Kálvin János

A Múltunk wikiből

Jean Calvin vagy Jean Caulvin

Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.
francia származású svájci reformátor, humanista tudós, a kálvinizmus névadója
Wikipédia
John Calvin, Best
1535
Genfben megjelenik Kálvin János A keresztyén vallás tanítása című műve.
1624
Bécsben megjelenik Pázmány Péter Kempis-fordítása: Christus követéséről; Hanauban Kálvin Institutiójának Szenci Molnár Albert által készített magyar fordítása: Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás.

Pach Zsigmond Pál

Reneszánsz és reformáció

Ám a reformáció mint ideológia tovább folytatta hódító útját. Polgári jellegét, a feltörekvő burzsoázia gazdasági és politikai érdekeit a lutheri tanoknál jóval következetesebben fejezte ki Zwingli Ulrik, majd főképp Kálvin János hitújítása Svájcban az 1530-1550-es években: a helvét hitvallás „a korabeli polgárok legmerészebbjeire volt szabva”.[1]

Péter Katalin

A szerveződés időszaka

A szerveződési időszakban a tanítások terén is egyértelmű a megállapodás tendenciája. Míg ugyanis a magyarországi hitújítás első szakasza többé-kevésbé szabadon válogatott a reformáció központjaiban rendelkezésre álló eszmékből, most a szerveződés időszakában már lelkészek gyűlései, a zsinatok állítják össze a hivatalosan hirdetendő tanokat.

E tanokban a teológiatörténet nagyon sok irányból jött hatásokat állapít meg. Sem a reformáció nagy egyéniségeinek, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, sem másoknak fő nézetei nem mutathatók ki tisztán. Csak a legfontosabb választóvonalat tudjuk meghúzni a Magyarországon meghonosodott felekezetek között. A lutheri irányzatban a nagy szervező és humanista tudós, Philipp Melanchton befolyása is erős. A helvét irányzatban pedig Kálvin mellett, sőt még nála is jobban, Ulrich Zwingli, Heinrich Bullinger és Théodore de Beze hatása érzékelhető.

