Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

A Múltunk wikiből
1911. július 18.
A pártonkívüli függetlenségiek blokkjának megalakulása.
1912. szeptember 7.
A Magyar Köztársasági Párt megalakítása.
1913. június 13.
A függetlenségi frakciók egyesítése.
1913. december
Új Nemzedék címmel a függetlenségi párt Károlyi-szárnya folyóiratot ad ki.

Az ellenzék újjászerveződésének jelentős állomása volt a megosztott függetlenségiek egyesülése Károlyi Mihály vezetésével, és Károlyi ekkortájt formálódó új külpolitikai orientációjának kialakulása. Károlyi már csaknem egy évtizede vett részt a közéletben. Először 1905-ben választották képviselőnek függetlenségi programmal, majd 1909-ben az OMGE elnöke lett. A kortársak úgy látták: nagybátyja, Károlyi Sándor agrárius politikáját folytatja : alkalmasint erősebb függetlenségi hangsúllyal. Valóban nagy hatással volt rá a századforduló agrárius mozgalma: ő is a szövetkezeti mozgalom felvirágoztatásában látta az „agrártársadalom” gazdasági felemelésének leghatásosabb eszközét. Dicsérte a koalíciós kormány birtokpolitikáját, mely elzárkózik a radikális javaslatoktól és védi a hitbizományi rendszert. A századforduló agrárius elképzeléseit – a konzervatív jegyek jelentős részének megtartása mellett – azonban módosította. Mindenekelőtt egységesebb – bár naivan értelmezett – „gazdamozgalom” kialakítására törekedett. A nagybirtokosok mögött nagyobb szerepet kívánt biztosítani a közép- és kisbirtokosoknak. Felszólította az ellenzéki képviselőket, köztük Justh Gyulát is: lépjenek be az OMGE-ba, amelyet a mezőgazdasági érdekek védelmében szélesebb alapokra kívánt helyezni. Ez a törekvése természetesen nem volt reális, hiszen az új parasztpártok programja s tevékenysége éppen az érdekek nyíltabb politikai szétválását jelezte. Károlyi Mihály az OMGE élén így nem egyszerűen nagybátyja agrárius irányát folytatta. A módosításban szerepe volt külföldi, főleg francia tanulmányainak, amelyek nemcsak műveltségét gazdagították, hanem liberális gondolkodását is erősítették.

Politikai szerepe azonban csak a véderőjavaslat elleni parlamenti csaták időszakában növekedett meg. Rövidesen a pártonkívüli függetlenségiek egyik tekintélyes vezetőjévé nőtt fel. Ez a heterogén összetételű parlamenti csoport 1911 júliusában alakult meg Károlyi József gróf elnökletével. 1912 februárjában Egri Józsefet választották elnökké. Ekkor Károlyi Mihály is eltávolodott a pártonkívüli függetlenségiek csoportjától, és fokozatosan az agráriusok hagyományos útjától is. Nem szegődött egyelőre egyik politikai irányzathoz sem, de újat sem hozott a magyarországi politikai életbe. A megegyezéses parlamenti béke illúzióját kergette, anélkül, hogy komolyan felmérte volna a szembenálló érdekeket.

Károlyi ekkori politikai állásfoglalásának szembetűnő vonása az osztrák kormányok burzsoá gazdaságpolitikájának bírálata. Osztrákellenességét a negyvennyolcas függetlenségi eszmekör is táplálta. Nyíltan és határozottan az önálló vámterület szükségességét hangsúlyozta a parlamentben. Az önálló vámterület nyílt hirdetéséhez tehát sajátos módon, az 1910-es évek konkrét monarchiai gazdaságpolitikai viszonyait bírálva jutott el. Ezzel azonban szembekerült a közös vámterülethez feltétlenül ragaszkodó OMGE-val, amelynek ekkor még elnöke volt.

