Károlyi Mihály gróf

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Károlyi Mihály főispán

teljes nevén nagykárolyi Károlyi Mihály Ádám György Miklós

Budapest, 1875. március 4. – Vence, Franciaország, 1955. március 19.
politikus,
miniszterelnök,
az első magyar köztársasági elnök,
emigráns baloldali,
a második világháború után rövid ideig nagykövet
Wikipédia
Mihály Károlyi.jpg
1913. december
Új Nemzedék címmel a függetlenségi párt Károlyi-szárnya folyóiratot ad ki.
1914. március 23.
Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond és társaik amerikai útjának kezdete.
1915. december 7.
Károlyi Mihály képviselőházi beszéde a békeakció szükségességéről.
1916. július 9.
Károlyi Mihály lemond a függetlenségi párt elnökségéről és kilép a pártból.
1916. július 18.
Az Egyesült Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt megalakítása.

Tartalomjegyzék

Dolmányos István

A balpárt megalakulása

Csávolszky behozta és meghaladta Justh Gyula korábbi előnyét és Károlyi Mihály politikáját kezdte hirdetni, Károlyi előtt.

Az uralkodó osztályok új gazdaságpolitikai gyűjtőpontjának létrejötte

Az 1909. februári OMGE tisztújítás a parlamenti politika középpontjába került. Dessewffy a függetlenségi pártiakkal megegyezve rokonát, Károlyi Mihályt jelöltette Zselénszkyvel szemben az elnökségre. Károlyi önként visszalépett az idősebb Zselénszkyvel szemben, de végül vállalta a jelöltetést. Politikailag tekintve: a KárolyiDessewffy-csoport által képviselt alkotmánypárti, néppárti és hivatalos függetlenségi párti vezetés ütközött meg ebben a választásban a Zselénszky-csoport által képviselt régi szabadelvűekkel és a már hozzájuk átálló koalíciósokkal. Zselénszky csaknem a szavazatok felét szerezte meg: „fényesen” bukott, ösztönözve a régi szabadelvűek szervezkedését. Károlyi győzelme megmentette az OMGE vezetésének Darányi-féle irányvonalát, de az OMGE jórészt meghasonlott önmagával, ami rendkívüli jelenség volt. A függetlenségi párti Károlyi Mihály igyekezett megmenteni a koalíciós kormányt, helytelenítette a bankmozgalom eljárását. Károlyi tehát nem ellenzéki politikusként, s nem saját pártja ellenzékén kezdte országos jelentőségű érdekképviseleti–politikai szereplését. Az OMGE-elnökség kedvezőtlenül befolyásolta politikai fejlődését. 1909 végén—1910 elején politikailag elszigetelődött. Formálisan egyik újabb függetlenségi párthoz sem csatlakozott. OMGE-fogsága csak a Khuen-Héderváry-kormány megalakulása után oldódott fel.

Pölöskei Ferenc

A Khuen-Héderváry-kormány és a Nemzeti Munkapárt megalakulása

Az 1910. június elején megtartott választásokon a munkapárt 258, a Kossuth-párt 55, a Justh-párt 41 mandátumot szerzett. Ezen kívül 11 pártonkívüli függetlenségi – közéjük tartozott Károlyi Mihály is –, 21 Andrássy csoportjához tartozó, 13 néppárti, 8 nemzetiségi, 2 demokrata párti, 3 gazdapárti és 1 keresztényszocialista képviselő került be a képviselőházba.

A parlamenti obstrukció letörése és a kormányzati reakció megerősödése

Károlyi Mihály az ellenzéki pártok megbízása alapján 1912. május 29-én felkereste Lukácsot. Közölte a miniszterelnökkel az ellenzéki pártok óhaját a függő kérdések elintézésére vonatkozóan, s kérte, hogy a teljes megegyezésig szüneteltesse a képviselőház tanácskozásait. Lukács azonban a kérést visszautasította, szerinte az eddigi szüneteknek sem volt értelme és eredménye. Károlyi sikertelen közvetítése ellenére Kossuth Ferenc a képviselőházban 1912. június 1-én mégis ismertette az ellenzéki pártok vezetőinek megegyezési feltételeit. (E feltételeket Justh Gyula, Holló Lajos, Bakonyi Samu, Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Désy Zoltán, Polónyi Géza, Egri Béla, Károlyi Mihály, gróf Zichy Aladár, Huszár Károly és Nagyatádi Szabó István írta alá, de a szociáldemokrata párt is elfogadta.) Eszerint az ellenzék megszavazza a véderőjavaslatot, ha a nemzeti jogok birtokállományát érintő sérelmeket eltávolítják a javaslatból. Ha azonban ez nehézségekbe ütközne, az ellenzék 1–6 évig terjedő véderő-provizóriumot is kész elfogadni.

Erényi Tibor

A munkásmozgalom 1913-ban

November 2-án mintegy négyezren tiltakoztak a sajtóról, valamint az esküdtbírósági eljárásra vonatkozó rendelkezések módosításáról szóló törvényjavaslatok ellen. A gyűlésen többek között Károlyi, Kunfi, Jászi, Vázsonyi és a galileista Polányi Károly szólalt fel.

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

A teljes cikk.

Szabó Miklós

A történettudomány

1913-ban a Budapesti Szemle gárdája és a bécsiek koncentrált támadást indítottak a függetlenségi Rákóczi-kultusz ellen. Tolnai Vilmos irodalomtörténész felvetette, hogy a Thaly által egykor közreadott kuruc balladák egy részének szövege nem hiteles, ezeket Thaly átjavította, átköltötte. Riedl Frigyes azt bizonyította be, hogy tíz balladát maga Thaly írt. 1913-ban megjelent a bécsi kör pályakezdő tanítványának, Szekfű GyulánakA száműzött Rákóczi” című könyve, amely erősen negatív képet rajzolt az emigrációban élő fejedelemről. Az emigránsok pszichózisáról adott jellemzését a kortársak a Kossuth-emigrációra vonatkozó célzásnak is felfoghatták. A nagyszabású támadás utólagosan irányult a már megbukott koalíciós kormány ellen. A támadásnak legfeljebb az adhatott politikai aktualitást, hogy 1913-ban szövetség jött létre a függetlenségi párt Justh Gyula és Károlyi Mihály vezette balszárnya s a szociáldemokraták és a polgári radikálisok között. A kuruc eszmék deheroizálása a magyar progresszió tábora ellen szolgálhatott eszmei fegyverül a munkapárti kormánynak.

A „keresztény középosztály” újkonzervativizmusa

A teljes cikk.

Galántai József

A háború és a politikai ellenzék

A polgárság középrétegeit is képviselő függetlenségi párti balszárny, a JusthKárolyi-csoport háborús válság időszakában követett politikája a korábbiakból következett. A trónörökös meggyilkolását megelőző hetekben Károlyi Mihály Párizsban volt, a német szövetséget lazító külpolitikájához keresett támogatást és kapcsolatokat. Majd éppen a trónörökös meggyilkolásának napján hasonló céllal észak-amerikai körútra indult. A trónörökös meggyilkolása utáni napokban a függetlenségi balszárny napilapja, a Magyarország – mint korábban is – bírálta a Monarchia külpolitikáját. „Az oktalan, szerencsétlen külpolitika a dinasztia ellenségévé tette a körülöttünk fekvő egész világot.”[1] Július 4-én megjelent a távol levő Károlyi „Patt” című vezércikke, amelyben ismét kiállt a hivatalos külpolitika német orientációja ellen. A lap az ultimátum átadásakor is kifejezésre juttatta egyet nem értését a háborúval. Tiltakozás helyett azonban a belenyugvást, a megalkuvást sugallta. A háború kitörése után a Magyarország hangja is beilleszkedett a háborús kórusba. Augusztus 2-i száma már „szent dolognak” tartja a harcot. Károlyi a háború kitörésekor érkezett vissza Európába. Franciaországban mint ellenséges ország állampolgárát egy időre internálták. Kunfi, aki Károlyival együtt volt az Amerikai Egyesült Államokban, a semleges Hollandiában szállt partra, így azonnal tovább utazhatott, és már augusztusban hazaért. Károlyi, miután internálását a francia hatóságok feloldották, október 1-én érkezett haza, amikor már javában dúlt a háború. Akkor ő sem törte meg a háborút támogatók egységét; a novemberi képviselőházi ülésen ő olvasta fel a függetlenségi párt háborút támogató deklarációját.

A zimmerwaldi mozgalom és a magyar szociáldemokrácia

Károlyi Mihály pedig szenvedélyes beszédben a nép demokratikus jogainak kiterjesztését követelte. „Nem érzi a miniszterelnök úr, nem érzi-e a tisztel Munkapárt, hogy itt nagy evolúcióról… van szó.… az az állam, amely nem érti meg, hogy új emberekkel, új eszmékkel van dolga, hogy itt új ideálokat kell teremteni, és hogy a régi letaposott nyomokon tovább már nem lehet haladni: az az állam nem lesz életképes.”[2] A kormány lemondását, Tisza távozását követelte. Mindezt még a háború érdekére hivatkozva, mert mint mondotta, Tisza belső változásokkal szembeni merev ellenállása csökkenti a helytállás lehetőségeit.

Parlamenti vita a békéről

A teljes cikk.

A Károlyi-párt megalakulása

A teljes cikk.

Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

Ily módon a vita középpontjába került az ellenzék 1915 tavaszán már beterjesztett és most felújított javaslata a „hősök választójogáról”. Ugyanakkor a Károlyi-párt az általános és titkos választójogot követelte. Tisza és a munkapárt a régi merevséggel szegült szembe a választójog bármilyen kiszélesítésével.

Az oroszországi februári forradalom és a magyar belpolitika

Károlyiék az oroszországi forradalom folytán kedvezőbb lehetőséget láttak a németekkel való szakításra és a kompromisszumos különbékére.

1917 tavaszán a burzsoá politika három irányzata kristályosodott ki. Tisza és a munkapárt képviselte az erős kéz politikáját, a mozgolódások erőszakos letörésével akart ura maradni a belső helyzetnek. Külpolitikája: változatlan szövetség Németországgal és a háborús célok minimumát feltétlenül – de ha lehet, ennél többet – biztosító béke. A másik irányzatot az ellenzéki jobbszárny képviselte. Külpolitikai törekvései teljesen megegyeztek Tiszáéval, mi több, körükben volt – az agrárius érdekeknek megfelelően – legerősebb a Mitteleuropa-koncepció iránti rokonszenv. A belpolitikában azonban változást akartak. Különösen a februári orosz forradalom után erősödött az a meggyőződésük, hogy a merev munkapárti politika provokálja a forradalmat. A harmadik irányzat, az ellenzéki balszárny, amelynek élén Károlyi Mihály állt, pacifista politikát képviselt és a távolodást Németországtól egészen a különbékéig, a háborút az integritás alapján akarta befejezni és ellenzett minden újabb hódítást. A belpolitikában mélyrehatóbb reformokért szállt síkra, főleg az általános választójogért, de csak olyan reformokat akart, amelyek a polgári alapot és a nemzetiségek feletti hegemóniát nem érintik. Az ismét aktivizálódó szociáldemokrata párt ezt az irányzatot támogatta, később szorosabb szövetségre is lépett vele.

A Monarchia újabb békekezdeményezése 1917 tavaszán

E politika alapján Czernin, majd az uralkodó is felvette a közvetlen kapcsolatot Károlyi Mihállyal. Az uralkodó fogadta Károlyit és bátorította németellenes politikáját. Károlyi politikája most jól jött egyrészt a németek ”szorítására”, másrészt arra, hogy Franciaországban és Angliában kedvezőbb hangulatot keltsen a Monarchia iránt.

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

Károly a válságos belpolitikai helyzetet Magyarországon oly módon akarta megoldani, hogy megtartja Tiszát, de rászorítja mérsékelt reformokra. Ilyen előzmények után született meg az április 28-i királyi leirat, a miniszterelnökhöz intézett levél formájában. Az uralkodó ebben bizalmát fejezte ki Tiszának, egyben utasította, hogy javaslatokat terjesszen elő népjóléti intézkedésekről és a választójog olyan kiterjesztéséről, „amely a magyar állam létérdekeinek tekintetbe vételével a jelen nagy időknek és a nép által hozott áldozatoknak megfelel”.[3] A kormány válasznyilatkozata kisebb jelentőségű népjóléti intézkedések felsorolása után állást foglalt a választójog érdemleges kiterjesztése ellen.

A munkásság és a polgári ellenzék nagy felháborodással fogadta a kormánynyilatkozatot. „A király ezzel a lehető legteljesebb mértékben a Tisza-kormány mellé állott – írta a Népszava –. Ez a Tisza-féle jogkiterjesztés valósággal provokálása a magyar tömegeknek.”[4] A május elsejei és 2-i munkásgyűlések is a tiltakozás jegyében zajlottak le. Május 8-án értekezletet tartott a Károlyi-párt, és ugyancsak tiltakozott Tisza eljárása ellen. A miniszterelnök megtartása mindinkább nehezítette az uralkodó új utakat kereső próbálkozásait. Május 22-én végre felszólította Tiszát, mondjon le.

Tisza bukása után nyitott kérdés volt az új kormány összetétele és programja. Május 31-én a főváros 35 pontján tartottak előre be nem jelentett gyűléseket. Június első napjaiban megalakult a Budapesti Polgárok és Munkások Választójogi Bizottsága, amely június 8-ra nagy választójogi tüntető gyűlést hirdetett. Június 6-án megalakult a Választójogi Blokk, amelyben a szociáldemokrata párt és a baloldali ellenzék – a Károlyi-párt, a polgári radikálisok és Vázsonyi pártja – vettek részt. Csatlakozott a blokkhoz a keresztényszocialista Giesswein, valamint más kisebb egyesületek. A blokk elnöke Károlyi, alelnöke Vázsonyi és a szociáldemokrata Garbai lett. A blokk felvette programjába az általános, egyenlő és titkos választójog kivívását, a hódítás és hadikárpótlás nélküli béke kiküzdését, valamint azt a kívánságot, hogy az állandó béke biztosítására nemzetközi intézményeket hozzanak létre és demokratizálják a hadügyek és a külügyek vezetését. A Választójogi Blokk volt az első szervezeti formája a baloldali polgári irányzatok és a szociáldemokrata párt összefogásának, amely a háború végén a Magyar Nemzeti Tanácsban teljesedett ki.

A kormánypolitika fordulata

Hajsza indult Károlyi Mihály ellen is, felségárulási pert készítettek elő, s ehhez a jogi érveket Vázsonyi szállította.

A gazdasági bomlás

A Mitteleuropa vámuniónak egyre több híve akadt. 1918 júniusában megkezdődtek az előkészületek Németország és a Monarchia ilyen irányú tárgyalására. Károlyi, majd Apponyi tiltakozott, Tisza is ellenezte a vámuniót, a németek azonban erőteljesen szorgalmazták; július elején Salzburgban megkezdődtek a tárgyalások, de a Monarchia képviselői tartózkodtak a végleges döntéstől.

