehetett olvasni, hogy „az osztrák kormány téved, ha úgy hiszi, hogy szemünket kiszúrta az oktrojált alkotmánnyal”, hiszen látni való; hogy ez az alkotmány a vajdaságot „egy francia département szintjére” süllyesztette.[28]

Mivel azonban a nemzetiségi mozgalmaknak valamiféle harmadik megoldás nemlétében továbbra sem volt más választásuk, mint hogy vagy a magyar forradalommal, vagy az ellenforradalommal tartsanak, a nemzetiségi politikusok között pedig továbbra is szép számban akadtak, akik a magyar forradalomhoz való közeledésről – ilyen vagy amolyan okból – hallani sem akartak: még mindig kerülköztek, akik abból, hogy az udvar pillanatnyilag rácáfolt reményeikre, csupán azt a következtetést vonták le, hogy az udvari köröket a jövőben az eddiginél is nagyobb ostrom alá kell venniük. Miért is a szlovák vezetők – éppen most lépve ki hallgatásukból – március 20-án azzal a kéréssel járultak Ferenc József elé, hogy pótlólag Magyarország szlováklakta területeiből is alakítsanak különálló koronatartományt, s ezt szintén ruházzák fel a többi koronatartományéhoz hasonló autonómiával; a szerb főodbor küldöttei egy április 25-én az osztrák kormánynak benyújtott újabb petícióban azt kérelmezték, hogy a vajdaságot mégis szervezzék meg haladéktalanul s a szerb határőrezredek területét mégis csatolják a vajdasághoz; a horvát báni tanács pedig május 6-án – úgyszintén küldöttség révén – azt a kérést intézte a császárhoz, hogy végre szentesítse a szábor által réges-rég elfogadott törvényjavaslatokat, a horvát végvidéket meg az oktrojált alkotmány utólagos módosításával mégiscsak nyilvánítsa a Háromegy Királyság szerves alkotórészévé.

Eredményre azonban természetesen ezek a próbálkozások sem vezettek. S mivel ez az ellenzéki hangok további felerősödését vonta maga után, az udvari körök március–április táján már elodázhatatlannak találták a nemzetiségi mozgalmaknak minden korábbinál hathatósabb leckében részesítését. Ezért volt például, hogy Rajačićot április 2-án végre politikai tisztséghez juttatták, de korántsem a vajdaság valamiféle teljhatalmú kormányzójává tették meg, hanem mindössze császári biztossá nevezték ki a Délvidékre (s persze még annak is csupán a polgári közigazgatás alá tartozó területeire), ami a császári hadsereg-parancsnokság egyszerű függvényévé történt lefokozásával volt egyértelmű. S hogy a lecke még teljesebb legyen: a délvidéki megyékből meg a szerb végvidékből egyidejűleg megalakították a VII. magyarországi katonai kerületet, s ennek az élére április 8-án a néhány nappal korábban tábornokká előléptetett Mayerhofert állították, amivel ezt az eddig Rajačićnak alárendelt embert egyik napról a másikra Rajačić fölöttesévé kenték fel, sőt egyszeriben fölébe helyezték – a rangban pedig idősebb – Todorovićnak is.

De nem feledkeztek meg az udvari körök a horvát sajtóról sem. Jellačić tehát május 9-én közzétett egy sajtószabályzatot, amely kimondotta, hogy ezentúl szigorú börtönbüntetés, súlyosabb esetekben pedig a lapszerkesztéstől való örökös eltiltás is vár mindazokra, akik akár felségsértés, akár hazaárulás, akár a törvények erőszakos megváltoztatása érdekében kifejtett izgatás, akár a birodalmi egység megbontására irányuló propaganda vagy akár csak rémhírterjesztés vádja alá esnek.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

