Kálmán külpolitikája

A Múltunk wikiből
1097
május Szicíliából Magyarországra érkezik II. Orbán pápa hívének, I. Roger normann grófnak a leánya, akit Kálmán király feleségül vesz.
Kálmán király szövetségre lép Michieli Vitális velencei dogéval.
1098 körül
Álmos herceg a dukátus seregével Kálmán ellen vonul, Várkonynál találkozik Kálmán és Álmos hada; a főurak megtagadják a harcot.
1099
május 29. II. Bretiszlav cseh király Uherské Hradište mellett szövetséget köt Kálmán királlyal.
1099 vagy 1100
Jaroszlav orosz herceg kérésére Kálmán hadat vezet a Przemyślben összejött orosz hercegek ellen; Kálmán seregét a váratlanul támadó kun sereg szétveri.
1102
tavasz: Kálmán király Belgrád (Tengerfehérvár) városában a horvátok királyává koronáztatja magát.
1104
II. (Komnénosz) János egy magyar–bizánci szövetség eredményeképpen feleségül veszi I. (Szent) László leányát, Piroskát.
Álmos herceg feleségül veszi Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leányát, Predszlavát, amivel támogatást nyer önálló külpolitikai akcióihoz.
1105
Kálmán király elfoglalja a dalmáciai Zára (Zadar), Trau (Trogir) és Spalato (Split) városokat, valamint Dél-Horvátországot; a dalmát szigetek behódolnak.
Álmos herceg Passauban IV. Henriktől kér segítséget Kálmán ellen, de a belső bajokkal küzdő császár nem tudja támogatni.
1106
Álmos herceg a felesége sógorától, III. Boleszló lengyel fejedelemtől kapott segítséggel elfoglalja Abaújvárat, de az odavonuló Kálmán királynak megadja magát. Kálmán király szövetséget köt III. Boleszló lengyel fejedelemmel.
október: A II. Paschalis pápa által tartott guastallai zsinaton Kálmán király lemond a magyar királyok invesztitúra-jogáról.
1107
Kálmán király hadat küld III. Boleszló lengyel fejedelem megsegítésére lázadó féltestvére, Zbigniew ellen. Álmos herceg zarándokútra indul Jeruzsálembe, hazatérése után Kálmán királytól királyi és hercegi uradalmakat kap.
1108
május 25. Kálmán király Dalmáciában megerősíti a dalmát városok kiváltságait.
Bizánc és Velence szövetségében Kálmán csapatait velencei gályák átszállítják Apuliába, ahol három hónapig megszállva tartják Brindisit és Monopolit. A megtámadott normann Boemund otrantói herceg kénytelen békét kötni I. (Komnénosz) Elek bizánci császárral.
szeptember: Álmos herceg felkérésére V. Henrik német birodalmi sereggel támad Magyarország ellen; Pozsonyt ostrom alá veszi, miközben Szvatopluk cseh herceg a Vág vidékét ostromolja. A magyar–lengyel szövetség értelmében III. Boleszló lengyel fejedelem benyomul Morvaországba.
1109
február: Ottó morva herceg Nyitra] vidékét pusztítja.
1111
Kálmán király Zárában megesküszik Dalmácia jogainak megtartására.
1112
Kálmán király feleségül veszi Vlagyimir Monomachosz szuzdali és perejaszlaveci fejedelem leányát, Euphemiát, majd házasságtörésen érve őt hazaküldi.
1114
Kálmán király levonul Zárába fiával, Istvánnal mint Dalmácia és Horvátország királyával.
1115
Velence elfoglalja Dalmácia egy részét a szigetekkel.

Kálmán rögtön uralkodása első évében belecsöppent az akkori világpolitikai eseményekbe, és olyan példaszerűen állta meg a helyét, hogy a keresztesek történetírói kilenc évszázada az elismerés koszorújával adóznak neki. Pedig a püspöki méltóság jelvényeit alig tette le, és várnia kellett, amíg a pápa felmentést ad neki, és hozzájárul királlyá koronázásához, amit bizonyára az apja képmását viselő görög koronával, a magyar korona alsó részével végeztek el 1096-ban. Talán papi múltjából is következik, hogy külpolitikája arccal mindig Róma felé fordult, s minthogy Rómába ekkor a tengermelléki Horvátországon, illetve Dalmácián át vezetett az út, törekvéseinek fő színtere a Mediterráneum lett.

