Justh Gyula

A Múltunk wikiből
Necpál, 1850. január 13. – Budapest, 1917. október 9.
politikus, országgyűlési képviselő,
a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke
Wikipédia
1893. szeptember 27.
A Függetlenségi és 48-as Párt megalakítása a Justh-, Ugron- és Eötvös-féle függetlenségi csoport tagjaiból.
1911. április 16–18.
Az MSZDP XVIII. kongresszusa; a fegyverbarátság felajánlása Justhnak.
1911. július 30.
A Justh-párt, az MSZDP és szövetségeseik választójogi nagygyűlése Budapesten.
1912. január 30. és február 11.
Közös szociáldemokrata és Justh-párti tüntetések az általános választójogért.

Tartalomjegyzék

Hanák Péter

Eltolódások a politikai erőviszonyokban. Az 1892. évi téli választások.

A mintegy 70 képviselőből álló függetlenségi többség – amelynek vezérkarát a nemsokára bekövetkezett haláláig Irányi Dániel, mellette Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Eötvös Károly alkotta – ugyancsak kisebb belső csoportokra oszlott, de a negyvennyolcas nemzeti és liberális alapelvekben egyetértett. Ők az ellenzék feladatának az elvek és az eszmék őrzését tartották, de erősbödő önbizalommal vallották azt is, hogy a nemzeti közvéleménytől támogatott ellenzék képes a hazai és a birodalmi külpolitika befolyásolására, a nemzeti jogok védelmére, alkalomadtán bővítésére is.

Az egyházpolitikai harc kibontakozása

A vélemények megoszlottak az anyapártban is, amelynek elnöke Irányi halála után Eötvös Károly lett. Kossuth útmutatása alapján Eötvös pártkérdéssé akarta tenni a reformok elfogadását, de kisebbségben maradt, mire 17 társával együtt kilépett a pártból. Az új elnök, Justh Gyula nagy erőfeszítéseket tett az egység helyreállítására, de ezt csak azon az áron érte el, hogy az egyházpolitikában szabad kezet adott a képviselőknek. Közvetlenül a parlamenti vita előtt Kossuth még egyszer – utoljára – megszólalt a magyar közéletben. Elítélte az elvtagadás árán, a következményekre való tekintet nélkül erőltetett kormánybuktató taktikát. Érvei hatására a függetlenségi párt elhatározta a polgári házasság javaslatának támogatását, s a nagy többség, 80 képviselő a javaslat mellé szegődött. Nem csekély zavart okozott az egyházpolitika a Nemzeti Párt soraiban. A vélemények itt is megoszlottak. Maga Apponyi, sok taktikázás, csűrés-csavarás után végül is színt vallott a kötelező polgári házasság ellen. A tagságot azonban semmilyen irányban nem kötötték meg, ki-ki belátása szerint szavazhatott, és a képviselők fele a reform mellé állt.

A nemzetiségi egyházakat és pártokat – néhány liberális politikus kivételével – a reformellenes táborban találjuk. Az egyházak állásfoglalásának alapmotívuma a klerikalizmus volt, a befolyásuk és jövedelmi forrásaik megcsappanása miatt való aggodalom. A világi politikusok zöme úgy vélte, hogy a reformok az elnyomó államhatalom központosító és magyarosító törekvéseit szolgálják, s az egyházak jogkörének csorbításával újabb rést ütnek a nemzeti elnyomás elleni védelem bástyáján. Ismerve az egyház és a nemzeti mozgalom szoros kapcsolatát a románoknál, a szerbeknél, a kárpát-ukránoknál és részben a szlovákoknál, nem lehet elvitatni aggályaik bizonyos fokú megokoltságát. Mégis, a nemzeti szempontok előtérbe állítása ezúttal haladó polgári reformokkal fordította szembe őket.

Ilyen politikai erőviszonyok és csatározások közepette kezdődött meg 1894 februárjában a kötelező polgári házasság képviselőházi tárgyalása. A Múzeum körutat és a Sándor utcát, akárcsak a véderővita idején, nagy tömeg lepte el, csakhogy ezúttal nem a kormány, hanem az egyházpolitikai reakció ellen tüntetett. A vita kimenetelét végül is a függetlenségiek döntötték el, akik, mint láttuk, nem tagadták meg évtizedek óta hirdetett elveiket. Justh leszögezte, hogy a házassági reformot nem találja sérelmesnek egyházára nézve, de ha az egyház és a haza érdekei mégis szembekerülnek, egy pillanatig sem haboznék az egyház érdekét a hazáénak alárendelni.

Pártrendszer a század végén

A függetlenségi pártkör elnöke 1892-ben, Irányi halála után Justh Gyula, azután Eötvös Károly, majd 1895-ben, a frakciók egyesítése után Kossuth Ferenc lett.

A belpolitikai válság kiújulása

November 19-én a parlamenti ellenzék különböző irányzatainak képviselői a Néppárttól Vázsonyiig, Apponyitól Bánffyig, Justh Gyulától Ugron Gáborig, megalakítják a hosszú évekig uralkodó pártszövetséget: a koalíciót, és megválasztják vezető szervét, a kuruc kor emlékét idéző „vezérlő bizottságot”.

1905. szeptember 15.

Szeptember 15-én, a „vörös pénteken”, a fővárosban általános sztrájkkal egybekapcsolva folyt le a tüntetés. Százezer munkás hömpölygött ünneplőben, vörös szekfűvel, Vörös lobogók alatt az Országház térre. „A kép valóban forradalmi volt” – emlékezett a résztvevő. „Nehéz volt nem gondolni arra, hogy egyszer – a nagy francia forradalomban – Párizsban is ott álltak ilyen tömegek az akkori francia parlament előtt, de azok megtették még a hátralevő lépést is és magába a parlament üléstermébe is bekukkantottak.”[1] A sansculottok pesti utódai azonban nem szegeznek szembe ágyút a parlamenttel, csak a szociáldemokrata küldöttség vonul be. Garami átnyújtja a munkásság kérvényét, az elnök, Justh Gyula, kenetteljes savakkal türelmet és bizalmat kér: a Ház bölcsessége megtalálja majd a közmegelégedést hozó elintézés módját. A dolgavégezetlen küldöttség kint aztán elhiteti a tüntetőkkel, hogy sikerrel jártak. A tömeg békésen elvonul. A kétezer rendőrnek és a több század katonaságnak nem akad dolga.

Az uralkodó az országgyűlést október 10-ig újból elnapolta, és a mesteri előkészítés önelégültségével hívatta Bécsbe a koalíció öt vezérét. A helyzet és az elvárások kölcsönös félreértése jegyében küldték és fogadták az érdekeltek a meghívást a szeptember 23-i audienciára. A koalíció küldöttségét azonban a kormányalakítási megbízás helyett, amelyre bizton számítottak, hideg zuhany fogadta. A merev szertartásossággal lefolyt rövid fogadáson a király állva olvasta fel ultimátumát. Ez nagyjából megegyezett a Gołuchowskitól Bánffynak augusztus végén átadott feltételekkel, annyi eltéréssel, hogy nem említette egy esetleges új kiegyezés 29 éves időtartamát, ehelyett a költségvetés és az újoncjutalék sürgős megszavazását követelte. Végül a koalícióra hárította a felelősséget, ha az álláspontjához való ragaszkodás folytán „kimondhatatlan szenvedés és nyomor mind fenyegetőbb alakban hárulna Magyarországra„.[2] Az „ötperces audiencia” a koalíció arculcsapása volt, az ultimátum az erő tudatát sugárzó abszolutisztikus fenyegetés, de nem követte kapituláció. A parancs, akárcsak a két évvel korábban Chlopyban kiadott, a legszélesebb nemzeti közvéleményt sértette.

A megalázottan megtért vezéreket itthon tüntető tömegek fogadták, s ők ünnepélyesen protestáltak, hogy a nemzet jogaiból jottányit sem engednek. Szeptember végétől a koalíció megbomlott, a vezérlő bizottságban és főként a vidéki szervezetekben kialakult a megalkuvást ellenző, harcos irányzat. Justh, Polónyi, egy ideig Apponyi is az ellenállás aktivizálását támogatták.

Dolmányos István

A kormányprogram meghirdetése

Az új országgyűlés májusban Justh Gyula elnökletével ült össze.

A Lex Apponyi

A függetlenségi párt vezetői – köztük Justh Gyula – támogatták a kultuszminisztert, csitították ultrasoviniszta párttagjaikat.

Ellenzéki megnyilatkozások 1906–1907-ben

Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a nagy tekintélyű Justh Gyula is hajlik az ellenzék felé. Justh azonban még tépelődött, ingadozott; 1907-ben nem jutott el az új ellenzékiség vállalásáig.

Az 1907. évi kiegyezés

A folytatódó horvát obstrukció idején Justh kiállt a horvátok nyelvhasználati joga mellett, de a vitában sokszor maga is a többség reprezentánsaként jelent meg. A horvátok obstrukció-jogát már tagadta.

A balpárt megalakulása

Csávolszky behozta és meghaladta Justh Gyula korábbi előnyét és Károlyi Mihály politikáját kezdte hirdetni, Károlyi előtt. 1909-ben bekövetkezett halála visszavetette a szellemi irányzat kibontakozását.

A függetlenségi baloldal ösztönzését a szociáldemokraták egészítették ki. A Népszava helyesen rótta meg a házszabály-revízióval szemben tanúsított erélytelenségéért és a soviniszta kirohanásokért. A szocialista sajtó 1908-ban eleinte kellő érzékenység nélkül, majd egyre méltánylóbban foglalkozott a balpárttal, segítve annak demokratizálódását. Mindennek hatására lassan bizonyos haladás mutatkozott a balpárt ideológiájában. A Radikális 48 új programjában már nem követelte, hogy csak annak adjanak választójogot, aki tud magyarul írni és olvasni. Megtartotta azonban az írástudás cenzusát, ami így is jelentős tömegeket kizárt volna – elsősorban a nemzetiségek köréből – a politikai jogok gyakorlásából. Az antimilitarista hangulat hatására a párt követelései közé került a fokozatos lefegyverzés, majd az állandó hadsereg megszüntetése, az általános népfelfegyverkezés bevezetése. Tartalmazta az új program az 500 kat. holdon felüli nagybirtok állami megváltását. Nem tett utalást az államformára. A függetlenségi párt válságában a szervezeti és az eszmei rekonstrukciós elem, a régi program és az egykori pártállapotok érvényre juttatására irányuló szándék 1908-ban így is nagyobb mértékben volt jelen, mint az újító mozzanat.