A Wekerle-kormány újabb átalakítása és a választójogi törvény

A választójog vitája és megoldása – írja Károlyi emlékiratában – „egyetlen hosszú önleleplezése volt a magyar uralkodó osztálynak az elnyomott (és szerintük továbbra is elnyomandó) osztályok és népek, meg a figyelő külföld előtt”.[5]

A „fekete nap” és Burián békekísérlete

Károlyi Mihály viszont mind erőteljesebben sürgette a békeajánlatot; ceglédi választóihoz írt nyílt levelében, szeptember 8-án, a wilsoni pontok alapján követelt békeajánlatot.

A Monarchia bomlása és az október 16-i manifesztum

A vereség bizonyosságát látták a fejleményekben az addig bizakodók is. Andrássy szeptember közepén még azt gondolta – jegyezte fel Károlyi –, hogy a német visszavonulás stratégiai jellegű, s csak a bolgár arcvonal összeomlása győzte meg arról, hogy a háború elveszett.

A magyar pártok nemzetiségi programja

Ezekben a napokban – október 16-án és október 22-én – a képviselőházban Károlyi Mihály kifejtette pártja programját. Elismerte Horvátország elszakadásának jogát, Magyarország tengerhez vezető útjának biztosításával és Fiume városának megtartásával. A magyarországi nemzetiségek viszonylatában általános demokratizálással megoldhatónak látta a problémát, s azt kívánta, hogy a kormány ezen az alapon kezdjen tárgyalást a nemzetiségekkel. A perszonálunió elvének kimondásával a függetlenségi program egyik fő pontja megvalósult, de az önálló magyar hadsereg és az önálló vámterület nem volt még kormányprogram, és formálisan fennállott a német szövetség is. A fő ellentét azonban a rezsimváltozásban és az ezzel együtt járó demokratizálódásban volt. Károlyi sem kívánta feladni a soknemzetiségű ország területi egységét, de demokratikusabb nemzetiségi politikát sürgetett.

A nemzetiségi kérdésben a legbaloldalibb magyar polgári irányzat, a polgári radikálisok sem jutottak el az önrendelkezés elismeréséhez. 1918 tavaszán, az oroszországi szocialista forradalom után, a breszt-litovszki béketárgyalások és a nyugati békekísérletek idején formálódott ki Jászi új terve: a Monarchia kibővítésével, de a dualizmus felszámolásával hozzák létre öt államegység – Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország, Illyria (délszlávok) – föderációját, a Dunai Egyesült Államokat. Új föderációs elgondolást tartalmazó „A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című könyve csak 1918 októberében került kiadásra. A föderáció létrehozása – írta – a nyugati antantszövetség érdeke, mert ellensúlyozó szerepet töltene be mind Németország, mind Oroszország felé: „Nyugat-Európa érdeke, hogy a Duna és a Balkán hatalmas gazdasági és kulturális kincsek felett rendelkező népei ne lehessenek sem Oroszországnak, sem Németországnak vazallus államai. A dunai egyesült államok terve épp ezt a megoldást jelenti.”[6] Az antant felé tájékozódó föderációs terv nem állt összhangban az antantkormányok politikájával. A terv éppen azt a világpolitikai erőhátteret nélkülözte, amelyre szerzője építette, hozzászámítva azt is, hogy a dunai föderáció alakításánál tervbe vett nemzetek – csehek, lengyelek, horvátok, szerbek – már más úton haladtak. A terv tehát születésekor is irreális volt, még inkább a közönség elé kerülésekor. De mit mondott a magyarországi nemzetiségi kérdésben? Magyarország belső föderalizálását indokolatlannak tartotta. „Miért nem föderalizáljuk külön államokban a tulajdonképpeni Magyarországot? Nem föderalizáljuk azért, mert e rendszer reális előfeltételei: a földrajzi és gazdasági részekre tagoltság, ősi közjogi territoriális autonómiák folytatólagos továbbélése, több nemzet államalkotó öntudata Magyarországon nem forognak fenn.”[7] Ez a felfogás összhangban volt a polgári radikálisok 1918. márciusi új programjának nemzetiségi passzusával: „A nem magyar nyelvű polgártársaink jogos nyelvi és kulturális igényeinek kielégítése a Deák- és Eötvös-féle törvényhozás szellemében megalkotott nemzetiségi törvény értelmében.”[8] Károlyi is, Jászi is az integritás alapján állott. Ezért nem tudtak – demokratikus pozíciójuk és antantbarátságuk ellenére – a nemzetiségekkel komoly kapcsolatot kiépíteni.

A nemzetiségi program demokratizmusát tekintve 1918 októberében a szociáldemokrata párt jutott el legmesszebbre. Október 8-i kiáltványa a magyarországi nemzetek önrendelkezési jogának biztosítását kívánta, és ”az egyenjogú, szabad és demokratikus nemzetek szabad szövetkezésén, föderációján alapuló Magyarország” kialakítását.[9] A párt október 13-i rendkívüli kongresszusa tudomásul vette a kiáltvány Kunfi által adott értelmezését. Kunfi félreérthetetlenül megmondta, hogy az önrendelkezés jogába beleérti az elszakadás jogát is. „Mi a nemzetiségekkel szemben nyíltan és világosan elismerjük a nemzetek önrendelkező jogát, annak minden konzekvenciájával… A Magyarországi Szociáldemokrata Párt sem most, sem a jövőben nem fog olyan politikát támogatni, amely a fegyverek erejével, kényszereszközökkel itt tart olyan népeket, amelyek itt maradni nem akarnak.”[10] A demokratikus átalakulás vonzerejétől várta Kunfi a föderalisztikus Magyarország megmaradását. Figyelemre méltó a nemzetiségi szociáldemokrata csoportok képviselőinek felszólalása. A magyarországi német ajkú munkások képviselője kijelentette, hogy vállvetve fognak küzdeni „Magyarországnak szabaddá, demokratikussá és föderalisztikussá tételéért”.[11] A többiek hangsúlyozták, hogy helyeslik az önrendelkezés jogának biztosítását, illetve a közös harcot ezért, de az államegység föderalizált formában való megtartásáról vagy elvetéséről nem nyilatkoztak. Azt is hangsúlyozták, hogy bizalmuk csakis a szociáldemokrata párt felé irányul, egyetlen magyar polgári pártban sem bíznak.

Ezekben a sorsdöntő napokban – nagyrészt a szociáldemokrata állásfoglalás hatására – Jászi is szakított a soknemzetiségű Magyarország belső föderációját tagadó felfogásával. Október 10-én elfogadta a szociáldemokrata párt nemzetiségi programját, s most már Magyarország kívánatos belső berendezkedésével kapcsolatosan beszélt a „keleti Svájc” ideájáról. Ezekben a napokban Károlyival együtt a területi autonómia alapján tárgyalt a nemzetiségek vezetőivel.

A kormányválság és a felül levők tehetetlensége

A képviselőház október 16-i ülésén Károlyi éles hangon követelte a kormány átadását azoknak, akik a bel- és külpolitikában új orientációt követhetnek, elszakadnak Németországtól, és az elveszett háború után még megmenthetik a békét. A párt felirati javaslatát Hock János olvasta fel: nevezzen ki az uralkodó új kormányt, amely megvalósítja az önálló Magyarországot, hazarendeli az ország védelmére a külföldön levő magyar katonaságot, haladéktalanul megindítja a béketárgyalásokat, ezeken saját külügyminiszterrel képviselteti magát és megvédi az ország területi integritását. Az új kormány valósítsa meg a demokratikus szabadságjogokat, kezdeményezzen a népet birtokhoz juttató földbirtokpolitikát, és Wilson szellemében rendezze a nemzetiségi kérdést, biztosítva az anyanyelv szabad használatát.

Másnap Tisza is elismerte a háború elvesztését. A wilsoni elveket úgy értelmezte, hogy „nekünk a demokratizálás alapjára helyezkednünk nem szükséges, mert ezen az alapon vagyunk már régóta”.[12] Wekerle is hasonlóan próbálkozott előző napi programbeszédében: „A Wilson-féle tételek elfogadása által, azt hiszem, nem jutottunk ellentétbe a mi hagyományos álláspontunkkal.”[13] Tisza megnyilatkozásai arra mutatnak, hogy Magyarország belpolitikai rendszeréhez változatlanul ragaszkodott, és csak az ország külpolitikai helyzetében regisztrált bizonyos elkerülhetetlen változást: „A perszonál uniónak – mondotta – magában kell foglalnia a hadsereg teljes különválasztását és magában kell foglalnia a magyar nemzetnek a külképviselethez való különjogát is. …abban az átmeneti állapotban is, amelyben a béketárgyaláskor leszünk, feltétlenül gondoskodni kell arról, hogy a magyar nemzet érdekei a béketárgyalásnál megfelelő pozícióval és felhatalmazással bíró megfelelő magyar ember által képviseltessenek.„[14] Ugyanakkor Tisza Magyarország Németországgal fennálló szoros kapcsolatára továbbra is épített, bár számolt a formális szövetség megszűnésével.

Ezen a bel- és külpolitikai platformon próbálta létrehozni október közepén a magyar politikai pártok egységét. A munkapárt október 15-i értekezletén azt javasolta a képviselőknek, hogy csatlakozzanak a Wekerle-kormány bázisát alkotó 48-as Alkotmánypárthoz. Október 18-án a parlamenti pártok fúziója érdekeben vezetőik megbeszélését kezdeményezte, de csak a kormánypárt legjobboldalibb szárnya vállalkozott fúzióra a munkapárttal; Andrássy csupán pártkoalíciót akart, egybeolvadást nem; Károlyi el sem ment.

A függetlenségiek, a polgári radikálisok és a szociáldemokrata vezetők arra számítottak„ hogy az egyre világosabb helyzetben a hatalmon levők átadják a kormány gyeplőjét és ők biztosítják a válság forradalommentes levezetését, a politikai viszonyok demokratizálását; s antantbarátságuk révén kielégítő békét köthetnek. A hatalmat azonban a régi rezsim vezető emberei nem adták át, sőt a reakciós pártok koncentrációjával kívánták megerősíteni.

Október 23-án a képviselőházat először az háborította fel, hogy a királyt Debrecenben a Gotterhalteval fogadta a zenekar. Ezután érkezett meg a fiumei – nagyrészt horvát – helyőrség lázadásának, a horvát zászlók középületekre való kitűzésének híre. Ekkor kitört a pánik. Az ülést félbe kellett szakítani. A pártvezérek tanácskozása nem hozott sikert. Károlyi ragaszkodott ahhoz, hogy pártja, valamint a parlamenten kívüli radikálisok és szociáldemokraták túlsúlyával alakuljon kormány, amelyben részt vehet Andrássy, Albert, a Néppárt és Vázsonyi is, de csak kisebbségben. Andrássy és Albert viszont olyan kormányt kívánt, amelyben a régi mérsékelt ellenzék van túlsúlyban. Megegyezés nem született, de késő este Wekerle bejelentette lemondását,

Amíg Andrássy, Wekerle, Albert, Tisza, az uralkodó és a többiek megkezdték az új kormányt összetákoló tárgyalásaikat, a baloldali pártok október 23-ról 24-re virradó éjjel döntő lépésre határozták el magukat: kimondták a Magyar Nemzeti Tanács megalakítását. A tanács önmagát tekintette a magyar nemzet képviselőjének, szembehelyezkedett az úri parlamenttel és attól független népkormány alakítását határozta el. A nemzeti tanács megalakítása forradalmi jellegű lépést jelentett. Éppen ezért a forradalom elkerülését kívánó megalakítói úgy döntöttek, hogy nem hozzák nyilvánosságra elhatározásukat, még egy utolsó kísérletet tesznek arra, hogy parlamentáris úton hatalomra juthassanak.

A Gödöllőn tartózkodó uralkodó várószobájában és dolgozószobájában folytak a kormányalakítási tárgyalások. A szálak Andrássy kezébe futottak össze, akit október 24-én az uralkodó Burián helyébe közös külügyminiszterré nevezett ki. Jellemzően mutatja elképzeléseiket a Bárczy István elnökletével alakítandó magyar kormány terve. Ez a kombináció az Andrássy köréhez tartozó politikusakra épített, de ezekben a napokban már Andrássy és Tisza nyíltan összefogtak. A Bárczy kormány e tábort képviselte volna azzal a hátsó gondolattal, hogy liberális frázisokkal leplezi a szélső reakció uralmat, és részben kisajátítja Károlyi programját. A terv irrealitását maguk a kombinációba vett személyek is látták. A Bárczy-kormány pénzügyminiszterének szánt Krausz Simon írja: „Vagy jönnie kell Hadiknak a »vaskezű«-nek, Lukachich tábornokkal (a fegyveressel) vagy pedig jöjjön a megegyezés a szocialistákkal, Károlyiékkal, a radikálisokkal.”[15]

A Magyar Nemzeti Tanács

A nemzeti tanács mint a parlamenttől független népképviseleti szerv létrehozásában a Károlyi-párt, a radikális párt és a szociáldemokrata párt vezetői 23-án éjjel megállapodtak. A fronton kibontakozó események, valamint a forradalmasodás jelei – különösen az egyetemi ifjúság 25-i véressé vált tüntetése és a köztársaságot éltető munkásgyűlések – mutatták, hogy nem lehet várni. Október 25-én délután Károlyi uralkodói audiencián volt, előadta az új kormány összetételére és programjára vonatkozó terveit. Az audienciának nem volt eredménye. Október 25-én este a baloldal vezetői úgy döntöttek, hogy deklarálják a nemzeti tanács megalakulását és programját. Károlyi lett a tanács elnöke.

Andrássy különbékekérése

A király ingadozott. 27-én ismét fogadta Károlyit és az ő kérésére Jászit, Garamit és Kunfit. Akkor hajlott is Károlyi kinevezésére, mégis döntés nélkül utazott Bécsbe. Károlyi abban a hiszemben kísérte el, hogy Bécsben esküt tehet. Ugyanakkor Hadik is úgy tudta, hogy ő lesz a miniszterelnök. Akiknek még ekkor a hatalom a kezükben volt, féltek a nemzeti tanács kormányra juttatásától, mert nem bíztak abban, hogy ezzel elkerülhetik a forradalmat. Erről győzte meg őket az is, hogy a nemzeti tanács mögé ezekben a napokban felzárkóztak a forradalmi szellemű tömegek. A hatalom megdöntésére készen álló katonák is tömegesen esküdtek fel a nemzeti tanácsra.