A hazai protestantizmus sajátos képe

  • A cselekedetek megítélése a reformáció alaptételéhez kapcsolódik. Minthogy eszerint az ember „egyedül hite által”, tehát a Megváltó kereszthalálába és feltámadásába vetett hit révén nyer üdvösséget, a katolikus tanításokhoz képest elesik az „érdemszerző” jó cselekedetek, vagyis az egyház által ellenőrizhető és igazolt cselekedetek szükségessége. A probléma azonban tovább foglalkoztatja a teológusokat. A lutheri irányzat szerint az ember felebaráti szereteten alapuló tettei csupán kifejezhetik a hitét. Kálvin ezzel szemben a predestinációhoz kapcsolja a jó cselekedeteket; A katolikusoknál eredetileg megvolt oksági viszony ilyen módon – az ok és az okozat felcserélésével – visszaáll. A kálvinizmus szerint az ok a predestináció. Az „eleve elrendelés” következményei pedig a jó cselekedetek. Isten ezekkel mintegy kijelenti vagy igazolja az ember bizonyos üdvösségét. A jó cselekedetekről szóló tanítás eltérésében van a lutheri, illetve a helvét reformáció talán legélesebb különbsége. A hitújítás teológiája Magyarországon is azonnal elveti az „érdemszerző” jó cselekedetek katolikus tanítását. A tettek a hithez kapcsolódnak. És Gálszécsi István, a nagy tudású reformátor, aki az első magyar nyelvű teológiai összefoglalást 1538-ban készítette, egyenesen itt érzékeli az új tanítások lényegét. A hitből való megigazulásról szólva, minden félreértést elkerülendő, még azt is tisztázza, hogy a hit nem cselekedet: „ezt nem egy jószágos művelkedetrül kell érteni”[2] Az oksági összefüggés tétele 1559-ben, a marosvásárhelyi zsinaton jelenik meg. Valószínűleg Melius Juhász Péter debreceni prédikátor és későbbi püspök fogalmazta a szöveget, amely szerint a „hívek jótéteteményei” Krisztus testéből „származnak ránk”[3] Majd 1562-ben fogalmazza meg világosabban: a jó cselekedetek az „elválasztás” „jelei és reményei”.[4] A kálvini predestináció tételét írja le. Ettől kezdve a tanítás a magyarországi református teológiában mindig következetesen szerepel. Bármilyen hatásokat mutassanak is különböző teológusok, a zsinati határozatokban a lényeg - mely szerint a jó cselekedet okozat, és az okra semmilyen hatással nem lehet – mindig a helvét hitvallás értelmében, pontosan szerepel. A felekezetek szétválása során nálunk is ez a legtöbbet vitatott tétel. Hasonló a helyzet az úrvacsora ügyével. Itt az őskereszténység óta gyakorolt vallásos cselekmény – a gyülekezet bort és kenyeret fogyaszt együtt - szimbolikus értelméről van szó. A kereszténység története során számos változáson ment át a magyarázat. Csak a lényeg maradt következetesen azonos: a Megváltó és a tanítványok utolsó vacsorájára, valamint Krisztus feltámadására utal. A reformáció érkezésekor a római katolikus tanítás szerint a pap a mise során Jézus „valóságos” testévé és vérévé „lényegíti át” a kenyeret és a bort. Utóbbiból csak ő maga „vesz”, a testté vált kenyérből a híveknek is nyújt. A hitújítás szemmel követhető változása: a kenyér mellett a hívek is kapnak bort. A továbbiakban viszont komoly teológiai műveltség nélkül felfoghatatlan és tökéletesen érthetetlen viták folynak részben a régi egyház teológiájával, részben a protestantizmuson belül. A vita tárgya: milyen formában, illetve hol „van jelen” Krisztus teste és vére az úrvacsorában. A kérdésről minden teológus vitatkozik valamilyen módon. A híveket azonban minden jel szerint maga a cselekmény foglalkoztatja. A kenyér és a bor együttes „vétele” az úrvacsorából a hitújítás első tünetei közé tartozik: a papok különállását számolja fel, a hívek egyenjogúságát fejezi ki. Az ügy iránti lázas érdeklődést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a katolikus egyház megújításának céljával összehívott tridenti egyetemes zsinat gesztusa. A cselekményt megváltoztatják. Hosszas viták után úgy döntenek az atyák: a gyülekezet tagjai is kapjanak a katolikus szertartáson bort. Így születik a „leöblítés” gyakorlata: az „átlényegített” vért továbbra is csak a pap „veheti”, a gyülekezeti tagok viszont közönséges bort kortyolnak. Látszatra ugyanaz történik tehát a katolikus szertartásban, mint a protestánsoknál. A látszat hatásosságáról pedig sok kortárs feljegyzés szól. A cselekmény valóságos megváltoztatása nálunk is a hitújítás első tünetei közé tartozik. A tanítások alakulását viszont nem ismerhetni pontosan, mert egészen a protestantizmus belső hitvitáinak itteni kirobbanásáig, vagyis az 1550-es évek elejéig egyetlen magyarországi reformátor sem fejti ki saját véleményét a kenyér és a „test”, illetve a bor és a „vér” viszonyáról; arról, hogy mit „veszünk” az úrvacsorában. Az ügy mint személyes probléma felmerül ugyan korábban is, de azonnal kiderül, hogy már akkor különböző protestáns irányzatok nézeteltéréséről van szó. Révay Ferenc, az előkelő politikus írta meg 1538-ban az úrvacsorával kapcsolatos aggályait magának Luthernek. Az első reformátor pedig így válaszolt: „Az érveid a Zwingli érvei, aki ellen sokat írtunk.”[5] Bizonyos viszont, hogy a felekezetek szétválását kísérő heves teológiai összecsapásokban már árnyaltan szerepelnek a különböző reformátorok nézetei Magyarországon. Az akkori nézeteltérések során a katolicizmussal folytatott vitára visszautaló elem is előkerül: 1564-ben írnak a „kétféle test” -ről.[6] Márpedig ez a motívum a katolicizmus és a hitújítás eredetileg indult eszmei összecsapásában szokott szerepelni. Ilyen késői jelenléte az úrvacsoráról folyó vita tartalmi részének szabályos menetére utal. Felettébb szabálytalan viszont Magyarországon a világi hatalmasságról szóló tanok megjelenése. Mert a dolgok normális menete szerint a lutheránusoknak kellene a feltétlen engedelmességet hirdetniük, a helvét hitvallásúaknak pedig az ellenállás jogát. Az eltérés igen jellegzetesen különbözteti meg a két felekezetet. Luther külön munkában is foglalkozik a problémával: A világi hatalmasságról című, 1523. évi, sokat idézett, híres vitairatában fejti ki véleményét. Pál apostol álláspontja a hivatkozási alap. Luther nézete a bibliai hely puszta idézetéből kivehető: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.”[7] Erre a hagyomány szentelte kijelentésre építi azután Luther a „két birodalom”-ról szóló tanítását. Eszerint a keresztény ember a világban és Isten földi uralma alatt egyszerre él. Sem az isteni, sem az emberi törvények alól nem vonhatja ki magát. Mind a kettőt be kell töltenie. Luthernél a tökéletes engedelmesség mellett ebből a tanításból következik az egyház érdekei felett őrt álló világi patrónus gondolata. Az eszméit korábbi, eretnek gondolati előzményekkel a német parasztháború ideológiájává továbbfejlesztő népi reformációban viszont ebből az ellenállás joga következik. A népi reformáció érvelésében ugyanis az Isten törvényét képviselő hatalmasság eszméje az ellenkezőjére fordul. Mert ha a világi hatalmasság Isten akaratából van, neki magának is be kell töltenie az isteni törvényeket. Luther továbbfejlesztői kimondják: csak az Isten akaratát teljesítő hatalmasság követelhet az alattvalóktól engedelmességet. Münzer Tamás Dániel prófétára hivatkozva fogalmazta meg 1524-ben, a nagy német parasztháború előestéjén: közel az utolsó ítélet, mert a régi birodalom istentelen urak szövetségére épült. Ha a régi hatalmasság nem hajlandó a hivatását betölteni, a népnek, Isten kiválasztottjának kell az uralmat átvennie. Kálvin ellenállási tana viszont nem Luthertől veszi eredetét; nem a Münzerék által megfogalmazott népi értelmezést teszi a magáévá. Ott a „nép”, Kálvinnál a „néptől szervezett bizonyos felsőbbségek”[8] az ellenállási jog letéteményesei. Mert az egyes ember lázadását, még akár zsarnok uralkodó ellen is, éppen úgy elítéli, mint Luther. Az ellenállási tan népi felfogása a forradalom viszonyait tükrözi; Kálvin a svájci kantonszövetség történelmi tapasztalataira épít.
  • A lutheránusok elsősorban a papok feladataival foglalkoznak sokat, míg a helvét irányzat leszögezi, hogy a hívek alkotják ugyan a papságot, de egyesek oktalan beavatkozásáról az egyházkormányzatba, vagy esetleg laikus prédikátorok működéséről szó sem lehet. Válassza meg a gyülekezet a maga képviselőit, és ők vegyenek részt az egyház irányításában. Ez a választott testület, a „vének”, vagyis a presbitérium a kálvinista egyházszervezet igen lényeges ismérve.
  • A papi rend eltörléséből logikailag következő kálvini lépéshez azonban a 16. században nem jut el a magyarországi református egyház. A papság és a hívek azonosságáról szó van ugyan, de a presbitériumok megszervezésének gondolatától mindenki távol marad.