A vámkérdésben vallott felfogása még nem kapcsolta a progresszióhoz. A döntő változást ezen a téren a kiélesedett parlamenti harcok, Tisza házelnökké választása után következett be. A progresszió erőihez sodorta a Tisza elleni személyes gyűlölet is, akit azzal vádolt, hogy a politikai válságot hiúságának engedve robbantotta ki.

Újat kereső szenvedélyével, Tisza elleni elszántságával, temperamentumával hívta fel magára a baloldaliak figyelmét. 1912 júniusában lemondott az OMGE elnöki tisztségéről, s rendszeresen részt vett a baloldal közös választójogi és antimilitarista gyűlésein. Emiatt az OMGE és a gazdaszövetség a nemzeti érdekek elárulásával vádolta.

1912 őszén Justh már vele tanácskozott a függetlenségi pártok jövőjéről. Bízott benne, hatott rá s 1913 elején megkockáztatta a jövendölést: „Büszke vagyok rá mint tanítványomra és remélem túl fog tenni mesterén.”[1] Úgy tűnik, tornyai magányában Justh nem bízott már a hagyományos liberális függetlenségi politika jövőjében, kevésnek tartotta a kor alapproblémáinak megoldására. A demokratizmus útján ugyanakkor egyelőre nem tudott előbbre lépni. Betegsége és túlságosan meghatározó múltja miatt ezért nem tartotta magát a vezetésre alkalmasnak. A történeti elemzés 1912–1913-ban még Justh javára mutat ki különbségeket. Az azonban kétségtelen, hogy Károlyi Justh útjára tért, s ez sorsdöntő volt pályájának alakulásában, nélküle nem juthatott el az OMGE-tól a liberalizmushoz és utóbb a demokráciához. A tanítvány 1916–1918 között azzal tett túl mesterén, hogy a függetlenségi párt megcsontosodott, retrográd, a konzervatívokhoz kapcsoló jegyeinek eltávolításához fogott. Végérvényesen szakított a konzervatívokkal, a német orientáció híveivel.

Bár Justh kezdetben húzódozott a függetlenségi pártok újraegyesítésétől, 1913 elején mégis hozzájárult, hogy Károlyi Mihályt bízzák meg az egyesülés előkészítésével. E tárgyalásokra már a belpolitikai rendszer reakciós konszolidálása idején került sor. Kossuth Ferenc és Apponyi részéről több ízben felmerült az egész parlamenti ellenzék egyetlen párttá alakításának igénye. Justh azonban határozottan elzárkózott e terv elől, Ragaszkodott hozzá, hogy az egyesülés az eredeti liberális függetlenségi program alapján, de az azóta bekövetkezett történeti fejlődést, a szociális haladás követelményeit is felmérve, meghatározott és részletes program alapján jöjjön létre. Azt tartotta, hogy az egyesülést nagyon jól kell megcsinálni, vagy sehogy. Megfelelő program, közös elvi alap nélkül a pártban ismét szakadás következne be. Az általa kidolgozott program tárgyalása elől a nagy függetlenségi párti bázisra vágyó Apponyiék sem zárkózhattak el. Apponyi Justh tervezetében csupán a hitbizományok eltörlését és a radikális hangnemet kifogásolta. 1913. június 13-án Kossuth Ferenc, Justh Gyula, Apponyi Albert, Károlyi Mihály és Kemény Árpád megállapodtak abban, hogy a program alkalmas a két párt egyesülésére. „Ez az alakulat nem az, amit én tanácsoltam, amit én szükségesnek és kilátásosnak tartottam – írta Andrássy –… Ezzel én nem vállalhatok közösséget, s én a magam akciószabadságát ettől meg nem kötöttem.”[2] Andrássy ezután bejelentette új pártja, az Országos Alkotmánypárt megalakítását.