Amikor híre ment, hogy az uralkodó nem nevezte ki Károlyit miniszterelnöknek, október 28-án hatalmas tömegtüntetés követelte a Magyar Nemzeti Tanács kormányának megalakulását. A forradalmi tömeg a Várba akart vonulni, hogy követeléseit József főherceg tudomására hozza. A Bécsbe visszatért király ugyanis a főherceget, akit néhány nappal előbb tábornaggyá léptetett elő, küldte Budapestre, hogy nevében „homo regiusként” folytassa a kormányalakítási tárgyalásokat. Lukachich katonasága nem teljesítette az altábornagy parancsát és utat nyitott a Vár felé nyomuló tüntető tömeg előtt. A rendőrség azonban a Lánchídon belelőtt a felvonulókba és lovasrohamot intézett a sűrű sorok ellen. Mintegy 70 sebesültje és 3 halottja volt az összecsapásnak. A „lánchídi csata” a forradalom előjátéka volt.

Másnap, október 29-én József főherceg a király megbízásából Hadikot nevezte ki miniszterelnöknek. Hadik a még teljesen le nem járatott pártokból keresett embereket, bevette alakuló kormányába Nagyatádi Szabó Istvánt is. Programjában – kisajátítva Károlyiét – előtérbe akarta állítani az önálló magyar hadsereg azonnali megszervezését. Legfőbb feladata azonban a rendcsinálás volt, erős kézzel, főként Lukachich fegyvereire támaszkodva. Ilyen körülmények között a nemzeti tanácsot csak a forradalom juttathatta hatalomra.

Forradalom Magyarországon

„A tömegek – írja Károlyi – tetteket vártak és folyton követelték, amíg mi odafönn a békés fejlődést akartuk.”[16] A „Nemzeti Tanácsnak emberfölötti munkájába került az is, hogy a matrózokat, akik monitoraikról mindenáron lőni akarták a főherceg palotáját és a minisztériumokat, valahogy leszerelje”.[17] A nemzeti tanács végül mégis vállalta a forradalmat, és a tömegek bíztak benne.

Siklós András

Károlyi Mihály és a Függetlenségi és 48-as Párt

A teljes cikk.

A polgári radikálisok

A Károlyit támogató ellenzékről szólva foglalkoznunk kell a polgári radikálisokkal is, akik 1918 őszén meglepő, a vezetőket is zavarba, ejtő gyorsasággal kerültek az események élvonalába.

A radikálisoknak a század első éveiben induló szervezkedése 1914-ben, a. világháború kitörését közvetlenül megelőző hónapokban jutott el a pártalakulásig. Jászi Oszkár, a párt elnöke az alakuló gyűlésen a, földreformot, a nemzetiségi kérdés megoldását és az állami népoktatást jelölte meg a párt három legfontosabb követeléseként. A párt alakulásakor részletesen kidolgozott program (mely a szabadságjogok megerősítésére, a gazdasági erők fejlesztésére, a nemzetiségi kérdés megoldására, az ország függetlenségének biztosítására és a béke megőrzésére a javaslatok hosszú sorát terjesztette elő) a háború éveiben is érvényben maradt, és csak annyiban mutatott változást, hogy a háború végén közzétett 12 pontos programban az eredeti védvámos irányzattal szemben a „pacifista és szabadkereskedelmi külpolitika” melletti állásfoglalás jutott érvényre. A párt úgy vélte, hogy ez „a népek között levő gazdasági és politikai válaszfalak kiküszöbölésével, az európai kultúrához tartozó államok szövetségi rendszerének megteremtésével, általános lefegyverzés, valamint annexió és hadikárpótlás nélküli béke alapján”[18] lesz megvalósítható.

A polgári radikálisok körében kezdettől fogva három irányzat figyelhető meg, s a pártban ennek megfelelően három csoport alakult ki. Egy liberális, egy a marxizmushoz közel álló és egy magát szabad szocialistának nevező csoport, amely az előző kettő között foglalt helyet. A liberálisok hajlandóak voltak a „feudalizmus” (nagybirtok, egyház) ellen fellépni, de hallani sem akartak a mozgó tőke elleni harcról. A Szende Pál vezette „marxistákhoz” olyan entellektüelek tartoztak, akik a polgárság forradalmasítását tekintették feladatuknak, és a szociáldemokrata párthoz való csatlakozást erre hivatkozva taktikai okokból vetették el. A „szabad szocialisták”, élükön Jászi Oszkárral, a szociáldemokraták számos (demokratikus és szociálpolitikai) követelését magukévá tették, a marxizmus alapvető tételeit (így az osztályharc elméletét) azonban elutasították.

Az Országos Polgári Radikális Párt, amely a városi kispolgári, alkalmazotti, értelmiségi rétegeknek egy viszonylag szűk körét tömörítette, nem képviselt jelentős szervezeti erőt. A szervezeti gyengeség oka nem csak abban rejlett, hogy a pártalakulást követően meginduló háború a nagyobb arányú szervező munka elé kétségkívül akadályokat gördített. Szerepet játszott ebben a párt belső megosztottsága, továbbá az, hogy a vezetők inkább az íráshoz, a tanításhoz értettek, és tudatosan is a radikális eszmék propagálását tekintették alapvető feladatuknak.

A párt elnöke, Jászi Oszkár, a nemzetiségi kérdés szakértőjének számított, Amennyiben azt kívánjuk vizsgálni, hogyan vélekedett Jászi és a radikális párt a háború utolsó esztendejében a nemzeti kérdésről, és mit javasolt annak megoldására, úgy elsősorban Jászinak „A Monarchia jövője” című könyvét kell figyelembe vennünk.

A Monarchia jövője” 1918 elején keletkezett, de előnyére nem váló késéssel csak 1918 őszén jelent meg. A könyvben kifejtett elképzelések szerint a Monarchián belül 5 szövetséges (közös ügyekkel egybekapcsolt) nemzetállam alakulna: Ausztria, Magyarország, Csehország, Lengyelország és a Monarchia délszláv lakosait egyesítő Illyria. A még megmaradó nemzetiségi problémák az új államokon belül kulturális, közigazgatási autonómia keretében oldódnának meg, a nemzeti kisebbségek minden „ésszerű” igényének kielégítésével, a belső demokratizálódás folyamatában, amit Jászi az egész terv előfeltételének tekintett.

Jászi érvekkel bőségesen alátámasztott elgondolása kétségkívül kiemelkedett a századforduló óta egyre sűrűbben megjelenő hasonló tervezgetések sorából.

Legfőbb gyengéje – megírásának, még inkább megjelenésének pillanatában – abban rejlett, hogy téves feltételezéseken alapult. A radikálisok túlbecsülték egyrészt a liberális, wilsonista erők súlyát és befolyását az Egyesült Államokban és az antant országaiban, túlbecsülték másrészt a Monarchia erejét, életképességét. (Jászi a demokratikus konföderációt a Habsburgok jogára alatt, alkotmányos királyság keretében vélte megvalósíthatónak.) Túlbecsülték mindebből következően a megértésen és a megegyezésen alapuló békének – vagyis az egész terv alapfeltételének – lehetőségét is. Jászi tévesen mérte fel az orosz forradalom győzelmének várható hatását, elsiklott az osztályharc éleződéséből eredő, az elkövetkező eseményeket alapvetően meghatározó problémák felett. Nyilván úgy vélte, hogy amennyiben könyvében a „dunai szövetséget” a „germán és orosz malomkő” ellensúlyaként ajánlja, tervét kívánatossá teszi a forradalomtól félő és a német hegemóniát elutasító polgárság számára, döntő érvvel támasztja alá az összetartás szükségességét.

Jászi, aki a burzsoázia belátására és támogatására számított, figyelmen kívül hagyta, hogy a háború elvesztését követő zűrzavar, a forradalom veszélye és az erőviszonyok megváltozása a nemzetiségi burzsoáziát, a születőben levő új államok vezető rétegét, vagyonának—hatalmának megóvása érdekében nem a korábbi uralkodó nemzetekkel való megegyezésre fogja ösztönözni, hanem inkább a nemzeti különbségek kiélezésére, a nacionalista vágyak és szenvedélyek felszítására, a könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnő lehetőség megragadására.

A területi elvhez, a történelmi határokhoz való ragaszkodás – a könyv egyik alapgondolata – a magyar nacionalizmusnak tett engedményt jelentett; egyengette az utat a Károlyi-féle 48—as függetlenségi párttal való együttműködés elmélyítéséhez. A területi integritáshoz való ragaszkodás ennyiben reálpolitikai elképzelésnek tűnhetett. Amennyiben azonban Jászi úgy vélte, hogy e megoldás a nemzetiségeket is kielégítheti, úgy nyilván tévesen ítélte meg a fennálló helyzetet.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és baloldali ellenzéke

A polgári pártokkal való szövetség kérdésében a pártlap október első napjaiban nem foglalt egyértelműen állást. Nemcsak Károlyi és Jászi, hanem Andrássy és Vázsonyi beszédeit, nyilatkozatait is ismertette. Az idő előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá vált, hogy Vázsonyi aligha versenyezhet Károlyi egyre növekvő népszerűségével. Vázsonyi korábbi, a baloldalt eltaposással fenyegető kirohanásai miatt a munkásság szemében kompromittált politikus volt. Nacionalista nézeteit sem lehetett az adott helyzetben összeegyeztetni a nemzetiségi kérdésben kialakuló szociáldemokrata állásfoglalással.

1918 sokat ígérő, reményeket gyújtó őszének kezdetén halt meg Szabó Ervin, a századelő szocialista mozgalmának kiemelkedő teoretikusa. Az idők változását mutatta, hogy a Népszava, mely néhány hónappal azelőtt egy vita során Szabó Ervint még légüres térben mozgó szobatudósnak nevezte, halála alkalmából elismerően emlékezett meg tevékenységéről, és érdemeit a nagy embereknek kijáró megbecsülés hangján méltatta. Temetése jelentős társadalmi-politikai eseménnyé vált, a szociáldemokrata párt és a radikális ellenzék összefogásának útját egyengette. Sírja felett Kunfi Zsigmond és Jászi Oszkár mondott búcsúztatót, a gyászolók sűrű tömegéből kimagaslott Károlyi Mihály alakja.

Az országgyűlés utolsó ülésszaka

A teljes cikk.

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A teljes cikk.

A forradalom győzelme

Miután József főherceg ekkor már visszakozóban van (éppen Károlyival tárgyal telefonon), Lukachich kora reggel védekezésre kap utasítást. A budai oldal, a Vár és környéke ekkor még ellenőrzése alatt áll, több laktanya még nem csatlakozott a felkelőkhöz, a hadügyminisztérium Bécsből azonnali segítséget ígér; de ki tudja, lesz-e valami a segítségből, megérkeznek-e idejében vagy egyáltalán az ígért alakulatok?

Jelentős mozzanat ebben a helyzetben, hogy a Népszava nyomdájában a hajnali órákban egy fiatal újságíró, Gyetvai János javaslatára röpcédulák készülnek. „Kitört a forradalom” – így kezdődik a nevezetes felhívás, mely vázolva az éjszaka eseményeit, csatasorba szólítja a munkásokat. „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat. … Szüntessétek be a munkát! … Ki az utcára !”[19]

A röpcédulákat kora reggel önként jelentkezők viszik az üzemekbe.

Október 31-én nem indul meg a munka, a munkások forradalmi dalokat énekelve a belvárosba vonulnak.

Miközben az utcák megelevenednek, a forradalom fegyveres alakulatai benyomulnak a még bezárt laktanyákba, és a katonák további ezreit bírják csatlakozásra.

Reggel 7 óra körül József főherceg hívására KárolyiJászi és Kunfi kíséretében – a főhercegi palotába érkezik. Hadik bejelenti lemondását, a főherceg közli, hogy a királytól kapott felhatalmazás alapján Károlyit miniszterelnökké nevezi ki, és megbízza egy új kormány megalakításával. Károlyi és Kunfi is ígéretet tesznek: gondoskodnak a rend fenntartásáról, feltéve, hogy Lukachich lemond az ellenállásról, és parancsot ad katonáinak a laktanyákba való visszatérésre.

A Nemzeti Tanács Intéző Bizottsága a délelőtti órákban a városházára teszi át székhelyét. Károlyi visszaérkezése után rövid tanácskozás eredményeként itt alakítják meg az új kormányt.

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli. A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A kormány tagjai az esti órákban leteszik az esküt József főherceg kezébe. Ezt követően – már fent a Várban, a miniszterelnökségen – összeül az első minisztertanács, amelyen Károlyi a következő pontokba foglalja össze programját: „Függetlenségi törvények alkotása. Választójog. (Törvényhatóságokban és községekben is.) Azonnali katonai és polgári amnesztia. Idegen internáltak azonnali elbocsátása. Sajtószabadság. Esküdtszék. Gyülekezési és egyesülési jog. A háború és béke feletti döntés az országgyűlés joga. Munkaügyi és népjóléti minisztérium felállítása. A nép nagy tömegeit földhöz juttató radikális birtokpolitika. Magyar külügyminiszter azonnali kinevezése, illetve a miniszterelnöknek a magyar külügyminisztérium vezetésével való megbízása. Törvényjavaslat elkészítése az önálló magyar külügyminisztérium felállításáról.” Károlyi ezekhez a pontokhoz még azt is hozzátette, hogy a mai „túlizgatott hangulatra, és az általánosan mutatkozó köztársasági áramlatra való tekintettel a perszonáluniónak a kormányprogramban való nyilvános említése veszedelmes lehet … de őfelsége számára kijelentjük, hogy őfelsége nekünk királyunk és nincs kifogásunk az ellen, hogy kívülünk más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül…”[20]

Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.

Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.

Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.

A budapesti események nyomán az izgatott hangulatú vidéki városokban egyes helyeken már 31-én a délutáni és az esti órákban heves tüntetések robbannak ki. A munkások sztrájkba lépnek, munkások, diákok, polgárok vonulnak [fel az utcákon a Nemzeti Tanácsot éltetve.

A forradalom hírét a Budapestről érkező katonák hozzák. A Magyarországon éppen áthaladó szerelvények, a frontra irányított vagy onnan jövő alakulatok legénysége gyorsan csatlakozik: a forradalom úgy terjed, ahogy a lövöldöző katonákkal telt vonatok befutnak az állomásokra. A katonák és a velük tartó lakosság feltöri az áruval, felszereléssel megrakott tehervagonokat, széthordja a katonai raktárak készleteit. A csendőrség tehetetlen. A népharag elől a reakciós tisztviselők, polgármesterek, rendőrkapitányok sok helyütt be sem várva leváltásukat, elmenekülnek. A megrémült törvényhatóságok sietve bejelentik csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz, melynek helyi szervei mindenütt megalakulnak.

