Kálnoky Gusztáv

A Múltunk wikiből

Kálnoky Gusztáv Zsigmond

Letovice, Morvaország, 1832. december 29. – Brodek u Prostějova, Morvaország, 1898. február 13.
osztrák–magyar diplomata,
1881 és 1895 között Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere
Wikipédia
Minister Gustav Kalnoky.jpg
Minister Gustav Kalnoky
1881. november 20.—1890. május 2.
Gustav Kálnoky gróf külügyminiszter.
1895. május 5.
Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszter lemondása az Agliardi-ügy miatt.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette. A két Bulgária nem állhatott sokáig egymás mellett anélkül, hogy kezet ne nyújtson egymásnak. 1885 szeptemberében Plovdivban felkelés tört ki, Battenberg Sándor az egyesült Bulgária fejedelmévé nyilvánította magát. Az eseményekben sokan a cár kezét vélték felfedezni. A feltételezés nem volt egészen alaptalan: az orosz külpolitika a balkáni ügyekben máskor is élt már a nemzeti mozgalmak támogatásának eszközével, a bolgár uniót meg éppenséggel nemzetközi megállapodások helyezték kilátásba. Hét évvel San Stefano után azonban már nem lehetett szó a bolgár nagyobbodást elősegítő orosz–bolgár együttműködésről. Oroszország a Balkán keleti felét háborúval szerzett érdekszférájának tekintette, az általa létrehozott bolgár államot pedig végleges lekötelezettjének, Bulgáriában a protektori nagyhatalom minőségében akart berendezkedni. Az államiságát éppen csak visszanyert, de nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség viszont igényt formált az önálló fejlődésre, határozottan elutasította az orosz gyámkodást. A fejlemények már a plovdivi felkelés előtt eljutottak a szakítás küszöbéig. Az orosz diplomácia részéről csak önámítás volt, hogy a történtekért Battenberg Sándor személyét tette felelőssé. A bolgár unió létrejötte után Pétervárott a status quo helyreállításában fogalmazták meg a külpolitikai programot.

Hét évvel korábban Oroszország még a nagy délszláv állam létrehozásáért harcolt, a cárizmus tekintélye most a frissen egyesült Bulgária szétszakítását követelte meg. Oroszország nagyhatalmi partnereihez: Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz fordult segítségért. A német támogatás magától értetődő volt. Bismarck Bulgáriát orosz érdekszférának tekintette és a Balkán őt most is csak mint osztrák–magyar—orosz súrlódási felület érdekelte. Az osztrák–magyar támogatás már korántsem volt zökkenőmentes. A magyar liberális párt Andrássy bukása óta a külpolitikában ugyan erősen visszavonult, de a három császár szövetsége elleni vétóival tele volt a parlament és a delegáció. 1885 őszén maga Andrássy tiltakozott az uralkodónál az oroszbarát egyezkedő politika ellen. A közös külügyminiszter nem tudta a magyar nyomást elhárítani. A helyzetet csak bonyolította, hogy az unió létrehozása után Szerbia kompenzációs igényektől vezettetve, háborút indított Bulgária ellen, és miután vereséget szenvedett, a Monarchia diplomáciai beavatkozásra kényszerült mellette. Végül mégis csak fölülkerekedett a konzervatív szolidaritás. Amikor a bécsi orosz nagykövet Kálnoky előtt a „kelet-ruméliai forradalmi puccsot” nyílt szerződésszegésnek nevezte és a status quo visszaállítását jelölte meg egyetlen lehetséges kiútnak, az osztrák–magyar külügyminiszter teljes egyetértéséről biztosította. Az 1885 őszén összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferencián a három császár szövetsége egységesen fordult szembe a felforgató Bulgáriával. A Balkán fölött a Szent Szövetség kísértete lebegett.

Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

Az angol okvetetlenkedést még csak elhárították: 1886 nyarán Bismarck és Kálnoky szabad kezet biztosított az oroszoknak a bolgár fejedelem elmozdítására és a trónfosztás rövidesen bekövetkezett. Most azonban kiderült, hogy a bulgáriai orosz befolyásnak nem Battenberg Sándor személye az egyedüli akadálya. A nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség teljes önállóságra törekedett. A presztízsét féltő cári nagyhatalom viszont nem állhatott meg félúton. 1886 szeptemberében orosz kormánybiztos jelent meg Szófiában, Bulgária orosz megszállását helyezte kilátásba. A dinasztikus egyezkedő politika húrja tovább feszült, de Oroszország eljárásával még nem lépte túl a szerződéses kereteket és partnereitől további támogatásra számított. Bismarck és Kálnoky részéről meg is volt a hajlandóság, ám amikor az osztrák–magyar külügyminiszter az orosz eljárás támogatását tervezte, olyan kötelezettséget vállalt, amelyet nem állt módjában betartani. A magyar liberális párt nyomásától átszakadtak a dinasztikus érdekszféra-politika belső védgátjai. Tisza Kálmán a magyar parlamentben tiltakozott Bulgária orosz megszállása ellen és Kálnoky nem hagyhatta többé figyelmen kívül legerősebb belső ellenzéke álláspontját. Az osztrák–magyar külügyminiszter 1886 októberében nyilvánosan szót emelt Bulgária önállósága mellett. Az eljárás szakítást jelentett az öt év óta egyetértésben folytatott osztrák–magyar—orosz érdekszféra-politikával.

Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított azzal a politikával, amely Bulgáriát a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről azonban nem szándékozott teljesen lemondani. Visszautasította a német és orosz részről érkező, az érdekszféra-politika fenntartására vonatkozó kívánságokat, de nem zárkózott el attól, hogy bizonyos orosz érdekeket továbbra is elismerjen. Miközben hangsúlyozta, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben azt tanácsolta a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. A Bécsben járó bolgár küldöttséget lebeszélte Battenberg Sándor visszahívásáról, és a bolgárok fejedelemjelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondta, hogy trónra lépéséhez nem látja a szükséges előfeltételeket. A pétervári osztrák–magyar nagykövetnek megírta: a Monarchiában változatlan a szándék, hogy Oroszországgal fenntartsa az eddigi jó viszonyt. Az orosz külpolitika irányítói tisztában voltak az osztrák–magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers külügyminiszter rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán oroszellenes parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák–magyar nagykövetnek, hogy a magyarok össze akarják veszíteni Oroszországot és Ausztria–Magyarországot. Az orosz államférfiak a magyar befolyás kiküszöbölését és az eddigi politika folytatását kérték Kálnokytól. A konzervatív meggyőződésű osztrák–magyar külügyminiszter az adott belső körülmények között azonban csak az érdekszféra-politikát elvető együttműködési hajlandósággal válaszolhatott. Az együttműködésnek ez a fajtája értéktelen volt Oroszország ssámára. Amikor III. Sándor cár meggyőződött arról, hogy érvei Bécsben hatástalanok, kibékíthetetlenül megneheztelt Ausztria–Magyarországra.