A balpártban személyi változások is bekövetkeztek. Lengyel Zoltán kilépett, Eötvös Károly pedig elvállalta a kis képviselőcsoport vezéri tisztségét. A hatvanhetes pártok és a függetlenségi párt közötti fúziós törekvések kibontakozása atmenetileg igazolni látszott a túlzott múltba tekintést. Holló és Justh a fúzió mellett léptek fel, miközben harciasan követelték a bankügy rendezését. Justh 1908-ban még nem szánta el magát a kormánnyal való szakításra. Justh nagy tévedései bizonyítják, hogy a függetlenségi párt válságában nem egyszerűen a megalkuvásra hajló és a következetes iraáyzat csapott össze egymással. Justh ellenzékisége 1908 végén csak egyetlen téren, a bankkérdésben haladt lendületesen előre. Jórészt az ő sajatos kormányhűsége tette lehetővé, hogy Wekerle, Andrássy és Kossuth Ferenc elodázza a párt- és kormányválságot. A parlamenti oppozíció kristályosító tényezője ekkoriban még nem a Justh-csoport, hanem a balpárt volt.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

A felvonulással egyidejűleg Garbai Sándor pártvezetőségi taggal az élen szociáldemokrata munkásküldöttség kereste fel a Parlament épületében a képviselőház elnökét, Justh Gyulát és rövid beszéd keretében átadta neki a tüntető munkásság memorandumát. Garbai beszélt a munkásság súlyos anyagi és kulturális helyzetéről, hangsúlyozta a szociáldemokraták hazafiságát. „Mi, szociáldemokraták kijelentjük: hogy ennek az országnak, amelyben születtünk és élünk, teljes politikai függetlenségét, az ipar és kereskedelem felvirágoztatása miatt teljes gazdasági önállóságot, tehát az önálló vámterület sürgős megvalósítását akarjuk.”[3] Garbai szemére vetette a kormánynak, hogy 1907 folyamán 354 szakegyesület működését tette lehetetlenné. A számos problémát felvázoló beszéddel ellentétben maga a memorandum csak a választójog követelésére korlátozódott; azt kívánta, hogy a kormány mielőbb teljesítse ígéreteit és készítse elő a választójogi reformot.

Justh nem fogadta barátságosan a küldöttséget. Rövid válaszában azt hangsúlyozta, hogy a törvényhozás a nép minden rétegének érdekét „egyaránt szívén és lelkén viseli”, és a küldöttség elfogultan ítéli meg a képviselőházat.

Munkásmozgalmi ellenzék: Alpári és csoportja

Miután a pártalakító kísérlet meghiúsult, az ellenzék néhány, Alpárit támogató szakszervezeti csoportba szorult vissza. Ezek lapjai élesen bírálták a pártvezetőséget és új politikai irányvonalát: a Justh-párttal való együttműködést kárhoztatták. A bírálat ekkor is kategorikus: nem az együttműködés módjának kritikájára szorítkozik, hanem mindenfajta együttműködést károsnak tart és elvet.

A szociáldemokrata párton belüli baloldali ellenzék

A pártvezetőség radikális hangvétele, az általa szervezett nagy szocialista tömegakciókat követő hatósági megtorló intézkedések miatt a párt bázisát alkotó szervezett munkásság túlnyomó többsége az 1906 és 1912 közötti időszakban nem tartotta reálisnak az alkalmazottól elvileg eltérő, valóban új utakat nyitó szociáldemokrata politikát. Ugyanakkor tanúja volt annak is, hogy a pártvezetőség is képes a fejlődésre, és a korábbi irányvonal megjavításán fáradozik. Ezt bizonyította a Justh-párttal való összefogás csakúgy, mint az ideológiai problémákkal, a forradalomelmélettel, az agrár-kérdéssel, a nemzeti kérdéssel, a kultúrával való – a korábbinál behatóbb – foglalkozás, egyszóval mindaz, amit ezekben az években Kunfi Zsigmond, Varga Jenő, Pogány József és a hozzájuk közel állók munkássága jelzett.

Dolmányos István

Parasztpártok

A negyvennyolcas vonzáskörbe tartozó paraszti irányzatok többnyire a függetlenségi ellenzék – a balpárt, utóbb a Justh-csoport – politikai útitársaivá váltak, illetve azok maradtak.

Áchim demokratikus parasztpártja

Áchim gyökeres ellenzékisége 1908 végén, 1909 elején nem fért össze a Justh-féle koalíciós ellenzék támogatásával. Amíg a negyvennyolcas parasztpártok a függetlenségi ellenzékkel szemben általában kevéssé kritikus vagy teljesen kritikátlan álláspontot foglaltak el, Áchim mozgalma ebben az irányban is hasznos, ösztönző bírálatot gyakorolt. A parasztpárt 1909-ben nem fordult szembe az önálló nemzeti bankért indított mozgalommal, de helyesen mutatott rá arra, hogy az önálló bankot, amint az önálló vámterületet is, csak sokkal radikálisabb harcmodorral lehetne kivívni. A parasztpárt ezt a bírálatot szerencsésebben egyeztette össze a mozgalom nemzeti jellegének bizonyos kidomborításával. A vörös zászlóra kötött nemzetiszínű szalag, az új negyvennyolc jelszava, a magyar haladó múlt tradícióinak eleven politikai erővé változtatása – a Dózsa- és Martinovics-kultusz – lehetővé tették, hogy Áchim kedvezőbb helyzetből utasíthassa vissza a „hazafiatlanság” szokásos úri vádpontját. Áchim pártjának is jelentős érdemei vannak abban, hogy a Justh Gyula vezetése alá kerülő függetlenségi ellenzék fokozatosan balra tolódott.

Kísérletek a hatalom biztosítására 1908–1909 fordulóján

1908 decemberében a balpárt határozati javaslata arra kívánta felszólítani a kormányt, hogy nyújtson be törvényjavaslatot az önálló nemzeti bankról és gondoskodjék arról, hogy azt 1911. január 1-re valóban fel is állítsák. E kezdeményezés döntő lökést adott a függetlenségi párton belüli ellenzéki csoport kikristályosodásához. A következő napon Justh Gyula a koalíciós parlament történetében először foglalt el nyíltan ellenzéki álláspontot: a nemzeti bankból nem engedünk – mondotta. A párt jelentős része – Justhtal az élen – arra az álláspontra helyezkedett, hogy az önálló bank megteremtését határidőhöz kössék. Justh támogatta Holló Lajos csoportját. Az ellenzék az önálló bank jelszavában remélte megtalálni azt a célt, amely alkalmasnak látszott arra, hogy a pártvezetéssel szemben egyesítse a függetlenségi ellenzéket és a nemzeti közvéleményt.

A bankkérdés néhány hét alatt polarizálni kezdte az egész pártot. Két csoport alakult ki: az úgynevezett bankcsoport, Justh Gyula vezetésével és az önálló bankot ellenzők csoportja, élén Kossuth Ferenccel és Apponyival. A bankcsoport fellépésének nagy visszhangja támadt a függetlenségi párt felől és hívei körében. Justh 1909 elején országszerte népszerű ember lett. E siker titka elsősorban nem az önálló bank követelésének fontosságában rejlett, hanem a nemzeti ellenzékiség újjászületésének tényében. Justh sikerét a parlamenti ellenzéknél éppen az fokozta, hogy ő távolabbról ekkor lépett feléjük. Nyílt bankpártiságának frisseségében rejlett a szenzáció. Justh a függetlenségi párt egyik legösszetettebb alkatú politikusa volt. 1908 decemberében, 1909 januárjában meg nem a választójogi reform, hanem a bankengedményes politika állt programjának középpontjában.

A bankcsoport ellenzéki küzdelme során a steril közjogi igényektől fokozatosan eljutott az általuk „általános választói jognak” nevezett széles körű reform követeléséig. Justh ez idő tájt tanúsított következetlenségére mutat, hogy amíg 1909 elején a függetlenségi pártkörben hitet tett az általános, titkos és egyenlő választói jog mellett, az Andrássyval folytatott magánbeszélgetésében felajánlotta, hogy az önálló bank megvalósítása fejében kész elfogadni a plurális választói jog javaslatát, sőt lemond a perszonálunióról, és nem támaszt semmiféle új közjogi követelést. 1909 Justh és a bankcsoport ingadozásainak, visszahanyatlásokkal teli, lassú haladásának az esztendeje. Az önálló bankért indult mozgalom mögött a középbirtok egy része, a takarékpénztárak és a kereskedők egy csoportja, ipari tőkések és kisiparosok meghatározott rétegei álltak. A bankmozgalom azonban régi kereteihez képest szűkebb mederben tudott csak kibontakozni. Olcsó hitelért folyamodva az érdekképviseletek egy része a bankmozgalommal többé-kevésbé határos jelszavakat hangoztatott, de a nagybirtokos–nagytőkés érdekképviseletek többsége határozottan az önálló bank mozgalma ellen fordult. A bankvita idején különösen a bank-érdekképviseleti csúcsok maradtak egyetlen táborban, a közös bank mellett kiálló Kornfeld Zsigmond, a Magyar Általános Hitelbank elnöke körében. Magában az önálló bankot követelők soraiban is bizonytalankodások egész sora tapasztalható. Gyakori, hogy önálló bankot hirdettek, de ezen csak kartellbankot értettek. A közös bank védelmezőinek tábora éppen 1908–1909-ben szélesedett, így a két banktábor közti arányok 1905-höz viszonyítva erősen eltolódtak a bankmozgalom rovására. Az utóbbi elég erős volt arra, hogy országos jelentőségű, népszerű politikai–gazdasági akciót bontakoztasson ki, de ahhoz már gyengének bizonyult, hogy a mozgalom szűkülő bázisát megfordítsa vagy programját a kormánnyal szemben győzelemre vigye. A koalíciós kormány 1908–1909-ben nem az önálló bank irányzatának reprezentánsaként, hanem az ellene folyó harc szervezőjeként szerepelt.

Kossuth Ferenc a bankkérdés kezelését alárendelte as ellenzék leszerelésének. Külső megnyilatkozásaiban a bankkövetelés alkalmankénti taktikai jellegű felkarolásával igyekezett megbénítani az ellenzéket. A frakciók küzdelmében nem centrista álláspontot foglalt el, hanem tudatos megtévesztő politikát folytatott a jobbszárny javára, következésképpen lelki válságára sem találhatók adatok. A politikai küzdelem a kormány és a balpárt között Justh megnyeréséért folyt. Justh 1909. januári tárgyalásai Andrássyval, Wekerlével, januári egyezkedési kísérlete Ferenc Józseffel, Kossuth Ferenccel szembeni lojalitása 1909 tavaszán rendszeresen kihívta a szocialisták és a balpártiak bírálatát. Justh első nagy fordulata az volt, hogy ettől az állásponttól 1909 őszéig eljutott a Kossuth Ferenccel való nyílt szakításig. Kossuth 1908 novemberében Leo Biliński, az Osztrák–Magyar Bank kormányzója előtt bizalmas magánvéleményként kijelentette, hogy nem kívánja a bank különválását. Az 1908. december 20-i minisztertanácson megkísérelte rávenni a minisztereket, hogy a párt- és kormányválság elkerülése érdekében formálisan támogassák az önálló bank követelését. A kormány, látva a növekvő ellenzéki áramlatot, kompromisszumos megoldással kísérletezett: 1908 végén Andrássy javaslatára a szabadelvű párt egy régi megoldási ötletét, a bankközösséget gyakorlatilag megőrző kartellbankot tette meg saját álláspontjának.

A kartellbank tervezete az Osztrák–Magyar Bank nevét Ausztria és Magyarország Bankja névre kívánta változtatni, s a közös cégen belül két, egymással kartellviszonyban levő pénzintézetet akart kialakítani. E bonyolult felépítésű bank terve messze elmaradt a valóban önálló bank követelményei mögött. A kartellbank tervét a kormány 1909 februárjában fogadta el. A kormány javaslatát Kossuth saját memorandumával is támogatta. Ferenc József február végén bocsátotta maga elé Kossuthot. Nem adott határozott választ, de sejtette, hogy nem zárkózik el feltétlenül a terv elől. A hatvanhetes minisztereknek azonban nyíltan megmondta véleményét a kartellbankról: „Csodálatos dolog, hogy az urak komédiát játsszanak.”[4] A hivatalos királyi válasz ennek ellenére váratott magára, amit Kossuth jó jelnek vett. 1909 eleje volt az egyetlen időszak, amikor még a Ferenc Ferdinánd felől is lágyabb hangú üzenetek szálltak. Bécs látszólagos engedékenységét elsősorban az annexiós válság éleződése magyarázza.

