Julius Haynau

A Múltunk wikiből

Julius Jacob von Haynau

Kassel, Németország, 1786. október 14. – Bécs, 1853. március 14.
osztrák hadvezér,
nevéhez fűződik az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás és megfélemlítés
Wikipédia
Haynau táborszernagy (Johann Rauh litográfiája)
Haynau táborszernagy (Johann Rauh litográfiája)
1849. május 30.
Julius Haynau báró átveszi a császári csapatok vezérletét.
1849. május 31.
Az országgyűlés elhatározza, hogy átteszi székhelyét Pestre, s emiatt üléseit egy hónapra felfüggeszti.
Görgei Debrecenben a békepárt vezetőivel tárgyal.
1849. június 3.
Magyar–velencei szövetségi szerződés.
1849. június 5.
A kormány visszaköltözik Pestre.
1849. június 6.
A minisztertanács határozata a szerbekkel és a románokkal kötendő béke feltételeiről.
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.
1849. június 12.
Szemere a parasztmozgalmak elleni szigorú fellépésre utasítja a megyéket.
1849. június 14.
A minisztertanács Stratimirović megegyezési ajánlatát tárgyalja.
1849. június 15–18.
Az orosz intervenciós sereg főerői átlépik a magyar határt.
1849. június 16.
A zsigárdii vereség.
1849. június 19–20.
Az orosz intervenciós sereg balszárnya behatol Erdélybe.,
1849. június 20–21.
A peredi vereség.
1849. június 27.
A kormány második felhívása a népfelkelésre.
Arad várának megvétele.
Iancu első megbékélési ajánlata.
1849. június 29.
Minisztertanácsi határozat a honvédsereg Maros menti teljes összpontosításáról.
1849. július 1.
Kossuth a honvédsereg főparancsnokává Mészáros Lázárt nevezi ki.
1849. július 2.
Az országgyűlés egyetlen pesti ülése.
Görgei komáromi győzelme.
1849. július 3.
Róma eleste.
1849. július 5.
Kossuth Görgeit felmenti hadügyminiszteri állásából, de meghagyja á fősereg élén.
1849. július 8–11.
A kormány Szegedre költözik.
1849. július 11.
A honvédesapatok veresége Komáromnál.
1849. július 13.
Görgei Komáromból elvonul Vác felé.
1849. július 14.
Kossuth Aulichot nevezi ki hadügyminiszterré.
Kossuth és Bălcescu megegyezése a magyar–román megbékélésről.
1849. július 15.
Görgei váci kudarca.
1849. július 20.
Perczel turai kudarca.
1849. július 21.
Ferenc József Scitovszky Jánost esztergomi érsekké és hercegprímássá nevezi ki.
1849. július 23.
Elbukik a badeni felkelés.
1849. július 24.
Mészáros lemond a főparancsnokságról.
Szemere kormánya nevében benyújtja lemondását.
1849. július 25.
Kossuth elutasítja a kormány lemondását.
1849. július 27.
Az orosz főerők átkelnek a Tiszán.
A képviselőház zárt ülésén a békepártiak Görgei főparancsnokságát kÖVetelik.
1849. július 28.
A képviselőház nemzetiségi határozata.
A zsidók egyenjogúsítása.
1849. július 29.
Perczel Szegedig vonul vissza. Haynau Szeged határába érkezik.
Görgei Tokajnál átkel a Tiszán, és megindul Arad felé.
1849. július 30.
A honvédsereg főparancsnokává Kossuth Dembińskit nevezi ki.
1849. július 31.
Bem segesvári veresége. Petőfi halála.
1849. augusztus 1.
Dembiński feladja Szegedet. A kormány és a képviselőház Aradra települ.
1849. augusztus 2.
Haynau bevonul Szegedre.
1850. július 6.
Haynau nyugdíjazása.

