Károlyi Árpád

A Múltunk wikiből

Árpád von Károlyi

Pest, 1853. október 7. – Budapest, 1940. október 26.
1875 és 1933 között Ausztriában élő és tevékenykedő magyar történész, levéltáros
Wikipédia

Szabad György

Széchenyi halála

Széchenyi az önkényuralmi rendszert kiépítő Bachot pellengérre állító Ein Blickben is leírta azt, hogy „semmi sem előnyösebb az emberi társadalom fejlesztése és felvirágoztatása szempontjából, mint egy zseniális, minden kapcsolatot mélyen átható, bölcs önkényuralom”. Szerinte „az emberek” az abszolutista kormányzati formát nem is a lényege miatt kárhoztatják, hanem azért, mert tapasztalati tény, hogy általában „az önkényuralom kéz a kézben jár együtt az ostobasággal”.[1] Széchenyi – a konzervatívok taktikájával e tekintetben teljes összhangban – maga is „az ostobaságra”, mindenekelőtt Bach politikai tevékenységére irányította támadásának fő tüzét. De ezt olyan sokoldalúan és nem egy vonatkozásban olyan mélyrehatóan tette, hogy az, aki olvasta, érvényesnek tekinthette mindarra is, amit Ferenc József a szentszéki követté kinevezett Bach eltávolítása után az önkényuralmi rendszerből tovább kívánt éltetni.

Az Ein Blick szerzőjét kutató rendőrség figyelme fokozatosan a döblingi ideggyógyintézet lakójára terelődött. Az 1860 márciusában nála és bizalmasainál tartott házkutatások során többek között lefoglalták Széchenyi Önismeret című befejezetlen művének egy 1857-ben írott, és szókimondó tartalma miatt külön rejtegetett részét is. Ebben a Ferenc Józsefnek tükröt tartó „nagy magyar szatírában” – ahogyan felfedezője, Károlyi Árpád a közel hétszáz oldal terjedelmű irodalmi torzót nevezte – Széchenyi minden korlátozás nélkül fejtette ki bírálatát. Ferenc Józsefet „apostoli bitornak”, Nérónál is vétkesebbnek minősítette, személyében is felelőssé téve Magyarország és a birodalom érdekeinek semmibevételéért, erkölcsi és politikai lezüllesztéséért. Széchenyi a nyilvánosságnak szánt Ein Blicken sem érte be azzal, hogy megrótta Bachot, amiért minden polgárosító vívmányt, még a jobbágyfelszabadítást is, amellyel pedig Magyarország kényszerítette saját „példájának” a követésére az egész birodalmat, az önkényuralmi rendszer érdemeként könyvelte el. Rámutatott arra, hogy a magyarság tényleges elmaradottságáért a bécsi kormányzatot is felelősség terheli, hiszen a felemelkedésért 1790 óta annyit küzdő országot nem engedte kijutni a „mocsárból”. Noha Széchenyi rejtegetett kéziratában is elhatárolta magát Kossuthéktól és minden „szeparatisztikus” törekvéstől, a hajdani reformellenzéknek nem egy olyan érvét elevenítette fel, amit „izgató” volta miatt a forradalom előtt még maga is elhallgattatni kívánt. Szóvá tette, milyen sok haladó kezdeményezést buktatott el 1848 előtt a bécsi udvar, hogy azután farizeus módon sopánkodjék azon, milyen nehéz „boldogítani” a magyarokat. „Valóban úgy látszik, mintha Felségednek fejedelmi rokonai Magyarországot készakarva, bizonyos terv szerint mindig pangó állapotban tartani el lettek volna határozva, – mikép aztán ezer variatiókban elmondhassák a világ és kivált a tudós németek előtt… »Mily frappant a különbség Lajtán innen és Lajtán túl! Az képezi a határt civilizáció és barbárság között!«”[2]

Vörös Károly

A társadalomtudományok

A bécsi Történeti Intézetben sajátította el a modern kútfőkritika módszereit, s alkalmazta azokat a hazai levéltári forrásokra Fejérapataky László és Károlyi Árpád.

Hanák Péter

A nagyhatalmi nacionalizmus

A századforduló idején és a következő évtizedben a bécsi magyar kör, elsősorban Thallóczy és az általa támogatott történészek, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula a birodalmi magyar nacionalizmus szószólói, történeti koncepciójának kidolgozói lettek. Mondhatni, szinte a tudományos kutatómunka során ismerték fel a központi kormányszervek óriási jelentőségét, tényleges hatalmi súlyát a magyar országgyűléssel szemben, amelynek szerepét a magyar köztudat, úgy vélték, önáltató módon túlbecsüli. Szerintük a fő veszélyt Bécsben nem a centralisztikus osztrák közjogászok, nem a magyarellenes parlamenti szónokok jelentik, hanem a központi apparátust megszálló németek, szlávok. Ezeket a hatalmi szerveket kellene meghódítani, nem pedig vérmes kortesbeszédekben önállóságot követelni. Ez a látszatra ésszerű gondolatsor a valóságban egy illúzión – a Monarchia nagyhatalmi stabilitásán – belüli illúzió volt: a magyar hegemónia légvárát építgette.

Szabó Miklós

A történettudomány

A magyar történetkutatás tudományos színvonalra emelésében nagy érdemeket szerzett a bécsi Staatsarchiv tudományos üzemében kitanult történészgárda. Közülük rangban és befolyásban Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és titkos tanácsos játszott hangadó szerepet; a tudományos vezéregyéniség azonban Károlyi Árpád volt, aki 1909–1913 között a Staatsarchiv igazgatói posztját is betöltötte. Thallóczy és Károlyi szakmai munkássága azokhoz a német tudományos irányzatokhoz kapcsolódott, amelyek középpontba a hivatali intézmények, az igazgatási szervezet történetét helyezték. Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

Lábjegyzetek

  1. Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 171–172. (Fordítás a német eredetiből).
  2. Ugyanott II. 655. (Az utolsó mondat az eredetiben németül).

Művei

Irodalom