Az annexiós krízis eseményei és a várakozás hónapjai a bankcsoportot balra tolták. Justh márciusban azt hangoztatta, hogy a bankprovizóriumba semmi szín alatt sem egyezik bele, és ha a kormányban egyedül maradna is, ellenzékbe menne. Holló Lajos ugyanakkor a parlamenti összetűzésekre utalva kijelentette: „Ma temettük a koalíciót.”[5] A koalíció temetése azonban mégsem jelentette a kormánnyal való határozott szembefordulást a bankcsoportnál. Április elején a Magyarország még azt írta, hogy Justh-csoport nem létezik, „hiszen Justh Gyula teljes lojalitással hangsúlyozta minden alkalommal, hogy vezérül Kossuth Ferencet ismeri el és teljes bizalommal van iránta”.[6] A szocialisták joggal bírálták Justhot a választójogi reform elhanyagolásáért, szociális programjának hiányaiért. Ugyanakkor Justh-bírálatuk néha a közös bank bizonyos mentegetésébe tévedt, és túlzottan háttérben hagyták Kossuth Ferenc hivatalos irányzatának kritikáját. Differenciálniuk kellett volna Holló és Justh között; az előbbi hosszú hónapokig mérsékeltebb politikája miatt mintegy Justh elé állt a bankmozgalomban. Szabó István gazdamozgalma 1909 tavaszán Kossuth Ferencet támogatta a párton belüli politikai küzdelemben, a bankkérdésben. Az annexiós válság lezárulása után az uralkodó végleg visszautasította a katonai követeléseket és a kartellbank tervezetét, s ezzel elzárta az utat a koalíciós kormány jelentősebb hatalombiztosító kísérletei előtt. A kormányt áprilisban lemondásra kényszerítő nézeteltérés a bank ügyében lényegesebb volt a király és a kormány, mint a kormány tagjai között.

Az uralkodóval tárgyaló és a magyarországi nemzetiségeknek kisebb engedményeket ígérő Justh 1909 elején népszerű lett a nemzetiségi pártokban. A bankmozgalom tábora ellenségesen fogadta Justh nemzetiségpolitikai megélénkülését. Részben ezért, részben pedig az uralkodóval folytatott tárgyalások szünetelése miatt Justh és a nemzetiségi pártok közeledése 1909 derekán abbamaradt, az előző időszak azonban hagyományt teremtett, segített abban, hogy Justh programjában utóbb az általános választói jog kerüljön előtérbe.

Az új kormányalakítási kísérletek első szakasza, 1909 április–június

Az átfogó kormányzati válság új jegyei: az Alkotmánypárt kegyvesztése az udvarnál, a kabinetkérdés felmerülése a gyakorlatban, az udvar lépései az ószabadelvűek elsődleges kormányra juttatására, egy új, általuk vezetett koalíció megalakításának kísérlete, a függetlenségi párt belső meghasonlásának felszínre kerülése, eltolódások a koalíció hangulatában az ószabadelvűek, illetve Justh javára. A koalíciós kormány végtusája korántsem egyszerűsíthető le a függetlenségi párt belső problémáira. A folyamatban legalábbis egyenrangú elem a hatvanhetes irányzatok koncentrációtörekvése. 1909 áprilisában a koalíció nem annyira lemondott, mint inkább az uralkodó lemondatta, hosszas várakoztatás után visszautasítva minden engedményigényét. Az április 25-i lemondást közvetlenül nem előzte meg a bankcsoport demonstrációja, ami azt kiválthatta volna. Ferenc József azonban egyelőre hivatalukban hagyta a minisztereket, hogy az átmenet ideje alatt fő célját, a hatvanhetesek tömörítését elérje. A kormány lemondatása és a bankcsoport körének szélesülése között szoros az összefüggés. A függetlenségi párt radikalizálódása nem a párt országos erőinek gyarapodásából következett – mint 1903–1905-ben –; fordítva: a pozícióvesztés által kiváltott elkeseredésből. A bankcsoport 1909 áprilisáig a párton belül még nem volt többségben. Fokozottabban májusban erősödött meg, kezdetben inkább Holló, mint Justh neve alatt. 1909. június elején rajzolódott ki a bankcsoport „többségveszélye” a képviselők között, hogy június végére a képviselői klub többségét valóban magával ragadja. Kossuth ekkor sem foglalt el közbülső helyet Justh és Apponyi között a pártban, hanem a bankmozgalom elleni küzdelem élén állt. Az udvar a maga javára igyekezett hasznosítani a függetlenségi párt belvitáját: előbb Justhtal, majd Kossuthtal próbálkozott, mint egy új koalíciós kormány feltételezett partnerével. Justhot nemzetiségpolitikai okokból is puhították. Kossuthtól eltérően Justh vállalta a plurálisnál lényegesen szélesebb választójogi reformot, de Justh bankköveteléseit az udvar nem vállalta.

Az új kormányalakítási kísérletek második szakasza, 1909 július–december

Justh személye ebben a történelmi pillanatban lépett jobban az előtérbe és fedte el végleg Holló alakját. 1909 szeptemberében a bankmozgalomnak – ekkor már pontosabb kifejezéssel: a Justh-irányzatú többségnek – nagyobb szerepe volt a kormány újabb lemondatásában, mint ez év áprilisában. A szociáldemokrata párt utcai tüntetéseivel szinte maga előtt tolta a parlamenti ellenzéket. De a fővárosi szocialisták nem tudták létrehozni „a világosság koalícióját”: a szeptemberi népgyűlésekre meghívott balpártiak visszautasították a részvételt. A többpárti összefogást a szocialisták kezdeményezték, ők voltak a rugalmasabbak. A visszalépni óhajtó alkotmánypárti miniszterek és Wekerle a hatvanhetes tábor irányában óhajtottak teret nyitni. Ferenc Józsefnek 1909. szeptember végén, miután már kiütötte a koalíciót a nyeregből, időelőttinek tűnt a lényegében véve hivatalnokkormány távozása, és – már csak az ellenzék nyomása miatt is – egyelőre rákényszerítette a minisztereket a maradásra.

Októberben Tisza István és az AndrássyWekerleKossuth-irányzat új koalíciós tárgyalásaira került sor, de a választójogi reform ismét problémát jelentett. Ferenc Ferdinánd még Vilmos császárt is mozgósította a kombináció meghiúsítására. Végül jórészt a párt másik szárnyát érintő tárgyalások miatt tört ki a féltékennyé vált Justh-irányzat elégedetlensége november első napjaiban. A polgári történetírás – s egy ideig a marxista is – a Justh-irányzat megmozdulását csak az egyébként fontos bankkérdéssel kapcsolta össze, mellőzve a két frakció 1909 eleje óta folyó versengését a dinasztia kegyeiért. Ami azonban Justhnál múltból maradt súlyos politikai hiba, az Kossuth Ferencnél a politika lényege volt. Ferenc Ferdinánd műhelye 1909 novemberében megenyhült Justhtal szemben.

Nincs jele annak, hogy a november eleji Justh-irányzatú megmozdulások célul tűzték volna ki a párt kettészakítását, még kevésbé, hogy a többség kívánt volna kilépni a pártból. Az erődemonstráció összefért a párt régi, kétfrakciós hagyományaival. Holló még a párt vezérének nevezte Kossuth Ferencet; Justh inkább elégedett mérleget állított fel a koalíció kormányzásáról. A „plutokrácia” elleni erős agrárius akcentusú támadás elválasztotta Justhot a nagypolgárságtól, de bíráló véleményeiben már egy másik, kispolgári viszonyításrendszer is felsejlett.

Több hónapig folyó tárgyalások után azonban Ferenc József elvetette mind Justh, mind pedig Kossuth Ferenc kibontakozási tervét. A dualizmus ingatag rendszerében ekkor már veszélyesnek és jórészt szükségtelennek tartotta a csekélyebb engedményeket is. Ez után csak egy lehetőség maradt az udvar és magyar szövetségesei számara: újra a régi hatvanhetesek után kellett nézni. Amint erre utaltunk, a király 1909. július elején utasította Lukácsot, hogy a legnagyobb titokban kezdje meg egy hatvanhetes kormány előkészítését, ugyanakkor a másik kezével aláírta a régi Wekerle-kormány új kinevezését.

November elején csúcspontjára ért a függetlenségi párton belüli válság. A két frakció közötti ellentétek ekkorra szakadékká szélesedtek. Ezekben a napokban a két frakció külön programot állított össze a maga számára. November 7-én – egy és ugyanazon napon – Justh Makóra kísértette magát párthíveivel, ahol beszámolót tartott; Kossuth Ferenc pedig Budapesten hívott össze pártvacsorát. Ez alkalommal Justh mellé 115 képviselő, Kossuth mellé csupán 91 képviselő állott.

November 11-én a függetlenségi párt kettészakadása formálisan is bekövetkezett. Ezen a napon arról szavaztak, hogy a párt az önálló bank felállítását 1911. január 1-re kérje-e – amint ezt Justh kívánta – vagy pedig Kossuth álláspontjának engedve ne tűzzön ki határidőt. Kossuth leszavazásával beteljesedett a pártszakadás. Hasonló megoszlása már évekkel ezelőtt is előfordult, mégsem került sor szervezeti elkülönülésre. Ekkor azonban a Kossuth-frakció nyomban új pártot alakított, a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth-pártot. A pártszakításra tehát Kossuth Ferenc szánta el magát. Amíg többsége volt, óvakodott szakítást kezdeményezni. A kisebbséggel Kossuth Ferenc lépett ki és alakított új pártot, míg a törzspárti többség Justhot tette meg hivatalos vezérének. Az anyapártban Justh szilárd híveinél jóval többen maradtak: a képviselők „helyezkedtek”.

A tulajdonképpeni Justh-irányzat végleges pártbeli felülkerekedésének gátat vetett képviselői gárdájának, helyi vezetőinek társadalmi összetétele. Ebben uralkodó helyzetük volt a középbirtokos, az agrárkereskedő, a mezővárosi polgár, a kézműves és a gazdagparaszti elemeknek. Justh szűkebb irányzata tehát nem tudta maga mögött a nagybirtokosok és a városi tőkések többségét. És a függetlenségi párti friss és régi burzsoázia – megrekedt kézműves és kereskedő polgárság – csak akkor lesz majd befolyásosabb a politikában, amikor a háború az uralkodó osztályok egészének hangulatát megváltoztatja.

A szociáldemokrata párt legnagyobb sikerélménye a koalíciós kormány idején a függetlenségi párt kettéválása volt. A pártvezetőség pontos jellemzést adott a függetlenségi pártban kialakult helyzetről, miközben demokratikusabb politikára serkentette a Justh-pártot. 1909 decemberében Versecen alkalmilag közös szocialista és Justh-párti népgyűlésre került sor. A szociáldemokraták távolról sem elég kritikusan elemezték a szabadelvű párt megújhodását, de az általuk irányított népmozgalomnak fontos szerepe volt Khuen-Héderváry demokratikus taktikájának kikényszerítésében.