Makkai László

Pázmány Péter politikai szerepe

Más kérdés persze, hogy az uralkodó osztály nagy többsége eleinte nem úgy értelmezte a saját érdekeit, mint Pázmány, akinek egész élete szívós és nem is sikertelen küzdelem volt, hogy osztályával elfogadtassa kezdetben kisebbségi véleményét. Sokáig külföldön élt. A Habsburg-ellenreformáció fészkében, a grazi jezsuita főiskolán teológiát és filozófiát tanított Arisztotelész szellemében, elutasítva Kopernikusz és követői „tévelygéseit”. De nem szakadt meg kapcsolata a hazával, s rövid időre át is költözött a jezsuiták sellyei rendházába, hogy ott megírja Feleletét Magyari Istvánnak Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvére. 1607-ben Forgách érsek maga mellé hívta. A protestáns ügy győzelmének csúcspontján nem rettent vissza attól, hogy Bocskai tanácsadóját, Alvinczi Péter kassai prédikátort támadja meg Öt szép levél című vitairatában, majd egy ferdítésektől hemzsegő, de mesteri logikával felépített pamfletben Kálvinról bizonygassa, hogy annak „istene nem egyéb pokolbéli ördögnél”.[9]

Bethlen társadalompolitikája

Bethlen valláspolitikájában – Báthori Gábornak hol a katolicizmussal, hogy a kálvinizmussal kacérkodó ingadozásaitól eltérően – a kálvinista államegyház kiépítésén munkálkodott. Ezért telepített be a Tisza vidékéről kálvinista papokat, támogatta, majd hívta haza a zsoltáraival és Kálvin Institutiójának magyar fordításával a magyar kálvinizmust felfegyverző Szenci Molnár Albertet.

