Kálmán király és Álmos herceg

A Múltunk wikiből
1095
második fele: (Könyves) Kálmán király elfoglalja a trónt. (Uralkodik 1116-ig.) Álmos herceg mint horvát király Dalmácia elfoglalását tervezi; Kálmán a bihari és nyitrai dukátust adja át neki.

Nincs a magyar történelemnek még egy olyan alakja, akit a középkori udvari történetírás annyira befeketített volna, mint Könyves Kálmánt. Története a Magyar Krónikában így indul: Géza király fia, Kálmán sietve megtért Lengyelországból, megkoronázták és teljességgel átengedte Álmos hercegnek a dukátust. Amint a továbbiakból kitűnik, Kálmán idejében sok gonosz dolog történt. Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félvak, púpos, sánta és dadogó…”.[jegyzet 1] A további fejezetekben a krónikaíró Kálmán tettei mögött még ott is gonosz szándékot tűntet fel, ahol az intézkedés sikeresnek bizonyult, majd olyan fejezeteket olvashatunk, amelyben a jóságos, megbocsátó király lép elénk, hogy a végén a pozitív és negatív értékelés imígyen záruljon egy tárgyilagos mondattal: „Ez a Kálmán – mint némelyek beszélik – váradi püspök volt, de mivel fivérei elhaltak előtte, ezért a legfelső pápai engedélyt elnyerve uralkodásra kényszerült. Őt a magyarok Könyves Kálmánnak nevezték, mert könyvei voltak, ezekből a kánoni hórákat, mint püspök követte.”[jegyzet 2][1]

A régi történetírók a rossz és a jó egyeztetésével valahol a középúton keresték az igazságot, amíg a forráskritikai kutatás nyilvánvalóvá nem tette, hogy a Kálmán idejében írt és fia, II. István alatt folytatott Magyar Krónika egyértelműen pozitív képet fest a királyról, s mikor II. István halála után a Kálmán által megvakított Álmos herceg ága került uralomra, a krónikában Kálmánt „átértékelték”, az angyalból ördögöt csináltak, de úgy, hogy a szárny csonkjai megmaradtak, és a glóriához erősítették a szarvakat.[2]

Kálmán király külső megjelenése semmilyen egykorú képről nem ítélhető meg, pecsétjén látható elmosódott alakja sem alkalmas annak eldöntésére, hogy mennyiben igazak a testi hitványságáról írt szavak – fölemlített púposságát gyermekkori gümőkór okozhatta –, ami viszont a lelki gyarlóságáról írottakat illeti, azok egytől egyig valótlanok. A külföldi kortársak azt tanúsítják, hogy Kálmán a korabeli Európa legműveltebb uralkodója volt, akinek cselekvését döntően erkölcsi szempontok irányították. II. Orbán pápa Kálmánhoz írott levelében ezt írja: „Beszámolt nekünk ... Odilo, Saint Gilles apátja munkálkodásodról, kiváló világi tevékenységed mellett az egyházi írásokban való jártasságodról és, ami a legnagyobb előny a bírói hatalom számára, erős vagy a szent kánonok tudományában.” [jegyzet 3] S hogy itt nem üres szembedicsérésről van szó, bizonyítja a Kálmánt személyesen ismerő Gallus Anonymus krónikás, aki szerint Kálmán, a magyarok királya a korában élt összes királyok között a legműveltebb az irodalom tudományában (litterali scientia eruditus)”.[jegyzet 4][3] Ha ehhez hozzávesszük a zárai apátnő kolostori feljegyzését, aki szerint a Dalmáciába bevonuló Kálmán „a legszentebb király (sanctissimus rex), aki visszaadta a föld és a tenger békéjét”[jegyzet 5],[4] akkor egyértelműen lelepleződik az a rosszindulatú torzítás, amely Kálmán királyt gonosz szörnynek akarta beállítani.