A forradalom a városokból továbbgyűrűzik a falvakba. A falusi szegénység megrohanja a földbirtokosok kastélyait, feltöri a magtárakat, elhajtja az állatokat. A háborúban meggazdagodott falusi kereskedők és vendéglősök üzleteit kifosztják, a háború alatt hatalmukkal visszaélő jegyzőket, szolgabírákat elkergetik, egyes helyeken a plébánost is megtámadják, és a plébánia épületét sem kímélik. A parasztság megmozdulásai az egész országra kiterjednek, igen hevesek az Alföldön, még inkább a nemzetiségi vidékeken.

November 1-én Budapesten a Tisza Kálmán téren nagygyűlés követeli a köztársaság azonnali kikiáltását, és több nagyüzem munkássága hoz egyidejűleg ilyen értelmű határozatot.

A Budapestről, még inkább a vidékről érkező nyugtalanító hírek hatására a kormány a délelőtti minisztertanácson – mérlegelve a köztársasági mozgalmat, az ország vigasztalan állapotát és az izgatott közhangulatot – úgy dönt, hogy felmentését kéri az előző napon letett eskü alól. Egyben bejelenti lemondását arra az esetre, ha kérését nem teljesítenek. A király némi huzavona után, több izgatott hangú telefonbeszélgetés eredményeként beleegyezik a lemondásba.

A kormány tagjai új esküt tesznek, most már a Nemzeti Tanácsnak, Hock János kezébe, aki a tanács elnöki tisztét Károlyitól átveszi.

Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A Katonatanácsot illetően a hadügyminiszter annak feloszlatását; a belügyminiszter pedig vezetői egy részének letartóztatását javasolta. Linder a minisztertanács november 4-i ülésén azzal érvelt, hogy a „rendet a pacifista propagandának a katonák közötti terjesztésével Katonatanács nélkül is biztosítani lehet … A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell Katonatanács.„ Kunfi és a vele egyetértő Károlyi ezt az érvelést és a feloszlatásra vonatkozó követelést nem fogadta el, a Katonatanács átformálását, megszelídítését javasolta. Kunfi állást foglalt egy „tisztességes elemekből álló”, a hadsereg körében „oktató, nevelő, demokratikus szervező munkát” végző katonatanács mellett. Károlyinak az volt a véleménye, hogy jelentéktelen, „önképzőköri hatáskört kell a katonatanácsoknál hagyni”.[21]

Magyarország: népköztársaság

A köztársaság ünnepélyes proklamálására november 16-án került sor. A képviselőház és a főrendiház ezen a napon még egy rövid, utolsó ülést tartott. A képviselőház kimondta feloszlását, a főrendiház e döntést tudomásul véve és erre hivatkozva „tanácskozásait berekesztette”. A Nagy Nemzeti Tanács az Országház zsúfolásig megtelt kupolacsarnokában ezt követően jóváhagyta a köztársaság létrejöttét bejelentő határozati javaslatot, amit Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke terjesztett elő, és az ülés jegyzője, Nagy György olvasott fel.

E határozat (1918. évi I. néptörvény) a köztársaság proklamálása mellett kimondta a képviselőház és a főrendiház megszüntetését; az állami főhatalomnak a Károlyi elnöklete alatt álló kormányra való átruházását; utasítást adott azonnali néptörvények alkotására:

  1. az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és nőkre is kiterjedő választójogról;
  2. a sajtószabadságról;
  3. az esküdtbíráskodásról;
  4. az egyesülési és gyülekezési szabadságról;
  5. a földműves nép földhöz juttatásáról.

Miközben a nemzetgyűlés ülésezett, a parlament előtti térre óriási tömeg, vagy 200 ezer ember vonult fel. Először diákok, polgári egyesületek érkeztek, később vörös lobogók és egyesületi zászlók alatt forradalmi dalokat éneklő munkások Óbudáról, a külső Váci útról, Újpestről, Kőbányáról, Csepelről. A néphatározatot a téren is felolvasták; az öt pontot, a szónokok beszédeit tomboló lelkesedés fogadta.

A november 16-án megszülető köztársaság, bár egyértelmű döntést jelentett az államforma kérdésében, az ideiglenességet bizonyos fokig továbbra is fenntartotta.

Az elnöki tiszt betöltése Károlyi javaslatára függőben maradt, a köztársasági alkotmány alapelveinek kidolgozása a még megválasztandó alkotmányozó nemzetgyűlésre várt.

Az állami főhatalom átruházása a kormány szerepének újabb erősödésével, a Nemzeti Tanács hatáskörének további szűkítésével volt egyértelmű.

Győztesek és legyőzöttek. A Károlyi-kormány külpolitikája.

Súlyos helyzet. Indokolatlan remények.

A teljes cikk.

A fegyverszünet bonyodalmai

A teljes cikk.

A belgrádi katonai egyezmény

A teljes cikk.

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

A teljes cikk.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A Károlyi-kormány a hatalom átvételekor a nemzetiségi kérdést illetően több vonatkozásban már befejezett tényeket talált.

Miután a horvát szábor október 29-én kimondta a Magyarországtól való elszakadást, a kormány azzal, hogy Balla Aladár személyében követet nevezett ki Zágrábba, e tényt tudomásul vette. A magyar küldöttség a belgrádi tárgyalások során is hangsúlyozta, hogy „mai határai”, amelyekhez a béke megkötéséig ragaszkodni kíván, Horvát-Szlavónország nélkül értendők.

Ilyen körülmények között november elején a szóban forgó területen már nem az volt a kérdés, hogy fennmarad-e a közjogi kapcsolat valamilyen formában Magyarországgal, hanem az, hogy hogyan alakul Horvát-Szlavónország további sorsa, hogyan megy végbe a délszláv népek egyesülése egy új jugoszláv állam keretében.

A Károlyi-kormány a Drávától délre zajló eseményeket tudomásul vette ugyan és egyetértett Horvát-Szlavónország elszakadásával, de ez nem jelentette, hogy egyetértett volna a Vajdaság elszakadásával is, ami alatt a Bácskát, a Bánátot és Baranya megye egy részét értették.

A november elején fellángoló tömegmozgalmak hajtóerejét, a szegényparasztság megmozdulásainak legfőbb tartalmát e területen is gazdasági-szociális követelések alkották. Az elnyomók elleni harag csak helyenként és annyiban nyert nemzeti színezetet, amennyiben a közigazgatás – a magyar közigazgatás – ellen fordult. A nagyon is vegyes nemzetiségi összetétel ellenére – a Vajdaságban szinte egyenlő arányban éltek magyarok, németek, románok, szerbek és más szláv népcsoportok – az első napok zűrzavarában a burzsoázia különböző nemzetiségű, nacionalista beállítottságú elemeinek egymás közötti ellentétei háttérbe szorultak. Amennyiben a forradalmi mozgalmak elleni fellépésről volt szó, a magyar, a szerb, a német nemzeti tanácsok együttműködtek, és minden eszközt igénybe vettek „az élet- és vagyonbiztonság” helyreállítása érdekében. A régi karhatalom maradványai, a leszerelő hadsereg megbízható tisztjei, a jól fizetett – akár magyar, akár szerb – nemzetőrök e célra egyaránt alkalmasak voltak. A legválságosabb napokban Újvidéken szerb hadifoglyok tartották fenn a rendet. Nagybecskereken német katonák teljesítettek őrszolgálatot.

A szerb hadsereg bevonulása után (november 7–19.) a „rendcsinálás” feladata az újonnan érkezett katonaságra hárult. A szerb hadsereget ezért megjelenésekor a nem szerb nemzetiségű burzsoázia is várakozással fogadta, és a hivatalnoki kar is üdvözölte. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „fehér sas” katonái nemcsak a fegyverek összegyűjtése és a rend helyreállítása céljából érkeztek, hogy a magyar közigazgatás azonnali leváltását is megkezdik, ez új ellentéteket szült, annál is inkább, mert a szerb hadsereg minden erővel a szerb burzsoáziát támogatta, amely a megváltozott helyzetben hegemóniára tört, és a terület egyedüli gazdájaként próbált fellépni.

A Károlyi-kormány arra hivatkozva, hogy a magyar közigazgatás leváltása és a közlekedés megszakítása Magyarországgal ellentétben áll a belgrádi egyezménnyel, november 21-én Franchet d'Esperey-hez fordult és tiltakozni próbált. A Szalonikibe küldött táviratra válasz nem érkezett. Szerb részről ugyanakkor azt hangsúlyozták, hogy a szóban forgó helységeket azért kezelik szerb közigazgatási területként, mert azokat még a fegyverszünet aláírása előtt foglalták el.

November 25-én Újvidéken összeült a vajdasági népszkupstina. A 757 képviselőt számláló szláv nemzetgyűlés két határozatot hozott. Az egyik határozat kimondta a Szerb Királysághoz való csatlakozást, a másik a Magyarországtól való elszakadás mellett foglalt állást.

A Szerbiához való közvetlen csatlakozás a nagyszerb irányzat győzelmét jelentette. Egyben azoknak a demokratáknak a vereségét, akik a Vajdaság nagyobb önállóságáért, az ott élő népek békés együttéléséért szálltak síkra.

A szerb hadsereg bevonulásával és az újvidéki határozattal a délvidék elszakadása befejezett ténnyé vált. A továbbiak során csupán a terület északi és keleti határainak pontos megvonása maradt vitás kérdésként függőben. A békekonferencia számára különösen az utóbbi, a keleti határ jelentett nehezen megoldható problémát. A Bánátra ugyanis nemcsak az új délszláv állam, hanem a román királyság is igényt tartott, arra hivatkozva, hogy e jelentős, részben románok által lakott területet az 1916 nyarán aláírt bukaresti titkos egyezmény Romániának ígérte.

A vitás területeken az ottani szerb burzsoázia gyengesége vagy hiánya következtében a régi hivatalnoki kar egy ideig még a helyén maradt, és az októberi forradalom által életre hívott hatalmi szervek (a különböző tanácsok, a Károlyi-kormány által kinevezett kormánybiztos főispánok) is tovább folytatták működésüket.

Szlovákia

November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[22]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[23]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[24]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[25]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[26]

Erdély és a magyarországi románok

Tekintettel arra, hogy a kiáltvány a románok sérelmeit részletezve homályban hagyta az „eddigi elnyomók kormánya” és az új magyar kormány nemzetiségi politikája közötti különbséget, november 24-én Budapesten is proklamáció jelent meg Károlyi Mihály aláírásával. „A népköztársaság minden nem magyarul beszélő népéhez” intézett felhívás a nemzetiségeknek demokratikus reformokat, földet, helyi közigazgatási és kulturális autonómiát ígért, annak kihangsúlyozásával, hogy a népkormány is Wilson tanításait kívánja megvalósítani.[27]

Ruténföld

A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája csak a magyarországi „ruszinok” (rutének) és a magyarországi németek kérdésében tudott némi eredményt felmutatni.

Nyugat-Magyarország és a magyarországi németek

Nyugat-Magyarország: Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyék németlakta részeire a kialakulóban levő német-osztrák állam tartott igényt, és az osztrák jobboldal síkra is szállt e terület azonnali bekebelezése mellett.

A hivatalos osztrák politikában azonban nem a német nacionalisták szélsőséges álláspontja, hanem a szociáldemokraták mérsékelt irányzata érvényesült. Ennek oka nemcsak a magyar kormány fellépésében rejlett (a bécsi követ az élelmiszer-szállítás leállítását, illetve az erről folytatott tárgyalások megszakítását helyezte kilátásba), hanem az új német-osztrák állam gyengeségében is. A legyőzött, belső nehézségekkel küzdő Ausztria hadsereg és megfelelő diplomáciai támogatás hiányában aligha gondolhatott arra, hogy követeléseinek erőszakkal, katonai beavatkozással szerezzen érvényt.

Az államtanács november 21-én, az ideiglenes nemzetgyűlés november 22-én úgy határozott, hogy a szóban forgó területek ügyét a békekonferencia elé utalja, döntsön az érdekelt lakosság az állami hovatartozás kérdésében.

E határozat, mellyel elvileg a Károlyi-kormány is egyetérthetett, azt jelentette, hogy Német-Ausztria egyelőre elismeri a magyar állami főhatóságot a vitás területek felett.

Ilyen körülmények között a magyar közigazgatás a nyugat-magyarországi vármegyékben továbbra is megmaradt. Működését nem az osztrák kormány akadályozta, hanem legfeljebb az, hogy az adminisztráció helyi szerveit a november eleji vidéki tömegmozgalmak itt is menekülésre késztették.

A Károlyi-kormány kezdettől fogva egyezkedni próbált a magyarországi németek vezetőivel, akik a németek összessége, tehát nem csak a nyugat-magyarországi németek nevében szervezkedtek.

A földkérdés megoldatlansága

Az Esztergomban másnap összeülő püspökkari értekezlet a kormányt – a minisztertanács fenntartásai ellenére – támogatásáról biztosította. A püspöki kar úgy határozott, hogy a földbirtokpolitika céljaira felajánlja „a Szentszék utólagos beleegyezésének feltételezésével, a kezelése alatt levő egyházi birtokokat, méltányos megváltás ellenében” és a Magyar Népköztársaság kormányát erről levélben értesíti. A Károlyi Mihálynak címzett, a hercegprímás, 2 érsek és 12 püspök aláírásával ellátott levél néhány nap múlva a sajtóban is megjelent.[28]

Az esztergomi értekezlet egyben megbízta a püspöki kar képviselőit, kezdjenek tárgyalást a földművelésügyi miniszterrel, kérjenek és adjanak felvilágosítást a birtokpolitikai program részleteiről. A püspökök november 24-én jelentek meg a minisztériumban, és a következőket kérték: az erdők maradjanak meg az egyház kezén; minden püspökségnek és plébániának legyen házi birtoka; a föld értékét a békebeli árak figyelembevételével állapítsák meg; a parcellázásnál egyedül a szükséglet legyen irányadó, és a sort ne az egyházi birtokokkal kezdjék; a miniszter ne feledkezzen meg – ez utóbbit különösképpen fontosnak tartották – a kegyúri terhek megváltásáról. Buza Barna a „kedves előzékenység” légkörében zajló tárgyaláson mindent megígért, és az ismételten felemlített kegyúri terheket illetően röstelkedve vallotta be, hogy azok biztosítására ő bizony nem is gondolt. A püspökök elégedetten távoztak. „Nem hiszem, hogy ezen akciót rövidesen le lehessen bonyolítani. Szakemberek Szerint ide évek kellenek” – vélte Rott Nándor a hercegprímáshoz írott jelentésében.[29]

Közben a földművelésügyi minisztériumban november 20-án tanácskozás kezdődött a birtokreformról, melyen a földbirtokosok érdekképviseleti szerveinek megbízottai, a különböző pártok képviselői és más szakemberek vettek részt. Az egyezkedésre hajló agráriusok (Rubinek Gyula, Darányi Ignác, Bernát István, Lukovich Aladár) azt javasolták, hogy a kisajátítható földek alsó határát lehetőleg magasan – 1000 hold körüli – vonják meg (az OMGE igazgatóválasztmánya december 11-i ülésén az 5000 holdon felüli birtokokat tartotta igénybe vehetőnek), és a reform végrehajtását több évre tervezték. Nagyatádi Szabó István javaslata az volt (később a Kisgazdapárt agrárprogramjában is e felfogás érvényesült), hogy a kiosztásra kerülő földeket első helyen a meglevő kisbirtok kiegészítésére használják fel. A polgári radikálisok többsége, az úgynevezett georgisták (Pikler Gyula, Braun Róbert) a földosztást nem ellenezték, de a földkérdés megoldását nem ebben, hanem a földjáradék elvételében látták. A szociáldemokraták egy része (Varga Jenő) ehhez a felfogáshoz hajlott, mások a revizionista Eduard David nézeteire hivatkozva a magántulajdonon alapuló kisbirtok mellett foglaltak állást. De erős volt a szociáldemokrata párton belül a kistulajdon elleni irányzat is, mely azt hangoztatta, hogy a parcellázás a földműveseket konzervatívakká, sőt reakciósokká teszi. E nézet hívei – akiket az értekezleten Csizmadia Sándor képviselt – a földosztást a köztulajdon és a szövetkezeti gazdálkodás erősítésével kívánták egybekötni.