Tisza tekintélye 1909 őszén régi hívei, sőt részben ellenfelei körében magasabbra ívelt, mint bármikor korábban. A Tisza-reneszánsz 1910–1911-es szakasza általánosabb lehetett, de a szenzáció frisseségével 1909. november–decemberi „népszerűsége” hatott. Míg 1909 elején Tisza óhajtott belépni Andrássy pártjába, ősszel már Andrássy legfőbb gondja volt, hogy Tisza előkészületben levő pártjába belépve a maga pártját átmentse. A Tisza- kormány megalakulását 1909 novemberében főleg az akadályozta meg, hogy Tisza István „manővernek” tartotta Khuen-Héderváry választójogi ajánlatát, különösen miután az uralkodóval tárgyalva megtudta, hogy Ferenc József nem helyez súlyt arra, hogy a legradikálisabb megoldást keressék.

A király november 27-én magához hívatta Tisza Istvánt és felkérte a kormány megalakítására. Tisza elvileg nem zárkózott el ilyen feladat vállalása elől, de még nem tartotta elég érettnek a helyzetet arra, hogy nyíltan átvegye a vezetést. Khuen-Héderváry a közhangulatot jobban ismerve ragaszkodott a Fejérváry-kormány módszereinek részleges felhasználásához – a rájuk való nyílt hivatkozás nélkül –, és ehhez idővel elnyerte az uralkodó engedélyét. 1909 decemberében Khuen-Héderváry már érdemi tárgyalásokat folytatott egy tiszta hatvanhetes kormány megalakításáról. Biztosította Andrássyt, hogy az általános választójog programja ellenére nem rajong az általános és egyenlő szavazati jogért és szándékában áll ígéretét esetleg idővel megváltoztatni. Andrássy azonban, aki szívesen alakított volna kormányt Tiszával, csak támogatásáról biztosította Khuen-Héderváryt, és főleg a reformtól aggódott.

December közepén ismét Lukács László személye került előtérbe, aki igyekezett Justhot rábeszélni a régi hatvanhetesek és a Justh-csoport koalíciójának létrehozására. Justh hozzájárult volna, hogy kormányt alakítsanak két-három, a király által kinevezendő hatvanhetes miniszterrel együtt; vállalta a paktumot, Bosznia-Hercegovina annexióját és ennek következményeit is. Ellenszolgáltatásul kérte az önálló bankot és a pluralitás nélküli „általános” választójogot. A király e feltételeket most sem fogadta el. Ezt Justhnak személyesen is tudtára adta december 31-i kihallgatása alkalmával. Ami Justhot december végén Ferenc József fogadótermébe vitte, az sokkal inkább a politikai gondolkodás avultsága volt, mint Lukács megtévesztő eljárása. A szociáldemokrata párt tüntetésével és propagandájával demokratikus „fundamentumemelésre” szólította fel Justhot. A szocialisták a legjobb pillanatban, közvetlenül Justh bécsi kudarca előtt kapcsolódtak be erőteljesebben a függetlenségi politikus Odisszeájának jobbra fordításába.

Az addig legegységesebb koalíciós irányzat, a Néppárt is megbomlott 1909 és 1910 fordulóján. Vezető politikusainak egy csoportja visszafordult a régi, politikailag konzervatívabb hagyományokhoz. Az ónéppárti politikusok előtérbe kerülésével kezdett kiszáradni az a kötőanyag, amellyel e párt a koalíció különböző ágazatait a közjogi sérelmi politika jegyében segített egybecementezni. Végetért a párt „Rakovszky-korszaka”. Más oldalról újabb, sikeresebb kísérletet hajtott végre egy néppárti csoport a keresztényszocialista mozgalom párttá alakítására. A Justh-irányzattal együttműködő Giesswein személyében a Néppárt is önleleplezőhöz jutott. Meggyengült a Néppárt többnemzetiségű jellege.

Khuen-Héderváry kormányalakítását végül jórészt az mozdította elő, hogy meg tudta szerezni magának az AndrássyWekerleKossuth-féle koalíciós irányzat támogatását, illetőleg semlegességét. E döntő napokban még a Justh-irányzat többsége sem követte a Bécsből szakítással hazaérkező Justhot, ami januárban elbizonytalanította a függetlenségi anyapárt magatartását.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

A Függetlenségi és 48-as Párt – Justh pártja – elsősorban a közép- és kispolgárságra, az ellenzéki értelmiségre, a birtokos parasztság egy részére támaszkodva, szembefordult az uralkodó osztályok erősödő szövetségével, s kereste a kapcsolatot az ország liberális és demokratikus erőivel. Ezek a kapcsolatok azonban egyelőre még lazák, gyengék maradtak. A Justh-párt – bízva a választási győzelemben – a választójoggal rendelkező társadalmi rétegek megnyerését tekintette fő feladatának. Igényelte ugyan a választójogból kirekesztettek támogatását is, de óvakodott attól, hogy velük olyan szoros együttműködést alakítson ki, amely esetleg elriasztaná a párttól a közép- és kispolgárságot, az értelmiséget és a birtokos parasztságot. A párt követelései között szerepelt az általános választójog, de központi helyen továbbra is az önálló nemzeti bank jelszava állt, még a választójog titkosságát sem tették magukévá. Nem ismerték fel, hogy a bankkérdés alkalmas lehet a pártszakadásra, de nem lehet elégséges a remélt választási győzelemhez, még kevésbé a demokratikus és liberális irányzatok tömörítéséhez. Pedig Jászi Oszkár már a pártszakadás időszakában figyelmeztette Justhot, hogy az önálló nemzeti bank programja kevés a tömegek mozgósításához. „Justh Gyula törekvései mindaddig meddők fognak maradni – írta – amíg a függetlenségi párt nem áll élére a demokratikus átalakulás ügyének.”[7]

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

Kunfi már 1909 végén felvetette, hogy a munkásságnak a népjogok melletti kiállásra kell kényszerítenie a Justh-pártot. Justhéknak azt a tanácsot adta, hogy a kormányképességre való törekvés helyett inkább vállalják az általános, titkos választójogért vívandó küzdelmet. „Mert csak az ország demokratizálásával szüntethetjük meg Magyarország gyarmati helyzetét és vethetünk gátat az osztrák tőke folytonos kiszipolyozásának.”[8] A népgyűlés által elfogadott határozat – Kunfi érvelése nyomán – felszólította a Justh-pártot, hogy „minden kicsinyes mellékszempontot félretéve az általános, titkos, egyenlő választójogot tegye saját kormányprogramjává”. Kinyilvánította a népgyűlés egyúttal azt is, „hogy ez esetben e kérdésben a munkásság éppen olyan messzemenően melléje fog állni, mint amilyen messzemenően és elkeseredetten ellene fordul, ha az ellenkezője fog történni”.[9]

Az új orientációval kapcsolatosak azok az állásfoglalások, amelyek a korábbiaknál nagyobb megértést tanúsítanak a tradicionális függetlenségi követelések iránt. Felvetődik a kérdés, mennyi ezekben a megnyilatkozásokban a komoly meggyőződés és mennyi a taktikai elem? Való igaz, hogy a párt „hivatalosan” sohasem ellenezte az úgynevezett nemzeti követeléseket. Az ezekkel kapcsolatos állásfoglalást azonban – gondoljunk az önálló vámterület vagy az 1903-as pártprogram vitájára – mindig bizonyos határozatlanság jellemezte. Ott kifejtettük, hogy ez a bizonytalanság is közrejátszott a párt 1905-ös taktikájának, s a választójog elsőbbségének kialakulásában. 1910 elején is nyilvánvaló volt, hogy a párt végül is azon oldal felé fog fordulni, amely a választójogi küzdelem szempontjából ígéretesebb szövetségesnek látszik. Khuen-Héderváry kinevezése keltett bizonyos reményeket. Az új kormányfő 1910. január 24-i beszédében kijelentette, hogy az Andrássy-féle plurális választójogi javaslatot elejti, és a reformot az általános választójog elvei alapján véli megalkotandónak. A szociáldemokrata pártvezetőség várakozással fogadta Khuen-Héderváryt és &ndasah; a baloldal bírálata ellenére – egyezkedni próbált vele. Csakhamar kitűnt azonban, hogy kompromisszum ezúttal sem lehetséges. A választójog kérdésében végül is Tisza intrazigens felfogása bizonyult mérvadónak.

A párt a Tisza vezetésével felülkerekedő reakció elleni küzdelemben igyekezett a polgári baloldal körében szövetségesekre szert tenni. Ebbéli törekvései egybeestek a munkapárttal szembenálló polgári baloldal 1910 tavaszán kibontakozó tömörülésével. A koalíció bukása után, az új kormányzati rendszer kiforratlansága idején a haladó szabadkőműves szervezetekben befolyásos radikálisok elérkezettnek látták az időt arra, hogy olyan – egyelőre nem pártjellegű – társadalmi szervezetet hozzanak létre, amely összefogva a pártokon kívül álló haladó polgári erőket, eredményesen vehetné fel a harcot a választójogi reformért, a demokratikus átalakulás legfőbb feltételéért. Ebből a meggondolásból jött létre 1910. április 21-én a választójogi reform különféle híveit tömörítő szervezet: a Választójog Országos Szövetsége. Elnöke, Bánffy Dezső a szervezetet a maga konzervatív politikájának álcázására kívánta felhasználni. Bánffy alig leplezett nacionalizmusa és taktikázása erőteljesen fékezte a szövetség tevékenységét, annak ellenére, hogy munkájába bekapcsolódott a szociáldemokrata párt is. Bánffy halála után, 1911 májusában Justh Gyulát választották elnökké. Ettől fogva a szövetség egyik fontos összefogó s igen aktív szervezete lett a szocialista és radikális polgári erőknek. Tevékenysége mindenekelőtt a választójogi népgyűlések, tüntetések szervezésére irányult; emellett a választójogi propaganda szervezeteként is tevékenykedett.

Néhány héttel a választójogi szövetség létrejötte előtt jelent meg a magyarországi szabadkőművesség lapja: a Világ. A Bálint Lajos, majd Purjesz Lajos szerkesztésében megjelenő napilap kiadása, amely valójában a baloldali szabadkőműves csoportok, mindenekelőtt a polgári radikálisok szócsöve és politikai nézeteinek propagálója volt, nagy jelentőségű lépés volt a polgári radikalizmus önálló politikai irányzattá válásának útján. A szerkesztőség tagja volt Jászi Oszkár is; a lap iránya elválaszthatatlan az ő nevétől. 1913-ban bekapcsolódott Bíró Lajos, aki harcos publicisztikájával nagy szolgálatokat tett a polgári radikalizmusnak. A Világ hamarosan a klerikális és a munkapárti lapok támadásainak kereszttüzébe került.

Az 1910. júniusi választásokon a szociáldemokrata párt azokat a jelölteket támogatta, akik hitet tettek az általános választójog mellett. Ez a gyakorlatban főleg Justhék támogatását jelentette, a Függetlenségi és 48-as Párt ugyanis már február 27-i manifesztumában elkötelezte magát az általános választójog mellett. A szociáldemokrata választási agitáció a korábbi pártgyűléseken elhangzott bírálatokat figyelembe véve ezúttal nagyobb gondot fordított a paraszti szavazókra. Az idevágó kongresszusi határozat megállapította: „A választási küzdelem kiterjesztendő a falusi kerületekre is, amelyekben a földnélküli mezőgazdasági proletárok és kisgazdák figyelmét arra kell felhívni, hogy a demokratikus választójog a leghatározottabb eszköz arra, hogy a papi javak és a világi latifundiumok a dolgozó népmilliók kezébe jussanak.”[10]

A választások ismét csalódást okoztak. Nem azért, mert a párt ezúttal sem szerzett mandátumot – erre komolyan nem is számított –, hanem azért, mert a Justh-párt előretöréséhez fűzött remények nem valósultak meg. Az új országgyűlés megnyitása és a trónbeszéd elhangzása után azok az illúziók is eloszlottak, amelyeket a szociáldemokrata vezetők az uralkodó választójogi hajlandósága iránt tápláltak. A csalódásnak Kunfi nyilvánosan is hangot adott. 1910 decemberében, a delegáció ülésszakát megnyitó Ferenc József Budapestre érkeztekor elmondott beszéde már a „Habsburg-legenda” végleges szétfoszlását jelezte.