S ha mármost egymás mellé állítjuk László és Kálmán értékelését, ami alkotásaikból, megnyilatkozásaikból és a kortársak véleményéből kiviláglik, és megállapítjuk, hogy Kálmán legfeljebb testiekben maradt alatta a lovagszentnek, szellemiekben azonban felette állt, akkor méltán kérdezhetjük, hogy a hazai egyház miért őrizte az egyik emlékét a legmagasabb piedesztálon, és miért hagyta a másik erényeit feledésbe menni. Kétségtelen, hogy Vak Béla trónra lépésétől kezdve döntő szerepe volt a családi bosszúérzésnek, s mivel a magyar egyházat a dinasztia e korban bizonyos fokig sajátjának tekintette, véleménye kötelező formában terjedt el. Van azonban a kétféle értékelésnek anyagi rugója is. László, a lovagkirály páratlan bőkezűséggel ontotta az adományokat az egyháznak, és valójában őt tekinthetjük a magyarországi egyházi nagybirtok megalapítójának. Ugyanakkor Kálmán, aki tisztán látta elődje királyi gesztusainak túlzásait és az ebből a kincstárra háramló hátrányokat, nemcsak hogy nem tett újabb adományokat, hanem vissza is vonta László „fölös adományait” az egyházaktól. Ennek a népszerűtlen lépésnek meglett a visszhangja a magyar egyházban, s ebből fakad, hogy Kálmánról pozitív kép csak Dalmáciában maradt fenn, holott a szerepe itt a megszállás és pacifikálás volt.

Van azonban még egy olyan terület, ahol összehasonlítási alap kínálkozik László és Kálmán között, és amelyet az utókor László javára döntött el: politikájuk sikere. Bár mindketten ama normák szerint uralkodtak, amelyeket Szent István Intelmeiben örökül hagyott, és mindketten kiváló uralkodói képességekkel rendelkeztek, mutatkozik egy különbség, ami politikájuk sikerére kihatással volt. László ösztönösen jó politikus, diplomata és hadvezér volt, Kálmán viszont magas intellektus, aki mindig tudatosan cselekedett, de elvi megfontolásokból fakadó döntései, melyekben nagy példaképeit, Istvánt és Lászlót is követte, olykor kevésbé bizonyultak sikeresnek, mint elődeinek ösztönös húzásai, és mint hadvezér, alatta maradt azoknak. Bár a kora középkori magyar állam végső fokon az ő uralkodása alatt teljesedett ki, és nyerte el végleges, közjogilag megalapozott szerkezetét, néhány sikertelen lépése, melynek döntő kihatása az ország sorsára nem volt, alkalmat adott egész politikájának dezavuálására.[5]

Kálmán ugyanolyan tehertétellel kezdte uralkodását, mint László. A Pozsonyban ülő ellenkirály, Salamon helyett most Álmos, Horvátország királya várt az alkalomra, hogy bátyja helyett önállóan uralkodjék, de az, amit László ügyes diplomáciával meg tudott valósítani – Salamon fokozatos „leépítése” –, Kálmánnak Álmossal szemben nem sikerült. Álmos, aki Kálmán uralkodását mindvégig beárnyékolta, jellemében is hasonlított nagybátyjára, Salamonra. Harcias, kalandvágyó és nyugtalan természetű volt, aki ráadásul különféle befolyások hatása alatt ellentétes végletekbe esett. Bátyja szigorú, de megbocsátó szavai hatására számtalanszor bűnbánat vett erőt rajta, olyannyira, hogy vezeklésképpen egy ízben Jeruzsálembe is elzarándokolt, mások felbujtására viszont, korábbi fogadalmait feledve, újból és újból sereggel támadt bátyja ellen.