A horvát kérdés ideiglenes megoldást nyert Álmos behelyezésével, ez azonban nem vonta magával az egész ország pacifikálását, de azt sem eredményezte, hogy a horvátok ellenkirályt válasszanak.[1] Nyilvánvalóan semmi alapja nincs a Magyar Krónika XIII. századi névmagyarázó népmondájának, mely szerint a Magyarországot Horvátországtól elválasztó „Péter gozdja” (erdeje) onnan kapta nevét, hogy egy állítólagos Péter nevű horvát királyt itt győzött le Kálmán király. A Magyar Krónika mit sem tud arról, hogy Zelemér után II. István és Álmos következett mint horvát király, s így az egykorú forrásokban ismeretlen Péter királyt ugyanolyan népetimológiás kitalálásnak kell tekintenünk, mint Anonymus hasonló szüleményeit.[2]

Gaufredus de Malaterra egykorú feljegyzése szerint Kálmán király 1097-ben is háborítatlanul birtokolta Tengerfehérvárt, a horvát királyok egyik székhelyét Zára közelében, s ezt nem is adta ki kezéből, mert ez biztosította az összeköttetést Róma és Saint Gilles felé, mely mint pápai tulajdon somogyvári alapításán keresztül érintkezett Magyarországgal. II. Orbán pápa 1096 júliusában Saint Gilles-ben tartózkodott, s itt Odilo apáttól pontos felvilágosítást kapott Kálmán egyéniségéről, és rögtön levelet intézett hozzá, melyben jelezte, hogy Odilót legátusként Magyarországra küldi. Ez a legáció eredményezhette, hogy II. Orbán Kálmánt saját szövetségi rendszerébe házasságán keresztül is bevonta.[3]

Tudvalevő, hogy a reformpápaság legfőbb politikai és katonai szövetségese a dél-itáliai normann uralom volt. A reformpápák I. Roger normann gróf (1071–1101)]] leányainak kiházasítása révén tettek szert hű szövetségesekre. Az első leányt még VII. Gergely idejében Rajmund Saint Gilles-i gróffal, a másodikat pedig III. Róbert auvergne-i gróffal adták össze, a harmadikat, Konstanciát 1096-ban házasította össze II. Orbán IV. Henrik apja ellen lázadó fiával, Konrád herceggel. Ebbe a házassági politikába illeszkedik Kálmán összeházasítása I. Roger negyedik leányával, akinek nevét nem ismerjük, s csak az óolasz buzilla (francia pucelle 'szűzlány') megjelölés félremagyarázása nyomán nevezték el a történészek tévesen Buzillának.[4]

A normann grófnő megkérésére Kálmán már 1096-ban követeket küldött Palermóba, I. Roger azonban tekintélyesebb megbízottakat kért, s ekkor utazott Szicíliába Hartvik győri püspök és Tamás fehérvári ispán. Roger a házasságkötés előtt megkövetelte, hogy Magyarország előkelői is megesküdjenek a feltételekre, ezért a „Pannoniába” küldött normann követek előtt Álmos herceg és számos főúr esküvel biztosította a móringot. E többszöri követváltás lezajlása után, 1097 májusában került sor arra, hogy a menyasszonyt fényes kísérettel Szicíliából – Horvátországon át – Magyarországra hajózzák. A tengerfehérvári kikötőből Merkúr erdélyi vajda 5000 vitézzel kísérte a menyasszonyt Székesfehérvárra, ahol óriási tömeg jelenlétében tartották meg az esküvőt.