A választások utáni hónapokat továbbra is a választójogi küzdelem töltötte ki. November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását.

Pölöskei Ferenc

A véderővita és a Khuen-Héderváry-kormány bukása

A véderő fejlesztését nemcsak a kormánypárt, hanem a parlamenti ellenzék is szükségesnek tartotta. A parlamenti csatározások nem is az új véderőtörvény szükségességét vonták kétségbe, hanem megvalósításának feltételeit állították előtérbe. A Justh-párt a javaslat elfogadását az új választójogi törvény előkészítésével és elfogadásával hozta junktimba. A Kossuth-párt, a Néppárt és Andrássy csoportja pedig a hagyományos nemzeti vívmánypolitika útján, nyelvi engedményeket próbált kicsikarni a véderőjavaslat elfogadása fejében.

A Justh-párt vezetésével kezdődő ellenzéki obstrukció miatt egyre világosabbá vált, hogy a munkapárt a törvényjavaslatot nem képes a hagyományos vitavezetés alapján elfogadtatni. Az is kitűnt azonban, hogy az ellenzék sem tudja azt levetetni a parlament napirendjéről. A kormány ezzel válaszút elé került. Előbb-utóbb döntenie kellett: vagy ragaszkodik a véderőjavaslat törvénybe iktatásához és akkor útját kell állnia az obstrukciónak, vagy nem nyúl a hagyományos parlamentáris gyakorlathoz, ebben az esetben viszont le kell mondania a javaslat elfogadtatásáról. A kormány kezdetben a véderőjavaslat benyújtását követő obstrukció ellenére sem gondolt házszabály-revízióra, illetve a házszabályok új értelmezésére és alkalmazására; idegenkedett az 1904. november 18-i „zsebkendőszavazás” bárminő megismétlésétől. A véderőreformot ezért kezdetben az ellenzék kifárasztásával, majd Bécsben is elfogadható reformokkal, kompromisszumokkal szándékozott elfogadtatni. Több kísérletet tett arra, hogy békés úton szüntesse meg az obstrukciót. Először a házelnök, Berzeviczy Albert közvetítő akciójától várt sikert. Nem fogadta azonban el az ellenzék kívánságlistáját, amelyen többek között a kétéves szolgálati idő megtartása, az általános választójog, a magyar tannyelvű altiszti iskolák felállítása és az egykori „kilences bizottság” nyelvi javaslatai szerepeltek. Berzeviczy emiatt 1911. november 7-én lemondott.

Tisza ekkor már az obstrukció erőszakos letörését és a házszabály-revíziót követelte. Az 1905. évi választási veresége megrázta, de nem ösztönözte korábbi politikai elképzeléseinek – a dualizmus fenntartásának és megszilárdításának – feladására. Ellenkezőleg, bukása rádöbbentette a végbement változásokra és még jobban tudatosította benne a dualizmust fenyegető veszélyeket. Ezután óvatosabban, a népszerűtlenség ólomsúlyával, de még nagyobb energiával tört célja felé. 1905 után, töprengések és kérdőjelek között, az aktív politikától visszavonultan mérlegelte az erőviszonyokat, a történelem új tényezőit és esélyeit. Azzal nőtt az uralkodó osztályok reprezentánsai fölé, hogy egyáltalán végiggondolta a történelmi Magyarország és a dualista rendszer fenntartásának konzekvenciáit, ha konzervativizmusa miatt eleve nem találhatta is meg a helyes választ. A magányos geszti évek csak konzerválták, megcsontosították politikai koncepcióját, legfeljebb a megvalósítás formáit és módszereit módosították.

Az 1906-tól 1909-ig tartó magány évei után egy ideig bízott még abban, hogy a parlamenti pártokat a magyar uralkodó osztályok alapvető érdekei alapján rá tudja bírni az együttműködésre. Az ellenzéki pártok kritikája azonban 1910 után inkább erősödött, tartalmilag is kiszélesült. Tisza korábban a politikát a parlamenti élettel azonosította. Azt az elvet vallotta, hogy ami nem kérdés a parlamentben, nem lehet vita tárgya a politikában sem. 1911-ben az obstrukció megindulása után azonban lemondott a remélt együttműködés lehetőségéről s az adott parlamentarizmust már alkalmatlannak tekintette a rendszer megvédésére. A következő alternatíva elé került: vagy lemond a dualizmus megszilárdításának általa elképzelt programjáról, vagy túlteszi magát a korábban többé-kevésbé még tiszteletben tartott parlamenti szabályokon, a családi tradíciókkal is övezett kormányzati mechanizmuson. Tisza a második lehetőséget választotta.

A munkapárt mérsékelt liberális szárnya azonban 1912 tavaszáig meg tudta akadályozni Tisza elképzeléseinek valóra váltását. Mind a kormány, mind az ellenzék elfogadta Székely Ferenc igazságügyminiszter újabb kompromisszumos javaslatát. Eszerint az ellenzék felfüggeszti az obstrukciót, a képviselőház elnöke ugyanakkor Návay Lajos lesz, aki az 1904. évi „zsebkendőszavazás” után kilépett a szabadelvű pártból, és most ígéretet tett: nem sérti meg a házszabályokat. Közben kidolgozták volna a végleges megoldás feltételeit. A parlamenti nyugalom azonban a vártnál rövidebb ideig tartott. Justh Gyula – a jobboldali ellenzék nyomása ellenére – a tárgyalásokon továbbra is ragaszkodott a választójogi reform sürgős megvalósításához.

A Justh-párt új orientációja és a baloldal szövetkezése

A teljes cikk.

Parasztpártok és parasztmozgalmak

Áchimot 1910-ben Békéscsabán ismét országgyűlési képviselőnek választották. Így nemcsak pártjában, hanem a képviselőházban is tovább folytatta a törvényhozás és a közigazgatás demokratizálásáért kezdett harcát. Felfigyelt a kormány háborús készülődésére is. Justh Gyulához hasonlóan a hadseregfejlesztéssel ő is a néptömegek gazdasági és kulturális felemelkedésének programját állította szembe. „Ha széjjel nézünk ebben az országban – mondotta többek között 1911 tavaszán a képviselőházban –, mindenütt szuronyokat, hadseregfejlesztést, ágyúgyárak építését és arra való hajlandóságot látunk mindenütt, akkor, amikor az iskolák düledeznek, amikor a kultuszminiszter úr arról panaszkodik, hogy iskolára, kultúrára tárcája keretében elég pénz nincsen… Pedig az én szerény nézetem szerint ennek az országnak népességét, gazdagságát és kultúráját nem a külellenség ellen kell védeni, hanem a hadseregre való esztelen pazarlás és esztelen, nagyarányú költekezés ellen, amely országunkat tönkre fogja tenni.”[11] Ugyanebben a képviselőházi beszédében tért ki a nemzeti munkapártiak mandátumszerző választási ígéreteire, s utólag hitet tett a progresszió irányzatainak legfontosabb összekötő kapcsa, az általános választójog mellett. „Nyugodt lélekkel állíthatom azt, hogy ennek a képviselőháznak több mint 70%-a a választások alatt künn a perifériákon a nép és a választók előtt igenis ígérte az általános, egyenlő és titkos választói jog meghozatalát… és ma igen kevesen vagyunk azok, akik tényleg tisztán, becsületesen és bátran követeljük itt a parlament színe előtt azt, amit ígértünk.”[12] Áchim azonban a reakció és a demokrácia erőinek nagy összeütközéseit nem érhette meg. Politikai ellenfelei bujtogatására 1911 májusában a két Zsilinszky testvér, Endre és Gábor meggyilkolta. Halála pótolhatatlan veszteséget jelentett a progresszió tábora számára. Az alföldi parasztpárt formálisan ugyan nem oszlott fel, de Áchim halála után távol tartotta magát az országossá erősödő választójogi mozgalomtól. Az Áchimmal szoros kapcsolatban álló balmazújvárosi földmívelő párt is elvesztette korábbi befolyását a parasztság körében. Az arató- és cselédsztrájkok, bár időnként a Nemzeti Munkapárt hatalomra kerülése után is fel-fellobbantak, elszigeteltek maradtak, s az 1910-es években már nem érték el korábbi hevességüket. A legnagyobb arányú sztrájkmozgalmakra 1912 nyarán került sor. Az aratómunkások és a cselédek a bérek és a munkafeltételek javítását, vagy a már megkötött szerződések megtartását követelték, de a mozgalmak harcossága és szervezettsége nem érte el a századforduló sztrájkjainak színvonalát.

Külön kell vizsgálnunk Nagyatádi Szabó István gazdapártjának útját. Az 1910. évi választásokon három gazdapárti képviselő került be a Házba. A szentgáli zászlóbontás után új pontokba szedett programot nem adtak ugyan ki, de Nagyatádi Szabó 1910. júliusi beszéde programadó jellegűnek számít. Felölelte a gazdasági, a társadalmi és a politikai célokat, s magába foglalta a követendő módszereket is. Ekkorra azonban elhalványult korábbi radikalizmusuk. Hiányoztak a mezőgazdasági munkások élet- és munkakörülményeinek javítását célzó, a feudális maradványok felszámolását, a latifundiumok és a holtkézi birtok állami megváltását tartalmazó programpontok, és előtérbe nyomultak a birtokos parasztság érdekeit védő követelések. A nép fogalma egyre inkább a birtokos parasztságra szűkült, s felerősödött náluk a nacionalizmus, a nemzetiségiek gazdasági, politikai visszaszorításának igénye. A gazdapárt a paraszti követelések teljesítését mindenekelőtt a munkapárti hatalom engedékenységétől remélte. „A mi törekvéseink nem felforgatók – mondotta Nagyatádi Szabó említett 1910. júliusi beszédében –, mi tiszteljük a tulajdont és nem kívánunk senkinek a jogkörébe benyúlni, mi nem sebeket akarunk ütni, hanem gyógyítani akarjuk azokat ott, ahol vannak, mert tudjuk, hogy vannak: látjuk és érezzük, mert magunk is számos sebből vérzünk.”[13]

Képviselőházi beszédeinek, újságcikkeinek, népgyűlési szónoklatainak témái: a kisbérletek szélesebb körű alkalmazása a nagybérletek mellett; telepítési, parcellázási akciók; a vadászati jogszabályok reformja; a nagy- és kisbirtok földadójának bizonyos arányosítása; önálló vámterület; a „kisbirtokosok” arányának növelése a közigazgatásban, a választójogban, s ezáltal a képviselőházban. A gazdapárt az 1910-es években így sajátos helyet foglalt el a magyarországi politikai életben. Szemben állt a munkapárti kormányok nagytőkés és nagybirtokos érdekeket védő gazdaságpolitikájával, de bölcs belátásukban reménykedve tőlük várta a birtokos paraszti követelések teljesítését. Síkraszállt a politikai szabadságjogok védelméért, a választójog kiterjesztéséért, ellenezte természetesen a közigazgatás Tisza által tervezett államosítását. Nagyatádi Szabó tehát ellenzéki volt, de óvakodott mindenféle közös ellenzéki akcióban való aktív részvételtől. Új arculatú paraszti politikai irányzat lépett a politika porondjára, amely gyökeresen szakított az agrárszocialista hagyományokkal, mereven elzárkózott a munkásmozgalomtól, s a birtokos parasztságnak kedvező reformok kivívására, illetve a liberalizmus adott formáinak megtartására összpontosította erejét. Bázisát azok a birtokos paraszti rétegek adták, amelyek már nemcsak az adott hatalmi rendszerrel álltak szemben, hanem részben a paraszti felbomlás előrehaladása, részben a birtokos parasztságnak a tőkés fejlődésbe való intenzívebb bekapcsolódása miatt szembekerültek a szegényparasztság alattuk álló tömegeivel is.