Spira György

A nagyhatalmak összefogása az elszigetelt Magyarország ellen

És így az idegileg összeomlott Weldent május végén felváltó új főparancsnok, Julius Haynau báró tábornagy vezérletével június derekán a császári hadseregnek (az ekkor már nem túlságosan sok szerb felkelőt is hozzászámítva) összesen immár 166 ezer katonája állott szemben a honvédsereggel, amelynek az összlétszáma ugyanekkor (ha belefoglaljuk a szervezett szabadcsapatok állományát meg azt a 30 ezernyi újoncot is, akit még július folyamán sem sikerült felfegyverezni) 173 ezer főre rúgott.

A Vág-vidéki harcok június derekán

Csakhogy Görgei – bár június legelején végre maga is megértette, hogy a seregnek megint a cselekvés mezejére kell lépnie – a kitűzendő célt továbbra is csak a Habsburgok megegyezéses béke kötésére való kényszerítésében látta, s e cél elérésére még mindig látott lehetőléget is, az esetben tudniillik, ha a császári csapatokra képes lesz még az orosz segélyhad megérkezése előtt újabb vereségeket mérni. Ő tehát, aki eddig késlekedett a támadó mozdulatok folytatásával, június második hetében, amikor feladata már egyedül a stratégiai védelembe vonulás lehetett s amikor a nyugati határszélen Haynaunak immár 83 ezer embere nézett vele farkasszemet, egyszerre újabb támadást indított a császári főerők ellen. Ezzel pedig a honvédsereg jóvátehetetlenül elesett az azonnali erőösszpontosítás lehetőségétől – s ráadásul anélkül, hogy Görgeinek akár csak helyi jelentőségű győzelmeket is sikerült volna kivívnia.

Holott ilyen győzelmek kivívására még mindig volt lehetőség – Haynau erőfölénye ellenére is. Haynau ugyanis a maga főerőit meglehetősen széttagoltan, túlságosan széles, Soprontól egészen Lipótvárig húzódó arcvonalon sorakoztatta fel. Görgei azonban, bár terve az volt, hogy az ellenség arcvonalát egyetlen – a Vág torkolatvidékén rá mérendő – nagy erejű csapással át fogja törni, ennek a hadmozdulatnak a lebonyolítására csupán az I., a II. és a III. hadtestet összpontosította, s indokolatlanul nagy erőket hagyott hátra Győr környékének és a Csallóköz keleti felének a biztosítására. Így pedig a támadásra kijelölt három hadtestnek még az áttörés kiszemelt pontján sem sikerült erőfölénybe kerülnie. És a nehézségeket az is növelte, hogy a támadás megindításakor Görgei nem is a helyszínen, hanem Pesten tartózkodott, úgy hogy a harcba vetett csapatok mindennemű központi irányítást nélkülözni kényszerültek. Holott ekkor már a fősereg valamennyi hadtestének élén új, elégséges hadvezetési tapasztalatokkal nem rendelkező parancsnok állott. (Damjanichot ugyanis – mint tudjuk – baleset érte, Klapka Debrecenből való visszatérte után a komáromi várőrség – a VIII. hadtest – parancsnokságát vette át, a hadban megőszült Aulich betegség miatt volt kénytelen visszavonulni a harctéri szolgálattól, Gáspár pedig a trónfosztásra válaszul tüntetően szabadságoltatta magát; s helyettük az I. hadtest (élére Nagy Sándor József tábornok, a II-éra Asbóth Lajos ezredes, a III-éra Knezić Károly tábornok, a VII-ére pedig Poeltenberg Ernő tábornok került.) S ezek után mi sem volt természetesebb, mint hogy a június 16-án Zsigárdnál megvívott ütközet végül is a honvédcsapatok vereségével végződött.