A 9 napon át zajló tanácskozás befejeződése után a földreform ügye december 8-án a minisztertanács elé került. Ez nem a készülő néptörvény tervezetével foglalkozott, hanem azzal a 28 kérdőponttal, melyet a földművelésügyi minisztérium állított össze, és a szakértői értekezlet már megtárgyalt. A vita során Buza Barna 1000 holdas birtokhatárt és a kisajátított földekért kártérítést javasolt. (Ellenérték az 1913. évi és az átvételt megelőző időpontban érvényben levő forgalmi érték átlaga.) Károlyi azt fejtegette, hogy helytelen lenne egyes intenzíven gazdálkodó, haltenyésztéssel, szeszgyártással, cukorrépa-termeléssel foglalkozó nagybirtokokat felosztani. Ezeket szövetkezetekké kell átalakítani, „a részvények egy részét bírja a birtok tulajdonosa, a másik részét az állam, harmadik részét a munkások”. Hozzáfűzte: ezt az elvet az iparvállalatokra és a bányákra is ki kell terjeszteni, mert különben az a mezőgazdaságnál sem fogadható el.

Harc a hadsereg leszerelése és újjászervezése körül

November elején a hadügyminisztériumban irányelveket dolgoztak ki a leszerelésre. Az ezzel kapcsolatos utasítás többek között úgy szólt, hogy az 5 legfiatalabb (az 1896-os és ennél későbbi születésű) évfolyam nem bocsátandó el, egyelőre visszamarad a hadügyminisztérium rendelkezésére. Az 5 korosztály visszatartásának terve ellentétben állt Linder elgondolásával, annak értelmi szerzője Friedrich István volt, aki Károlyi ajánlására került október 31-én – a forradalom zűrzavarában – a hadügyminisztériumba államtitkárnak.

Linder tiltakozott Friedrich tevékenysége ellen, és a minisztertanács ülésén előadta, hogy a rendelkezést az ő megkerülésével adták ki. Utalt arra, hogy az 5 korosztályt visszatartó rendelet szerint 300 ezer embert tartanának fegyverben, ami nem csak a fegyverszüneti szerződéssel ellentétes, de a kormányra is veszélyes lehet. Ezenfelül a bevonultatás ” karhatalom hiányában – végre sem hajtható. Miután a minisztertanács Lindert Friedrich szemben csak elvben támogatta, a hadügyminiszter november 9-én benyújtotta lemondását.

Linder utóda a hadügyminiszteri székben Bartha Albert alezredes lett, aki október végén a temesvári hadtestparancsnokság vezérkari főnöki tisztét töltötte be, és október 31-én részt vett a bánáti néptanács és az úgynevezett Bánáti Köztársaság létrehozásában.

Bartha kinevezése után – november 11-én – aláírta a hadsereg, a nemzetőrség és a polgárőrség létesítéséről szóló körrendeletet, mely Friedrich elgondolásának megfelelően leszögezte, hogy a hadsereg „az 5 legfiatalabb évfolyam visszatartása, illetve behívása útján alakul”.[30]

Bartha december 2-án, engedve a Katonatanács és a szociáldemokrata párt követelésének, hozzájárult a Katonatanács és a hadsereg új fegyelmét szabályozó rendeletek kiadásához.

A katonatanácsról szóló rendelet jelentősége abban állt, hogy legálissá tette a katonatanácsok működését, írásban rögzítette szervezetüket, hatáskörüket. A rendelet alosztályonként (századonként) 5 bizalmi férfi (1 tiszt és 4 legénységi bizalmi) választását írta elő. A titkos szavazással megválasztott bizalmiakból tevődött össze a magasabb egységek bizalmi testülete. Budapest katonatanácsát a budapesti helyőrség valamennyi bizalmi férfia alkotta; hasonlóan jöttek létre a vidéki helyőrségek katonatanácsai is. A katonatanács célját és feladatát a rendelet a következőképpen határozta meg: „A katonatanács ellenőrző szerv, mely tiszteket és katonákat egyenlően a népköztársaság minden polgárát megillető szociális védelemben részesít … A katonatanács célja a forradalom vívmányainak biztosítása.”[31] A hadsereg új fegyelmével foglalkozó körrendelet új, demokratikus fegyelmet kívánt teremteni, és a fegyelmi fenyítő hatalom gyakorlását a bizalmi férfiak által választott esküdtszékekre bízta.

A kormány kedvében járó intézkedést jelentett a hadügyminiszter részéről, vagy legalábbis ilyennek tűnt, a tábornoki kar december 1-én nyilvánosságra hozott nyugdíjazása, ami a fiatalabb tisztek törekvéseivel is egybevágott.

Az új hadügyminiszter tevékenységét azonban távolról sem az előbbiekben felsorolt vagy ehhez hasonló intézkedések jellemezték. Bartha szíve szerint az aktív tisztekkel értett egyet. „Veletek élek, veletek állok és veletek bukom!”[32] – jelentette ki november 10-én a tisztek és továbbszolgáló altisztek nagygyűlésén, és ezt komolyan is gondolta. Tevékenysége tiszti és egyetemi zászlóaljak, székely és alföldi huszárezredek és más ehhez hasonló alakulatok felállítására irányult; a csapatállomány 25 %-át továbbszolgáló altisztekkel kívánta betölteni. E törekvést tükrözte, hogy a hadügyminisztériumban – a katonatanácsokról szóló körrendelet kiadásával egyidejűleg – bizalmas utasítás készült úgynevezett riadócsapatok szervezéséről.

A forradalom idején Bartha nem ismerte el, hogy hadseregszervező tevékenysége ellenforradalmi célzatú lenne. Később visszaemlékezéseiben e körülményt annál inkább aláhúzta: „Riadó alakulatok és tiszti ezredek felállítását határoztam el. Ugyanazt a szervezetet akartam létrehozni, amelyet később Németországban Noske hívott életre, és amellyel a Spartakus-mozgalmat vérbe fojtotta. Elhatároztuk, hogy színleg tárgyalni fogunk a katonatanáccsal, de a tárgyalásokat mindaddig elhúzzuk, míg a riadóalakulatok és a tiszti ezredek készen állnak, hogy a katonatanácsokat velük szétkergessük.”[33]

A hadügyminisztériumból kiszivárgó értesülések nyugtalanságot váltottak ki a forradalmi érzésű katonák körében, annál is inkább, mert a tiszti szervezkedésről érkező hírek egybeestek más aggodalomra okot adó jelenségekkel.

A rendőrség november végén eljárást indított az októberi felkelés egyes vezetői ellen, és megkísérelte a Szlovákiából visszatérő tengerész nemzetőrség lefegyverzését.

December elején a Függetlenségi és 48-as Párt jobbszárnya támadásba lendült, élesen bírálta a kormány tevékenységét, radikális intézkedéseit.

A Népszava december 8-i vezércikkében megírta, hogy egyesek tiszti ezredek alakítását követelik, mások pedig arra próbálják a kormányt rávenni: kövessen konzervatívabb politikát, paktáljon a reakciós elemekkel. Két nap múlva a Népszava megismételte: „az aktív tisztek egy része a leggyanúsabb módon sürög-forog, titkos értekezleteket tart és királypárti szólamokkal dobálódzik.”[34]

Megbízható hírek arról számoltak be, hogy a hadügyminisztériumban a statárium kihirdetéséről tárgyalnak.

Más hírek szerint – és a katonák körében ez hatott a legnyugtalanítóbban – a hadügyminisztériumban titkos rendeletet adtak ki, mely szerint a budapesti helyőrség létszámát a jelenlegi egyharmadára kell csökkenteni.

A kaszárnyákban 11-én és 12-én izgatott hangulatú gyűlésekre került sor, a bizalmiak tiltakozó felvonulást javasoltak. A 12-én reggel tartott gyűlések után a helyőrség az 1-es honvéd gyalogezred, a 32-es közös gyalogezred, 2 ágyús üteg, majd a tengerész nemzetőrség, együttvéve közel 8000 ember kivonult az utcára. A zárt rendben vörös és piros-fehér-zöld zászlókkal, vörös kokárdákkal felvonuló tüntetők a Várba igyekeztek, Károlyi Mihályt éltették, és Bartha eltávolítását követelték (akinek lemondatását a miniszterek az előző éjszakán egyébként már elhatározták).

A helyőrség követeléseit a bizalmi férfiak testülete nevében 28 tagú küldöttség élén Moór Pál főhadnagy (később városparancsnok) nyújtotta át Károlyinak, aki ígéretet tett, hogy a katonák kérését teljesíteni fogja. A 7 pontba foglalt követelések a következőket tartalmazták: Bartha lemondása, helyébe civil miniszter kinevezése; a hadügyminisztérium reorganizálása, a vezérkar félreállítása; a katonatanácsokról szóló rendelet végrehajtása; a tiszti csapatok azonnali feloszlatása; a legénység maga választhassa parancsnokait a tisztikarból; legénységi állományúak is lehessenek tisztek, ha kellő tehetséggel és tudással rendelkeznek; a laktanyákat tegyék lakhatóvá, a legénység számára biztosítsanak kifogástalan ellátást.

A küldöttség távozása után Károlyi és Nagy Vince a kormány nevében szólt a Szent György téren felsorakozott katonákhoz, majd a Katonatanács székházának ablakából Pogány József beszélt: „Ezekkel a követelésekkel állunk vagy bukunk”[35] – jelentette ki szűnni nem akaró éljenzés közepette.

A budapesti helyőrség felvonulása azt mutatta, hogy a demokratikus erők megmozdulása gátat tud emelni az ellenforradalmi tervek útjába. Ugyanakkor a tiszti szervezkedés méretei, kifinomult módszerei és az, hogy Pogányt a tüntetés szervezéséért még saját pártjában is támadták, az ellenforradalom egyesek által indokolatlanul lebecsült erejéről tanúskodott.

A forradalmi erők december 12-én sikert arattak, de a harc ezzel nem dőlt el. Az ellentétes erők összecsapása a hadsereg kérdésében – mint annyi más területen – végső soron nem döntéshez, hanem holtponthoz vezetett. A kormány elítélte az ellenforradalmi szervezkedést, de elítélte a felvonulást is. Bartha távozása után a hadügyi tárca betöltetlenül maradt, a minisztérium vezetését ideiglenesen maga Károlyi látta el.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A teljes cikk.

Az ellenforradalom szervezkedése

A januári események, a Berinkey-kormány megalakulása azt jelentette: meghiúsult a jobboldal kísérlete, hogy belülről, a Károlyi-pártot felhasználva hódítsa meg a kormányhatalmat.

A válság ilyen módon való megoldása, a szociáldemokraták előretörése, a függetlenségi párton belül az ellentétek elmélyüléséhez, majd nyílt szakadáshoz vezetett. A január 25-i pártértekezleten a kormány támogatói kisebbségben maradtak, és Függetlenségi Károlyi-párt néven új pártot alakítottak.

A reformpolitika újabb lépései

Tekintettel a forrongó hangulatra, Károlyi Mihály február 23-án Kápolnán ünnepélyes külsőségek között hozzáfogott saját birtokainak felosztásához. A kápolnai földosztás elszigetelt jelenség maradt. A magyar földbirtokosok magatartását ebben az időben nem Károlyi Mihály testesítette meg, hanem sokkal inkább testvére, az a Károlyi József, aki a földreformmal szemben élesen állást foglalt, és a székesfehérvári megyegyűlésen a kormány ellen nyíltan is fellépett.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[36]

Lényegében ezt ismételte meg március 2-án Szatmáron, a székely hadosztálynál tett látogatása során. „Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot… Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[37]

A lengyelek és ukránok viszályában a franciák a lengyelek oldalára álltak, miután szovjetellenes intervenciós terveikben az erre alkalmasabbnak tűnő lengyel ellenforradalmi hadseregre kívántak támaszkodni. A magyar kormány azzal, hogy elsősorban az ukránokkal tartott fenn kapcsolatot, a Nyugat-Ukrán Köztársaságnak már januárban szállított hadianyagot és a szállításokat folytatni kívánta, keresztezte a francia vezérkar elképzeléseit.

Amikor a kormány az ukránokkal kötött szerződést – melynek megkötésekor egy románellenes közös fegyveres akció terve is felvetődött – a franciák nyomására végül is hatálytalanította, és március 7-én Lengyelországba irányuló fegyverszállításra kötött megegyezést, akkor az rontotta el a helyzetet és vezetett a misszió tiltakozásához, hogy egyes, francia kísérettel Magyarországon áthaladó vagonokat a magyar hatóságok felnyitottak.

Az ilyesféle esetekből és különösen abból a tényből, hogy a Csehszlovákiába irányuló zsírszállítás ellen a magyar fegyverszüneti bizottság hivatalos jegyzékben tiltakozott, és a magyarországi vasutak használatát bizonyos feltételektől tette függővé, a franciák joggal arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel és a román hadseregek számára az utánpótlás szállítása Magyarországon keresztül kétségesnek tekinthető.

A misszióhoz fűződő kapcsolatok március közepén mélypontra jutottak. A budapesti napilapok ez időben egyre-másra közöltek cikkeket a konzervatív körök és az antanttisztek kapcsolatáról, az innen eredő információkról, az informátorok személyéről, nevüket is felsorolva (Bethlen István, Pallavicini György, Mikes Ármin, Tormay Cecil stb.). Tudósítás látott napvilágot az idegen tisztek mulatozásairól éppúgy, mint az angol megbízottnak a dunai hajózás kérdésében tanúsított nem éppen jóindulatú magatartásáról. Vix az újságok elkobzását követelte, de a kormány ez elől elzárkózott, azzal érvelve, hogy ezt elrendelni – tekintettel a sajtószabadságra és az azt biztosító néptörvényre – nem áll hatalmában.