Az engedményekbe vetett reményeiket maga a munkapárt is táplálta. A kormány például a kisgazda képviselők követelésére 1913 végén módosította a legelőtörvény tervezetét, a földművelésügyi miniszter visszavonta a birtokos parasztokra nézve sérelmes kisajátítási szakaszt. Tisza és köre a dualizmus válságának kibontakozása – mindenekelőtt a szocialista munkás- és az agrárszocialista mozgalmak – hatására, a „felforgató törekvésekkel” szemben, azok gyengítése érdekében különös figyelmet fordított a birtokos parasztság Nagyatádi Szabó vezetésével megerősödő, a forradalmi megoldást elvető, ugyanakkor egyes gazdasági és politikai reformokat célul kitűző mozgalma iránt. Mindebben nemcsak az ellenzéket megosztó taktika szándéka, hanem az a felismerés is tükröződött, hogy a paraszti irányzatokat nem lehet maradéktalanul és tartósan kiiktatni a magyarországi belpolitikai életből. Engedményekre azonban ritkán hajlott. Emiatt a gazdapárthoz való viszonyát inkább a konfliktusok jellemzik. Nagyatádi – bár tartózkodott a szociáldemokrata párt, a Justh-párt és a polgári radikálisok parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki akcióitól – lényeges kormányzati kérdésekben bírálta a nemzeti munkapárti kormányok belpolitikáját.

A jobboldali ellenzék

Giesswein ugyanakkor közeledett liberálisokhoz és a demokratákhoz. Justh pártjával együtt bírálta a kormány választójogi törvénytervezetét, a nők kirekesztését a választójogból, a műveltségi cenzust és a harminc évhez kötött korhatárt. A munkapárti reakcióval szemben követelte a politikai szabadságjogok védelmét is.

A régi koalíciósok közül Andrássy is tudta: a koalíció széthullása után lehetetlen tisztán közjogi alapon parlamenti ellenzéki pártot szervezni. Világosan láthatta azt is, hogy a nemzeti koncessziós politikától mereven elzárkóznak a bécsi uralkodó körök. Ez a közjogi politika önmagában véve tehát irreálissá vált. Pusztán régi ellenzékiségének alapjait így alkalmatlannak vélte egy új ellenzéki politika számára. Ellenzéki múltjához, vagy inkább e múlt hagyományainak illúzióihoz mégis ragaszkodott. Visszautasította a munkapártiak csalogatását, bár tartalmi kérdésekben közel állt hozzájuk. Politikai magatartását a kiváró passzivitás, a töprengő útkeresés jellemezte. A véderőjavaslat beterjesztéséig nem is vett részt a parlamenti vitákban. Igyekezett távol tartani Justhékat a szélsőségesnek ítélt ellenzéki parlamenti harcoktól, ugyanakkor bölcs mérsékletre intette az obstrukció letörésére készülő munkapártiakat is.

Erényi Tibor

Változás a szociáldemokrata párt politikájában

Az 1911. áprilisi pártkongresszus – amint már említettük – a Khuen-Héderváry-kormányt a „népjog ellenségének” nyilvánította és felhívta a Justh-pártot, hogy a véderőjavaslatok parlamenti tárgyalását minden rendelkezésre álló eszközzel obstruálja meg, mindaddig, amíg a választójogi reformra sor nem kerül. A pártgyűlés küldöttei közül többen radikálisabb politikát, nagy tömegakciókat, az „utcák forradalmát” sürgették. Nem hiányoztak a Justh-párt iránti bizalmatlanságról tanúskodó felszólalások sem. Garami arról beszélt, hogy a Justh-párt tagjainak nagy részét „nem a meggyőződés, hanem a pillanatnyi politikai konjunktúra kényszerítette rá, hogy az általános, egyenlő, titkos választójog hívei legyenek”. Felszólalásában világosan megmutatkozott, hogy még tartja magát a „tiszta feudalizmus” koncepció. „Mi ellenségei, elvi, gyűlölködő ellenségei vagyunk a kapitalizmusnak – mondotta – és a kapitalizmus karjaiból akarjuk az országot felszabadítani, és nekünk be kell látnunk, hogy a mi pillanatnyi munkánkban igenis azért dolgozunk, azért küzdünk, hogy ebből az országból kapitalista ország legyen, mert ez az ország még nem kapitalista, itt a feudális oligarchák az urak.”[14] Árnyaltabban írt ugyanerről a témáról éppen a kongresszus időszakában Kunfi a Szocializmus hasábjain. Elismerte, hogy Magyarországon az utolsó évtized folyamán jelentősen előrehaladt a kapitalizmus fejlődése. „A magyar gazdasági és társadalmi élet feudális formái és az ország kapitalisztikus terhei: ez az a nagy ellentét – írta –, amely mindannyiunknál nagyobb erővel és biztosabb eredménnyel hajtja az országot vagy a hajótörés, vagy a demokratikus átalakulás felé.”[15]

A demokratikus átalakuláson Kunfi is, akárcsak Garami, a polgári demokráciát értette. A polgári demokratikus perspektíva és a szocialista célkitűzések kapcsolatának egyes kérdései 1910–1911-ben vitát váltottak ki a pártban. Diner-Dénes József azt javasolta, hogy a pártnak – átmenetileg – mérsékelni kellene a munkásság jobb munkaviszonyok elérésére törő gazdasági küzdelmét, hogy ezzel barátságosabb álláspontra hangolja a burzsoáziát. A javaslatot a pártvezetőség egyértelműen elutasította. Kunfi rámutatott arra, hogy a burzsoázia a polgári demokratikus viszonyok kivívása esetén megszabadul az agrárius gyámkodástól, mind gazdaságilag, mind politikailag sokkal kedvezőbb helyzetbe kerül. Ennek fejében kénytelen lesz viszont fokozott mértékben számolni a munkásmozgalom erejével. A párt feladata többek között éppen abban áll, hogy meggyőzze a burzsoáziát: saját érdeke, hogy erőteljesen fellépjen az agrárizmus ellen, és a választójogi küzdelemben szövetkezzék a szociáldemokráciával. A helyzet tehát az – állapította meg végül Kunfi –, hogy „Diner-Dénes elvtárs a polgári érdekek lobogóját bontja ki a mi táborunkban, mi pedig a proletár érdekek lobogóját bontjuk ki az ellenfél táborában; a Reform klubban, a választójogi szövetségben – s egynehányan a szabadkőművességben is – a munkások érdekeinek szolgálatára akarjuk rávenni a polgárságot, nem pedig, amint Diner-Dénes elvtárs teszi e cikkében, polgári érdekek szolgálatára a szociáldemokrata pártot”.[16]

A proletárérdekek lobogójának kibontásán a pártvezetőség ezúttal is szinte kizárólag a választójogi küzdelmet értette. Az 1911. évi kongresszuson Garami megkísérelte a választójogi küzdelem elméleti kérdéseinek összefoglalását is. Lényegében Kautsky és Viktor Adler gondolatmenetét követve rámutatott arra, hogy az általános választójog „nem specifikusan szocialista követelés”, hanem olyan cél, amely még a kapitalista termelési viszonyok között megvalósítható. „Mindenütt azt mondottuk és hirdettük magunk is, testvérpártjaink is… – hangsúlyozta Garami –, hogy az általános választójog és a szociáldemokráciának parlamenti harca eszköze, de csak eszköze annak a törekvésünknek, hogy a munkásság anyagi és szellemi helyzetét javítsuk, erősítsük, hogy a végcél felé való küzdelemre képessé tegyük… A munkásosztály felszabadítása csak a munkásosztály műve lehet, de az általános választójog nem jelenti a munkásosztály felszabadítását.”[17]

Garami – Akárcsak KautskyDer Weg zur Macht” 1909-ben megjelent művében – nem foglalt állást atekintetben, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani az 1903. évi pártprogram fő követelését: a politikai hatalom meghódítását, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételét. Garami elvileg nem zárta ki a forradalmi módszerek alkalmazásának lehetőségét, sőt sejttette, hogy ezek legjelentősebbjét a tömegsztrájkban látja. Politikai nyelvre fordítva azonban az elméleti megállapításokat, ő is az általános választójog kivívásában jelölte meg a legfontosabb közvetlen feladatot.

A pártvezetőség mindig is ügyelt arra, hogy a politikai küzdelmet a lehetőséghez képest összekapcsolja a munkásság mindennapi, gazdasági követeléseivel. Kunfi – éppen Diner-Dénessel vitatkozva – állapította meg a Szocializmus hasábjain: „A szociáldemokrácia számára az általános választójog is elsősorban gazdasági munkásérdekek előmozdítására való eszköz, olyan eszköz, amellyel nem egyenesen, hanem kerülő úton a munkaviszony minden vonatkozású föltételeit javítani, a munkások munkabérére és a munkaidőre vonatkozó követeléseit elősegíteni, az értük való harcot könnyebben és kevesebb áldozattal megvívhatóvá tenni lehet.”[18] Ez az értelmezés is hozzájárult ahhoz, hogy az általános, titkos választójog jelszavával a szociáldemokrata párt az első világháborút megelőző években százezres munkástömegeket mozgósíthatott. 1911 folyamán ezek a tömegakciók kifejezetten a Justh-párt parlamenti küzdelmének támogatása jegyében zajlottak le. Már május 23-án, amikor a honvédelmi miniszter beterjesztette a képviselőházban a véderőjavaslatot, a karzatról szociáldemokrata röpcédulákat dobtak az ülésterembe, tiltakozásul az ellen, hogy választójogi reform helyett újabb pénz- és véráldozatot kérnek a néptől. A két párt közös akciói az év folyamán erősödtek és szinte az ország egész területére kiterjedtek.

Tüntetések 1912 elején

A teljes cikk.

Pölöskei Ferenc

A Lukács-kormány bemutatkozása

Lukács nem hirdetett programot, ezért kinevezésekor Justhék reménykedtek még abban, hogy a demokratikus reformok útján keresi majd a parlamenti kompromisszumok lehetőségét. Az új kormány kinevezése ezért számukra a megegyezés reményét villantotta föl. Tisza azonban szokott nyíltságával nem titkolta bizalmat Lukács iránt. Ebből az ellenzék is sejtette már az új kormányelnök politikájának fő irányát. Lukács azzal is elvetette a gyanú és a bizalmatlanság magvát, hogy minden oldal felé baráti gesztusokat tett Justhék megnyugtatására több választójogi javaslatot is összeállított. Egyik tervezete szerint megmaradnának az adott választókerületek, változatlanul fennmaradna a nyílt szavazás rendszere is, csupán a választókerületek egynegyedében vezetnék be az általános, egyenlő választójogot, további 70 választókerület pedig az általános, egyenlő és titkos választói jognak csupán egy-egy kúriáját alkotná. Ez a korcs, részben a pluralitáson nyugvó úgynevezett kuriális választói rendszer – a tervezet szerint – tíz évig maradna érvényben, akkor kellene dönteni további sorsáról, kiszélesítéséről vagy megszüntetéséről.