Oroszország és Ausztria–Magyarország viszonya 1886 végétől rohamosan rosszabbodott. Bécsben és Pétervárott mutatkozott némi békülési hajlandóság, de az éledező balkáni önállóságon zátonyra futott minden konzervatív egyezkedő szándék. A bolgár nemzetgyűlés 1887 nyarán az osztrák–magyar tanács ellenére Koburg Ferdinándot választotta fejedelméül. Pétervárott úgy tudták, hogy az új uralkodó az osztrákok embere, akit az orosz törekvések keresztezése céljából juttattak Bulgária trónjára. A pánszláv körök nyíltan követelték, hogy Oroszország fegyverrel szerezzen magának elégtételt bulgáriai sérelmeiért. A cári kormány nem osztotta a szélsőséges körök hangulatát, de presztízsokokból és a belső ellenzék kielégítése céljából maga is célravezetőnek ítélte a háborús fenyegetés politikáját. A fegyverek éle a hűtlen szövetséges, Ausztria–Magyarország ellen irányult. 1887 nyarától nagyarányú orosz csapatösszevonásokat hajtottak végre Galícia határán.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában igen erős volt azoknak a tábora, akik elkerülhetetlennek tartották az Oroszországgal való megmérkőzést. Az orosz csapatösszevonás kapóra jött e körök számára, mert a régóta tervezett támadó fellépést a védelmi háború köntösébe lehetett burkolni. Az 1888. januári közös minisztertanácson Tisza Kálmán erőteljesen szót emelt az olyan törekvések ellen, amelyek arra irányultak, hogy a háborút, mint mondotta, mesterséges eszközök igénybevételével elkerüljék. Tisza háborús politikája mögött ott állott az egész magyar liberális párt és a kardcsörtetők táborának a volt külügyminiszter, Andrássy Gyula pártfogása adott különleges nyomatékot. A magyar liberálisok háborús álláspontja a tíz év előtti helyzettől eltérően most nem volt elszigetelt. Az osztrák katonai vezetők időközben maguk is eljutottak az Oroszország elleni preventív háború elméletéig. A befolyásos bécsi személyiségek közül Rudolf trónörökös is a magyar liberálisok álláspontját vallotta. A főherceg évek óta kitartó harcot folytatott az Andrássy-féle külpolitika visszaállításáért. Az udvari körök nagyobbik része azonban még távol volt attól a gondolattól, hogy kardot rántson Oroszország ellen. A közös minisztertanácson Taaffe osztrák miniszterelnök kétségbe vonta, hogy Oroszország valóban rá akar támadni a Monarchiára. Kálnoky ugyancsak elutasította az Oroszország elleni, szerinte meggondolatlan vállalkozást. Az volt a véleménye, hogy az osztrák–magyar—orosz ellentétek nem áthidalhatatlanok, és a háború mérhetetlen szenvedésen kívül semmit sem hozhat a Monarchia számára. Kálnoky arra is figyelmeztetett, hogy a balkáni kérdésben osztrák–magyar kezdeményezésre keletkező konfliktusban a Monarchia nem számíthat Németország segítségére, mert a kettősszövetség csak orosz támadás esetére írja elő a casus foederist. Végül is Németország nyílt állásfoglalása döntött. Bismarck és Kálnoky megállapodása alapján 1888 februárjában nyilvánosságra hozták a kettősszövetség szövegét. A német segítség várható mértékéről ezek után nem lehetett többé vita, azt pedig a leghevesebbek sem kívánták, hogy a Monarchia egyedül háborúzzon Oroszország ellen. A nekitüzesedett magyar liberálisok elcsendesedtek, mivel pedig Oroszország valójában nem akart háborút, az 1887–88—as nagy feszültség háborús összeütközés nélkül oldódott fel.