Az 1919. február 3-án összeülő berni szocialista konferenciára, melyen a nemzetközi munkásmozgalom jobbszárnyának és centrumának képviselői jelentek meg, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt is delegációt küldött. E nemzetközi találkozóra, melyhez Magyarországon nagy reményeket fűztek, a kormány közoktatásügyi minisztere, Kunfi Zsigmond is Bernbe utazott, hogy az ott összegyűlt, az antant országaiban nem lebecsülendő befolyással bíró szociáldemokrata vezetőket informálja, és egyben tőlük is információkat szerezzen.

Kunfi útjáról hazatérve memorandumot készített. Rámutatott, hogy a Magyarország iránt legnagyobb rokonszenvvel viseltető pártok képviselői is „a háború magától értetődő és már megvitatásra nem is szoruló következményének tekintik a cseh, tót, román és jugoszláv nemzeti államok kialakulását, és hogy rokonszenvükre és támogatásukra csak az a Magyarország számíthat, amely nem ugyan katonai hódítás és demarkációs vonalak alapján, de az etnográfiai tények alapján &lquo;magyar&rquo; Magyarország akar maradni”. Javasolta, hogy „külső politikánk nyugat felé fordított képén a területi integritás vonását az önrendelkező jog és a népszavazás előtérbe tolásával kissé el kellene halványítani és a területi integritásért való harcot a &lquo;magyar&rquo; Magyarország politikai és szociális álláspontjának minél erősebb radikalizálásával kell tovább folytatni”.

Kunfi arra is rámutatott, hogy helytelen lenne a berni konferencia Magyarországra nézve kedvező, az előzetes katonai megszállást elítélő, a népszavazás elvét valló határozatait túlbecsülni, tekintve, hogy Párizsban „egyelőre az imperialista irány vezet”. Erről a helyzetről, ez utóbbi irányzatról ugyanakkor úgy vélekedett, hogy annak ellenhatásaként „ha az antant államok belső politikája gyökeresen át nem alakul… egy orosz–magyar–német blokk fog automatikusan kialakulni”.

A memorandumban előadott legfőbb tanács az volt, hogy a kormány helyzetének megszilárdítása érdekében mielőbb meg kell tartani a nemzetgyűlési választásokat. „Kellő parlamenti fedezet nélkül a kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy akár aláírja a békeszerződést, akár megtagadja annak aláírását.”[38]

Kunfi fejtegetéseivel Károlyi messzemenően egyetértett. Miután Budapestre más forrásból is olyan hírek érkeztek, hogy rövidesen várható a kormány meghívása a békekonferenciára, a minisztertanács a választások ügyét újból elővette. Február 26-án hozzájárult azok megtartásához, és február 28-án elfogadta az erről szóló néptörvényt, mely belga mintára a választást lajstromos szavazással, arányos képviseleti rendszer alapján kívánta lebonyolítani. Március 17-én a választás időpontját is kitűzték: április 13-ára.

A béke előkészítésének jegyében jelent meg ezekben a napokban a „Tótország – Slovenska Krajina – önkormányzatáról” szóló néptörvény. Törvény készült ) bár kiadására már nem került sor – a román nép önrendelkezési jogáról is. E törvények – melyek az ukrán és a német autonómiák rendszerét kívánták továbbfejleszteni – célja az volt, hogy az állami berendezkedés egész szervezete készen legyen addigra, amikor a békekonferenciának módjában lesz dönteni.

Károlyi a vázolt terv realitásában bízva február végén—március elején Kunfival együtt a koalíció további fenntartásán fáradozott.

A belpolitikai feszültség fokozódása

Miután a rendőrség semmiféle bizonyítékot sem tudott felmutatni, hogy a Népszava elleni támadást a letartóztatott kommunista vezetők szervezték, az elfogottak egy részét szabadlábra helyezték, és Károlyi a tömeges tiltakozás hatására utasítást adott, hogy a továbbra is fogva tartottakat politikai foglyoknak kell tekinteni. Ezzel az intézkedéssel a kommunisták ellen emelt vádak alaptalansága, az üldözés politikai jellege nyilvánvalóvá vált.

A Gyűjtőfogházban, ahová a kommunistákat ezután átszállították, lehetőség nyílt az egymás közötti érintkezésre és látogatók fogadására. A munkások tüntetően tömegesen látogatták a börtönt, megbízottaik bejutottak a vezetőkhöz, akiktől útmutatást és tanácsokat kaptak. A fogház egyik melléképülete, ahol a kommunista foglyokat elhelyezték, rövid idő alatt a forradalmi munkásmozgalom központjává vált.

A kormánynak és a szociáldemokrata pártnak a kommunista szervezkedés lefejezésére irányuló terve kudarcot vallott, visszájára fordult. A párt népszerűsége, tömegbefolyása ugrásszerűen növekedett, a forradalmi hullám újra emelkedőben volt.

A szociáldemokrata párton belül nemcsak a tagság körében, hanem a felsőbb szervekben is erősödött a baloldal befolyása. Egyes vezetők – bár a Népszava a kommunistákat továbbra is támadta – kapcsolatot kerestek a bebörtönzöttekkel, és március elején arra kérték Kun Bélát, dolgozza ki az elvi alapot, amelyen elképzelhető a két munkáspárt egyesülése.

Kun Béla eleget tett e kérésnek, és március 15-én átadta Bogár Ignácnak, a nyomdász-szakszervezet egyik vezetőjének a kért platformot, mely az egyesítés feltételeit 10 pontban összegezte:

  1. Szakítás mindennemű osztály-együttműködéssel;
  2. szakítás az úgynevezett területi integritási politikával, a csehek, románok vagy szerbek elleni új háború mindenáron való megakadályozása. Forradalmi háborúhoz egy proletárpárt csak az esetben adhatja beleegyezését, ha:
    1. minden hatalom ténylegesen és kifejezetten az ipari és mezőgazdasági proletariátus kezében van;
    2. ha tényleg megszűnt minden közösség a kapitalisztikus érdekekkel;
    3. ha minden garancia megvan arra, hogy a háború nem teremt újabb nemzeti elnyomást;
  3. nem parlamenti köztársaság a cél, hanem a munkás és a földmíves szegénység küldöttei tanácsainak átmenetileg centralisztikus köztársasága;

4–8. a termelés és elosztás munkásellenőrzése, majd az államhatalom elfoglalása után a termelőeszközök köztulajdonba vétele; 9. a szociáldemokrata párt úgynevezett átmeneti programjából a munkásvédelmi követelések haladéktalan megvalósítása; 10. a szocializmus állami propagandája.

A forradalmi hullám felfelé ívelésével együtt járt a munkástanácsok balratolódása és forradalmasodása. Érezhető volt ez a szociáldemokrata párt által leginkább kézben tartott Budapesti Munkástanácsban is, de különösen érezhető volt az üzemi és helyi munkástanácsokban. A gyári munkástanácsok egyszerűen nem törődtek a kommunistaellenes hajsza csúcspontján rájuk erőszakolt, az üzemi választmányok létesítését és hatáskörét szabályozó rendelettel. Korábban kivívott jogaikat nem adták fel, március folyamán a tényleges hatalom az üzemek nagy részében az ő kezükben összpontosult.

Jól tükrözte a helyi tanácsok hangulatát az alföldi munkástanácsok kongresszusa, mely 74 község és város képviseletében 172 küldött részvételével, március 2-án ült össze Szegeden. A kongresszus, mely első kísérlet volt az addig elszigetelten működő tanácsok összefogására, gyors és erélyes eljárást sürgetett „minden megbízhatatlan és nyilvánvalóan ellenforradalmi áramlattal szemben”;[39] követelte a szocializálás gyorsítását, a szabotáló tőkések vagyonának elkobzását, a földbirtok megvált-ás nélküli kisajátítását (a kisajátított földek nagyobbik részén termelőszövetkezetek létesítését).

A vidéki városok munkástanácsai a helyi fegyveres erőkkel együttműködve mindinkább kezükbe ragadták a hatalmát. Felléptek az ellenforradalmi megmozdulások ellen, megkezdték a polgári pártokhoz tartozó főispánok, polgármesterek, kormánybiztosok elmozdítását, és helyettük szociáldemokraták kinevezését követelték. Ha a kormány az intézkedéssel késlekedett, azt maguk hajtották végre, és a helyi munkástanácsok ellenőrzésük vagy vezetésük alá vonták a közigazgatást.

A kinevezések körüli harc január végén az új kormány megalakulása után erősödött fel, és márciusban, a választások napirendre kerülésével érkezett el a csúcsponthoz. Március közepére a polgári pártokhoz tartozó kormánybiztos főispánokat már a megyék többségében elűzték vagy leváltották, a nagyobb vidéki városokban (Szeged, Miskolc, Székesfehérvár, Kaposvár, Szekszárd, Pápa, Kiskunfélegyháza, Makó stb.) a tényleges hatalom a munkástanács kezébe ment át.

A falvakat már hónapok óta jellemző feszültség február végén—máreius elején – a kollektív szerződések megkötése kapcsán – erőszakos földfoglalásokban robbant ki. A földfoglaló mozgalom leghevesebben Somogy megyében lángolt fel. Itt az uradalmakban bérharcot vívó agrárproletariátus erős támaszra talált a szociáldemokrata párt és a Földmunkás-szövetség helyi szervezetében, melynek vezetője a később mártírhalált halt Latinca Sándor volt. A Földmunkás-szövetség azt ajánlotta a gazdasági cselédeknek és földmunkásoknak, akik egy részének az uradalmak felmondtak, hogy követeljék a földek azonnali birtokbavételét szövetkezetek létesítése céljából, mivel erre a földtörvény lehetőséget ad. A kaposvári munkástanács február 25-én határozatot hozott az Esterházy-birtokon gazdálkodó, a Hitelbank érdekkörébe tartozó Mezőgazdasági Ipari Rt. 44 ezer holdas bérletének szövetkezetté alakítására, és ehhez a szociáldemokrata párt központjának támogatását kérte.

A szociáldemokrata vezetők egy része, helytelenítve, hogy a párt elfogadta a kormány földreformtervét, a földosztás helyett a földek birtokbavételét, szövetkezetek létesítését követelte. A balszárny egyik vezetője, Hamburger Jenő, a kaposváriak támogatásával e kérdésben nyomást akart gyakorolni a kormányra és a szociáldemokrata jobboldalra. Hamburger a földművelésügyi minisztertől kormánybiztosi megbízást eszközölt ki, és ennek birtokában március elején megszervezte több Somogy megyei nagybirtok kisajátítását és a birtokuk szövetkezetté alakítását.

A kormány a földfoglalások hírére kísérletet tett a mozgalom leszerelésére. Azonnal kinevezték az Országos Birtokrendező Tanács tagjait, és a leginkább veszélyeztetett területekre birtokrendező bizottságokat küldtek ki a földreform azonnali előkészítése céljából. Somogyba utazott Nagyatádi Szabó István, akinek az ottani kisgazdák körében nagy befolyása volt. A Kisgazdapárt Somogy megyei szervezete március 12-re nagygyűlést hirdetett a kisgazdapárti kormánybiztos támogatására és a földfoglaló mozgalmak elleni tiltakozás céljából.

Válaszul a kaposvári munkástanács március 10-én reggel kimondta az általános sztrájkot; gyűlést hívott össze, melyen elhatározták, hogy a munkástanács 3 tagú direktóriuma veszi át ideiglenesen a megyében a hatalmat. Nagyatádi Szabót]] az állomáson több ezres – részben fegyveres – tömeg várta, és csak akkor engedte szóhoz jutni, amikor kiderült, hogy Nagyatádi Szabó elismeri a szövetkezetek törvényességét, és kész azokat a minisztérium részéről támogatni.

A Somogy megyei események súlyos csapást mértek a kormány földreform-politikájára. Március 21-ig Somogyban 650 ezer holdat, a nagybirtok túlnyomó részét kisajátították és szövetkezetté alakították. A somogyi példa országszerte lendületet adott a földfoglalásoknak.

A földfoglaló mozgalom elterjedése természetesen nem azt jelentette, hogy a parasztság többsége, különösen a középparasztság, a kis- és törpebirtokosok lemondtak volna a nagybirtok felosztásáról. A nagybirtok elleni földfoglaló mozgalom azért tudott csak szövetkezeti formában feltörni, mert az agrárproletariátus ehhez kapott támogatást a munkásosztálytól, ez volt pillanatnyilag elérhető. A nagybirtoknak forradalmi úton, a munkásság segítségével történő elfoglalása az agrárproletariátust a döntő pillanatban a munkásság mellé állította. Miután a szociáldemokrata párt egyidejűleg hangsúlyozta, hogy az esetleges földosztásnak sem áll útjába, a kibontakozó agrárforradalmat a dolgozó parasztság egyéb rétegei is várakozással fogadták, és ahhoz nagy reményeket fűztek.

Nehézségbe ütközött és nehezen haladt előre az új „megbízható” zsoldos hadsereg szervezése is. A fegyverben levők egy része ragaszkodott az új szellemű, egyben megélhetést is jelentő katonáskodáshoz, és nem akart eleget tenni a leszerelésre vonatkozó utasításnak. Nem egy helyen, ahol a leszerelést erőszakkal próbálták keresztülvinni, véres összeütközésre került sor. Hogy a leginkább megbízhatatlannak ítélt budapesti helyőrséget leválthassák, vidéken toborzást kezdtek azzal a szándékkal, hogy az újonnan felállított hadosztályokat a budapestiek helyére hozzák. A vidéken indult toborzás gyenge eredménnyel járt, a tervezett 70 ezer ember helyett egyelőre csak 5000 jelentkezett.

Március második felében a kormány a budapesti fegyveres alakulatok közül már csak a rendőrségre számíthatott. A Budapesten levő helyőrség, nemzetőrség, népőrség, a nagyszámú leszerelt katona és altiszt többsége a kommunistákkal rokonszenvezett. Március 13-án a Védőrség is bejelentette, hogy csatlakozik a Katonatanácshoz.

A kommunista párt a februári események után fokozott erővel folytatta a munkásság felfegyverzését. Fegyvert viszonylag könnyen lehetett szerezni a laktanyákból, a leszerelőknél maradt készletekből. Jelentős forrást jelentett a Magyarországon átvonuló Mackensen-hadsereg; a német katonák felszereléséhez szépszerével vagy erőszakkal egyaránt hozzá lehetett jutni.