Ami Dalmácia sorsát illeti, a velencei doge, aki újból felvette a Dalmácia és Horvátország hercege címet, a dalmát városokon kívül jogot formált a hátországra.[5] Ugyanakkor Kálmán mint Magyarország és Horvátország királya igényt tartott a horvát földekkel szimbiózisban élő dalmát városokra, háborúba azonban egyik fél sem bocsátkozhatott, főleg amióta a keresztes hadjáratok veszélyeztették Velence keleti érdekeit, és lekötötték Magyarország erejét. Így érthető, hogy amikor 1096 végén Falieri Vitális velencei doge meghalt, utóda, Michieli Vitális békét ajánló követeket küldött Kálmánhoz, aki az országnagyokkal való hosszas tanácskozás után a status quo alapján barátsági szerződést kötött a dogéval.[6] Eszerint minden Velence által bírt város és vár továbbra is a kezén maradt, de Kálmán fenntartását fejezte ki az iránt, hogy a dogét megilleti-e a Horvátország és Dalmácia hercege cím. Az új doge sietve hódoltatta a dalmát városokat, szerződésben biztosítva a velencei flottához való hozzájárulásukat hadigályákkal, Kálmán viszont ideiglenesen berendezkedett Horvátországban, aminek jeleként zágori 'hegyen túli', azaz tinnini horvát püspöknek megtette Szegéndi királyi káplánt.

Kálmán politikai és hadisikerei komoly nemzetközi tekintélyt szereztek számára, öccsében viszont ellenérzést váltottak ki, mert minél erősebb lett a király, annál inkább ránehezedett súlyával Álmosra, annál jobban fékezte önálló külpolitikáját. A Kálmán-ellenes krónikaszövegből annyi szűrhető le tényként, hogy Álmos oldalán nem hiányoztak az ellentétet szító tanácsadók. Álmos a dukátus hadaival felvonult Várkonnyal szemben, a Tisza bal partjára, mely már királyi terület volt, Várkony pedig királyi udvarhely. Kálmán seregével Várkonyban állt fel. A két oldalon levő főurak összeültek tanácskozni, és úgy döntöttek, hogy nem hajlandók harcolni. A döntés nyilvánvalóan Kálmánnak kedvezett, mert lehetetlenné tette, hogy a herceg belső erőkre támaszkodva támadjon a királyra.[7]

Ugyanakkor Kálmán nem engedett beleszólást a külügyekbe, és ha külföldről megkeresés érkezett, maga reagált rá, ami egyben azt eredményezte, hogy könnyebben belesodródott a szomszédok ügyeibe, mint ha nem kellett volna tartania Álmos rivalizálásától. 1099 tavaszán a cseh–morva ügyekben következett be olyan fordulat, amely tárgyalásokat kívánt meg. A László idejében Magyarországra menekült Bretiszlav herceg, aki 1092-ben cseh uralkodó lett, 1099 áprilisában megjelent Regensburgban IV. Henriknél. Egyrészt azt kérte, hogy változtassák meg a cseh szeniorátusi öröklést unokaöccsei, a morvaországi hercegek kizárásával saját öccse, Borivoj javára, másrészt azt, hogy a császár iktassa prágai püspökké gyűrű és pásztorbot átadásával Bretiszlav káplánját, Hermannt. Miután ez megtörtént, Bretiszlav 1099. május 29-én a magyar határon, Uherské Hradište mellett találkozott Kálmánnal, szövetséget kötött vele, és megkérte, hogy a püspök felszentelését, ami egyébként a mainzi érsek feladata lett volna, Szerafin esztergomi érsek végezze el. Cosmas cseh történetíró beszéli el, hogy ez alkalommal Esztergomban szentelték őt is fel dékánná.[8]