A belső háborús törekvések visszaszorítása Kálnoky jelentős sikere volt, de a külügyminiszter 1888 elejére már maga is messzire hátrált eredeti álláspontjától. Amikor 1886 őszén magyar nyomásra szakított az érdekszféra-politikával, korántsem gondolt gyökeres változtatásokra, csupán új tartalmat kívánt adni az osztrák–magyar—orosz egyezkedésnek, A hazai és külföldi szélsőségek miatt azonban a középutas elgondolás nem érvényesülhetett. Kálnoky akarva-akaratlan egyre inkább távolodott Oroszországtól. 1887 februárjában, a hármasszövetség felújítása alkalmával teljesítette a régi olasz kívánságot, kötelezettséget vállalt arra, hogy a Monarchia a balkáni status quót csak Itáliával egyetértésben változtatja meg. A következő hónapban csatlakozott a földközi-tengeri status quo megőrzését proklamáló angol–orosz megállapodáshoz. Mindez nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy a Monarchia pozícióit a fokozódó orosz nyomással szemben megerősítse. A végleges szakításra továbbra sem gondolt és éppen 1887 nyarán, az orosz harag csúcspontján üzente Pétervárra, hogy Bécsben változatlan az egyezkedő szándék. Csakhogy az orosz–német viszontbiztosítási szerződés megkötése világossá tette, hogy Oroszország a Monarchia vonatkozásában a teljes szakítást határozta el. Kálnoky ekkor hajtotta végre a tulajdonképpeni fordulatot és szakított végérvényesen eddigi módszereivel. A fordulat dokumentuma az 1887 decemberében aláírt osztrák–magyar—angol—olasz megállapodás, a keleti hármasszövetség. Az addig Oroszországgal az érdekszférákat elhatároló, tehát a Balkán felosztását folytató külügyminiszter most Angliával közös eljárást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egy negyedik hatalom – nyilvánvalóan Oroszország – a balkáni állapotok egyoldalú megváltoztatására törne. A magyar liberálisok háborús politikájának elhárítása így korántsem jelentette a konzervatív egyezkedő politika egyértelmű győzelmét. A keleti hármasszövetség aláírásával Kálnoky a dinasztikus érdekszféra-politika halotti levelét is kiállította.

Kálnoky külpolitikai koncepciójának lényege a balkáni terjeszkedésben állott, ennek a politikának a Monarchia hatalmi adottságai következtében azonban csak az Oroszországgal való egyezkedés esetén volt realitása. A szakítás egyetlen lehetséges módja az aktív dinasztikus politika feladása lett volna, a külügyminiszter azonban még látott lehetőséget és úgy döntött, hogy az aktív hatalmi politikát Oroszország ellenére is folytatja. Az Oroszországra gyakorolt nyomás eszközével kívánta eredeti elképzeléseit megvalósítani. Ehhez a szövetségesek támogatását is felhasználta. A 90-es évek kezdetén sor került az Olaszországhoz, Romániához és Szerbiához fűződő szövetségi kapcsolatok megújítására. Nagyobbrészt az eredeti megállapodások szövegét írták újból alá. A Monarchia szempontjából a szerződések azonban nem az egyezkedő politika hátvédjét jelentették többé, hanem az Oroszország ellenére folytatott erőpróba nélkülözhetetlen kellékeit. Az aktív Balkán-politikához Kálnoky elsősorban Németországtól és Angliától remélt támogatást. A 80-as évek végén szüntelenül reklamálta a német segítséget annak hangsúlyozásával, hogy egy eljövendő német–orosz összeütközés miatt mindenképpen elkerülhetetlen. Az osztrák–magyar—angol viszonyban a határozottabb angol kötelezettségvállalás kicsikarása dominált. Nem nehéz felismerni: Kálnoky ugyanazt tette, amivel elődei – Andrássy és Haymerle – más megfontolásoktól vezettetve többször próbálkoztak. Az eredmény sem lehetett más. Németország magatartása Oroszországgal szemben Bismarck 1890-ben bekövetkezett távozása után némiképp módosult. Az új vezetés nem újította fel a viszontbiztosítási szerződést és bizonyos balkáni kérdésekben a Monarchia mögé állt. Az Oroszországgal való háborús összeütközést akár a Balkán, akár Lengyelország miatt azonban továbbra sem óhajtották, Kálnoky ilyen irányú ajánlatait és célzásait a leghatározottabban elutasították.

Szász Zoltán

A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

1886. május 21-én Jansky vezérőrnagy megkoszorúzta az 1849. évi budai harcokban elesett Hentzi osztrák tábornok síremlékét. Az ellenzék a „nemzeti becsület” védelme ürügyén indított parlamenti támadást Tisza megrendítésére, de utcai tüntetést is szervezett a jellegtelen gótikus oszlopra állított, sárkányölő Szent Györgynek ábrázolt Hentzi emlékművénél. A fővárosi ifjúság pedig macskazenét adott Jansky tábornoknak, majd tévedésből egy másik lakás ablakait verve be hazavonult. Tisza is helytelenítette Jansky eljárását, s ezzel szembekerült az uralkodóval és a katonai körökkel, amiért minden előzetes jóváhagyás nélkül nyilatkozott. Az uralkodó királyi kéziratban foglalt állást a magyar közvélemény, s közvetve Tisza ellen, Janskyt áthelyezéssel hadosztályparancsnokká nevezte ki, míg korábbi felettesét, a kormánynak helyeslő Edelsheim-Gyulai Lipót bárót gyorsan nyugdíjazták. Nemcsak az ellenzék, de még az áskálódó Kálnoky, a közös külügyminiszter is bukott embernek látta Tiszát.