A minden téren érezhető feszültség növekedéséhez a gazdasági helyzet rosszabbodása is hozzájárult: a feltörő elégedetlenség nem utolsósorban az ellátási nehézségek fokozódására és az élelmiszerek ezzel együtt járó drágulására volt visszavezethető. Budapesten ekkor került sor a heti két hústalan nap bevezetésére, ekkor vált katasztrofálissá a zsírhiány, a vendéglőkben ekkor vezették be a kizárólagos menürendszert.

Ha nem is a gazdasági bajokat, de a belőlük eredő feszültséget kétségkívül élezte, hogy a pénzügyminisztérium az idő előrehaladtával napirendre tűzte a szanálást, az infláció fékezését, a költségvetés egyensúlyának helyreállítását. Ez azt jelentette, hogy a kiadásokat általában megszorították, ami természetesen korlátozta az addig oly nagy szerepet játszó segélyek további folyósítását.

A pénzügyi egyensúlyra való törekvés a bevételek fokozását is szükségessé tette. Ezzel függött össze, hogy a kormány a hadinyereség-adó felemeléséről szóló néptörvény március 1-i életbe lépése után hozzájárult a régóta vajúdó vagyonadó-törvény kiadásához is (ez az adó egymillió koronán felül 50%-ig terjedt), és egyben a jövedelmi és örökösödési adó kulcsának felemelését is elhatározta.

A kiadás alatt álló intézkedések kijátszásának megakadályozására március 15-én zár alá helyezték a széfeket, a betéteket, a folyószámlákat, később a külföldi valutákat és követeléseket is. A bankzárlat széles köröket érintett, nemcsak a milliomosok körében idézett elő pánikot, hanem azok körében is, akik kisebb összegű bankbetéttel rendelkeztek. A pánikot tovább fokozta, hogy a minisztertanács a vagyonadó-törvény elfogadásával egyidejűleg a pénz felülbélyegzéséhez is hozzájárult, mivel a korona-bankjegyeket Jugoszlávia után Csehszlovákiában is megkülönböztető bélyegzővel látták el. A bankjegyek kicseréléséről különféle hírek keringtek. A beavatottak azt terjesztették, hogy e művelet is adófizetéssel fog együtt járni. (A hír nem volt alaptalan, Szende a felülbélyegzést – 2000 koronán felül – valóban illeték fizetéséhez kívánta kötni.)

Ilyen körülmények között, feszült légkörben, háborús és polgárháborús hangulatban indult meg a választási kampány, mely a politikai életet még inkább mozgásba hozta.

A jobboldali pártok: a Keresztényszocialista Párt, az Országos Földmíves Párt, az Országos Polgári Radikális Párt, a Nemzeti Egyesülés Pártja, a Lovászy vezette Függetlenségi Párt vezetői megállapodást kötöttek, hogy a választáson szorosan együttműködnek, és közös listával indulnak. A klérus támogatását élvező, a nagybirtok és nagytőke zsoldjában álló „feketeblokk” a vallás és a haza védelmének jelszavával, féktelen demagógiával toborzott híveket reakciós céljaihoz.

Míg az ellenforradalmi pártok egységesen indultak a választási harcban, addig a koalíciós pártok belső ellentétei újult erővel lángoltak fel.

A szociáldemokrata pártban a jobbszárny mindinkább elszigetelődött, a balszárny befolyása megnőtt, a centrum részben a dolgok logikájából fakadóan, részben hogy tömegbefolyását megőrizze, egyre radikálisabb követelésekkel lépett fel. Míg a szociáldemokrata párt egy-két hónappal azelőtt a kommunisták programja ellen a szocialista forradalom előfeltételeinek hiányával érvelt, a Népszava márciusban az előfeltételek kérdéséről már mélyen hallgatott. Ellentétben azzal a korábbi állásfoglalással, mely a gyárak szocializálását elítélte, és az üzemi választmányokat népszerűsítette, a párt március 13-án nyilvánosságra hozott választási felhívása – a munkások hangulatához igazodva – már a bányák, gyárak, közlekedési üzemek köztulajdonba vételét hirdette.

A minisztertanács március 17-i ülésén Böhm a párt nevében szocializáló minisztérium azonnali felállítására terjesztett elő javaslatot.

A Munkástanács március 10-i és 11-i ülésén Kunfi már csak nagy erőfeszítések árán tudta a koalíció fenntartását és a választások mielőbbi megtartását célzó javaslatát elfogadtatni. Kunfi ismert érveit adta elő: a küszöbön álló béketárgyalásokra, a „legalitás” fontosságára, a választás eredményeként kialakuló konszolidáció előnyeire hivatkozott. Az ellenzéki felszólalók Viszont azt kérdezték: mi a biztosíték arra, hogy a szociáldemokrata párt a jelenlegi helyzetben megkapja a többséget? Helyes-e belemenni a választásba mindaddig, míg a győzelem kivívásához szükséges előfeltételek (szocialista kormány, szocialista kormánybiztosok, a megyei közigazgatás kicserélése, tényleges hatalom a helyi tanácsok kezében) hiányoznak? Szabad-e kockára tenni egy választással a már elért eredményeket?

A Munkástanács a Választások megtartására vonatkozó előterjesztést végül is elfogadta, a Népszava azonban arról írt, hogy a választásokon „nem a szocializmus sorsáról fognak dönteni”, hanem csak arról, hogy az Magyarországon „békés vagy erőszakos eszközökkel valósuljon-e meg… A munkásság, ha legális úton nem viheti keresztül jogos kívánságait, más utat fog keresni.”[40]

A kormányban részt vevő polgári pártok nem értettek egyet a szociáldemokrata párt egyre radikálisabb, a kormány politikáját nem egy esetben keresztező magatartásával. Nagyatádi Szabó a földfoglalást tette szóvá. A Károlyi-párt nehezményezte a polgári kormánybiztosok leváltását, még inkább azt, hogy a munkások a választási agitációt akadályozzák, gyűléseiket megzavarják. A március 17-i minisztertanácson Nagy Vince a polgári pártok nevében az agitációs szabadság biztosítását követelte. Bejelentette: készek lemondani, jöjjön egy szocialista kormány. A szociáldemokrata miniszterek ígéretet tettek a sérelmek orvoslására, a szocialista kormány gondolatát elutasították.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

E robbanásig feszült helyzetben jelent meg Vix alezredes a köztársasági elnöki hivatalban, hogy átadja felettesének, de Lobit tábornoknak Károlyi Mihályhoz intézett levelét.

A levél, melyet de Lobit a Magyarországi Hadsereg ideiglenes parancsnokaként írt alá, a békekonferencia egy még február 26-án hozott határozatát és e határozat végrehajtásának előírásait ismertette: a Szatmárnémetitől, Nagyváradtól, Aradtól keletre álló magyar alakulatokat Vissza kell vonni vagy száz kilométerrel, majdnem a Tisza vonaláig. A kiürítendő terület egy részét a román hadsereg szállja meg, másik részén 40–60 kilométer szélességben semleges övezet létesül, melybe többek között Debrecen, Gyula és Szeged is beleesik. A semleges övezetben a magyar közigazgatás, rendőrség, csendőrség a helyén marad, de a szövetséges parancsnokság ellenőrzése alá kerül. A magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és legkésőbb 10 nap alatt fejeződik be.

A március 20-án átadott jegyzéknek és a békekonferencia abban említett határozatának hátterében – amennyire a jelenleg rendelkezésre álló forrásokból ez megállapítható – az alábbi események és meggondolások húzódtak meg: a párizsi békekonferencia január végén—február elején hozzáfogott az Ausztriával és Magyarországgal kötendő békeszerződés előkészítéséhez. Ezzel kapcsolatban került napirendre az új államok közötti határok kérdése. Míg a magyar–csehszlovák és a magyar–jugoszláv határ esetében a szakértők lényegében befejezett tényeket találtak (csak a már fennálló helyzet kisebb módosításáról lehetett szó), román viszonylatban a dolog másképpen állt. A román hadsereg február elején még távolról sem érte el azt a vonalat, melyre a román királyi kormány az 1916. augusztusi bukaresti titkos szerződés alapján igényt tartott. A román diplomácia erőfeszítései ezért nemcsak arra irányultak, hogy a békekonferenciával minél előnyösebb határokat fogadtasson el, hanem egyben arra is, hogy a román hadsereg január végén elakadt előnyomulását kimozdítsa a holtpontról; hogy még a végleges döntés kimondása előtt kieszközölje az igényelt, de még meg nem szállt területek egészének azonnali birtokbavételét. Brătianu a Tízek Tanácsa előtt február 1-én az erre vonatkozó igényt a magyar részről folyó „bolsevista agitációval” és az Ukrajnából és Besszarábiából fenyegető „bolsevista veszéllyel” indokolta. „Romániának szüksége van a szövetségesek erkölcsi támogatására, ha azt kívánják, hogy az maradjon, ami volt: támaszpont Európa számára a bolsevizmus ellen.”[41]

Az azonnali megszállásra vonatkozó román igény, ha nem is Wilsonnál és Lloyd George-nál, de a francia vezérkarnál támogatásra talált. Ennek eredményeként az albizottság javaslatot készített egy, a román és a magyar hadsereget elválasztó semleges övezet létesítéséről.

A javaslatot a Tízek Tanácsa február 26-án jóváhagyta, tekintettel arra, hogy ez egybeesett a szovjetellenes tervekkel.

Foch marsall, a francia és szövetséges hadsereg főparancsnoka éppen február 25-én fejtette ki intervenciós elképzeléseit, s ezek sorában azt, hogy az „orosz kérdés” megoldása érdekében az antantbarát keleteurópai államokra kell támaszkodni. Foch intervenciós terve különösképpen fontosnak tartotta a leginkább életképesnek látszó lengyel és román hadseregek megerősítését.

A február 26-i határozat e terveknek alárendelve született. Újabb területek átengedésével jutalmazni és buzdítani kívánta a bolsevikok elleni harcra felajánlkozó román vezetőket. A semleges övezet a keleten bevetésre kerülő román hadsereg hátát biztosította volna. Lényegében az itt áthaladó vasútvonalak francia megszállásáról volt szó; ezek nemcsak a román, hanem a lengyel hadsereg utánpótlása szempontjából is jelentősek voltak.

A február 26-i döntés – bár azt „a négy nagy” távollétében hozták – nem szorult további jóváhagyásra. A Legfelsőbb Haditanács határozatát ezért március 1-én Franchet-hez továbbították. Franchet március 5-én, a Magyarországi Hadsereg parancsnokára, a Belgrádban székelő de Lobit tábornokra bízta a Párizsból érkezett döntés végrehajtásának előkészítését. Március 1-én a Magyarországi Hadseregnek nevezett Francia Keleti Hadsereg összesen 3 gyalogos hadosztályból és az azt kiegészítő lovasságból állt. Vezérkari főnöke, de Lobit március 15-ére részletes tervet dolgozott ki, melyben magyar ellenállás esetére francia hadsereg bevetését javasolta. Franchet e tervet nem hagyta jóvá. Utasítása az volt, hogy amennyiben a magyar kormány nem egyezne bele a semleges övezet létrehozásába, de Lobit forduljon Párizshoz, és a határozat végrehajtására kérje francia–szerb–román szövetséges haderő felállítását francia vezetés alatt. A belgrádi katonai parancsnokság ennek értelmében módosította a tervet, és a jegyzéket ezek után sietve, már március 19-én délelőtt Budapestre továbbította.

Károlyi alig hogy átfutotta a Vix által átnyújtott levelet, azonnal intézkedett: hívják Berinkey miniszterelnököt és Böhm hadügyminisztert a tárgyalás színhelyére. Megérkezésük után Károlyi kétségbeesett érvekkel próbálta magyarázni, hogy a békekonferencia határozata elfogadhatatlan: „Egy olyan kormány, mely ezt aláírja, egy napig sem tarthatja magát.” Vix úgy vélte, hogy a közhangulat könnyen szabályozható. Minden az újságokon múlik, fűzte hozzá, a budapesti újságok emlékezetes cikkeire célozva. Böhm megjegyzésére, hogy a jegyzék eredményeként a kommunista párt taglétszáma 24 óra leforgása alatt néhány ezerről 200 ezerre fog emelkedni, Vix, hogy ne legyen szükség tolmácsolásra, németül ismételte meg a szokványos választ: Das ist mir ganz egal (Nekem ez teljesen mindegy). Arra a kérdésre, mi történik a határozat elutasítása esetén – a jegyzékre másnap délután 6 óráig kellett választ adni – az alezredes a kapott utasításnak megfelelően kitért a felvilágosítás elől.

A délutáni minisztertanácson Károlyi a jegyzék elutasítása mellett foglalt állást. Előadta, hogy Vix többször is nyomatékosan hangsúlyozta, „a jegyzékben megszabott demarkációs vonalat kimondottan politikai határnak tekintik”, de nem említette, hogy az átadott jegyzék ilyen megállapítást vagy utalást nem tartalmaz. Politikája eddig (várva a békekonferenciára szóló meghívást, bízva egy elfogadható békeszerződés lehetőségében) a koalíció fenntartására és a nemzetgyűlési választások megtartására irányult, de nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem. A jegyzéket illetően a végső érv ezért úgy hangzott, hogy az azért sem teljesíthető, mert „lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbeékelődnek a franciák”. Károlyi, tovább folytatva fejtegetéseit, kijelentette: a jegyzék egyben arról tanúskodik, hogy a békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket. Ezért „új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. A kormány mondjon le, hisz a koalíció „a termelés rendjét sem tudja már biztosítani… Hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék”, alakuljon egy tiszta szociáldemokrata kormány. Ez megtagadhatja az antant követelését. Úgy vélte, az adott helyzetben, „ha az antant tényleg hadat üzenne”, egy szociáldemokrata kormány a polgári pártok és a kommunisták támogatására egyaránt számíthat. Ő megmarad köztársasági elnöknek. „A válasz átadása után, holnap kinevezi az új miniszterelnököt, aki majd előterjeszti a szociáldemokrata kormány névsorát.”[42]

A minisztertanács ülésén egyedül Kunfi szólalt fel Károlyi javaslata ellen. Kunfi ragaszkodott addigi nézeteihez, a koalíció fenntartásához, a berni memorandumban javasoltakhoz. Tudta, a koalíció és a választások ügyének elejtése, az addig képviselt politika feladása lehetetlen helyzetbe hozza. A hirtelen fordulat eredménye a szociáldemokrata szervezetekben nem lehet más, mint baloldali földcsuszamlás, az ellenzék felülkerekedése. „Vixnek azt kellene válaszolni – mondta –, ha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány és jön egy szocialista kormány … ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmushoz.” Javaslata szerint kérni kell az egész ügy felfüggesztését. „… amíg Párizsból válasz nem érkezik, a kormány maradjon a helyén, vezesse az ügyeket.”[43]

Kunfi javaslatával magára maradt; a március 20-i minisztertanács a kormány lemondása mellett foglalt állást.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

Miközben a városi munkástanácsok egymás után alakítanak a hatalom haladéktalan átvételére direktóriumokat, az alföldi városi polgárság tipikus képviselője, Nagy Ferenc – a Károlyi-kormány volt közélelmezési minisztere – azt fejtegeti a Világban: miután a munkáshatalom gyors megvalósulása elkerülhetetlen, a polgárság önként adja át a hatalmat a szociáldemokratáknak, hogy ezáltal elkerülje a bolsevizmust.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Az ellenforradalmi erők ebben a helyzetben teljesen tehetetlennek bizonyultak. Károlyi, míg a szociáldemokrata pártvezetőség válaszára várt, érintkezésbe lépett a jobboldali ellenzék, a hagyományos uralkodó osztályok képviselőivel. Azt kérdezte tőlük: hajlandóak-e a területi integritáshoz ragaszkodó nacionalista alapon átvenni a kormányzást, vagy támogatják-e őt, ha egy szocialista kormány élén száll szembe az imperialista hatalmakkal. Bethlen István és társai semmire sem vállalkoztak. Szívesen átvették volna a hatalmat, ha Párizs támogatását élvezik, de ilyen értelmű biztatást egyáltalán nem kaptak, sőt vészjelzéseiket sem vették komolyan. (Mikes Ármin gróf és más arisztokraták már 17–18-ától figyelmeztették az angol és az amerikai missziókat, hogy ha nem szállják meg Budapestet, és nem távolítják el Károlyit, a hatalom az ő kezéből igen hamar átcsúszik a kommunistákéba. Bethlen István 21-én közölte Vixszel, hogy a jegyzék közvetlen eredménye egy szovjetbarát, baloldali fordulat lesz.)