Nem volt szerencsés Kálmán beavatkozása az orosz ügyekbe, amit Nesztor évkönyve 1099-re, a Pozsonyi Évkönyvek 1100-ra tesznek. Az ifjú Kálmán Szent László példáját is követni vélte, amikor engedett Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem (1093–1113) hívásának, aki fiát, Jaroszlavot küldte hozzá, hogy ellenfele megbüntetésére sereggel vonuljon Przemyśl vára alá. A meghívás előzménye az volt, hogy az orosz hercegek 1097-ben a ljubecsi szerződésben szétosztották egymás közt az orosz tartományokat, de a keresztre esküdött békét rövidesen megszegték. László király egykori ellenfelét, Vaszilkót, akinek egyébként bevallott terve volt a nomádok segítségével elfoglalni Lengyelországot, sőt leigázni és áttelepíteni a dunai bolgárokat országába, rokonai családi bosszúból megvakították, ami újabb bosszútettek láncolatát vonta maga után. Jaroszlav rábeszélte Kálmánt, hogy seregét vezesse Przemyśl ellen, ahol apja ellenfelei, Volodár, a megvakított Vaszilko és Dávid, az elűzött lodomériai herceg összejött. Kálmán serege, amelyben a király mellett püspökök és főurak vettek részt, s inkább demonstratív felvonulásnak indult, semmint hadjáratnak, bőven elég lett volna a néhány száz przemyśli vitéz hódoltatására, Dávid azonban elnyargalt, s Bonjak (Maniak) kun vezér segítségét kérte. A felvonult kunok zöme megfutamodott a nomád taktikától elszokott magyar sereg elől, s amikor váratlanul visszafordult, a rejtett kun seregszárnyak bekerítették a magyarokat. A sikerült csel pánikot idézett elő, a magyar sereg menekülni kezdett, s a kisebb számú üldözőktől súlyos vereséget szenvedett. A csatában elesett Koppány s Lőrinc püspök, valamint számos főember, s odalett a király magával vitt kincstára.[9]

A királyság első évszázada páratlan kudarccal zárult, de Kálmán tanult belőle, mert további lépéseit sokkal körültekintőbben készítette elő, és külföldi konfliktusokba lehetőleg nem bonyolódott. Az új pápa, II. Paschalis és a nyugati világ jóindulatát azzal nyerte meg, hogy a Jeruzsálembe igyekvő keresztes csapatoknak nyugodt átvonulást biztosított. 1101-ben például Welf bajor herceg, Thiemo salzburgi érsek, Ulrik passaui püspök, Ida osztrák őrgrófnő, számos német főúr, vitéz és francia lovag ment át békével Magyarországon,[10] hogy a Száván túl megpróbáltatások sora, Ázsiában pedig pusztulás legyen osztályrészük.

Kálmán igyelme akkor fordult újra Dalmácia felé, amikor 1102 tavaszán Michieli Vitális doge, akivel barátsági szerződést kötött, meghalt. Kálmán még ez évben lement Tengerfehérvárra, mint horvát király fejére tétette a koronát, valószínűleg biztosította a horvát nemesek jogait és hadikötelmeit, és az elébe járuló zárai apácák kérésére megerősítette birtokaikat, amelyek Horvátországban feküdtek.[11] Ottani tartózkodása alatt a helyi viszonyok kellett meggyőzzék, hogy Horvátország és Dalmácia évszázadok alatt szinte elválaszthatatlan szimbiózisba került egymással: a latin városok, amelyekbe mind több szláv elem került, nem élhettek meg a horvát hátország nélkül, a horvátoknak pedig a gazdag dalmát városok sokkal inkább voltak gazdasági és egyházi központjaik, mint saját szegényes városaik. Bármennyire nyilvánvaló volt ez, Dalmácia hódoltatására ekkor nem gondolhatott, mert diplomáciailag nem volt előkészítve. Éppen a kunoktól elszenvedett vereség mutatta meg Kálmánnak, hogy elsősorban Bizánc hozzájárulását kell megnyernie. Ebben a helyzetben kapóra jött, hogy Komnénosz Elek császár 1103 táján követeket küldött Kálmánhoz, és megkérte fia, János számára Szent László leánya, Piroska kezét. A kivételes szépségű leányt, akinek mozaikképe a Hagia Sophia-templom (az Aja Szófia-mecset) falát máig díszíti, 1104-ben vitte az Eumathiosz Philokalész tábornagy vezette küldöttség Bizáncba.[12] A házassági szövetséggel Bizánc szabad kezet adott Kálmánnak a Dalmáciában való előnyomulásra. Ez egyben figyelmeztetés volt Velence számára. A doge flottája ugyanis 1100-ban bekapcsolódott a keresztes hadjáratokba, és mind jobban keresztezte a császár érdekeit, kikötőket foglalt magának keleten, sőt Myra görög város ereklyekincseit ki is rabolta.