Hanák Péter

Kossuth temetése és a liberális reformpolitika

A nagy befolyással rendelkező külügyminiszter, Kálnoky, kezdettől fogva nem rokonszenvezett a liberális egyházpolitikával. Wekerlét mint pénzügyi szakembert és politikust becsülte, de az egyházpolitikát „hajánál fogva előrángatott” ügynek ítélte. 1894 tavaszán az egyházpolitika elejtését már aligha tartotta lehetségesnek, de nem bánta volna, ha a kormány belebukik. Kálnoky a rutinos diplomata kétszínűségével játszott a kormány ellen. Április 22-i memorandumában kifejtette, hogy a magyar kormány sikerét nem saját erejének, hanem „a függetlenségiekkel való természetellenes szövetkezésnek” köszönhette. Ennek következtében a Monarchia közjogi alapját tagadó erőktől került függésbe, tehát nem várható tőle „a dinasztia és a birodalom számára üdvös tevékenység”.[1] Kálnoky azt ajánlotta: éreztesse az uralkodó bizalmának megrendülését, ne utazzék le Budapestre, nyilvánítsa semlegességét a főrendiházi szavazást illetően.

A Bánffy-kormány bemutatkozása

1895. január 11-i táviratában Ferenc József rezignáltan közölte Kálnoky külügyminiszterrel több hetes kormányalakítási tárgyalásainak sovány eredményét: „Más választás, sajnos, nem maradt, mint Bánffy, aki a párt támogatását élvezi. Bármennyire nem kielégítő megoldás légyen is ez, pillanatnyilag nincs más.”[2]

Az egyházpolitika utóhullámai. Az Agliardi-affér.

Bánffy felismerte, hogy önérzetes visszavágással most megnyerheti a közvéleményt. Mielőtt bárminő lépésre szánta volna el magát, kikérte Kálnoky véleményét. A külügyminiszter maga is „megrovandó tapintatlanságnak” minősítette a nuncius szereplését, és hajlandónak mutatkozott a Szentszéknél diplomáciai úton tiltakozni. Ezek után Bánffy a képviselőházban kijelentette, hogy benyomása szerint a nuncius túllépte hatáskörét. A külügyminiszterrel egyetértésben és közvetítésével a Szentszék tudomására hozta, hogy a nuncius ténykedése a „belügyekbe való beavatkozás látszatával bír”. Kálnokyt kínosan érintette Bánffy nyilatkozata, amely csak annyiban tért el a valóságtól, hogy megtörténtnek jelezte a szándékolt diplomáciai lépést. Mentegetőzése során azonban egy rutinos diplomatától szokatlan módon elragadtatta magát: sajtónyilatkozatában eléggé otromba formában meghazudtolta Bánffyt.

Kálnoky nem számolt azzal, hogy nyilatkozata a magyar miniszterelnök alkotmányos állását, vagyis a közjogi viszony érzékeny pontját érinti. Ezzel az ügy az egyházpolitika teréről a közjogi gravamenek hagyományos hadiútjára terelődött: az Agliardi-afférból KálnokyBánffy-affér lett. Bármit tartottak is Bánffy képességei felől a hazai politika korifeusai, itt a magyar miniszterelnök tekintélyéről volt szó, ergo: elégtételt követeltek. Bánffy, amikor csupán szűkszavú helyreigazítást, de elégtételt nem kapott, a kormány lemondásával fenyegetőzött.