Görgei azonban ebből sem okult. Ellenkezőleg: mivel a vereséget nem volt nehéz az ő távolmaradásából eredeztetni, távolmaradására pedig hadügyminiszteri teendői adtak okot s így a zsigárdi kudarc kiváló érvet szolgáltathatott azoknak, akik helytelenítették, hogy ő a hadügyminiszteri tárca átvétele után is megtartotta a honvédsereg főerőinek parancsnokságát, a vereség hírére nyomban a táborba sietett s elhatározta, hogy a sereg élén való nélkülözhetetlenségének bizonyságául 20-án vissza fogja adni a kölcsönt Haynaunak. Ám a 20-án és 21-én lezajlott peredi ütközet megint csak a honvédcsapatok vereségével zárult. Az ellenség ugyanis a zsigárdi ütközet tapasztalatainak birtokában ez alkalommal már teljesen felkészülten várta a támadást, a sereg sorain belüli összevisszaságot pedig Görgei sem tudta kiküszöbölni, sőt még fokozta is azzal, hogy az ütközet első napjának végeztével, amikor már nyilvánvaló volt az újólagos kudarc, egyik percről a másikra elmozdította hadtestparancsnoki állásából Asbóthot is, Knezićet is, hogy jó előre olyan látszatot keltsen, mintha az elkövetkező vereségért őket terhelné a felelősség.

Próbálkozások a fegyveres erők összpontosítására

Hiába voltak hát a megismételt támadási kísérletek: Görgei nemcsak megverni, de még feltartóztatni sem tudta Haynaut, úgy hogy a császári főerők június végén már Komárom alatt állottak. S mert a Hernád mentén Paszkevics személyes vezérletével előretörő orosz főerőket a kilencszerte gyengébb IX. hadtest (amelynek a parancsnokságát Dembińskitől május végén – az idő közben tábornokká kinevezett – Wysocki vette át) szintén nem tartóztathatta fel, ekkorra Paszkevicsnek is egészen Miskolcig sikerült hatolnia. Közben pedig, Moldva és Havaselve területéről kiindulva, már Erdély elözönlését is megkezdte az orosz intervenciós sereg balszárnya, amelyet Alekszandr Nyikolajevics Ligyersz gyalogsági tábornok vezényelt. És így igen gyorsan elérkezett a kijózanodás pillanata az ország kormányrúdját kezükben tartó Szemeréék számára is, akik pedig június 5-én még diadalérzettel teljesen eltelve vonultak be a felszabadított fővárosba. Miért is Kossuthnak június utolsó hetében végre sikerült elfogadtatnia a kormánnyal a honvédsereg teljes összpontosításának a gondolatát. A június 29-i minisztertanács pedig, amelyen részt vettek a tábornoki kar Pesten tartózkodó tagjai is, ennek megfelelően elrendelte, hogy a honvédsereg hadtestei most – a Haynau erőinek megosztása végett Komáromban hátrahagyandó várőrség kivételével – mindenfelől haladéktalanul vonuljanak a Maros mellékére, s ott azután az egyesített sereg, támaszpontjául használva Arad várát (amely alig két napja, de éppen a legjobbkor megadta magát a március óta a temesközi csapatok, az V. hadtest élén álló Vécseynek), mérkőzzék meg Paszkevics főerőivel, még mielőtt Haynau főerői is a helyszínre érkeznének.

A június 29-i határozat megvalósulásának azonban többek között a peredi ütközet után a fősereggel együtt Komáromig visszavonult, s azóta ott veszteglő Görgei közremunkálása is elengedhetetlen feltétele volt. Görgei viszont – bár az utóbbi két hét hadieseményeinek a mérlegelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „Magyarország ügye immár menthetetlenül veszendő”[1] – továbbra is elképzelhetőnek tartotta, hogy egy-két helyi jelentőségű győzelmet arasson Haynau fölött, s ezek révén még mindig kicsikarjon a császáriaktól valamiféle engedményeket. Június 30-án tehát közölte Kossuthtal, hogy az elvonulási parancsnak nem tehet eleget, mivel Haynau máris elvágta a Duna jobb partján Komáromból Buda felé vezető utat. S amikor Haynau két nap múlva támadást intézett a komáromi várral átellenben a Duna jobb partján magyar kézen levő sáncok ellen, ő pedig a támadást sikeresen visszaverte, ezzel szabaddá tette ugyan a Buda irányába vivő utat, az elvonulásra kínálkozó alkalmat azonban ekkor sem ragadta meg, hanem az ütközet végeztével megint visszahúzódott Komárom falai közé.