Lukács László 1912. április 29-i parlamenti bemutatkozó beszédében indokolta választójogi tervét. Utalt az érvényben levő választójogi rendszer elavultságára, ugyanakkor hangsúlyozta az átmeneti fokok szükségességét, a jogos aggodalmak helyénvalóságát is. Az általános, egyenlő és titkos választójog kizárólagosságát viszont jelszavas politikának minősítette. Az ellenzék bizakodó várakozását így a Lukács-kormány tevékenységének néhány napja után már a bizalmatlanság váltotta fel. A szociáldemokraták Lukács-ellenes kritikájához rövidesen a Justh-párt és a pártonkívüli függetlenségiek is csatlakoztak. Újra megindították az obstrukciót. Lukács pedig bejelentette a kormány elhatározását: a véderőreform vitájának folytatását.

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Javában folyt a küzdelem, amikor a pártvezetőség a délutáni órákban a sztrájk és tüntetés beszüntetését határozta el. Ez a döntés több tényezőre vezethető vissza. A pártvezetőség a délutáni órákban értesült arról, hogy a kormány a tüntetés folytatása esetén a szociáldemokrata vezetők letartóztatását rendeli el, és kihirdeti a statáriumot. Ez a valóban reális fenyegetés nyilvánvalóan hatott a pártvezetőség tagjaira. Az akció vezetése egyébként a tömegek spontán elkeseredése következtében mindinkább kicsúszott a pártvezetőség kezéből, és így az is lehetségesnek látszott, hogy későbbi időpontban a leszerelő felhívásnak már semmiféle hatása nem lesz. A pártvezetőség elhatározásában az is közrejátszott, hogy a Justh-párt – jóllehet a munkásság választójogi küzdelmével szolidáris volt – az utcai harcok irányába fejlődő akciótól távol tartotta magát.

Pölöskei Ferenc

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

A Justh-párt – félve az újabb utcai összeütközésektől – nem vállalta a reakció és a demokrácia szélesebb frontú összeütközésének vezetését, sőt a benne való részvételt sem: a második lehetőséget választotta. Ez a választás azonban nemcsak a munkásmozgalom fejlődését hátráltatta, hanem a progresszió eddigi sikereit is kockáztatta. Utat engedett a reakció gyorsabb előrenyomulásának, nemcsak a hadseregfejlesztés terén, hanem a gazdasági, társadalmi, politikai élet szélesebb mezején is. A „nemzeti munka” tervkovácsolói ebben az új helyzetben könnyűszerrel hozzáfoghattak a demokratikus jogok újabb korlátozásához, a háborús intézkedések előkészítéséhez.

A parlamenti ellenzék május végén csak arra törekedett, hogy legalább valamilyen eredményt mutasson fel, s ezzel igazolja a tömegek előtt a választójogi küzdelem előrehaladását. A Kossuth-párt és a Justh-párt megegyezett egy mérsékelt, a Kristóffy-féle tervezetre emlékeztető választójogi reformprogramban. Ezzel – ahogyan a haladó kortársak mondották – „ravatalra vitték” az általános választójog ügyét. A tervezet szerint „választójoggal bír minden magyar honos férfi, aki magyar állampolgárságának 10 év óta birtokában van, írni és olvasni tud, 24 éves és egy év óta egy községben lakik. Választójoggal bírnak azok, akik a mostani listában is benne vannak, mindaddig, amíg az a képesítésük megmarad, amelynek alapján a listába belekerültek. Választójoggal bírnak azok. akik legalább egy szoba-konyhás lakást bérelnek, iletve olyan lakást, amely a helyhatósági szabályrendeletek szerint 15 napra mondható fel. Az írni-olvasni tudás igazolása alól felmentetnek, akik a munkásbetegpénztáraknak 2 éven belül 12 hónapig tagjai és azok, akik 6 polgári osztályról bizonyítványt tudnak felmutatni… A magyar nemzeti állam ellen izgatók első esetben 10 évre, második esetben végleg elveszítik aktív és passzív választói jogosultságukat.” A javaslat további része a szavazókörzetek székhelyeit részletezte és leszögezte: „A szavazás titkos. Kivételesen nyilvánosan történik a szavazás azokban a kerületekben, amelyekben 70%-ot nem éri el az írni-olvasni tudó férfi választók száma. A 15 ezernél nagyobb községekben titkos a szavazás.”[19]

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni.

A parlamenti ellenzék válsága

A pártvezérek ebben az időszakban sokat tanácskoztak. Ezeken a tanácskozásokon 1912 őszétől kezdve Andrássy Gyula is rendszeresen részt vett. Hiányzott viszont az egyre többet betegeskedő és pártja dilemmáját leginkább érzékelő Justh Gyula. Távolmaradása az ellenzéki vezérkarban a nagybirtokos irányítás alatt álló jobboldal erősödését vonta maga után.

Erényi Tibor

Az elhalasztott általános sztrájk

1913. január 8-án a Budapesti Szakmai Szabad Szervezetek megbízottai, a szociáldemokrata párt bizalmi férfiai a pártvezetőséggel együtt megállapították, hogy a kormány választójogi terve a legszerényebb igényeket sem elégíti ki, ezért alkalmas pillanatban kimondják az általános politikai tömegsztrájkot. Ezt a határozatot megerősítette a január 26-i rendkívüli pártkongresszus, amelyen Justh Gyula is részt vett. A kongresszus együttes ostromra hívta föl Magyarország lakosainak minden haladó szellemű rétegét a Lukács-kormány ellen. „A pártgyűlés késznek nyilatkozik közös küzdelemre, nemcsak a parlamenti szövetkezett ellenzékkel, amelyhez a szövetség választójogi megállapodásának köteléke fűzik hanem a közös harcra hívja föl az érdekében mélyen megsértett egész polgárságot is.”[20]

Mivel a kormány a választójogi törvénytervezet képviselőházi tárgyalását 1913. március 4–10 tűzte ki, kézenfekvő volt, hogy az alkalmas pillanat ezen a napon érkezik el. A rendkívüli kongresszus után a szociáldemokrata párt széles körű és sokoldalú agitációt fejtett ki a tömegsztrájk érdekében. A munkásság különböző rétegeihez címzett röpiratok sztrájk szükségességét magyarázták. A párt vezetői a mindaddig elhanyagolt bányamunkásságot és a parasztságot is a harcolók seregébe hívták. A győri szociáldemokrata gyűlésen több száz környékbeli paraszt is részt vett. A munkásosztály felkészülve várta az elszánt politikai tömegsztrájk kezdetét. Vasárnaponként az országban mintegy 40–45 helyen tartottak gyűléseket, mindenütt felszólították a kormány választójogi tervezetét támogató munkapárti képviselőket: mondjanak le mandátumukról.

A választójogi szövetség is állást foglalt a sztrájk mellett. Felhívta a polgárságot, hogy a sztrájk napjaiban lobogózza fel házait, zárja be üzleteit, mert – úgymond – a munkások értük és nem ellenük küzdenek. Több munkáltatói szervezet valóban úgy döntött, hogy a munkásság politikai küzdelmébe nem avatkozik bele, a sztrájkban részt vevő munkások ellen nem alkalmaz megtorlást. A progresszív értelmiség pedig támogatásáról biztosította a szociáldemokraták nagy küzdelmét. A haladó ifjúság növekvő tábora önként jelentkezett. A budapesti tudományegyetem hallgatói között is mozgalom indult. „Diákok ! – írta az egyik röpirat – az általános sztrájk ideje alatt ne járjatok az egyetemre.”[21] Növelte az ellenzék erejét a különböző polgári érdekvédelmi szervezetek, mindenekelőtt a kereskedelmi kamarák és az ipartestületek adómozgalma is, amely a kormány tervezett adóügyi intézkedéseinek részint módosítását, részint elhalasztását követelte. A választójogi harc lendületében ismét összekovácsolódott az 1912. május 23. előtt is aktív politikai szövetség: a szociáldemokraták, a polgári radikálisok és a Justh-párt fegyverbarátsága.

Mucsi Ferenc

A polgári radikálisok pártalakítása

Ignotus cikkének sok felismerését osztotta Jászi és Szende is, ők azonban más következtetésre jutottak. Nem fogadták el, hogy a „nem történelmi ellenzékiség” teljesen talajvesztett, minden társadalmi bázis híján való lenne. A szervezett munkásság mellett ilyen potenciális bázist mindenekelőtt a parasztságban láttak, s éppen ezekben a hónapokban fogalmazták meg többször is – mint az 1912–1913-ban elszenvedett vereség legfőbb tanulságát –, hogy Magyarországon a demokrácia erőtlen mindaddig, amíg csak a városi dolgozó osztályokra támaszkodik. Arra van szükség, hogy csatasorba álljon az ország több milliós földmunkás- és paraszti tömege. Azt ők is elfogadták, hogy a történelmi ellenzék – beleértve a Justh-párt jelentős részét is – alkalmatlan arra, hogy ennek az új toborzásnak a vezető politikai testülete legyen.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Károlyi már csaknem egy évtizede vett részt a közéletben. Először 1905-ben választották képviselőnek függetlenségi programmal, majd 1909-ben az OMGE elnöke lett. A kortársak úgy látták: nagybátyja, Károlyi Sándor agrárius politikáját folytatja : alkalmasint erősebb függetlenségi hangsúllyal. Valóban nagy hatással volt rá a századforduló agrárius mozgalma: ő is a szövetkezeti mozgalom felvirágoztatásában látta az „agrártársadalom” gazdasági felemelésének leghatásosabb eszközét. Dicsérte a koalíciós kormány birtokpolitikáját, mely elzárkózik a radikális javaslatoktól és védi a hitbizományi rendszert. A századforduló agrárius elképzeléseit – a konzervatív jegyek jelentős részének megtartása mellett – azonban módosította. Mindenekelőtt egységesebb – bár naivan értelmezett – „gazdamozgalom” kialakítására törekedett. A nagybirtokosok mögött nagyobb szerepet kívánt biztosítani a közép- és kisbirtokosoknak. Felszólította az ellenzéki képviselőket, köztük Justh Gyulát is: lépjenek be az OMGE-ba, amelyet a mezőgazdasági érdekek védelmében szélesebb alapokra kívánt helyezni. Ez a törekvése természetesen nem volt reális, hiszen az új parasztpártok programja s tevékenysége éppen az érdekek nyíltabb politikai szétválását jelezte. Károlyi Mihály az OMGE élén így nem egyszerűen nagybátyja agrárius irányát folytatta. A módosításban szerepe volt külföldi, főleg francia tanulmányainak, amelyek nemcsak műveltségét gazdagították, hanem liberális gondolkodását is erősítették.