Ferenc József, tekintettel az összebonyolódott ausztriai és a felettébb labilis magyarországi helyzetre, inkább a szívének kedves Kálnokyt áldozta fel: május 16-án elfogadta lemondását és helyébe Agenor Gołuchowski grófot nevezte ki. Az egyházpolitika végjátéka tehát a klasszikus fordulattal zárul: a hősöket eléri a közjogi félrendezés végzete, az ex machina előlépő uralkodó helyreállítja a megsértett politikai rendet, az 1867-es dualizmust.

Kálnoky megbuktatásával és Agliardi egy év múlva bekövetkezett visszahívásával Bánffy látványos győzelmet aratott.

Belpolitikai válság Ausztriában

Kálnoky után külügyminiszterré is lengyel arisztokratát, az ifjabb gróf Agenor Goluchowskit nevezték ki.

A dualista Monarchia politikai rendszerének funkcionális zavarai

A válság Ausztriában komoly formában felvetette a birodalmi reform gondolatát. Ennek megvalósítása érdekében az uralkodó, amint látni fogjuk, jelentős politikai engedményeket tett. A magyarországi válság pedig arra intette, hogy az erősödő ellenzékiséggel szemben más módon, a pártpolitikai viszonyok bizonyos átalakításával kell a kivezető utat keresni. Erre azonban Bánffy személye nem volt alkalmas. Amint három évvel korábban a birodalom belbékéje érdekében Kálnokyt áldozta fel Bánffy kedvéért, most az egész politikai rendszer súlyos válságának alkotmányos megoldása, a magyar ellenzék megbékítése végett Bánffyt menesztette.

Diószegi István

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

A teljes cikk.

A Monarchia és Oroszország közeledése. Az 1897. évi egyezmény.

Az osztrák–magyar külpolitika irányítói az 1890-es évek közepén újra a balkáni politika és az orosz viszonylat felülvizsgálatára kényszerültek. Ezt azonban már nem Kálnoky hajtotta végre, mert ő – amint láttuk – a magyar kormánnyal való konfliktusba belebukott, és 1895 májusában elhagyta a Ballhausplatzot. A külpolitikai irányvonal módosításával az új külügyminiszter, Agenor Gołuchowski sem sietett, bár elődje derűlátását a Balkán vonatkozásában távolról sem osztotta. Világosan látta, hogy Szerbiában osztrákellenes irányba fejlődnek az események, a bolgár–orosz kibékülés várható hatása tekintetében sem ringatta illúziókba magát. Mindamellett úgy hitte, hogy a Monarchia meglevő szövetségi kapcsolatai még mindig alapot adnak a lassan egy évtizede tartó mérsékelt oroszellenességnek. Gołuchowski főleg Angliában bizakodott: egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Anglia végképp leveszi kezét Konstantinápolyról, és hátat fordít a Közel-Keletnek. Úgy gondolta, hogy a konzervatívok újbóli kormányra kerülése lehetővé teszi az 1887. évi keleti hármas szövetség felújítását. Gołuchowski 1896 februárjában előzetes informálódás után magabiztos utasítással fordult a londoni osztrák–magyar nagykövethez. Leszögezte, hogy véleménye szerint az érdekek azonossága, amely annak idején a szerződés megkötésére vezetett, még mindig fennáll. Kifejezte az osztrák–magyar készséget a további együttműködésre, sőt még feltételeket is szabott. Arról írt, hogy a tengerszorosok védelme elsősorban Anglia érdeke lévén, a Monarchia csak abban az esetben hajlandó újra elkötelezni magát, ha ebben a tekintetben az angol együttműködésre teljes bizonyossággal számíthat. A keleti kérdésben közömbössé váló szigetországgal azonban nem lehetett ilyen magas lóról beszélni. A londoni osztrák–magyar nagykövet néhány nap múlva jelentette, hogy a szerződés megújítására irányuló kísérletek céltalanok, mert az angol kormány semmi hajlandóságot sem mutat a megállapodásban lefektetett elvek további méltánylására. Ezek után Gołuchowskinak is be kellett látnia, hogy anglofil erőfeszítései hiábavalóak. Február közepén a római osztrák–magyar nagykövethez írt levelében már arról szól, hogy az adott körülmények között céltalan lenne a szerződés megújításán továbbra is fáradozni. A külpolitikai irányváltást nem lehetett tovább halogatni.