Ámde Kossuth most már a sarkára állt, s Görgeit megtorlásul elmozdította főparancsnoki tisztségéből, a fősereget pedig maga utasította a Duna – még szabad – bal partján történő azonnali elvonulásra. Csakhogy erre a fősereg tisztikarának soraiban a tiszafüredihez megszólalásig hasonló zendülés tört ki, s a Görgeihez szító tisztek kinyilatkoztatták, hogy ha más parancsnok alá rendelik őket, akkor mindnyájan azonnal lemondanak. Ezzel azután egy álló hétig tartó huzavona kezdődött, amely – miközben az orosz csapatok immár a Duna bal partján történő visszavonulás lehetőségét is mind kétesebbé tették – végül azzal zárult, hogy Kossuth hadügyminiszterré ugyan Aulichot, a honvédsereg egészének főparancsnokává pedig Mészárost nevezte ki, a fősereg vezérletét azonban Görgei kezében hagyta, Görgei pedig kijelentette, hogy még egyszer támadást kísérel meg Haynau ellen, és ha ez a támadás eredménytelen lesz, akkor engedelmeskedni fog az elvonulási parancsnak, ha viszont győzelmet arat, akkor hadműveleteit eredeti terveinek megfelelően továbbra is a Dunántúlon fogja folytatni.

S minthogy ez a július 11-én megint Komárommal átellenben a Duna jobb partján megvívott ütközet (amelyben a vezényletet a 2-án megsebesült Görgei helyett magyar részről Klapka látta el) a honvédcsapatok vereségével végződött, ez pedig egyszeriben szertefoszlathatta azokat a reményeit, amelyeket eddig a dunántúli hadműveletek továbbfolytatásához fűzött, Görgei most már végre csakugyan elszánta magát a visszavonulásra.

A zsidóemancipáció

Annál is inkább, mivel az elmúlt hónapok során – mint a zsidókérdés tárgyában ekkor előterjesztett kormányjavaslat is kiemelte – bebizonyosodott, hogy „alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és munkásságban nemzeti háborunk körül felülhaladná”,[2] s ezt legújabban maga Haynau is megerősítette, mikor a fővárosba történt bevonulása után egyetlen percig sem késett a forradalomnak tett szolgálataik megtorlásául súlyos hadisarcot róni a pesti és az óbudai zsidókra.

Arad felé

Amikor ugyanis Görgei július 15-én Vácott orosz csapatokba ütközött s emiatt azután elkanyarodott Losonc felé, Haynau főerőinek a zöme már Komárom és Buda, Paszkevics főerőinek a zöme pedig Mezőkövesd és Gödöllő között helyezkedett el. Magyar részről viszont e Duna–Tisza közén át Szeged felé vivő utakat ekkor mindössze a Felvidékről visszavonult IX. hadtest egy része, valamint a közelmúltban Cegléd környékén újoncokból szervezett s egy hete Perczel parancsnoksága alá helyezett – nagyrészt még felfegyverzetlen – X. hadtest próbálta elállni. S hogy az ellenség előrenyomulását lassítsa, ez a kicsiny sereg július 20-án Turánál vakmerő támadást intézett ugyan Paszkevics egyik hadosztálya ellen, mikor azonban az ellenség erősítéseket is harcba vetett, mégiscsak meghátrálásra kényszerült, majd a következő napokban – bár a táborban tartózkodó Mészáros tiltakozott ellene s azután főparancsnoki tisztségéről is leköszönt miatta – Perczel parancsára egészen Szegedig vonult vissza. Ezzel pedig Perczel – jóllehet a visszavonulást a június 29-én előírt haderőösszpontosítás lehetővé tétele végett rendelte el – egyenesen megkönnyítette az ellenség dolgát. A teljes haderőösszpontosítást ugyanis a honvédsereg ténylegesen az ő Szegedre vonulása ellenére sem valósíthatta meg addig, amíg Görgei valahol Paszkevics hátában folytatta hadmozdulatait; Perczel visszavonulása tehát az adott körülmények közepette csupán arra volt jó, hogy Haynau előtt szabaddá tegye a Szeged felé vezető utat. S Haynau nem is késett kapni az alkalmon, úgy hogy Perczel Szegedre érkezésének a napján, július 29-én – noha számottevő erőket volt kénytelen hátrahagyni Komárom alatt és Pesten – 46 ezer emberével már ő is Szeged határában táborozott.