1105-ben Kálmán nagy sereggel jelent meg Zára falai alatt, és a várost ostrom alá vette. A város egy ideig védekezett, de amikor Kálmán követei útján megígérte, hogy a városnak országában kiváltságos helyzetet biztosít, a polgárok kitárták a kapukat.[13] Azok a feltételek, amelyeket Kálmán ígért, és meg is tartott, kedvezőbbek voltak annál, amit Zára akár horvát, akár velencei uralom alatt élvezett, mert Kálmán nem követelt sem évi adót, sem flotta-hozzájárulást, csupán az országosan szedett vám kétharmadát, és ami még lényegesebb volt, a zárai kereskedők hajói szabadon mehettek bárhová, nem kellett tekintettel lenniük Velence érdekeire; ekkor kezdődő versengésére Genuával és Pisával. Ugyanakkor a város egyházi és világi birtokossága zavartalanul élvezhette a megszállt területeken levő földjeit, és a horvátokkal való árucserét mi sem akadályozta többé. Kálmán nem hogy elvett volna a várostól, de gazdagította: a Szűz Mária-kolostor mellé magas campanilét építtetett, melynek fehér márvány körirata hirdeti: "Urunk, Jézus Krisztus születésének 1105. évében, az Istentől adott győzelem után a béke jutalmaként Zárába bevonulva Szűz Máriának ezt a tornyot építtette saját költségén Kálmán, Magyarország, Dalmácia és Horvátország királya."[jegyzet 1][14] Így válnak érthetővé a főrangú zárai apátnő szavai: "1105-ben a legszentebb Kálmán király visszaadta a föld és tenger békéjét."[jegyzet 2]

Kálmán Zárában ismerte meg a szent életű János traui püspököt és vele vonult Sebenico (Šibenik) és Trau (Trogir) városába, ahol megerősítette az egyház kiváltságait. Utoljára Spalatót vette ostrom alá. Spalato (Split) latin polgárai Diocletianus császár egykori négyszögletes várpalotáját lakták, amióta az avar-szláv honfoglalók a szomszédos Salona székvárost elpusztították. Salonából ekkor került át Spalatóba Dalmácia érseki széke is. A várkolosszus bevételére Kálmán nem gondolhatott, de ostromzár alá vette, miközben a vitézek a környéket pusztították. Miután a király követei útján biztosította a város és az egyház kiváltságainak megtartását, az érsek és a város vezetői behódoltak. Kálmán csupán annyit kötött ki, hogy a keleti várostoronyban a horvát végek adószedő ispánja kisebb őrséget tartson fenn.[15]

A három nagyváros vér nélküli hódoltatása maga után vonta a környező szigetvilág behódolását, és 1106-ra már a messzebb, északabbra fekvő szigetek, Ossero (Osor), Veglia (Krk) és Arbe (Rab), a hasonló nevű latin városokkal szintén megadták magukat, mert ez évben püspökeik részt vettek a Lőrinc esztergomi érsek által Zárában tartott zsinaton.[16] A sikeres akció után hátra volt még egy másik nehéz diplomáciai feladat: a pápasággal elismertetni a hódítást. A pápák mint Horvátország és Dalmácia egykori hűbérurai az Árpádok tengermelléki terjeszkedését igen rossz szemmel nézték, de a IV. Henrikkel való hosszas konfliktus miatt nem tudtak ellene tenni. Kálmánnak a pápa beleegyezését már 1106-ban sikerült elnyernie a guastallai zsinaton, annak fejében, hogy ünnepélyesen lemondott az invesztitúra jogáról.[17] A magyar királyok Szent István egyházszervező működése óta gyakorolták a püspökök behelyezését, és ezt a jogot a Szent István-legendák igyekeztek ébren tartani. Az 1083 előtt írt nagylegenda hangsúlyozta, hogy István működésével az „apostol” nevet érdemelte ki, Hartvik püspök legendájában pedig azt tette hozzá, hogy István a pápától apostoli keresztet kapott. A kereszttel járó apostoli legátusi jogokat először I. Roger, Szicília ura kapta meg 1098-ban II. Orbán pápától. Hartvik püspöknek, aki 1096–1097-ben házassági szerződést hozott létre I. Roger leánya és Könyves Kálmán között, oroszlánrésze lehetett abban, hogy Európában csak a szövetséges Magyarország ás Szicília uralkodói nyerték el a legmesszebb menő apostoli jogokat.[18] Ezek szerint Kálmán 1106-ban nem csupán az invesztitúráról, hanem apostoli legátusi igényéről is lemondott. Egyben biztosította a pápát a spalatói érsekség változatlan megőrzéséről, és arról, hogy Spalato az esztergomi érsekségtől független marad.