A mértékadó tényezők 1896 tavaszán egyetértésre jutottak abban a kérdésben, hogy az osztrák–magyar keleti politikát újra az Oroszországgal való együttműködésre kell építeni. Az egyezkedés tartalmi kérdéseit illetően azonban eltértek az álláspontok. A többség azt ajánlotta, hogy ott folytassák, ahol 1886-ban abbahagyták: határolják el ismét az érdekszférákat, és a kölcsönösség alapján terjeszkedjenek a balkáni államok, illetve Törökország rovására. A külügyminisztérium magas rangú hivatalnokai közül különösen a Kálnokyhoz közelálló Aehrenthal képviselte erőteljesen ezt az álláspontot. Aehrenthal 1895 júniusában, közvetlenül Kálnoky bukása után, történeti áttekintést készített az utóbbi húsz év osztrák–orosz kapcsolatainak alakulásáról, és arra a végeredményre jutott, hogy azokat az utóbbi időkig a balkáni érdekszférák elhatárolására irányuló törekvés jellemezte. 1895 őszén, miközben Gołuchowski még az osztrák–angol együttműködés felújításán fáradozott, az Oroszországgal való közvetlen megegyezést javasolta, méghozzá Kálnoky eredeti gondolataiból kiindulva, az osztozkodás alapján. A megegyezés negatív oldala Aehrenthal elgondolása szerint Bulgária és Románia semlegesítése lett volna, azaz a két nagyhatalom között két ütköző állam létrehozása. Pozitív oldala pedig Szerbia bekebelezése osztrák–magyar részről, Konstantinápoly és a tengerszorosok megszállása orosz részről, vagyis olyan megoldás, amelyben mindkét fél területi engedménnyel fizeti meg partnere gyarapodását. A diplomáciai testület tagjai közül Calice, konstantinápolyi osztrák–magyar nagykövet fejtett ki, 1896 nyarán, hasonló nézeteket. A tengerszorosok státusát (az orosz hadihajók kifutási tilalmát) a volt szófiai követ, Burián István is tarthatatlannak vélte, de e státus megváltoztatását a bulgáriai osztrák befolyás kiszélesítésével akarta megfizettetni. Az Oroszországgal való megegyezés kérdéseiről 1897 tavaszán a vezérkar főnöke, Beck táborszernagy is véleményt nyilvánított. Emlékirata két lényeges vonatkozásban eltért a diplomaták által képviselt felfogástól. Először katonai szempontból kívánatosnak tartotta a status quo fenntartását, és a felosztásról szóló megállapodást csak a jövőre nézve kívánta, arra az esetre, ha az események természet szerinti fejlődése erősebbnek bizonyulna, mint a nagyhatalmak konzerváló tevékenysége. Másodszor, a török birodalom bekövetkezhető felbomlása esetén az erőket főként Olaszország adriai térnyerésének megakadályozására kívánta koncentrálni. Az Oroszországgal való megállapodásnak Beck értelmezése szerint – a hagyományos osztrák katonai felfogásnak megfelelően – egy harmadik hatalom, azaz Olaszország ellen kell irányulnia. Ami az Oroszországgal való paktum tartalmi kérdéseit illeti, abban Beck lényegében megegyezett a felosztás álláspontját képviselő diplomatákkal. Ő is nagyjából az Égei-tengerig meghosszabbított szerb–bolgár határt tekintette a meghúzandó osztrák–magyar érdekszféra határának, amely vonal mögött mindkét hatalom részére korlátlan mozgásszabadságot kívánt biztosítani. A vezérkari főnök emlékiratát megvitató tanácskozáson véleményt nyilvánított Kállay Benjámin, közös pénzügyminiszter. Felszólalásából érezhető, hogy a fenntartásai mögött komoly politikai erő áll. Kállay is szükségesnek mondta az Oroszországgal való megegyezést. A vezérkari főnök emlékiratát elveiben helyesnek, de gyakorlati módozatait tekintve, elsősorban a Monarchia belső viszonyai miatt kivihetetlennek nyilvánította. Véleménye szerint sem a Monarchia két kormánya, sem két parlamentje nem adná hozzájárulását az osztrák–magyar balkáni annexiókat és a terjeszkedés különböző módozatait magába foglaló akcióhoz. A közös pénzügyminiszter egyúttal a várható balkáni ellenállásra, a végrehajtás katonai és pénzügyi nehézségeire is utalt. Felszólalását azzal zárta, hogy az Oroszországgal való megegyezéshez valami más bázist kell keresni. Hogy milyent, azt nem mondta meg határozottan, de egyes utalásaiból kiérződött, hogy a fennálló viszonyok megőrzésére irányuló közös erőfeszítést tartja célravezetőnek.

