Juhász Gyula

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Juhász Gyula történész

Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.
költő
Wikipédia
Juhász Gyula 1924-ben
1907.
Juhász Gyula: Versek.
1914.
Juhász Gyula: Új versek.

Szabó Miklós

A művészeti forradalom kibontakozása

Kosztolányi így jellemzi a Négyesy-szeminárium hallgatóközönségét: „Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsont-fogantyús sétabottal, széplelkek, merészen öltöző lányok társaságában, tolsztojánusok, akik Krisztus-szakállt, hátrafésült nagy hajat viselnek és bőrsarujukról meztelen sarkuk kandikál ki, piros nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik esténként Schmitt Jenőt hallgatták, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak. Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint világfelfordító jelszót.”[1] Itt, ebben a szemináriumban kerül össze az irodalmi megújhodás gárdája: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Balázs Béla, Oláh Gábor, Gábor Andor, Kuncz Aladár, Csáth Géza, Mohácsi Jenő, Benedek Marcell, Pogány József. Fontos nevelő műhelye az új törekvéseknek az Eötvös Kollégium, amelynek első nagy nemzedékéhez Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Szabó Dezső tartozott.

A művészeti forradalom kezdetét a Nyugat megindulása jelenti 1908-ban és ugyanabban az évben a Holnap antológia megjelenése. Mindkét vállalkozás gárdája a Négyesy-szeminárium költőnemzedéke. Műveikben az európai művészet három nagy forradalmának hullámverése torlódik egybe. Az impresszionizmus és a naturalizmus ekkor jelenik meg – a kilencvenes évekbeli kezdetek után – költészetükben. Ez még Európa 19. század közepi művészeti forradalmának megkésett hulláma. Vele egyidejűleg érkezik és egyazon művekben jelentkezik impresszionista ihletésű jelenségekkel annak a két másik művészeti forradalomnak a hulláma is, amely éppen az impresszionizmus ellenhatását jelentette. Ha az impresszionizmus és a naturalizmus a jelenségmegragadás végletét jelentette, úgy a század első évtizedében jelentkező úgynevezett avantgarde irányzatok, a lényegmegragadás végletét képviselték, a „törvénykeresést”, ahogy a hazai irodalomtörténet-írás ezt a törekvést nevezni szokta.

A 19. század nyolcvanas éveinek impresszionista és naturalista törekvései és a 20. század elejének avantgarde kísérletei között azonban kavarog egy szerteágazóbb és homályosabb kontúrú művészeti forradalom is, különösen Közép-Európában. Ez a imperializmus hangulatművészetére a kötött formák felújításával reagál, az intimitásra a monumentalitás iránti vonzalommal, dekorativitással, a parnasszista intim szimbolikára, monumentális szimbolikával. A Nyugat és a Holnap lapjain jelentkező költők műveiben az impresszionista hangulatlíra ezeknek a nem impresszionista, hanem századvégi szemléletű törekvéseknek a külsődleges megjelenési formája. Ha a századvég művészeti forradalmának alapélményét egyetlen aforisztikus formulára akarjuk redukálni, azt mondhatjuk róla, hogy vezérelve a világ megmagyarázhatatlanságának, kifejezhetetlenségének élménye volt. A polgári világ kultúraegységének századvégi teljes széthullása, az értékek relativálódása és kollíziója – például a morális és művészmagatartás vélt összeegyeztethetetlensége –, a természettudományos világkép megingása: mind részei voltak a világ titokzatossá válása élményének. A művészi forma e szemlélet számára a megformálhatatlan formába öntése, a kifejezhetetlen kifejezése volt, lényege szerint paradox és abszurd tevékenység. A műalkotás nem képe volt a világnak, hanem szimbóluma. Szimbólum, mely éppen nem azáltal jelképezte a megfoghatatlan valóságot, hogy egylényegű volt vele, annak tükrözése vagy leképezése volt, hanem paradox módon esetleg éppen ellentétessége által. A paradox szimbólummá emelésének ezt a gyakorlatát nevezzük stilizációnak. A világ és ábrázolásának paradox volta mint alapélmény, táplálja a századelő művészetét. Belőle irónia fakad és szorongás. Közép-Európa viszonyai között inkább a szorongás vált alapélménnyé és főmotívummá.

Fentiek alapján kell értenünk a Holnap és Nyugat költői impresszionista, Nietzsche ihlette énistenítő, életfelfokozó megnyilvánulásait. A régebbről jövő ösztönzések már a századforduló problematikáját fejezik ki, hiszen a paradox szimbolikára minden anyag alkalmas, minden stilizálható. Példaként Babitsot említjük. Az 1909-ben megjelent „Levelek Irisz koszorújából” kötet verseinek sokszor említett tobzódása a kötött formák dekorativitásában, vonzalma az alliterációhoz a paradox szimbolika megnyilvánulása volt. Az első látásra régivágású haláldekadencia – az 1911-es „Herceg, hátha megjön a tél is!” kötet címadó szimbolikája – a bevezető versben feltűnik ahol a három évszakot leíró verset a halált jelenítő tél várakozó felidézése zárja. A halál itt ugyanúgy stilizáció, mint a kötött forma. Mint az élet lezárója, strukturálja az életet; formát, kifejezést ad a formátlan vitalitásnak. Babitsra és költőtársaira erősen hatott az a Nyugatról szétterjedő szellemi körérzet, amely a természettudományos determinizmus megingását felszabadulásként, új szabadság lehetőségeként élte át, nem bizonytalanság, metafizikus szorongás forrásaként. „Bolyai” című versében így fogalmazza ezt meg:

”Isten elménket bezárta a térbe
Szegény elménk e térben rab maradt
…
Én, boldogolván azt a madarat 
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot, 
mint pókhálóból sző kötélt a rab. 
…
kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó, 
vén Euklides, rab törvényhozó.” 

Az élménnyel Babits nem egyedül áll: megtalálhatjuk ezt KarinthyKék hajó” című novellájában is. A paradoxon játékosság vitális és nem szorongó vonásának felülkerekedése a századelő költészetében abban rejlik elsősorban, hogy a művészeti forradalom, ha indirekt módon is, harc, s ezt résztvevői mindig is annak érzik. A stilizáció minden mozzanata politikai tetté válik a magyar viszonyok között. A századelő szemléleti értékrelativizmusa a politikai konformitás prése alatt politikai liberalizmusként jelentkezik, az eszmék szabadságának princípiumaként, hiszen így támadják.

Babitshoz hasonlóan a századvégi világérzés paradoxiája vibrál Juhász Gyula nietzscheiánus énversein, Tóth Árpád impresszionizmusában.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt.

Lábjegyzet

  1. Kosztolányi Dezső, Négyesy László. (In: Írók, festők, tudósok. II.) Budapest, 1958. 310.

Műve

Juhász Gyula összes művei. 5. (1898–1917) Szerkesztette Péter László (Budapest, 1968)