Bár II. Paschalis maga szegte meg az invesztitúrára vonatkozó követelését, amikor 1111-ben V. Henriknek megengedte a püspökök beiktatását,[19] és utóbb a magyar királyok „apostoli” jogigénye újból feléledt, a római egyház 1106-ban elismerte a magyar királyokat Dalmácia és Horvátország urának.

Ami a legjobban érdekelt hatalom, Velence ellenkezését illeti, úgy látszik, Kálmán ezt a normann szövetség feladásával, sőt a normann ellenes bizánci–velencei párthoz való átállással szerelte le. 1101-ben meghalt I. Roger, Kálmán apósa, egy idő múlva pedig Kálmán normann felesége, a szövetség záloga. Kálmánnak a normannok elleni hadba lépése akkor következett be, amikor Guiscard Róbert fia, Boemund, Otranto hercege hazajött a Szentföldről, ahol egy önálló antiochiai fejedelemség érdekben sikertelenül harcolt Bizánc és a törökök ellen, s 1107-ben megtámadta a bizánci birodalmat a mai Albánia területén.[20] 1108-ban Kálmán csapatait velencei gályák szállították Apuliába, ahol elfoglalták és három hónapig megszállva tartották Brindisit és Monopolit.[21] A hátbatámadás Boemundot békére kényszerítette; az Elek császár és Boemund közötti békeokmányon Kálmán megbízottai, Pér ispán és Simon pécsi püspök is szerepelnek.[22]

Kálmán 1108-ban Dalmáciában járván szabadságlevelet adott Spalato és Trau városának, amelyben adómentességet biztosított, elismerte a szabad bíró- és püspökválasztást, továbbá a polgárok jogát idegenek befogadására és költözésre, végül megállapította, hogy mással, mint a vámok kétharmad részével nem tartoznak a királynak.[23] Mivel a király háromévenként jelent meg Dalmáciában – ami utóbb gyakorlattá is vált –, 1111-ben az országnagyokkal együtt újból levonult Zárába, megesküdött Dalmácia jogainak megtartására, és aranykereszteket adott a dalmát püspököknek.[24]

Velence mindamellett nem nyugodott bele Dalmácia elvesztésébe, főként Zára miatt, amely a velencei hajók útján kikötő és támaszpont volt. Falieri Ordelafo doge a császárnak tett szolgálataira hivatkozva sürgette Bizánc beleegyezését egy ellenakcióba, úgyhogy a császár 1111-ben Pisával kötött szerződésébe már bevette Dalmáciát és Horvátországot azon „elfoglalandó” országok köz, amelyekben Pisának nincs keresnivalója. Kálmánnak egy időre sikerült ellenlépésekkel elodáznia az akciót, s csak 1115 augusztusában került rá sor, hogy a velencei gályák kifussanak Dalmácia felé. A támadás csekély eredménnyel zárult, mert csak Zára és Tengerfehérvár városát sikerült elfoglalni; a zárai vár nem esett el, ezzel azonban kezdetét vette egy hosszú háborúság, melynek során Dalmácia sorsa aszerint fordult, hogy a Velence–Bizánc vagy a Magyarország–Róma érdekszövetség bizonyult erősebbnek.[25]