Jellačić már 1849 nyarán összeütközésbe került saját báni tanácsával, amely távollétében megtagadta a horvát önrendelkezési törekvéseket is sértő olmützi alkotmányt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy honfitársai Zágrábban nemcsak sajtórendszabályai, hanem az ellen a fekete-sárga zászló ellen is tüntettek, amelynek diadaláért küzdött. Hamarosan maga is alkudozásra kényszerült a centralizációs politikát kiteljesítő SchwarzenbergBach-kormányzattal, immár azért könyörögve, hogy a horvátokat sújtó jogfosztó és beolvasztó rendelkezések fájdalmát legalább közreadásuk kíméletességével enyhítsék. Semmiféle uralkodói dicséret és báni magyarázkodás nem változtatott azonban a horvát országgyűlés feloszlatásának, a horvát közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat hatálytalanításának, a határőrvidék feudális elemekkel terhes katonai alávetettsége továbbéltetésének a tényén s azon, hogy a kulcspozíciók betöltésénél nem a horvát érdemeket és kívánságokat, hanem kizárólag az összbirodalmi érdekeket vették figyelembe. (Jellemző módon elutasították Jellačićnak még azt a kérelmét is, hogy a horvátországi hivatalnokok uniformisának színét legalább maguk állapíthassák meg. Kivételes kegynek számított annak engedélyezése, hogy az egyenruhák szabásában mérsékelten, de érvényesüljenek a horvát nemzeti vonások is.) Jellačić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott ugyan, de befolyását az udvarban erősen csökkentette, hogy képtelen volt megakadályozni a horvát, illetve általában a délszláv nemzeti törekvések továbbélését.

Hanák Péter

A közigazgatási reform kudarca

Június 23-án a fiumei 79. gyalogezred Ferenc József látogatását magyarellenes politikai tüntetésekre használta fel. A tisztikar a hadgyakorlat alkalmával megkoszorúzta Jellačić novidvori sírját.

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

De a magyar kispolgárság s az egyszerű dolgozó nép is nehezen tűrte, hogy fiai a Windischgrätz, a Haynau, a Jelačić hagyományait őrző tisztek és a német kommandó alatt szolgáljanak, hogy fölötte a császári abszolutizmust megtestesítő hadsereg – gyakran provokatív magyarellenességgel – basáskodjék.

Lábjegyzetek

  1. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1948. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  2. A(lexandru) Papiu Ilarianu, Istori'a romaniloru din Daci'a Superiore. II. Viena, 1852. 145.
  3. Jellačić szózata, s. d. [[[Zágráb]], 1848. április]. Közli: Aktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Hrsg. von Stephan Pejaković (továbbiakban: Pejaković). Wien, 1861. 1–3.
  4. A báni értekezlet az uralkodóhoz, Zágráb, 1848. május 11. Közölve: ugyanott 14–18.
  5. Az uralkodó az erdélyi rendekhez, Bécs, 1848. május 5. Közli: Kővári László, Okmánytár az 1848–9-ki erdélyi eseményekhez (továbbiakban: Kővári). Kolozsvár, 1861. 8.
  6. Štúr felszólalása a kongresszus 1848. június 7-i plenáris ülésén. Közli: Václav Žáček, Slovanský sjezd v Praze roku 1848. Sbírka dokumentů. Praha, 1958. 317.
  7. Idézve: ugyanott 318.
  8. (Táncsics Mihály), Politikai hitvallásom. Munkások Ujsága, 1848. júl. 9. 15. sz. 225–226. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 317–318. sz.
  9. B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval. )
  10. Batthyány Lajos a dunántúli törvényhatóságokhoz, Pest, 1848. augusztus 15. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Kisnyomtatványtár. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 345.
  11. Kossuth toborzófelhívása, Budapest, 1848. szeptember 24. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. Sajtó alá rendezte Barta István. Budapest, 1852. 31.
  12. Az uralkodó kiáltványa, Bécs, 1848. szeptember 22. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). II. Pest, 1869. 39–40.
  13. (Táncsics Mihály), Ki a mi ellenségünk? Munkások Ujsága, 1848. szeptember 14.
  14. Az örkényi parasztok az országgyűléshez, Örkény, 1848. október 18. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár), Archivum Regnicolare (továbbiakban: AR), Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 757c.
  15. Közlöny, 1848. október 31. 143. szám 699.
  16. Lásd: a törvényjavaslatnak a képviselőház által módosított formában elfogadott szövegét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevező tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 619.
  17. Határozati javaslat „a horvát ügy iránt”. Közölve: ugyanott 684.
  18. Törvényjavaslat „a román nemzet polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról”. Közölve: ugyanott 583.
  19. 26 Lásd: a második balázsfalvi nemzeti gyűlés petícióját, s. d. Közli: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 592–593.
  20. Így Petre Teulescu. Idézi: I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Budapest, 1958. 114.
  21. Így Ion Eliade-Rădulescu. Idézve: ugyanott 117.
  22. „Az erdélyi románok” Batthyányhoz, Balázsfalva, 1848. szeptember 16. Országos Levéltár AR Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 485.
  23. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  24. Császári pátens, Olmütz, 1848. december 15. Országos Levéltár Gyűjtemények, 1848–49-i és emigrációs nyomtatványok. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 551. sz.
  25. Erről Kulmer ír egyik Jellačićhoz intézett levelében. Idézi: Gjuro (Djuro) Šurmin, A horvátok és magyarok 1848-ban és 1849-ben. Croatia, 1906. 40.
  26. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  27. Idézve: ugyanott I. 346.
  28. Idézve: ugyanott I. 345.