Az osztrák–magyar külpolitika felelős irányítója, Agenor Gołuchowski is ezt az álláspontot vallotta. A külügyminiszter társadalmi helyzetét, felfogását, világnézetét tekintve nem sokban különbözött Kálnokytól.

Aehrenthal külpolitikája

Aehrenthal mint kezdő diplomata éveken át Kálnoky oldalán dolgozott, az érdekszféra-politika híve mellett tette magáévá az aktív hatalmi politika eszméit. A tanítvány azonban színesebb, elevenebb egyéniség volt, mint mestere: nála a merész, kezdeményező készség teoretikus hajlamokkal és széles európai látókörrel párosult. Az osztrák hatalmi politika célkitűzéseit Kálnokytól vette át. Ő is azt vallotta, hogy az Itáliából és Németországból kirekesztett Monarchiának a Balkánon kell érvényesülnie. A célok megvalósításának eszközét, az Oroszországgal való egyezkedést is mesterétől kölcsönözte. A balkáni terjeszkedés szükségességét azonban nála színvonalasabban senki sem tudta megfogalmazni, és a cárizmussal való paktálásban a lehetőségek szélső határait senki sem tudta precízebben kijelölni. Az új külügyminisztert mély konzervatív meggyőződése is a régi iskolához kapcsolta. A konzervativizmus az osztrák diplomáciai karban nem volt megkülönböztető vonás, de Aehrenthalnál a monarchikus rendhez való ragaszkodás hangsúlyozottabban érvényesült. A pétervári nagykövet számára maradandó élményt jelentett az orosz forradalom, és a három császár szövetségét is elsősorban azért akarta életre kelteni, hogy a monarchiák összefogásával elejét vegyék – ahogy ő maga írta – a proletariátus fenyegető diktatúrájának.

Aehrenthal leginkább abban különbözött elődeitől, hogy határozott elképzelésekkel rendelkezett arról, hogyan lehet a Monarchia adott belső berendezkedését a nagyhatalmi politika szempontjából kamatoztatni. A közös külügyminiszterek között eddig egyedül Andrássy volt a dualizmus híve, de külpolitikájában csak az egyik fél törekvéseit juttatta kifejezésre. Beust provizóriumnak tekintette a közös ügyes berendezkedést, Kálnoky szüntelenül panaszkodott a birodalmi egység hiánya miatt, Gołuchowski pedig csak azért békült meg a hatvanhetes struktúrával, mert rettegett mindenféle változtatástól.

Lábjegyzet

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv. Interna. Liasse XXXI. 250–251.
  2. Ferenc József távirata Kálnokynak, 1895. január 11. Országos Levéltár. Kabinettsarchiv, Geheimakten. Pápay hagyaték (továbbiakban: Országos Levéltár, Pápay hagyaték). Karton 24.

Irodalom