Lábjegyzet

  1. CD Croatiae II. 391.
  2. Novak, Zadarski 257–258.

Irodalom

  1. Horvát politikájára lásd Deér József, A magyar–horvát államközösség kezdetei (Budapest, 1931). 26. kk.;
  2. a népetimológiás Péter gozdja legendát (SRH L 182, 433) ő is elfogadja Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 200–201. és Šišić, GK I. 353–354. nyomán, holott már Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 200, jegyzetben kétségét fejezte ki.
  3. Kálmán első házasságára lásd Wertner, Az Árpádok családi története 219; szicíliai krónikában lásd Gombos II. 976–977; III. 2157.
  4. Buzilla nevére mint téves olvasatra lásd Mályusz Elemér, Levéltári Közlemények 35. 1964. 253–254;
  5. Velence igényére lásd Kretschmayr, Geschichte von Venedig 219.
  6. Kálmán és Velence szövetségére lásd Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles VII/4. 55–57; Wenzel, Árpádkori új okmánytár XI. 32–33; Gombos I. 60.
  7. Kálmán és Álmos ellentétére: SRH I. 422–423.
  8. Bretiszlav és Kálmán szövetségére Gombos II. 805;
  9. az oroszországi vereségre: SRH I. 126, 423–426; Hodinka,. Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 55. kk.; Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 53.
  10. Zarándokok átvonulására lásd Gombos III. 1764; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. V. 136–137.
  11. Kálmán koronázására Tengerfehérváron lásd Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 31–32; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 9–10; Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 266–257; e kétségbe vont okmány irodalmához lásd Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 37. sz. és 517. L; hitelességére és a hamis „Memoriale” (Gombos III. 2225) irodalmára vesd össze Györffy György, Levéltári Közlemények 41. 1970. 236.
  12. Komnénosz János és Piroska esküvőjére lásd SRH I. 439; Gombos II. 1269, 1271; vesd össze Wertner, Az Árpádok családi története 210; Moravcsik Gyula, Bizánc és a magyarság (Budapest, 1953). 72. kk.
  13. Kálmán dalmáciai hadjáratára lásd SRH I. 126, 426, 432–433; Gombos III. 2226; vesd össze Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 206–214.
  14. A zárai toronyfeliratra lásd T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 391; Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije XII. tábla.
  15. A hamis 1103. évi spalatói oklevélre (Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 39–40; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 10–11) lásd Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 39. sz.;
  16. Lőrinc esztergomi érsek 1106. évi zsinatára lásd T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 16–18.
  17. A guastallai zsinatra (Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 45) lásd Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 25. kk.
  18. Az apostoli legátusi jogra lásd Fraknói Vilmos, A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig (Budapest, 1895); Váczy, Die erste Epoche des ungarischen Königstums 92. kk.; Deér József, Der Anspruch der Herrscher des 12. Jahrhunderts auf die apostolische Legation. Archivum Historiae Pontificiae 2. 1964. 117– 186; vesd össze ehhez Györffy György, Becket Tamás és Magyarország. Filológiai Közlöny 16. 1970. 154. kk.
  19. Az invesztitúra jogának 1111. évi visszaadására lásd Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 190; Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. VI. 171. kk.
  20. A bizánci–normann háborúhoz vesd össze Ostrogorsky, GBS2 300.
  21. Kálmán Bizáncot segíti: SRH I. 183, 433; Pauler Gyula, Századok 22. 1888. 323;
  22. az 1108. évi békeokmányra lásd Gombos I. 86.
  23. Kálmán kiváltságlevele Traunak és Spalatónak: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 45–46, 80; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 19, 37; Györffy György, Történelmi Szemle 10. 1967. 47. kk.;
  24. kiváltságlevele Dalmáciának (1105 után) és Arbénak (1111): Wenzel, Árpádkori új okmánytár I. 43–44; Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 56–58; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 22–24; vesd össze Szentpétery, Az Árpád-Házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke 44–45. sz. és Györffy György, Történelmi Szemle 10. 1967. 47. kk.
  25. Velence támadására lásd Gombos I. 61; T. Smičiklas, Codex diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae II. 30; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 225. kk.


Könyves Kálmán kora
A keresztes hadjárat Tartalomjegyzék Álmos kalandjai és bukása