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek – Garami és Peidl – a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott. Kunfi, aki 3/4 6 körül érkezett meg a pártválasztmány üléséről, röviden bejelentette: a szociáldemokrata párt vállalja az új kormány megalakítását, s ennek névsorát a Munkástanácsban az éjszaka folyamán összeállítják. Utalt arra is, hogy megegyeznek a kommunistákkal, de részleteket nem közölt, mindenesetre kérte a kommunista foglyok azonnali szabadon bocsátását.

Még tartott a minisztertanács, mikor egy külügyminisztériumi tanácsos pontosan a határidő lejártakor, 6 órakor átnyújtotta Vixnek a jegyzéket elutasító választ. Vix lakását hamarosan fenyegető tömeg vette körül.

Károlyi abban állapodott meg a szociáldemokrata miniszterekkel, hogy ő nevezi ki az új kormányt. Az utóbbiak látták, hogy Károlyi nincs tisztában a változás jellegével, nem érti, hogy új, proletárforradalom kezdődött, de kitértek felvilágosítása elől, annál is inkább, mert maguk sem tudták pontosan előre, mire jutnak a kommunistákkal. A minisztertanács után Károlyi arra várt, hogy meghívják a Munkástanács ülésére. Ehelyett arról értesítették telefonon, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését és proklamálta a proletárdiktatúrát. Ezzel a polgári demokratikus Népköztársaság megszűnt létezni. Károlyival titkára közölte, hogy közzétették – Károlyi engedélye nélkül – az ismert kiáltványt, mely szerint lemond az elnökségről, és a proletariátusnak adja át a hatalmat. Károlyi nemtetszését fejezte ki ugyan amiatt, hogy ilyen módon értesült saját lemondásáról, de fenntartásai ellenére támogatni kívánta az új forradalmat. A rá várakozó jobboldali politikusoknak megüzente, hogy megbeszélésük tárgytalanná vált, a Vix-jegyzék dilemmáját nélkülük oldották meg.

A szocialista forradalom békés győzelme

Lovászy, aki a Károlyi-párt szakadásakor Károlyi óriási tekintélye ellenére is magával vitte a többséget, most egymás után vesztette el híveit, s legszívesebben maga is visszafordult volna; Nagyatádi Szabó István szakított a Pallavicini-féle „kisgazdákkal”, és határozottan Károlyi mellé állt.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

Böhm Vilmos, Károlyi Mihály, Diner-Dénes József bécsi missziója azonban éppúgy nem változtatta meg Rennerék álláspontját, mint a félig titokban küldött pesti kommunista szervezők az osztrák munkásmozgalom erőviszonyait.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz: A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Boghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-án tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

A jegyzékben a kormányzótanács leszögezi, hogy a szocializmus alapján áll, és Szovjet-Oroszország szövetségesének tekinti magát; összeköti őket a rendszerük „azonos szerkezetén alapuló természetes barátság, amely a magyar kormány felfogása szerint semmiképpen nem hozható kapcsolatba agresszív egyesüléssel. Éppen ellenkezőleg, az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel.” Elismeri a Károlyi-kormány által aláírt belgrádi egyezmény érvényességét, de elutasítja a Vix-jegyzék tudomásulvételét, s ehelyett meghívja az antant delegációját Budapestre. A misszióval „késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”.[44]

Kun felismerve a békekonferencia meghökkenésében és az olasz–francia ellentét kihasználásában rejlő lehetőséget, rögtön elérte azt, amit Károlyi megkísérelni is alig mert: a „négy nagy” elé vinni javaslatait.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást.

Népjóléti intézkedések

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései sok szállal kötődtek a Károlyi-kormány megkezdett reformmunkájához, noha osztályjellegük más volt.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[45]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az – ekkor már – őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” – a Tanácsköztársaság papírkészletéből – megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent. a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt – mint már utaltunk rá – a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, Az új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a pártonkívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.[46] A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Károlyi Mihályban a proletárdiktatúra hónapjai a szocializmus iránt érzett szimpátiát szocialista meggyőződéssé változtatták. Több nyilatkozatban szögezte le lojalitását a Tanácsköztársaság iránt, „öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire”,[47] mondta minisztereinek, akik búcsúztatására összejöttek. Kun kérésére Bécsbe utazott, majd visszatérve elvállalta a Hangya politikai biztosává történt kinevezését.

A kormányzótanács újjáalakulása

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya.

Az intervenció megindulása

Válaszul az ellenforradalmi mozgalmakra, április 19-én túszok szedését rendelték el. Összesen 489 vagyonos embert, ismert személyiséget szállítottak a Gyűjtőfogházba, köztük József főherceg fiát és Darányi Ignácot, de a Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó néhány volt minisztert is, köztük Lovászyt.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

A győztesek valamiféle demokratikus kormányt szerettek volna, de gondolni sem akartak a Károlyi-rezsimre, amely bolsevizmussal végződött; másfajta koalíció létrehozására pedig nem volt lehetőség. Károlyi és Jászi hívei immár reménytelennek látták a Tanácsköztársaság helyzetét, s lassan Bécsbe költöztek: de nem kívántak az antant ügynökévé süllyedni, egyenrangú tárgyalásról pedig szó sem lehetett. A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya – Batthyány, Garami – kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.[48]

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

Károlyi Mihály távozása e napokban zárta le a Tanácsköztársaságot – ha fenntartásokkal is – támogató októbrista balszárny visszavonulását a magyar politikai élettől. Károlyi sikertelenül próbálkozott egy szociáldemokrata kormányzat hatalomra segítségével, „annak pedig, hogy minden cél nélkül bevárjam az ellenforradalom győzelmét, nem volt értelme”[49] – írta. A centrista szociáldemokraták (Kunfi) és a Károlyi-párti baloldali demokraták távozása mellett hatásában még számottevőbb volt a liberális-demokrata értelmiség és kispolgárság elfordulása a Tanácsköztársaságtól, amelynek helyzetét egyre reménytelenebbnek látták.

A tiszai offenzíva elhatározása

Egyetlen kérdésben foglalt el a békekonferencia a Tanácsköztársaság számára kedvező álláspontot: elvetette a szegedi kormány támogatásának gondolatát. A szegedi kormány a sztrájk letörése után teljesen a francia parancsnokságtól függött, annak köszönhette fennmaradását. Freeman főnöke, Troubridge admirális felszólította Károlyi Gyulát, hogy adja át helyét egy Párizsban is akceptálható, demokratikus kormánynak. Július 12-én új kormány alakult a volt Károlyi-párt jobbszárnyához tartozó P. Ábrahám Dezső elnökletével, de a szociáldemokratákat, a demokratikus erőket ő sem tudta megnyerni.

Ormos Mária

Forradalom és ellenforradalom Európában

A forradalmi mozgalom Magyarországon jutott legmesszebbre, ahol a Károlyi Mihály nevéhez fűződő demokratikus köztársaságot a belső polarizálódás és Károlyi wilsonista politikájának kudarca nyomán – mint láttuk – felváltotta a kommunista–szociáldemokrata egységen alapuló Magyarországi Tanácsköztársaság.

L. Nagy Zsuzsa

Az ellenforradalom kormányra kerülése

A mérnöki és jogi diplomával rendelkező, a politika iránt érdeklődő, hatalmi aspirációktól fűtött mátyásföldi gépgyártulajdonos Friedrich István 1918 őszén tűnt fel a magyar politikai életben. A forradalom után a Károlyi-kormány hadügyi államtitkára lett, s a Függetlenségi Párt konzervatív csoportjához csatlakozott.

A Teleki-kormány

Károlyi Mihály szavai szerint „a magyar parlamentnek sikerült a getto intézményét elhelyeznie törvénykönyvében”.[50]

Lábjegyzetek

  1. A dinasztia politikája. Magyarország, 1914. július 1.
  2. Ugyanott, 411–412
  3. Tisza Levelek. VI. Budapest, 1937. 277.
  4. A demokrácia karikatúrája. Népszava, 1917. április 29.
  5. Károlyi. München, 1923. 270.
  6. Jászi Oszkár, A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, 1918, 76–77
  7. Ugyanott, 52.
  8. Mérei Gyula, A magyar politikai pártok programjai (1867–1918). Budapest, 1971. 321.
  9. Magyarország népéhez! Népszava, 1918. október 8.; A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai V. Budapest, 1956. 244–245.
  10. A magyarországi munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai IV/B. Budapest, 1969. 470–471.
  11. Ugyanott, 477–479.
  12. Képviselőházi Napló 1910–1915. XLI. Budapest, 1918. 295.
  13. Ugyanott, 275.
  14. Ugyanott, 292.
  15. Krausz Simon, Életem. Budapest, 1937, 273.
  16. Károlyi. München, 1923. 479.
  17. Ugyanott, 485.
  18. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) Röpiratgyűjtemény II. 13/13.
  19. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 5. kötet, (1917. november 7.—1919. március 21.) Budapest, 1956. 293.
  20. Ugyanott, 299.
  21. Országos Levéltár K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek), 1918. november 4;
  22. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  23. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  24. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  25. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  26. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  27. Kormányproklamáció a nemzetiségekhez. Pesti Hírlap, 1918. november 24.
  28. A püspöki kar felajánlja az egyházi birtokokat a birtokreform céljaira. BudapestiHirlap_1918_11/?pg=284&layout=s Budapesti Hírlap, 1918. november 26.
  29. Esztergomi prímási levéltár. Csernoch János iratai Cat. D/C 6587.
  30. A magyar minisztérium 1918. évi 5220. ME számú rendelete. Magyarország demokratikus függetlensége, belső rendje, lakosságának személyes- és vagyonbiztonsága, valamint általában a törvényes rend fenntartásának biztosítására létesítendő szervezetekről. Magyarországi rendeletek tára. 1918. Budapest, 1918. 2231–2234.
  31. 32.204/1918 HM „A katonai tanács és a katonai bizalmi férfi rendszer szabályozásáról.” 32.203/1918 HM „A hadsereg új fegyelmének szabályozásáról.” Rendeleti Közlöny, 1918. december 11.
  32. Katonák szervezkedő gyűlése. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  33. Albert v. Bartha,Wie ich gestürzt wurde. Neues Wiener Journal, 1928. július 1.
  34. Fehér gárda. Népszava, 1918. december 10.
  35. A budapesti helyőrség tüntetése. Népszava, 1918. december 13.
  36. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  37. Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.
  38. Székely Vera, Kunfi Zsigmond 1919. februári memoranduma Magyarország külpolitikai helyzetéről. Levéltári Közlemények, 1969. 2. 353–363.
  39. Munkástanácsok kongresszusa. Délmagyarország, 1919. március 4.
  40. A Munkástanács. Népszava, 1919. március 12. A politikai és gazdasági hatalom. Népszava, 1919. március 19.
  41. D. H. Miller, My Diary at the Conference of Paris. XIV. New York, 1924. 175.
  42. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. március 20.
  43. Ugyanott.
  44. L. Nagy Zsuzsa, A párizsi békekonferencia és Magyarország. 1918–1919. Budapest, 1965. 103.
  45. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.
  46. A diadalmas forradalom könyve. Budapest, 1918. 98.
  47. Népszava, 1919. március 25.
  48. Ugyanott
  49. Károlyi Mihály, Az új Magyarországért. Budapest, 1968. 318.
  50. Károlyi Mihály válogatott írásai 1920–1946. I. Budapest, 1964. 66.

Művei

Pályakezdését is érinti Károlyi Mihály, Egy egész világ ellen (München, 1923; Új kiadása Kiss György utószavával és jegyzeteivel jelent meg, Budapest, 1965); Károlyi Mihály, Hit, illúziók nélkül (Budapest, 1977) című emlékirata. Károlyi korai közszerepléseire lásd még: Károlyi Mihály, Az új Magyarországért. Válogatott írások és beszédek. 1908–1919. Szerkesztette Litván György (Budapest, 1968).

Irodalom

Károlyi Mihály pályafutásához és a függetlenségi párt első világháború előtti újjászervezéséhez Károlyi idézett emlékiratain, gyűjteményes kötetén kívül elsősorban Hajdú Tibor, Károlyi Mihály (Életek és korok. Budapest, 1970); Pölöskei Ferenc, Károlyi Mihály pályafordulása. (Valóság, 1969. 1) és Károlyi Mihály életútja az 1918. évi polgári demokratikus forradalomig (In: Emlékezés Károlyi Mihályra. Szerkesztette Stier Miklós. Budapest, 1976) című tanulmányokat használtuk; figyelembe vettük továbbá Batthyány Tivadar, Beszámolóm (Budapest, 1927) és Barabás Béla, Emlékirataim 1855–1929 (Arad, 1929) című munkáinak a pártalakulásról szóló megjegyzéseit. Károlyi új külpolitikai tájékozódására lásd: Dolmányos István, Károlyi Mihály és a „szentpétervári út”. Az orosz–magyar szövetség gondolata 1914-ben (Történelmi Szemle, 1963. 2) című tanulmányát.

  • Idegen visszhang a Károlyi-pártnak. Igazmondó, 1916. július 29.
  • Károlyi Mihály gróf megérkezése. Magyarország, 1918. október 29.
  • Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.