Közben pedig a helyzet a Királyhágón túl is válságosra fordult. Mert Bem a tőle megszokott mozgékonysággal csapást csapás után mért ugyan az Erdélybe több irányból betört ellenség egymástól különváltan támadó csoportjaira, s így megakadályozta, hogy az a Maros mentén rendeltetésének megfelelően eljusson az Alföldre és egyesüljön Paszkevics főerőivel, mivel azonban Ligyersz, akihez az annak idején Havaselvére menekült császári csapatok is csatlakoztak, együttvéve kétszer akkora erőkkel rendelkezett, mint ő, serege a szünet nélküli harcokban mindinkább megfogyatkozott, mígnem július utolsó napján elkövetkezett a véres segesvári ütközet, amelyben Petőfi is életét vesztette, majd augusztus 6-án a nagycsűri vereség is, s ez immár az erdélyi hadsereg teljes felbomlására vezetett.

És a nehézségek nem csak a harctereken lettek egyre nyomasztóbbak, hanem a politikai élet középpontjában is. Szemere például, hogy a küszöbön álló összeomlásért ne néki kelljen majd viselnie a felelősséget, július 24-én benyújtotta lemondását. S Kossuthnak, aki tudta. hogy a kormány feloszlása a pillanatnyi körülmények között általános fejetlenséget idézne elő, nagy nehezen sikerült elérnie, hogy Szemere végül mégis visszavonja a lemondást, ekkor azonban újból megmozdult a békepárt. A békepártiak ugyanis – abban a meggyőződésben, hogy az utóbbi hetek kudarcai végre kellőképpen aláaknázták Kossuth állásait – most már eljöttnek látták az időt Görgei hatalomátvételére. A képviselőház július 27-én Szegeden tartott zárt ülésén ezért – első lépésként – azzal a követeléssel hozakodtak elő, hogy Mészáros utódjául ismét Görgeit nevezzék ki a honvédsereg főparancsnokává. S indítványukat elfogadtatniuk nem sikerült ugyan – mert Szemere (aki Görgeire éppoly féltékeny volt, akár Kossuthra) nagy üggyel-bajjal keresztülvitte, hogy a ház egyelőre eltekintsen a határozathozataltól –, egyikük, Szunyogh Rudolf szabolcsi képviselő azonban az ülés végeztével ennek ellenére is nyomban kocsiba szállt, hogy immár közvetlenül Görgeihez forduljon, s magát a képviselőházi többség megbízottjának adva ki, felszólítsa őt a hatalom haladéktalan megragadására és a forradalom résztvevőinek legalább kegyelmet kieszközölni hivatott béketárgyalások azonnali megindítására.

Görgei, akinek – a Paszkevics figyelmét róla átmenetileg elterelő turai ütközet jóvoltából – idő közben csakugyan sikerült megkerülnie az orosz fősereget, ekkor már napok óta a Hernád torkolatvidékén táborozott, s egyelőre semmi jelét nem mutatta a továbbvonulás szándékának. 29-én azonban – megtudván, hogy az orosz fősereg Tiszafürednél két nappal korábban a Tisza bal partjára lépett – Tokajnál végre mégis átkelt a bal partra ő is, s most már valóban megindult Arad felé. De mert az orosz sereg hovatovább már Debrecenhez közeledett, most sem a legrövidebb úton, hanem kelet felé, Nagyvárad irányába kitérve, folytatta hadmenetét. És így Szunyoghnak csupán Nagykállóban sikerült találkoznia véle július 31-én.