A jezsuiták és a protestáns ortodoxia

Molnár életének ez az első alkotó szakasza a magyar művelődés általános kincstárát gazdagította, amelyből felekezeti különbség nélkül részesülhetett mindenki. Munkásságát még a nagy ellenfél, Pázmány is elismeréssel emlegette, külföldön pedig a tudós világ ünnepelte, mi több, az anyagi támogatást nem tagadta meg tőle. Közben azonban odahaza nagy változások történtek. Egy magabiztos, hódító egyház tagjaként ment külföldre, s amikor 1614-ben rövid időre hazatért, az ellenreformáció támadásai elleni védekezésben találta az övéit. Éppen akkor jelent meg Pázmány mesterműve, a „Kalauz” (1613), amelyre a protestánsok nem tudtak méltó választ adni. A veszély láttán Molnár, lezárva életének nyelvművelő szakaszát, tudását és erejét a hitvédelemnek szentelte. Nem akármilyen ellenfelet választott, hanem magát Pázmányt, s nem akármilyen fegyverrel indult ellene harcba, hanem az európai kálvinizmus szellemi fegyverzetének legjavával: A hitvitázó röpiratok könnyűfegyverzete helyett, amellyel Alvinczi Péter és társai hiába próbálkoztak, Molnár a maga egyházát ugyanazokkal a nehézütegekkel akarta ellenállóvá tenni, amelyeket Pázmány oly sikerrel vonultatott fel: nagyszabású teológiai koncepcióval, világosan érthető prédikációval, bibliai ihletésű imádsággal. Visszatérve Németországba, Bethlen Gábor támogatásával Heidelbergben telepedett meg, és sorra magyarra fordította a nagy hírű Scultetus kálvini szellemű prédikációit (Postilla Scultetica, 1617), Kálvin, Bullinger és mások imádságait (1621), végül Kálvin főművét, az Institutiót. (Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás, 1624)

A magyar puritánok

A kálvini gyökerű puritanizmus Magyarországra az új Európa eszméit közvetítette. A puritanizmus egyrészt az angol polgári forradalom kitörésénél, másrészt a természettudomány kiteljesedésénél bábáskodott. „Egyéb szellemi hatások mellett a hugenotta, skót és holland lázadók politikai elmélete kálvinista volt; a szerződés és a szövetség, az érdem arisztokráciája új eszméi közül egyikről sem lehet vitatkozni Kálvin említése nélkül”,[10] továbbá a puritanizmus „mágia- és szertartásellenessége, a tapasztalatnak a tekintéllyel szembeni hangsúlyozása, a teológiában érvényesülő egyértelműsége alkalmas légkört segített előkészíteni a tudomány befogadására, nem utolsósorban a Newton által látogatott Cambridgeben oly népszerű szövetségi teológiával, mely elveti a törvénybe való önkényes beavatkozást, és ragaszkodik ahhoz, hogy Isten általában másodlagos okok (azaz természeti törvények) és nem csodák által cselekszik”.[11]

Filozófiai modernizmus

Az a gondolat, hogy a reneszánsz, a reformáció nem pusztán helyreállítása, hanem meghaladása, továbbfejlesztése a „régi jó”-nak, sőt, hogy az új jobb lehet, mint a régi, a középkorias gondolkozásban merő eretnekségnek számított, s ezt az eretnekséget vallotta a karteziánus természetfilozófia alapján Apáczai.