Politikai szerepe azonban csak a véderőjavaslat elleni parlamenti csaták időszakában növekedett meg. Rövidesen a pártonkívüli függetlenségiek egyik tekintélyes vezetőjévé nőtt fel. Ez a heterogén összetételű parlamenti csoport 1911 júliusában alakult meg Károlyi József gróf elnökletével. 1912 februárjában Egri Józsefet választották elnökké. Ekkor Károlyi Mihály is eltávolodott a pártonkívüli függetlenségiek csoportjától, és fokozatosan az agráriusok hagyományos útjától is. Nem szegődött egyelőre egyik politikai irányzathoz sem, de újat sem hozott a magyarországi politikai életbe. A megegyezéses parlamenti béke illúzióját kergette, anélkül, hogy komolyan felmérte volna a szembenálló érdekeket.

Károlyi ekkori politikai állásfoglalásának szembetűnő vonása az osztrák kormányok burzsoá gazdaságpolitikájának bírálata. Osztrákellenességét a negyvennyolcas függetlenségi eszmekör is táplálta. Nyíltan és határozottan az önálló vámterület szükségességét hangsúlyozta a parlamentben. Az önálló vámterület nyílt hirdetéséhez tehát sajátos módon, az 1910-es évek konkrét monarchiai gazdaságpolitikai viszonyait bírálva jutott el. Ezzel azonban szembekerült a közös vámterülethez feltétlenül ragaszkodó OMGE-val, amelynek ekkor még elnöke volt.

A vámkérdésben vallott felfogása még nem kapcsolta a progresszióhoz. A döntő változást ezen a téren a kiélesedett parlamenti harcok, Tisza házelnökké választása után következett be. A progresszió erőihez sodorta a Tisza elleni személyes gyűlölet is, akit azzal vádolt, hogy a politikai válságot hiúságának engedve robbantotta ki.

Újat kereső szenvedélyével, Tisza elleni elszántságával, temperamentumával hívta fel magára a baloldaliak figyelmét. 1912 júniusában lemondott az OMGE elnöki tisztségéről, s rendszeresen részt vett a baloldal közös választójogi és antimilitarista gyűlésein. Emiatt az OMGE és a gazdaszövetség a nemzeti érdekek elárulásával vádolta.

1912 őszén Justh már vele tanácskozott a függetlenségi pártok jövőjéről. Bízott benne, hatott rá s 1913 elején megkockáztatta a jövendölést: „Büszke vagyok rá mint tanítványomra és remélem túl fog tenni mesterén.”[22] Úgy tűnik, tornyai magányában Justh nem bízott már a hagyományos liberális függetlenségi politika jövőjében, kevésnek tartotta a kor alapproblémáinak megoldására. A demokratizmus útján ugyanakkor egyelőre nem tudott előbbre lépni. Betegsége és túlságosan meghatározó múltja miatt ezért nem tartotta magát a vezetésre alkalmasnak. A történeti elemzés 1912–1913-ban még Justh javára mutat ki különbségeket. Az azonban kétségtelen, hogy Károlyi Justh útjára tért, s ez sorsdöntő volt pályájának alakulásában, nélküle nem juthatott el az OMGE-tól a liberalizmushoz és utóbb a demokráciához. A tanítvány 1916–1918 között azzal tett túl mesterén, hogy a függetlenségi párt megcsontosodott, retrográd, a konzervatívokhoz kapcsoló jegyeinek eltávolításához fogott. Végérvényesen szakított a konzervatívokkal, a német orientáció híveivel.

Bár Justh kezdetben húzódozott a függetlenségi pártok újraegyesítésétől, 1913 elején mégis hozzájárult, hogy Károlyi Mihályt bízzák meg az egyesülés előkészítésével. E tárgyalásokra már a belpolitikai rendszer reakciós konszolidálása idején került sor. Kossuth Ferenc és Apponyi részéről több ízben felmerült az egész parlamenti ellenzék egyetlen párttá alakításának igénye. Justh azonban határozottan elzárkózott e terv elől, Ragaszkodott hozzá, hogy az egyesülés az eredeti liberális függetlenségi program alapján, de az azóta bekövetkezett történeti fejlődést, a szociális haladás követelményeit is felmérve, meghatározott és részletes program alapján jöjjön létre. Azt tartotta, hogy az egyesülést nagyon jól kell megcsinálni, vagy sehogy. Megfelelő program, közös elvi alap nélkül a pártban ismét szakadás következne be. Az általa kidolgozott program tárgyalása elől a nagy függetlenségi párti bázisra vágyó Apponyiék sem zárkózhattak el. Apponyi Justh tervezetében csupán a hitbizományok eltörlését és a radikális hangnemet kifogásolta. 1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[23] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak.

Szabó Miklós

A történettudomány

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak.

A magyar polgári radikalizmus és a hasonló külföldi mozgalmak

Velük összehasonlítva: a magyar polgári radikalizmus megalkuvás nélkül szakított a nemesi hagyománnyal és a romantizáló nacionalizmussal, a nemzeti hagyomány kontinuitását azonban nem tudta megteremteni. A kiformálódás időszakában, 1903–1904-ben, amikor a későbbi közjogi koalíció soraiban még demokratikus függetlenségi törekvések is helyet kaptak és ez a tábor nem zárkózott el a választási rendszer bizonyos demokratizálásától, a polgári radikálisok egy részének körében, elsősorban Jászi részéről mutatkozott törekvés a negyvennyolcas hagyomány integrálására a kialakuló polgári radikalizmus ideológiájába. Ezt a folyamatot az 1905–1906-os közjogi harc, majd a koalíciós kormány alatti helyzet megszakította. A negyvennyolcas hagyomány ekkor a polgári radikalizmus számára a nemesi nemzetfelfogás legretrográdabb változataként jelent meg, amellyel szemben csak az éles harcot érezték helyénvalónak. 1910 után, a függetlenségi párt Justh-szárnyának fellépésével – mint láttuk – ez a helyzet fokozatosan megváltozott; Jászi cikkeiben is mind határozottabban mutatkoztak a probléma újragondolásának jelei.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

A polgárság középrétegeit is képviselő függetlenségi párti balszárny, a JusthKárolyi-csoport háborús válság időszakában követett politikája a korábbiakból következett.

A Károlyi-párt megalakulása

A háborúban és a tömeghangulatban bekövetkezett fordulat erősen hatott a függetlenségi párt baloldalára is. Károlyi Mihály és közvetlen környezete – Batthyány Tivadar, Holló Lajos, Lovászy Márton, Justh Gyula, Hock János – úgy látták, írja emlékirataiban Károlyi, hogy „elérkezett a perc, amikor németellenes politikánkkal demonstrálnunk kell, és meg kell mutatnunk a külföldnek, hogy van Magyarországon egy párt, amely kész a németekkel szakítani, különbékét kötni és az antant felé tájékozódni”.[24] Július 9-én Károlyi lemondott a függetlenségi párt elnökségéről és kilépett a pártból, amelynek többsége kitartott Apponyi németbarát és kormánytámogató politikája mellett. A függetlenségi párt – amely belsőleg már régóta megoszlott – most kettészakadt. Károlyit mintegy 20 képviselő követte, de mint emlékiratában megjegyzi: „A Károlyi-pártnak igen sok tagja, csak azért lépett ki velem az egységes függetlenségi pártból, mert ott valamilyen személyes okból nem tudott jól érvényesülni.”[25]

Az új párt alakuló értekezletét július 18-án tartották. Neve Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt lett, tehát átvette a régiét. A párt annexiómentes, a területi integritást biztosító békét akart. A perszonális unió álláspontjára helyezkedett. Önálló vámterületet és jegybankot, önálló hadsereget, általános választójogot, demokratikus szociálpolitikát és birtokpolitikát követelt. Nemzetiségi programját nem fejtette ki pozitív formában, de hangsúlyozta ragaszkodását a horvát kiegyezéshez, ami mutatja, hogy a nemzetiségi politikában nem tervezett változtatást.

A Károlyi-párt – Magyarország szempontjából lényegében a háború előtti status quo alapján álló – megegyezéses béke érdekében lépett fel. Belpolitikai programja, bár egyes demokratikus vonásai a korábbiakhoz képest hangsúlyozottabbá váltak, nem volt radikális. A párt megalakulása és programja mégis nagy vihart váltott ki az uralkodó osztályok köreiben. Az egység megbontásával, az ellenség segítésével vádolták. „Ártalmas hatást idéz elő ellenségeinknél Károlyi Mihály új pártjának megalakulása – írta Tisza lapja, az Igazmondó –. Az orosz, angol, francia, olasz négyes szövetség népeit a háború továbbfolytatására bátorítja.”[26] Ez a támadás azonban csak elősegítette, hogy a pártot a békére vágyó tömegek körében együttérzéssel fogadjak. A Károlyi-pártnak sikerült a pacifista hangulatú tömegek között szimpátiát kivívnia. A szociáldemokrata sajtó elismeréssel fogadta. Valamennyi parlamenti ellenzéki párt – írta a Népszava – „munkapárti fiókintézet”. Itt most azonban másról van szó. „Az új partdeklaráció azt mutatja, hogy Justh és Károlyi ennél többre törekszenek, és a Tisza képviselte reakciótól ők végképp elszakadnak… Új pártjuk hajóját – nálunk szokatlan bátorsággal – irányítják az új Magyarország partjai felé.”

Lábjegyzetek

  1. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. (Emlékek és élmények). Budapest, 1946. 156.
  2. Idézi: Gratz Gusztáv, A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. II. Budapest, 1934. 97.
  3. Ugyanott.
  4. Országos Levéltár, Andrássy család levéltára. Ifj. Andrássy Gyula iratai. Andrássy-napló. 1909. január 20.
  5. Tüntetés az önálló bank mellett. Magyarország, 1909 április 1.
  6. A politikai helyzet. Ugyanott, 1909, április 2.
  7. Jászi Oszkár, Régi és új „hazaárulás”. Huszadik Század, 1909. II. 300.
  8. A magyarországi szocialisztikus munkásmozgalmak az 1909. évben. Budapest, 1910. 38.
  9. Ugyanott, 39.
  10. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1910. 65–66.
  11. Képviselőházi Napló 1910–1915. VI. Budapest, 1911 152–154.
  12. Ugyanott.
  13. Képviselőházi Napló 1910–1915. I. Budapest, 1910. 79–88
  14. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 152.
  15. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 112.
  16. Ugyanott, 112–113.
  17. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt XVIII. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1911. 145–146., 148.
  18. Kunfi Zsigmond, Taktika és erőgyűjtés. Szocializmus, 1910–1911. 3. szám, 109.
  19. A választói jog. Pesti Napló, 1912. június 2.
  20. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/A. Budapest, 1966. 590–591.
  21. Pesti Napló, 1913. január 25. Idézi: Pölöskei Ferenc, Kormányzati politika és parlamenti ellenzék. 1910–1914. Budapest, 1970. 119.
  22. Justh Gyula beszédei. Budapest, (1913) 34.
  23. Pesti Napló, 1913. június 15.
  24. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXX. Budapest, 1917. 129.
  25. Károlyi Mihály, Egy egész világ ellen (továbbiakban: Károlyi). München, 1923. 180.
  26. Idegen visszhang a Károlyi-pártnak. Igazmondó, 1916. július 29.

Műve

Justh Gyula beszédei, Budapest, (1913.)

Irodalom

Az ellenzék vezető alakjai közül Justh Gyulára: Pölöskei Ferenc, Az elfelejtett Justh Gyula (Kortárs, 1969. 5) és Erényi Tibor, Fejezet a szövetségi politika történetéből. Justh és a Szociáldemokrata Párt (Elméleti és Módszertani Tájékoztató. 11. sz. Budapest, 1973) című írását.