Görgeinek eszerint kereken két hónapig kellett várnia, amíg a békepárttól végre igenlő választ kaphatott május 31-én Debrecenben felvetett javaslataira. A katonai hatalomátvételre és tárgyalások megindítására való hajlandóságát azonban ez a két hónap sem lohasztotta le. Mindazonáltal tárgyalni Görgei most már csak az oroszokkal kívánt. Haynau legyőzéséhez fűzött reményeinek szertefoszlása ugyanis véle is megérttette végre, hogy a császáriakkal csupán feltétel nélküli fegyverletételről van mód tárgyalni.

Temesvár

Csakhogy Dembiński most is hibát hibára halmozott. Mert az talán még nem volt hiba, hogy augusztus 1-én harc nélkül feladta Szegedet és Szőregen foglalt állást, jóllehet seregének létszáma ekkor a Bácskából kivont IV. hadtest csatlakozása folytán már 57 ezer főre rúgott s így felülmúlta Haynau szemben álló csapatainak létszámát. Az viszont már kétségtelen hiba volt, hogy amikor a 3-áról 4-ére virradó éjszakán Haynau is megkezdte a Tisza bal partjára való átkelést, egyelőre azonban csak egy részét dobta át a folyón, Dembiński, bár a Tiszán már átkelt ellenségre kétszeres erővel akár megsemmisítő csapást is mérhetett volna, meg sem kísérelte magához ragadni a kezdeményezést, hanem ehelyett úgy határozott hogy tovább folytatja a hátrálást. Ezzel ugyanis lehetővé tette, hogy 5-én azután, még mielőtt tábort bonthatott volna, éppenséggel – a Tiszán idő közben saját seregének már az utóvédjét is háborítatlanul átvezető – Haynau mérjen csapást őrá.

A következő hibát pedig Dembiński azzal követte el, hogy miután csapatait végül is nagy üggyel-bajjal kivonta a tűzből, seregével nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált tovább, hogy – elébb a Temesvárt ostromló Vécseyvel, majd Görgeivel és Bemmel is egyesülve – Erdély nyugati határszélére húzódjék vissza s azután ott vegye fel a harcot az ellenséggel. Mert nem vitás, hogy az erdélyi széleken Bem balsikerei dacára is több esély kínálkozott az ellenállás továbbfolytatására, mint Arad táján, ahol a sereget Haynau és Paszkevics immár könnyen két tűz közé foghatta volna. Mivel azonban a június 29-i minisztertanács az összpontosítás helyéül mégis Arad környékét jelölte ki s most már ennek megfelelően Aradra tartott Görgei is, Dembiński, mikor Temesvár s azon túl Erdély felé kanyarodott, ténylegesen nem azt mozdította elő, hogy a haderőösszpontosítás az eredetileg kitűzöttnél kedvezőbb helyen bonyolódjék le, hanem azt, hogy Haynau őközé és Görgei közé ékelődhessék, s ezzel a haderő-összpontosítást örökre lehetetlenné tegye.

Ez a hiba pedig végzetes következményekkel járt. Mert Kossuth, tudomást szerezvén Dembiński önfejűségéről, nyomban belátta ugyan, hogy kár volt Dembińskire építenie, s ezért haladéktalanul Bemhez fordult, most már őt szólítva fel a fővezérlet átvételére, mire azonban Bem 9-én megérkezett s csakugyan átvette a vezérletet, a sereg már Temesvár alatt állott. S Bem még ekkor is azon volt, hogy a sereget a Görgeivel való egyesülés céljából Aradra vezesse. Ámde ekkor már Haynau is Temesvár közelében táborozott. Ahhoz tehát, hogy az Arad felé való elvonulás zavartalanságát biztosítsa, Bemnek előbb vissza kellett szorítania Haynaut s ezért meg kellett ütköznie véle. A még 9-én megvívott temesvári ütközet azonban nem Haynau visszaverésére, hanem a magyar sereg megsemmisítő vereségére vezetett. Holott jó darabig sikert látszott ígérni az a félelmetes ágyútűz, amelyet Bem az ütközet kezdetén az ellenségre zúdított. Csakhogy a magyar tüzérség – lőszerkészletének kimerülése miatt – alig három óra elteltével kénytelen lett tüzet szüntetni. A sereg jobbszárnyán pedig evvel csaknem egyidejűleg feltűnt és átkarolással fenyegető rohamra indult az az ellenséges hadosztály, amelyet Haynau még előzetesen a Temesvárról Aradra vivő út birtokba vételére rendelt ki, hogy a temesközi tábort és Görgeit végképp elvágja egymástól. S Bem ekkor vágtatni kezdett a veszélyeztetett jobbszárny felé, de lova felbukván, olyan súlyosan megsérült, hogy képtelenné vált a harc további irányítására. A vezérlet nélkül maradt csapatok meg, hirtelen meginogva a most már minden irányból rájuk rontó ellenség nyomása alatt, rendetlen hátrálásba fogtak, s a hátrálás csakhamar fejvesztett futásba csapott át, úgy hogy mire bealkonyodott, a sereg teljesen és végérvényesen felbomlott. Ezzel pedig Görgei hatalomátvétele elől elhárult az utolsó akadály is.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