A De studio sapientiae (A bölcsesség tanulásáról, 1653) című gyulafehérvári székfoglaló beszéde a magyar művelődéstörténet egyik nagy fordulópontjának kiemelkedő dokumentuma. Ebben hangzott el először Magyarországon az újkori optimista természet- és történetszemléletnek, egy minden korábbit felülmúló emberi fejlődésbe vetett reménységnek a meghirdetése. A bálványokká merevedett tekintélyek meghaladását, a haladás diadalát ünnepli: „Mikor pedig túlságos hiszékenység vert tanyát az emberi lélekben, és Arisztotelésznek valamiféle filozófiai mindentudóságot kezdtek tulajdonítani, az evangéliumi világosságnak Luther, Bucer, Oecolampadius, Zwingli és Kálvin által való újjászületése után támasztotta nekünk az Úr a múlt században Petrus Ramust, aki segítséget hozott az akkoriban már haldokló igazi filozófiának, megtisztította azt az értéktelenebb évszázadok hulladékaitól, megcáfolta a hamis és a keresztény igazsággal ellenkező tanokat.… és pompás módszerének fényével szép rendet teremtett a filozófia káoszában … Tőle indult ki azután a reformátor-filozófusoknak az a hatalmas sora, amely e nagy vezér irányításával tudományos és hasznos magyarázatokat adott ki mind a világi, mind az egyházi írókhoz, sikeresen működve az önálló tudományos kutatás területein is éppen úgy, mint a műveik közhasznú terjesztésében . Mivel azonban egyetlen ember, sem egyetlen évszázad sem volt képes arra, hogy a filozófiai bölcsességet tökéletességre emelje, így akarta a mindenható Isten, hogy a mi korunk se legyen megfosztva jóságának tanújelétől. Ezért támasztotta a világnak e késő vén korában, úgy, hogy az előző évszázadok alaposan megirigyelhetik tőlünk, René Descartes-ot, az egész filozófia újjáteremtőjét, századunk páratlan ékességét és díszét … Az a gondolata támadt, el lehet-e juttatni valahogyan a filozófiát a matematikai tudományok bizonyosságáig? Nem csüggedt el, és kétségbe vont minden olyan dolgot, amelynél csak a legcsekélyebb ok is adódott a kétkedésre. Minthogy ilyen módon saját eszének mint még eközben is gondolkodó dolognak létéről semmiképpen sem kételkedhetett, arra a következtetésre jutott: lehetetlen, hogy az ne létezzék. Míg azt kutatja, fölismeri, hogy az Istennek is szükségképpen léteznie kell. Azután pedig felismeri a testet, vagyis azt a dolgot, amely kiterjed hosszúságban, szélességben és mélységben, különböző módon mozgatható és alakítható. Mivel ezek az elvek egyrészt kisszámúak, másrészt nagyon világosak, … az egész emberi bölcsesség ezekből levezethető … Legfontosabb gyümölcse ezeknek az elveknek, hogy gondos alkalmazásuk által a lehető legtöbb igazságot fedezhetjük fel, amelyeket maga Descartes nem fejtett ki, és így ezekről amazokra fokozatosan haladva előre, idővel az egész filozófia tökéletes ismeretére, a bölcsesség legmagasabb fokára juthatunk el. Ez lesz az emberi bölcsesség igazán nagy s egyben legvégső korszaka.”[12]

Lábjegyzetek

  1. Fr. Engels, A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Bevezetés 1882. MEM 19. köt. Budapest, 1969. 488.
  2. Gálszécsi István, A keresztyéni tudományokról való rövid könyvecske. Kiadta Sólyom Jenő, Luther és Magyarország, Budapest, 1933. 179.
  3. Vásárhelyi zsinat, 1559. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 58.
  4. Debreceni hitvallás, 1562. Uo. 104.
  5. Idézi: Sólyom Jenő, Luther és Magyarország. Budapest, 1933. 189.
  6. Enyedi országos zsinat, 1564. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 424.
  7. Rómabeliekhez írott levél, 13:1.
  8. Kálvin János, A keresztyén vallás rendszere. II. Pápa, 1909-1910. 777.
  9. Az Nagí Calvinus Ianosnac hiszec egy Istene. Nagyszombat, 1609.
  10. Chr. Hill, Intellectual Origins of the English Revolution, Oxford, 1965. 293.
  11. Chr. Hill, Newton and his Society. The Texas Quarterly, Autumn, 1967. 31.
  12. Apáczai Csere János válogatott művei. Összeállította Orosz Lajos. Budapest, 1955. 128–131.

Irodalom

J. Bohatec, Calvin und das Recht (Feudingen i. W., 1934)