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz. Kirekedt a magyarországi ellenzéki politika frissülő áramköréből az úri nagybirtokosokhoz szegődött Kossuth Ferenc is. Az Egyesült Függetlenségi Párt díszelnökévé választották ugyan, de nem vett részt annak elnöki tanácsában. Az ellenzék ezzel kétségtelenül egyik súlyos koloncától szabadult meg. Őszinte, kritikus számvetésre ereje nem volt, ideje sem maradt: rövidesen, 1914 májusában meghalt. Lelkiismerete talán csak egyetlen alkalommal, apja sírjának meglátogatásakor indította önvizsgálatra. Öccséhez, az Olaszországban élő Kossuth Lajos Tódorhoz írta 1913 őszén: „Amikor itt állok szegény atyánk sírja mellett… lelkemen átvillan a múlt és átvillan a gondolat, mely sokat fájt és fáj, hogy csaknem bizonyosan ő, ha megsejtette volna, nagyon helytelenítette volna hazajövetelemet és itteni működésemet.”[3] Az egyesült párt tényleges vezetése Károlyi kezébe került. A magyarországi politikai élet franciaországi visszhangja régtől foglalkoztatta Károlyit. Az első világháborúig megismétlődő párizsi utazásai, a Monarchia külpolitikai csatavesztései, a német szövetség veszélyeinek felismerése rövid idő alatt megérlelte benne az antantbarátságot. A munkapárti reakció felszámolásához egyébként is gyengének találta a magyarországi parlamenti erőket, ehhez a központi hatalmakkal ellenséges országokban keresett segítőtársakat. Új szövetségi orientációja természetesen nem azonosítható a demokratikus nemzeti külpolitikával, hiszen a francia orientáció – bár az önállósulás egyik formájaként jelentkezett – önmagában véve csupán egy másik imperialista hatalomhoz kötötte volna Magyarországot. Mindenekelőtt új közép- és kelet-európai politikára lett volna szükség, amely nem nélkülözi a nemzetiségiek támogatását. Ám a nemzetiségi politika terén Károlyi nemcsak 1914-ig, hanem a világháború befejező szakaszáig sem lépett lényegesen előbbre.

Párizsi utazásai Európa-szerte élénk visszhangot keltettek. 1914 elején Poincaré elnök is fogadta. Károlyi számára a függetlenségi pártelnökség tekintélyt adott a külföld előtt. Újabb párizsi útjára, Amerikába és Pétervárra már a függetlenségi politikusok egy-egy csoportjával készült. Mindez megriasztotta a kettős szövetséghez ragaszkodó magyar uralkodó osztályokat. A szentpétervári út tervével saját pártjának jobbszárnya is nyíltan szembeszállt. Károlyi Mihály és Kalmár Antal újságíró tervei szerint 1914 tavaszán 30 függetlenségi párti politikus és 30 újságíró készült a pétervári útra, s az oroszbarátság szellemében népgyűléseket kívántak tartani. Az utazást azonban végül is a függetlenségi párt Apponyi vezette szárnya – Andrássyval szövetkezve – megakadályozta.

Az első világháború előtti időszakban Károlyi ismerte fel legvilágosabban az ellenzéki politika egyik gyengeségét: az önálló külpolitikai program hiányát. Az ellenzék mindaddig ugyanazokban a külpolitikai keretekben gondolkodott, mint a kormánypárt.

A Tisza-kormány elleni harcban azonban egyelőre Károlyi sem szakított a korábbi taktikával. Az Egyesült Függetlenségi Párt, érezve a néptömegekkel való kapcsolat hiányából eredő gyengeségét, elsősorban Andrássyval s a Néppárt vezetőivel alakította ki kormányellenességének fő formáit. A dilemma továbbra is a parlamenti és delegációbeli szereplés vagy a távolmaradás volt. Amíg korábban többnyire távol tartották magukat a parlamenttől és külön ellenparlamentet szerveztek, Tisza miniszterelnökségének ideje alatt gyakran bevonultak a Házba s kifejtették ott az egyes törvényjavaslatokkal kapcsolatos véleményüket. A függetlenségi képviselők parlamenti beszédeinek hatása azonban, hasonlóan delegációs szereplésükhöz, korlátozott maradt. A néptömegeket alig érdekelték a debatter-csaták. Az antant felfigyelt ugyan – főleg külpolitikai vonatkozású – fejtegetéseikre, ezek azonban vajmi kevéssé befolyásolták a munkapárt eltökélt németbarátságát.