Álmosnak Kálmánnal való szembeszegülését súlyosbította, hogy olyan politikát követett, amellyel az európai politika meghatározó ellentétét, a reformpápaság és a császárság viszályát újból behozta Magyarországra, hiszen Álmos a császár barátja volt, Kálmán viszont a reformpápaság híve. Mihelyt László meghalt, és végső akarata szerint Kálmán 1095 augusztusában elfoglalta a trónt, Álmos mint Horvátország királya önálló akcióba kezdett. A horvát királyság a dalmát városok nélkül igen szerény jövedelmet biztosított, s ezért Álmos – bizonyára a horvát főurak támogatását élvezve – háborút készített elő a Dalmáciát uralma alatt tartó görög–velencei szövetség ellen.[6] Adott pillanatban ez az akció minden európai hatalomnak ellenére volt. 1095 második felében IV. Henrik két ízben időzött Velencében, megújította barátsági szerződését Falieri Vitális dogéval, és ennek tudható be, hogy a császár követei útján Álmost baráti érzelmeire való hivatkozással – lebeszélte a támadásról.

A meggondolatlan háborút Kálmán még kevésbé kívánta, mint a császár, hiszen ez a háború veszélyeztette volna a Magyarországról Rómába vezető utat, a reformpápaság jóindulatát, és azt eredményezhette volna, hogy Komnénosz Elek újból ráuszítja a kunokat Magyarországra. Igaz ugyan, hogy a kunok 1095-ben egy bizánci trónkövetelő hívására betörtek a birodalomba, és miután vlach kalauzok vezetésével átkeltek a Balkán hegység hágóin, vereséget szenvedtek Elek császár hadaitól, de a császárnak mindig megvolt a lehetősége, hogy egy kun törzsfőnököt ajándékokkal támadásra késztessen.

Álmos veszélyes terve láttán Kálmán úgy döntött, hogy átadja Álmosnak a sokkal jövedelmezőbb, de szem előtt levő dukátust, mégpedig teljes terjedelmében (plenarie), azaz a nyitrait és biharit együttesen, de önálló pénzverési jog nélkül. Alig foglalta el Álmos új „országát”, tüstént önálló politikába kezdett. 1096 elején III. Boleszló lengyel fejedelem felkérte, hogy vegyen részt a csehek elleni hadjáratában, s ettől Álmos megint csak IV. Henrik kérésére állt el, Henrik ugyanis szövetségben állt II. Bretiszlav cseh fejedelemmel.[7]

IV. Henrik Kálmánnal is szövetséget óhajtott kötni, de Kálmán diplomatikusan elhárította a közeledést, mert nem óhajtott II. Orbán pápával szembekerülni.

Lábjegyzetek

  1. SRH I. 420-421.
  2. SRH I. 432-433.
  3. Fejér, CD II. 13.
  4. Gombos I. 490.
  5. Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 258.

Irodalom

  1. Kálmán felemás jellemzése a krónikában: SRH I. 182, 421–422, 426. kk. II. Orbán levele: Fejér György, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civiles II. 13; vesd össze Baumgarten Ferenc, Századok 40. 1906. 402;
  2. Kálmánról negatív vélemény: Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 63. Felemás jellemzést ad róla: Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 174–175; forráskritikával ítéli meg Marczali Henrik, Magyar Nemzet Története II. 185–187. és HómanSzekfű, Magyar Történet I6. 323.
  3. Gallus véleménye: Gombos I. 490;
  4. a zárai apátnőé: Novak, Zadarski Kartular samostana Svete Marije 257–258.
  5. Életadataira: Wertner, Az Árpádok családi története 215. kk.
  6. Álmos készülődésére Dalmácia ellen: Wenzel, Árpádkori új okmánytár I. 47–48; Gombos III. 2271–2272; vesd össze Meyer von Knonau, Janrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. IV. 475–476.
  7. Ha IV. Henrik levele „tollpróba” lehet is (vesd össze Kapitánffy István, Magyar-bizánci kapcsolatok Szent László és Kálmán uralkodása idejében. Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica, 75. Tom / 1983, 23), egykorúlag készült, és a valós helyzetet tükrözi.


Könyves Kálmán kora
Tartalomjegyzék A keresztes hadjárat