Irodalom

Jellačić báni kinevezésével a már említett műveken kívül foglalkozik Kossuth Lajos visszaemlékezése, Értekezés Magyarországról (In: Kossuth Lajos, Irataim az emigrációból. II. Budapest, 1881) és Andics Erzsébet tanulmánya, Kossuth harca az árulók és megalkuvók ellen a reformkorban és a forradalom idején (In: Andics Erzsébet, 1848–1849. Budapest, 1868). Jellačić pályafutásáról képet (de fölöttébb eszményített képet) ad Ernest Bauer, Joseph Graf Jellachich de Buzim, Banus von Kroatien. Schicksal und Legende des kroatischen Helden von 1848 (WienMünchen, év nélkül [1975]).

Kossuth ekkori általános helyzetmegítéléséről, valamint Kossuth és a kormány Jellačić elleni fellépéseiről bővebb tájékoztatást nyújt Spira, Kossuth Lajos forradalmi szövetsége és Spira, 1848 Széchenyije.

Horvátország 1848–49-i történetének kiadatlan forrásai közül legfontosabbak a báni levéltár iratai (Arhiv Hrvatske u Zagrebu, Acta Banalia) és a Jellačić-iratok (Arhiv Jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti, Zagreb, Ostavština bana Josipa Jellačića).

A nyár végén Horvátországban lezajló katonai készületekre adatokat szolgáltat Gunther E. Rothenberg, Jelačić, the Croatian Military Border, and the Intervention against Hungary in 1848 (Austrian History Yearbook, 1965). A Jellačićhoz augusztus 26-án érkezett üzenetről tájékoztat az ő két nap múlva Rajačićnak írott levele; közli Deák Imre.

A Jellačićot rehabilitáló szeptember 4-i királyi kéziratot közli Pap Dénes, Okmánytár II.

Jellačić betöréséről, Teleki Ádám árulásáról és a dunántúli népfelkelés kibontakozásáról részletesen tájékoztat Varga János, Népfelkelő és gerillaharcok Jellasics ellen 1848 őszén (Budapest, 1953) s további ismereteket is nyújt Andrássy Antal, Somogy megye 1848 őszén a Jellasics támadás idején (Somogyi Múzeumok Közleményei. I. Kaposvár, 1973).

A Jellačićcsal való megütközést neki megtiltó szeptember 18-i királyi kéziratot, valamint az ő szeptember 23-án Batthyányhoz intézett lemondólevelét lásd ugyanott II. Az udvari körök Jellačićcsal kapcsolatos terveiről szeptember 25-én Pulszky szerzett értesülést magától Ferenc Károly főhercegtől, s ezekről az értesülésekről még ugyanaznap két levél tájékoztatta Kossuthot: egy aláíratlan (közli V. Waldapfel, A forradalom és szabadságharc levelestára II.) meg egy Wargha Istvánnak, a király személye körüli minisztérium fogalmazójának kézjegyével ellátott (közli Deák Imre).

A képviselőház Jellašić üldözésére vonatkozó határozatát lásd a ház október 10-i délutáni ülésének jegyzőkönyvében; közli BeérCsizmadia.

a horvát báni tanács május 6-án benyújtott (s szintén április 25-én kelt) feliratát és Jellačić május 9-i sajtószabályzatát pedig Pejaković.