Az Egyesült Függetlenségi Párt a nemzetiségi kérdésben egyáltalán nem jutott túl elődei politikáján. Az örökölt nacionalista nemzetiségi politika Tisza egyezkedő tárgyalásainak hatására tovább torzult. A nemzetiségi vidékek ellenzéki közép- és nagybirtokosai azért támadták Tiszát, mert egyáltalán tárgyalt a nemzetiségi pártokkal. Több megye határozatban ítélte el Tisza egyezkedési akcióit. Az ellenzék e hangulatának hatása alól Károlyi Mihály sem vonta ki magát. A világháború kitöréséig nem elemezte következetes radikalizmussal a belső gazdasági és társadalmi kérdéseket sem.

Az 1910-es években a demokrácia tábora tehát lassan szerveződött, erősödését megtorpanások, vereségek vetették vissza. A szükséges átfogó demokratikus és nemzeti programig a részkérdéseken keresztül vezetett az út. E téren számos eredmény született. Károlyi Mihály az új külpolitikai orientációval, Nagy György a köztársaság követelésével, a polgári radikálisok leginkább antifeudális kritikájukkal, agrárprogramjukkal s a sovinizmus elutasításával gazdagították e részeredményeket; a szociáldemokrata párt a demokratikus politikai követelésekkel, a munkáskérdés ébren tartásával s az antimilitarizmussal. E részkövetelményeket leginkább Ady költészete és prózája fogta egységbe. Ez adja forradalmi jelentőségét, de ebben rejlik magányossága is. A forradalmár művész látta legvilágosabban a magyar társadalom bajait, sebeit, gyengeségeit. Türelmetlenül sürgette a progresszió táborának megkésve szerveződő és tétovázva készülődő osztagait a határozott forradalmi cselekvésre. Sok jel mutatott arra, hogy ez a tábor 1914 tavaszán–nyarán a korábbiaknál szélesebb távlatokban gondolkodva, szélesebb alapokon újul meg.

Ekkor azonban már késő volt. A magyar progresszió új irányzatait félresodorta a világháború.

Lábjegyzetek

  1. Justh Gyula beszédei. Budapest, (1913) 34.
  2. Pesti Napló, 1913. június 15.
  3. Idézi: Várkonyi Ágnes, Adalékok a függetlenségi párt történetéhez. Századok, 1961. 2–3. sz. 344.

Irodalom

Károlyi Mihály pályafutásához és a függetlenségi párt első világháború előtti újjászervezéséhez Károlyi idézett emlékiratain, gyűjteményes kötetén kívül elsősorban Hajdú Tibor, Károlyi Mihály (Életek és korok. Budapest, 1970); Pölöskei Ferenc, Károlyi Mihály pályafordulása. (Valóság, 1969. 1) és Károlyi Mihály életútja az 1918. évi polgári demokratikus forradalomig (In: Emlékezés Károlyi Mihályra. Szerkesztette Stier Miklós. Budapest, 1976) című tanulmányokat használtuk; figyelembe vettük továbbá Batthyány Tivadar, Beszámolóm (Budapest, 1927) és Barabás Béla, Emlékirataim 1855–1929 (Arad, 1929) című munkáinak a pártalakulásról szóló megjegyzéseit. Károlyi új külpolitikai tájékozódására lásd: Dolmányos István, Károlyi Mihály és a „szentpétervári út”. Az orosz–magyar szövetség gondolata 1914-ben (Történelmi Szemle, 1963. 2) című tanulmányát.


A baloldal útkeresése a háború előtt
A polgári radikálisok pártalakításaMucsi Ferenc Tartalomjegyzék