A terrort közvetlenül Julius Haynau táborszernagy, az ostromállapotnak alávetett ország főparancsnoka irányította, azonban kegyetlenkedéseire a felhatalmazást, a sugallt, olykor nyíltan adott utasítást a bécsi kormánytól, s a szigorú „példaadásra” környezete által is ösztökélt fiatal császártól, Ferenc Józseftől nyerte.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Míg Welden táborszernagy rövid főparancsnokoskodása idején a magyar konzervatívok még megkísérelték szerepük továbbéltetését, az őt hamarosan követő Haynau oldalán a császári bürokrácia képviselői váltották fel őket.

1849. június 2-án, amikor megindult a cári intervencióval egybehangolt utolsó roham a magyar ellenállás megtörésére, Schwarzenberg herceg terjedelmes felterjesztésben körvonalazta magyarországi politikája alapelveit. Szerinte Magyarország régi alkotmányos berendezkedését az 1848-as forradalom feldúlta, történeti jogait pedig, beleértve a pragmatica sanctio által biztosítottakat, a trónfosztó határozatok semmisítették meg. Ez a „jogeljátszás” – szögezte le nevezetes tételét – lehetővé teszi a győztes uralkodó számára, hogy maga alakítsa ki a meghódított ország új rendjét. Olyan, valamennyi társadalmi réteget megnyugtató és kielégítő berendezkedést sürgetett, amely az ország gazdasági fejlődését biztosítva lehetővé teszi, hogy Magyarország teherbíró képessége fokozódjék, és így a birodalom más koronaországait kárpótolhassa az érte hozott „áldozatokért”. Egyelőre katonai kormányzatot kell bevezetni, ami lehetőséget teremt szigorú rendszabályok keresztülvitelére, oly módon azonban, hegy a formálisan korlátlan hatalmat gyakorló főparancsnok oldalára egy, a polgári közigazgatási ügyeket irányító s a miniszterelnöktől függő megbízott kerüljön. Schwarzenberg annak megakadályozására törekedett, hegy a szakszerűtlenség, vagy a konzervatív befolyás keresztülhúzza számításait. Javaslatának megfelelően Bach bizalmi embere, az erdélyi szász Geringer Károly báró került a magyarországi polgári közigazgatás élére, azzal a megbízatással, hogy Haynau vérrel-vassal végrehajtott rendcsináló munkájával egyidejűen készítse elő Magyarországot a beolvasztásra.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Magyarország közigazgatási beosztása, 1854-1860
Magyarországtól nemcsak a külön „koronaországnak” tekintett Horvátországot és Szlavóniát (a Muraközzel s Fiuméval együtt), illetve Erdélyt a hozzácsatolt Partiummal egyetemben, valamint a határőrvidékeket különítették el, hanem a Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből, meg Szerém megye két járásából „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” elnevezéssel egy 1849 novemberében kiadott császári „nyílt parancs” rendelkezésének megfelelően formált új tartományt is. Magyarország megmaradt területét 5 katonai kerületre osztották. Ezek lettek a fokozatosan kiépülő polgári közigazgatás keretei is. A kezdetben 5 katonai, majd 5, s végül 10 polgári kerületre tagolt Erdély élére Ludwig Wohlgemuth báró került katonai és polgári kormányzóként, oldalán Eduard Bach polgári biztossal, a nagyhatalmú belügyminiszter öccsével. Wohlgemuth hamarosan bekövetkezett halála után az uralkodó a „tartományt” miniszterelnöke öccsének, Karl Schwarzenberg altábornagynak a kezére adta, Johann Bordolo báró altábornagyot állítva helyettesként mellé. Szegény Erdély nem sok előnyét látta új urai magas összeköttetéseinek. A WohlgemuthBach kettős – egykorú panasz szerint – az önkényt egyesítette a „hyperbureaukratizmussal„ a SchwarzenbergBordolo párosban pedig a kies „koronaországot” a szó szoros értelmében vett vadászterületnek tekintő herceg kormányzói nemtörődömsége korlátlan érvényesülési lehetőséget nyitott vaskezű helyettesének.

Magyarországon a polgári igazgatás térnyerését sokban segítette Haynau nyugdíjaztatása 1850 nyarán. Menesztését a nemzetközi közvélemény felháborodása, illetve saját önállóskodási törekvései tették sürgetővé. A kormányzat szívesen vette volna, ha a táborszernagy a számára biztosított óriási jutalommal a háttérbe vonul. Haynau azonban nemcsak gyűlöltté, hanem nevetségessé is tette magát. A „rend” bajnokának szerepében tetszelgő táborszernagynak külföldi körútján angol munkások ütlegei hozták tudomására, hogy nem felejtették el Aradot, se nem tekintik büszkélkedésre okot adónak magyarországi hóhérmunkáját. Haynau menesztése után az egymást váltó új főparancsnokok oldalán Geringer és bürokrata gárdája fokozott ütemben haladt előre a közigazgatás átszervezésével.

Az önkényuralom kiszolgálói

1849 őszén Haynau a helybeli váltótörvényszék elnökét, Uray Bálintot nevezte ki debreceni kerületi főbiztossá. Urayt reformkori szereplése érdemesítette a táborszernagy bizalmára, hiszen Szatmár megye alispánjaként 1834-ben ő vádolta meg felségsértéssel Wesselényit, az 1840-es években a reformellenzék letörésére indított koncentrált támadás idején pedig Máramarosban vállalt adminisztrátori megbízást.

Vörös Károly

A felsőoktatás

Az izraelita vallás számára a Haynau-féle sarc visszaszolgáltatásával keletkezett országos izraelita tanulmányi alapból 1877-ben létesült gimnáziumi tanfolyammal egybekötött főiskolai szintű rabbiképző.

Hanák Péter

A hadseregfejlesztési javaslat és a Széll-kormány bukása

De a magyar kispolgárság s az egyszerű dolgozó nép is nehezen tűrte, hogy fiai a Windischgrätz, a Haynau, a Jelačić hagyományait őrző tisztek és a német kommandó alatt szolgáljanak, hogy fölötte a császári abszolutizmust megtestesítő hadsereg – gyakran provokatív magyarellenességgel – basáskodjék.

Lábjegyzetek

  1. Görgey Arthur, Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években. II. Budapest, 1911. 306.
  2. Lásd: a zsidóraemancipációra vonatkozó törvényjavaslat indokolását. Közölve: ugyanott 871.

Irodalom

A Haynau főparancsnoki kinevezéséről szóló május 30-i császári kéziratot közli a Gyűjteménye a … legfelsőbb manifestumok és szózatoknak.

Haynaunak a fővárosi zsidók megsarcolását előíró július 19-i rendeletét reprodukcióban közli RózsaSpira.

Haynaura: von Schönhals, Biographie des k. k. Feldzeugmeisters Julius Freiherr von Haynau. 3. Aufl. (Wien, 1875); Kropf Lajos, Haynau kalandja Londonban (Budapesti Szemle, 1903); R. Bartsch, Haynau. Eine psychologische Studie (Wien, 1907).